Szabad kutyák

Ötvenedik évemben járok, de a kapcsolatom még mindig rendezetlen a kutyákkal. Kölcsönösen az. Nem mondhatnám, hogy szeretem a kutyákat, azt sem, hogy utálom vagy gyűlölöm a kutyák társadalmát. Nem félek a kutyáktól, de a tapasztalataim óvatosságra késztetnek. Némelyik kutya megugat vagy nekem ront, de a többség rám sem hederít, vagy barátságos farkcsóválások közepette tudomásul veszi létezésemet. Gyermekkoromban a nemeskeresztúri vasútállomástól ijedt szívdobogással tettem meg az utat nagyapám házáig, mert a falu összes kutyája megugatott. Az állomás a főszegen volt, mi pedig az alszegen laktunk. Másfél kilométer hosszan riogattak az ebek. Ha este érkeztem, nem is mertem a járdán menni, csak az út közepén, mert így a házaktól és a kutyáktól legalább az árok elválasztott. Nagyapáméknak nem volt kutyája, macskás ház volt a miénk. Fejés végén három macska várta, hogy nagyanyám elszűrje a tejet, s nekik is jusson a zséter aljából. Néha öt-hat macska szaladgált az udvaron. Otthon is volt macskánk, gimnazista koromban, mégsem mondhatnám, hogy macskatermészettel, -mentalitással, macskapártian nézem a világot. Már csak azért sem, mert kutyánk is volt egy ideig Óbudán. Bonifác fekete, nyíratlan uszkár volt, és nagyon magabiztos. Fejébe vette, hogy megvédi szepezdi présházunkat az idegen kutyáktól. Ez csaknem balul ütött ki, mert a szomszédos falusi kutyák nem érezték magukat idegennek, s ráadásul edzett óriások voltak Bonifáchoz képest. Sikerült megvédenünk a nagy kutyáktól, de a kullancsoktól nem. Végül odaajándékoztuk az állatorvosnak, aki rendszeresen gyógykezelte.

Kétszer kerültem kínos kutyahelyzetbe. Egyik népi, másik urbánus emlék. Valamikor, talán tíz éve, vagy még több, tűzifát akartam hozatni Szepezdre. Kora reggel átvonatoztam Révfülöpre, és fent a hegyen, az erdők között megkerestem a fuvaros házát, istállóját. Szépen bejutottam az udvarra, de a ház ajtaja és az istálló között megszorítottak a kutyák. Két fehér komondor és egy fekete korcs vetette magát rám. Nem engedtek a házhoz, de az istállóhoz sem, ahol a fuvaros már a lovakat abrakolta. Kudarcomba beletörődve kifelé hátráltam, de a kutyák ezt is megakadályozták. Se be, se ki. Kénytelen voltam a botommal közéjük vágni, ami persze csak fokozta harci kedvüket. Kutyafogaktól szabdalt pantallóval jutottam vissza a vasútállomásra. Az ivóban aztán hallottam, hogy a fuvaros lovait többször is el akarták már lopni, de jó kutyákat tart, így nem sikerült a dolog. Én csak fát akartam hozatni, így ez sem sikerült.

Másik kutyakalandom kellemesebb környezetben és körülmények között játszódott. A Lotz Károly utcában megkerestem Déry Tibort nem éppen szép, de kellemes, kényelmes házában. Illyéstől előzőleg már tudtam, hogy Déry mindenkori kutyái elkényeztetettek, s egyikük a lábából már kiharapott egy darabot. Nekem Déry Lidi nevű foxterrierjével sikerült ismeretséget kötnöm. Alighogy munkához láttunk, néhány kupica tamáshegyi törkölytől lelkileg megerősödve, beosont a kutya a szobába, és felugrott az ölembe. Ez nem lett volna baj, de nem hagyott dolgozni. Interjút készítettem Déryvel. A kutya a golyóstollamat nyalogatta, és a papírt, amire írtam, így elkente a szöveget. Tűrtem, de beleírtam a Déry-anyagba, hogy mit művelt a kutyája. Déry megsértődött. Néhány hét múlva meghívta Jovánovics Miklóst ebédre, s kutyájának viselkedését mentegette és engem elmarasztalt. A kutyáról meggyőzően bebizonyította, hogy soha nem ugrik fel a vendégek ölébe. De a kutya aztán beszabadult a szobába, felugrott Jovánovics ölébe, s csak nagy nehezen sikerült nyalintásai elől megmenteni az evőeszközöket.

Mindez akkor jut eszembe, amikor kilépek a zöldségboltból, s egy nagyon szép kutya, farkát csóválva, boldogan mellém szegődik. Azonnal látom, hogy egy jó családból származó rövid szőrű német vizsla. Igen régi, ősi fajta, egy kutyafőnemes. Csak otthon a szakkönyvek lapozgatása után tudom meg, hogy vérvonalát az angol pointer vérével sikerült megjavítani, s valószínűleg innen származnak fehér foltjai is. – Jön utánam körben a téren, izgatottan és reménykedve. Bemegyek a Csemegébe, gyógyszertárba, kint vár. Ideges és reménykedő, kicsit zavart.

– Na, most meg magához szegődött – mondja az újságárus. – Három napja kevereg itt a téren, elvesztették vagy kilökték egy kocsiból. Kár érte, nagyon szép kutya. Ilyen szép kutyát itt hagyni, vétek.

Mire megveszem újságjaimat, egy kedves gyerek magához füttyenti a szép kutyát. Simogatja, a kutya boldog. Elfelejt engem, akiben még néhány perce bízott, hogy magamhoz veszem, és nyugodtan folytathatja megszokott kutyaéletét. Még nem látszik rajt, hogy három napja kóborol, viszonylag tiszta, arckifejezésében is több a remény, mint a csüggedtség. Jól látszik rajt, hogy még fogalma sincs a kutya-közmondásokról: „Kutyavilág, szűkesztendő.” „Jön még a kutyára dér.” „Bizonytalan, mint a kutya vacsorája.” „Idegen kutyának lába közt a farka.” „Harapós kutyának goromba a gazdája.” – Még remél, nem ismeri a világot. Követhetetlen, hogyan és miként zuhant ki státusából, kutyaállásából, és alacsonyodott le egyszerű munkanélküli, utcai ebbé. Ezt még nem ismeri, csak nagy megtörettetések után jön rá, hogy a kirúgott kutyának hogyan kell viselkednie.

Anélkül hogy különösebben figyelnék a kutyákra, kutyaszemélyiségeket ismertem meg a környékünkön. Vannak zárt kerítések mögött, láncon tartott harapós kutyák, akiknek egyetlen öröme a postás lábának megcsonkítása. Más szinte be sem teheti a lábát ezekbe a házakba, udvarokba. Vannak aztán a félig szabad kutyák, ezek nincsenek megkötve, a kerítés lyukas, avítt vagy félig kész, ahol jó, nyitva hagyják a kaput. Ezek a kutyák őrzik is a házat, meg nem is, sokat kóborolnak a környéken. Ilyen a szomszédunkban az erdélyi kopó, aki háziasszonyát mindig elkíséri az autóbuszhoz, ha bevásárolni indul, de aztán nem biztos, hogy hazamegy házat őrizni. Sokszor kilométerekre találkozom vele, vagy az autóbusz végállomásánál, közvetlenül az erdő szélén. Ilyenkor bűntudatosan lehajtja a fejét, és üget hazafelé. Ki tudja, hol járt? Mindig vannak titkos útjai. Ez a félszabad kutya. Emberben olyanforma, mint aki a Kärtnerstrassén vásárolja össze a szappant, harisnyákat, farmert. Ismerek egy barnásvörös bundájú, nagy termetű ebet, aki délután négytől minden autóbuszhoz kivágtat a végállomáson, mert várja a gazdáját. Amíg haza nem érkezik, boldogtalan. Így teljes a világ. Gazda nélkül nem érdemes élni. Ez is félszabad, mert kijárása, határátlépése van, de egész nap nyugtalan, hogy a fensőbbség merre jár, mikor jön haza, és mikor hajlandó fogadni kutyai hódolatát.

Sok köztes kutya van még, a lakásban ugató, a lépcsőházi oroszlán, aki minden lakónak nekiugrik, a gyerekszerető, aki mindennap, akár esik, akár fúj, elkíséri a Tibit vagy az Erikát az iskolakapuig, de ezeknél sokkal jellegzetesebb a szabad kutya. Új dolog. Szabad kutyát nálunk nem szoktak emlegetni, csak kóbor kutyát. Pedig vannak szabad, független kutyák is. A szabad kutyák nehezen élnek, elvadulnak, de lelkük mélyén őriznek bizonyos vonzódást az ember házához, szobamelegéhez és velőscsontjai iránt is. A magyar szabad kutyákra az a legjellemzőbb, hogy nem ők vívták ki szabadságukat, függetlenségüket, hanem váratlanul megajándékozták őket ezzel a szabadsággal. Kilökték őket egy autóból, elvesztek kirándulás közben. Ezeknek a kutyáknak muszáj volt szabaddá válni, belekeveredtek, nem volt más választásuk. Elszórt maradékon, jótékony kenyérdarabkákon élnek eleinte, aztán beváltanak az erdőbe. Falkákba szerveződnek és vadásznak. Visszavadulnak, vad kutyává, szinte farkassá válnak. De ez nagyon veszélyes.

Alig jelentek meg Zemplénben a farkasok, a vadászok lemészárolták őket. Nálunk tilos farkasnak lenni. Csak nyúljogosítványokat adnak ki. Pedig a természet rendjébe a farkas is beletartozik. Nem mondhatnám, hogy nem tűrik meg a farkast, de csak addig, amíg nyúlnak álcázza magát, esetleg róka- vagy kutyaképpel jár. Csak a baj ott van, hogy tisztes kutyákból is válhatnak farkasok a mai körülmények között. Váltak is. Egy éve jelent meg először egy szabad kutya a környékünkön. Német juhász, de a köznyelv ezt csak farkaskutyának nevezi. Nyakörv nélkül érkezett és leült az utca sarkán a járdára. Szemlélődött. A diákok megsimogatták, adtak neki a tízóraijukból. A szabad kutya elfogadta. Fél év múlva már a kölykével jelent meg, majd egy másik erős farkaskutyával. Amíg jó volt az idő, nem lehetett látni őket, de amikor leesett a hó, és mínusz tíz fok alá süllyedt a hőmérséklet, előjöttek az erdőből. Átkutatták az üres telkeket, feldöntötték a szemetesládákat, aztán leültek az utca sarkán a hóba, és várakoztak. Ki tudja, mire? Kicsit féltek tőlük az emberek, de nem mindenki. Jól látszott rajtuk, hogy ezek a szabad kutyák. Ilyen még nem volt. Megszoktuk, hogy a kutya domesztikálódott és az emberhez tartozik. Ismertük a kivert kutya fogalmát is, de azt senki nem gondolta, hogy ezekből egyszer csak szabad kutyák válnak. Ülnek az útkereszteződésben a havon, és néznek bennünket. Mögöttük az erdő. És ki tudja, mire gondolnak?