Nagy üregek visszhangja

Megyek hozzátok házról házra
s a bujtogató szobanövények mögül hallgatózom:
éltek-e még?
ti vagytok-e ti?
s az elalvás előtti csöndben tüdővel lélegzetek-e?
Kihűlt cigarettáitok feküsznek ravatalon,
nyakkendők, táskák, csikóbőr-kabátok székre dobva,
és sóstó-szemű családfők üveg alatt.
Valamikor a kapucsengő még sűrűen szólt,
a padlón könyvek hemzsegtek, mogyorószemét, füst és hamu
s a tanyautaktól elnehezült cipőkből
bíbicek szálltak föl, szavak és szitakötők a mennyezetre.
S a költők se szégyellték még a szerelmet,
mint ahogy ma szégyellik,
hozták magukkal ajtón át, ablakon át,
hozták az istentelenek, hogy minden üresség
megteljen öleléssel.
Mondjátok: mikor láttatok vendégül esőt utoljára?
Mikor fektettetek magatok mellé nagyhajú, déli szelet?
Cső-horkolásokat hallok az ágyatok felől,
nagy üregek visszhangját éjről éjre,
soha egy nyárfa dorombolását álmotokban,
soha egy madárként fölhussanó háztető reccsenését.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]