A komondorokat nem tudtam gyűlölni – Tóth Bálint

 

 

A falusi ház léckapujában elégedetten áll a latinos műveltségű költő, mosolyog, végigtekint a völgykatlanon, s pillantása éppen csak borzolja a túloldalon a pilisi hegység erdőfoltjait. Erős, korpulens testétől elszakadnak a karjai, madárrá változnak, szárnyakká, integet, hívogat, ölelni készül. Ahogy kiszállok az autóból, látom házának oldalát, mely jókora darabon lerúgta magáról a vakolatot, s így az előbarnálló vályogtéglákat is bearanyozza a kora délutáni őszi napfény. A falusi ház két házasság között menedékhelynek, majd végleges otthonnak ígérkezett, de mára már a budai lakás biztonságából inkább csak nyári ház, elmélkedésre alkalmas pihenőhely. Tóth Bálint mégis több időt tölt itt, mint a fővárosban, mert megszokták és megszerették egymást az egyszerű házzal. Kényelmesebben, elegáns körülmények között is élhetne, ha továbbhalad polgár őseinek normális útján, ha nem hagyja ott az orvosi egyetemet a bölcsészkedésért, ha egyetemistaként nem akarja a vallás és a szocializmus elméletében fellelhető dialektikát közös nevezőre hozni, és az új dialektika segítségével diákosan, önképzőköri szinten, nemzeti és európai utakat ajánlani a háború után kialakuló új világnak. Ha keszthelyi fogorvos lenne, mint az apja, ma elegáns villában fogadna engem és leültetne a hallban, szalonban, esetleg egy vízre néző fedett teraszon, whiskyvel kínálna, és zavart hunyorgatás közben megkérdezné: „Mondd, kérlek, mi tulajdonképpen, hogyan is vagyunk atyafiságban? Igen? A Géza bácsi, aki az én apám kishúgát, Irmuskát vette feleségül, a te nagyapád testvére volt? Nahát, ez érdekes… És mondd, kérlek, ezen kívül, hogy te ilyen újságokba meg könyvekbe írsz, valójában mit csinálsz? Úgy értem, hogy mi a foglalkozásod? Író vagy? Na ne viccelj! Ebből élsz?… Hát nézd, nekem ugye háromkor kezdődik a magánrendelésem, de te csak nyugodtan idd meg a whiskydet, majd kinézek rád… Fogadat? Apám is ingyen húzta a fogadat?… Hát miért nem ezzel kezdted, már azt hittem, hogy akarsz valamit…” Így persze nem akarnék interjút készíteni Tóth Bálinttal, mert nem lenne költő. De a sors úgy látszik arra predesztinálta, hogy költő legyen. Egyetemistaként 1951-ben államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták és hat évre ítélték. Megjárta a hazai börtönöket, rabmunkásként a bányák mélyét. 1956 után újra letartóztatták. – És most hatvanévesen, mint elégedett vályogház-tulajdonos áll a nagykovácsi völgy felett és befelé invitál, de nem hallom mit mond, vagyis azt hallom, amit a versében írt: „Katonák! Négyezer év néz le rátok! – s csillant a fény szurony hegyén s gúlán. Kis parasztházam ajtajában állok s az Androméda-köd néz vissza rám.” –

Az Androméda-ködnek a délutáni fényben még nyoma sincs, de ahogy bent a könyvekkel, tárgyakkal, paraszttányérokkal, ásványkristályokkal, őz- és szarvasagancsokkal telezsúfolt szobában ránk esteledik, s Bálint a tokaji borból újra és újra erőt merít, én is érzékelem a kozmikus légkört. Befűtenek. Nem is a falból, magából a kert mögött égbe szökő hegyoldalból sugárzik ránk a hideg. Székely Ágnes, Bálint felesége finom ízléssel, kagyló és körözött szendvicseket készít, mi pedig beszélgetünk. Bálint mindent el akar mondani részletesen. De maga a gyermekkor két este lenne, a pannonhalmi bencés élmények öt este, a börtönhöz vezető út három este, a börtön egy óra. Tóth Bálintnak az időről, térről és a valóságról nagyon sajátságosak, egyéniek a fogalmai. Legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy nála a valóság és a tények megközelítése költői.

– A családodról mondj valamit. Apád orvos, nagyapád?

– A kihallgatási jegyzőkönyvemben az állt, hogy: „Ősi fasiszta családból származik, nagyapja bankár. Az apja nemzetvédelmi kereszttel kitüntetett.” Apám Zalaegerszegen született, az apja ott volt számvevőségi tisztviselő. Jegyzőknél rovancsolt, meg ilyesmi… Később beválasztották a Keszthelyi Takarékpénztár igazgatóságába is. Az én „bankár” nagyapám, kérlek szépen, amikor hozzánk jött, akkor mindig lopott egy kis cigarettát. Belemarkolt és a szivarzsebébe tette. Anyám észrevette, és a cigarettásdobozt összecserélte a varrósdobozzal. Amikor a varrósdoboz fedelét felemelte, anyám rámosolygott az öregúrra: „Papa, csak nem varrni akar?” – Ennyit a bankárról.

– Apád fogorvos volt…

– Annyit volt szegény katona, hogy a tartalékos századosságig vitte. Ahányszor megfújták a trombitát, behívták. Hadnagyként harcolt Isonzónál. Délvidéken és Erdélyben nem volt, de a Kárpátalján és Felvidéken igen. Megvolt neki a Károly-csapatkereszt. Én hiába mondtam ott bent az ávósoknak, hogy ez kimondott csapatkitüntetés, frontot viseltek kapták. Ezt minden gyerek tudta. Aki kint volt a fronton, mindenki megkapta. No most, az egész jegyzőkönyvem úgy kezdődik, hogy ősi fasiszta családból származik… Ennek én örültem, mert egy épelméjű ügyész, aki doktorátussal rendelkezik, az rögtön tudja, hogy ez hülyeség.

– Jól éltetek vagy szerényen?

– Gyermekkoromban nem ismertem semmiféle nélkülözést. Nagyon szép gyermekkorom lett volna, ha nem válnak el a szüleim. Ezt megsínylettem.

– Hány éves voltál?

– Hét vagy nyolc, már nem emlékszem pontosan.

– Apád nem nősült meg újra?

– Nem. Ő nem nősült meg. Anyám férjhez ment a hévízi orvoshoz, és 1944-ben kimentek Olaszországba, onnan pedig Argentínába. Pontosan emlékszem, hogy anyámat 1944. szeptember 12-én, Mária napján láttam utoljára. Akkor vettem fel az első hosszú nadrágomat, mert mentem vissza Pannonhalmára.

– Miért jártál te Pannonhalmára, amikor Keszthelyen premontrei gimnázium működött?

– Apám a premontreiekhez járt, ezért úgy döntött, hogy engem nem ad a premontreiekhez. Apámnak igen jó barátja volt Kováts Miklós. Ott, náluk vadásztam először 12 éves koromban. Ott avattak vadásszá. Az ottani állatorvos, Heibner Karcsi bácsi akkorát húzott a fenekemre, hogy majdnem kicsordult a könnyem, de keményen álltam. Valamilyen szárcsát lőttem. A puska is akkorát rúgott, hogy az borzasztó. Szóval a Kováts Miklós bácsi volt az Esterházyak halfőnöke, aki Kováts Arisztidnak, a pannonhalmi gimnázium igazgatójának volt az öccse. Cseh Géza bácsi pedig a tatatóvárosi állomásfőnök. Akkor a rádióban is volt egy jó műsor Pannonhalmáról, ami apámnak megtetszett. Azért kerültem oda.

– Tatatóváros? Akkor te ismerted a Joákim bácsi mondókáját: „A hottentotta rántotta a tatatóvárosi Tettei Tibor totalizatőri titkár találmánya.”

– Nem ismertem. Én csak azt tudom, hogy számomra Tatatóváros nagyon érdekes hely volt, mert ott volt az Esterházyaknak a pezsgőgyára és az állomásfőnöktől függött, hogy mikor indítja a szállítmányokat. Így a pince tele volt pezsgővel, Géza bátyáméknál délelőtt nem sörözni szoktak, hanem pezsgőzni, mint a nagyuraknál. Amúgy a MÁV-fizetésből nagyúriságra nemigen tellett volna. Géza bátyám egy rendkívül kiváló ember volt, a vasutasok között egyetlen hangos szó nélkül rendet tudott tartani.

– Aztán az orvosi egyetemre kerültél…

– Beszéljünk még Pannonhalmáról. Pannonhalmán nekem óriási szerencsém volt. Mégpedig az, hogy nekem a nagyapám, az a bizonyos Bakonyi Hugó, akinél te az almafákat permetezted, különös, hideg ember volt. Engem azt hiszem életemben kétszer csókolt meg, ő kilépett pap volt. Na most én von Haus aus nem kaptam kimondottan vallásos nevelést. Nagyanyám tanított a miatyánkra, de nem nagyon. Ez a Hugó bácsi azt mondta, én nem hiszek istenben, édes fiam, nagyon becsületesen próbálsz megtéríteni, de a teológiát jobban ismerem, mint te, és latintanár vagyok. Nem mondom, hogy ne higgyél, de engem ne próbálj megtéríteni. Kedvesen mosolygott. Valahogy én sem voltam elég alázatos a valláshoz. Békés Gellértnek, aki akkor jött haza Rómából, én ellenálltam. Igaz, ő is azzal kezdte a hittanórát, tételezzük fel, hogy nincs Isten. Hát szóval ez volt Pannonhalma. Pannonhalmától én életemben rengeteget kaptam, és úgyszólván két helyen voltam olyan közösségben, ahol figyeltek rám, az egyik Pannonhalma, a másik a börtön. Mind a két helyen tényező voltam. Pannonhalmán az önképzőkörben a művészeti résznek voltam a vezetője. A sportban is sikereket értem el. Most volt a 40 éves érettségi találkozónk, Kanadából, az Egyesült Államokból jöttek haza az osztálytársaim, van közöttük mérnök-feltaláló, bankvezér, egyetemi tanár, tsz-elnök, nyugati ifjúsági vezető, csak tányérmosogató nincs. Itt van egy ezerpengős az asztalon, ott van, hogy vezérigazgató Quandt. Hát kérlek szépen a fia, Ricsi Princetonban egyetemi tanár, egy milliomosnőt vett feleségül; egy rendkívül ügyes srác, a Sik, aki most Nikolasz lett vagy Nájkolasz, multimilliomos, és az Empire… Hogy a francba kell mondani, Ágnes? – Empire State Building – szóval az 56. emeletén vannak az irodái. Hogy mért az ötvenhatodik, mit gondolsz?

– És következett az egyetem?

– Apám azt mondta, hogy egyetlenegy ember van, aki bármiféle szituációban a felszínen marad, az az orvos. Apám látta Alexander tábornokot a marsallbotjával, apám ott állt vigyázzban a többi tiszttel. Azt mondta, hogy „édes fiam, én odakint is egy tábornak az orvosa voltam. Tulajdonképpen sohasem éltem rosszul, mert kint a Brianszki erdőben is én voltam az orvos.” Pestre kerültem egyetemre, a Szent Imre Kollégiumba adtak be. Pillanatok alatt összevesztem az igazgatóval, mert nem voltam hozzászokva ehhez a világi papi stílushoz, ami a bencéshez képest engem idegesített. Akkor ott kellett volna hagynom a Szent Imre Kollégiumot. De apám tett oda, és apám számomra nagy tekintély volt. 1948 őszén kerültem az orvosi egyetemre és decemberben már feloszlatták a kollégiumot. Kimentem egy barátomhoz aludni, aki most Kanadában van, aztán apám bérelt egy albérletet és utána ott laktam. Egy idő után rájöttem, hogy engem sokkal jobban érdekel a politika és az irodalom, mint az orvosi tanulmányok, vagy annak a gyakorlata. Babits, az urológus professzor azt mondta nekem, hogy jól gondoljam meg, hogy egyetemre járok, vagy verseket írok. Nagybátyám szerint viszont az orvosi pálya nagyon jó egy írónak. Közben 49-ben voltam Illyésnél is, aki szintén közös rokonunk, bár nem vérrokon, hogy tanácsot kérjek. Bevallom neked, amikor 15 évvel ezelőtt az Írószövetség kongresszusán te olvastad föl Illyés Gyula levelét, nagyon irigyeltelek.

– Megkért rá.

– Azért is nagyon irigyeltelek, hogy tegezted az öregurat. Kérlek szépen, Illyés Gyula bácsi beszélgetett akkor velem, azt hiszem 49 nyara volt… Otthagytam az orvosi egyetemet, apám kétségbe volt esve, mert majdhogynem kényszerített az orvosi pályára. Az orvosin is sajnos anyagilag a legrosszabbat akartam választani, az ideggyógyászatot… De apám arról álmodott, hogy fogorvos leszek, és visszamegyek Keszthelyre, átveszem tőle a rendelőt. Ez a tipikus esete a jó polgárnak. A másik álma meg az volt, hogy professzor leszek az egyetemen. Fönt Pesten rögtön éreztem, hogy én ehhez lusta vagyok, egy koponyacsontról 250 latin kifejezést nem tudok megtanulni. És közben előttünk egy nemzetnek sorsa áll! Baromságokkal foglalkozzak, amikor elméleti és tudományos háború van a nagyvilágban? Közben hallgattuk Mindszenty prédikációit is. Aztán kicsit később Mindszentyt jogtalanul elítélték. Keményen beszélt Mindszenty, de nem kívánta vissza az egyházi birtokokat. Akkor minden rosszat ráhordtak, korlátoltság volt az egész. Én, mint egyetemista, kiálltam Mindszenty mellett. Ez következett a pannonhalmi nevelésemből is.

– Hagyjuk Mindszentyt.

– Ne mérgedj meg rám, de én Keresztury Dezsőtől ismertem Mindszentyt, úgyhogy elég jó helyről, mert Keresztury zalaegerszegi volt.

– Elég sokat tudok róla én is, mert a keresztapám mellette volt pap Zalaegerszegen.

– Dezső bácsi, aki akkor kultuszminiszter volt és én tanítványa, majd később beosztottja voltam, elmondta nekem, hogy Mindszenty egy konok ember volt, de Rákosi is egy konok ember volt. Keresztury Dezsőnek kellett közvetíteni közöttük, aki egyikkel sem értett egyet. Délelőtt Rákosival tárgyalt, délután Mindszentyvel. Én egyébként Keresztury Dezsőnél jöttem rá, hogy úriember is lehet baloldali. Keresztury volt az első baloldali úriember, akit én ismertem. Ez úriemberek között kivételes esetnek számított, apámnál elképzelhetetlen.

– Bálint, miért tartóztattak le?

– Várj még. Úgy éreztem, hogy amit Pannonhalmán tanultam, az nem volt a világ teljességének az összefoglalása. Szent Tamás filozófiája, Arisztotelész… Óhatatlanul muszáj elmondani bizonyos dolgokat. Platónt imádom mint költőt, de Arisztotelészt nem lehet olvasni. Arisztotelész éppolyan unalmas, mint Kant.

– Bálint drágám! Miért tartóztattak le? Ezt mondd meg nekem!

– Ahogy nekünk tanították, az nem teljes. Ezek után jött a marxizmus, vagyis a Hegel dialektikája. Erre azt mondta a nyomozótisztem, hogy mi az? Maguk össze akarták keverni az oltáriszentséget Marxszal? Na ebben volt valami. – Ha akkor egy olyan típusú kommunizmus jön, amit ma mondjuk Pozsgayval tudnék jellemezni, akkor egy normális kialakulása lett volna az életemnek. Baloldali, keresztény Közép-Európa. De ez nyilvánvalóan nonszensz.

– Bálint, közbevetek egy kérdést. Istenhívő vagy e pillanatban?

– Mindig is az voltam. Mindig. Ha azt mondtam, hogy nincs isten, akkor is az voltam.

– Materialista vagy idealista?

– Materialista a büdös életben nem voltam. Elnézésedet kérem.

– Világos a helyzet. Volt egy ilyen hangulatod, hogy marxizmus. Ámde mi történt?

– Az az érzésem, hogy a katolikus egyházat egy kissé meg kellene reformálni. Nem marxista alapon… El kellene jönni egy olyan szentnek, mint amilyen Szent Tamás volt.

– És rendet csinálni az egyházban.

– Nem az egyházban. A filozófiában.

– Teilhard de Chardin akkor mit csinált?

– Ne gonoszkodj, mert visszagonoszkodom. Öregem, azt kell mondanom, hogy neked a vörös csillag jelentett valamit. Leírtad, hogy amikor ránézel a csillagra, ez bizonyos fokig nyugalmat okozott.

– Igen, leírtam.

– Na én így a kettős kereszttel vagyok. És tudod még meddig lesz a kettős kereszt? Még ezer évig. És tudod meddig lesz a csillag? Hát erről elbeszélgethetünk.

– Fiatalon, mindenkitől elhagyatottan felnéztem és magam előtt láttam egy csillagot. Erről szól az írás.

– Tudom, tudom. Én viszont a börtönben a keresztben meg tudtam kapaszkodni. A kettős keresztben meg tudtam kapaszkodni, mert a keresztben meg lehet kapaszkodni, nem pedig valami szörnyetegben.

– Hát akkor nézzük a letartóztatásodat. Kint laktál a városban, vagy a kollégiumban? Vagy a Szent Imrében laktál?

– Á, hát ne viccelj… Alapy Gáspárnál laktam, akinek a nagybátyja volt Alapi Gyula.

– Szívességi alapon laktál ott?

– Apám nyilván fizetett, mint egy katonatiszt. Egyik volt osztálytársamnál laktam, akinek a nagybátyja volt ez a bizonyos Alapi Gyula. Azt gondoltam, hogy ez majd kihoz bennünket a börtönből. Nem hozott ki. Annyit megtett, hogy a saját unokaöccsét nem vitette be. Röviden az úgynevezett összeesküvés az volt, hogy Törökországtól Finnországig szerettük volna megcsinálni a Közép-Európai Egyesült Államokat, amelyiknek évenként vagy kétévenként váltakozna a fővárosa. És ennek mi legyen a nyelve? Támasszuk fel újra a latin nyelvet. Közrejátszott ebben nyilvánvalóan a katolikus neveltetésem. Ez az elképzelés teljesen nonszensz, egy 19 éves srácnak az elképzelései, de ez bennem lényegében máig sem változott.

– Aha. Értem. És miért tartóztattak le?

– 1951. február 22-én az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése miatt. Az 1946-os paragrafus szerint ez öt évtől a kötélig volt büntethető.

– Diákok álmodoztak erről?

– Orvostanhallgatók, bölcsészek, mérnökök, intellektusra nem volt egy rossz társaság. Szimpatizáltunk akkor a kommunizmussal. Ezt a társaságot még meg tudta volna fogni egy Pozsgay típusú ember, vagy egy Horn, érted, hogy mit akarok mondani?

– Értem…

– Mi önként és dalolva hittünk egy olyan szocializmusban, ahol nem leszünk materialisták. Számunkra a materializmus volt a választóvíz. Tehát nem a dialektika. Miért ne csináljunk egy keresztény dialektikát?

– Hány diák vett ebben részt?

– Ebben kilencen vettek részt, aztán szétválasztották a csoportot, végül hármunkat ítéltek el. De miután az Alapy Gazsi elment az unokabátyjához, hogy segítsen a barátain, azt mondta, hogy ezek a szemetek megérdemlik a meszesgödröt. De erről ne írj, kérlek, teljesen fölösleges. A Gazsi meghalt harminckét éves korában.

– Mikor tartóztattak le?

– 1951. február 22-én.

– Hol? Az albérletben, vagy az iskolában?

– Az Alapy Gazsiéknál. Az Alapy Gazsiról azt még tudni kell, hogy ez nem egy akármilyen család volt, az Alapy Gazsi édesanyjának az édesapja Horthy előtt Ferencz József szárnysegédje volt, Vetsey. Huszár altábornagy volt, s amikor Horthy hatalomra került, azonnal nyugdíjaztatta magát.

– Egyszerre tartóztattak le benneteket?

– Affenét. Hárman háromfelé laktunk. Én az Alapy Gazsiéknál laktam.

– Éjjel jöttek, vagy nappal?

– Éjjel jöttek… Gondolkoztam, hogy megborotválkozzam-e, de nem borotválkoztam meg, inkább kimentem pössenteni egyet. Mert ideges voltam. De még az életben nem pisáltam úgy, hogy a hátam mögött áll egy ember. Akkor bezártak a Fő utcába, a 608-as magánzárkába. Ezek már történelmi helyek, mert aztán az ötödiken voltak később a Nagy Imréék. Attól kezdve jött egy ilyen teljes agyrém. Rögtön elkezdtek kihallgatni. Vittem ilyen meleg cuccokat, mert hideg volt. Azt mondja a százados, maga jabranc! Én nem tudtam, mi az a jabranc. Rendkívül határozottan és élesen közöltem, ha megütnek, akkor azonnal üssenek is agyon, mert ha valaki hozzám ér, akkor már csak az következik, hogy agyonvernek. Úgy látszik bizonyos szuggesztivitással bírtam… Ide figyelj, Bulcsu, amikor rám csukódott a börtönajtó, ezt meg is írtam egyszer, nekem az volt az érzésem, hogy Kossuth is így kezdte. Szóval semmiféle félelem, semmiféle ijedelem nem volt bennem. Ezt Pannonhalmának és apámnak köszönhetem. A mi családunkban senki sem félt. Az öreg sem félt az Isonzónál… Úristen, én ezektől féljek? Akik tulajdonképpen szarok! Apám már attól agybajt kapott, hogy kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett! És a nyilasok… Nézd meg őket, mondta az apám, egy se volt soha a fronton. Ilyen nagy nyeldeklőjű emberek voltak. A nyilasoknak különösen nagy volt az ádámcsutkájuk, és itt fent kötötték meg a nyakkendőjüket. Kicsit kopaszodtak, ilyen kopaszodó nagyfejű emberek voltak, és így ment fölfelé szét a fejük. Apám azt mondta, hogy egyik se volt a fronton. A kommunisták se mutattak sokkal jobb képet. Tatatóvárosban láttam őket, egy cigánybanda húzta előttük, hogy fel vörösök, proletárok! Ment mögöttük a csőcselék, hogy Rákosi Mátyást meghallgassa. Mind a kettő ellenszenvvel töltött el. Nem hiszem, hogy rosszindulatúak voltak, a lelkes butaság áradt róluk. Irtsuk ki a zsidókat! – kiabálta az egyik, a másik lámpavasra akarta akasztani a polgárokat. Szóval agybaj. Én ezeket megtanultam gyűlölni. Igaz, hogy polgár vagyok. De úgy vagyok polgár, mint egy Medici.

– Nem vertek meg a Gyorskocsi utcában?

– Nem, nem.

– Furcsa…

– Nem, mert agresszív voltam.

– És a többieket?

– Senkit nem vertek meg tőlünk. Én egy hét kifutást adtam arra, hogy Alapy Gazsinak a bátyja beavatkozik a dolgokba, vagy nem? Addig nem beszéltem. Elvették tőlem a ruháimat. Egy melegítőcső volt a priccs alatt, de este kikapcsolták, és reggel nyolckor kezdett újra melegíteni. Leugrottam a priccsről, csináltam negyven fekvőtámaszt, aztán vissza a helyemre. Érdekes módon az úgynevezett közlegénységgel mindig jóban voltam, mert becsülték bennem, hogy nem szarok be, nem sírok. Azért is becsültek, hogy nem adok föl senkit.

– Ezek ávósok voltak?

– Olyan ávósok, mint a sicc. Az átlagávós olyan, mint a magyar komondor; aki mindenkit megmar, ha ránevelik. De én is komondor voltam egy másik oldalról. Persze, ha zsidó vagyok, vagy ha néger, lehet hogy belém harapnak… Itt az volt a helyzet, hogy egy vérből valók vagyunk, te meg én. Ugyanakkor mind a kettőnkben megvolt az, hogy az anyád úristenét, egyszer úgy megharaplak, hogy beledöglesz. Másrészt valamiféleképpen… Kihallgattak, néha úgy éreztem, hogy burokban születtem, mert mindenki egy kicsit támogatott. Hogy miért, azt máig sem tudom megérteni.

– És amikor rájöttél, hogy az Alapi-vonal nem mozdul?

– Akkor berendelt a nagy őrnagy, nem Nagy volt a neve. Bementem és hajtogatta a kezében a nagy papírvágó kést. Azt mondta, hogy: Na idefigyeljen, Tóth! Magának vagy leverjük a veséjét, vagy elmondja a dolgokat. Megadom a lehetőséget, hogy leírja az egészet. – Itt van megint a színjátszás. Az egész ÁVH-val kapcsolatban mindig volt egy olyan érzésem, mintha egy operettben lennék. Halálosan komolyan mennek a dolgok, de azért az egész egy ilyen színjátszásos ügy. Elegáns, értelmes arcú ember volt. Tudtam, hogy az őrnagynak sikerélmény kell, és azt is tudtam, hogy Alapi Gyula minket nem ment meg. Külön talált valami megoldást az Alapy Gazsira. Én abban reménykedtem, hogy a barátomat Alapi…

– Kihúzza?

– Kihúzza az unokaöccsét a szarból, és akkor minket is kihúz, érted? Ezért addig nem szóltam egy szót se. Se a Gazsiról, senkiről…

– Az is le volt tartóztatva, nem?

– Dehogy volt letartóztatva! Nem volt letartóztatva.

– Akkor ki volt a harmadik?

– Gyöngyössy Imre, aki most filmrendező, Mihályi Géza, aki aztán a római rádiónál dolgozott. Mi hárman voltunk. Az És-ben írt Hubay Mihályi Gézáról, nagy elismeréssel. Én hat évet kaptam, mint az összeesküvés vezetője, Mihályi három és felet, Gyöngyössy három évet. Szóval ott a vallatáson már értettem, hogy nincs mese, megvernek. Ha olyan kemény fickó, mint a Mindszenty… Mindszentyről sok rosszat elmondtak, de kemény ember volt.

– A vád, amit ellened megfogalmaztak, valóságos volt, vagy kitalált?

– Mi lényegében önképzőkört csináltunk. Ennek a kezdeményezője valóban én voltam, de hogy a vezetője én lettem volna, azt meg lehet kérdőjelezni. Mi jártunk az Egyetemi templomba Sík Sándor szentbeszédeit hallgatni, de Lukács György előadásain is részt vettünk. Hát ha ettől valaki reakciós, akkor nem tudom hogy mit jelent ez, hogy reakciós. Az egész sztálinizmus legfőbb bűnének azt tartom, hogy csinálta az ellenséget. Csinálta, érted? Na most az, hogy a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, ez nevetséges. Ha akkor Pozsgay, Szűrös Mátyás, Nyers Rezső vagy Horn Gyula a főnök, akkor nem rúgnak bennünket seggbe, hanem azt mondják, gyerekek, igazatok van, a kereszténységnek és a kommunizmusnak találkoznia kell egy új, eljövendő szocializmusban.

– Mikor hirdettek ítéletet?

– 51. június elején hirdetett ítéletet a Jónás-tanács. Az a Jónás, aki 1956. november 4-én öngyilkos lett. Főbe lőtte magát, vagy kinyitotta a gázt. Ezt nem tudom pontosan. De a mondás szerint, aki a pápából eszik, meghal.

– Hová vittek, melyik börtönbe?

– A Gyűjtőbe, azt hiszem jó egy évig voltam ott, aztán Vácra kerültem. Magánzárkában tartottak.

– Vácon ülted le az egész büntetést?

– Elvittek Tatabányára, egy metánveszélyes bányában dolgoztam. Megpróbáltam megszervezni orvosi vonalon a bányamentést. Támpontokkal. Kaptam 400 Kossuth cigarettát. A bányászokat becsülöm, mert ott azokkal nem lehetett kecmecezni. A bányász állandóan életveszélyben van. A bányászokkal és a repülőkkel nem lehet felülről beszélni. Kivitték a verseimet, az egész naplómat kivitték. Én mint echte úrigyerek, soha életemben nem ismerem meg a bányászokat, ha nem kerülök börtönbe. Azt mondták kint, hogy vakondoknépség. Ez a vakondoknépség kiállt mellettünk, amikor együtt dolgoztunk, és amikor az ávó nem engedte a beszélőkor érkezett hozzátartozókat felszállni a bányászbuszokra és tíz kilométert kellett volna gyalogolniuk, a bányászok azt mondták, hogy akkor nem indul a busz. Nekünk éppen olyan munkatársaink, mint amilyen bányászok mi vagyunk, és ha nem szállhatnak föl a hozzánk tartozó emberek, akkor mi sem megyünk le a bányába. Ilyenek voltak a bányászok.

– És közben meghalt édesapád.

– Apám 1953. november 2-án halt meg. Halottak napján halt meg, stílusosan. Ebben is úriember volt.

– Tudatták veled a börtönben?

– Nem, nem. Akkor éppen Tatabányán dolgoztam mint rabmunkás. Vártam az apámat, és csak Irma néni jött meg a János bátyám. És akkor Irma néni elkezdett sírni, és elmondta, hogy miért nem jött apám. Ez 53. november közepén volt. Ekkor figyelmeztettem Irma nénit, hogy az őrök előtt nem sírunk. És ez akkor úgy nézett ki, mintha hősiesség lett volna. Akkor sokkal erősebb volt az emberben a tartás.

– Te sem sírtál?

– Nem. Lent a bányában aztán sírtam.

– Hogyan fogtad föl a börtönt? Dac vagy gyűlölet támadt benned? Vagy sajnáltad, hogy belekeveredtél?

– Akik engem őriztek, azokkal kapcsolatban soha nem kaptam föl a vizet. Ebben különböztem Eörsi Pistától és az író Szántó Tibortól, akik állandóan ordítoztak. Úgy éreztem, ez a dolog belül az emberben dől el valahol. Én nem ordítoztam az engem őrző faszmatyikkal, mert nem voltunk egy kategóriában. Tábornokkal vitatkozhatok, de egy őrmesterrel soha. Egy pillanatig nem szégyelltem azt, hogy börtönbe kerültem. Pannonhalmán, aki Kossuth-alkat volt, azt Kossuth-típusra nevelték, aki Deák alkatú, azt Deák alkatúra. Te például egy tipikusan Deák alkatú vagy, ne haragudjál, ez egy nagyon pozitív elismerés. A Kossuth-alkatom miatt én állandóan dühbe jövök, számomra Kossuth volt a csoda. Kossuth ült, én is ülök. Elfogadtam. Sohasem éreztem ellenségemnek ezeket a rossz magyar komondorokat, akiket rám uszítottak. Azokról a szegény szerencsétlen parasztlegényekről beszélek, akiknek beadták, hogy mi vagyunk az ő apjuk nyomorúságának az oka. Nem tudok visszagyűlölni. Illetve gyűlölni is nehezen tudok. Tudok viszont valamit: kiiktatni… Orosz hadsereg nyet. Nem gyűlölöm az orosz hadsereget, de az orosz hadsereg ne legyen Magyarországon. Kommunista párt nyet. Én nem gyűlölöm a pártot, még Berecz Jánost sem, aki ott volt az írók közgyűlésén. Tudom, hogy az egész visszajöhet, meg is támadhat, de Isten szempontjából nem tehet semmit. Magyarországra az orosz hadsereg nem tud bevonulni még egyszer, ez biztos. És elvesztettem az intellektuális gőgömet. Számomra valamikor azok léteztek, akik valakik voltak. A legalacsonyabb szint az egyetemi tanár. És akkor öregem, összezártak egyszerű emberekkel, és rájöttem, hogy a legkülönbek. Lakatos, hegesztő, tsz-paraszt, mindegy. Mert korábban úgy voltam, mint most a katolikus szemlélettel, hogy csak az értelmiség üdvözülhet. Ez lópokróc, egy koldusasszony is üdvözülhet, elvtársaim, ha tudja, mi az igazság.

– Ezt tanultad meg a börtönben?

– Korábban azt hittem, hogy az intellektus mindent legyőz. A börtönben rájöttem, hogy a szeretet az egyetlen, ami mindent legyőz.

– Idegileg hogyan bírtad a magánzárkát?

– A magánzárka csodálatos dolog. Jobb egyedül lenni, mint egy rossz társsal. Elismerésként én azt szoktam mondani, hogy ezt vagy azt az embert elfogadnám zárkatársnak. Ez a legnagyobb elismerés a részemről. A közeli barátaim közül Döbrentei Kornélt, Bella Pistát és Ágh Pistát is szívesen elfogadnám zárkatársnak.

– Amikor börtönben ültél, gondoltál néha azokra is, akik a rendszerrel megkötötték a maguk különbékéjét és nyaralgattak, a keszthelyi öbölből vitorlásokkal kifutottak Györök, vagy a túlpart felé?

– Legfeljebb arra gondoltam, hogy: szegények! Nem tudják, hogy itt mi van. Mindig úgy éreztem, hogy ők kevesebbet tudnak a világról, mint mi, akiket elítéltek. Ott bent, a világ összes ellentétét sokkal erősebben éltük át, mint a kintiek. Az irigység tökéletesen távol állt tőlem, és hálás vagyok Istennek, hogy ilyennek teremtett. Soha olyan érzésem nem volt, hogy de jó lehet annak, aki most a keszthelyi öbölben mondjuk egy 22-essel Szentmihály felé tartva nekivág a víznek. Arról ne is beszéljünk, hogy Tóth János nagybátyámat, aki ilyen balatoni kormánybiztosféle volt, és javasolta, hogy állítsák vissza a Kis-Balatont, mert egyébként az iszap elönti a keszthelyi öblöt, a Magyar Közösség perében lefogták. Pedig Erdeinek jó barátja volt.

– Ezek szerint te a börtönben költőként megértél és megváltoztál.

– Igen, rendkívül sokat. Számomra Pannonhalma adott egy rendkívül jó nevelést, de a börtönben más karakterű emberekkel is találkoztam.

– A börtönben papírra, vagy fejben írtad a feljegyzéseidet?

– A börtönben egy csomó dolgot fejben írtam, és nagyon el tudtam képzelni betűben azt, amit gondolok. Persze regényt így nem lehet írni, nyilván nem lehet megírni a Háború és békét. De egy tízsoros verset meg lehet írni. Negyven sort meg lehet írni. Egy prózaírónak a börtön kétségbeejtő dolog, mert gondolatok születhetnek, de ott bent nem lehet prózát írni, az egy nonszensz. Fejben írtam körülbelül nyolc vagy tíz verset. A fejben írt verset onnan lehet felismerni, hogy túl szabályos. Szabad verset nagyon nehéz fejben írni. Fejben nem lehet megírni egy regényt, még, egy novellát sem. A Kalevalában az alliteráció már segít. És segít a rím. Disztichont lehet írni a börtönben, az keményen megtartja a gondolatot. Két dologra épül az egész, egyik az időmérték, a másik a rím.

– Mennyire szenvedtél a börtönben?

– Erre nehéz válaszolni, mert nem akarom magamat sajnáltatni. Nem szeretem az olyan férfiakat, akik szenvedésről panaszkodnak. Valamiért meghalni még mindig több, mint valamiben meghalni. A katolikus hit szerint minden szenvedést föl lehet ajánlani valamire. Én nem vagyok egy különösebben imádkozós típus, de a börtönben rengeteget imádkoztam. Nagyanyám, Hugó bácsi felesége, aki lengyel vagy cseh származású volt, már nem is emlékszem rá pontosan, mindig megjelent álmomban. Azt mondta, hogy én most a tisztítótűzben vagyok, imádkozz értem. Ne nevess ki, én egy hívő katolikus vagyok. Én szenvedéseimet fölajánlva három-négy hónapig imádkoztam a nagyanyámért. Miután anyám elvált és elhagyott bennünket, ő volt számomra a puhaság és a kedvesség.

– Miért ajánlottad még föl a szenvedéseidet?

– A nagyanyámért és az egyházért.

– Több karácsonyt töltöttél börtönben. Tudtátok, hogy mikor van karácsony?

– Az időt nem szabad elveszteni, egyetlenegy nap nem volt, amikor nem tudtam, hogy hányadika van. Ezt észben kell tartani. Aki az időt elveszti, önmagát veszti el. Én egy karácsonyra emlékszem legjobban, 1954-ben, akkor már túl voltunk a Nagy Imre-korszakon. 53-ig a legsötétebb ÁVH volt, akkor elkezdtek átöltözni az urak úgy, hogy alul még ávós volt, de felül már szürkében mutatkozott, mint igazságügyis. Ez a stíluson is érződött. Volt egy kis Betlehemünk, énekeltük a Mennyből az angyalt. Én minden ünnepet megültem a magánzárkában. Csináltam magamnak egy liturgiát. Az ember így vet keresztet a hüvelykujjával a tenyerén belül (mutatja) In Nómine Patris, et Fílii et Spiritus Sancti, Amen. Nem lehet látni. Senkinek semmi köze hozzá. Utálom azokat, akik állandóan megvallják a hitüket. Akik kiállnak és azt mondják, ide lőjetek! Ebben van egy csomó színészkedés, nyavalygás, ezért nem szeretem a mostani ellenállókat. Röhögnöm kell, tegnap este azt mondja a televízióban Konrád György meg egy másik, hogy egy napig, két napig volt a Fő utcában. A másik két egész hétig. Én négy évig voltam, de nem hívtak oda, hogy elmondjam a véleményemet. Nem az, hogy szerepelni akarok, de ilyenkor röhögőgörcsöt kapok. Ezek a nagy magyar ellenállók?

– 1955-ben hogyan értesültél az amnesztiáról? Remélted, vagy váratlanul ért?

– Sehogyan se ért. Söprögettem a börtön udvarán, ordítottak, Tóth Bálint, gyűjjön csak! Elkapott a törzsőrmester és fölvezetett, négyen voltunk ott, akiket így utólag kiengedtek. Engem az amnesztia ellenére sem akartak elengedni. Illyés Gyula bátyám szólt Erdeinek, Erdei Molnár Eriknek, és így sikerült kiszabadulnom.

– Tehát söprűstül bementél, vagy kint hagytad a söprűt? És az őrmester közölte, hogy szabadulsz, vagy mást mondott?

– Nem… Elővette Liának, az akkori menyasszonyomnak a fényképét, és azt mondta, hogy na most már megbaszhatja. És az orrom elé dugta a fényképet. Ez volt a stílusuk. Nem vigyorogtam.

– És kiengedtek Vácról?

– Kiengedtek, és Keszthelyre mentem a Balatonhoz, mert ugye közben meghalt apám. Aztán elutaztam oda, ahol Lia lakott, aki az első feleségem lett. De Lia nem volt otthon. Aztán nagybátyáméknál lakom. Képzeld el, reggel borotválkozom, és ott áll egy magas szőke pasas, és néz be az ablakon. A lakás lefelé a Dunára nézve háromemeletes, viszont hátulról a Várkert felől, majdnemhogy földszintes. Ott állt és nézett. Mindig ott volt a szőke pali. Amikor szabadultam, akkor is ugyanez a szőke pasas volt ott. Csak úgy maradhattam Pesten, hogy elvállaltam a legsötétebb testi munkát. Elnézést kérek azoktól, akik állandóan ezt csinálják. A csepeli vasmű finomhengerműjénél lettem munkás. Át kellett mennem a Lánchídon, hogy fölszállhassak a 2-esre. Mögöttem kopogtak ennek a szőke palinak a léptei. Marhára idegesített. Úgy látszott, hogy újra el akarnak kapni. Arra gondoltam, hogy esetleg belök a Dunába, ami ilyen magasról nem lett volna kellemes, de úszni tudok, ezt tán még túléltem volna. Reggel hatra jártam dolgozni, fél ötkor már elindultam, és a szőke, jól öltözött pali jött mögöttem. Az állandó fenyegetettség érzésében éltem. Pedig megjelentek fordításaim, verseim, könyvet árultam az utcán. Akkor ismerkedtem meg Bellával, Csoóri Sanyival, de arra járt Illyés Gyula is, Jékely Zoli is.

– Hol árultad a könyveket?

– A Margit híd budai hídfőjénél. Ha jól emlékszem, ott ismerkedtem meg Kornissal, Szász Endrével is. Megszerettek ezek az emberek. Persze árultam már a saját fordításaimat is, melyeknek a megjelenését Keresztury Dezsőnek köszönhettem. Keresztury Dezsőnek nem lehetek elég hálás, bár voltak bizonyos ellentéteink, mindent megtett értem. Amikor Csoórinak elmeséltem rabságom történetét, azt mondta, hogy öregem, neked itt kézigránátokat kellene árulnod, nem könyveket. Csoóri Sándor, amióta megismertem, számomra mindig egy abszolút ember volt, soha nem hazudott. De óriási problémáim voltak vele, mert például egy időben azt állította, hogy előbb vagy utóbb minden értelmiségi kommunista lesz. Hát erről szó sincs. Ráadásul az én költészetem és az övé két teljesen külön világ. De rendkívül nagyra tartom Csoóri Sándort.

– 56 októberében mit csináltál?

– Október 13-án fönn voltam Illyés Gyulánál, vagyis az egész család. Gyöngyössy Imre, aki most Münchenben filmet rendez, a feleségem, és ott ismerkedtem meg Szabó Lőrinccel. Egy kék füzetben fölvittük a verseimet és a fordításaimat. Akkor Illyés elmondott egy verset, ami Déry Tiborról szólt. Akkor azt hittem, hogy fölrobbanok, mert ezzel szemben én olyan verseket írtam, hogy: „…Pannonok s hunok öröksége él lelkemben, valaha Valcum állt, hol születtem, s ma is a tófövenyre még császárképű pénzt vet ki a víz.” – Kérlek szépen, nem tetszettünk. Szabó Lőrincnek tetszett egy Catullus-fordításom.

– Mi köze ennek a forradalomhoz?

– Az a köze, hogy akkor ismertem meg Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. És ők már sok mindent tudtak, amiről nekünk fogalmunk sem volt. Valamilyen virágnyelven beszélgettek telefonon, mintha Lóciról lenne szó, aki benn volt a kórházban, de valójában arról a helyzetről beszéltek, ami akkor Lengyelországban volt.

– Te személy szerint mit csináltál 56-ban?

– Elmentem a Parlamenthez, amikor Sinkovits Imre szavalta a Talpra magyart, és akkor volt a Nagy Imre-beszéd is. Bőrruhás motorosok keringtek később a környéken körbe-körbe, mint egy Fellini-filmben. Nem vitás, gondoltam magamban, itt valami készül. Akkor nem messze laktunk a Rádiótól és jött egy vasutas és azt mondta, hogy uram, lőnek a Rádiónál! Elővett egy golyót, és a tenyerembe tette. Elindultunk a Rádióhoz, és akkor elment mellettünk egy iszonyatos motorkerékpár. Lia elkezdett sikoltozni, a nyakamba borult és azt mondta, nem megyünk sehová! Te se menjél! Azt akarod, hogy árva legyen a gyereked? Hazamentünk. Nagyon úgy néz ki, hogy most egy gyávaságot védek, legalábbis ki lehet találni ilyen szituációt. Körülbelül félpercenként jöttek a barátaim, hogy hazatelefonáljanak, mert a Wesselényi utcában laktunk a zsidó templom mellett. Akkor már odahallatszott a lövöldözés. Nagyon mehetnékem volt, nem szeretek kimaradni semmiből. Aztán verseket írtam a halottakért és az elesettekért, és ezeket vittem a Parlamentben lévő rádióstúdióba. Keresztury Dezső is feljött hozzánk, akkor már jóban voltunk velük, és a feleségével együtt azt mondta: Nektek nem fegyverrel, versekkel kell harcolnotok! – A Parlament előtt, amikor az a vérengzés volt, csak azért nem voltunk ott, mert Lia szüleinek az interurbán telefonját vártuk. De aztán a Politikai Foglyok Szövetségének ideiglenes bizottságába beválasztottak engem is. Hogy miért? Mert ismerték a verseimet. Ha az ember egyedül marad, az az egyetlen sor, hogy „Most tél van, és csend és hó és halál” – az is segít. Óriási nagy a költészet hatása, hiába mondják, hogy most olyan korszakban élünk, amikor inkább a konvencionális prózáé a jövő. Amikor az ember egyedül van, a magányban, akkor a költészet ideje jön el. November 4-e után Távlataink a jövőben címmel szerettem volna megírni egy cikket. Világosan láttam, hogy mit kellene csinálni.

– Megírtad?

– Máig sem írhattam meg…

– Akkor miért tartóztattak le?

– Mert áprilisban, kérlek szépen, Lia éppen porszívózott, jött hozzám egy barátom, akit még a börtönből ismertem, és azt mondta, hogy küldjek ki verseket Nyugatra. Aztán júniusban, 19-én jöttek értem. A fiam hathetes volt. Kémkedéssel gyanúsítottak.

– Ezért tartóztattak le?

– Mindenesetre elvittek Szombathelyre, mert az az ürge, aki átjött Nyugatról, állítólag Sopronnál jött át, vagy Szombathelyen keresztül. Egy Pobjedával vittek, amiből útközben kifogyott a benzin. Nekem is tolnom kellett a kocsit. Ennél csak a folytatás volt röhejesebb. Megint mint egy operett: amikor megérkeztünk a szombathelyi rendőrségre, nekem tisztelgett az őrség, mert hármunk közül én voltam a legjobban öltözött, ráadásul ilyen khakiszínű nadrág volt rajtam. Ezen a két ávós mögöttem röhögött. A rendőrségen egy olyan buta ember kezébe kerültem, akihez képest ez a szekrény egy Nobel-díjas. Szombat esténként végigpofozta az egész zárkát. Volt ott egy őszes kanonok, őt külön örömmel pofozta. Az illetőre, aki tőlem verseket kért, kémkedést akartak ráhúzni, de nem jött össze a dolog. Fél év múlva visszahoztak engem a Gyorskocsi utcába, onnan át a Markóba, ott találkoztam össze Szántó Tiborral a Dunántúl főszerkesztőjével. Úgy ordított a saját őrmesterével, hogy azt hittem, megőrült. Egy cellába kerültünk, és nagyon jó barátok lettünk. Tibornak nem tetszettek a verseim, amiben akkor bizonyos fokig igaza is volt. Ma már tudom, hogy túl patetikusak voltak azok a versek, de ott bent nem írhattam arról, hogy milyen szép zöld a fű. Tibortól sokat tanultam a börtönben. És akkor jött azzal az őrültséggel, hogy neki rákja van, és látja: a rák a szemében terjed. Én orvostanhallgató voltam, és tudtam, hogy ilyen nincs. De nem hitte el. Írt egy búcsúlevelet, és megkért, ha váratlanul meghalna, vigyem ki Juditnak, aki akkor felesége volt. Végül a Tibort kiengedték és a pécsi ügyben szabadlábon védekezhetett. Tőle üzentem meg a feleségemnek, hogy mikor szabadulok. A feleségem 11-kor már ott volt az ügyésznél, és keresett. Az ideges lett és megkérdezte: honnan tudja, hogy a férjét szabadlábra helyezték? A feleségem azt mondta neki: nekünk is megvan a magunk titkosszolgálata.

– Végül is elítéltek?

– Nem ítéltek el, mert ez a kémügy szertefoszlott. Féléves vizsgálati fogság után szabadlábra helyeztek.

– A börtön után volt benned öncenzúra?

– Hát hogy a fenébe ne lett volna? Bőven… Nem abban, amit megírtam, hanem abban, amit nem írtam le. Ezen túl, amit leadtam, azzal is vigyáztam. Annyira mentem ezzel, hogy egyszer Jovánovics Miklós nem volt benn, és Faragóék fogadták el az írásomat. Azt mondtam, hogy nem, a Jován háta mögött nem adok le semmit. Egy ilyen tisztesség megvan bennem a másik irányba is. Én vállalom a balhét, de senkit se akarok kellemetlen helyzetbe hozni.

– A szőke, magas úr aztán gondolom eltűnt. Félelem maradt benned?

– A világ azóta megváltozott, de azért még néha van… Grósz Károlynak vannak olyan felhangjai, melyeket nagyon nem szeretek. És egyébként is, bár megjelennek már a könyveim, úgy érzem, hogy még ma sem vagyok teljes jogú állampolgár.

 

Délutáni beszélgetésünk a késő estébe nyúlik. Amikor a hűvös, októberi estében a költő léckapuját kinyitva az utcára lépek, a táj fölött világítanak a csillagok. Valahol, az elképzelhető távolságokon túl, bizonyára az Androméda-köd is felsejlik, akárcsak Tóth Bálint szép költeményében. De Nagykovácsiban nemcsak versek születtek. 1956 novemberében Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka a nagykovácsi katlanban vívta utolsó csatáját.