A költészet agglegénye

Még a barátaim is azt susogják:
nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad,
te szépségkirálynő vagy,
egyszemélyben nagyszűz és kurva,
szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak,
én meg csak hajcsár vagyok
s nyakig sárosan caplatok utánad
a mostani tavaszban is.
Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló,
ahol megvártál volna engem,
nincs város, ahol a tornyokra hulló
embervértől
megtántorulnál
s a karomba dőlnél falfehéren,
pedig futottam érted Varsótól Havannáig,
tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik
emlékével, hogy megigézzelek,
de csak vas-fátyolod
s tenger-fátyolod csücskét láttam.
Egy félretaposott élet szégyenével
s dühével gondolok rád,
ha féltékenyen is, mégse vádlón:
kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod,
fölhevült combjaidról
silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz,
nekem már hársfavirág-szagod is elég,
s a levéleres égbolt, mit lélegzeted
arcomba kerget.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]