Hajnali elbeszélés

Világosodik, vörös csíkokkal.
Ez az éjszakám megint az ördögé volt.
Nagy árkot ástam, bokáig vízben.
Sárga agyagfalából
megpenészedett ruhadarabok lógtak ki rendezetlen:
ingujj és kabát
s egy halott félrecsúszott, karimás kalapja.
Nem, ez nem álom – dobogta vakszemem fölött az ér:
itt történt valami, miről még én se tudok,
valami céltalan, mámoros bűn:
embereket öltek meg cirkuszi mutatványként,
nicsak a csonka bűvészpálca s egy kimetszett szem
a szivarzsebben!
El az ásót,
 
a megtalált bűvészpálcát, el az árkot
s futok: hol egy élőlény, aki segít nekem
kihantolni az elegyengetett mezőt?
üres az országút,
 
a híd,
 
az erdőben üres hinták lengnek
a magas fákról,
az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja,
nagy kék mennydarabok
huppannak le a tisztásokra,
füst és láng csap föl, ahol elhevernek,
de sehol egy ember,
sehol egy nyüszítő kutya,
csak elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák –
megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom,
az erdőn túl nádas vöröslik,
mögötte végtelen víz, mennydörgő semmi.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]