Falusi árnyképek

Templomtorony, fehér májusfa,

holdfény rajtad a szalag;

két liba csavarog az égen,

a nyájtól elszakadtak.

Az egyik szárnya véres,

a másiké meg sáros,

nővérem fűzkosárral

hívja őket magához.

Hótündöklés a kövek élén,

háromszögű a kazlak árnya –

háromszögek csapdái közt

jeget okád a szél kutyája.

Apám riadtan alszik ottbent, apám dadogó álma fáj.

Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár.

Ez a ló, ez a ló hurcolta meg a háborúban,

Patkója helyén éles gránát, nyakán babéros koszorú van.

Itt egy fa, amott egy másik:

a homály emlékművei –

Állnak akár az időtlenség

görcsberándult istenei.

Kerek Hold, televízió,

vetíts ide egy világvárost,

eiffel-tornyokat, filmparádét,

lángok ablakán kihajló

nőket, akiknek ég a mellük:

hadd legyen miről beszélgetnünk,

mert mi már mindent elbeszéltünk.

Recseg a szérűnk, mint agyagtál

talpam alatt, pusztul a múltja –

Fölnyög apám elásott ökre,

földet rendít meg hegyes szarva.