Egy kiáltás a hóesésbe

Hideg vasak reggele ez,
hideg szemek reggele ez,
siető lábak hétköznapja –
fejem fölött a hó harangja
a szél tornyában meg-megkondul.
Egy borzongásban bent van a sors,
egy ásításban bent a világ –
a tegnap esti ezüst Hold most:
zsebemben alvó ötforintos.
Boldog vagyok, mert nincsen másom,
csak ez a zúzmarás szegénység,
e szívet zaklató kivertség.
Kirakatokba nézek hosszan,
árnyékom ismer csak magára,
tükör-időmbe nézek vissza
s múltam nem ismer önmagára.
Így jó, így jó, emlékek nélkül,
múlt és jövő közt csavarogni
s várni a megbontott időben:
lángok sebezzék föl a számat.
Mi nem voltam, mi nem lehettem,
vérem szerint még lehetnék:
egy kiáltás a hóesésbe,
kétkedők első nevetése,
jókedvű őrült, aki békül,
hogy fogadják el ellenfélül,
országos vad, akit ha űznek,
hideg szemhéjak fölhasadnak
s loboncos, zöld fák üszkösödnek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]