A tárgyalások bántóbbak voltak, mint a kihallgatások – Mensáros László

Olyan nagy színművészt, mint Mensáros László, akit a közönség ragaszkodó szeretetén túl, magas művészeti díjakkal is kitüntettek, nehéz, de mindenképpen esetleges egyik vagy másik szerepe alapján jellemezni, mert mindegyikben sikeres volt. Mégis, amikor alakját hirtelen magam elé képzelem, szinte egyszerre látom a Pygmalion Henry Higginseként, akit karaktere, szakmai igényessége, tökéletesnek vélt életformája elválaszt a gyarlóságok, érzelmi viharok között sodródó emberek világától, s szokásnormáin akkor sem tud átlépni, amikor egy lány után vágyakozik; valamint a Három nővér mélyérzésű Tuzenbach bárójaként, aki filozófiai elmélkedései közben kötekedő Szoljonijokba ütközik, s ha el is nyeri Irina szerelmét, nem hiszi el. A háta mögött öreg katonaorvosok árnyai imbolyognak, várva a pillanatot, hogy a Prozorov házba elsőnek jelenthessék a tragédiát. Azt hiszem, sokáig járta az országot Henry Higgins professzori méltóságával és magabiztosságával, de tuzenbachi évei is voltak.

Ma, hatvanhárom évesen, színházhoz alig kötődve, betegágyából felkelve bölcs Tuzenbachként sejti, hogy Irina kezéért nem érdemes küzdeni, tudja: a filozófiát a nép elveti, az ország szétesik, s ami a városokban látható, nem is emlékeztet arra a polgári értékrendre, amibe valamikor beleszületett. A régi szabadságpillanat valószínűleg örökre elveszett. Ha el is hagyják Európa közepét az orosz csapatok, s új, parlamentáris kormányok születnek, a városok régi otthonossága már nem varázsolható vissza. Jönnek ismét az új utcanevek, átépítések, a kávéházak nyugalmát gyorsbüfé-szokások váltják fel. Mensáros hiába szabadult ki régi börtöneiből, ma is falak veszik körül, s ha váratlanul rányitnak, összerezzen, mintha beszélőre vezényelnék a cellájából. Mensárost az elmúlt évtizedekben kétszer zárták börtönbe. Először 1949-ben, majd a forradalom után 1958-ban. Gyanakvása nemcsak érzékeny alkatából ered, nagyobbrészt egészséges és indokolt védekezési reflex is. Kénytelen gyanakodni, nem tehet mást. Közben bízik és megbocsát, majd a relatív szabadság helyett ismét relatív rabságot érzékel. Fellázad, dühöng, felkiált, mérges mondatai a fogságban tartott ember és a belül mégis szabad, büszke polgár megnyilvánulásai. Mintha a szabad vizek és a szellemi Gulag-szigetek között ide-oda sodródnának gondolatai. Valójában játszik. Fiatal korában is szívesen játszotta önmagát, de az utóbbi években csak Mensáros Lászlót alakítja. Főszerep, a Hamletnél, A revizor Hlesztakovjánál, a Kegyenc Maximusánál is nagyobb és bonyolultabb. Nyugtalan, mert a színdarab harmadik felvonása még vázlatosan sem létezik. Pedig a legfontosabb, mert az egész darabot meghatározza, végső értelmet ad az első és a második felvonásnak is. Lehetséges, hogy megváltoztatja azok kisugárzását, hangulatát. De a szerep megíratlan, próbák nélkül rohan bele a töprengő monológokba és a megnyugvást hozó párbeszédekbe. A színpadon közben este van, hajnal van, tél és nyár, felizzanak a lámpák, máskor pedig, amikor a legnagyobb szükség lenne a melegükre, kialszanak.

Mensáros Lászlónak este fellépése van a Korona Pódiumon, így egyetlen napra otthagyja Nyíregyházát és feljön Budapestre. Barcsay utcai lakásában kora délelőtt ülünk le beszélgetni. Az utcák deresek a januári hidegtől, bent meleg van, a lakás otthonos, mintha szerető kezek simogatnák a könyveket és ápolnák a növényeket. A könyvtár választékos, egy falrészt csak a kották foglalnak el. Kandalló, odább egy pianínó, az egyik bútoron agyagváza. Borsos Miklós-rajz, odább a falon barométer, még odább kereszt, vékony, légies korpusszal. Fotelokba süllyedünk, közöttünk hosszúkás dohányzóasztal, az asztalon márvány dobókocka, és márványtojás, néhány folyóirat, s mellettük nagyon esetlegesen kártyanaptár méretű szövetminták. Hetek óta telefonálgatok a nyíregyházi színházba, s most mégis, furcsa módon Miskolcot kezdem emlegetni. Mensáros azonnal ingerült lesz, barátságos bizalma szinte szertefoszlik. Mit várhat egy olyan írótól, aki Miskolcot összekeveri Nyíregyházával?

– Nyíregyháza, hangsúlyozom.

– Bocsáss meg, nem tudom, hogy miért mondok Miskolcot.

– Nem is mennék Miskolcra! Eszem ágában nem volna elmenni egy olyan ipari városból, mint Budapest, ami tele van szörnyűbbnél szörnyűbb emberekkel, egy másik ipari városba. Nyíregyháza egy mezőgazdasági város, ahol régimódi emberek élnek, egyszerűbbek, olyan süvegelő emberek, nem éri az embert atrocitás. Nem szeretem ezeket a gyárvárosokat, ezek nem nekem való helyek.

– De te eredetileg budapesti vagy?

– Budapestiek vagyunk.

– A Mensáros Zoltán, akinek regényei jelentek meg, ezek szerint…

– Édestestvérem. Ő a bátyám, bár fiatalabbnak néz ki.

Valahonnan a szomszédból ütemes kopácsolás és gépzaj hallatszik át. Idegesítő, és időnként fel kell emelni a hangomat, hogy érthető legyen. Mensáros magyarázólag valahová a háta mögé mutat:

– Háromnegyed nyolckor elkezdődött a dörömbölés, de az egy másforma hang volt. Nem érzem jól magam, nagyon rosszul aludtam. Ha nem fogalmaznék jól, elnézést kérek.

– Tökéletesen fogalmazol. A lexikonból úgy látom, hogy a főiskolát ugyan Budapesten végezted, de a színészi pályád a Debreceni Csokonai Színházban kezdődött el…

– Igen, mert már akkor száműztek. 1951-ben szabadultam, és 52-ben engedtek leszerződni a Csokonai Színházhoz.

– Hogy értsem, hogy szabadultál?

– Szóról szóra. 1949-ben disszidálni akartam, és 49 novemberétől 51 januárjáig ültem.

– Egyik írókollégámat, Kárpáti Kamilt is börtönbe zárták, pedig csak tervezgette a disszidálást… Tehát miután végeztél, úgy gondoltad, hogy disszidálsz, és letartóztattak? Vagy disszidálás közben?

– Disszidálás közben, de én nem végeztem, engem kitettek az akadémiáról. Februárban volt az a híres diákgyűlés, ahol kitették Dobák Lajost, én ezt megúsztam. Engem Koós Olgával, Gordon Zsuzsával, Mikes Lillával együtt tettek ki az év végén. Igazolatlan órák miatt tettek ki, mert én nem jártam semmiféle fajta marxista és politikai gazdaságtan órákra. Megmondtam a tanársegédnek, aki ma filmrendező, hogy egyáltalán nem tartom szükségesnek ezeket az órákat, mert én színész akarok lenni. Ettől függetlenül éreztem, ha marad az az áldatlan állapot, az én alkatommal nem tudok labdába rúgni. Emlékszem, miután kirúgtak, jelentkeztem egy felvételre, mert bemondókat és rádiószínészeket kerestek. A bizottságban azt mondta az egyik illető, nevet nem mondok, mert még él, hogy beszéljek népiesen. Csak rám kellett nézni, és tudni lehetett, hogy itt valami egyáltalában nem stimmel. Ilyen jelekből láttam, hogy nekem itt nem terem fű, és megszerveztem a disszidálást. Az osztálytársaim közül is sokan úgy viszonyultak hozzám, talán befolyásolásra is, hogy éreztem, nem nagy szimpátiának örvendek. Lekicsinyeltek mert enervált vagyok, polgári műveltségem pedig a gúny tárgyává vált. Emlékszem, megdöbbentem, amikor a Navarrai Margit ment Bajor Gizivel, s amikor az osztályban megtárgyaltuk, azt mondták, hogy olyan ez a Bajor Gizi, mint egy porcelánfigura a vitrinben. Éreztem, hogy ez nem az én világom, innen menekülni kell, itt megölik az embert. Mint ahogy megöltek rengeteg embert a környezetemből, rokonságomból. Amikor lehetetlenné tettek, az ismerőseim és rokonaim közül már nagyon sokan disszidáltak. Bölcsen fölismerve a helyzetet, hamarább föladtak itt mindent, mint én. Szamár voltam, hogy olyan sokáig vártam. Nem is sikerült ez a disszidálás. 49 novemberében Körmendnél lebuktam. Végeredményben feltételezés alapján tartóztattak le, mint Kárpáti Kamilt is. Én ugyanis letettem a disszidálásról, mert láttam, hogy körülkerítették a körmendi kocsmát, ahol nekem a csempésszel találkoznom kellett volna. Majdnem egy álló napot vártam ott, de nem jött a csempész. Láttam, hogy ott vannak a bőrkabátosok, bejött a rendőr is, éreztem, hogy itt nem stimmel a dolog. Fogtam magam és hazaindultam. Átvágtam egy mezőségen, emlékszem, havas volt a táj. Kimentem az állomásra és megváltottam a jegyemet Pestre. Nem akartam reszkírozni, inkább lemondtam a menekülésről. De hiába volt meg a pesti vonatjegyem pontos dátummal, puszta föltételezés alapján egy Augusztinovics nevű bíró elítélt 13 hónapra. Ez teljes oktalanság volt, mert én bizonyítottan visszaindultam Pestre. Hát mindegy…

– Budapesten tartóztattak le, vagy még ott az állomáson?

– Ott az állomáson. Amikor fölszálltam a vonatra, hátulról elkapott az ügyeletes ÁVH-s járőr pár, akik az állomáson teljesítettek szolgálatot. Ez volt a pechem. A többi ávóst mind kivezényelték a határra, mert amikor én eltűntem a kocsmából, az alkonyatban nem látták, hogy meglógtam a mezőn át, meg voltak róla győződve, hogy nekivágtam a határnak. Este és egész éjszaka várták, hogy fölbukkanok a határon, és ott pásztázták a mezőt. Az ügyeletes járőr felismert sajnos, mert napközben bementünk enni valamit a kocsmába. Nem egyedül voltam. Ez az ügyeletes ÁVH-s, aki az állomáson letartóztatott, olyan feltűnően megnézett a kocsmában, hogy szemembe ötlött és megjegyeztem az arcát. Ez volt az, aki engem fölismert az állomáson.

– Hová kerültél az ítélet után?

– Egy hónapig tartottak fogva a szombathelyi ÁVH-n. Utána átvittek a börtönbe, és szilveszter előtt pár nappal hozták meg az ítéletet. Május 1-ig a szombathelyi börtönben tartottak fogva. Akkor ez egy nagyüzem volt a disszidálási hullám miatt. Őrületes nagy forgalom volt, hárman aludtunk két szalmazsákon, nem lehetett mozogni. Május elsején átszállítottak a kaposvári börtönbe, ott ültem egész 51. január nem tudom hányadikáig. Amikor lejárt az egy év egy hónap, visszavittek a szombathelyi ÁVH-ra, ahol még plusz három napot kellett eltöltenem. Ilyenkor bírálták el, hogy az embert internálják-e, vagy szabadlábra helyezik. Ez a három nap sem volt kellemes, de kiengedtek.

– Ezek után mentél Debrecenbe?

– Ezek után jelentkeztem statisztálni a Nemzetibe, ahová nagyon nehezen vettek föl. Görgey itt statisztált már a Nemzetiben, ő hozott be, ő szólt az érdekemben. Így bekerültem, de aztán a személyzetis fölhívatott és amikor kiderült, hogy ültem, ki akartak rakni. Várkonyit, aki tanárom volt, megkértem, hogy szóljon ennek a személyzetisnek, és az ő segítségével mégis maradhattam. Később átkerültem az akkori Néphadsereg Színházba, aztán a Madách Színházba, ami akkor itt volt, ahol most a Nemzeti Színház van. Ebben a három színházban statisztáltam, volt este, hogy több darabban is jelenésem volt, és rohangásztam egyik helyről a másikra. 51 tavaszán a próbatáblán volt egy hirdetmény, hogy aki engedélyt akar szerezni szakképzett statisztálásra, az jelentkezhet az éppen ott játszó művészeknél egy partner-szerep eljátszásra. Ha vállalták a partnerséget és foglalkoztak a statisztával, következhetett a szakszervezeti vizsga. Akkor éppen a Bánk bán ment és Szörényi Éva játszotta Melindát. Én a Melinda-Ottó jelenetet választottam és föliratkoztam Szörényi Évához. Fölmentem a lakására a megbeszélt időpontban, mondta hogy toljam szét a bútorokat a szobájában és kezdjük el. Egy mondatot mondtam a bejövetelnél, és intett, hogy üljünk le. „Ki maga? Hogyan került ebbe a helyzetbe?” – kérdezte. Kávéval kínált. „Ide figyeljen – mondta –, én elintézem magának, hogy ez év őszén kapjon egy szerződést. Magának nem statisztálnia kell, magának színésznek kell lennie.” Fölfedezte, hogy van bennem valami, ha ez nem történik, azt hiszem én itt Magyarországon soha nem leszek színész. Amit egyébként én már elkönyveltem, már nem is ambicionáltam. Statisztaként is szívesen maradtam volna színháznál. Sajnos 51 őszén nem sikerült, mert Téri Árpádnak, aki a Nemzeti Színházban volt színész és megkapta a debreceni igazgatóságot, már kész volt a társulata. A minisztérium akkor engem még nem is engedett fellépni. Szörényi Éva akkor a hónom alá nyúlt, és a Néphadsereg Színházban és a Madáchban tovább statisztálhattam. 52 tavaszán beszélt Térivel, felelősséget vállalt értem és elintézte, hogy Debrecenbe kerülhessek. Amikor a Téri behívatott az akkori Néphadsereg Színházba, úgy készültem, hogy el kell mondanom egy verset, vagy monológot. De a próbafellépés elmaradt, csak rám nézett és azt mondta, írd alá a szerződést, semmi nem kell. Szörényi Évának és Térinek olyan fantasztikus szimata volt, amiről ezeknek halvány gőzük sincs. „Ezek” alatt a mai színházigazgatókat, rendezőket és főrendezőket, főiskolai tanárokat értem, en bloc, ahogy vannak. Ha ránéznek valakire, de amikor a jelölt megszólal, még akkor sem tudják megmondani, hogy tehetséges vagy nem. Ez a baja a mai magyar színjátszásnak, ezért jutott oda, ahol van. Húsz évig dolgoznak együtt egy emberrel, és fogalmuk sincs róla, nem tudják, hogy mi van benne és félrehasználják, más szerepeket adnak neki, mint amit kellene. Áh, ezek esztéták, marxisták, párthivatalnokok, a színészek smasszerei és halvány gőzük sincs a pályáról és a színházról.

– Milyen szerepekre gondolsz vissza szívesen a debreceni időkből?

– Amit én igazán szerettem, elsősorban a Hamlet. De amiben úgy éreztem, hogy kezdek „én” lenni, az a Ludányi bíró volt, Karinthy Cininek az Ezer évé-ben. Abban éreztem, hogy kezdek magamhoz térni, mert addig fiatal amorózókat meg nem tudom miket játszottam, és ez engem rendkívül zavart. Nem szerettem ezeket a fiatal szerepeket, mert én mindig idősebbnek éreztem magam, mint amennyi vagyok. Nem voltam szerelmes hős, de nagyon sokat tanultam az Ármány és szerelem Ferdinándján vagy a Rómeón. A Hamlet, az volt a legnagyobb, bár előtte az Éjjeli menedékhelyben a színész is jó volt.

– A báró nem?

– A színészt játszottam, a bárót már fenn a Madáchban. A színészt játszottam, szerettem, és az is nagyon jól sikerült.

– Mondd, Debrecenben lehetett érezni, hogy valami készülődik az országban? Ami 56 októberében történt, az téged váratlanul ért, vagy számítottál rá?

– Abszolúte meglepett. Amikor jöttek a tüntetők, s a lakás ablakából hallottam a kiabálást, hogy „le a szovjetekkel”, nem hittem a fülemnek. Mi hermetikusan el voltunk zárva, mert valahogyan minden később jut el Debrecenbe. Téri egy olyan szigetet varázsolt a színházba, hogy mi azt se tudtuk, mi a politika, csak a színháznak éltünk, bent voltunk reggeltől estéiig, és dolgoztunk, rengeteget tájoltunk. Nekünk nem volt Szabad Nép félóránk, nem volt szemináriumunk, semmi az ég világon. Téri ezt tudtunkon kívül elintézte, ilyesmivel nem engedett foglalkozni. Ha valakinek politikai nézeteltérése támadt, azt megvédte, később kiderült, hogy engem is, mert természetesen próbáltak furkálni. A volt párttitkár, aki elől tudtomon kívül eljátszottam a szerepet, viccmesélés miatt följelentett engem. Ezeket Téri mind kivédte. A párttitkár egyszer Simor Erzsit lefasisztakurvázta, amiért Simor Erzsi fölpofozta. Teljes joggal. Le akarták tartóztatni, mert rögtön ügyet csináltak belőle, és azt mondták, hogy a pártot pofozta meg.

– A párttitkár is egy színész volt?

– Az is egy színész volt. Téri nem engedte Simor Erzsit kidobni, megvédte, és odáig vitte a dolgot, hogy a párttitkárt kellett leváltani. Ezért forszírozom, hogy egy mellszobrot, de legalább egy emléktáblát állítsunk Térinek, mert azon túl, hogy fantasztikus előadásokat csinált, olyan gárdát tudott összehozni, olyan szimatja volt, ami Jób Dánielen, Beöthy Lászlón, Bárdos Artúron, Várkonyi Zoltánon kívül azóta sincs senkinek az országban.

– A forradalom ezek szerint számodra meglepetés volt?

– Abszolúte meglepetés. Te, én különben se nagyon foglalkoztam politikával, soha nem voltam újságolvasó. Diákkoromban is, azt hogy mi háborúban élünk, meg visszavonulások vannak, én ezt olyan harmad-ötödkézből hallottam néha. Amikor már régen a határon voltak, akkor hallottam, hogy a németek vonulnak vissza Oroszországból. Szóval mindig elkésve. De megmondom őszintén, nem is érdekelt. Csak ami a családomat érintette, azok a dolgok nagyon megráztak. Édesanyám kitelepítése és hasonlók… Fölösleges, hogy részletezzem, milyen atrocitások érték az embert. Én nem figyeltem oda, hogy mi történik és hogyan történik, nem tudom, hogy mikor vette át a hatalmat a Kommunista Párt és hogyan vette át. Csak akkor érzékeltem, amikor bejött a krach, amikor már az ember nyakán volt a hurok.

– A forradalmi napokat hogyan élted át? Mi történt veled és mit csináltál?

– Emlékszem, este még próbáltunk, amikor elindult ez az egész. Hallottuk a lövéseket, amiket az ÁVH-sok adtak le a tüntető tömegre. Három fegyvertelen ember meghalt a tüntetők közül. Téri, úgy emlékszem, éppen Prágában vagy Budapesten volt. A Blum Tamás másnap azt mondta nekem: „Laci, azonnal lépj bele, szervezd meg itt a Forradalmi Bizottmányt, mert félő, hogy olyan emberek kerülnek az élre, akik itt rögtön kihasználják a dolgot. Jó, ha te ott vagy villámhárítónak.” Összehívták a társulati ülést, de addigra már a jobb érzésű emberek között elterjedt, hogy engem kellene megválasztani. Rögtön megválasztottak. Közben a szenvedélyek kezdtek fölkorbácsolódni, határozottan emlékszem, hogy valaki fölállt és azt mondta, Miskolcon már akasztanak, és Debrecenben még semmi sem történik. Zsidózás is volt, és elkezdték követelni az igazgatóság leváltását. Ez volt a forrpontja a dolognak. Téri annyira pártatlan, jóindulatú ember volt, hogy az illetőnek, aki ezt követelte, november 4. után rögtön azt tanácsolta, hogy menjen el Debrecenből, és elintézte, hogy átjusson Békéscsabára. Ez az ember Békéscsabán elkezdte szervezni az MSZMP-t és mindent megúszott. Mindent. Soha többet nem kérdezték tőle, hogy mit csinált korábban Debrecenben. Ezeket a dolgokat nem hoztam szóba sem a rendőrségen, sem a tárgyalásokon. Közben engem beválasztottak a városi forradalmi bizottmányba is, így pendliztem a színház és a városi bizottmány között. Amikor a társulati ülésen ennyire elfajult a dolog, én elkomorultam és egy hosszú beszédet tartottam, amiben mindenkit figyelmeztettem, hogy korábban védett állapotban voltunk. Emlékszem Simor Erzsi és Hegedűs Ági még sírtak is. Valahogyan elcsitultak a szenvedélyek, de ez az illető fölugrott és tovább beszélt. Akkor én átmentem a forradalmi bizottmányba és annak elnökétől kértem egy papírt, amiben megfogalmazták, hogy művészeti intézményeknél nincs automatikus leváltás. Ezzel a papírral Für Lajossal mentünk vissza, aki a forradalmi bizottmánynál titkár volt. Megkértem, hogy segítsen nekem. Közben ez az illető fegyveres nemzetőrökért küldött, akik valamivel később jöttek, mint ahogy mi Für Lajossal odaérkeztünk. Egyszer csak bejöttek a fegyveres nemzetőrök, mondván, hogy baloldali, rákosista elhajlókat kell letartóztatniuk. Megismerve bennünket természetesen elnézést kértek és elmentek.

– Te mint híres versmondó, gondolom szavaltál is.

– Nagy tévedés, nem szavaltam. Ez az illető szavalt. A Talpra magyart ez az illető szavalta el.

– A nevét nem mondod ki ennek az illetőnek?

– Nem, nem, mert családja van.

– A forradalmi napoknak volt még olyan eseménye, amiben cselekvően részt vettél?

– Pár nappal később a Für Lajos szervezett egy deputációt Pestre. Orientálódni akartunk, meg azt hiszem mi is vittünk föl egy petíciót. De főleg orientálódni akartunk, mert fals hírek érkeztek, a kommunisták olyan híreket terjesztettek, hogy Pesten már fehérterror tombol. A Köztársaság téri események híre is elérkezett hozzánk, de nem voltunk igazán informálva. Tudni akartuk a kormány álláspontját, valóságosan hogyan áll a helyzet? Feljöttünk és hajnalban első utunk a Köztársaság térre vezetett. Akkor még ott feküdtek a holttestek, elborzadva tudomásul vettük a tényeket, bár nem ismertük az esemény körülményeit. Nagy Imrével nem tudtunk beszélni, Losonczy Géza fogadott bennünket. Leszögezte, hogy ők belátják, az egypártrendszer, a kommunista párt alkalmatlan a vezetésre, kötelességüknek érzik, hogy visszavonuljanak, és azt is, hogy párt maradjanak. De többpártrendszer kell, szavazzon a nép. Majdnem szóról szóra ugyanaz hangzott el, amiről most szó van. Azt mondta, egyet nem enged meg, azt hogy a faji alapon létesülő pártok előjöjjenek. Amikor a 30-as évforduló alkalmával arról beszéltek, hogy nyilas párt is alakult, ez szemenszedett hazugság volt. És nem a csőcselék, a hercegek, bárók és grófok csinálták a forradalmat, ez mind szemenszedett hazugság volt. Hivatalosan bejelentett pártok működtek, mint amilyen a Kisgazdapárt.

– Igen, hát ez már kiderült azóta.

– De a tv-ben egyetlenegyszer sem hozták még nyilvánosságra, hogy a 30-as évfordulón micsoda hazugságok hangzottak el. Szóról szóra kellene szétszedni a Mindszenty beszédet és leközvetíteni. Ez még mindig nem történt meg. Egyáltalán, azt a 30 éves tv-sorozatot, amit akkor közvetítettek, szóról szóra kéne szétboncolni és elemezni.

– A Vasárnapi Újság, amiben te is szerepeltél a nyáron, a Mindszenty beszédet újra közreadta és elemezte.

– Mégis, a mai napig értelmiségi emberek mondják nekem, hogy a saját fülükkel hallották, hogy Mindszenty visszakövetelte a nagybirtokokat. Hát ez egy olyan ország, te, hogy…

– Aki 56-ban felolvasta, az is megszólalt most.

– Nem bízom semmiben, én nem bízom. Egyszerűen felháborító. Ugyanígy állították, hogy én szavaltam a Talpra magyart, látták, hogy én rúgtam le a csillagot a Gutenberg nyomdáról. Védtelen az ember, itt Magyarországon vannak, akik a saját akaratukat, vágyaikat kivetítik másokra, és nemcsak ilyen esetben, magánéleti dolgokban is, és nem törődnek vele, hogy beszennyeznek, tönkretesznek embereket. Ez egy felelőtlen ország, nem komoly. Most például minden rosszat Orbán Viktor szájába adnak. Pár komoly ember van, aztán reménytelen, rettenetes ügy. Különben nem történhetett volna meg mindez máról holnapra. Máról holnapra kinyitották a kaput ezeknek a borzalmas embereknek.

– Mást nem mondott a Losonczy Géza?

– Azt mondta, hogy legyünk nyugodtak, semmiféle jobbratolódás nincs, többpártrendszerű kormány létesül, koalíciós kormány. Visszamentünk Debrecenbe és a deputáció tagjai ezt közölték a forradalmi bizottmánnyal. Ezek után, ugye természetes, nem is történhetett az égvilágon semmi. De az én tárgyalásomon állandóan úgy viselkedtek, mintha Debrecenben vérfürdő lett volna, és én géppisztollyal járkáltam volna. Ott ment végig az országút a városháza mellett, állandóan özönlöttek befelé a szovjet tankok. Ezt is elmondtuk akkor a Parlamentben. De nehogy azt hidd, hogy az utolsó napokban, állandóan. Fönt a rádióban bemondták, hogy vonulnak ki a szovjet tankok. Próbáltunk telefonálni, hogy dehogy vonulnak ki, hát itt jönnek be! Nem is nagyon lett volna rá mód, hogy mi bármit is csináljunk.

– Mindezt látva, a szovjet páncélosok vonulását, hittél még a forradalom győzelmében?

– Hittem. Igen. Titkon mégis hittem.

– Akkor november 4-e számodra újabb meglepetés volt.

– Igen, az egy borzalmas dolog volt. Érdekes, hogy előtte pár órával támadt bennünk egy kis gyanú. A forradalmi bizottmányból hárman kint jártunk az orosz laktanyában. Meghívtak bennünket tárgyalni, ugyanúgy, mint Pesten Maléteréket. Kimentünk és azt kérték, hogy a Vörös Hadsereg útján, a tisztiházhoz állítsunk őrséget, nehogy atrocitások legyenek, mert hajnalban kiköltöznek az orosz családtagok. Megígértük, és örültünk, hogy nahát, tényleg elmennek akkor. Minden rendben van.

– Ez harmadikán történt?

– Ez harmadikán délelőtt, mert harmadikán délután már megkezdődött a kiköltözés. Állítottunk oda fegyveres nemzetőröket. Kiderült aztán, hogy az orosz családtagok tényleg beszálltak az autóba és elmentek, de semmit, se bútort, semmilyen motyót nem vittek magukkal. Költözésről tehát nem volt szó. Akkor éjszaka a megyei tanács pincéjében, egy irodában arról beszélgettünk, hogy valami nem stimmel itt. Valami átejtés van a dologban. Eleinte Für Lajos is ott volt. Rettentő rossz szájízzel mentünk haza éjszaka, mert a családok nem költöztek ki, csak bementek a biztonságos laktanyákba. Ahonnan aztán lőtték a várost. Hajnalban kivert bennünket az ágyúzás a lakásunkból.

– A forradalom leverése után mi történt veled?

– Téri Árpád rögtön azt mondta, hogy menjek át hozzájuk, náluk bújtam pár napig. Aztán az orosz parancsnokság kettőnket Szedő Lajos kollégámmal bekéretett kihallgatásra a színházból. Téri azt mondta, hogy menjünk be és essünk át ezen. Abszolút normálisan zajlott le ez a kihallgatás, nem emlékszem a pontos menetére, de megnyugtató volt. Azt kérdezték, hogy tudunk-e valamilyen atrocitásról? Az égvilágon semmiről nem tudtunk, végül is elengedtek bennünket, hazaköltöztünk és attól kezdve otthon voltunk. Amikor aztán értesültünk a pesti munkástanácsok szervezéséről, már nem tudom kivel, Debrecenben én is elkezdtem szervezni a munkástanácsot. Üzemről üzemre jártam, felkerestem az iskolákat és az egyetemet. A színház nem játszott, mert sztrájk volt, a sztrájkfelhívás megfogalmazásában magam is részt vettem. Szerveztük a munkástanácsokat és később ez volt az egyik különösen erős vádpont ellenem.

– Ebben az időszakban sokan disszidáltak, mert érezték, hogy jön a megtorlás. Te miért nem hagytad el az országot?

– Fölmerült bennem, de három gyermekem volt.

– Hol tartóztattak le? Debrecenben?

– Dehogy Debrecenben… Abszolúte semmi előzménye nem volt, simán ment tovább az életem, ment a Hamlet, lejött rendezni a Horvai Pista, játszottam a Brassbound kapitányt, a Rágalom iskoláját, és 57 őszére fölszerződtem a Madáchba. Feljött a Téri, Márkus, Simor Erzsi és Andaházi Manyi. A Madáchban az égvilágon semmi nem volt. 57 nyarán filmeztem, és forgatás közben egyszer behívattak a budapesti rendőrfőkapitányságra. Fél napon át kihallgattak, elég kellemetlen volt, bár a maguk módján udvariasak voltak, semmi atrocitás nem történt. Csak faggattak, hogy volt-e fegyver nálam, és úgy viselkedtek, mintha nem tudom én mi történt volna Debrecenben. Nem értettem, hogy minek és miért. Ötvenszer elkérdezték ugyanazt a dolgot, ez nyilván az összekavarási módszerükhöz tartozott. Teljesen értelmetlennek éreztem a dolgot, mert tiszta volt a lelkiismeretem. Éjfélkor elengedtek és nem mondtak semmit. Akkor filmeztem még egyet, befejeztük a Bolond áprilist, augusztusban elkezdtük a Játék a szerelemmel-t, azt még forgattuk szeptemberben is, de a Madách Színházban közben elkezdődött a szezon, Kaméliás hölgy, Anna Frank naplója, Kurázsi mama, és Mészöly Dezső Éva lánya. Az is lement, jött a nyár, és akkor 58. júniusában kivégezték Nagy Imrét. Kevesen tudják, de az igazi nagy letartóztatási hullám, amikor minket, csirketolvajokat is elvittek, Nagy Imre kivégzése után kezdődött. Várták, hogy milyen hatással lesz Nagy Imre kivégzése az országra. Miután látták, hogy semmilyennel, legalábbis kifelé, akkor elszabadult a pokol és a bosszú. Engem is megidéztek a debreceni rendőrségre, bent tartottak három napig és kikérdeztek. Rossz néven vették azt a bizonyos színházi beszédemet, amit én akkor tartottam, amikor követelték az igazgatóság leváltását. Állítólag szidtam a kommunistákat, de én a Rákosi-rendszert szidtam, amit akkor Kádár is szidott. A másik bűnöm a munkástanács szervezése volt, de hát bocsánatot kérek, a munkástanács szervezése Kádár tudtával és beleegyezésével történt. De aztán Kádár Barit és Ráczot alattomos módon becsalta a Parlamentbe és lefogatta őket. Volt ott Debrecenben egy idős őr, akitől megkérdeztem, hogy mégis mire számíthatok? Áh, semmi, művész úr. Ne tessék aggódni, legfeljebb egy izgatási ügyet csinálnak belőle.

– Mikor, hol és milyen körülmények között tartóztattak le?

– 1958 augusztusában, a hajnali órákban, a lakásomon. Akkor én a Hajnóczy utcában laktam a bátyámnál. A rendőrök bevittek a Maros utcai kapitányságra és másnap a hajnali vonattal le Debrecenbe. Debrecenben volt a perem.

– Hányan szerepeltek ebben a perben?

– Egyedül engem vádoltak.

– Egyedül? Különös. Meddig tartott a vizsgálati fogság?

– A feljebbviteli tárgyalásom 58 december 31-én volt, így szilveszter napján átmenetileg kiszabadultam, mert bizonyítás hiányában visszatették az ügyet első fokra. 59 tavaszán az újabb első fokú tárgyaláson szabadlábon védekeztem.

– Ezután találkoztál Darvas Ivánnal a Gyűjtőben?

– Nem, 58 őszén találkoztam Darvas Ivánnal, amikor először vittek be. Egy hónapig voltam Debrecenben, s a tárgyalások után felhoztak a Gyűjtőbe és akkor találkoztam Ivánnal.

– A végleges ítéletben mennyit kaptál?

– Két év hat hónapot.

– Ha visszatekintesz a vádakra, konstruáltak voltak, vagy megalapozottak?

– Nem voltak megalapozottak. Fegyver például soha nem volt nálam. Nincs kedvem ezt a komplikált ügyet részletezni. Ennek az egész menete olyan kellemetlen volt, hogy én szándékosan és tudatosan el akarom felejteni az egész dolgot.

– Érthető, de ez az egész könyv arról szól, hogy mi történt az írókkal és művészekkel ezekben a tragikus években.

– Nézd, amikor én rájöttem arra, hogy veszett ügy ez, a bíróság előtt nincs mit tennem, mert a bíróság nem elfogulatlan, legyintettem magamban és nem törődtem vele. De egy pont érdekes, ami a hiúságomat és az önérzetemet bántotta. Azzal vádoltak, hogy én Téri Árpád égisze alatt csináltam karriert, mert Téri szerintük egy jobboldali reakciós ember volt, aki fölkarolta az olyan reakciósokat, mint amilyen én és Simor Erzsi voltunk. Ez a beállítás nyilván a volt párttitkártól származott. A tehetségemnek ez a lebecsülése villámsújtásként ért, ez bántott az egészből a legjobban. Nem az fájt, hogy mennyire és mire ítélnek, hanem az, hogy magyarul mondva tulajdonképpen le lettem tehetségtelenezve.

– A kihallgatások során tiszteletben tartották művészi mivoltodat, vagy kényszert is alkalmaztak?

– Nem hiszem hogy érdekelte őket, de semmi. A kihallgatások sokkal békésebben zajlottak, mint a tárgyalás. Ott már volt kiabálás, az emberre úgy szóltak rá, mint egy tolvajra vagy rablóra. A tárgyalások sokkal bántóbbak voltak, mint a rendőrségi kihallgatások.

– Hogyan élted meg a rabbá válás folyamatát? Egy művész érzékeny alkat…

– Te, nézd, volt már tapasztalatom benne, előzőleg már ültem egy év egy hónapot és tudtam, hogy nem dűl össze a világ, ha az emberrel ilyesmi történik. De arra emlékszem, hogy a debreceni fogházban mielőtt bevittek a cellába, álltam a folyosón, olyan szívdobogásom volt, hogy azt hittem… Ha ma történne velem, belehalnék. Olyan tachikardiám volt, hogy meg voltam győződve, egy pillanat és megáll a szívem. Drukkoltam és olyan feszültség volt bennem, hogy az valami borzalmas. Amikor aztán az ember bekerül a cellába, becsukják az ajtót, ott valahogyan föloldódik a dolog. Mindegy hogy ki, mi, mégis emberek között van, az is üldözött, én is üldözött vagyok. Érdekes módon a cellában mindig biztonságban éreztem magam, még ha lehetetlen emberek között is voltam, amikor rám tolták a reteszt, az egy megnyugvás volt. Amikor az embert kihívták, az mindig egy feszültség volt, még sétára sem mentem ki szívesen. Pedig voltam rossz cellában is, kellemetlen emberek között. De kint nem tudta az ember, hogy mi történik, hová viszik, mert csak később mondták meg.

– A küblit, a körülményeket, az összezártságot egy olyan individuális alkat, mint amilyen te vagy, gondolom, nehezen viseli el.

– Nézd, néha volt könyv, egyszer-kétszer igazán jó partner, akivel lehetett beszélgetni. Még az első börtönidőmből tudom, hogy a szisztematikus belső élet megmenti az embert. Mindenféle belső védekezéseim voltak, tehát nem gondolni olyan dologra, amik az ember életét tönkreteszik, kiirtani magunkból a külső életet, a vágyakat, az elképzeléseket, az olyan gondolatokat, hogy miért velem történt ez, hogyan kerülök ide, ezeket egyszerűen erőszakkal kibokszoltam magamból.

– Önszuggesztióval?

– Igen. És akkor elkezdődött a múltamnak és a természetemnek a boncolgatása, amivel végső fokon mindig arra jutottam, hogy az ember mindent megérdemel, ami történik vele. Az ember nem ugrálhat, mert nem bűntelen. Magamat boncolgatva olyan emlékképek jöttek elő az életemből, hogy bizony sok mindentől elborzadtam, és azt mondtam, hogy ha másért nem, akkor ezért rám fér egy kis büntetés. Én itt Pesten az alatt az egy év alatt, amíg fönn voltam, elég szabados életet éltem, abban az időben ittam is. Na mindegy… Bőven követett el az ember szeretetlenségeket, önzéseket, hazugságokat, irigységet, féltékenységet, ezek azok a nem főbenjáró dolgok, amiket nem azonnal büntet a Jóisten, hanem bizonyos idő múlva. Állandóan pergettem ezeket az emlékeket és a sorsomba nap mint nap újra belenyugodtam.

– Te mint színész elég mozgalmas életet éltél. Ebben a bezártságban hogyan érzékelted az idő múlását? Megállt az idő vagy folydogált?

– Igen, nagyon lassan telt az idő, ez kétségtelen. Főleg Márianosztrán volt egy ilyen időszak, amikor nem dolgozhattam. Amikor dolgoztam, akkor pedig azért telt lassan az idő, mert nagyon nehéz volt a munkám. De summa summarum, ha az ember olyanokkal van együtt, akik öt évet vagy nyolc évet kaptak, ne panaszkodjon. És ha az ember belegondolt, hogy 43 óta, 1944. március 19. óta mi mindenen mentek keresztül az emberek, akkor az én büntetésem semmi. Nevetséges. Szégyelltem magamat magam előtt, ha viszolygással voltam, amikor a küblit ki kellett vinnem. Auschwitzban egész másokat kellett csinálni zokszó nélkül, mert nem lehetett zokszavazni, és vagy túlélték, vagy nem. Már korábban sokkal súlyosabb dolgok történtek ebben az országban, semhogy én ezzel a büntetésemmel nagyra lehettem volna. Ezekbe a gondolatokba nagyon intenzíven bele tudtam magamat élni.

– Márianosztrára úgy tudom, az osztályidegeneket vitték.

– Először én is a Gyűjtőben voltam, és csak aztán, amikor másodszor ítéltek el, akkor minősítettek osztályidegennek.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a börtönvilágban? A lelki vagy a fizikai gyötrelmek?

– Egy rettenetes periódusra emlékszem, ahol nagyon primitív emberekkel, volt csendőrökkel zártak egy cellába. Rajtam kívül egyetlenegy értelmiségi nem volt a cellában és legalább tizenketten voltunk. Színészvoltom miatt ezek borzasztóan rám szálltak, gúnyoltak és piszkáltak. Állandóan trágár vicceket akartak hallani, de én ebben nem tudtam részt venni és elkülönültem. Ez sértette őket és rettenetesen kikezdtek. Emiatt emlékszem, sírtam éjszakánként. Ha megvertek volna, nem fájt volna annyira, mint ez a lelki szenvedés. Az ilyen emberekkel szemben az ember tehetetlen. Ez az embertípus nem örül annak, hogy jött egy értelmes ember a cellába. Később összekerültem két kulákkal, két idős bácsival, akik fölolvastatták velem a könyveket, érdeklődtek, kérdezgettek. Elalvás előtt a színdarabokból kellett nekik mesélni. Én is rengeteget tanultam tőlük. De ezek a csendőrök tipikus nadrággyűlölő alakok voltak, a puszta létem miatt ellenséget láttak bennem. Csodálkoztam, hogyan kerültek ezek ide, hiszen ezeknek nem itt lenne a helyük.

– Az őrségben?

– Igen, ezeknek az őrségben lett volna a helyük, mert rájuk volt jellemző a nadrággyűlölet, az értelmiségellenes kommunista mentalitás. A tehetetlenség volt a legkínzóbb, hogy ezeknek az embereknek nem lehet megmagyarázni reménytelen helyzetüket, korlátoltságukat. Nem lehetett velük kontaktust találni.

– Közben te még egy fiatal ember voltál, feleséget, gyerekeket hagytál kint. Ez milyen gondot jelentett?

– Akkor mi már válófélben voltunk a feleségemmel, el is váltunk amíg én bent voltam. Automatikusan meg lehetett ezt oldani. Akkor én már eltávolodtam a családtól, úgyhogy ez különösebb problémát nem okozott.

– Beszélőre ki járt hozzád?

– Édesanyám és a bátyám. Gondot inkább az okozott, hogy akkor nagyon szerelmes voltam valakibe, de a hölgy eltávolodott tőlem és nem látogatott meg. Ez irtózatos fájdalom volt a számomra. A legnagyobb szenvedés bentlétem alatt azt hiszem az volt, amikor észrevettem, hogy az illető hölgy nem törődik velem, megüzente, hogy nem jön be, és már nem is írt levelet. Ez borzasztó gyötrelmet jelentett a számomra, ráadásul később a könyvében azt írta, hogy látogatott engem. Ez nem igaz, megtagadott engem és ezt alig tudtam elviselni. Nagyon nagy szenvedés volt, ez is sírós éjszakákat okozott nekem. Szabadulásom után, amikor fölhívtam telefonon, azt mondta, hogy nem akar velem többet találkozni. Legközelebb négy év múlva találkoztunk. Társaságilag érintkeztünk, viszonylag jóban voltunk, de ez nem volt egy igazi jó barátság, mert belőlem nem ment ki soha a fájdalom. Szemrehányást nem akartam tenni neki, de nagyon mélyen bennem maradt az árulása.

– Az őrökkel, smasszerokkal, vallatóiddal szemben éreztél valamilyen gyűlöletet?

– Abszolúte közömbösek voltak. Az ember önvédelemből megtanulja, hogy gyűlölködéssel, sértődéssel, ellenkezéssel csak saját magának árt. Az őrnek az a dolga, hogy goromba legyen velem és kiabáljon. A hangnem, az ordítozás, ami főleg Márianosztrán folyt, visszataszító volt. De arra gondoltam, tessék, csinálja, ezért kapja a fizetését. Közömbösen fogadtam és lepergett rólam.

– A börtönben éjszakánként szoktál álmodni?

– Igen, igen. De már nem emlékszem rá, hogy mit álmodtam.

– Szabadulásod után álmodtál még a börtönről?

– Azt hiszem igen. Meg ilyenekről, hogy követnek… Hogy követnek, ez az a bizonyos Spielberg-film, azzal a kamionnal és személyautóval. Szóval mindig volt egy fekete kamion, ami követ, sőt ez még ébrenlétben is megvolt és megvan bennem ez az üldözési mánia. Amikor megkaptam a rendőrségi kihallgatásom anyagát, és átolvastam, elgondolkodtatott, hogy rengeteg kollégám, sőt a kollégáim 99 százaléka meglepő dolgokat mondott rólam. Ezekkel az emberekkel én jóban voltam, öt évig együtt dolgoztam velük Debrecenben és soha egyetlenegy rossz szó nem volt közöttünk. Így nagyon meglepő volt, hogy milyen ellenszenvesen nyilatkoztak rólam. Mai napig is így vagyok, hogy óhatatlanul mindenkiben azt látom, hogy ő is lehetne az, aki egyszer majd azt fogja rám mondani, hogy ilyen vagy olyan vagyok. Valamit kitalálnak rám, hiszen egyszer már előfordult. Nem mondom, hogy bizalmatlan lettem, sajnos túlságosan is bízom az emberekben, de azért van bennem egy ilyen bizalmatlanság.

– A legtöbb embert a börtön megváltoztatja, személyisége szétesik vagy megkeményedik. De mi történik a börtönben egy színésszel? Veled mi történt?

– Feltétlenül megváltoztat. Hogy én alapvetően megváltoztam, az tényleg a börtönnek köszönhető, bár ez nem máról holnapra történt meg. Amikor kiszabadultam, megint csak szabados életet éltem, de akkor már a hitem megerősödött, a mustármag bennem volt. Ennek volt köszönhető, hogy évek folyamán egészen meglepő módon sikerült a szenvedélyeimről leszoknom, és megoldanom néhány problémát. A debreceni börtönben a Jóisten összehozott egy plébánossal. Ez volt a legnagyobb fordulópont egész életemben. Én akkor ugyan keresztényi módon hittem, de nem jártam templomba. Modern embernek véltem magam, és azt hittem, mindent meg kell és lehet érteni. A cellában sokat vitatkoztunk, és beszélgettünk a plébánossal. Ő minden reggel misézett, mert volt neki szőlőszeme és kovásztalan kenyere, amit az édesanyja csomagban küldött be neki. Egyik este azt mondta nekem: „Te Laci, van még egy utolsó szőlőszemem és az utolsó darabka kovásztalan kenyerem, holnap reggel misézem utoljára. Ha akarod, gyónj meg ma este és holnap reggel áldozz.” Ez, mint a villám érintett, olyan jelnek éreztem, hogy most itt van Krisztus. Ez nem lehet véletlen, ezt ő mondja nekem, ez valami kegyelmi állapot, ezt nem szabad visszautasítani. Ez a jelenet azóta is olyan megrendítően tölt el, hogy sokszor még ma is elsírom magam, ha áldozni megyek. Ez nagy fordulatot adott az életemnek. Hitet, az Őbenne való hitet, és ez az Őbenne való hit ez foglalkozás, kontaktus, imádság, beszélgetés, amiért minden nap meg kell küzdeni. Nehogy azt higgye valaki, hogy egy hívőnek könnyű. Nekem minden nap meg kell küzdenem a hitemért, mert mindig közeledik egy kicsit bennem a gonosz, tehát az eszem és az okoskodásom kezd elhatalmasodni rajtam… Mindig vissza kell küzdenem, s annál intenzívebben érzem, hogy mellettem van, velem van, és ez győzött végül az életemben. Átváltoztatta az egész életemet, és ezt a börtönnek köszönhetem. Én emiatt sem akarok visszaemlékezni sértődötten és elkeseredve azokra az évekre, nem panaszkodom, én csak kaptam ezektől a börtönévektől. Ott történt életem legnagyobb változása, ott kaptam a legtöbbet, amit kaphattam az életben.

– Letargikusan vártad a szabadulást, vagy már a börtönben tervezgetted, építgetted a jövőt?

– Tisztában voltam azzal, hogy szerződést nem kapok, hogy le leszek tiltva a színészi pályáról. Tudtam, hogy bárhová, de rögtön el kell mennem dolgozni, nem is a rendszer, hanem magam miatt, hogy ne kallódjak el a semmittevésben, hogy ne szoruljak másra, hogy amennyire lehet, megkeressem a kenyeremet. Bíztam a Jóistenben, hogy gondoskodik rólam, ahogyan a mezők liliomairól is.

– Kikkel ültél együtt a börtönben?

– Az is sorsdöntő eseménye az életemnek, hogy Obersovszky Gyuszival kerültem össze Márianosztrán. Nagyon fontos barátság volt, együtt, egymás mellett dolgoztunk a gerebenezésben, ami iszonyatosan nehéz munka volt. Kendertilolás közben tüdőbajt, ízületi bajokat lehetett szerezni, bele is lehetett volna halni. Öt hónapig csináltam ezt a fizikailag nagyon megerőltető munkát. Fűtetlen teremben, nyitott ablakoknál dolgoztunk, mert a fölszálló port egyébként nem lehetett volna elviselni. Fűteni sem lehetett, mert a kender meggyulladt volna. A meleg tea volt a maximum, amit kaptunk. Nem tudom hogyan bírtam volna ki, ha Gyuszi nincs mellettem, és nem segíti nekem megcsinálni a normát. Ami pluszt ő csinált, odaadta nekem. Aztán a verseit mondta, amiket én megtanultam. Amikor kijöttem, leírtam őket. Obersovszky egy fantasztikus ember volt, mi volt az én büntetésemhez képest az ő sorsa, akit halálra ítéltek, aztán kegyelem után életfogytiglant kapott, és csinálta, elbírta, elviselte. Sok erőt kaptam tőle további dolgokhoz is. Ahhoz, hogy amikor én kijöttem, aztán újra színész lettem, nem kötöttem kompromisszumokat. Nekem nem lett villám, nem érdekelt semmi, nem kértem semmit. Ez Gyuszinak is köszönhető. Hogy én karriert csináltam, esküszöm, nem tehetek róla, nem tudom hogyan történt, hiszen mindig ellene dolgoztam, csak ártottam magamnak.

– Mikor szabadultál?

– 1960 júliusában, azt hiszem 20-a volt. Hajnalban szálltam föl a buszra Márianosztrán. Levittek Szobra a vonathoz, aztán utaztam fel Pestre. Itt már a bátyám várt az állomáson.

– A nyári napfényen kívül maradt valami emléked erről a napról?

– Szédültem a mámortól. Nem tudom másképp meghatározni. A lábadozáshoz volt hasonló, amikor az ember betegségből lábadozik. Rengeteg mondanivalója volt az embernek, amit a végén aztán nem mondott el. Pár nap múlva jelentkeztem állásba. A Rutex vállalat Lónyai utcai raktárában segédmunkás lettem. Nem is tudom hogyan kerültem oda. Lent a pincében bálákat hordoztam, de inkább azok hordoztak engem. Patkányok között dolgoztunk, olyan emberekkel, akik a társadalom kivetettjei voltak, büntetett előéletűek, de egészen más ügyekből kifolyólag. Velem rendesek voltak, segítettek is nekem. És akceptálták, hogy a szabad időmben olvastam és verseket tanultam.

– Meddig tartott ez az állapot?

– Egy évig tartott. 1200 forint fizetést kaptam, és már nem bírtam. Bíztam abban, hogy valakinek eszébe jutok, és kapok egy színházi szerződést, de nem kaptam, úgyhogy végül is egy év múlva jelentkeztem pincérnek. Majdnem egy hónapig úgy dolgoztam, hogy 7-re mentem a raktárba, aztán délután mentem a margitszigeti Kaszinóba és ott éjszaka egyig dolgoztam. A raktárban Viszt Gyula bácsitól, felejthetetlen főnökömtől kaptam engedélyt, hogy egy órakor eljöhessek onnan, mert a Kaszinó kettőkor vagy háromkor nyitott. Fizikailag aztán ezt nem bírtam, és lemondtam a Lónyai utcai raktár dolgot. Pincér voltam a Kaszinóban és az akkori viszonyainkhoz képest elég jól kerestem. Nagyon szerettem csinálni. Amikor ősszel végképp kiderült, hogy nincs szerződésem, megkértem a főnököt, hogy vigyen magával a Csilibe pincérnek. Akkor azt éppen negyedosztályúból átminősítették másodosztályúvá. A Csiliben dolgoztam egészen októberig, amikor Berényi Gábor telefonált, mert Szolnokon a Mesterházy Lajos-darab premierje előtt pár nappal megbetegedett egy színész. Aczélnak is telefonált, hogy bajban vannak, nem tudják megtartani a premiert, mit szólna hozzá, ha Mensárost szerződtetném? Én semmiről sem tudtam, ez a hátam mögött történt. Aczél azt mondta, hogy nem, mert a Mensáros tüntetően elment pincérnek, és sajnáltatja magát. Berényi mondta neki, hogy három gyermekem van, mire Aczél elcsodálkozott, és azt mondta, hogy nem is tudta, hogy nekem három gyermekem van. Így ítélkeztek az ember fölött, hallomás után, fogalmuk sem volt, hogy milyenek a körülményeim. Megkaptam az engedélyt és másnap délelőtt már föl is vittek az Aczélhoz, délután pedig utaztam le Szolnokra. Úgy jött ez, mint derült égből a villámcsapás, egyik pillanatról a másikra, de olyan a természetem, hogy azonnal átálltam az új helyzetre. Mintha misem történt volna, én másnap már próbáltam. Nem volt az, hogy jaj, bele kell jönnöm, a gátlásaim így is úgy is megvoltak, érzékenységem és az üldözési mániám már gyermekkoromban megvolt. Tehát nem különösebben izgattam magam. A szolnoki színház tagjaként szerepeltem három évig. Aztán utána szerződtem a Madáchhoz.

– Mintha Pécsen is lettél volna egy rövid ideig.

– Te, egy darabra, az Elveszett paradicsomra szerződtem. Debrecenbe is egy darabra, Az ügynök halálára, Szegeden voltam két darabban, a Galopp a Vérmezőn és a Don Carlosban. Most Nyíregyházán vagyok szerződésben. Fáraszt engem Budapest, jobban szeretek vidéken lenni, ahol nem kell közlekedni. A taxit itt már nem győzöm anyagilag, úgyhogy ez egy reménytelen dolog.

– Pincérként, később színészként éreztél magadon figyelő szemeket? Szenvedtél hátrányt?

– Éreztem, hogy van telefonlehallgatás, voltak ilyen mániáim. Be is igazolódott, amikor a Madáchhoz kerültem és az Egy szerelem három éjszakájában rám osztottak egy szerepet. A darabbal ki akartunk menni Olaszországba, és kiderült, hogy én nem kapok útlevelet. No, akkor tudtam, hogy még mindig vannak bajok körülöttem. Bementem az igazgatóhoz, aki azt mondta, ó, hol vagyunk már ettől, nem olyan időket élünk. Dehogyisnem, gondoltam, olyan időket élünk, hogy én nem kapok útlevelet. Akkor könnyebbültem meg, amikor 74-ben először útlevelet kaptam egy koprodukciós film kapcsán.

– Új történelmi szituáció keletkezett Kelet-Európában és Magyarországon is. Az új helyzetben te kételkedő, vagy bizakodó vagy?

– Bizakodó vagyok, mert akkor tényleg nagyon kétségbe kellene esnem, bele kellene őrülnöm, ha még most sem lehetne bízni, amikor talán végre túljutottunk ezen a dolgon. Ugyanakkor még mielőtt Havel mondta volna, én is úgy gondoltam, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, tehát a múlt nem tűnt el nyomtalanul. Sokan számon kérik most, hogy nem haladunk ilyen meg olyan flottul. Hát mire gondolnak? Negyven évig itt a kezünkre ütöttek, a lelkünket megnyomorították. Nem állhatunk itt tiszta lélekkel vigyázzban, hiába múlott el az a rendszer, bemocskolódtunk, púposak lettünk, vakok, sánták, nyomorékok. Nagyon nehezen fogunk talpra állni. Ehhez nagyon hosszú idő kell, új generációkra lesz szükség. Magyarországon a megértés, a tárgyilagosság és a tolerancia hiányzik. Nehéz idők jönnek, de én azt mondom, jobban tudja az ember elviselni a szegénységet is, ha szabad és független. Bizakodom tehát, de nagyon hosszú távon.

 

Beszélgetésünk végére Mensáros egészen felvillanyozódott, egy lehetséges új Magyarországot és erkölcsi magatartásformát kezdett fölrajzolni. Az időhiány vetett véget a beszélgetésünknek. Este fellépett a Korona Pódiumon. Szakonyi másnap mesélte, hogy nagy sikere volt, különösen fanyar humoráért tapsolta meg a közönség.