Állomás, éjszaka

Téli fagyos éjszaka volt. A visói állomáson, a peronon és a tompán fénylő sínek között néha sietősen átvágott egy-egy kutya. Eltűntek a rakomány alatt hidegen reccsenő vagonok mögött, amerre éppen dolguk akadt. Leordina felől tértek vissza, melegedtek egy keveset a kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellett, aztán beereszkedtek a töltésen, a csupasz szilvafák alatt taposott ösvényükre. Aki gyakrabban fordult meg errefelé, már ismerte őket. Mindig ugyanazok a kutyák voltak.

A sínek mentén, a friss havon hamar megtelepedett a korom, s ugyanolyan színe lett, mint jóval távolabb, a fénykörön kívül sejtelmesen domborodó hegyoldalaknak. Szürke volt a hó, de így is jól kiadta hidegét. A forgalmista ablakán hőmérő lógott, de akinek amúgy is künn volt dolga, nem nézte meg, illik-e fázni.

Jó órával, mielőtt beérkezett volna a szigeti személy, a peron hirtelen megtelt emberekkel. Kucsmás, barázdált arcú férfiak, süldő fiatalemberek érkeztek átalvetőkkel és hátizsákokkal, amelyekből kiállt a fejsze nyele. Éjszaka volt, mégis hangos kurjantásokkal üdvözölték egymást. Mellettük kendőbe burkolt asszonyok topogtak, kabátujjba dugott kézzel forgolódtak és komoran duruzsoltak. Ott gőzölgött közöttük a búcsú lehelete, s gyakran bezúzmarásodott tőle a nyitott ingvágáson kitüremlő mellszőrzet. Kortyintottak egyet az útravalóul kapott pálinkából, faltak egyet az útravalóul kapott kenyérből, aztán amikor begördült a távolsági személyvonat, sietve felugráltak a lépcsőkre. Elutaztak valami távoli erdőség felé. Az asszonyok, mint valami szertartás végén, sötét menetben oldódtak el az állomástól, kendőjük ott imbolygott a léckerítések fölött, elmerültek a fénytelen faluban. Talpuk alatt a csikorgó hó egyre vékonyodó hangja foszlott, míg beállt az állomás régi csendje, a rakomány alatt megreccsenő vagonokkal, az alattuk elneszelő szürke kutyákkal.

A talponálló sárga fényében, a pult mögött fehér köpenyes férfi ásítozott, egyenesen neki a bejáratnak, a bejárat melletti asztalnál álló embernek. Aztán megnézte az óráját.

Előtte a pulton egy tál narancs, rajta árcédula: „Alma. Darabja 4 lej.” Kérek egy almát, mondta az ember, és kapott egy narancsot. Ez a talponálló este fél tizenegykor nyitott, fél egykor zárt, negyed háromkor megint nyitott, hajnali fél ötkor zárt. És így tovább. Utasellátásra rendezkedett be. Ha elment a vonat, bezárt.

Most éppen elment a vonat. Az ajtó melletti asztal mellett kucsmás férfi állt, lábánál új zöld hátizsák, kiállt belőle a fejsze frissen faragott nyele.

– Cservenszki – szólította még a büfés. – Mondhatok valamit?

– Tessék, Vaszi – mondta Cservenszki.

– Maga, Cservenszki, szántszándékkal késte le a vonatot.

– Szántszándékkal – mondta Cservenszki. – Ezt eltalálta.

– Többet nem megy? – Többet nem.

A büfés leemelt a polcról egy üveg horinkát, újságpapírba csomagolta, és megkerülve a pultot kivitte Cservenszkinek.

– Pedig jó pénz volt, mi?

– Az. Egyszer abba kellett hagyni.

– És most mihez kezd?

– Hazamegyek és lefekszem – mondta Cservenszki.

– Maga tudja – mondta a büfés.

El is indult hazafelé. Kilenc kilométerre lakott, ez itt nem távolság. Átvágott a peronon, átbújt egy vagon alatt, és lebotorkált a fagyos rögökkel borított töltésen. Szeme hamar megszokta a fénytelen éjszakát. Kutyák suhantak el mellette, most tértek vissza Leordina felől az állomásra, a kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellé. Szürkék voltak, mint a sínek melletti hó, néha megálltak s szimatolva keresték a rengeteg lábnyom közül elillant meleget.