Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap, teli van csönddel a világ, rossz csönddel, nehéz csönddel, mintha egy néma kakukk fészkelte volna fülembe magát. Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában, hiába lövöldöznek próbabábukra vérengzésre készülő, titkos terroristák: doboz-mindenség süketsége bujkál a hallójáratokban. Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok. Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára föltűzött, rongyos baglyok. Talán meg kellene szeretnem valakit újra, lélegzetét, fapapucsa zaját a lépcsőházban s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik. Elmúlna közben egy év, elmúlna kettő s visszatérnének hozzám a hangok, akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából, tányérok hangja, országok hangja, párkányt rugdaló esőké, a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása s levélke-hangok súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk: emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.