Az ember elpusztíthatatlan – Nagy Attila

Nagy Attila (ítélet: 12 év)

Amikor a Szegedi Szabadtéri Színpadon Az ember tragédiájában Ruttkay Éva volt az Éva, Gábor Miklós a Lucifer, Nagy Attila játszotta Ádámot. Estéről estére kilencezer ember dörgő tapssal ünnepelte az alakítását. Ennél többen már csak Miskolcon ünnepelték, amikor 1956. október 24-én az egyetem aulájának a tetejéről elszavalta a Nemzeti dalt. Ekkor ötven-hatvanezer ember keze emelkedett a levegőbe és vele mondták a refrént, hogy: „A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!” – Ezért, valamint a munkástanácsok és a diákőrség megszervezéséért, tizenhét hónapos vizsgálati fogság után, a Fő utcában megtartott tárgyaláson, az ügyész halált kért rá. Három napig élt őrlő bizonytalanságban, a lét és a nem lét határán. Három nap múlva a nevezetes Földvári-per negyedrendű vádlottjaként, a bíró tizenkét évre ítélte. Nagy Attila akkor 23 éves fiatal színművész volt.

Élete soha nem volt könnyű, pedagógus szüleit ide-oda dobálták, az áthelyezések után az ötéves Attilának, hat testvérével együtt Pelsőcön, majd Újvidéken kellett megszoknia az idegen körülményeket. Ekkor, hogy a további változásoktól megóvják, szülei beadták egy nevelőintézetbe, ahonnan 1944-ben kivitték Németországba. A háborús összeomlás közepette idegenben hányódott. 1946-ban, 13 éves korában került haza, s egy vöröskeresztes rádióadásból tudta meg, hogy Miskolcon vannak a szülei. Nagy szorgalommal és akaraterővel pótolta tanulmányait, leérettségizett, majd sikeres felvételi vizsgát tett a Színművészeti Főiskolán. Napi egyszeri étkezéssel végigéhezte a főiskolai éveket, aztán végre színpadra lépett. De jött a forradalom és börtönbe zárták. Négy és fél év múlva amnesztiával szabadult. Pécsen fizikai munkásként kereste a kenyerét, s amikor 1962-ben Veszprémben újra színpadra léphetett, Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában fergeteges sikert aratott. Rövid idő múlva kamera elé állt és sikeresen filmezett éveken át. Színpadi sikerei a budapesti Thália Színházban folytatódtak, Beckett Godot-jából Estragon alakítása máig emlékezetes, ugyanígy Örkény Tóték-jának tűzoltóparancsoka, Hochhuth Helytartójának Riccardója, de nagy alakítást nyújtott Mrozek Bűbájos éj és Sartre Az ördög és a jóisten című darabjában is. A Körszínházban pedig Dante-bemutatójával vált hosszú időre híressé. Érdemes művész, Jászai-díjjal kétszer is kitüntették. Jelenleg Kecskeméten játszik és rendez.

Vonatra ültem, hogy Nagy Attilával színészi pályafutásáról, börtönéveiről, életének sorsfordulóiról beszélgessünk egy fél napot. Amikor Kecskeméten leléptem a vonatról, a sínek között állt, borotválatlanul, melegítőben, kamikaze viharkabátban. Megölelt, beültetett a kocsijába és gurulni kezdtünk a deres ablakú, napfényes városkán át egy lakássziget felé. Ekkor eszembe jutott egy régi nyár. A Római-parton ültünk egy kerti asztal mellett és átnevettük az éjszakát. Az üdülő, ahol Gyurkovics Tibor a gyermekeit nyaraltatta, közvetlenül a Duna-parton állt. Lázár Ervinnel kimentünk meglátogatni. Már ott volt Lelkes Dalma és Nagy Attila. Meleg volt, ültünk egy kerti asztal mellett, vitatkoztunk és olcsó fehér bort ittunk, amit a parti büfében árultak. Később tíz óra után már nem is vitatkoztunk, csak ittunk és nevettünk. Mindenen nevettünk, ha Gyurkovics belopakodott az épületbe megnézni, hogy elaludtak-e a gyerekek, azon, ha rinocérosz léptekkel visszaosont hozzánk, azon. Repkedtek a sztorik, színes történeteinkkel egymásra licitáltunk. Éjfélkor kijött hozzánk egy fehér köpenyes nő a gondnokságról és arra kért bennünket, hogy ne nevessünk olyan hangosan, mert felröhögjük az egész üdülőt. Erre mondott valamit Gyurkovics, mire valamennyien fuldokló röhögésben törtünk ki, s furcsa módon a nevetés a gondnoksági nőre is átragadt. Éjjel két óra tájban aztán otthagytuk Gyurkovicsot és hazaindultunk. Én akkor még a Szentendrei úton laktam és Lelkes Dalmát, Nagy Attilát és Lázár Ervint felhívtam még egy búcsúpohárra. A lakásban aztán kiderült, hogy nincs otthon se bor, se konyak, még feketekávé sem. Csapi víz mellett beszélgettünk és vitatkoztunk csaknem virradatig. Hány éve történhetett ez? Tizennyolc? Elhagyott azóta bennünket a szép, tehetséges Lelkes Dalma és elhagyott bennünket fiatalos, fékezhetetlen nevetésünk is.

Nagy Attila kecskeméti lakása tágas, ízléses, gondosan berendezett. Orvosnő felesége a kórházban volt, kisfia az óvodában. Attila főzte meg a feketénket. Itt most már minden volt, kávé, konyak és bor, csak éppen a poharat emelgető vidám fickók hiányoztak. Amíg Attila a kávét töltögette, futólag körülpillantottam a szobában. Válogatott könyvtárát humanista tudósok is megirigyelhetnék.

– Mondd, emlékszel arra a régi estére, amikor Gyurkovics Tibort meglátogattuk a Római-parton? Tibor nagy formában volt, és hát mi is.

– Budapesti életemnek ez a legszebb része volt, amikor valamennyien fiatalok voltunk, és a különböző feszültségek meg elfoglaltságok még nem sodortak szét bennünket, éjjel kettőkor állítottunk be egymás lakására és hajnali ötig gatyában beszélgettünk. Budapesten fiatal koromban én úgy éltem, hogy a szabadidőmet veletek, az öreg Barcsaynál, Czóbel Bélánál vagy fiatal festőművészek körében töltöttem. Intenzív szellemi körforgásban éltem, én még főiskolás koromból ismertem Fehér Ferencet, Heller Ágit, egy nagyon értelmes társaság találkozott különböző lakásokban. Volt egy másodlagos életrendszere az embernek, amelyik sokkal fontosabb volt, mint az elsődleges, ahol végezte a kötelességét, de utána összeszaladt gondolkodó fiatalemberekkel és lázas világértelmezés, világmegváltás folyt, és ez nagyobb hatással volt az emberre, mint a főiskola. A főiskolán mi rengeteg klasszikus mellett lázadásból, magánszorgalomból megtanultuk Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és Simon István verseit. Mire én a főiskolát elvégeztem, addigra száz-százötven olyan verset tudtam, amelyet a korosztályom fiatal költői írtak.

– És itt, most, a kecskeméti színházban mi újság?

– A Németh László-irodalomból most elővettük Az írás ördögét, ami az első olyan mű, ahol a saját felelősségét feszegeti. Nem azzal foglalkozik, hogy a társadalom mennyire képtelen befogadni a zsenit, hanem azzal, hogy milyen vétkeket követ el a zseni a társadalommal szemben. Aztán jön Dürrenmatt, a milliomosnő látogatásának egyik kulcsszerepében lépek színpadra. A közönségünkre panaszunk nem lehet. A hatvanas évek vége felé, amikor ez a színház a történelmi virágkorát élte, tízezer bérlője volt. Most háromévi működés után ott tartunk, hogy tízezer kétszáz bérlője van a színháznak. Most ment Az ember tragédiája az én rendezésemben. A közönség a szeretetével elkényeztet bennünket, most már kezdenünk kéne valamit ezzel a szeretettel.

– Mondd, te érettségi után rögtön jelentkeztél a Színművészeti Főiskolára, vagy volt közben valamilyen intermezzo?

– Nem volt intermezzo. Annyi volt, hogy én nem színésznek készültem. Mire négy elemit elvégeztem, legalább 30-40 könyvem volt, rettenetesen szerettem olvasni. Amikor apámék intézetbe adtak, a vonaton írtam egy versecskét arról, hogy egy csillagos éjszakán elhagytam jóanyám. Németországban a kinti kószálások alatt is rengeteg verset, aforizmát, elbeszélést írtam. A batyumban életem viharaiból egész papírtömegeket hoztam haza. Nagy titoknak tartom, hogy a meghurcoltatás kit tesz tönkre ezen a világon, és kit kovácsol erőssé? Az önálló elhatározások készségét a németországi meghurcoltatások nevelték föl bennem. Kint én a háborús összeomlások közepette a Valahol Európában-gyerekek életét éltem. Tizenhat éves koromban Miskolcon, Bihari Sanyival együtt már tagja voltam a fiatal írók észak-magyarországi csoportjának.

– Az indulásod ezek szerint inkább irodalmi.

– Az irodalomhoz kötődtem, és ez determinálta az egész színészi pályámat. Amikor véletlenül belekóstoltam a színészetbe, mert a műkedvelő csoportban valaki megbetegedett, úgy éreztem, hogy ez nekem kézenfekvőbb műfaj, mint az írás. A színészet nem elölte, hanem kioltotta bennem az írás-ambíciót. Az a néhány száz cikk, és más publikáció, ami különböző folyóiratokban megjelent, halálpontosan összeegyeztethető a színészi pályámnak azokkal a periódusaival, amikor az az érdektelenség felé kezdett menni. Műsorpolitika-vagy sors-okokból… Amikor nem töltötte be az életemet, energia halmozódott fel bennem és újra írtam ezt vagy azt. A színészi pályámat determinálta, hogy jobban érdeklődtem a szerepem mondandója, mint a sikeressége iránt. A Godot-ra várva című darab furcsa sikerétől én évtizedeken keresztül boldogabb voltam, mint A néma levente viharos sikerétől, amivel valóságosan leszakítottuk a csillagos eget. Boldog akkor voltam, amikor olyan darabban volt sikerem, amit én szellemi értelemben is fontosnak tartottam.

– Ehhez először jelentkezned kellett a főiskolára.

– Tizenhat éves koromban láttam először színházi előadást. Az előadás élményétől napokig úgy kóvályogtam, ahogy csak életem első nagy szerelmétől. Rettentő módon vonzott a színház. De nagy dolognak éreztem, és nem hittem, hogy nekem közöm lehet hozzá. Az irodalmi szakkörben egyszer meglátogatott bennünket egy Pagonyi Nándor nevezetű nagyon tehetséges miskolci színész. Verseket olvastunk fel, én a saját verseimet is, és a beszélgetés végén azt mondta nekem Pagonyi Nándor, öcsém, te elmebajos vagy, ha nem leszel színész. Ez érettségi előtt öt-hat hónappal volt. A főiskolára engem rögtön felvettek. 1951 szeptemberében már a főiskolára jártam. A főiskolán csodagyereknek számítottam, de csillagos jeles, kiváló hallgatóként tizenhat főigazgatói megrovással csináltam végig az éveket, mert nem tudtam befogni a pofámat és ennek láncreakciója volt. Mégis úgy alakult a dolog, hogy amikor végeztem, Gellért Endre meg Major Tamás arra kértek, hogy maradjak még két-három évet a főiskolán, tanársegédként, közben elvégezhetem a rendezői szakot. De én olyan borzasztó sokat nyomorogtam a főiskolán, mivel a szüleim nem tudtak támogatni, hogy azt mondtam, én nem akarok rendező lenni, el akarok menni dolgozni. Akkor fölajánlottak egy nemzeti színházi szerződést, el is kezdtem próbálni a darabot, de olyan mérhetetlen módon feszélyeztek a tanáraim, akik mind a Nemzeti Színházban játszottak, hogy éreztem, megöl ez a dolog. Kértem Gellért Endrét és Major Tamást, hogy engedjenek el vidékre. Így kerültem Miskolcra, hogy a saját lábamra álljak.

– Amikor Budapestről Miskolcra kerültél, érzékeltél valamit abból, hogy közeledik a forradalom?

– Nem lepett meg… Azt, hogy forradalom közeledik, nem érzékeltem, de azt, hogy valamilyen felfordulás, igen. Nem vagyok politikus alkat, az elmúlt 30 év alatt sokat gondolkoztam azon, hogy mi közöm is volt nekem ehhez az egész dologhoz? Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a véletlenen múlott. A főiskolán egy-két évig, mivel rettenetesen könnyen tanultam, marxista szemináriumvezető voltam. Soha annyi Szent Ágostont meg Aquinói Szent Tamást nem olvastam, mint akkor, mert féltem, hogy a marxizmustól eldugul a fülem és csőlátásom lesz. Akkoriban rengeteg Nékosz-os barátom volt és velük beszélgetve érzékeltem, hogy a történelem 12 ezer éves logikus fejlődésével szemben a közvagyon, az államosítás, a magántulajdon megszüntetése új történelmi esemény, amire tiszta világ építhető fel. Ezt egy fiatalember elhitte. De amikor a főiskola párttitkára felszólított, hogy lépjek be a pártba, akkor megmondtam neki, hogy sok olyan ember van a pártban, akikkel nem szívesen szívnék egy levegőt. Ennek megvoltak a maga következményei. Aztán elkezdték tanítani a nagy eszmét, hogy a Szovjetunióban győzött a kommunizmus, ennek következtében a dráma, mint műfaj és fogalom, megszűnt. Nem tudtam elképzelni, hogy létezik a földön egy olyan eszme, ami elfedi a drámát, hogy én, vagy az apám meghal.

– Ilyen marhaságokat tanítottak?

– Nagyobbakat is. Keszi Imre azt magyarázta nekünk, hogy Ady Endre azért írta a Szeretném ha szeretnének című költeményét, hogy megfogalmazza a proletariátushoz való vonzódását. Ezek a fenntartások olyan mértékben nőttek bennem, hogy ellenzéki körökbe és a Petőfi-kör előadásaira kezdtem járni. Miskolcról is sokszor felutaztam. A Miskolcra látogató Csoóri Sándor, Szabó Lőrinc verseit mindig én mondtam, és jó szerepeket is játszva, nagyon sikeres színész voltam. A humora ennek a helyzetnek az, hogy nem mertem a nőknek udvarolni, mert olyan ragyogó szemmel néztek rám, hogy gátlásaim támadtak. Éreztem, hogy az elvárásaiknak a gyakorlatban nem lehet megfelelni. Ilyenfajta szeretetben éltem ott egészen 1956. október 24-ig. Csak szellemi pezsgést, törvényes szerveződéseket éreztem magam körül és mindez nem látszott forradalomnak.

– Október 23. után mi történt veled, mit csináltál?

– 24-én délelőtt Az ember tragédiáját próbáltuk, én a Lucifer szerepére készültem. A szünetben bekapcsoltuk a rádiót, és akkor hallottuk, hogy Budapesten tűzharcok vannak. Félbeszakadt a próba, a rádió reggeltől estig ellenforradalmi csőcselékről, ultimátumról, a szovjet csapatok segítségéről beszélt. 24-én délután már személyes kapcsolatom is keletkezett a budapesti eseményekkel, mert az én húgom taxisofőrként dolgozott Miskolcon, és 23-án reggel valakit Budapestre fuvarozott. 24-én átlőtt karral érkezett haza. Valahogyan a rádióhoz vonuló társasághoz keveredett és ott lőtték keresztül a karját. Ő mesélte el a diáktüntetést, a Gerő beszédet és Nagy Imre megjelenését. Amikor egy színész új szerepre készül, betölti az egész életét. Teljesen váratlanul zuhantam bele az eseményekbe. Ráadásul előző este, október 23-án Szabó Lőrinc szerzői estjén verseket mondtam, és Illyés Gyula volt az előadó. 23-án este tíz órakor még Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel és társaságukkal beültünk egy vendéglőbe, és hosszan beszélgettünk, diskuráltunk. Másnap a próbán rám szakadtak a hírek, megjött a húgom átlőtt karral. Rettenetesen fölkavart engem, hogy a rádióban állandóan csőcselékről és ellenforradalomról beszél a kormány, s ez befolyásolta későbbi magatartásomat is. Nagy Imre személyében egész addig kételkedtem, amíg a halált föl nem vállalta. Abban az időben nekem ő nem volt eszménykép vagy valaminek a szimbóluma, én egy olyan embernek tartottam, akin messze túlszaladt a történelem. Nem éreztem vezéralaknak. A későbbiek folyamán, amikor a megyei munkástanácsnak a tagja voltam, egyszer beszéltem vele telefonon, mert följelentettek engem, hogy nem engedélyeztem a helyi rádióban a szerveződő pártok programnyilatkozatait elhangzani. Lehordott a magatartásomért, és amikor mondtam neki, hogy érzésem szerint először a közvetlen környezetében kellene konstruktív rendet csinálnia és csak utána beleavatkozni távoli megyék életébe, indulatosan lecsapta a kagylót. Ez a beszélgetés nem volt éppen barátságos.

– És mi történt a színházban?

– A színház is rettenetesen fel volt bolydulva. Fiatal színészekkel összeszövetkeztünk, hogy megkérdezzük Földvárit, aki akkor a megyei pártbizottság első titkára volt, és már korábban engedélyezte a munkástanács megalakítását, hogy mondja meg, mi van itt, mi a helyzet? A pártbizottságra be sem engedtek bennünket, közölték velünk, hogy Földvári Rudolf Budapestre ment tájékozódni. Az utcán nagy volt a nyüzsgés, a rendőrök négyes csoportokban jártak. Déltájban meglátogatta a színházat Illyés Gyula és Szabó Lőrinc, és éppen velük beszélgettünk, amikor jött a hír, hogy a diósgyőri munkások elindultak az egyetemi városba, mert tömeggyűlést hirdettek meg. Soha nem tisztázódott, hogy ki hirdette meg ezt a tömeggyűlést, de a pletyka szerint a megyei pártbizottság. Rövid időn belül 10-20 ezres tömeg vonult a főutcán. Jelszavakat kiabáltak: „Szabadságot! Sajtószabadságot! Mars ki ruszki!” Ezt, hogy „Mars ki ruszki” skandálták. Szabó Lőrinc odafordult Illyéshez: „Te Gyula, hogy ezt a rímet nem én találtam ki!” Nagy derültséget váltott ki bennünk, és kialakult egy olyan hangulat a társaságban, hogy csatlakozzunk mi is a tüntetőkhöz. A vendégek elvonultak, mi pedig csatlakoztunk a tüntető tömeghez.

– Mondd, Illyés nem csodálkozott azon, hogy miközben Szabó Lőrinccel irodalmi estjük van Miskolcon, Budapesten elszabadult a pokol?

– Az volt az érzésem, hogy pontosan volt informálva. Nem lepődött meg, inkább szorongással és csodálkozással figyelte az eseményeket. Ahogy visszaemlékszem az ő szavaira, nem az események, hanem azok dinamikája lepte meg, a szervezetlenek összefogása, ahogy összelobban egy nemzet, egy város, a munkásosztály és a fiatalság. A spontaneitásról beszélt, nem az események váratlanságáról.

– És te mit tapasztaltál a gyűlésre vonuló tömeg között?

– A tömegben néhány száz cigány vonult hegedűkkel, és közben azt kiabálták, hogy: „Vidáman szól a dalunk, cigány kormányt akarunk!” Mások a Mars ki ruszkit skandálták, s a tömeg amerre ment, minden épületről leverte a vörös csillagot. Ezt én primitívségnek, gyerekes, öntudatlan cselekvésnek éreztem. Érdemes azért 30-40 ezer embernek összejönni, hogy megsemmisítsen egy üvegcsillagot? Mi oldódik meg? Túlméretezettnek éreztem a bátorságot, miközben a ruszkik haza kiabálás hallatszott, arra gondoltam, hogy beletaposhatnak bennünket a földbe. Nem hittem, hogy a Nyugat a potsdami és jaltai egyezmény után felvállalja a világháború veszélyét értünk. Összecsavarodott a gyomrom, láttam, hogy rettenetes sok ember egy irányba megy, de százféle dolgot akar. Amikor kiérkeztünk az egyetemi városba, az egyik hallgató éppen a Nemzeti dalt szavalta, de egymás után kétszer is belesült. A tömeg elkezdte üvölteni, hogy „Nagy Attila, Nemzeti dal! Nagy Attila, Nemzeti dal! Gyerünk!” – mondták mindenütt körülöttem. Fölmentem az egyetem aulájának a tetejére, elszavaltam a Nemzeti dalt. 50-60 ezer kéz emelkedett a levegőbe, és velem mondták az eskü szövegét. Az ember ilyenkor olyant érez, mintha személyében megsemmisülne, mintha fantommá változna. Szép dolog a művészet, de a művészi cselekvés és a társadalmi mozgás egybeesése valami megélhetetlen, döbbenetes dolog.

– Mi következett ezután?

– Émelyítő esemény következett. Valaki azt javasolta, hogy hozzanak létre egy megyei választmányt és az döntse el, hogy mit csináljon a város és a tüntető tömeg. Neveket kiabáltak be, és mindenkit megéljeneztek. Nem lehetett tudni, hogy ki az, akit javasoltak, és ki kiáltotta be a nevet. De azért éljeneztek. A mai napig is néha zavar, hogy profi rossz helyett teljesen ismeretlen, feltételezetten a másik oldalon álló amatőrökre adhatjuk szavazatunkat. Létrejött így egy 40 tagú bizottság, akik elvonultak, hogy programot adjanak a városnak. Amikor a tömeg nyugtalankodni kezdett, bementem és megnéztem, mit csinálnak? Negyven ember a padok hátán állt, egymás szavába vágva veszekedtek, kiabáltak. A teremben is zajlott a forradalom. Javasoltam nekik, hogy a parlamenti szabályokat tartsák be és hallgassák végig egymást. Egy karszalagos egyetemi hallgatót az auditórium asztalához állítottam, és javasoltam, hogy csak az beszéljen, akinek a fiatalember szót ad. Otthagytam őket és 15 perc múlva általános sztrájkot hirdettek és magukévá tették a budapesti diákifjúság követeléseit. Amikor ezt kihirdették, a tömeg elment a Petőfi-szoborhoz koszorúzni és oszlásnak indult. – Színházi kollégáimmal ültem az Arany Csillag étteremben, amikor odajött hozzám négy értelmiséginek látszó ember, s arra kértek, hogy délután 5 órakor elnököljek Diósgyőrben a munkástanács-választáson. Az emberek hallgatnak rám – mondták. Nem értettem, hogy 23 éves koromban egy ilyenfajta eseményhez mi az én közvetlen közöm? Az emberek mások bőrére rettenetesen bátrak, kollégáim is biztattak, hogy ne legyek gyáva. Nem mersz menni, amikor szükség van rád? Fogtam magam és elmentem. Lényegében ezen az ülésen vált köztudottá, hogy énrám más emberek hallgatnak. Diósgyőrben másfél órán keresztül okos, jó szándékú, tiszta tanácskozás folyt. Akkor jött a hír, hogy Miskolcon megtámadták a nyomdát, mert a diákok követelési pontjai nem jelentek meg. Megkértek, hogy menjek a nyomdához, mert rám hallgatnak az emberek. Kaptam egy dzsipet. Így ment ez aztán napról napra. Mindenki tele volt óriási kokárdákkal, csak én nem viseltem semmiféle jelvényt november 4-éig. A munkástanács, a megyei tanácson működött, ott ládákból fegyvereket osztogattak, óriási nyüzsgés volt, szörnyű volt a felfordulás. Valaki a színházban azt mondta nekem, hogy Miskolc közelében van egy szovjet hadosztály, mi lesz, ha azok bejönnek a városba? Volt egy kolléganőm, aki szerb származása miatt jól beszélte a szláv nyelveket, Máté Babának hívták, vele beültünk egy kocsiba, és kimentünk a szovjet hadosztályhoz. Egy színésznő és egy színész. Meglepetten fogadtak bennünket, de elvezettek a parancsnoki épületbe. Ott 20-25 tiszt vett bennünket körül, s én arról beszéltem nekik, hogy itt szabad akar lenni a nép, azért történik a mozgás, de a felfordulásnak söpredéke is van. A fegyver kiszámíthatatlan emberek kezében van, s ezek anélkül, hogy valami politikai oka lenne, lövöldözhetnek. Ha ők visszalőnek, kiirthatják a várost. Kértem, hogy ne jöjjenek be a városba. Potocki vezérőrnagy volt a parancsnokuk, s ő azt mondta, hogy amennyiben ő beavatkozási parancsot nem kap, becsületszavát adja, hogy minden parancsnoki tekintélyét latba veti, hogy a magyarok és a szovjet katonák között a súrlódásokat elkerülje. Nagyon furcsa volt ez a mondat. Később, amikor engem letartóztattak, szerettem volna, ha beszélnek ezzel a Potockival, de egy kihallgató tiszt közölte, hogy Potockit már nem lehet kihallgatni, mert november 4-én, amikor a támadási parancsot kapták, főbe lőtte magát.

– És mikor vettek kritikus fordulatot az események?

– Miskolcról fiatalemberek indultak Budapestre harcolni. De elfogták őket, egy részüket hazakergették, kisebb hányadukat viszont letartóztatta a rendőrkapitányság és az ÁVH. Amikor ennek a híre elterjedt, Diósgyőrből és a környékből elindultak a bányászok, hogy kiszabadítsák a diákokat. Először elmentek a városi rendőrkapitányságra, a rendőrkapitány, akit később „gyáva magatartása” miatt elítéltek, közölte velük, hogy az épületben nincsenek letartóztatott emberek. Válasszanak ki egy bizottságot, és nézzék meg. Húszan bementek és végigjárták az épületet. Senkit sem találtak. Ezek után a megyei rendőrkapitányságra vonultak, de közben áttelefonáltak nekik, hogy a tömeg keresi a letartóztatottakat. Azok ott valószínűleg esztelen ijedtükben az összes letartóztatottat szabadon engedték. Mire a tömeg odaért, az épületben nem volt senki. De hiába mondták, a tömeg nem hitte el nekik és megrohamozták az épületet. Amikor a kapuban álló őr géppisztolysorozata felcsattant, az emeleti helyiségekben elhelyezett biztonsági őrök is tüzet nyitottak. Meghaltak, megsebesült emberek, lótetemek hevertek a kapitányság előtt. Olyan zűr támadt, hogy a katonai helyőrség parancsnokságáról valaki áttelefonált a rendőrségre, hogyha nem hagyják abba a tüzelést, akkor ők szétlövik a kapitányságot. Erre abbamaradt a tüzelés, a menekülő tömeg összeszedte magát és újra ostrom alá vette a kapitányság épületét. Egyébként a rendőrség és az ÁVH egy épületben volt.

– A tömeg fegyvertelen volt?

– Először teljesen fegyvertelen volt. Az első lövöldözés után az edelényi bányászok robbanóanyagokkal beérkeztek, s akkor már valószínűleg néhány fegyver is volt a kezükben. Amikor megjöttek a bányászok, a tömeg újra összeverődött és szétdúlták az egész épületet, mindent fölforgattak. És elkezdtek vadászni az ávósokra. De a rendőrök és az ávósok addigra már megszöktek a kapitányság épületéből. Miskolcon ekkor elkezdődtek a lincselések, és ezek 27-én délutánig tartottak. 11 vagy 14 embert lincseltek meg.

– Fölakasztották őket?

– Agyontaposták, agyonverték, a szovjet emlékművekre fölakasztották őket. Én ezeket a lincseléseket iszonyatnak tartottam. A kollégáimnak magyaráztam, hogy nem mindegy-e, hogy az igazságtalanság és a kegyetlenkedés kihallgatószobában történik, vagy az utcán? Ha az ÁVO csinálja akkor szörnyű, ha a nép csinálja, akkor igazság? Szóval népítélet? Nem hittem ebben, pláne akkor, amikor a második napon egy Freiman nevezetű budapesti gombügynököt ávósnak néztek, rettenetesen széttaposták és fölakasztották. Napok múlva derült ki, hogy hoppá, tévedtek. Ennek következtében határoztam el, hogy közbeavatkozom. Néhány kollégám vállalkozott rá, hogy eljönnek velem egy lincselő tömeg feloszlatására, amelyik éppen a megyei tanács épületét ostromolta. Elmentünk oda és arról beszéltem az embereknek, hogy mi a különbség a lincselés és a forradalom igazsága között. A tömeg föllazult, és amikor bementünk a megyei tanács épületébe, kiderült, hogy csak két reszkető kiskatona volt az épületben, már mindenki elmenekült. A kiskatonák is rögtön megszöktek. Az épületből az első, úgynevezett Rozgonyi-féle munkástanács már rég megszökött. Akkor kialakult egy olyan helyzet, amit a miskolci Fehér könyv mint színészkormányt emleget. Mindenesetre 27-én délután 4 órától 28-án este hat óráig én minden néven nevezendő kérdésben intézkedtem, mint Nagy Attila. Nem volt semmi címem, csak ilyeneket csináltam, hogy a rádióban mondtam egy beszédet arról, hogy a nemzet milliárdos értékeit nem érdemes elpusztítani, mert arra a jövőben is szükség lesz. A munkások jelenjenek meg a munkahelyükön és ülősztrájkot folytatva gondozzák a gépeiket. Tartsák fűtve a kohókat, a diákok menjenek el az iskolába, ne kószáljanak az utcán a kiszabadult bűnözők között. A városi rendőrkapitány vállalta, hogy a diákokból közbiztonsági szolgálatot szervez. A helyőrség parancsnokával is beszéltem, s ez a szerencsétlen ember elvállalta, hogy a három nap alatt számolatlanul kiszórt fegyverek tulajdonosaiból nemzetőrséget szervez. Utána őt is keményen elítélték. Kihirdettük, hogy a helyőrség parancsnokságon fegyverviselési engedélyt lehet kapni, ha a fegyvereket a társadalom szolgálatába kívánják állítani. Aki ezt nem vállalta, leadta a fegyverét. Aztán felkértem a munkástanácsokat, hogy egy-egy személyt delegáljanak a megyei tanács épületébe, ahol törvényes munkástanács-választás történik. Kimentem a közlekedési vállalathoz és megkértem őket, hogy reggel hat órakor indítsák el a villamosokat és a buszokat, hogy a helyzet konszolidálódjon. Kértem az üzleteket, hogy nyissanak ki, leveleket írtam a járási központokba, hogy a város élelmiszer-ellátását legyenek szívesek segíteni. 28-án délben fölkeresett engem egy ember Földvári Rudolf üzenetével, aki visszaérkezett Budapestről. Arra kért, hogy menjek ki Diósgyőrbe, ahol új munkástanácsot választanak. Közben én 3 órára vártam az elektorokat. Amikor kimentem, Földvári közölte, hogy őt választották meg a megyei munkástanács vezetőjének. De én is legyek benn az elnökségben. Mondtam neki, hogy én nem értek semmihez, de ragaszkodott hozzá, hogy én legyek a művelődési elnökhelyettes. 3 órára visszamentem a megyei tanácshoz, hogy lebonyolítsuk a választásokat. 5 órakor megérkeztek Földváriék, bevezettem őket és bemutattam az elektoroknak. Földváriék zokszó nélkül elfogadták a vidéki választottakat, így két irányból, de egy helyen legalizálódott munkástanács keletkezett. Elindult a városban a forgalom és az élet, amit érdekes módon, súlyosabb véteknek tartottak a tárgyalásomon, mint a véres eseményeket.

– Mi történt ezután?

– Ettől kezdve én tulajdonképpen kis ügyekkel foglalkoztam, papokkal tárgyaltam a hitoktatásról és hasonlók.

– Hittél a forradalom győzelmében?

– Rettegtem a szovjet beavatkozástól. Borsodban már az új választási rendszer fölött folytak a viták, a koalíciós kormány esélyeiről, dinamikus és jó szándékú építkezés folyt. Ha ez néhány hónapig tart még, megszilárdul a rend. De én már november 1-jétől kaptam a határőr-parancsnokságtól a tájékoztatásokat, először arról, hogy a szovjet csapatok vonulnak ki, aztán arról, hogy más csatornákon jönnek be, de ezeknek már abszolút korszerű a fegyverzete. November 1-jétől kezdve éreztem, hogy nem belülről, de kívülről szörnyű veszélyben vagyunk.

– A forradalom leverését hogyan fogadtad?

– Nagyon furcsa módon éltem meg ezt a november 4-ét. November 2-án engem lemarházott a Földvári, mert ő feloldotta a szesztilalmat, én pedig telefonáltam, hogy nem szabad feloldani, mert részeg emberek randalíroznak a városban. A Földvári engem letaknyosozott, azt mondta, hogy ne avatkozzak a politikába. Attól kezdve nem nagyon hívtak az elnökségi ülésekre. November 3-án, amikor beléptem, kiderült, hogy az elnökségben arról folyik a vita, kinek mennyi legyen a fizetése, kinek milyen autót van joga használni? Akkor én azt mondtam, ilyen munkástanáccsal nem vagyok hajlandó együttműködni és lemondtam. Október 24-től november 3-ig két-három órákat aludtam naponta. November 4-én, amikor bejöttek az oroszok, reggel 7 órakor ébredtem fel. Értesültem róla, hogy lövöldözés van az egyetemi városban, több diák megsebesült, mindent elfoglaltak. Ekkor lemondásom ellenére kötelességemnek éreztem, hogy bemenjek a megyei tanács épületébe. Ott 6-8 szovjet tiszt diktálta, hogy mit hajtson végre a megyei munkástanács. Akkor fölment a pumpa a fejemben, és azt mondtam nekik, hogy elnézést kérek, önök a Szovjetunió közmegbecsült tisztjei, de ez itt tudomásom szerint Magyarország. Önökkel szemben ülnek a megye választott vezetői, köztük a megyei kommunista párt első titkára. Az egyik szovjet tiszt üvölteni kezdett velem, Földváriék könyörögtek, hogy tűnjek el. Mondtam nekik, ha ti ezt lenyelitek, akkor nekem semmi közöm hozzá, és elmentem. Őket aztán, az egész munkástanácsot, ott helyben letartóztatták. Ebből én kimaradtam. A kokárdák és a karszalagok eltűntek, sehol nem lehetett látni egy piros-fehér-zöldet. Én ekkor föltettem egy piros-fehér-zöld karszalagot.

– Mikor tartóztattak le? Éjszaka, nappal? Rendőrök, civilek?

– November 8-án éjjel egy órakor kopogtak az albérleti szobám ablakán: „Attila, szeretnék veled beszélni.” – „Kicsoda?” – kérdeztem. „Nagyon fontos” – mondta. „Jó, mindjárt kinyitom az ajtót” – válaszoltam. Kimentem, kinyitottam az ajtót, rögtön belöktek rajta vagy nyolc géppisztolyt, pufajkások tódultak be rám tartott fegyverrel. „Le van tartóztatva!” – kiabálták. Rossz szokásból, talán gyermekkori maradvány, hogy mindig gatyában alszom, nem pizsamában. „Felöltözhetek?” – kérdeztem, és ebben a légkörben, amikor bementem a szobába, az egyik pufajkás utánam szólt: „Attila, ha van fegyvere, ne hozza magával, mert baj lesz.” Még ebben a szörnyű szigorúságban is akadt egy ember, akinek volt egy jó szava. De ő is ott volt közöttük pufajkában. Felöltöztem, kivittek, fölraktak egy teherautóra.

– Voltak már rajt más foglyok is?

– Nem, csak pufajkások voltak rajt vagy tizenketten, és előttünk ment egy teherautó pufajkásokkal és mögöttünk is egy teherautó pufajkásokkal. Bevittek a megyei rendőrkapitányságra, ahol az ÁVO is volt. Átadtak engem egy rendőrnek, komédia volt az egész. Két rendőr fölvitt a második emeletre, és átadtak az ügyeletes tisztnek. „Miért hoztak be?” – kérdeztem tőle. „Nem tudom, művész úr” – mondta.

– Ezek szerint te nem is számítottál arra, hogy letartóztatnak?

– Nem… Kérlek szépen, a tiszt azt mondja öt perc múlva, hogy elnézést kér, hoz egy kávét. Eltűnt. Egyedül ültem ott a szobában tíz percig. Jött egy rendőr, köszönt, aztán elment. Három perc múlva visszajön ugyanez a rendőr: „Elnézést, művész úr, volt itt még valaki a szobában a művész úron kívül?” Mondtam neki, hogy egy főhadnagy, de elment. Azt mondta: „Jézus isten, akkor magát kell levinnem a fogdába.” „Hát akkor vigyen” – mondtam. Szóltak ennek a rendőrnek, hogy azt az embert, aki ott van a szobában, vigye le. De közben a tiszt ellógott. Én éreztem ennek a humorát. Nonszensz volt. Úgy éreztem, nem történik velem komoly dolog, hiszen itt kabaré van. De reggel 7 órakor betettek egy fehér mentőautóba, és két rendőr kíséretével bevittek a szovjet főparancsnokságra. Otthagytak. Ez az úgynevezett Rudolf laktanya volt. Reggel 7 órakor odaállítottak a fal mellé, mögöttem állt egy orosz kiskatona és úgy álltam ott reggel 7-től délután 3-ig a falnál. Akkor bevittek egy szovjet nyomozótiszt elé. Az ávós főhadnagyot, aki ott orosz egyenruhában tolmácsolt, ismertem. Azt mondta az orosz százados, hogy vegyem le a karomról a piros-fehér-zöld karszalagot. Mondtam neki, hogy ez a magyar nemzet zászlója, jogom van viselni. Belenyugodott. Amíg az oroszok fogságában voltam, december 6-ig, végig viseltem a piros-fehér-zöld karszalagot. A tiszt azt kérdezte, hogy kitől kaptam tevékenységemért a dollárt, kiktől kaptam instrukciókat, milyen nyugati kapcsolataim vannak, és hasonló baromságokat. Végül azt mondta, hogy csak nem akarom megetetni azzal, hogy amit én csináltam, az egy 23 éves embernek a saját fejében született meg? Visszavittek a zárkába.

– Fizikai kényszert alkalmaztak ellened?

– Az oroszok nem. Egész nap nem ettem semmit. Másnap reggel jött egy orosz őrmester fölvenni az adataimat, és amikor kiderült, hogy én artyiszt vagyok, csodálkozott, aztán megörültek nekem. Könyörögtek, hogy énekeljek és mondjak verseket. Énekeltem az őröknek és szavaltam. A teámhoz odaadták az összes kockacukrukat. Aztán fényképet adtak, a hátára ráírták a címüket. Egyszer lemotoztatott a nyomozószázados, és megtalálta nálam a halom fényképet. Az őröket mellém, a szomszédos zárkába csukták. Átkopogtak, hogy „Artyiszt, itt vagyunk!” Egy reggel rohanvást bevágtak egy fehér mentőautóba és elvittek. 4-5 órán keresztül ment velünk az autó, aztán megállt egy puszta térségben, és ott áttettek egy orosz katonai mentőautóba, idegen, ismeretlen orosz katonák közé. Ez is órákig ment velem, aztán megállt és áttettek egy ponyvás teherautóba, amiben már hét letartóztatott ember ült. Mindegyikre két géppisztolyos orosz katona vigyázott. Három és fél napon keresztül hurcoltak ide-oda és nem szóltak hozzám egy szót sem.

– Mit gondoltál közben?

– Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi ez? Rettenetesen féltem. Koromsötét volt, amikor a teherautó megállt, bevágtak egy zárkába. Néhány nap múlva kihívtak a zárkából, és beletettek egy orosz katonai mentőautóba. És mentünk, mentünk meghalásig. Utána, mikor kiszedtek a mentőautóból, ismét a miskolci Rudolf laktanyában voltam, a szovjet főparancsnokságon. Később tudtam meg, hogy elterjedt a híre, hogy az oroszoknál vagyok és tüntetés kezdődött. Ennek a hírére vittek el. December 4-én óriási felfordulás volt az udvaron, jött egy Csajka kocsi, kiszállt belőle egy tábornok. Kivágódott az ajtóm, gyorsan elsimították az ágyamat, kirohantak, rám csukták az ajtót. Aztán újra nyílott, és belépett tíz tiszt és a tábornok. A csekás százados, aki engem vallatott, mondta, hogy „Vot, Nagy Attila.” Nézett engem a pali, nézett, aztán megszólalt: „Ej, ej, tovarisi, tovarisi, ócsiny malagyozs, ócsiny malagyozs!” Ennyi volt. Kifordultak, elment, és két nap múlva kiengedtek. Azt hiszem, az Ócsiny Malagyozs tábornok abban döntött, hogy rossz vagyok főfasisztának. Nem lehet megtenni főbűnösnek.

– Miért nem disszidáltál?

– Mert színész akartam lenni és színész csak abban az országban lehet az ember, amelyikbe beleszületett. A másik dolog pedig, ha elmegyek, mindent rám kennek, mindenki azt hazudik rám, amit akar. Pedig figyelmeztettek, hogy alábecsülöm a veszélyt. Provokációk kezdődtek körülöttem, levelet is kaptam, ha 24 órán belül nem tűnök el az országból, akkor éjszaka végrehajtják rajtam a halálos ítéletet. Aláírás: A bükki partizánok.

– Mikor tartóztattak le újra?

– Január 7-én vagy 9-én, már nem tudom pontosan. Éjszaka egy órakor. Színpadias körülmények között tartóztattak le, magyar nyomozók csinálták. Szemtelenkedtek a zokogó anyámmal, és amikor rendreutasítottam őket, végig gúnyolódtak az egész házkutatás alatt. Könyveimet szétszedték, salátaként dobálták a földre. Az anyámnak néha odaszóltak: „Nagyságos asszonyom, kezit csókolom, ne tessék haragudni, egy kis rendetlenség fog maradni.” Amikor bevittek a rendőrségre, ez a három ember kiegészült négyre és úgy megvertek, hogy tíz napnál tovább véreset pisiltem. A számból egy fogat kirúgtak, amit csak a váci börtönben csináltak meg. Szörnyűségesen összevertek, aztán másnap 9 órakor felvittek kihallgatásra. Az egyik verőlegény volt a vizsgálat vezetője. Azt mondtam neki, hogy magukhoz, akik engem ütöttek, nem vagyok hajlandó egy árva szót sem szólni. Fenyegettek, hogy szétverik a pofámat, de már erre sem válaszoltam többet. Nyolc napon keresztül naponta háromszor vittek fel kihallgatásra, de úgy ültem ott, mint aki megnémult.

– Ezek után volt még fizikai erőszak?

– Mérgükben egyszer még pofonvágtak. De azt sem tudták kicsikarni belőlem, hogy kérek-e cigarettát? Az eredménytelen nyomozás miatt leváltották ezt az embert. Kaptam egy új nyomozót, aki intette a kollégáját: „Meg ne üsd, mert megint megnémul!” Félelmetesen erősnek éreztem magamat attól, hogy semmit nem tud kezdeni a hatalom azzal az emberrel, aki nem a számításai szerint viselkedik. Elhatároztam, hogy öljenek meg, de nem beszélek… És ott volt egy egész apparátus… Kénytelenek voltak a nyomozót kicserélni, mert nem álltam vele szóba. Lenn a fogdában először iszonyatosan sokan voltunk. A betonon aludtunk, volt úgy, hogy aludni sem tudtunk, csak a sarkokba behúzódva gubbasztottunk éjszakánként. Nekem egyébként a rendőrkapitányság őrnagya azt mondta: „Nem érdekel bennünket, hogy maga mit csinált, magát föl fogjuk akasztani. Ha magát fölakasszuk, az egész megye befogja a pofáját.” Így nem voltam igazán bizakodó. Valaki közben feljelentette a miskolci rendőrfőkapitányságot, hogy el akarják simítani az ügyemet. Ezért elölről kezdték az egész nyomozást. Sokat gyötört a nyomozó, mert alapelvem szerint, amit én csináltam, abban semmi szégyellnivaló nem volt. Azt ezer százalékosan, mindent megmondtam. De neveket nem ejtettem ki a számon. Úgy beszéltem, hogy volt ott két ember, volt ott nyolc ember. Amikor letartóztatták Földvárit is, a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe vonták az ügyet. Végső soron én 17 hónapot ültem vizsgálati fogságban. Ebből 10 hónapot magánzárkában, egyedül. A tárgyalás előtt vittek fel Budapestre a Fő utcába.

– Ez volt a Földvári és társai per?

– Igen, én voltam a negyedrendű vádlott. Tárgyalás előtt odajött hozzám egy vadidegen ügyvéd és mint védő azt tanácsolta, hogy tegyek felderítő jellegű vallomást. Az ügyész az első öt vádlottra halálbüntetés kiszabását kérte. Aztán a bíróság visszavonult ítélethozatalra. Három napig vártunk az ítéletre. Beszélhetnék róla, hogy milyen az, amikor az ember három napig nem alszik, amikor az őrök már nézegetik, hogy megőrültél-e, és vigasztalnak, hogy nem olyan súlyos dolog az akasztás. De ennek nem ez a lényege kérlek. Egy ilyen három nap az egy kilátótorony. Másként nem tudom nevezni. Én mindent az életemben másként láttam ez alatt a három nap alatt. Minden belső értékem megváltozott, átrendeződött. Azok a dolgok tűntek rendkívül fontosnak, amiért sajnáltam az életet, amiket én a magam erejéből megcsináltam. Ott fogalmazódott meg bennem örökre, hogy létezni kell és nem látszani. Egzisztenciális kapcsolatok eszembe sem jutottak. Azoknak a dolgoknak az elvesztése szorongatta a torkomat, amelyek közvetlenül énbelőlem indukálódtak. Ettől kezdve ragaszkodtam ehhez az új értékrendhez. Nem érdekelt a látszat, csak a megvalósulás. Ezt a belső átalakulást fontosabbnak tartom, mint azt a rémületet, amelyik akkor életben tartotta az embert. Az öröm is nevetséges. Sírva fakadsz a boldogságtól, amikor 23 éves korodban azt mondják, hogy 12 év börtönre ítéltek el.

– Melyik paragrafus alapján ítéltek el?

– Egy per egy, tehát a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése. A 12 évtől nagyon boldog voltam először, amikor aztán a zárkába caplattam, nagyon nyomasztóan hatott rám. De az ember, megint csak úgy érzem, hogy elpusztíthatatlan. Mert azon kezdtem gondolkozni, mi van akkor, ha engem soha nem engednek vissza a színészi pályára? Mi az, amit nem lehet megakadályozni? Arra gondoltam, hogy egy terület van, mindenre lehet kényszeríteni az embert, csak arra nem, hogy valamit ne tudjon. Ekkor kezdtem színháztudományokkal foglalkozni, és a katalógusok alapján könyveket vásároltattam.

– De ez már nem a Fő utcában történt.

– Ez már a váci börtönben történt. Ahogy elítéltek, rögtön elszállítottak Vácra. Végig Vácon voltam, egészen 61 januárjáig. 60-ban ugyan megkezdték a váci börtön felszámolását, mert volt egy zendülés, az egész börtönre kiterjedő éhségsztrájkhullám zajlott le. De addigra én már könyvtárosként dolgoztam, mert miután Darvas Iván elkerült Vácról, a kőművesektől áttettek engem a helyére. Addig kőművesként dolgoztam a váci börtönben.

– Hogyan élted meg a rabbá válás folyamatát, beletörődtél?

– A befele menekülés a lényeg. Ez fokozatosan zajlott le a hosszú vizsgálati fogság alatt. Mit mondjak neked, hogyan menekül az ember befelé? Az egyik nyomozó, mivel dohányzó ember voltam, elkezdett azzal szórakozni, hogy egyik nap 10 darab cigarettát, másik nap 2 darabot, harmadik nap 8 darabot, negyedik nap semmit, ötödik nap 10 darabot adott be a zárkába abból, amit a hozzátartozók beküldtek. Egy hét után úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy velem a nyomozó packázzon. Amikor hozta a rendőr a cigarettát, mondtam neki, köszönöm szépen, nem kérek, leszoktam a dohányzásról. A nyomozó egynéhány nap múlva megkínált cigarettával, de mondtam neki, köszönöm szépen, nem dohányzom. Kivettem egy eszközt a kezéből. A magánzárkában a magányossággal manipulálnak, tíz napig nem szólnak hozzád. Ott a befelé menekülésnek az a formája, hogy amit én életemben tanultam, történelemben, irodalomban, filozófiában, matematikában, fizikában, azt elkezdtem rendbe tenni, és egyszemélyűsíteni. Tehát újraértékelni. Mit mondjak, ilyen börtönfilozófiai véleményem, hogy amíg az emberiség kevesebbet termel, mint amire szüksége van, addig a társadalmi rendszerektől függetlenül, elháríthatatlan társadalmi jelenség az erőszakos és igazságtalan elosztás.

– Fizikai és színészi készségeidet karban tudtad tartani?

– Semmi lehetőségem nem volt rá. Az, hogy én színész voltam, a környezetnek inkább hasznára volt, mint nekem. Évekig voltam a mindenkori zárkatársak mesemondója, drámákat, filmeket, regényeket és kitalált történeteket meséltem nekik. Ha a zárka rosszul érezte magát, csak megszólaltak: Attila, mesélj!

– Be tudtál illeszkedni a börtönéletbe?

– Szörnyű nehéz volt. Legelviselhetetlenebb az volt a számomra, hogy a legtermészetesebb emberi megnyilatkozások szabályokba ütköztek. Folyton megsértenek valamiben, mikor te még nem is tudod, hogy mész elébe a sérelemnek. Az ember minél szenzibilisebb, minél érzékenyebb, annál sérülékenyebb is. Én daccal reagáltam, és elkezdtem szándékosan figyelmen kívül hagyni a börtön belső szokásait. Amikor az új börtönparancsnok zárkaellenőrzésnél megkérdezte, hogy valami problémám, kérésem van-e, így válaszoltam: „Köszönöm nincs. Hogy van a kedves felesége?” Lila lett a feje, elkezdett velem üvölteni. Ki is vitetett a folyosóra. A másik menekülési forma, hogy a legkötelezőbb szabályokat önként rákényszeríted magadra, nem adsz támadási felülétet.

– A börtönben szoktál álmodni?

– Érdekes dolog, amit kérdezel. Három és fél év után álmodtam magam először rabnak. Előtte mindig civil álmaim voltak. Elég kemény ember vagyok, de amikor rabnak álmodtam magam, a zárkatársaim észrevették, hogy valami történhetett, mert fölriadtam és sírógörcs fogott el. Többen odajöttek hozzám vigasztalni és kérdezték, hogy mi történt? Gyerekek, most váltam rabbá, most már álmomban is rab vagyok. Egyébként ez az álom kitörölhetetlen. Nevetségesnek tűnhet, de a premier előtti izgalomban éjjel én azt álmodom, hogy visszavisznek a börtönbe. Nem azt álmodom, hogy elfelejtettem a szöveget, az idegesség miatt, amivel az ember a bemutatóra készül, az ezzel együttjáró lidércnyomás hozza az álmot: Csöngetnek, jön két rendőr, tévedésből engedtek szabadon, jöjjön, visszük vissza. Vagy elkapnak az utcán és visznek vissza. Vagy rabruhában látom magamat és úgy fogadnak, hogy na, megint visszakerült ide? Azt hiszem, most már így fogok meghalni.

– A börtön megváltoztatja az embereket. Sokan szétesnek, összetörnek. A jelek szerint te keményebben, új karakterrel jöttél ki. Nem?

– Szilárdabb karakterrel, nem tudom miért… Talán a látszatokról való lemondás következtében szerényebb emberként jöttem ki a börtönből, mint ahogy oda bekerültem. Fiatal koromban sok volt bennem a hivalgás, büszke voltam a sikerre, tehetségre, arra, hogy könnyen a társaság központjába kerülök. A visszafogottság, amivel azóta élek, megtévesztő. A környezetemben lévő emberek palimadárnak hisznek, mert nincs bennem elég harsányság. Azt hiszik, nem tudok ütni, mert nem akarok. Azt hiszik, nem értek dolgokat, mert nem reagálom le őket. Ez a látszatokkal nem törődő belső szilárdság a börtönidőszak következménye.

– A börtön gondolom, elválasztott valamilyen szerelmi kapcsolattól is. Valakit kint hagytál. Ezt hogyan élted meg? Volt ilyen kötődésed, amikor letartóztattak?

– Decemberben vettem feleségül az egyik kolléganőmet, Galambos Erzsit. Két és fél hétig voltam a férje, amikor engem elvittek. Utána elítéltek 12 évre. Mivel az ítéletre várva három napig ő nem jutott eszembe, Vácról írtam neki egy levelet, hogy a házasság fenntartásának semmi értelmét nem látom, s mivel neki ez jogilag könnyebb, kérem, váljon el tőlem. A levelem feladása után minden csomagját visszaküldtem, leveleire nem válaszoltam, beszélőre nem mentem. Tulajdonképpen az a három nap bontotta fel ezt a házasságot és nem a meghurcoltatás. Biztosan az is felbontotta volna, de bennem ez a kapcsolat három nap alatt elszakadt. Ami viszont érdekes, képzeld el, hogy ugyanez alatt a három nap alatt sokszor eszembe jutott Dalma, akinek főiskolás koromban udvaroltam. A börtöntörvények szerint két személlyel levelezhetsz, vagy tarthatsz kapcsolatot, és mindkettő csak közvetlen hozzátartozód lehet. Nehéz volt elintézni, hogy a törvényes feleségedet lehúzzák a nyilvántartási listáról és beírjanak egy olyan személyt, akihez semmi jogi közöd nincsen. Másfél év alatt sikerült elintéznem, hogy a nevet kicseréljék. Akkor egy öt éve elhagyott kolleginának, színésznőnek írnom kellett egy levelet a börtönből, hogy 12 évvel a nyakamban szeretnék vele kapcsolatot teremteni. Negyedévenként 32 sort szabad küldeni. Heteken keresztül írtam a levelet, mindig hosszabb lett és visszahozták, hogy húzzak ki belőle. Végső elkeseredésemben a következő levelet írtam: Kedves Dalma, a váci börtönben vagyok, 12 évre elítélve, ha kiszabadulok feleségül foglak venni, csókol Nagy Attila. – Erre én kaptam egy borzasztó zaklatott levelet. Március 28-án jött a zaklatott válaszlevél, és április 1-jén azt mondták nekem a börtönben, hogy menjek haza. Föladtam egy táviratot Pécsre Dalmának, hogy hamarosan meglátogatlak, Attila. Van egy színházi szabály, hogy előadás előtt nem szabad táviratot átadni a művészeknek, csak akkor, ha semleges a tartalma. A portás semlegesnek ítélte és átadta Dalmának. Dalma elolvasta és elájult ott a színpad bejáratánál. A portás ott ugrált, hogy tessék nézni igazgató úr, nincs benne semmi…

– Vácról szabadultál?

– Nem, előtte átszállítottak a budapesti Gyűjtőbe, és onnan szabadultam április 1-jén.

– Számítottál az amnesztiára, vagy váratlanul ért?

– Teljesen váratlanul. Amikor azt mondta az őr, hogy megy haza, olyan reszketőgörcsöt kaptam, hogy semmit sem tudtam megfogni. Az őr rakta össze egy pokrócba a holmimat. Minden előzmény nélkül reggel 8-kor szóltak. És körülbelül délután 2 óra volt, mire utcára kerültem, mert az elszámolásokat alá kellett írni, felvenni a megtakarított pénzemet, 1300 forintot, fölvenni a leveleimet, fényképeimet, civil ruhámat. A könyveimet a börtönkönyvtárra hagyományoztam. Egy magasabb rangú nevelőtiszt lelkiprédikációt tartott arról, hogy hogyan kell tisztességesen viselkedni, és megnyugtatott, hogy messzemenően támogatnak egész életemen keresztül. Mire te ezek után az utcára kilépsz, fásult, fáradt, unott ember vagy, alig érzel valamit. Bent 3 és fél évig nem álmodtam magamat rabnak, de kiszabadulásom után egy egész nap és egész éjszaka telt el úgy, hogy nem éreztem magam szabadnak.

– Mihez kezdtél, amikor kiléptél az utcára?

– Leintettem egy taxit és beültem. Először elmentem a postára, és föladtam egy táviratot a Dalmának és a szüleimnek. Utána elmentem a művelődési minisztériumba. Jelentkeztem, hogy szabadultam a börtönből és Meruk Vilmos közölte velem, hogy 3 évig nem léphetek színpadra, dolgozzak más munkakörben. Ennyi autózás után a taxisofőr nem volt hajlandó elfogadni egy árva fillért sem. Akkor vonatra ültem és hazamentem.

– Miskolcra?

– Nem, Esztergomba… Amikor engem letartóztattak, anyámékat eltanácsolták, elüldözték Miskolcról. És az ébredés milyen furcsa dolog… Ültem a zötyögő vonaton, barna kordbársony zakó volt rajtam és sárga vászon viharkabát. Az ember a bőrén megérzi, ha figyelik. Az ellentétes padsorban ült egy húsz év körüli nő, és figyelt engem a szeme sarkából. Tekintetének az érintésére egyszer csak elkezdtem érezni, hogy zakatol a vonat, süt a nap, tavasz közeledik. A kiszabadulás után 16 órával ennek a nőnek a pillantása életre keltette bennem a szabadság érzését. Életre galvanizált.

– Gyűlölet, bosszú érzése támadt benned?

– A börtönben két őr volt, aki okot adott ilyen gyűlöletre, azokkal ott a helyszínen felvállaltam a konfliktust. A rendőrőrnagyot, aki azt mondta, hogy felakasztatjuk magát, a kiszabadulásom után négy nappal felkerestem a miskolci rendőrkapitányságon és beüzentem neki az őrtől, hogy Nagy Attila, a felakasztott ellenforradalmár keresi. Fogadott, és azt mondta, hogy ő mindig nagyon sajnált engem, én pedig közöltem vele, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy maguk elhatározzák. A nyomozóval, aki irányította az én megveretésemet nem találkoztam, mert egy házkutatás alkalmával nemi erőszakot követett el és a katonai bíróság börtönbüntetésre ítélte. Ezen kívül még Déry Tiborral volt nekem afférom.

– Együtt ültetek?

– Egy folyosón voltunk, de nem egy zárkában. Szereztem neki egy ceruzát, amit aztán egy motozásnál megtaláltak nála, és rögtön bemondta, hogy a ceruzát én felejtettem ott a zárkában. Ezért meghurcolásban volt részem, fél évre megvonták a szabad mozgásomat, visszakerültem a kőművesekhez dolgozni.

– Déry kérte tőled a ceruzát?

– Igen, kérte, és a hipisnél ijedtében rögtön kiszolgáltatta. Egyszer fölhívott telefonon, hogy örülne, ha én olvasnám fel az írását a szerzői estjén. Nézd Tibor bátyám, mondtam neki, én nagyon rossz véleménnyel vagyok a te emberségedről, nem akarok a te esteden szerepelni, a te művedet felolvasni. Akkor ez a rossz érzés is kialudt bennem. A magam morális emberi szintjén nem hagytam dolgokat elszámolatlanul. De ezek az alkalmi haragok nem váltak bennem gyűlöletekké. Nagyon hamar megszabadultam ezektől az indulatoktól.

– Szelíd reagálások.

– A szomorúságom nem múlt el, mert nekem a legnagyobb megrázkódtatásom nem a meghurcoltatás volt. A legnagyobb megrázkódtatás számomra az volt, hogy sok ezer ember szeretete vitt engem a hátán a letartóztatásig. A letartóztatásom pillanatától egész Magyarországon egyetlen egy ember nem akadt, aki egy jó szót szólt volna értem. Az a szomorúságom, hogy a veszélyben lévő embert ez az ország, ez a társadalom a maga történelmi gyávaságával megtagadja.

– Déryn kívül kikkel ültél még együtt?

– Bibó Istvánnal 8-9 hétig voltam egy zárkában. Krassó Gyurival, aki most a Magyar Október Pártnak a vezetője, hosszú időt töltöttem magánzárkán. Érdekes módon váltunk el egymástól, mert ők is mindig nyaggattak engem, hogy meséljek, meséljek. Reggel jött az őr, hogy ki mesélt itt takarodó után? Jelentkeztem és kaptam 20 nap szigorítottat. Krassó fölháborodott, mert ő kért engem a mesélésre, ezért addig balhézott, míg ő is kapott 20 nap szigorítottat. Így örökre elszakítottak bennünket egymástól.

– Bibó hogyan viselte a börtönt?

– Nagy méltósággal. Donáth Ferenccel is találkoztam bent, de nem voltam vele egy zárkában. Ezek az emberek általában erkölcsi tisztaságuk méltóságával viselték el a börtönkörülményeket. Tudod, az volt az érzésem, akik elvszerűen viselkedtek a forradalom alatt a maguk koncepciói szerint, azok nagyon szép tartással viselték a börtönt. Akik viszont hőbörgésből vagy indulatból keveredtek bele, azok megroppantak a következményektől. Nem tudták összemérni a kétnapos hőbörgés és a 8-10 éves meghurcoltatás arányait.

– Mihez kezdtél a szabadulásod után?

– Miskolcon nem akartam egy számomra hamis hősszerepet fölépíteni. Esztergomba a szüleim miatt nem mentem. Pécsen, ahol Dalma játszott, engem az ég világon senki sem ismert. Újsághirdetés alapján jelentkeztem az Építőipari Vállalatnál szállítómunkásnak. Aztán beiratkoztam egy szakipari tanfolyamra és műanyagpadló- és parkettakészítő szakmunkásként dolgoztam tovább. Feleségül vettem Dalmát és a pécsi újságban megjelent: „Lelkes Dalma színművésznő és Nagy Attila segédmunkás házasságot kötöttek.” 62 februárjában kaptam egy levelet, hogy a letiltás további hatálya alól feloldanak, Veszprémbe szerződhetek. A színészházban kaptam szobát, szeptembertől Dalma is utánam szerződött.

– Szabadulásod után éreztél magadon figyelő szemeket?

– Amikor Dalmát elvettem feleségül, Balikó Zoltán atyai barátom evangélikus plébániáján béreltünk egy szobát. Annak az ablaka alatt mindig megjelent egy fiatalember, amikor hazaérkeztem. Ha elmentem, utánam lődörögtek. Egyszer, amikor az egyik megfázott, és köhögött az ablak alatt, kiadtunk neki egy csésze meleg teát. Ezek után persze leváltották.

– Magyarország új történelmi szituációjában bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Én kételkedően vagyok bizakodó. Kételkedésem a közeljövőnek szól. Az a véleményem, hogy ennek a népnek 40 év alatt a politikai tehetségét, szerveződőképességét olyan nyomorékká töppesztették, hogy az átmeneti időkben minden lépésünk torz lesz. Torz lesz a demokráciánk, mert tele lesz szemét emberek hangoskodásával, torz lesz a szabadságunk, mert ostoba emberek ordítozásai fogják elszemetesíteni. De nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok a pártokba nem szerveződő erőteljes, szuverén egyéniségeknek. Ezeknek az embereknek a szuverenitása olyan kockakő lehet, amin minden megfordulhat. Egyelőre azonban úgy látom, hogy inkább a hatalomért folyik a játék, mint a nemzetért. De nagyon ígéretesnek tartom, hogy a torzító 40 éven túl vagyunk, a történelem mozgása visszafordíthatatlan.

 

Egy rusztikus városszéli vendéglőben ettük meg késői ebédünket. Az állomáson elköszöntünk egymástól, aztán a pesti vonatra várva elvegyültem a várótermi emberek között. Odajött hozzám egy mosolygós asszony és oroszul kérdezett valamit. Aztán civil ruhás orosz férfiak érkeztek és az oroszul beszélő asszonyoktól hosszasan búcsúzkodtak. Legalább harmincan kapaszkodtunk fel a pesti gyorsra, de alig hallottam magyar szót. A Keleti pályaudvaron orosz rokonok várták a kecskeméti orosz asszonyokat.

 

1989. december

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]