Egy rossz kinézésű ember

A rossz kinézésű ember egy nyárvégi napon, délután tűnt fel a kisvárosban. Az állomás felől közeledett, de nem az ingázókkal, hanem valamivel később, a távolsági gyorssal érkezhetett, amelyik csak a nyári menetrend szerint áll meg ezen az állomáson.

A távolsági gyorsról egyébként itt kevesen szállnak le, legtöbbször aktatáskás mérnökök vagy valamiféle szakértők, akik egy-egy éjszakára megszállnak a kombinát vendégszobájában, aztán eltűnnek, mielőtt a helybeli lányokkal összebarátkoztak volna.

A rossz kinézésű ember aktatáska nélkül közeledett fölfelé a rövidke főutcán. Nem volt benne semmi szakemberes vagy mérnökös, készruha-üzletből való, nagyobb termetre szabott nyári öltönyt viselt, zsebében dudorodott holmija, miegymás, amit az útra magával hozhatott. Ez az öltöny sötétkék volt, hozzá talán szükségből választott túl világos cipők, s mérsékelt polgári ízléssel kockázott szürke ing. Az, ami kinézését, tulajdonképpen kellemetlenné tette, a vállai közé süppedt, sötétkék gallérnál kezdődő, széles, kerek feje volt. Világos, seszínű arcával, a keskeny homlokából laposan hátrasimuló hajával leginkább halra emlékeztetett. Halarcú ember sötétkék, bő nyári öltönyben, világos cipővel, ez valahogy nem ment. Legtöbben utána is néztek.

Rossz kinézése ellenére az idegen egyelőre ártalmatlannak látszott. Egész délután az utcákat rótta, mintha ki akarná őket tapasztalni. Mintha valami köze lett volna a boltíves kapuk mohos tövéhez, az utca macskaköves medréhez, melyet a város mint műemléknek tekinthető útburkolatot szívesen tűrt meg a zajos bejáró ökrös szekerek alatt. Az idegen, miközben valakit kikerült, oly szomjasan meredt arcába, mintha elveszett testvérét keresné benne. De senki nem hasonlított hozzá a városban. Errefelé bozontos, barna örmények laktak valamivel világosabb gyermekeikkel, az idegen pedig fehér volt és sima.

Másnap újra föltűnt, halszerű merev arcával végigjárta a várost és mindenkinek belebámult az arcába. Egy alkalommal kezében virággal is látták, de nem derült ki, melyik ház asszonyához készül ebédre és hol tölti éjszakáit.

– Ki a fene lehet? – kérdezte valaki egy ablakból, valakitől, aki egy másik ablakból bámult ki az utcára.

– Én nem tudom – mondta a másik, hangjában enyhe rosszallással. – Nem tudom, de nincsen valami jó feje, az biztos.

– Az. Nem valami jó fej – mondta az előbbi. És ennyiben maradtak.

A harmadik napon, hét végén, hallani lehetett, hogy a rossz kinézésű idegen estelente kapuzáráskor a temetőből távozik, éjszaka pedig sétákat tesz a városból kivezető országúton, amerről a langyos szél hullámaival érkezik az ablakok alá a békabrekegés.

Még aznap este el is utazott. A kis állomáson ácsorgók közül többen ráismertek, hogy ő a halarcú idegen. Némi meglepetést mégis hangjával keltett. Alázatos, meleg és mély zengésű volt, amint megváltotta a jegyét. Röviddel ezután valaki az ácsorgók közül azt állította, hogy ő maga látta, amint virágot helyezett az Adorján házaspár sírjára.

– Az Adorján fiú lesz – mondta erre valaki.

– Az lehet – bólogattak a többiek. – Az lesz.

Megegyeztek abban, hogy az Adorján házaspár sírja volt a legelhanyagoltabb az egész temetőben, de ez az Adorján fiú most végre megemberelte magát. Életükben nem nagyon bírta a szüleit, s azok sem igen kedvelték, mivel nem volt a legsikerültebb gyermek. De most már ő is öregedni kezdett, és íme, megbocsátott az öregeknek. Szó, ami szó, ilyen arccal próbára tehette a szülői szeretetet, pedig úgy látszik, nem rossz fiú, nem, nem.

Ezalatt befutott az esti távolsági gyors, s az idegen elrobogott vele. Aztán az ácsorgók is szétszéledtek s vacsoránál családonként megbeszélték, hogy itthon járt az Adorján fiú, az, amelyiknek olyan halarca van.

Csak az öregek hallgattak, mint mindig, korán nyugovóra tértek a régi város régi szokásai szerint, mert igen jól tudták, hogy az Adorján házaspárnak – bármennyire is törekedtek erre annak idején – nem volt gyermeke.