Pihenés patakparton

Mint kerek betonkeverő,   forog ottfönn a nyári Nap,   dőlnek belőle remegő, finom szemcséjű sugarak. Egy patak partján hűsölök,   árnyékot vet a parti sás.   Szemembe piros derű gyűl: katicabogár-villogás. Dél van, kábító június,   delelni ledől a világ,   csupán az erdő fekszik ki a dombra, süttetni magát. Ritkás széliben rózsaszín   csorda ácsorog – s tehenek   lelógó farka meg-meging, mint lusta harangkötelek. Pihen, hever a pásztor is,   újságot forgat álmosan.   Kutyája vízben lefetyel, tűzpipacs nyelve lázban van. Boldog vagyok, mert szép a nyár   s végre nyűg nélkül lehetek.   Ahhoz se kell most értenem, mit a világból megvetek. Csak hang, csak szín, csak mozdulat   férkőzik hozzám – épp elég,   hogy én dúdoljam nektek el a pompázó nyár énekét. Kotyog a patak, hallgatom,   vízében kölökgólya áll,   lábát csiklandja liliom s átfonja selymes békanyál.