A barátkozás lehetőségei

Emerik úr, háztulajdonos az Olajprés utcában, egy délelőtt megállt bérlője nyitott ablaka előtt. Amirás, a lakás bérlője varrógép mellett ült, szemben az ablakkal, Emerik úr árnyéka rávetült a gép fekete zománcára, ott tükröződött benne a háztulajdonos nyári vászonkalapja. Emerik úr várta, nézzen föl végre Amirás a varrógépe mögül.

– Amirás – szólította meg. – Maga nekem minden hó végén szótlanul leteszi azt a pénzt. Mintha mit tudom én, kicsoda lennék. Jöjjön, beszélgessünk.

Ez az Amirás valamikor lószerszámmal foglalkozott, de amióta a lovak kiveszőben vannak, inkább derékszíjat, táskát készít. Amikor Emerik úr megszólította, maga előtt egy befejezett női táskával éppen tétlenül könyökölt.

– Jó napot – mondta kissé félszegen és tartózkodóan. Fölkelt a varrógép mögül, kitárta az ajtót, és biccentett a háztulajdonosnak.

– Tegye be az ablakot, zárja be az ajtót – mondta Emerik úr. – Menjünk el valahová.

– Menjünk el? – csodálkozott Amirás. – Hová? És az ablakra pillantott, amit nemsokára be kell csuknia, ha valóban Emerik úrral kell tartania.

– Eh. Majd meglátjuk. Elmegyünk valahová – mondta Emerik úr. – Az a fő, hogy ne legyünk itthon, nem igaz?

Amirás becsukta az ablakot, lakatot tett az ajtajára, és elindult Emerik úr után, aki már a kapuban zörgette a slusszkulcsot. A Volkswagen a kapu előtt állt, Emerik úr beült, és kibiztosította a másik ajtót is, hogy Amirás helyet foglalhasson. A biztonsági övet maga húzta át Amirás melle fölött, és bekapcsolta. Ennek Amirás láthatóan nem örült, szeme sarkából figyelte, amint Emerik úr saját magát is odakötözi a kocsi vázához.

Emerik a főutcáról hamarosan bekanyarodott a teherforgalom számára kijelölt terelőútra, úgy látszik, anélkül hogy végigsuhannának a forgalmas belvároson, mielőbb ki akar hajtani a városból.

– Milyen ma az idő? – kérdezte Emerik úr. – Ugye, egész meleg van?

– Meglehetősen – hagyta rá Amirás.

– Akkor egyszerű a dolog – folytatta Emerik úr. – Elmegyünk és fürdünk egyet.

– Én lehet, hogy nem fogok – jegyezte meg Amirás.

– Dehogyis nem.

– Én talán majd nézem Emerik urat. Ahogy fürdik.

– Dehogyis fog nézni – mondta Emerik úr. – Maga is fürödni fog.

– Nem tudok úszni – vallotta be Amirás.

– Ma meg fog tanulni.

Amirás ezen az útvonalon még nem hagyta el a várost. A táj errefelé elég riasztó volt, néhol hulladék lepte be a dimbes-dombos, túrásokkal teli rétet, sehol egy fa, csak a kiégett nyári rét, távolabb kopár lejtő, fölötte remegő forró levegővel.

Nemsokára elérték a fennsíkot, amelyet majdnem nyílegyenesen szelt át a műút. De aránylag elég rövid ideig haladtak ezen a kitűnő és a nyári időszakhoz képest gyér forgalmú úton. Emerik úr nemsokára letért jobbra, egy enyhén lejtő, hullámos dűlőútra, amely a fennsík egy alig észlelhető mélyedése felé tartott. Itt állt a kápolna, amelyről Amirás is talán már hallott. Néhány elaggott bálványfa és kemény levelű vadrózsa szomszédságában virítottak fehér pillérei; alacsony, vakolatlan kőfal kerítette, ami alig nyújthatott védelmet a fennsíkon gáttalanul söprő szelek ellen. A szél ebben a kicsi mélyedésben minduntalan megsiklott, örvénylésében egyre vénítette a bálványfákat és az elhagyott falakat. A fal árnyékában Emerik úr kikapcsolta a motort, kikapcsolta az Amirás melle fölött feszülő biztonsági övet. Most már kiszállhattak. Amirás kapott Emerik úrtól egy fürdőruhát.

– Nahát – mosolygott Emerik. – Megérkeztünk.

A kápolna mögött a lomha vonalú fennsík képe – igaz, csak egészen kicsi területen – hirtelen megváltozott. Olyan volt, mint amikor füzetlapon átdöfnek egy ceruzát. A fennsík lapályába ütött lyukban, ahogy a fény érte, hol szürkés, hol barnás víz csillogott tompán, kemény formájú, kemény élű halmok övezték. Az egész tó nem volt valami nagy, akkora lehetett, mint Emerik úr udvara az Olajprés utcában, ahol Amirás is lakott.

A tó egyik felén, a fehéres, sós rögök mögül szederbokrok cserjése vonult, az elvadult bokrok csak combig értek, azért Amirás hátat fordított Emeriknek, amíg vetkőzött. Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető vad növényt, olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e életében már eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is, hogy alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás, hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna szőrös indákon ültek a kövér, csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen fennsíknak minden rejtélyét; Amirásban homályos vágyakozást ébresztettek.

– Akkor hát előre – kiáltotta Emerik úr, és belevetette magát a vízbe. Kutya módra úszott a tavacska közepéig, ott megállt, egyszerre két kezét is kiemelte a vízből, és integetett Amirásnak, hogy kövesse.

Amirás bizonytalanul lépegetve indult utána, és már kölcsönkapott fürdőruhája száráig ért a víz, amikor tétovázását érezve Emerik biztatni kezdte: tessék, tessék, gyalogoljon csak bátran előre. Amikor Amirás melle vonaláig besétált a vízbe, érezte: teste megemelkedik. Lábai nem érték a tó fenekét, mégis lépegetve érkezett Emerik úr közelébe. Emerik úr mosolygott.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Azt hiszem, péntek – mondta Amirás a csodálkozástól elfogódott hangon.

– Na látja. Minden pénteken kijöhetnénk ide, ha maga is akarja.

Jó ideig lubickoltak, átadták magukat ennek a ritka érzésnek: csak lebegnek a vízben, anélkül hogy mozognának. Miután kimásztak és megszáradtak, leporolták magukról a sót.

– Nem tud barátkozni, Amirás – jegyezte meg Emerik úr. – Mondja, mi bántja?

– Nem tudom, Emerik úr. Nem tudom, mi van velem.

Már benn ültek a kocsiba, amikor Amirás hirtelen kiszállt, elrohant a kicsi tó széléig. Sebtiben szedett még egy jó marék szedret, két kezében tartva nehézkesen ült vissza a kocsiba, hogy a szemek el ne guruljanak, és tűrte, hogy Emerik úr becsatolja melle fölött a biztonsági övet. Megkínálta a háztulajdonost, aztán maga is szájával fölébe hajolva belekóstolt, kissé türelmetlenül, hogy a fennsíkkal való találkozását teljessé tegye.

– Emerik úr akar tőlem valamit – mondta Amirás.

– Persze – mondta Emerik úr. – Azt akarom, hogy jól érezze magát.

Már beindította a motort, jobb kézzel belenyúlt Amirás markába néhány szem szederért.

– Nekem van még a tavalyiból – mosolygott. – Persze, bor formájában. Mindjárt meg fogjuk kóstolni.

– Emerik úr nagyon kedves hozzám – mondta Amirás.

Emerik óvatosan vezetett a hullámzó dűlőúton, a műúton, aztán rákapcsolt.

– Az bizony – mondta. – Mindjárt meg fogjuk kóstolni. És előtte bekapunk egy kicsi töpörtyűt vöröshagymával. De be ám!

– Jó – mondta Amirás. – Legyen úgy, ahogy Emerik úr kívánja.