Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre,
sem a víz citera-szavára,
sem ágyékod villámaira.
De fölkönyöklök nyavalyámból,
az elmúlásból fölkönyöklök
s téged látlak, egyetlen élőt,
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott,
akárcsak egy boglyatüzet,
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel; ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám,
vendégem és varázslóm vagy –
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]