Búcsú Kubától

Hátranéztem
s hol voltál már te, szigetország!
Pálmafalombjaid, mint a vízre lecsapó madarak
ottragadtak
a napsütésben,
s kátrányos csónakjaid, mint a vizek
elöregedett lovai.
A tengert eloldozta egy kéz a láthatártól –
én vártam, hogy majd utánam szalad,
de csak felém forduló arca lángolt.
Sötét és görcsös voltam a búcsúzástól,
mint néger faszobraid.
Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít
s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével,
tízezer tonna kormával,
szemethígitó ködével,
utcáival, melyek mint a cseppkőbarlang alagútjai,
sehova se vezetnek
s várnak a kétezeréves művelt mosolyok,
a reklámozható elvek,
a csitító szavak,
hogy: nem szabad,
hogy: nem lehet;
a kávéházakban fölravatalozott barátaim
cigerettafüst-szemfedővel leterítve. – –
Nőid miatt és napsütésed miatt
hazaáruló lettem.
Vakmerőségedtől meg gyermek,
ki a Föld minden szabadságharcát
képzeletben már befejezte,
szétnyitott ingben jár
s nem készül többé háborúra,
csak szerelemre.
Narancsaid, mint a nyár ágyúgolyói,
itt csapódnak le a közelembe.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]