Zápor utáni táj

Sár, sár a földön
s fönt az ég múzeumában
mezítláb lépked a Nap –
Állnak az esőverte fák:
csordultig megtelt, talpas poharak.
Kiinnálak, elfogyhatatlan világ,
de kívánságomtól hirtelen elgyöngülök –
Látom még a legutolsó villámot is,
mint falba a szög: a hegy csontjába beletörött,
de sértetlenül gőzölög a hegy,
szőlők zöld tajtéka elborítja
s tövében, lent,
mintha a szívem mellékfolyója volna,
áradva fut egy forrásvíz patak.
Átázott beton-városokból,
villámló autók közül is idelátnék,
csigák jönnek az úton: fű-ország lassú ökrei
s áthúz fölöttük egy-egy gólya-árnyék,
s ömlik a zöld, akár a szöcskevér,
mint ittfelejtett tenger könnyű habja – –
A teremtés hányadik napja ez?
Bokáig lépek sugárzó iszapba!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]