Berzsenyi elégiája

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.
Húsvét van, mondják, újra húsvét –
Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.
Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.
Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
már halottaink orrát harapják, nyög a gége.
Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]