Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
 
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágrólszakadtan,
 
mint a régi költők.
Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
 
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
 
a bokrok alján,
 
álmában félrebeszél.
Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
 
Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat
és rád kell gondolnom folyton, aki
 
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
 
szájam körül.
Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
 
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
 
amelyen vakoskodom
 
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.
Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
 
bennem: meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
 
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]