Búcsúztató

Szabó István halálára
Jó volt a hámozatlan uborka, ugye?
hozzá a zsíros kenyér, a víz, a bor,
a bazaltlángon megpirult barack,
a vasnyelű kés hűvöse ugye jó volt?
Lepkék jártak ki-be a házba minden nyáron:
vitorlázók, hamvasak, ördögfejesek,
jó volt a nyakfordítás utánuk, ugye jó volt?
Rózsák és disznók vére a kezeden és a kezemen is
s az égen rozmaring-villám ágbogasan,
jó volt a szemnek látni az esőket, ugye jó volt
s a dünnyögő sárból apát és anyát gyúrni?
 
Megyek a szélben veled,
 
viszem a vállamon holttestedet,
 
lepkesúlyú, koravén halott,
 
sörszagod van és rumszagod.
 
Nőkhöz cipellek: lássanak,
 
legalább egyszer szánjanak,
 
szeressenek és fázzanak,
 
sírt a körmükkel ássanak –
de még a halálodban is engem bámulnak szemérmetlenül,
engem, az életbenmaradót, a sikereset;
csuklyás, fehér kabátomat még márciusban is
havazni látják,
pedig a sikeresebb kalandor te voltál, Pista:
istenek havas ruhatárából öltözködtél mióta élsz,
lucernaszagú ingbe a Hungária kávéház csillárjai alatt
s a csalódott újságolvasók tömegéből is mint
nagyothalló herceg vonultál ki
és el merted mindig rontani, amit szerettél,
ami tetszett neked.
 
Egy fiúcska-Dosztojevszkij
 
hátán csattan a szíj,
 
egy fiúcska-Dosztojevszkij
 
leül és baltákról ír –
Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon,
zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött,
nem mondjuk többé senki nőnek, hogy illatosabb lehet
a hasad, mint a legillatosabb angol teák,
nem csodálkozunk együtt és nem szeretünk –
 
Szól a bazilika harangja, nem neked szól,
 
Cserszegtomajon verik a karót –
 
jó volt ugye hallgatni, ahogy a karót verik,
 
ment le a földbe, ment le a karó.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]