Az útra induló

Félórám van még az indulásig,
verset írok hozzád a vonatablak
hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország
minden jázminja
s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül,
végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat.
A megkeseredett szökevények útját
könnyeid követeként járom végig:
bátyád szétporladt lábnyomában
alszom el majd egy este.
Ha sírsz, hát őt sirasd!
beárnyékolt fejében,
mint vasszilánk bolyong Magyarország
s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni
minden karácsony estén.
Elhullatott szavaiba
talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlok,
sajtot eszem zsebből a földalattin,
hogy félszeg mozdulataimmal
húsz év után is megidézzem.
Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át,
mikor Európának esőben búcsút mondott.
Ha sírsz, hát őt sirasd!
Én elmegyek s visszajövök,
csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled?
vén paloták, szobrok és üvegszállók
magányából hiányzik-e mellőlem hajad?
hiányzik-e kezed
a mindennapi ébredésből?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]