Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,
 
te, álomtalan,
 
bogárzó szemű asszony,
 
te, szépfekvésű, hullámos délvidék.
Nagy melledig bármikor keresztüllátok
 
az éjszakákon.
Ez hát a testi szerelem, a poklokba
 
sodró paráznaság – csárogták volna régen
 
vaspapok s kemény szüzek.
Ez, ez! – bólogatok utólag én is,
 
most amikor a júniusi erdő testszagában
 
combhajlatodét érzem.
Frontra induló, konok katonákat
 
temettek annyi hajba,
 
annyi utolsó éjszakába,
 
amennyibe te engem betakartál –
Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is
 
és golyóálló öleléseid megvédenek.
Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,
 
se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –
 
az októberi esők
 
mégis veled tudták kisírni magukat igazán.
Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,
 
mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.
Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem
 
tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt
 
álcázott ajtót nyitnak:
 
zúdult velem beléd napfény és
fekete, éji szeder. A világ tűzmagja
 
voltam, ha benned voltam.
Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly
 
most is ez a nyáreleji erdő
 
sétáló emlékedtől.
 
Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.
Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja
 
s kinyíló szád íze édes szeder a számban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]