Szálltak az aranyfácánok

Itt futott el minden a szívem mellett:
a március végi szél, apám parázsló fejű lova,
itt futottak el harmatos-lábú pajtásaim
a föld nagy örömével.
Szálltak az aranyfácánok az erdő kapuján át,
szállt, szállt a megcsonkított Hold, sodorta mennyei huzat,
s a felhők balszerencséje közt születő záporokban
oly szép volt a világ, mint jövendő bibliákban.
Lombok arca, emberek arca, vizek arca és lányoké,
a boldog hajszában ti sose hagytatok el.
A kövek titkos mozdulatlanságán úgy léptünk át,
mint elfelejtett halottakon.
S ó, tenger, egyszer láttalak csak, de megkóstoltalak,
a nyár bora voltál, a mindenség hűtött itala,
csapkodó szárny, mely belülről emelt
a száraz józanság fölé és halálom fölé.
Hol vagy, tenger, s hol vagytok, híd alatt bújó pajtásaim?
s ti, hajnali ekék, melyekkel fölszántottam a Napot?
Tavasz tűfokán átbújó szél, orgonák forradalma,
ki mellé pártoltatok, hogy elhagytatok engem?
Állok falum fölött, hátam mögött egy ősi rom.
Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is.
Fut vissza a fácán a fák közé, fut a szél is,
s nincs más örömöm csak az, hogy kiabálhatok értük.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]