Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,
 
mint a folyton éneklő madár szája
s a hantokat is körbeállja a fű,
 
de te már nem mosolyogsz többé
 
semmire, ami eleven lesz.
Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,
 
ujjongó gólyahírt a malomsánc alól,
ott fénylik rajtuk Isten pillantása
 
s az első világgá induló gyalogbogáré,
 
de te félrehúzódva már csak a falat nézed.
Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,
 
de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,
erre a fekete lukakat égető szemedre:
 
száll az iskolai, meddő krétapor bele,
 
mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.
Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.
 
Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.
Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:
 
kezemben zöld ág s mögöttem, ó mögöttem
 
beláthatatlan terek: rám sötétedő túlvilág.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]