Jóslás a te idődről

 

 

 

 

Bezárkózó

Ne hívjatok,
nem megyek sehova –
a tenger meghívóját is összetépem.
Elég volt a sziklába
ütött sebekből, ujjammal érinthettem őket,
elég a városokból,
szemem láttára gázolta el őket a háború.
Elég az elsötétített nappalokból.
Mindenütt voltak imaházak és laktanyák,
giordanó brunók és rettegett ivánok,
véres ingeket bámuló kisfiúk,
nők, akik besétáltak a versbe,
aztán hazaosontak ártatlanul.
Lesöpröm asztalomat
s idekötözöm magamat egy székhez;
akinek hiányzom, majd fölkeres,
naponta eljön hozzám, hogy kísérteteit
otthon hagyja.
Havanna ablakait ide várom,
Prága izzó utcáit, éjszakáját,
a tavasz nagyköveteit: mennydörgéses madarakat,
az első férfit,
az első nőt,
ki mozdíthatatlanságom társa lesz.

 

 

 

Zúzmara koszorút a sírra

Visky Árpádnak

 
 
Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk.
Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy
sírra: a behavazott ország szemérmes ajándékát.
Mert el kell hitetni a világgal s magunkkal is,
hogy értünk a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz,
a föltámasztás ingerlő mesterségéhez.
 
Higgyük és hitessük is el, de közben jól
vigyázzunk, be ne következzék a csoda, mert akinek az
emlékét most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb
fajtájú föltámadásra várakozó.
 
Közönséges nevén Ady Endre,
 
Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó,
 
Eltévedt lovas,
 
Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás
magyar, ki fölnyomulva minden halottak élére,
földrengéses virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények.
 
Lábujjhegyre, emlékezők!
Puha macskatalp-sarukba, emlékezők!
vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a
legzsengébb sarokvas csikordulására is magához
térhet és vége zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak
diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát
koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek
s a páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek.
Vége kicsinyes szerelmeinknek: a
Léda-fátylakat lebegtető sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe.
És dózsás szemek
nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat,
a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát
odafönt.
Gyémántlanak jég-Bakonyok,
jég-hazák,
jég-Párizsok
s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak
ki egymásután. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők!
Koszorút a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé,
emlékezők! Majd
csak túléljük ezt a gyönyörű,
ezt a hideglelős,
ezt a fulladásos napot is.

 

 

 

Vendégeim

Páskándi Gézának

 
 
Nyitva az ajtóm, lépjetek be négy égtáj
menekültjei. Ez itt a legkisebb haza; az utolsó
búzaszemből kicsírázott ország. Nektek is,
nekem is maradék.
 
Itt fáradtságtok is hazatalál s a másutt
semmitmondó nyelv itt még a világ ura. Gyere,
Örömrontó Angyal küldöttje, te, bor-tócsák közt
száguldó motoros, a bőröd benzinszagú,
halálszagú, megérkezésed: seb s üszkösödés
ellen kiáltó száj is. A Kárpátok keménygallérját
gombold ki nyakad körül.
 
S te Apa s te apának Fia, gyertek ti is!
 
véső-karúak, koronás gyökerek szobrászai,
 
a házam teli tuskókkal, kezetek hiányával.
 
Az ideiglenes szállások küszöbére odaszögezve a nyár,
mint a tűzvész. Utolsó
esély napszámosai, át a tűzön, a keresztbefekvő
isten testén át, ahogy lehet! Látnunk kell
egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk
egymást, hogy hallhatók.

 

 

 

Sirályvonal

Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az
ablak. Az ecetfa rácsain túl a keleti ég
hó-mocskos határköve.
 
A Dunán jég-oféliák lebegve,
 
őrült fehérség-torlaszok.
A tél világosságában kinek kell szemem
erőssége? Kinek lélegzetem? A fal pórusain át
vadul szivattyúz ki a szél az utcai forgatagba s
ferdén magam fölé, mint elugró repesz. Érdes
sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok.
Zúzmara-piac koldusa, röpíts! Farsangoljunk
fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A
holtak üres székében nincs kedvem
dermedezni. A megdicsőülőket itt szeretik, a
megdicsőülőket itt körbehordják.
Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban.
Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek!
Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a
megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék
föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre
visszaváltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak
vasturuljával versenyezve, időm avatva
történetemmé, billegésemet zuhanássá, húzva
testemet magam után sirályvonalban, mint a
füstöt.

 

 

 

Óda egy kamaszfiúhoz

Te bakancskirály,
te gyalogember,
te bicikliző és cigarettázó tuskó,
hóhéros füst takar el szemem elől,
haj és zene –
A tavasz
gólyalábakon kopog eléd,
világot gyújt,
de te az orgonák gőgös gyertyáit elfújod:
ne legyen világosság,
ne legyen,
ne legyen,
mert nem a kivilágított lomb kell,
nem az ág,
hanem a lomb közötti hasadékok
s rejtek-nyílások édene mindenfelé!
Látom: homokba írsz,
faággal,
fácántollal,
látom: veled íratják titkos emlékiratukat a hangyák
s kezed barlangi ösztönétől
szállni tanul a kő.
Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni,
te fecskékkel vontatod magad,
ágyékod áttüzesedik,
ordítanál, de csak röhögsz,
eső oltja ki parazsad,
gőz vagy,
pára vagy,
apa- és anya-hordák közt lecsapódsz.
Koponyákra sandító Hamlet,
az újság-álarcos banditákon csak nevess!
Téged jóllakat még az idő jó hírekkel,
megitat záporokkal,
mintha fa volnál,
kihajtott gallérú fa,
egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban –
Vad városlakó,
csordában járok árnyékoddal.

 

 

 

Incselkedni vadhírek jönnek

Új nap jön, új év, hószüret
s a csodák mégis elmaradnak,
szederágat zörget a felszél,
merev bagolyszem minden ablak.
Incselkedni vadhírek jönnek
Nyugat felől, havakban kúszva:
kérges, bankrabló Mikulások
mosolyognak a kisfiúkra.
S családfők deres bajusszal
bámulnak bomba nők után,
nem sejtve, hogy bombát cipelnek
s melltartójukban arzén vagy cián.
Forgóajtók, röpterek, túszok,
a kicsempézett egeken vérfolt,
mintha tanúnak szülne újjá
mindegyik nap, mely ígéret volt.
Félreértettség vadona,
dugig a szemünk csillogással,
dugig a fülünk mézes hírrel,
játékos és igaz halállal.
De túléljük halálainkat,
megszokásból túléljük mindig,
remélve, hogy a cifrább élet
egyszer velünk is megtörténik.
Ajánlás
Új nap jön, új év, hószüret –
hozzád bölcsülök, mester Villon:
kapkodhatja fejét az ember
zúzmarában vagy égi síkon:
nyakában, mint a fagyos szalma,
ropognak csak a meszes csontok
s a csoda az lesz, amit lerág,
mint vadkutya a talált csontot.

 

 

 

Levél Gregory Corso amerikai költőnek

Bejárnám a világot veled,
Corso,
idő kisiklatója,
huszadik század vagánya.
Csíkos trikód emlékeztet a rabruhára,
költészet megszökött fegyence,
házasságtörés apostola.
Gyerünk, rángasd föl tornacipődet,
irány a Hold,
a Szahara
s jókedvünk fővárosa: Spoleto!
A Dóm téren éjszaka van.
Márványkockák úszkálnak a sötétség poharában,
mint kesernyés whiskyben
a jégdarabkák.
Hajtsuk ki a várost egy ivásra!
Menotti nem zenét szerez ma,
estélyre hív,
kertjében milliomos szajhák
várják a költészet
vasvillás szatírjait –
Corso,
vasvilla a kezed,
lángszóró a szád,
szebben tudsz káromkodni,
mint imádkozni a pápa,
gyere, csapjunk valami botrányt éjszakára.
 
*
 
Autót lopni jó lehet,
ha már halhatatlanságot nem lehet,
s konzervdobozzal harangozni,
ha már Krisztus lábával nem lehet.
 
*
 
Játsszunk – Te szeretsz játszani:
szúrjuk ki egymás szemét,
talán kedvesebbek leszünk így,
mint akik mosolyognak.
Bombáidat üssük föl tükörtojásnak
s Európa új szakácsművészetért rajonghat.
 
*
 
S hülye! hülye! – üvöltsük oda
a Jegesmedve-Szenátornak,
a kormányfőknek, kik a hétvégét
egy ágyúcsőben töltik.
Ó, hétvégék!
ó, vasárnapok!
ó, Fehér Házak! Parlamentek!
csigaházatokból mindenütt
tankok másznak elő
s nyálkás nyomukon hanyattvágódnak a költők.
Hülyék! hülyék! – üvöltsük oda a költőknek,
akik hanyattvágódnak,
nem érdemlik meg a kenyeret,
a nőket,
nem érdemlik meg a halált.
 
*
 
Motyogtunk már annyiszor
fönségesen,
hogy dagadt tőle a szánk.
Corso, süllyesszük el a nyelvünket,
akár egy anyahajót.
A röpködő égi hárfákat
csörömpöltessék mások,
a Saturnus-dobot verjék a marslakók.
Minden megtörténhet velünk,
ha maradunk,
minden, ami már megtörtént velünk.
Gyerünk,
mi legyünk az a menet,
amely elcsavarog mindenfelé,
hazát cserél, hogy a másikét megszeresse,
aláírja a tengert, mint valami képeslapot
s megpihen a városokban,
hogy a városok is megpihenjenek
s nem kér kegyelmet,
ha pörbefogják azért a vonulásért,
amit a hetedik napon megszeretett.

 

 

 

Májustól májusig

Esténkint ittuk a bort, kint az eső esett
s a nap törmelékei közt
mindig egy idegen kéz kotorászott
és hallgattuk: most foghíjas fésűt recsegtet,
most üveget, most porcelánt, most láncot
s a padlónyíláson át
óriás tűket szurkál bele a levegőbe.
El kellett veszítenem a szememet, a fülemet,
hogy egyedül lehessek veled,
el kellett veszítened magadat, hogy tested kártyáit
újra kioszd.
Nyúltam a csuklódért, a melledért, mint aki
lábujjhegyen érkezik haza –
májustól májusig álmatlanul.

 

 

 

Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:
kitömött vízisárkány
egy vízalatti múzeumban,
csak bámulom a napok fölszálló buborékát,
csak bámulom, amit néznem kellene.
Eljön hozzám hétfő mezítláb,
leveles ággal eljön kedd is,
eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden
turistái:
a csütörtöki, a pénteki szónokok,
hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,
eljönnek szeretni a nők
s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,
megisszuk a boromat, nézzük egymást
és mosolygunk egymásra belülről kifelé,
de holdfényes fogsorukról
eszembe jut a Jeges-tenger
s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig
gyalogolok
s már nem én ülök ott köztük
a szobanagyságú képkeretben,
nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,
szemem és fülem testemtől eltávolodik,
kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.

 

 

 

Che Guevara búcsúztatója

Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan,
lehettél volna Brazília selyemfiúja,
lokálok helytartója,
éjszakákkal karambolozó költő –
mert a vakság hamujában
gyönyörű lábak járnak mindig,
mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.
 
*
 
S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
lettél a század partizánja,
emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
szakállas forradalmár,
géppisztolyos szépfiú,
Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.
 
*
 
Én láttalak és irigyeltelek:
vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
Vászon katonazubbonyodban
a szabadság verítékezett
s a jövő izzadság-szaga csapott
orromba akkor,
erősebb volt, mint a narancskerteké.
 
*
 
Havanna boldog volt, mert ismert téged,
Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.
 
*
 
Bolívia erdeiben
nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
nem a fűrész,
nem is madarak.
A fák leadóállomásai
lélegzetvételed sugározták.
 
*
 
A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
A test, ha megölik, hiánya testté válik:
adni kell neki kenyeret,
adni kell neki szabadságot.
 
*
 
Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan.
Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
s most már mindig tudom,
merre bujkálsz.

 

 

 

Talán egy golyó

Talán a hideg csapvíz lenne jó,
talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
talán egy testvéri könyök nyomódása
a bordám közé,
talán egy golyó az ablakfába.

 

 

 

Mert volt idő

Mert volt idő, hogy napok se voltak,
se délelőtt, se dél, se délután,
csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,
csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.
Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,
csak a színváltó ribizlisövény a kertben,
csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,
csak elfutottam és visszatértem,
csak ott voltam, ahol seb voltam,
csak a testem voltam, kezem és lábam,
csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,
édes és savanyú esők háltak a számban,
csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.

 

 

 

Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez

Mielőtt elveszítenél, Uram,
s agyagos földdel végleg betakarnál,
keress nekem egy áldott, szép napot,
reggeltől estig tartó szép napot:
a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,
a hazug játékok s a megszokott vérengzések
színhelyéről bogáncsok közé,
fáradtságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon
s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,
egyek cseresznyét, levegőt
s doboljanak a madarak újra fekete fakérgeken,
dobhártyám örülni akar,
szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,
mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,
sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok
elúsznak,
életem ott múlik el, ahol az akáclevelek
a földre lefeküsznek,
a hangya földrengést jelez
a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek
a fanedv csurranását is fölhangosító
ideghártya.

 

 

 

Jóslás a te idődről

Mert eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,
újra nyár,
elfüggönyzött ágyékok hosszú napja
s víz üti át majd vászoningedet,
a csontok is vízben áznak,
 
úsznak előre,
 
hátra, fölfelé,
mintha a tenger kriptáját
fosztogatnád –
eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
mélyrepülésben egy galamb
vérzi föl hasát a köveken
s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég
s az áthevült körutakon
autók,
autók, szavak,
szavak,autók, kiáltások száguldoznak majd,
mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,
ott jársz közöttük
füstbe
és porba takarva,
félrebillenéseidben a halál kihívása,
de sebezhetetlen leszel,
mert emléktelen,
sebezhetetlen,
mert sebekből kilakoltatott –
Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,
mint vízköpő csövek
s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól
a megkérgesedett beton –
Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok
arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd
és hangyák lesznek a kirakatban,
hangyák a sétáló utca szürke medrében,
hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,
hangyák a szétrúgott órák belsejében,
 
   jönnek,
 
  mennek,
 
bozsognak,
fogaskerék-koszorúkkal
fogaskerék-koszorúkkal koszorúzzák meg majd
 
  az ürességet,
gyönyörű lesz,
gyönyörű lesz, én mondom, gyönyörű lesz,
mert utánuk már csak te következhetsz,
te, aki várni tudtál
az első fájdalom után a másodikra,
bújni vörösből feketébe,
feketéből vissza,
és megtestesülni naponta,
verítékezni,
 
meghasadni, folytatódni.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]