Köznapi alkonyat

Orosz Jánosnak

 
Kialszik a pulykák vörös lebernyege:
alkonyodik.
Jönnek haza szalmával megrakott kocsik
s ráalvad a homály a tengelyekre.
A jegenyék, mint kilövésre váró rakéták,
égő holdak felé mutatnak –
Gyerekek suhognak hamvas házak előtt,
csillagai ők az utaknak.
Nem történt itt ma semmi, csak elcsépelték a búzát,
megzaklatták a gépeket, megitatták az állatot,
belenéztek a kútba, hűs vize csillogott
s pillantásaikat
az ég földjébe elvetették.
Nem történt itt ma semmi,
csak valaki valakire megharagudott,
ráfeszítette volna ellenségét a templomtoronyra
s örül, ha a templom tornya
elindul így a felhők közé gyalogolva.
Nem történt itt ma semmi, csak valaki a Nap fátylai közt
meglátta kedvese testét és megvakult;
a dél aranyos csúcsán állva a szélre gondolt,
míg arcába a széna gomolygó szála hullt.
A falu fölötti dombon egész nap
a szédület sárga trombitái szóltak –
aki hallotta őket,
megirigyelt a haláltól minden nyarat
s kertjébe édesgette a villámló rigókat.
Nem történt itt ma semmi, csak éppen hazaértem,
eljutva ennyi otthonos látomásig –
Állok most csak egy száraz orgonafa tövében,
fölnézek rá és kivirágzik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]