Töredék a hetvenes évekből

 

 

 

 

Önarckép, párás tükörben

Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
malachússal –
loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
a tavaszi hóolvadásról is
csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
a szél bádog-szonettjeit
hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.
Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
csak néha várom, hogy majd a tengert
visszacsalja valaki a bordáim mögé
s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

 

 

 

És megszaporodtak

És megszaporodtak a csömörös levelek,
a hallgatások, a nyájas meghívók
s a város fölött virrasztó mosolyt
elejtette a száj: nem esőzött több röpcédula
a földre: röpcédula-hó, röpcédula-nyár –
És megszaporodott a szégyen, a bukás kacatja,
a hiábavaló remény hajat növesztett, mint a fiúk,
országok vakvágányra tolva
dohogtak homlokomnál
s koromfák mögött vasajtó dörrent,
vaspántok, vascipők
s nők jöttek arany öngyújtót csattogtatva, mint a kémek,
kicserélhető fejjel,
szipkával, esernyővel,
tejeskukorica fogukon vérnyomok.

 

 

 

A kis fenevad

Jön, jön a kis fenevad hozzám
körömcipőben,
jön a hídon át, idáig hallom –
A lecsupaszodó Margitsziget tölgyfái fölött
varjak forognak, mint a gyászkocsi
kerekei –
Hó készülődik, hó, írja az újság,
lassan a szobámban is már megered,
de ő csak jön kirügyezve, mint akit zene kísér:
hanyatló, nyári délutánok
dobszólója –
Néger lányokat láttam így egyszer
közeledni Havannában,
a homokzsákokkal és a vörös dáliákkal eltorlaszolt utcán
narancsot ettek,
mintha a fenyegetett világ nevében
tüntettek volna édes mozdulatokkal –
Hogy prüszkölne a vén Bakkecske-Anakreon,
ha a szélverte hídláb tövéből látná:
fölötte micsoda mennyország vonul,
micsoda tüntető cipőkopogás a halál ellen,
gyöngéd comb-súrlódás zaja
s fekete sásé.

 

 

 

A hegyi lány

Szakítsd ki a fejed a sötétségből,
ő üzent újra,
az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte el a küszöbödig.
Tejjel telik meg mindig a kút,
ha emléke fölé hajolsz,
ugatnak a fekete kutyák
s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,
nem hunyja le benned a testét.
Hallgasd a kőzuhanást,
a torlódást, a robajt a bezárt völgyből
és szeress bele, ha többé
elérhetetlen is ez a zene –
Bámész tehenek édeskés szagával
az a lány üzent újra:
a havasi gyopár száraz csillagát
ő küldte utánad a világ tetejéről.

 

 

 

Töredék a hetvenes évekből

Csonka szonett
Aludtam, várakoztam, töredeztem,
egyetlen fűszál árnyékában fakultam évekig,
lestem az égre fölérő kezeket, mit kutatnak,
a Holdra induló szemek fölajzott seregléseit,
de csak a képek, a hírek, a megunható csodák szaporodtak,
szemétbe hulló hajszálaim, de csak a bujtogató
ipari álom nyomult felém éneklő kilincsekkel
s a földrészeket egymásba pörgető, nagy szárnyas ajtó,
de csak Magyarország korán jött zúzmarája
ült rá megint a küszöbömre. Hiányos életemmel
hát fényeskedhetek újra: magam gyártva magamnak
még a levegőt is; világűr-farsang másnapján az árva
szavakat, ideg-fényt, ideg-csodát; ami sír, ami ölel
s a csontomon át üzen a szememnek.

 

 

 

Búcsúztató

Szabó István halálára
Jó volt a hámozatlan uborka, ugye?
hozzá a zsíros kenyér, a víz, a bor,
a bazaltlángon megpirult barack,
a vasnyelű kés hűvöse ugye jó volt?
Lepkék jártak ki-be a házba minden nyáron:
vitorlázók, hamvasak, ördögfejesek,
jó volt a nyakfordítás utánuk, ugye jó volt?
Rózsák és disznók vére a kezeden és a kezemen is
s az égen rozmaring-villám ágbogasan,
jó volt a szemnek látni az esőket, ugye jó volt
s a dünnyögő sárból apát és anyát gyúrni?
 
Megyek a szélben veled,
 
viszem a vállamon holttestedet,
 
lepkesúlyú, koravén halott,
 
sörszagod van és rumszagod.
 
Nőkhöz cipellek: lássanak,
 
legalább egyszer szánjanak,
 
szeressenek és fázzanak,
 
sírt a körmükkel ássanak –
de még a halálodban is engem bámulnak szemérmetlenül,
engem, az életbenmaradót, a sikereset;
csuklyás, fehér kabátomat még márciusban is
havazni látják,
pedig a sikeresebb kalandor te voltál, Pista:
istenek havas ruhatárából öltözködtél mióta élsz,
lucernaszagú ingbe a Hungária kávéház csillárjai alatt
s a csalódott újságolvasók tömegéből is mint
nagyothalló herceg vonultál ki
és el merted mindig rontani, amit szerettél,
ami tetszett neked.
 
Egy fiúcska-Dosztojevszkij
 
hátán csattan a szíj,
 
egy fiúcska-Dosztojevszkij
 
leül és baltákról ír –
Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon,
zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött,
nem mondjuk többé senki nőnek, hogy illatosabb lehet
a hasad, mint a legillatosabb angol teák,
nem csodálkozunk együtt és nem szeretünk –
 
Szól a bazilika harangja, nem neked szól,
 
Cserszegtomajon verik a karót –
 
jó volt ugye hallgatni, ahogy a karót verik,
 
ment le a földbe, ment le a karó.

 

 

 

Nagy üregek visszhangja

Megyek hozzátok házról házra
s a bujtogató szobanövények mögül hallgatózom:
éltek-e még?
ti vagytok-e ti?
s az elalvás előtti csöndben tüdővel lélegzetek-e?
Kihűlt cigarettáitok feküsznek ravatalon,
nyakkendők, táskák, csikóbőr-kabátok székre dobva,
és sóstó-szemű családfők üveg alatt.
Valamikor a kapucsengő még sűrűen szólt,
a padlón könyvek hemzsegtek, mogyorószemét, füst és hamu
s a tanyautaktól elnehezült cipőkből
bíbicek szálltak föl, szavak és szitakötők a mennyezetre.
S a költők se szégyellték még a szerelmet,
mint ahogy ma szégyellik,
hozták magukkal ajtón át, ablakon át,
hozták az istentelenek, hogy minden üresség
megteljen öleléssel.
Mondjátok: mikor láttatok vendégül esőt utoljára?
Mikor fektettetek magatok mellé nagyhajú, déli szelet?
Cső-horkolásokat hallok az ágyatok felől,
nagy üregek visszhangját éjről éjre,
soha egy nyárfa dorombolását álmotokban,
soha egy madárként fölhussanó háztető reccsenését.

 

 

 

Kivilágított éjszakában

Mikor a kádba beletérdelt,
mikor odahajtotta hosszú nyakát az édeni zuhany alá
s a fürdőszoba vad tigris-szerelem párájával telítődött,
hirtelen azt gondoltam: jobb lenne
kiszöknöm a hegyre,
ki a májusi virágzajlásba,
huzatos pincék közé,
hol reszketve nyújtóznak el a duzzadt szőlővesszők
és reszketve tágul a Föld orrlika is, mint fiatal csődöröké,
jobb lenne gyalogolni vagy ordítozni habosan,
ággal cserélni ki a bal karomat,
diólevéllel a szívemet,
jobb, jobb, mint végigásítozni majd egy női hangra írt operát,
melyben köszörűkövek
és fejvadász férfiak énekelnek,
de elgyöngültem és maradtam
s a csönd visszhangzó gömbjében
hallgattam fölerősödő sóhajait,
szólni nem szóltam, mint aki előre tudja már a végítéletet
s vízszintes ágyékán is úgy nyújtóztam el,
mintha görcsös motorversenyző oldalkocsisa volnék –
kivilágított éjszakában rohantam zúgó füllel,
kivilágított bogarak
robbantak szét a homlokomon.

 

 

 

Berzsenyi elégiája

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.
Húsvét van, mondják, újra húsvét –
Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.
Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.
Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
már halottaink orrát harapják, nyög a gége.
Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

 

 

 

A föltámadás első pillanatai

Ott ült a kutya szalmatörekkel és sebekkel borítottan
a ganyédombon. A gyehenna büdös füstjében ott ült a kutya.
Szóltak a húsvéti harangok sebeinek, bim-bam, bim-bam
s a tarkón lőtt házak falából is elébújt egy-egy darázs,
de senki se hitte el, hogy föltámadunk.
A háború utolsó halottait épp vetkőztetni kezdték a
gyors kezű életbenmaradók: sisak le, bakancs le, kapca le,
zubbony le, mintha tökrészeg fiakról anyák ráncigálnák
a bemocskolt göncöt: édes istenem, hol jártatok, sze-
rencsétlenek, disznók, árváim, édeseim! Ó jaj, a kisiklott
ádámcsutkátok, véres kobakotok!
Súrolt a déli szél s ujjbegyem bimbósodott is a halál
szérűjében, de leverhetetlennek egyedül csak a magnak
megmaradt tyúkot láttam: holtak kifűzött bakancsszíjá-
val kínlódott lidércesen. Húzta-nyúzta, kapkodta föl
a végét a szőrrel és töltényhüvellyel elkevert sárból,
szinte szárnyalva a szerencsétől, hogy most csípte fülön
a világ leghosszabb tavaszi gilisztáját.

 

 

 

Leltár, tűnődve

Hát voltak erdők?
patkós madarak?
napozó folyók, mint homokon szétnyíló női lábak?
szobák, világvégi ablakokkal?
hát voltak gyaloglásomat
hazáig kísérő
mezőtüzek?
lángok a kertkapuig?
A kutya boldogan úszta
körbe az udvart –
Hát voltak udvarok,
kutyák,
édeni nyüszítések?
s csapzott lövészárkok felől szivárgó füttyszók?
jövések-menések a nyárban?
jövések-menések az időben?
a fölkorbácsolt repülők engem vittek odafönt?
húsom és csontom királyát?
s szemembe
Kaukázus zománca pattogott?
Hát voltak egymáson áttetsző kezek?
egymásba égő arcok: a halálból visszacsalt
zene fölött megpihenők?
szatyrok közös kenyérrel?
sírásók közös könnyel?
országok közös lábnyomokkal?

 

 

 

Anyám anyja

Anyám anyja, Gémesi Éva,
te kút-nevű,
te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
húztalak behavazott kocsin a háborúban,
húztalak púpos kordén a háborúban,
húztalak halálosan,
hová? hová? magam se tudtam: hová –
A kihűlő répaföldekről
tankok lestek az útra
s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
bakancsos lovad voltam,
hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
fölitatott
asszony-világ –
Meghalsz, meghalsz, suttogták
hátad mögött
a pokrócos menekülők
s torod se lesz,
harang se szól majd
és meg se mosdatnak utoljára –
de én csak nevettem rád,
de én csak nyerítettem neked a rúdnál
s a repülőroncsból
színes drótokat téptem ki új istrángnak
s Pákozd és Baracska között már
megrágtam neked e levegőt is,
téli szilváid ízét éreztem benne,
aszalt körtéid ízét éreztem benne,
a homlokodon lecsurgó,
fájdalmas mézet éreztem benne.

 

 

 

Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

 

 

 

Reggeli szekérúton apámmal

Megyünk apámmal szekéren,
megyünk két kis ökörrel,
harmat gurul utánunk
s csöppecske méz a Napból.
Balról illatos mákföld,
jobbról a temetőkert
s romtemplom vörös fala:
megkövült királypalást.
Szúnyog sír arcunk mellett?
Vagy tán egy régi halott
nyüszög a pangó földből?
a csősz, a vén Böde,
kit megütött a villám?
Kalapját sasok hordják,
zsebóráját az Isten.
Látni néha: az égből
ezüst lánc lóg a földre,
ott leng az Irtás fölött,
a nagy itató kútnál,
az ostorfának koccan,
a káva oldalának.
Kinek szemébe villan,
megáll egy pillanatra
s kapáját félrelökve
holt őseire gondol,
a hűvös rozmaringot
szétmorzsoló kezekre…
Megyünk apámmal szekéren,
megyünk két kis ökörrel,
harmat gurul utánunk
s csöppecske méz a Napból.
Balról illatos mákföld,
jobbról a temetőkert –
rozmaring hajladozgat
felénk az árkon túlról.

 

 

 

Vadfiú hajjal

 

I.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
korom-pióca dőzsöl a combomon
s a madarak egész nap fejest ugrálnak még a sűrű lombba,
vizet viszek a számban a császártói tücsök-lakodalomba
s úgy lélegzek, mint aki énekel
és léggömb-tüdővel álltóhelyéből égre kel
és alászáll és fű lesz és folyó
és hangyavár fölé kitűzött, fekete lobogó –
esőt álmodok, vízözönt, fákat kidöntő Nagy Halat,
bal szemében egy város vörös tornyai látszanak,
a jobb szemében én, megsokszorozva, csapatosan,
vadfiú hajjal, futóbajnokok mezében csatakosan.
 

II.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
túl nagy a fény, hogy láthatatlan szavak bozótjában
elrejtőzzek,
túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak –
a hajamat, mint a nádast, zúgni hallom
s a parázna utak porában magam vagyok a költemény,
a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok,
röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél,
járomcsontom fölött vadászok sortüze
s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan,
valaki sír, valaki elsirat,
de hiába követ nappali gyász: a megsemmisítő nyárban is
a teljes életemre emlékezem.
 

III.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –
testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon
s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél,
szívethamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]