Önarckép, párás tükörben
| Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek |
| loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek. |
| Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt; |
| a tavaszi hóolvadásról is |
| csak azt tudom, amit a szemem tudhat – |
| hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin |
| s élek, mert megszoktam már, hogy éljek. |
|
| Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva, |
| csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap, |
| csak néha várom, hogy majd a tengert |
| visszacsalja valaki a bordáim mögé |
| s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek. |
|
|
|