Levél Rotterdamból

Alszom,
Alszom, ébredek,
hallom a kanálcsörgést.
Bejön a hagyma szaga
s a sülő vér szaga szállodaablakomon.
Bejönnének a verebek is,
de mint a borzas utcakölkek,
párkányom szélén megtorpannak –
meztelen lábukon
a tengeri só morzsája fehéredik.
 
*
 
Egész nap itt kéne feküdnöm
ebben a havasra meszelt, szűk szobában
és versekre gondolnom hanyatt,
hogy ne legyek háládatlan
Rotterdam nyári ragyogásához
s gyors esőihez, melyek mint a farmernadrágos lányok,
az autók között csak átszaladnak.
 
*
 
Vendég vagyok itt, akár a hajók,
akár a tenger –
Lélegzetemtől megnő mellkasom
s a szívem is nagyobb.
Északról jégmezők és szorgalmas csontok sugaraznak,
délről narancsfény s kormos mellek –
El-eltántorgok órákig
az egymást keresztező áramokban,
mint heroinos matróz az utcán
és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz.
 
*
 
A Városház órája tízet kondít,
Európa, ó, Európa –
Századokat üt el az Idő,
Európa, ó, Európa –
Van-e még hátra annyi múlt,
amennyi eddig eliramlott?
annyi hitvalló jaj, hitvalló bűn,
romlatlan, bátor szerelem,
amennyi csipkés tornyaid körül
megikrásodva fölgyülemlett?
Európa, ó, Európa –
Habzol örökké, mint százezer
fölbontott pezsgősüveg
Európa, ó, Európa –
Ide csapsz föl most is a számig
és mégse tudlak dadogás nélkül kimondani.
Szorongó, belső csönded, melyben a világ
magáról álmodhatott és ítélhetett,
sehol, sehol, sehol,
Európa, ó, Európa –
Valami mindig csikorog nevedben
s neved mögött,
valami mindig sistereg, üvölt –
A kikötőbe kényszerített tenger is
fehér fogait vicsorítja.
 
*
 
Gyolcslepedőbe öltözve
borotvált fejű fiúk és borotvált fejű lányok
őgyelegnek föl-alá a nercbundás kirakatok között.
Csordába verődve is oly szelídek, mint a pofonvert lepkék.
Ők már elhagytak téged, Európa.
Gajdolnak, csöngettyűznek, csupa kék ég a szemük,
csupa szantálfüst-foszlány –
Ők már elhagytak téged, Európa.
 
*
 
Délután hatra meghosszabbodnak az árnyak
s elindulnak a tenger felé.
Velük tartanék én is, de hirtelen megtorpanok.
Semmi sem oly visszahozhatatlan,
mint ami idegenben múlik el velünk.
Megnézem hát az egeket magamnak,
a legközelebbi fát, szobrot, faragott követ
s egy ferdén zuhanó sirály szemében
az árbocrudakkal fölmagasló várost:
Minden, amit szerettem, éljen túl itt is engem,
az öböl fölötti vörös fénycsíkokkal.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]