Fűre, madárra

Ahogy a fájdalom visszavonul,
a test síkságai kiragyognak.
Látom magam a tükörben:
szökevény-mása vagyok egy halottnak.
Most kell a szélbe gyöngyöt szórni,
nevet adni elárvult kőnek
s hatalmas kátránypapírokkal
letakarni a temetőket.
Most kell a föld szárnyaira
gondolni s húsvét délutánra:
föltámadt a krisztusi meggyfa
s madarat lő fel íjas ága.
Vonatok ablak-tüneményét
most kell bámulni izzó délben
s a száguldás aranyszabályát
ráhúzni a szív ütemére.
S pusztán mert jó volt látni téged,
szobádat kell most fölidéznem;
a képen a piros lovat,
dögtipró útra indul éppen.
Most kell a legszomorúbb Holdat
kiköpni, mint a csontot: éljen
a világot újraszülő test… most kell
fűre, madárra bízni a reményem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]