Mit irigyeltek tőlem

Mit irigyeltek tőlem, állatok: ablakom alatt parázsló kutyák, kocsirúd mellett homályló lovak? Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat? Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú, nyári délelőtt, áttüzesíti a krétapor-időt? Mit irigyeltek, maszatos dögök: faluvégi sárkocsmák töltelékei? Az ágyamat, melyben majd meghalok? Folyóba rakott kövek a csillagok – ugrálok rajtuk, hátha elérek valami túlsó partot. E mindennapi szökdelést irigylitek? Vagy hogy fölfalhatlak benneteket? Véretek mocska; szentkép a falon. Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene – Mit irigyeltek tőlem, állatok? A szerelmet, mert kettéhasított s a város kapujára kiszegelt? A jóságot? a bűnt? a bemeszelt emberarcok körém épülő kerítését? S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek? Ezt a verset? ezeket a kölcsön-szavakat, melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek s visznek lappangó háborúkba? A test fenyegető csöndjét, mellyel a vihart fölruházza? A végtelenség szálkáját s a véges himnuszokat agyamban? sejtjeim utolsó érvét, melyet, mint bádog-kést, emelhetek a halálra?