Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban

Sára Sándornak

 
Fúj a szél, egész nap fúj a szél,
Saint Étienne verebei fáznak,
beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel
magamat kísértetem –
Utak, hófelhők, havak istene
hát ide is elhurcoltál!
eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt,
a zolai szegények százesztendős szájával eszem.
Megkésett tüntetés ez,
jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros
neon-lepkék verdesésében
én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz,
a száj mohósága,
a botokkal szétvert emlékezet,
a város nagyra nőtt feje vagyok:
hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi
halottakból,
hallom a megvakult bányalovak
trappogását a kövek alatt.
A kivilágított, hosszú utcákon végig
valamennyi múltammal megjelenek,
valamennyi szegénységemmel, himnuszommal –
Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul,
mint a zsák,
a megvásárolható tűzvészek fényében
megöregszik,
mégis valami győzelmes sajgást
viszek a közeledő este elé,
a bankok túlfűtött anyaméhe előtt
átfázott, makacs testet,
mint aki egyenesen a föld alól jön,
horpadt cinklavórok és csontok közül.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]