Sofőrünk egy rosszabb napja

Nem találtam én eddig semmi furcsát ebben a Dujmond Cézárban, pedig reggelente, amikor szolgálatba állt, itt szürcsölgette el a kávéját a pultomon. Nem vettem én észre rajta semmit. Ma is pontosan hatra bejött, az üvegfalú csarnokból láttam, amint a frissen hullott hóban furgonjával eldöcög a szálló előtt a hátsó bejárat felé. Kihozta a konyháról a kávéját, ahogy máskor is szokta, s most itt könyököl velem szemben a pult túlsó oldalán, és szürcsölget. Kigombolt bundájából a csésze mellé türemlik eléggé csúnya kék kockás sálja, s valahova éppen oda is néz egyenletes időközökben pislogva. Pontosan úgy pislog, mint máskor, pedig ma valami nincs éppen rendjén vele.

Amint idekönyököl nekem a pultra, azt kérdi tőlem, van-e üres szobám. Úgy kérdi, mint valami érkező szállóvendég. Hogyne, mondom, van dögivel. Akkor adjak ki neki hamar egy szobát. Most mindjárt. Kell neki egy szoba, ahol magára maradhat, persze megfizeti, hogy is képzelem. Én nem képzelem sehogy, és nem is adhatok ki neki semmiféle szobát, mert ő ennek a szállodának a sofőrje, és micsoda szokás az, hogy rendes munkaidő alatt csak úgy szobát bérel abban a szállodában, ahol a kenyerét keresi. Hát nem. Ilyesmi nálunk nem létezik.

– Nem, Cézár. Tudod te jól, hogy nem lehet – mondom neki. – Ilyesmi nálunk nem létezik. – És még meg is csóválom a fejem.

Ott van neki a személyzeti szoba azzal a heverővel. Pontosan neki van ott az a heverő, hogy ott ücsörögjön, amikor nincs semmi fuvar. Vagy ha éppen nem érezné jól magát, hát jelentsen beteget.

– Jelents beteget – mondom neki. – Jogodban áll betegnek lenni, vagy nem jól érezni magad. Megfájdult valamid, vagy érzed, hogy meg fog fájdulni. Ha fáj valami, nem muszáj vezetni.

– Nem vagyok beteg – mondja erre.

Akkor csinálj, amit akarsz, gondolom, és inkább kinézek a nagy üvegajtón és a nagy ablakokon a jobbára üres, behavazott parkolóhely felé. Korán van még, alig dereng. A frissen hullott hó a higanygőzlámpák fényében sárgás és sima, mint valami nyúlós massza a gyógyszertárban. Egyáltalán nem szép, de hova a fenébe nézzek.

A porszívó zümmögve közeledik, a szőnyeg belső sávját pásztázza, és Dujmond Cézárnak félre kell állnia, mert a takarítónő már mögéje ér. Látom, amint elmozdul, könyökével szívesen ott ragadna a pulton. De aztán nagy nehezen kiegyenesedik, megkerüli az asszonyt meg a porszívót, s a pult legvégére könyököl vissza, szemben a kicsi színes fényképekkel telerakott üvegszekrénykével. Nézi a képeket, ezek is azt igazolják, amit mi is nagyon jól tudunk: milyen fölemelő a kilátás innen a dombtetőről, pontosan ennek a szállodának a tetőteraszáról egy hamvas falú pohár frissítő mellett. Kötelező fogyasztás 7 lej.

Hátat fordítok a sofőrünknek, és benézek a házi telefonközpont tolóablakán. Nézem telefonos Jucit, és várom, hogy végre észrevegye, hogy őt nézem. Mint ahogy a nagyokos öregek csinálták kiskorunkban, amikor ujjaikat mozgatva mindenféle állatok meg tudom is én, miféle prikulicsok árnyképét vetítették nekünk a falra, hogy csodálkozzunk, én most kisnyuszit formálok redvesen fölálló fülekkel, és várom a hatást.

– Én csak kértem tőled valamit – hallom mögülem a Dujmond Cégár hangját. Amint félig megfordulok, látom, hogy könyökével lassan kúszik visszafelé a pulton. Közeledik az üres kávéscsészéje felé.

– Tudod te jól, hogy van az ilyesmivel – mondom. – Ráfáznánk mindketten.

Juci megkocogtatja az ablakot, és kinyújt nekem egy jókora karéj kenyeret. Megkente vastagon vajjal, rajta félujjnyi nyúlpástétom és karikára vágott ecetes uborka. Úgy szeretem, mintha nyúlpástétomon nőttem volna fel, nem puliszkás tokányon. A Juci családjában sok a vadászember meg a céllövő, innen az egész. Mindjárt bele is harapok. Akarom, hogy Juci lássa, milyen jólesik.

Így mosolygunk egymásra, éppen tele van a szám, amikor Juci a szemöldökével finoman integetni kezd, hogy forduljak csak meg. Persze előbb le kell nyelnem a falatot. Szállodai portás tele szájjal nem udvariaskodhat a vendéggel. Ott még nem tartunk.

Négy bundás férfi áll a pult mögött. Egyből rájuk ismerek: hárman közülük a szövetkezeti fejesek, akik minden szerda reggel elindulnak a szerdai gyűlésre. A negyedik, az még mindig Dujmond, a sofőr. Leteszem a kenyeret a hamutartó mellé a nyitott fiókba. Szoba kifizetve, veszem a kiállított nyugtákat, odatolom eléjük. Nyúlnék a kulcsért is, de ekkor már csak hárman vannak. Persze még elköszönök tőlük, mondom, a jövő keddi viszontlátásra.

Dujmond Cézár teljesen nyugodt léptekkel, kezében a szobakulcsot lóbálva cammog a lift felé. Sietve megkerülöm a pultot, mintha utána akarnék szaladni. De még csak rá sem kiáltok, utálok mindenféle felhajtást. Nem az én stílusom. Csak bámulok utána, mint valami lekésett jármű után, amíg becsukódik mögötte a liftajtó, és elindul a 701-es alig kihalt ágyai felé. Ez is egy gusztus, gondolom: csak úgy berontunk egy szellőzetlen szobába. Benyúlok a pult alá, kiveszem a hamutartó mellől a nyúlpástétomos kenyeremet, és lassan, előbb a héját körülrágva megeszem. Miféle ember is lehet ez a Dujmond Cézár?

– Miféle alak lehet ez a Dujmond Cézár? – hajolok be a Juci ablakán. – Mert figyelj csak jól ide. – És elmondom neki az egészet az elejétől. Hogy a sofőrünk úgy jött be ma reggel, hogy ő ma szobát bérel magának a szállodában.

– Talán magára is zárta az ajtót – mondja Juci. Na, ez nem jó dolog, gondolom, és közben próbálom elképzelni, mit csinálhat odafönn a sofőr csak úgy magában. Juci már kapcsolja is nekem a 701-est, hogy beszélgessek vele. Az első kicsengetésre fölveszi a kagylót.

– Ugye, te vagy az? – motyogom. – Légy szíves, mondd meg, én most mit csináljak?

– Rendes fizetővendég vagyok – mondja nagyon csendesen. – Majd leküldöm neked a személyimet.

– Jaj, azt ne. Az nekem nem kell.

– Akkor nem küldöm le.

Mondom Jucinak, ez a sofőr még bejelentő lapot is kíván magának. S talán a szobájába kéreti magának a reggelit. Most be kellene alaposan rezelnem. De szívbajos azért még éppen nem vagyok.

– Kell még vele beszélgetni – mondja Juci. –  Egyébként is van üres szoba elég.

– Van dögivel – mondom. Ezt mondtam Dujmondnak is, amikor bejött. Hogy a fene enné meg az ilyesmit, amiről nem tudom, hogy mi.

A csarnok ablaksora alatt pattogni kezdenek a fűtőtestek. Nagyot nyújtózva előbújok a pult mögül, elsétálok az oszlopsor mentén, és oltogatni kezdem a lámpákat. A szálló előbb térségről bevilágít a hó, még mindig elég vacak színe van, hogy meg ne mondjam, hogy milyen, pedig a város fölött már lilásan dereng. Bevágom magam egy fotelba, és várom a fűtőtestek felől a meleg első hullámát, amint maga előtt tolva egyenesen az orrom alá hozza a lengőajtó alatt becsorgó friss levegőt. Még egy pillanat és elalszom, ha nem vigyázok magamra. De ebben már komoly gyakorlatom van. Mégis fölrezzenek, amikor megérintik a vállamat. Látom, az új presszóslány a bárpulttól. Hasonlít egy rokonomhoz. Mondja nekem nagy bizalmasan, hogy Nemes már reggelizik, és mutogat az étterem felé és távolabb a konyha felé, mintha nem tudnám, hol szokott Nemes reggelizni. Az igaz, jobb, ha a pultom mögött talál. A sofőrrel is kellene még beszélgetni.

Dujmond egyből rám kérdez:

– Mi újság? Van valami?

– Nincs semmi – mondom. – És te mit csinálsz?

– Én semmit.

– Semmit?

– Nincs mit – mondja.

 

Nemes csak a szemével köszön, tekintete megáll rajtam, úgy a nyakkendőm táján. Így szokta. Kérdi, befutott-e valami. Mondom, semmi az égvilágon, kongunk az ürességtől. Ott áll egy pillanatig előttem, színtelen arca olyan, mint egy darab vízben felejtett gyalult deszka. Aztán továbbindul az irodája felé. Nem tudom, hogy szerezte be magának ezt az arcot, de máris elég sokra vitte vele. Mikor beszélgetünk, én is színtelen vagyok, halk és kemény. A fegyelem nem kutyagumi.

 

Fél nyolc, és még mindig semmi mozgás. Előveszem a zsebemből a kis magánrulettemet. Akkora, mint egy zsebóra, gombnyomásra működik egy rugóval, ami a számozott korongot a golyó alatt elmozdítja. Gondolok egy számot egytől harminchatig, ha kijön, nyertem. Éjszaka néha, főleg, ha Juci olvas, mintha az akadémián lenne, én meg csak unom ezt az üres böhöm nagy kéglit; órákig is elnyomogatom, s nyilvántartást vezetek az előforduló piros, fekete, páros és páratlan számok gyakoriságáról. Juci szerint ez elég primitív szórakozás. Talán jobban tenném, ha vennék egy könyvet és kiírnám, egyes betűk hányszor fordulnak elő egy oldalon? Igaz, az eredményt talán be is küldhetném valahova. De minek kínozzam magam, ha egyszer nem szeretek olvasni.

 

Nemes ott áll a pult előtt. Rezzenetlen arccal kérdi, merre van Dujmond. Láttam-e ma reggel?

– Dujmond? – tör ki belőlem hitetlenkedve. Dujmond. – Nemet intek a fejemmel, lebiggyesztem a szám, és egyenesen belenézek a főnök szemébe. – Ma még nem láttam.

Nemes már lohol is tovább, én pedig székestől megfordulva bekönyökölök a Juci ablakán. Mondom neki, én ma nem láttam Dujmondot. Ő sem látta, mondja, de vajon ő látott-e minket? Mégis, most már mi lesz? Igaza van, ezt jó előre tudni.

A sofőr úgy kapja fel a kagylót, mintha éppen a feje mellett lenne. De biztos ott is van, ha leheveredett valamelyik ágyra.

– Keresett a főnök – mondom.

– Gondolom.

– Most az egyszer falaztam neked.

– Magadnak falaztál – mondja erre.

– Hát akkor magamnak falaztam. De miattad.

– Na, ne falazz – mondja, és máris leteszi.

Nem falazunk, mondom Jucinak, a sofőrünk is erre kér. Elindulok az irodák felé. A folyosón a takarítónő porszívózik. Nemes irodaablaka előtt megállok, s jó hangosan megkérdezem a takarítónőt, látta-e ma a sofőrünket. Persze hogy látta, ott kávézott előttem a portán, éppen a pultomon. Erre a homlokomra csapok, és megkocogtatom a Nemes tolóablakát. Félretolja és várakozóan néz rám.

– Most mondja Lina, látta a sofőrünket – mondom. – Ott kávézott hajnalban a pultomon. Tehát itt van Dujmond, itt van valahol.

– Azt én is tudom, hogy itt van – mondja Nemes, és visszatolja az ablakot.

Na, ez jó. Valamit még mondanék neki. De ha tudja, minek erőltessem magam.

Mire visszatérek a pultomhoz, már várnak. Végre egy pár vendég, élhetek a hivatásomnak.

Tíz óra felé megint jön Nemes. Arra kér, ha előkerülne a sofőr, ne is menjen be hozzá. Siessen a szennyessel egyenesen a mosodába.

– Nem falaztam neked, ahogy kérted – mondom Dujmondnak a telefonba. – Megmondtam: itt vagy az épületben. Gyere tehát le, légy szíves.

– Én nem – mondja.

– Menned kell a mosodába.

– Oda nem.

– Hát mégis hova a fenébe mennél?

– Sehova.

Mondanék még valamit, de máris leteszi. Eszembe jut, ezért esetleg még ki is rúghatnak. Odahajolok Jucihoz, mondom neki, azt hiszem, ki fognak rúgni, s akkor pár napig szomorú leszek.

– Téged aztán soha – mondja Juci. – Nemes tudja rólad, hogy még neki magának sem adnál ki szobát. Te vagy a kedvence.

– Ezt honnan veszed?

– Nagyon úgy néz ki.

– Szóval csak szerinted vagyok jó portás, mi?

– Jó portás vagy,

Megértően ránézek, hogy persze, okos lány, tudja, mi az ábra. De nem értem. Hogy ez a Nemes engem szeret, az nekem magas. Miért szeretne? Talán otthon is beszél rólam a feleségének, aki név szerint ismer, és akinek néha eszébe jutok. Na nem. Hagyjuk a fenébe az ilyesmiket.

Tizenegy után veszem a termoszomat, átballagok a bárpulthoz, hogy a lány töltse meg kávéval. Én otthon is ezt a kávét iszom. Miközben a lány ringatja a presszógép karját, kérdi, hogy áll a csapat. Rosszul, mondom, ma este is kikaptak hét-egyre. De engem összetéveszt a délutáni portással, az van úgy oda a Dorongozókért. És még mondom, milyen áldott jó dolog, ha valaki a pincér- meg a portás-szakmában képes emberi arcokat megjegyezni. Ezzel snitt, elhallgatunk. Tényleg hasonlít arra a távoli unokatestvéremre. Tetszett is akkor nekem, félig árva volt, gondoltam, szárnyaim alá veszem, de azt mondják, rokonok között az ilyesmi nem egészséges. Úgysem lett volna belőle semmi, elment egyetemistának.

Alig érek vissza a pultom mögé, keresnek a belsőn.

– Mindjárt jön a váltás – mondja Dujmond. – Mégis leküldöm a személyimet.

– Hadd azt a fenébe, ha te már nem akarsz lejönni.

– Mert jó, ha tudják, hányasban vagyok.

– Nem érdekel az senkit – mondom. A kagylót a vállammal jobb fülemre szorítva várom, mond-e még valamit. De úgy látszik, befejezte. Egy Peter Stuyvesantot dugok a számba, fölteszem magamnak a Nemes-féle deszkaarcot, és indulok be a folyosóra az irodák felé. Félretolom az irodaablakot, és nagy komoran bekönyökölök.

– Főnök – mondom –, a sofőrünk a 701-esben található.

– Tudom – mondja Nemes.

Várok egy kicsit, hátha fölnéz. De csak körmöl tovább.

– Gondoltam, fölhívja és beszél a fejével.

– Nem, nem – mondja Nemes. – Maradjon csak, ameddig akar.

– Tényleg – mondom.

– Megtudjuk, meddig akar maradni – mondja Nemes, és végre fölnéz. – És főleg azt, hogy miért.

– Tényleg.

– Na látja.

 

Javában számolom a bevételt, amikor Dujmond újra rám csenget.

– Keresett valaki?

– Arra ne is számíts – mondom jó szárazon.

– Miből gondolod?

– Mert nem fognak. – Ezzel leteszem.

Veszem a nyugtákat, a kasszát és beviszem a könyvelőségre. Keveslik a pénzt, de ezért nem én vagyok a hibás. Pedig sofőrünk lendíteni akart valamit ezen a gyenge napon. Visszajövet a folyosón összefutok Frédivel, a délutáni váltással. Hamar elmondom neki hogy a 701-es foglalt, Nemes tud róla, és ne izgassa magát. Ennyit mondok, a többit majd úgyis megtudja.

Mikor átöltözve visszatérek a csarnokba, Juci elém jön, belém karol, és félrevon egy oszlop mögé.

Dujmond megint telefonált, mondja. Jobb, ha a mi váltásunkkal beszél. Jobb, ha mi tudjuk meg. Hajnalban, mielőtt bejött, keresztülment egy gyalogoson. Meg sem állt, letette a kocsit a hátsó bejárat elé. A többit tudjuk. Szüksége volt egy kis nyugalomra. Most már úgy érzi, kipihente magát. És kéri: jelentsük fel.

Állok vagy két percig, nem nézek Jucira, azt hiszem, a szőnyeget nézem, ami most hirtelen egész közel jön az arcomhoz, és nem jut eszembe semmi. Két percig nem gondoltam semmire. Mondják, az ilyesmi lehetetlenség, az agy folytonosan dolgozik. De azt hiszem, ez nekem most sikerült.

 

– Ez a Dujmond fura dolgokat üzenget nekem – mondom Nemesnek.

– Magának mi egy fura dolog?

– Azt üzeni, elütött egy gyalogost.

– Tudom – mondja Nemes.

– És hogy most jelentsem fel.

– Maga talán látta? – kérdi Nemes.

– Én nem.

– Akkor menjen haza és feküdjék le.

– Igaz – mondom.

 

A szálloda előtt megkérem Jucit, tartsa az aktatáskámat, amíg a Trabant szélvédőjéről letörlöm a havat. Aránylag kitisztult, de csak akkor veszem észre, amikor már sima a szélvédő és kékesen domborodik oda az orrom elé. Fölnézek a tulajdonképpeni égre, a gyorsan távozó felhők között három párhuzamos kondenzcsík rojtosodik éppen. Valami nagy böhöm utasszállító eregette maga után. Képzelem, az ősember jól megbámulná azt a három hosszúkás, vékony felhőt. De amilyen hülye lehetett, biztosan nem bírt háromig számolni.

Begyújtom a motort, úgy remeg ez a drága kicsi kocsi, hogy faráról nagy falatokban szakad le a hó, Amint gurulunk lefelé a városba vezető úton, Juci megkérdezi:

– És Dujmonddal most mi lesz?

Mi hogy legyen, gondolom. Valaki biztos megteszi neki azt a kis szívességet, amire számít. Bár jobb, ha ilyenkor magára van utalva az ember.

– Nemesnek van agya – mondom. – Megvárakoztatja jól, kifárasztja, hadd jelentse fel ő saját magát. Idő kérdése az egész.

Mielőtt betérnénk balra a Rosenberg házaspár utcába, leparkolok az üzletházzal szemben. Én a kocsiban maradok, Juci bevásárol. Negyedóra múlva kilép a boltból, messziről látom, hoz egy fél szatyor primőr salátát, hónapos retket. A többit csak hozzágondolom: gombakonzerv, spárgakonzerv, spenótkonzerv, csupa zöldség, ezeket mind nem szeretem. De nem biztos, hogy ma meghív ebédre.

– Bejössz? – kérdi, amikor a kapu elé érünk.

– Ha már itt vagyok, bekapnék valami zsírtól csöpögő szalonnás rántottát.

Lehuppanok az első fotelba. Ájulok el az álmosságtól. De most nem szabad kidőlnöm, kocsival vagyok, és elég síkosak az utak. Előveszem a zsebrulettemet, és nyomogatni kezdem. Kijönnek mindenféle számok.

Egyszer egy hajnalon, amikor bejött, Dujmondnak is megmutattam ezt a zsebrulettet, miközben szürcsölgette a kávéját. Úgy nézett rám, mint valami félhülyére, hogy csak úgy magamnak nyomogatom. A végén azért mégis megkért, nyomjam neki is egy kicsit, ő a harmincötösre gondol, mert harmincötben született.

Most is nyomogatom, hátha kijön Dujmondnak a harmincötös. Kijön a négyes, a zérós, a tizennégyes, a tizenötös, a huszonkilences, megint a négyes, a harmincegyes. Öt fekete és két piros, négy páros és három páratlan. És persze még más számok is, de azokra az álmosság miatt már nem emlékszem, ezért nem is tudom őket felsorolni.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]