Óda egy kamaszfiúhoz

Te bakancskirály,
te gyalogember,
te bicikliző és cigarettázó tuskó,
hóhéros füst takar el szemem elől,
haj és zene –
A tavasz
gólyalábakon kopog eléd,
világot gyújt,
de te az orgonák gőgös gyertyáit elfújod:
ne legyen világosság,
ne legyen,
ne legyen,
mert nem a kivilágított lomb kell,
nem az ág,
hanem a lomb közötti hasadékok
s rejtek-nyílások édene mindenfelé!
Látom: homokba írsz,
faággal,
fácántollal,
látom: veled íratják titkos emlékiratukat a hangyák
s kezed barlangi ösztönétől
szállni tanul a kő.
Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni,
te fecskékkel vontatod magad,
ágyékod áttüzesedik,
ordítanál, de csak röhögsz,
eső oltja ki parazsad,
gőz vagy,
pára vagy,
apa- és anya-hordák közt lecsapódsz.
Koponyákra sandító Hamlet,
az újság-álarcos banditákon csak nevess!
Téged jóllakat még az idő jó hírekkel,
megitat záporokkal,
mintha fa volnál,
kihajtott gallérú fa,
egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban –
Vad városlakó,
csordában járok árnyékoddal.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]