Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén
 
hosszú fénycsíkok:
 
kén-pántlikák tükörbe fagyva.
Föl-föllobban tőlük a szemem
 
vakítva, sárgán, akár a magnézium.
Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:
 
vaáli erdőben vajda jános,
 
korán vénülő költő, szent és buta,
fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák
 
követnek a fekete fák közt.
Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország
 
a fejem fölött!
 
micsoda siratnivaló, magas haza,
honnét én már csak a föld alá eshetek,
 
korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.
Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor
 
és rádiumszenny,
 
elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,
mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,
 
mint sírokban talált, régi aranypénzek.
Megy le a Nap. Indulok hazafelé.
 
A magukra maradt fák a szélben
 
az eget karmolásszák.
 
Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon
 
hosszúra nyúlt árnyékom kopog.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]