Ott még a Napé voltál

 

 

 

 

Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,
 
mint a folyton éneklő madár szája
s a hantokat is körbeállja a fű,
 
de te már nem mosolyogsz többé
 
semmire, ami eleven lesz.
Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,
 
ujjongó gólyahírt a malomsánc alól,
ott fénylik rajtuk Isten pillantása
 
s az első világgá induló gyalogbogáré,
 
de te félrehúzódva már csak a falat nézed.
Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,
 
de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,
erre a fekete lukakat égető szemedre:
 
száll az iskolai, meddő krétapor bele,
 
mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.
Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.
 
Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.
Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:
 
kezemben zöld ág s mögöttem, ó mögöttem
 
beláthatatlan terek: rám sötétedő túlvilág.

 

 

 

Várakozás

Várok, magam se tudom, mire.
Elcsattog egy vonat a házad előtt
s katonák integetnek az ablakokból,
de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik.
Aztán minden ott folytatódik újra,
ahol már az előbb is
folytathatatlanul állt az idő.
Fák bámészkodnak a nyárban,
mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt
s egy kérődző tehén
idézi meg köztük a világ végét:
semmi vér;
semmi tűz,
semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött,
semmi szállást kereső vízözön,
csak elszaporodó legyek,
pestises bokrok
és ganyédombok a délutánban.
Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el.
Valami, aminek szállni kéne
a homlokom felé,
ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő
atlanti habok suhogtak valamikor
vagy a rovarszemeket is kiégető,
háborús tüzek,
de csak egy kilúgozott galamb húz el
ferdén az arcom előtt.

 

 

 

Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén
 
hosszú fénycsíkok:
 
kén-pántlikák tükörbe fagyva.
Föl-föllobban tőlük a szemem
 
vakítva, sárgán, akár a magnézium.
Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:
 
vaáli erdőben vajda jános,
 
korán vénülő költő, szent és buta,
fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák
 
követnek a fekete fák közt.
Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország
 
a fejem fölött!
 
micsoda siratnivaló, magas haza,
honnét én már csak a föld alá eshetek,
 
korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.
Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor
 
és rádiumszenny,
 
elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,
mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,
 
mint sírokban talált, régi aranypénzek.
Megy le a Nap. Indulok hazafelé.
 
A magukra maradt fák a szélben
 
az eget karmolásszák.
 
Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon
 
hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

 

 

 

Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:
a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.
Nyár van azóta is, nyár van már évek óta
 
s te egyedül élsz,
 
egyedül a ketreces házban.
Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,
mert eljöhet még a világ érted.
Iszol, ha sírnod kéne,
iszol, ha névnapod jön,
iszol, ha elsötétített combokat látsz
 
összefonódni titkos ágyban
s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.
Mindegy már, mi történt s hogyan történt:
a tőled ellopott öröklétemet
eltékozoltam hanyagul;
a családom most: bicska és kenyér,
zöld fák országa
a fejem körül
s egy halállal eljegyzett nő édessége –
Velük vagyok,
 
ha nálad keres a bodzaillat,
az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,
velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

 

 

 

K. É. végakarata

Ha meghalok, temess el nagykabátban,
szép hosszúban, takarja bokámat is,
mert már a nyári fűben is fázom,
hajam tövéig fázom.

 

 

 

A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,
megint teli van hóval –
Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?
Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.
Itt van egy sál a nyakamban,
mintha öltöznék s mennék hozzád,
pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt
a kihalt hegyen,
sálamon még itt van a kezed nyoma.

 

 

 

Aranyvasárnap

 
Aranyvasárnap… Mit vegyek neked?
Nyitva az ég, nyitva a boltok.
 
Egy kis életet kellene még, ha lehetne,
 
tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik
s néhány napos napot az esztendőből
 
és engesztelhetetlen, nagy téli esőt,
 
amely veled együtt a földbe mosna.
Amíg te éltél s a gesztenyelombokat
 
itt bókoltattad a fejem körül,
 
nem is volt halál –
S ó, az a szörnyű helycsere mit tett velem!
 
Te sehol, a halál pedig a zöld befőttes üvegek
 
homályos domborulatán is körbesétál,
 
előmászik a könyveimből,
 
mint kenyeresruhából éhes hangya,
 
jön a sötétség vele,
a düh, a szégyen,
jön a tolongó semmi a lépcsőházból,
hálóinged helyett a szemfedőd –
Úristen, most tudom csak, hogy mindenki őrült,
 
akit a halál megérint
 
és szájába kihűlt hajszálat kever –
Te is csak beszéltetsz engem
 
végig a Mártírok útján magamban,
csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé,
 
csöppre csöpp, mint az elítéltre.

 

 

 

Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,
hadd láthassam újra a Mátra
vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,
a tűzvörös lepketábor helyét
a forráskút közelében. Ott még
sértetlen voltál: áthevült remekmű
a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja
nem rád esett – bele a szakadékba.
Megyek megnézni azt a szakadékot;
a szurokvirágok árnyékát körülötte.
S megyek tovább a medvecsont-szikla
előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még
a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,
gyönyöröd s húsod páráján; megyek a
fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,
mert látni akarom, ami tégedet látott
s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

 

 

 

Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.
A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben.
Forog a szél, forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

 

 

 

Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón
az ideiglenes faházban –
nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták
s a bokros futóka fehér lámpácskái.
Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,
talán megölöm,
hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,
sírni, hogy élsz még,
hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,
tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,
ha rég elveszett hegyeire gondolt.
Esztergom felől harangszót himbált a szél
minden ébredéskor,
látlak most is, ahogy belekapaszkodsz
a korai kondulásba
és hintáztatod magad a dombok fölött.

 

 

 

Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
 
a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágrólszakadtan,
 
mint a régi költők.
Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
 
gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
 
a bokrok alján,
 
álmában félrebeszél.
Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
 
Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat
és rád kell gondolnom folyton, aki
 
elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
 
szájam körül.
Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
 
Egy másik azt: e földút emléke vagy,
 
amelyen vakoskodom
 
s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.
Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
 
bennem: meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
 
én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]