A buzimacska

A hevenyészett halsütő bódé mögött két csöves hevert a homokban. Csakis csövesek lehettek, nadrágjukat, zubbonyukat az éji harmat meg a záporozó napfény egészen kifakította. Már két napja hevertek a bódé mögött, és csak a tengert bámulták. Olyan türelmesen és konokul, hogy úgy tűnt, először érezhetik a nagy víz igéző közelségét. Nagyritkán egyikük fölemelkedett, kissé görnyedten, mezítlábasan elcsoszogott a közeli bokorig, hanyagul megöntözte a tövét, s miközben slicce körül matatott, fésületlen hajából homok pergett a kezefejére. Pörkölt haluszonyokat ropogtattak, inni a szökőkútra jártak, elébe térdeltek, karjukkal átölelték a peremét, arcukkal elmerülve perceken át ittak. Megszívták magukat, aztán visszahanyatlottak a homokra.

A harmadik nap reggelén megállt előttük a Medve. A Medve rövid hajú, széles vállú, pihés bőrű lány volt, fehér nadrágot és kék csíkos tengerésztrikót viselt. Melle lapos volt, nyaka izmos, csupasz lábujjain szőke szőrök kunkorodtak. A csövesek elé guggolt, és bámulni kezdte őket. Azok még mindig csak a tengert nézték, úgy tűnt, nem bírják elvonni tekintetüket arról a vonalról, ahol a víz az éggel érintkezik.

– Mozduljanak már – szólította meg őket. – Hozok egy csónakot és kievezünk egy kicsit. – Magázta őket kissé tartózkodóan, elmesélte, hogy ő tulajdonképpen halsütő lány itt a közeli bódéban, és épp halért indulna a félszigetre. Künn aludnának valami kelekótya özvegyasszony kunyhójában, reggel pedig hallal teli bárkát vontatnának be a kikötőbe. – Na, mit szólnak hozzá?

– A csövesek egymásra sem néztek, a Medve pihés válla fölött tovább bámulták a tengert.

– Lássuk azt a hajót.

Otromba kétpárevezős csónakkal indultak ki az öbölből, orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. A csövesek eveztek, a Medvének nevezett lány pedig a csónak farában helyezkedett el, kézügyben egy üveg Bommerlunderral.

A Jasmunder Bodden felől eveztek ki a nyílt tengerre. Úgy tervezték, amint elérik a Bug félsziget déli fokát, eltérnek Dranske irányába. Ott várja őket az a bizonyos özvegyasszony, meg az a bizonyos csónak teli hallal, amelyet majd bevontatnak a halsütő bódé közelébe. A tenger csöndes volt, mégis lassan, bizonytalanul haladtak. A Lily kivénhedt jármű volt, szivacsossá korhadt dongái tele voltak kagylóval.

– Maga tetszik nekem – mondta egyszercsak váratlanul a Medve, miközben a Bommerlunderos üveg kupakjával bajlódott.

– Én?

– Vagy én?

– Estig ajánlom, találják ki.

Jókat kortyolgattak a Bommerlunderból, cigarettavégeket fricskáztak a levegőbe, a fölöttük köröző, le-lecsapó sirályoknak. Bágyadt délután volt, a sápadt felhőktől a víz is levesszínű lett, csak mögöttük maradt sötétzöld, ahol a csónak pezsgő sodorvonala elsimult.

– Hat óra – mondta egyszer csak a Medve.

– No és?

Hat óra tájt érkeztek a Bug félsziget közelébe. A félsziget egy darabka karcsú föld, céltalanul, laposan nyúlik a tengerbe. Csak nyáron lakják, homokos földjét fekete törpebozót lepi, partján komor madarak sétálgatnak.

– Nem vicc, maguk tényleg tetszenek nekem – jegyezte meg ismét a Medve. – Mit gondolnak rólam, vajon fiú vagyok vagy lány?

– Az tökmindegy.

– Majd mutassák meg nekem, mit tudnak.

A félsziget fokától délre az egyébként csöndes tenger egy helyen harsogó fehér tarajokat vetett. Mintha sisteregne ott valamitől a víz. A Medve ült menetirányban, ő vette észre, szólt is hamar a csöveseknek, tartsanak arrafelé.

Közelebbről aztán látszott, egy víz alatti turzás veti azokat a hullámokat, olyan kicsi turzás, hogy a sistergő habok nélkül észrevétlen maradna. Keskeny, pikkelyes homokpad lapult a víz alatt, mint mozdulatlanul lebegő hal háta. Az egyik csöves hamar elengedte az evezőket, cipőstől ugrott a vízbe, és a combig érő habok között végiggázolt a keskeny homokpadon. Vidáman integetett. Igaz, hogy térdig vízben, de neki már föld volt a talpa alatt.

– Én találtam – kiabálta –, ez az én helyem. – Ezzel előrelendült, két kézzel taposott a vízbe, lábát magasba lendítette, és kézállásban végigsétált a turzáson. Bár a hullámok minduntalan az arcába csaptak, vidáman kiabálta: – Járok a vízen. Járok a vízen.

– Jól érzi ott magát? – kiabálta neki a Medve.

– Hát nem látja? – A csöves négykézlábra ereszkedett, és kinyújtotta a nyelvét.

– Akkor pá. A viszontlátásra.

A Medve beült a gazdátlan evezők mellé, két húzással megfordította a csónakot. Aztán lecsatolta a csónak orrlámpáját, meglengette.

– Fogja ki. Ezzel majd integessen, ha besötétedik.

A lámpát odadobta a csövesnek, majd tüstént evezni kezdett. Karizmai megkeményedtek, alig húzott vagy kettőt, a csónak máris meglódult. A másik csöves is az evezők után nyúlt. Az, akit a turzáson hagytak, nemsokára akkorának látszott, mint egy vízbe tűzött kis cövek.

– Tényleg otthagyjuk? – kérdezte a csöves a csónakban.

– Ott.

Dranske felé tartottak, Dranske volt itt az egyetlen település, ahol emberekkel találkozhattak. A Medve néha hátrapillantott, menetirányba, hogy lássa, merre haladnak.

– Kár, hogy háttal ülök magának – jegyezte meg ilyenkor. – De az is valami, ha maga lát belőlem valamit.

A csöves meghúzta a Bommerlunderos üveget.

– Persze – mondta, és hosszasan böfögött.

– Döntöttem – mondta a Medve. – Magát választottam.

– Tudom – mondta a csöves.

A Medve félig hátrafordult, pihés arcélével a csöves felé.

– Tudod, most már megmondhatom, nem is vagyok halsütő.

– Tudom – mondta a csöves. – Nincs egy csepp olajszagod sem.

– Megszagoltál?

– Meg.

– És milyen szagom van?

– Buzimacska-szagod van.

Alkonyodott, mire a part közelébe értek. A bozót fölött szélmalom vitorlái inogtak, néhány vörös téglaépület állt még ott szélmarta vaskos falakkal. Közelükben taszították ki a Lily nevű csónakot a fövényre. A homokban, oldalukra dőlve, cölöpökhöz láncoltan még két csónak hevert a szárazon, a homokban.

– Ez Dranske? – kiáltotta a Medve a szélmalom felé.

– Mért lenne pont Dranske? – morogta valaki.

– Tévedtem – mondta a Medve. – Ez nem Dranske. Valami egyéb.

Nem Dranske volt, csak egy szélmalom és két ház, szélmarta vaskos falakkal. A Medve és a csöves végighaladt a stégen, végében benéztek egy fehérfalú deszkabódé ablakán. Az ajtó zárva volt.

– Hát ez be van zárva – mondta a Medve. – De majd hozok valahonnan egy kulcsot. Meg szólok is valami motorosnak is, szedje le azt a piszok csövest a vízről, oszt vigye valahová. Vagy nem piszok csöves?

– Csak még ott találja – mondta a csöves.

– Azt már nem tudom.

Már este volt, a felhőkből permetezett még kevés fény. A csöves a deszkapalló szélére ült, lábát a víz fölé lógatta. Déli irányba nézett folyton, nem lát-e imbolygó fényt a víz fölött. De az a turzás jó messze lehetett. Majdnem teljesen sötét volt, amikor motorcsónak húzott el a vízen. Maga a csónak már nem is látszott, csak nyomában a fehér csík, amit a habok körül kihasított. Talán az a motoros lesz az, gondolta magában a csöves, akiről a Medve beszélt. Talán a Medve is ott ül mellette, sietnek a turzás felé.

De a Medve nem volt a motorossal, a Medve éppen lábujjhegyen közeledett a stégen, hátulról ölelte át a csövest, és a pallóra döntötte.

– Csak én vagyok – suttogta.

– Tudom. Megismerlek a szagodról.

– Nem félsz?

– Nem. Nem félek a buzimacskáktól.

– Akkor gyere. Itt a kulcs a zsebemben.

A stéget itt nem világították. A víz sem csillogott, csak valami rézszínű fényt kapott a szélmalom egyik ablakából. Ebben a távoli permetezésben is látszott, hogy a cölöpöket súrolva üres csónak ring el a vízen. Orrára esetlen fehér betűkkel ez volt pingálva: Lily. Vízen ringott a másik két csónak is, egyhelyben, a cölöpökhöz láncoltan. Csak a Lily távolodott, fenekén az üres Bommelunderos üveggel. Mi a fene? – gondolta magában a csöves. Valamitől megnőtt a víz. Ez aztán fura.

– Gyere már – kiabálta a Medve, legújabb nevén a buzimacska a bódéból. – A végén még megfázol nekem.