Falusi délután

Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.
Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.
A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,
szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.
Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,
totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.
A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok,
széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.
Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,
szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,
farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,
a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.
Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,
újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,
van abban épp elég lelket borzongató:
rossz hír, gond, háború, nem embernek való.
Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,
a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.
A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált
példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.
Határba aki ballag, határból aki jön,
látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.
De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,
megáll előtte, nézi, bennreked a szava,
zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék
és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,
követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja
s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:
valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]