Arcomra sárt kenek

Napok, hetek…
Napok, hetek… A csillagos ég: homokóra,
megfordítja egy kéz, fogy az időm.
Arcomra sárt kenek: ne ismerjetek rám,
ha találkoznánk moziban, utcán, hegytetőn.
Hiába vártam:
Hiába vártam: nem vagyok, aki voltam,
aki látta a fákat megszületni,
vérben úszni a halottakat
s elképzelte, hogy a világgal egy napon,
mint zsebtükrével, magára marad.
Nem a nap jött el, nem az a csönd,
hanem a szél: mellem kosarát földöntő szerelem,
csak a homály bandái jöttek:
részeg vadászok, át a földeken,
csak a tortahab-szájú szónokok,
csak a papírzsák-fejű rémek;
rikkancsok, háborús földrészeket lobogtatva,
ágyúcső-trombitát hangoltató zenészek.
Csak a szemhéj alatt összetorlódó keresztutak,
ártatlan holtak, elcserélt-fejű társak,
tévedéseim,
szégyeneim, mint hosszú gyászmenet
számonkérő kezei hazának és családnak.
Kőrózsák világtalan szeme tapad szememre –
így nézek én is magamba, világtalan.
Együtt van minden: életem és halálom,
csak az nincs sehol, aki ezt elviselje.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]