A fekete-tenger partján

Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország.
Hiába gázolok tengerhomokba s hiába lépek
a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;
földed a messzeség nagy fái eltakarják.
Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a
magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák –
s ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák
is gyönyörű pusztulással röppennének magasba.
Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek
s fölényes pusztulásnak? Te, kis folyam-melletti ország?
Benned sebeztek föl először nők? nagymérgű rózsák?
s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,
hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervizében,
kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]