Furulya-csonk a szánkon

 

 

 

 

Ünnepek után

Enyhe kocsmaszag
 
a száguldó földalattin
 
s karácsony ezüst rongyai a lucskos járdán.
Földig lelógó vörös sál a fiúk nyakában,
 
mintha a torkuk vérzene –
Ó, békebeli szép haldoklások hótalan harcmezőkön!
Valaki Mozartot fütyöl, fönt magasan
 
a város fölött,
 
de az is lehet, hogy csak én emlékezem
havazó, tágas ünnepekre,
 
amikor még a harangszó elé is
 
galambok fogták be magukat nagy csapatban
és suhogtak vele hosszan, amerre fújt a szél.
Ó, másnapos világ, dobhártya-emlékezés,
 
micsoda üresség fölé
nyomulna most is a zene, a hó, a megizzadt galambcsapat,
 
itt forog, itt röpdös,
 
itt hánykolódik a bőröm alatt,
mintha minden múlt, amit szerettetek és minden sajgás
 
bennem adott volna találkozót az égnek.

 

 

 

Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna
fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bujkál
a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

 

 

 

A lángész itt sétált mezítláb

Kodály Zoltán emlékére

 
A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,
túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,
de látszott rajta, hogy közben
a lepkékre gondol,
azokra a hancúrozó kék, fehér, sárga láng-darabkákra,
melyek fölgyújthatnák az erdőt.
Megállt s lába nagyujja
ámulva nézett egy vakondtúrást.
Mozgott, púposodott a porhanyós föld,
mintha rég halott barátai keresnének
vészkijáratot a temetőből.
Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte nekik kajánul,
a csontom még teli muzsikával
s ha fölértek,
zene fogad majd benneteket,
fűsusogás és mátrai szél
és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan
betyárkoporsókra húsvét napján
s jártok a gyöngyön mezítláb,
ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,
szemetek helyén kék mennydarabkák,
hogy látva lássatok,
hogy látva lássatok.
 

GALYATETŐ, 1981

 

 

 

Éjszaka, otthon

Kerek a Hold ma,
 
nem alszom éjjel,
nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza,
 
bogár vitorlázik el a fejem fölött
 
s kutya ugat.
A vályúnk teli van megöregedett vízzel,
 
teli van árnyékommal
 
s az istálló,
 
mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva.
Ki néz itt körül éjszakánkint?
 
s lefekvés előtt
 
ki hajtja rá a kútra a deszkaajtót?
Apám nehéz dunyhák alatt sorvad a házban,
anyám a temetőben.
 
Fejénél ott az erdő,
 
életem minden csöndje ott van.
Nagy, zajtalan ponyvákat teregetek a holdfényben szét,
hátha a halála is csak tévedés volt
és visszajön még az augusztusi fekete babot kicsépelni.
De csak egy lúd kiált föl álmában
gyászos hangon,
de csak egy siralomházi denevér
 
sodorja le a kútról
 
az üres bádogkannát.

 

 

 

A bokrokat figyeltem

Háborús hírek este a rádióban
s a végtelent lezáró fasorban katonák –
Le se húnytam a szememet egész éjjel,
mintha egy elgázolt asszony holtteste mellett
 
virrasztottam volna a rendőrségen.
Négyet ütött a szomszéd órája, mikor fölöltöztem
 
és céltalan elindultam.
Az utcák dermedten hevertek még,
mint sárba lefektetett villanydúcok.
Erős kátrányszag émelyített.
A bokrokat figyeltem, mi történik?
 
az ablakokat,
 
a horpadásokban összegyűlt, mocskos vizet,
s fejem sodródó árnyékát a tócsák fölött.
A szemközti parkban
 
mintha gödröt ásott volna
 
valaki magának a fák közt,
csuklók mozogtak, göröngy huppant – –
Lehet, hogy újrakezdődik minden végítélet, letarolás?
és kezeken, halott szemgolyókon
 
legyek sétálnak majd,
 
mint kiégett villanykörtén?

 

 

 

A tizedik este

Este van újra,
 
már a tizedik este.
A jegenyék ma is leengedik
 
a hajukat éjszakára
s talpig feketében a kertkapu páros dúca.
Olyan a csönd,
 
mintha valaki
 
verset írna egy haldoklóról.
Olyan a csönd,
 
mintha egy haldokló írna verset.
Valahol most
 
egy éjszakai gyorssal kéne robognom
 
Belgrád és Fiúme között
 
s követnem titkos küldetéssel
 
a történelem néma átutazóját
 
a halál-fésülte tájon:
 
mit ír, milyen térképet rajzol
 
egy újabb szenvedéshez
és közben nézni hosszan a karszti hegyek
 
Fekete Madonna képét,
de csak ülök magamban, falhoz támasztott háttal,
 
mintha még nem volna vonat,
nem volna történelem, szorgalmas álom
csak a te beomlott, beteg szemeid sötétednének
a földön
mind a négy égtáj felől.
Este van újra,
 
már a tizedik este.
Olyan a csönd, mintha valaki verset írna
 
egy haldoklóról.
Olyan a csönd,
 
mintha egy haldokló írna verset.

 

 

 

Hajnali elbeszélés

Világosodik, vörös csíkokkal.
Ez az éjszakám megint az ördögé volt.
Nagy árkot ástam, bokáig vízben.
Sárga agyagfalából
megpenészedett ruhadarabok lógtak ki rendezetlen:
ingujj és kabát
s egy halott félrecsúszott, karimás kalapja.
Nem, ez nem álom – dobogta vakszemem fölött az ér:
itt történt valami, miről még én se tudok,
valami céltalan, mámoros bűn:
embereket öltek meg cirkuszi mutatványként,
nicsak a csonka bűvészpálca s egy kimetszett szem
a szivarzsebben!
El az ásót,
 
a megtalált bűvészpálcát, el az árkot
s futok: hol egy élőlény, aki segít nekem
kihantolni az elegyengetett mezőt?
üres az országút,
 
a híd,
 
az erdőben üres hinták lengnek
a magas fákról,
az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja,
nagy kék mennydarabok
huppannak le a tisztásokra,
füst és láng csap föl, ahol elhevernek,
de sehol egy ember,
sehol egy nyüszítő kutya,
csak elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák –
megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom,
az erdőn túl nádas vöröslik,
mögötte végtelen víz, mennydörgő semmi.

 

 

 

Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom,
birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.
Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.
Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.
Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül
s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.
Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

 

 

 

Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,
 
te, álomtalan,
 
bogárzó szemű asszony,
 
te, szépfekvésű, hullámos délvidék.
Nagy melledig bármikor keresztüllátok
 
az éjszakákon.
Ez hát a testi szerelem, a poklokba
 
sodró paráznaság – csárogták volna régen
 
vaspapok s kemény szüzek.
Ez, ez! – bólogatok utólag én is,
 
most amikor a júniusi erdő testszagában
 
combhajlatodét érzem.
Frontra induló, konok katonákat
 
temettek annyi hajba,
 
annyi utolsó éjszakába,
 
amennyibe te engem betakartál –
Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is
 
és golyóálló öleléseid megvédenek.
Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,
 
se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –
 
az októberi esők
 
mégis veled tudták kisírni magukat igazán.
Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,
 
mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.
Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem
 
tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt
 
álcázott ajtót nyitnak:
 
zúdult velem beléd napfény és
fekete, éji szeder. A világ tűzmagja
 
voltam, ha benned voltam.
Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly
 
most is ez a nyáreleji erdő
 
sétáló emlékedtől.
 
Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.
Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja
 
s kinyíló szád íze édes szeder a számban.

 

 

 

Verssel vigasztal valaki

Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,
 
vigasztal halottaimért,
 
magamért,
 
havazást ígér homlokomra,
havat a közös fekhelyünkre,
 
ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé
s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,
 
hol földarabolt szilvafatuskók
 
égnek majd lobogva,
az asztalon bor lesz,
 
kenyér
 
és vöröshagyma,
éles kés fénye, mint a túlvilágé
s az időtlen, fehér pincefalon
 
a jövő századok felé vonul
 
egy seregétől elszakadt hangya.
Hallod? amit mond, neked is mondja:
 
nagy, fekete szárnyakkal
 
ne csapkodj bele az éjszakába,
 
gyászba, koromba,
nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,
egy édes ország egyetlen lakója vagy,
 
halálraítélten is az enyém!
 
a kontyod csuklómra
zuhan minden este
s hátaddal együtt fordulok
 
az északi csillag felé –
Nézhet ránk holnap fegyver is,
bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,
nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:
mindent megéltünk, ami élet,
 
mindent, ami korai haldoklók gondja –
Nézd: szállong is már a megígért hó
 
párban haladó lábnyomunkra.

 

 

 

Az alvó

Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:
a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –
Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.

 

 

 

Amazonok fekete húga

Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
a hányódó árvízi csokrok majd
a szemétre kerülnek;
szétázott újságpapír a téli ég is,
olvasatlanul odakerül.
A hátam még havazik néha-néha
s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
de szemem, amely a havazásban
sokáig utánad járt,
délen keresne már hajadnak tengerpartot.
Betegek voltunk, nagy pólyakötések
lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.
Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
a Nap. Mutasd meg csonkaságod
az első zöld levélnek,
minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

 

 

 

Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.
 
Harangoznak s már nyílnak
 
a törpe margaréták.
Elindulnak az első méhek is földközelben,
 
mint fáradt aranyásók.
A szádra gondolok reggel óta,
 
összeharapdálható nyakadra –
 
a tüzes fűzbokrok mögött
akkora ég kezdődik, akkora rét,
 
mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.
Tél után, kórház után,
 
tudom, a bőröd is idevágyik,
 
mind a tíz ujjad idesiet,
megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,
 
virágkoncoló, sűrű széllel.
Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást
 
miattad, mint a századforduló ámokfutói.
 
Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már
s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket
 
kapkodják föl a földről.

 

 

 

Napi halálommal

Innék, babonából is innék érted, hogy meg ne halj,
csömörödésig vodkát, bort,
paprika-mérgű szeszeket.
Vinné a Duna éjszakáimat, napjaimat,
árnyékomat, mint gyűrött zsákdarabot vinné a Duna,
elrongyolódott ingujjam ott lebegne
a parti bokrokon
s én epe-sárga rózsákkal koccintgatva
napi halálommal váltanálak meg, egyetlenem,
beborult sejtjeidnek
gyógyító istent keresnék térdencsúszva.

 

 

 

Levél, északról

Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.

Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.

Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.

Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?

Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.

 

 

 

Furulya-csonk a szánkon

Nagy László halálára

 
Ballagásodnak vége,
legszebb napunknak vége,
bicska hal meg a kézben,
haragos szádnak vége.
Esne a hó csak, esne
a Somló tetejére,
a Duna közepébe,
Margit vállára esne,
de a hónak is vége.
Botod fekszik a földön,
a botodnak is vége,
húsvéti sietséggel
jön a nagyharang érte,
jönne a föltámadás
hajadért, szent kezedért,
ujjad sebéért jönne,
de már a föltámadás,
de már annak is vége.
Megözvegyült a hétfő,
a hétfőnek is vége,
mindegyik napunk most jut
korai özvegységre,
minden magaslat, álom
s hópapír fehérsége.
Versek vaddisznó körme
nem hagy több nyomot rajtuk,
a nagy kalandnak vége.
Bujdosóm, jobbik felem,
a vadonunknak vége,
nem jövünk többé össze
mosolyod ünnepére.
Halál-síkságra értünk,
a védhetetlen rétre,
furulya-csonk a szánkon,
himnuszod, indulóid –
de már ennek is vége.
Magyarország halottja,
te, bazalt szemefénye,
a zsuzsannás világnak
balassis jó vitéze,
meggyfában ember-meggyfa,
vércsében ember-vércse –
vendégként vár a tenger,
de már a várakozás,
de már annak is vége.
Sirat a volt-szeretőm,
sirat a mostani is,
haja országos gyászban
utcámon végigúszik –
hova megy, nem is kérdem,
halálod eltilt tőle,
megyek ezüst fejedhez,
szíved kihűlt helyére,
megyek, mert más út nincsen,
minden más útnak vége.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]