Kristálydetektor

Most, hogy újra Lin Yutangot olvasok szorongattatásomban, menekülésként, elakadtam Csin harminchárom boldog pillanatánál. Hogy mi szorongat és mi elől menekülök, nem tudnám megmondani. De annyi biztos, hogy én könyvekbe, vadászleírásokba, tengeri történetekbe, máskor viszont Hegel, Heisenberg, Einstein, régi bölcselők, régi filozófusok munkáiba szoktam elmenekülni. Eleinte szó sincs menekülésről, de amikor este tíz vagy éjfél után elmélyedek egy ilyen könyvben, egyszer csak rádöbbenek, hogy ismét menekülök valami elől. Ez a valami talán az egyszerű hétköznap, arcokkal, arcvonásokkal, néhány mondat vagy az elkövetkező nap, aminek kínos koreográfiája már kirajzolódott a naptárban, s az ember tudja, hogy nem szabadna odamenni egy bizonyos helyre, értekezletre, de odamegy, mert nem mer nem elmenni. Aztán anélkül hogy személy szerint bárki is bántotta volna, megalázottan hazatér. Iszik valamit, és olvasni kezd. Távoli dolgokba merül, mindegy, mibe, csak térben, időben és szakmában messze essen, s ha az abszurditásig érthetetlen, az a legjobb.

Tudom, hogy Lin Yutang nálunk még mindig nem egészen szalonképes, de kérem, ki állt neki a világirodalomban összegyűjteni az élet boldog pillanatait? Csin boldog lett, amikor a nyári hőségben megeredt az eső, s boldog, amikor éles késsel felszelt egy fényes zöld görögdinnyét, boldog, amikor ablakot nyitva kiengedte a szobában garázdálkodó darazsat. Ahogy olvasom Csin boldogságait, állandóan az az érzésem, hogy én sokkal boldogabb ember vagyok, bár az élet, a világháború s az ötvenes évek inkább szomorúságra, komor kedélyre hangoltak. Hirtelenjében öt-hat boldogságomat is el tudnám mesélni, de a sok közül ki kell választanom egyet. Ez az egy a detektoros rádió, amit saját kezűleg építettem.

Volt nekünk rendes világvevő rádiónk, szép zöld szeme hunyorgott, pislogott, de a háború utolsó évében elvették tőlünk. Ma sem értem, miért, összeszedték a rádiókat, és elvitték.

Később egy kis Balaton-parti faluban kezdtem érezni a süketséget. Akkor már a gimnázium utolsó osztályaiba jártam… Ez is bonyolult, mert ugye mi még az elemi népiskola negyedik osztályából kerültünk gimnáziumba, majd amikor már negyedik gimnazisták lettünk, újra beírattak bennünket az első gimnáziumba. Közben ugyanis létrejött a nyolc általános, és a mi gimnáziumi éveinket (négy év latinnal) általános iskolának minősítették. Újra kezdtük az egészet latinnal együtt. Így a gimnázium újabb négy éve alatt ugyanazt a latint adták le az új osztálytársaink miatt, amit mi egyszer már megtanultunk. Viszont soha nem adták le azt a latint, amit a régi nyolcosztályos gimnázium utolsó négy évében tanítottak korábban. De volt fizika, kémia és az új tantárgy, az orosz. Egyetlen tanárunk sem tudott oroszul. Így nyelvi zsenikké váltunk. De nem erről akarok beszélni, hanem a rádióról.

Úgy éltem a faluban, mint egy süket, számkivetett ember. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a világban. Bérlőként egy meglehetősen kopott, repedezett falú, úri házban laktunk. Nem a villasoron, hanem a falusi kertek tövében. Rosszak voltak a kémények, ablakok, a drótokból megszökött az áram, és rázott a vakolat. A ház egyik felében az öreg tulajdonosnő lakott, két szobában mi, az oldalszárnyban egy mészgyári munkás a családjával. Csakhamar egyedül maradtam. A tulajdonosnő meghalt, a testvéreim kollégiumba kerültek, s anyám, mivel már korábban elvált apámtól, elment Sztálinvárosba dolgozni. Mostam magamra, etettem magamat, ahogy tudtam, gimnáziumba jártam, de főleg napszámba, hogy valami kis pénzt kaparjak össze. Eközben, késő éjszakai meditálások idején született meg a detektoros rádió terve. Szakkönyveket szereztem Keszthelyen, megtanultam a rádióépítés elméletét, aztán nekiláttam az anyaggyűjtésnek. Szűkös, élelemre is kevés pénzemből banándugókat vettem, aztán vékony rézdrótot, amiből elkészítettem a tekercseket. Sokára, nagy nehezen sikerült kristálydetektort vennem, majd kéz alatt egy német fejhallgatót. Hetekig, talán hónapokig építettem a rádiómat, s amikor elkészült, kiderült, hogy nem tudom használni, mert nincs antennám. Kipróbálni sem tudtam.

Már javában bent jártunk az őszben és az újabb iskolaévben, amikor egyik barátomnak megemlítettem gondomat. H. György valójában nem is volt barátom, de a bejáró vonaton mindennap együtt tettük meg az utat Keszthelyig és vissza. Kapcsolatunk durva verekedésekkel kezdődött, mert H. Györgyben volt valami erőszakos keménység. Nyúlszájjal és farkastorokkal született, de szépen megoperálták, s alig őrzött az egészből valamit. Mégis kompenzálta. Szeretett kötekedni a diákkocsiban, s elég durvának kellett lennem ahhoz, hogy tiszteletben tartson, mint két évvel idősebb diákot. Kiderült aztán, hogy jó fizikus, mechanikus, s otthon nagy műhelye van. Így gyakorta benéztem hozzá, s e téren sokat tanultam tőle. – Antennaügyben H. György adott tanácsokat. Megnézte a házat és a kertet. Javasolta, hogy a ház kis tornya és a diófa között húzzam ki az antennámat. Ezt én is így gondoltam, de nem volt mit kihúzni, mert nem lehetett rézdrótot kapni. – Két-három hét múlva, már bent jártunk a tél elejében, H. György azt tanácsolta, hogy a villanypóznákról vágjunk le egy szakaszt. Rézből van, jó anyag, és senkinek sem hiányzik, mert áram csak a felső vezetékekben folyik, alattuk telefondrót megy, a három alsó üres, fent maradtak még a háború előtti időkből. Ezt a szerelőktől tudta, akik a hálózaton dolgoztak. Elhittem. Elméletében H. György is hitt.

A hivatalos hálózatból azonban akkor sem egyszerű megszerezni egy harminc-negyven méteres drótot, ha abban nem folyik áram. Nappal nem lehet, s arra is fel kell készülni, hogy rosszak az információk. Így aztán mi szigetelt fogókkal láttunk munkához. Egy volt H. Györgynek, s egyet szerzett a villanyszerelőktől. Alaposan megbeszéltük és megszerveztük bűnös akciónkat. Este kilenc óra tájban egyszerre másztunk fel a két szomszédos villanypóznára, s egy vijjogó madárhangjelre, azonos pillanatban elvágtuk az alsó rézdrótot, ami zizegve, finoman csilingelve a földre zuhant. Ebben a pillanatban az egész utcasoron kialudt a villany. Rosszak voltak az információink, az áram nem a felső vezetékben ment, hanem a legalsóban, amit elvágtunk. Sietve feltekercseltük a drótot, s én hazavittem a zsákmányt. Hetekig nem mertem kifeszíteni a diófa sudara és a torony között, mert féltem a villanyvállalat embereitől. A rézdrótot a pincébe rejtettem. Szegény anyám, aki éppen otthon volt akkor, sopánkodva fogadott a sötétben: „Képzeld, egyszer csak kialudt a villany. Hallatlan, már a villanyban sem lehet bízni…”

A villanyvállalat emberei másnap kipótolták a vezetéket, és este újra égtek a lámpák. Nem nyomoztak a tettesek után, nyilván megszokták, hogy a lakosság lopkodja a rézdrótot, mivel nem lehetett kapni.

Már deresek voltak a háztetők, amikor a rézdrótot porcelánszigetelők közbeiktatásával kifeszítettem a diófa és a torony között. Jól sikerült a munka, a drót feszes volt, és nem estem le a háztetőről. Gondot csak az jelentett, hogy nem volt puha szigetelt drótom, amivel az antennáról levezethettem volna a rádióhullámokat, így magát az antennadrótot vittem le az eresz mellett, be a szobába, s a végére ráerőltettem egy banándugót, hogy csatlakozni tudjon.

Az ablak így nem csukódott egészen, s a rézdrót több méteres darabja spirálba törekedve lengett az ágy felett.

A rádiót összekapcsoltam az antennával, fülemre tettem a német fejhallgatót, aztán a detektor tűjével keresgélni kezdtem a kristályon. Másodperceken belül megszólalt. Sercegett egy kicsit, aztán olaszul beszélt valaki, vagy talán szavalt: „Benedette le voci tante ch’io, chiamando il nome di mia donna, ho sparte…” – Nem ez volt az első mondat, de ezt sikerült felírnom. Ma már tudom, hogy ezek Petrarca sorai voltak, de akkor nem tudtam, s amikor a fülhallgatóban felzendült Orlando di Lasso motettája, kicsordultak a könnyeim. Nem a meghatottságtól, hanem a boldogságtól. Boldog voltam, hogy sanyarú körülményeim között képes voltam megépíteni egy rádiót, s a rádió működött. De hazudok. Persze hogy boldoggá tett, hogy működik a rádióm, de valójában azért voltam boldog, hogy kiszabadultam a faluból, bejött a világ az ablakon. Pontosabban emberek közé jutottam, akiknek a kultúrája, lelki finomsága más léptékű, mint az enyém és a környezetemé.

A kristály olyan volt, mint egy nagy kopár hegység kicsinyített mása. Lejtők, szakadékok, völgyek, kiugró hegycsúcsok tagolták a felszínét. A törések mentén néhol fémesen csillogott, mintha ezüstből volna, másutt aranylott vagy üvegesen csillogva verte vissza a fényt. A detektorom tűje megérintette a hegycsúcsokat, végitapogatta a völgyeket, leereszkedett a szakadékokba, s mindenütt más és más zene szólalt meg, németül beszéltek, angolul, oroszul és spanyolul, mintha az egész emberiség bent lakna ebben a kristályban. A kristály belsejéből szólítgattak engem, beszéltek hozzám, ha rosszkedvem volt, énekeltek nekem, vagy finom hangszereken játszottak valamit, hogy eltereljék a figyelmemet a gondról, szomorúságról. Megbabonázva bámultam a kristályomat, mert ez a valószínűtlenül kicsi hegydarab, a világmindenség kis sziklája megmentett a magányosságtól. Ez volt az én életem egyik boldog pillanata, s talán nagyobb, mint Csin mind a harminchárom boldog pillanata, mert ezt a boldogságforrást én terveztem és építettem meg.

Csak napok múlva döbbentem rá, hogy az én kristályomban bent van ugyan az egész emberiség, de egy nép mégis hiányzik közülük. Bárhol érintettem is meg a kristályomat, a magyarok nem szólaltak meg, nem kerültek elő. Boldogságomba kis mellékíz vegyült. Olyanszerű érzés volt, mintha akác- és vadkörtefákkal szegélyezett, napfényes mezei úton tartanék hazafelé, s a tarisznyából előszedegetett mandulák között egy keserű is akadna. Megy az ember a tágas, napfényben fürdő mezőn, az utat pipacsok, másutt búzavirág szegélyezi, s közben rágja a mandulát, ami keserű.

Sokáig nézegettem a kristályomat, aztán a tűvel újra elindultam a felszínén. Először az üveghegyek csúcsát érintettem meg, majd az aranyló hegygerinceket, a katlanok ezüst oldalát, s végül a völgyek, szakadékok alját. Egy hét elteltével, vasárnap délután egy ilyen szakadék aljáról csendült fel az ének: „Két szál pünkösd rózsa, kihajlott az útra, el akar hervadni, nincs ki leszakítsa…” A szakadék mélyéről hetekig nem mozdítottam el a tűt. Megismerkedtem Simándi József gyönyörű hangjával, Latabár könnyű tréfáival, Németh Marika és Rátonyi Róbert operettdalaival, meghallgattam egy Rákosi-beszédet, és megtudtam, milyen sokra becsüli az ország a sztahanovistákat. A bányák tervteljesítéséről szinte naponta értesültem, s néhány élenjáró brigád vezetőjének a nevét is megtanultam.

Esett a hó, és a jégvirágos ablakon át nem láttam ki a kertbe, amikor a hajszálvékony tűt a kristályon odább mozdítottam. Olasz állomást keresgéltem, s egy ezüstös lejtőn megszólalt a Che bella cosa…

A repedezett falú úri házat egy orvos örökölte, akivel nagyon jó barátságba keveredtem. Dr. N. Gy. és belgyógyász felesége humanista volt, így aztán bevontak társaságukba, kölcsönadták légpuskájukat, távcsövüket, vitorlásukat. Nyaranta tele volt a ház orvosokkal, s így én már diákkoromban megismerkedtem kutatókkal, szemészekkel, nagyon jó belgyógyászokkal, tudós csodabogarakkal. Nyár végén, amikor visszamentek a városba, egy rádiót is kölcsönadtak, hogy az állomásokat ne kelljen a kristályon keresgélnem. A baj ebből keletkezett.

Kristálydetektoros rádiómat üzemen kívül helyeztem, ami abból állt, hogy az asztalról áttettem a könyvespolcra. Az antenna bevezető drótja azonban továbbra is ott lógott az ágy és az asztal között.

Szeptember elején szokatlan módon ránk tört egy nyárias vihar. Már alkonyattal dörgött az ég, de Belső-Somogyból csak éjfél tájban érkezett fölénk a zivatar. Ágyban feküdtem, félálomban. Egy villám belecsapott a toronyba. Antennám vezetéke sistergő drótkígyóvá változott és végigcsapott az ágyon. Lezuhantam a padlóra, s percekig feküdtem görcsben, félig eszméletlenül. A drót egy hullámzó vonalat égetett a paplanba. A torony csúcsán szerencsére villámhárító volt, s az elektromosság nagy részét levezette a földbe. De a sistergő mennykőből az én antennámba is jutott bőven. Napokig kábultan, szédelegve járkáltam az őszi fák alatt.