A hosszú tél zsoltára

Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha.
Belerokkantak már az egyéves galambok is.
Elloncsosodva topognak a háztetőkön,
 
mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen.
Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda,
de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik,
pedig a régi hó még
 
ott ül a köszvényes bokrok alatt.
Újságok, plédobozok, lefejezett kaucsukbabák
roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak
tudom elképzelni belül a szívemet is.
 
Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele.
Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák.
Az egymást figyelő szemek közt is
csak egy dermedt komp úszik oda-vissza,
 
egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten.
Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra.
Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt,
de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak,
 
ha emlékeimben meg is bíznék.
Isten elaludt. Alszik az ősremény is.
A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók
csak ellustítanak. A bőrömön belül
 
magamnak kell új vágyra biztatnom magam.
A tél emigránsait hallom toporogni
minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést.
S megcsap valami forróság is: a régi szájakból
 
tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]