Egyetlen robbanás

Miattad gyűlölöm
magamat,
tavaszi Nap,
mert egyszer megszerettelek.
Álltam a nedves fahídon,
az elárasztott, zámolyi faluvégen,
német katonabakancsban,
rühesen,
éhen
s püffedt venyigekévék himbálóztak,
mint a halottak.
Kívántam: hajtson gyökeret a víz,
lombosodjék ki tőled
s az imbolygó Pálinkaház, mint Noé-bárka,
induljon el az Ararátra.
Aznap lett vége a háborúnak,
a mindennapos halálnak.
Sárga ing voltál, beléd bújtam,
sárga bőrszandál, lábamra húztalak,
aranyesőág, letörtelek.
A jövőm voltál, hát elképzeltelek.
Az orra bukott ágyúk csövéből
folyt ki a sár.
Tavaszi Nap, a lövészárok-sebhelyes földek
ápolónője voltál;
az egyetlen robbanás,
amelytől nem remegtem;
az egyetlen láng-bozót!
Úgy hajtogattalak szét,
hogy minden ágad külön
égesse rám a bélyegét.
Miattad gyűlölöm magamat
tavaszi Nap,
mert azóta is csak te kellenél nekem:
bőrömön átvillámló borona.
A nyaraimból is te hiányzol,
húsom és csontom legforróbb évszakaiból.
Sárga inged szétrongyolódott mellemen,
s nélküled én csak önmagam emléke vagyok:
a hiábavaló háború vége,
elárasztott faluvég,
fahíd lemetszett szárnya –
s az égbolt is,
mint ázott zsuppszalma, szétkuszálva,
hullik bele a sárba.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]