Carmina burana

Hányfelé, élek, istenem!
a házam itt van, ott a kenyerem,
asztalom holdsütésben, székem fagyban,
szemem sajduló gyászban hagytam.
Csellengő napok pásztora –
vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
szakadt estéken nő alszik velem,
vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.
Budán vagy Pécsett, egyre megy –
ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
ott éledek, hol mások föllazulnak,
borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.
Talán ha volna otthonom
s körülmoházna gyöngéd oltalom,
ez a világ mézesen rámtalálna
s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.
Hát élek, ahogy élhetek,
avas deákként mondok éneket,
torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]