A növénykísértet

Az Ember délután kettőkor került az utcára, s eleinte nem is akart hazamenni, mert a kihűlt lakásban senki sem várta. A televíziója hetekkel korábban elromlott, s a gyorsszolgálat szerelője, amikor kétnapos késéssel megérkezett, csak belekukkantott a ládába, aztán a fejét csóválta: „Nem lehet megcsinálni. Ki kellene cserélni a trafót, de ilyen trafót, ami ebbe való, már nem gyártanak.” Félt a falaktól, valamitől, ami a szekrény külső oldalára tapadva, lefelé húzta a bútorokat, és az egész lakást. Esténként gyakran érezte, hogy süllyed vele a szoba. Időnként kipillantott az ablakon, s a szomszédos házak negyedik emeletéhez hasonlítgatta a saját negyedik emeletét. Az épület külső falai a helyükön álltak, látszólag nem mozdult semmi. De mégis, ahányszor elment a szekrény előtt, érzékelte a súlyt, ami lefelé húzta a bútorokat, a szobát s velük az ő életét is.

Szeretett volna beszélgetni Sz.-vel, Gy.-vel. K.-val, s benyitott a nagy középületbe, amit tíz éve tataroztak, s belül már csak jelképesen különültek el egymástól a szobák, mert a kőmívesek sok falat lebontottak. De a legfurcsább az volt, hogy a régi vezetékeket, telefondrótokat kitépték a falakból, mivel újakat szándékoztak helyettük az üregekbe húzni. A kitépett drótok, csövek, vezetékek kötegei, mint a belek lógtak az asztalok fölé. Valamilyen nagy felkoncolt állat beleire emlékeztettek. Ha megeredt az eső, nemcsak a mennyezet ázott át, hanem a drótbeleken, vezeték- és csőbeleken, szigeteléseken át is megindult az esővíz a felhők közül a nagy középületbe. Cseppecskék jelentek meg a drótok végén, aztán lehullottak a könyvespolcokra, iratszekrényekre.

– K.-val szeretnék beszélni – mondta az Ember.

– Már elment.

– Bent volt?

– Igen, de már egy órája elment – válaszolta a titkárnő.

Az Ember ment az utcán, nézte a kirakatokat, az üveg mögött a tárgyakat. Műanyag tárgyak, félig fém és félig farostlemez tárgyak, nagyok és egészen kicsik, szépek és furcsa alakúak, rajtuk billentyűk, gombok, kapcsolók, kivezetések, fémgömbök. Sok tárgy. A legtöbbről nem tudta, hogy mire használható és mi a neve. Bent a pultok előtt sorban álltak a tárgyakért. Nézte egy kicsit a benti embereket, aztán továbblépett. Kint is emberek vették körül. Percről percre többen lettek a járdán, s az ingerültség, amit két óra tájban még a bőrük alatt viseltek, háromkor már nyíltan kiült az arcukra. Megteltek a vendéglők, eszpresszók, villamosok, autóbuszok s a folyosók is a föld alatt.

Az Ember ment a járdán, és nézte az embereket. Szeretett volna kiválasztani egy arcot, megnézni, s mondani valamit: „Ön jött előbb, tessék…” De csak pillanatokra merültek fel arcok, mert a siető tömeg elsodorta őket. A komoran, céltudatosan sietők között felbukkantak boldog kislány- és nyugodt, magabiztos fiúarcok is. Néha, egy-egy üzlet kirakatrácsát elkapva megpróbáltak kikapaszkodni az emberáradatból, de ez csak néhányuknak sikerült. Az Ember közben arra gondolt, hogy Gy. vagy L. esetleg bent ülnek a vendéglőben. Benyitott, végigment a bokszok között. Ismeretlen emberek ültek az asztaloknál. A pincérek is idegenek voltak, kivéve a fizetőt. Az maradt régről. Az Ember odalépett hozzá:

– Sz. és L. nem jártak itt?

– Ebben az évben még nem láttam őket.

– Aha… És Cs. meg R.? Azok itt szoktak ülni minden délután.

– Rég nem járnak ide. Cs. az volt itt két hónapja. De csak így benézett, mint ön, aztán elment. Gondolom, ön is elmegy.

– El kell mennem, de köszönöm.

Az Ember továbbment a járdán, s amikor a kávéház üvegajtaja elé érkezett, megállt. – „Miért lennének éppen a kávéházban, ha egyszer sehol sincsenek” – tűnődött, mégis benyitott az ajtón. A márványasztaloknál német turisták ültek és arabok. Néhol lányok, festett foltokkal az arcukon. Sok volt rajtuk a kék. Opálkék, mélykék, alig kék. Kiment az utcára, s az ismeretlen emberek tömege magával ragadta, elsodorta. A hullámok beemelték egy élelmiszerüzletbe. Elhatározta, hogy vesz magának rozscipót, sajtot, egy üveg bort, és hazamegy. Az ellentétes irányban mozgó embertömegben áramlások keletkeztek, s kedvetlenül tapasztalta, hogy egyre messzebbre sodródik a sajtos és kenyeres polcoktól. Közben, ahogy igyekezett visszakerülni a kenyeret kívánók fősodrába, látta magát, ahogy huszonhét évvel korábban egyedül ül egy vízparti házban.

A vadszőlő, amit az ablak mellett futtattak a falra, rég leszakadt kötéseiről, évek óta metszetlen, gubancos törzsével, vesszőivel, ha szél lebbent, a falat kaparta. Mint egy növénykísértet, ette, marta éjszakánként a házat, s ha a szél megerősödött, egymáshoz dörzsölődő ágai még nyikorogtak is. Az Embernek akkor az volt az érzése, hogy a vadszőlő vinnyog, érez valamit, amit ő még nem, de biztosan bekövetkezik. A vadszőlő fél valamitől, és be akar jönni a házba. A ház lakói elfogytak, messzire utaztak, csak nyáron kerültek elő. Télen egyedül lakott a házban. A késő őszi, télbe hajló délutánokon könyvvel a kezében ült az ablak előtt, és messze járt. Leginkább Liviust szerette, nála is a Harminchetedik Könyvet. S ha a consulválasztó gyűlés előkészületein elmélkedve felpillantott a könyvből, mindig a csupasz szőlőkarokat látta maga előtt, ahogy vergődnek a szélben, esőben és figyelmeztetnek valamire. Ez a figyelmeztetés, bár soha nem kísérelte meg fogalmilag, szavakba zárva megragadni, megmaradt a lelkében. Talán éppen ezért, hiszen, amit megfogalmazunk, az elkophat, veszíthet mély tartalmából, feledésbe merülhet. De a figyelmeztetés – ami különösen akkor vált érvényessé, amikor az esőcseppek ráfagytak a szőlőkarokra, vesszőkre, elágazásokra, s a jégbe dermedt növény nehéz, lecsüngő hajtásai az ablaküveget karcolták – így megmaradt. A figyelmeztetés gondolkodásra kényszerítette, s a hóviharba temetkező téli éjszakákon kezdett valamit megérteni az egészből. De nagyon keveset. A fény alig hullott be a keskeny nyiladékokon, az agyerdőbe, lélekerdőbe, s később, amikor a városban túlburjánzott a lelki aljnövényzet, ezek a nyiladékok is elzáródtak. De megmaradt a figyelmeztetés és a behulló fény emlékezete. Sokszor megnyugtatta, hogy egyszer huszonhét éve már értett egy keveset az egészből. Válságaiban úgy hitte, hogy csak gondolkodni kell újra az élet egészéről, vagy talán visszamenni abba a régi faluba, s akkor fent, újra szétnyílnak az ágak, és megpillant valamit az egész részeiből. Arra is gondolt, hogy talán majd Titus Livius, de hiába olvasta el újra az összes könyvet. Fent zárva maradt a nyiladék. De bármi történt is vele és körülötte, megőrizte a figyelmeztetést.

Az emberár feltorlódott tajtékaival, amibe ő is záródott, hirtelen elérte a kenyeres polcot. Lekapott egy rozscipót a magasból, aztán sajtért sodródott tovább. A bor hosszú ideig elérhetetlennek látszott, s már a kifelé zúdulók közé ékelődött, amikor valamilyen újabb erő néhányad magával megragadta, s a borok elé lökte. Vörös bort keresett, de az már elfogyott. Kinyújtotta a kezét a rizlinges üvegért, de egy kéz kinyúlt a tömegből, elemelte előle. Újra nyúlt a másik üvegért, azt is elragadta a tömeg keze. A harmadikat két kézzel, szinte marokkal ragadta meg, és nyomta a kosarába. A pénztárak előtt csíkokra szakadt a tömeg, s hat hosszú pántlikában kúszott tovább.

A faluban néha sétálni indult. Reménykedett, hogy valahol találkozik valakivel, aki mond valamit, bármit, s ahogy beszél, kis párafelhők kelnek majd útra a szája széléről. Alig találkozott valakivel. A munkában elfáradt emberek házuk konyháiban ültek, levest kanalaztak, dermedt kezüket, lábuk fagyásait melengették a tűz mellett. Üresek voltak az utcák. Az állomáson a vasutas a morzegépet őrizte, s csak akkor bújt elő, ha már közeledett a vonat. A kikötőben süvöltött a szél, s átcsaptak felette a hullámok. Hazatért az üres házba, befűtött, megmelegítette teáját. Aztán várt. Kint a vadszőlő, mint egy növénykísértet, a falat kaparta.

A pénztáron túl nekiütközött a befelé törekedők falának. Megállt, hogy a cipót, sajtot és a bort a táskájába tegye. Még ki sem szedte ennivalóját a kosárból, annak fülét már ketten is fogták, és húzták maguk felé. Nem beszéltek, de a szemük villogott. Ingerültség feszítette a mozdulatokat, de szavuk mégsem támadt. Valamelyik elhúzta a kosarat.

Az Emberben az utcán honvágy támadt a saját lakásszigete után. – „Talán megcsinálták már a nagy gázcsövet, ami napokkal korábban eltörött… Ha van gáz, akkor működik a fűtés. Lehet, hogy a lakásban már jó meleg van” – tűnődött. Érezte, hogy beérné a meleg szobával is, ahol nyugodtan lehet falatozni a sajtból, rozscipóból, s bort hörpintgetni a tetejére. Áttörte magát a szembeözönlők sokaságán, és a metró felé indult. A föld alá törekvőkkel összepréselődött a pénztárak előtt. Hosszú sorban állás után sikerült rálépnie a mozgólépcsőre, s az elindult vele lefelé. A felfelé emelkedő lépcsőn arcok villantak meg. Egyszer csak a sokaságból felmerült Sz. alakja, arca. Integetett, s amikor egymás mellé értek, megszólalt:

– Találkozni kellene. Te hová…?

Sz. többet nem tudott mondani, mert a géplépcső térben eltávolította őket egymástól. Az Ember süllyedt a lépcsőjével, már a föld alatti folyosó közelében jártak, amikor látta, hogy a lépcső végén egymásra zuhannak az emberek. Olyan sokan álltak már lenn és vártak a vonatokra, hogy nem lehetett beljebb lépni. Az ipari tv képernyőjén az ügyeletes észrevette az egymásra potyogó embereket, és megállította a lépcsőt. Öt percig állt a lépcső, s a lépcsőn az emberek. Az Ember nézte az embereket, azok őt. Aztán az ingerültség, a tehetetlenség megmozdította őket. Néhány fiatal átmászott a szomszédos, felfelé tartó lépcsőre, amit nem állítottak meg. Így aztán ezt is megállították. Sokan gyalog, taszigálódva indultak lefelé, vagy felfelé a lefelé tartó lépcsőn, ami ezekben a percekben állt. Rossz volt a levegő. Az Ember úgy érezte, hogy órák óta áll már a mozdulatlan lépcsőn, s ez a helyzet napokig, évekig is eltarthat. Előfordulhat, hogy itt, ezen az álló mozgólépcsőn éli majd le az életét. De aztán mégis megindult a lépcső, s az Ember a többi emberrel bezsúfolódott a vonatba, majd egy nagy téren az autóbuszba is, s az elindult vele. Ekkor a szívében megerősödött a remény. Biztosan érezte, hogy már fűtik a lakásokat, s hamarosan, legkésőbb fél óra múlva, otthon lesz.

Az Ember eleinte örült, hogy feljutott az autóbuszra, de amikor minden megálló után beljebb szorították, rossz érzés környékezte. Sötét utcákon zötykölődött előre az autóbusz, s a kereszteződések előtt sokáig állt. Igyekezett kilesni az ablakon, de nem tudta megállapítani, hogy merre járnak, melyik megálló következik. Az ajtó közelében lökdösődés és szóváltás támadt. Egy tengerészsapkás, borostás arcú öregember le akart szállni, de nem engedték az ajtóhoz. Továbbvitte az autóbusz, csak két megállóval odább tudott leszállni. Kilépett a sötétségbe és elzuhant. Az Ember látta magát tizenöt évvel később, ahogy elkoszosodott fehér sapkájával fekszik a sárban. De csakhamar érezte, hogy nincs már ilyen fogalom, hogy „tizenöt évvel később”. Egész laposra préselődött az embertömegben, s hiába igyekezett az ajtó felé, moccanni sem bírt. A megállót, ahonnan lakásához út vezetett, már mögöttük hagyták. Az autóbusz nem állt meg. Egyáltalán nem állt meg, mert megtelt, s mivel a leszállók nem tudtak az ajtóhoz jutni, hogy jelezzenek, a sofőr azt gondolta, hogy senki sem akar már kiszállni. Az Ember kipillantott az ablakon. Ismeretlen vidéken robogott velük az autóbusz. Valakit megszólított:

– Uram, hol van a végállomás?

– Nem tudom, kérem, én is leszálló vagyok – mondta.

Az Ember azon gondolkodott, hogyan vehetné elő a sajtot és a cipót a táskájából. De a kezét sem tudta mozdítani.