Örkény István

Örkény István olyan, mint az angolkeserű. Ital, ami édes és kesernyés, így nem mindenki számára élvezhető. Drogot is tartalmaz, az étvágygerjesztő angelikagyökér és a keserű nedvű kvassziaforgács különös illata egyaránt körüllengi. Beszélhetnénk még a tárnicsgyökér, kálmosgyökér és a szegfűszeg fontosságáról, de jobb, ha bevallom, Örkényről keveset tudok. Tetszik nekem, ha tanítvány lehetnék, követném is, de nem tudom, hová kellene Örkényt követni. Harminc napja gondolkodom egy kijelentő mondaton, amiben Örkényről egyértelműen, világosan közölhetném a lényeget. Nem találtam ilyen mondatot. Ekkor eszembe jutott, hogy régen a vidéki gyógyszertárakban drogot tartalmazó töményszeszt is lehetett kapni. Volt, ahol kupicaszám kimérték, és meggazdagodtak belőle. Soha nem hallottam, hogy angolkeserűt árultak volna gyógyszertárban. Az angolkeserű, azt hiszem, valami szellemibb, tettenérhetetlenebb nedvesség. Az angelikagyökér vagy a szegfűszeg miatt? Nem tudom. De ne felejtkezzünk meg a Kínából és Indiából származó galangagyökérről sem, mely égetően csípős ízével megnemesíti ezt az italt, és izgatóvá teszi. Gondoljunk Örkény prózájára.

Örkény István 1912. április 5-én született Budapesten. A Műegyetemen vegyészmérnöki diplomát szerzett, íróként a Szép Szó körében indult, de később a Magyar Csillag, Ellenzék, Csillag, Magyarok és az Újhold című folyóiratok hasábjain is szerepelt. A világháború kisodorta a szovjet frontra, ahonnan drámai és groteszk katona- és hadifogolyélményekkel tért haza, évekkel a békekötés után. Művei: Tengertánc (elbeszélések, 1941); Amíg ide jutottunk (Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban…, 1946); Lágerek népe (hadifogságának élményei, 1974); Zsugori (színdarab, Molière-átdolgozás, 1947); Budai böjt (elbeszélések, 1948); Voronyezs (színmű, 1948); Idegen föld (novellák, 1949); Koránkelő emberek (riportok, elbeszélések, 1952); Házastársak (regény, 1952); Hóviharban (válogatott elbeszélések, 1954); Ezüstpisztráng (karcolatok, 1956); Nehéz napok (kisregény, 1957); Jeruzsálem hercegnője (elbeszélések, 1966); Macskajáték (kisregény, 1966); Nászutasok a légypapíron (novellák, kisregény, 1967); Tóték (tragikomédia, 1967); Egyperces novellák (1968, bővített kiadások: 1969, 1974); Időrendben (válogatott novellák, 1971); Időrendben (regények: Glória, Macskajáték, Tóték, 1972); Időrendben (színművek, 1972); Időrendben. Arcképek, korképek (válogatott írások, 1973); Glória, Macskajáték, Tóték (kisregények, 1974); Vérrokonok (dráma, 1974); Kulcskeresők (dráma, 1975); Meddig él egy fa (válogatott novellák, 1976). Kétszer, 1953-ban és 1963-ban József Attila-díjat kapott, 1972-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Közben 1970-ben a Tóték-kal a Fekete Humor nagydíját is elnyerte Franciaországban. Örkény István jó író, sikeres, tehetséges, akit az érdeklődő olvasók és nézők seregén túl a baráti, irigy, rokoni, gyűlölködő szakma is szeret, ha nem, elfogad, tiszteletben tart.

Délután látogattam meg pasaréti otthonában. Kint hőség, bent hűvös nyugalom. Fák, bokrok veszik körül a házat, a nagy, kényelmes terasz belesüllyed a zöld kertbe. Az ablak előtt öreg cseresznyefa, odább vadgesztenyék. Az udvaron kutya fogad, német juhásznak látszik, de olyan hosszúak a lábai, mint egy agárnak, s nagy, barna szemében egy fiatal őz álmodozó szelídsége ül. Az összevissza kutyaszerelmek eredménye szegény, tele érzelemmel. Ilyenforma lesz az emberiség kétszáz év múlva. Az arcok, kezek, lábak, érzelmek diszharmóniája meghökkenti majd a hibernációból ébredőket, a bőr egyöntetű tejeskávészíne viszont megnyugtatja. – Morog, megugat. Ugatásában nincs nagy meggyőződés. Csodálkozva állok előtte, ugatni is tud… Félek továbblépni, mégiscsak kutya, ha ennek nincs is tudatában. Egy asszony lép az udvarra a szomszédos lakásból, aztán Örkény is előkerül. Baráti, kedves mozdulatokkal vezényel befelé. A különös kutya is hozzánk szegődik.

– Ez a te kutyád? – kérdem.

– Közös, a ház kutyája.

– Mi a neve?

– Jötti, mert úgy jött. Hozzánk szegődött. Elveszett, vagy valaki kidobta: Nagyon szelíd, barátságos kutya.

Jötti felugrik a rekamiéra, és elfekszik ott.

A szokott tapintatosságommal igyekszem áttekinteni a lakást. Járkálok, benyitok ajtókon. Örkény követ, segít, magyaráz, de elég visszafogottan. Amikor az arcára nézek, látom, még gondolkodik, mennyire engedjen magához közel. A teraszon felesége, Radnóti Zsuzsa napozik. Megzavarjuk, de nem veszi rossz néven. Van az egyéniségében valamilyen különös egyensúlyteremtő erő. A szobákban a sötét tónus az uralkodó, a diófapác és a fekete között. Ez a szín és hangulati hatás főleg a sötétre pácolt vagy festett könyvespolcokból árad, melyek meghatározzák a két szoba elrendezését és karakterét. A szemet képek, szobrok, tárgyak vonzzák mindenütt. Azt sem tudom, hová nézzek. Nagy állóóra, Kass János szoborfeje műanyagból, arcképek, fotók, a könyvespolc szélére akasztva Vörösmarty, József Attila, a fiatal Kafka keménykalapban, Nagy Lajos egyik utolsó fényképe, amit Örkény készített, az ajtó közelében újabb furcsa fénykép, két fiatal lányt és egy kisfiút ábrázol a vurstliban. Körben aláírások, ismert színészek kézjegye és Kazimiré.

– Mi ez? – fordulok Örkényhez.

– Mostanában került elő. Kiderült, hogy a hajdani dadám most öltöztetőnő a Tháliában. A vurstliban készült a kép, ez a dadám, ez a barátnője, ez pedig én vagyok. A Tóték bemutatója után az összes szereplők aláírták.

A nyitott üvegajtó egyetlen nagy térré egyesíti a két szobát. A tér egyik végében Varga Imre Radnóti-szobra áll, a Semmibesüllyedés, a másikon egy letört kezű fekete Krisztus. Csak a megcsonkított korpusz függ a falon, a kereszt nélkül. Ez a lakástengely döbbenetes. Felsorolhatnám még a bútorokat (régi stílbútor, egy elsüllyedt életforma maradékai, kedves, szeretett darabokkal), a sarokban rokka, odább kis íróasztal. Az ülőgarnitúra központja egy mozaikberakású asztal, üveglap védi. Itt leülünk. Örkény italt hoz, gint. Csak én iszom egy kortyot, ő nem. Néz rám, eltökélte, hogy dolgozik, pontos lesz. Gesztusaiban a könnyed elegancia keveredik a vagánysággal s a katonák, foglyok naturális egyszerűségével. Feje, arckaraktere a kifinomult intellektuelé, de időnként, váratlanul elődereng belőle egy előember arca, mintha kihunyó tűz mellett ülne, az utolsó hasábfa melegénél a halálra várva. Mit hordoz magában Örkény? Nem tudom…

– Hogyan telnek mostanában a napjaid?

– Nézd, én azt hiszem, hogy az író és mindazok, akik a sors kegyelméből valamivel hivatásszerűen foglalkoznak, azok napjait, heteit, hónapjait az szabja meg, amit a munka rájuk parancsol. Az írót én egy fejlett organizmusnak tartom, aki a művére járulékosan ránől, mint fagyöngy a fára, szimbiózisban él vele, de a hangsúly a művön van. Mindig reggel és délelőtt tudtam csak dolgozni, mikor az élet engedte. Délután azt végeztem, ami velejárója az ilyen munkának, kevésbé fontos írások, barátok kéziratainak olvasása. Az este a barátoké. Sok barátom van és barátnőm. Eleven társas életet élek, mind a ketten kívánjuk. Úgy érzem jól magamat, ha emberközelben vagyok. Nincs vekkerem, nincs is rá szükségem, mivel rossz alvó vagyok.

– És húsz évvel ezelőtt?

– Voltaképpen mindig így éltem, amikor az élet engedte. De gyakran sodródtam olyan helyzetekbe, amikor nem lehetett. Sokszor erőszakoltak ki abból a rendből, ami megteremti az alkotást. A Horthy-korszakban rengeteget voltam katona, amikor lehetett, behívtak. A zászlósságig vittem. Fél év front, négy és fél év hadifogság. Ott azért tudtam dolgozni. A hadifogság külön életforma, ahol mesésen tudnak alakulni a dolgok. A világban már béke volt, mi pedig foglyok voltunk. Így került két-három könyvem a bibliográfiába, amit csomagolópapírra írtam. Aztán megint jött öt év, amikor nem voltam a magam ura. Nem publikálhattam 1957-től. Vegyészmérnökként dolgoztam egy gyógyszergyárban. Akkor csak este tudtam írni, mert a gyár korán kezdett… Talán még érdekes, hogy az írói munka nagyon precízen mérhető mint szellemi erőfeszítés és annak a hatásfoka. Ennyi gyakorlattal a háta mögött, ami nekem van, tudja az ember, hogy amit leírt, meddig fogadható el, és mikor kezd mállékonnyá válni, nem igazivá. Simone de Beauvoire-nak van egy nagyon szép könyve az öregségről, ebben leírja, hogy az emberi agy milyen mértékben romlik az agysejtek pusztulása révén, amikor túljutunk az élet delén, de azt írja, hogy bizonyos begyakorlott és beidegzett szellemi funkciók a legkésőbbi öregkorig eleven működésben maradnak. Amit mi szinte csodálattal le tudtunk mérni Lukács Györgynél, most Illyésnél és Dérynél. De magamon lemérhettem azt is, hogy az órák száma, amíg jó hatásfokkal dolgozni tudok, alászáll. Valamikor hat-hét órát, ma három-négy órát dolgozom intenzíven. Paradoxona a létnek, hogy amikor többet tud az ember, voltaképpen kevesebb hasznát veszi.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Mindenki, aki ír, tanúsíthatja, hogy bár a tankönyvek szerint a világ legnagyobb kalóriafogyasztói a kanadai favágók, mindjárt őutánuk mi következünk. Írni az egyik legnagyobb erőmutatvány a világon. Nálunk nincs vasárnap, nincsenek piros betűs ünnepek, sem karácsony, sem húsvét, ezt a lantot nem lehet munkavégzéskor letenni, mert ha egy munkának vége van, akkor sóhajtásnyi szünet után újra beindul a motor, forognak a golyós csapágyak és nincs pillanatnyi megállásunk sem. Így élek ifjúkorom óta, és nagy érdeklődéssel várom, hogyan fog működni ez a szerkezet, ha majd végképp szenilis leszek.

– Mi a véleményed a prózaírás új útjairól?

– Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik alatt a legfogékonyabb éveikben, húsz és harminc között érezhetően megrendült a föld. Nekem még Ascher Oszkár szavalt Adyt, Török Erzsi énekelt népdalt, Bartók játszott Bartókot, és József Attila mondta el felejthetetlenül a maga verseit. Nekünk azt éreznünk kellett, hogy valami lezárult mögöttünk, és ami lesz, az másként lesz, mint ahogy volt. Én ezt az évszázadot az emberi történelem legmegrendítőbb századának vélem. Egyszerre, majdnem egy időben eresztették ki a bennünk lapuló szörnyeteget, minden aljassággal együtt, és a bennünk rejlő képességeket a ma már szinte beláthatatlan perspektívájukkal. Ebben a században értek bennünket végül is a nagy forradalmi mozgalmak, Freud, Einstein, Proust, Joyce és Kafka, másfelől Hitler, Vietnam és Chile. Én nem állítom azt, hogy jobb írók vagyunk, mint a múlt században élt mesterek, de a modellünkről, az emberről sokkal többet tudunk, mint ők, jót is meg rosszat is. Egyszerre változott meg az író és az olvasó, a befogadó. Másról kellett beszélni és másképpen, ha azokhoz akartunk szólni, akiknek írtunk, mert ők is megváltoztak, mint mi magunk. A regény csak egy tünet a sok közül. A változást csak egy külsődleges példával jelzem: térfogatában is meg kellett változni a regénynek. Író és olvasó viszonya más az idővel. Az időt értve klasszikusan is mint tartamot és fizikailag is mint a negyedik dimenziót. Másként idomultunk az idő fogalmához, mint elődeink. Ez nem akarja azt jelenteni, hogy a nagyregény helyett egyre több a kisregény, hanem minden regény és novella kísérlet arra, hogy a tér mellett az időben is látni tudjon, mégpedig hitelesen látni. Erre például a polgári nagyregénynek még nem volt gondja, elfogadta a kronologikus, lineáris időt, teljesen közös ritmusban az olvasóval. Mai életünk új időképzetre épül, ösztönösen azzal a képzettel írunk, hogy van perc, ami hatvan másodperc és van perc, ami másfél óra vagy másfél év. Ez persze csak alapműveleti fokon jelzi azt a problémát, amivel a huszadik század valamennyi művészete vívódik, ha az idő kérdését feszegetjük. Szinte végszóra belelépett ebbe a problémába a film. A távolból majd azt fogják mondani, más volt a regény a film feltalálása előtt, más utána.

– A nyájas olvasó tehát a múlté. Hogyan lehet megközelíteni korunk új olvasóját?

– Az új olvasó nem olyan hajlékony, kellemes partner, mint amilyen a múlt századbeli nagyregények olvasói lehettek. Amennyire a magam tapasztalatából meg tudom ítélni, beférkőzni csak erős eszközökkel lehet. Ezt próbáltam megtenni én is a magam képességeivel és a magam módján. Felkészültem rá, hogy olvasóim magányosak, közönyösek, munkától fáradtak, információk tömegével feltöltődtek, és ezért sokszor, amit leírok, hatástalan. Megszűnt például a fogékonyság a szépség iránt, ami az én ifjúkoromban még általános jelenség volt. Rendkívül nehéz katartikus hatást elérni, amikor az olvasó vagy a néző tompultan fogad minden külső behatást. Ebbe belenyugodni azt jelentené, hogy lemondunk a művészetről és lemondunk a művészettel elérhető hatásról. Író ilyent nem tehet. Mindenki a maga módján harcol tovább a létért, a művészet fennmaradásért, ami az emberformálásnak egyik legfontosabb eszköze, sőt egyetlen eszköze, ha felnőttekről van szó. Amit írtam, soha nem spekulatív alapon írtam, de mindig a maximális hatásra törekedtem. Egy műalkotás hatáserejét mindig annak a legelső olvasóján lehet legjobban lemérni, aki nem más, mint maga az író. Én vagyok tehát a magam első számú olvasója, és ami reám nem hat, hogyan tehetne hatást másra. Ezen a módon jöttek létre azok az írásaim, amelyek az én megítélésem szerint hatást tudnak elérni. Hogy ezek jók-e vagy rosszak, annak elbírálása másra tartozik. Erőmből erre telt. Így születtek meg a régebben írt novellákból a későbben írt egyperces novellák vagy az ugyancsak régebben írt novellákból a későbbi színdarabok. Drasztikus eszközökkel éltem, de drasztikusan bántam önmagammal is. Drasztikusan húztam, a színpadon drasztikus helyzeteket teremtettem, ha kellett, drasztikus szavakat használtam, nem tehettem másként. Vannak koponyák és egyre több ilyen van, melyekbe csak lékeléssel lehet behatolni. Nagyon kevés írásomat tartom sikerült írásnak, de sikerültnek csak azt, amelyikben ez a repesztő, robbantó hatás mérhető módon érvényesül.

– Ma Magyarországon vagy Európában milyen embercsoporthoz sorolod magad? Kikhez tartozol? Társadalmi helyzeted, szereped, szerinted milyen?

– Nézd, amióta én írok, soha másról nem írtam, mint a mi népünk sorsáról, és arról is csak jelen időben. Azt hiszem, az öt ujjamon meg tudom számolni azt a pár írást, ami valamilyen párizsi emléket elevenít fel, vagy a szovjet földön játszódik, mert ott voltam, de ott is magyarok között. Nagyon bonyolult szituáció magyar írónak lenni. Olyan nép fia vagyok, melynek csak kétharmada él a határaink között. Budapest után a legnagyobb magyar lakta városok sorrendje a következő: New York, Cleveland, Bukarest, Szeged. Ez sok mindent hoz magával, elsősorban azt, hogy a mi határaink nyelvileg csak jelképesek, amit írok, annak kint is van értelme, a változó körülmények között vett értelemben. A határainkon túl, az ottani adottságokhoz mérten másként és másként fejlődnek az ottani sporidák. Két példa: Újvidéken és Szabadkán magyar színház működik, pedig amíg Magyarországhoz tartoztak, soha nem volt ott színház. Vagy Amerika. Én most Amerikában jártam, a Tóték washingtoni bemutatója után, és találkoztam a mi nagykövetünkkel, Esztergályos Károllyal. Ő például azt mondta el, hogy a magyarság első generációja általánosságban igyekszik elfelejteni a hazáját, de még magyarul beszél. A második generáció többnyire nem tud magyarul, és amerikainak érzi magát. A harmadik nemzedék, amelyik egyáltalán nem tud magyarul, a népek kohójában különös nosztalgiával kezd vágyódni a nagyszülők hazája iránt, mert valamihez tartozni kell. Én is találkoztam magyar családokkal, akik különböző generációkhoz tartoztak, és elárasztottak kérdéseikkel. Én szívvel-lélekkel helyeslem az irodalompolitikának azt a gesztusát, hogy nemcsak elismeri, hanem megismertetni is igyekszik a határainkon kívül rekedt irodalmat, még az emigrációs irodalmat is. Ebben a kérdésben az a megrázó, ha például csak magamat nézem, hogy tőlem az emigrációban született, a francia vagy az angol irodalom árnyékában felnőtt írótársak művészete, habár magyarul írnak, voltaképpen messzebb van, mint egy kortárs lengyel vagy jugoszláv író. Amikor külföldi irodalomról van szó, én mindig ezzel a kelet-közép-európai irodalommal érzem a legnagyobb sorsközösséget. Hogy konkrét legyek: drámaírók közül Beckett, Ionesco, Dürrenmatt, de közel érzem magamhoz Mrožeket, a cseh Havelt, a román Sorescut. Talán az volna a jó, ha egyszer az írók ülnének le a tárgyalóasztalhoz, mi talán megértenénk egymást, és sok minden megváltozna Kelet-Közép-Európában.

– Sokat jártál külföldön?

– Mindig sokat jártam külföldön. A háború előtt a családom jómódjából azt az egyetlen lehetőséget élveztem, hogy utazhattam. Amikor újra utaznom lehetett, akkor utaztam a magam örömére, vagy ha érdekesnek ígérkezett valamelyik darabom bemutatója. Sokat csatangoltam, két évig Franciaországban éltem, egy évig Angliában.

– Külföldön időzve éreztél honvágyat?

– Ez született adottságom, bárhol vagyok, három hét múlva beüt a honvágy. Olyan ez nálam, mint a nőknek a havi tisztulása. Mindig boldogság fog el, amikor hazafelé átlépem a határt, ez is mutatja, szentimentális lény vagyok.

– Ismersz franciákat, angolokat, lengyeleket. Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Egészen sajátos a mi szituációnk, mert igaz, hogy lengyelek is, olaszok is milliószámra élnek a határaikon kívül, de mégis megmaradtak belül olyan lélekszámú népnek, ami biztosítja a nemzetnek, hogy ne legyen bennük kisebbrendűségi érzés. Ha a te kérdésedre röviden kellene felelni, azt mondanám, magyarnak lenni voltaképpen egy hiányérzet. Örök keresésben élünk. Leginkább persze a megmaradást keresve vagy a hozzánk hasonló sorsúakat, akikről szintén volt szó. Valami hiba van minálunk az emberi méretekkel, mert a svájciak kevesebben vannak, ráadásul három-négy nyelven beszélnek, még sincsenek létproblémáik. Mi azonban olyan tehetségeket termelünk, és néha akkora lángész szakad fel a mi sorainkból, hogy úgy érezzük, sokkal több magyarnak kellene lenni, hogy fel bírja szívni, használni ezeket a hatásokat. Egy Petőfit, Adyt, József Attilát nem elég tisztelni, hanem valahogyan fel is kellene szívni, beépíteni, ahogy a cukrot dolgozza fel a szervezet. Emellett az is valamilyen szorongató érzéssel tölt el minket, hogy nem bírunk mit kezdeni a tehetségeinkkel, és azt látjuk, karnyújtásnyira tőlünk befulladnak óriási ígéretek. Egy példát mondok. Muzsikus barátaimtól tudom, hogy annyi instrumentális tehetség terem közöttünk, hogy csak egy tört részüket tudjuk néha idehaza, és ritkábban külföldön dobogóra juttatni. Az embernek örömében is könnybe lábad a szeme, ha külföldön cselleng, és csaknem minden városban egy magyar név üti meg a szemét. Most Amerikában is látnom kellett, hogy az ottani képzőművészetben mennyi a magyar név. Alig láttam színházat, ahol ilyen vagy olyan minőségben meg ne akadt volna a szemem egy magyar néven. Talán könnyebb lenne a tehetségtelenséget elviselni, mint megbékélni azzal, hogy pazarlóan bánunk a tehetségekkel.

– Szülőfalud Budapest… Hogyan éltetek itt? Milyen volt a gyermekkorod? Mondj valamit szüleidről, testvéreidről.

– Ez tévedés. Szülőfalum Budapest, de ifjúságom jó részét falun töltöttem, anyai nagyapámnak ecetgyára volt Verebélyen, amit most Vráble néven találunk. Nyitrától van húsz kilométerre. Itt töltöttem gyerekkorom minden vakációját, a nyarakat. Még arra is emlékszem, hogy Érsekújváron át kellett szállni a gyorsról, és ott volt nagyapámnak a plakátja: „Három régi szó, Pető ecet jó.” Ahogy Proustnak egy teasüteményről jutott eszébe az ifjúsága, nekem, ha ecetszagot érzek, akkor rémlik fel húszéves koromig minden nyár, emberek, egy félig magyar, félig szlovák kisközség. Hozzá kell tennem, hogy ez a Verebély, amikor én oda jártam, már Csehszlovákiához tartozott, és az akkori Magyarországról nézve, ez egy sokkal szabadabb és demokratikusabb világ volt. Mérhető azzal, amit akkor persze nem tudtam, mindvégig legalitásban volt a kommunista párt, de én mérhettem azzal, amit tudtam, hogy parasztgyerekekkel játszhattam, meg is maradt közülük néhány mindmáig barátomnak, ami a család társadalmi helyzetét tekintve az akkori Magyarországon elképzelhetetlen lett volna. Gyáron ne képzelj valami óriási ipartelepet, ennek a régi Pető-féle ecetgyárnak mindössze három munkása volt. Bár az is igaz, hogy az ecet nem túlságosan munkaigényes termék. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gondolkodásomra a falusi élet vált jellemzővé, városi ember lettem, de a legérzékenyebb húsz évem szabad idejét töltöttem falun, és ez kitörölhetetlen az ember lelkéből. Egyébként gyógyszerész családból származom, Pesten éltünk. Van egy húgom, aki a háború után a férjével együtt még Csehszlovákiából kivándorolt Argentínába, ott él ma is, de sűrűn hazajár. Nekem is van két gyerekem, fiam és lányom. A fiam egyetemi hallgató, a lányom vágóasszisztens a televízióban. Bár író vagyok, mindig megpróbáltam úgy élni, és olyan légkört teremteni magam körül, mintha nem volnék művész, hanem egyszerű dolgozó ember. A gyermekeim is úgy nőttek fel, hogy nem szenvedték meg a művészkörnyezet kivételezettségét, ami egyszerre áldás tud lenni meg átok is. Ennek következtében egészséges emberek.

– Budapest mégiscsak a szülőfalud…

– Lelkes, hivő és meggyőződéses budapesti vagyok. Azt hiszem, hogy ez a város nagyon sok szempontból egyedülálló a földtekén, elsősorban a szépsége miatt. Ezt így volna helyes mondani: Isten mindent megtett, hogy ez legyen a világ legszebb városa, mi, emberek is mindent elkövettünk, hogy elcsúfítsuk, de ez nem sikerült egészen. Sokfelé jártam, de azt hiszem, hogy ez a város alkatában, szellemében egyedülálló. Van benne valami drámai. Az, hogy Buda hegyekre épült, Pest pedig lapály. A kettő között, mintha egy lángelme tervezte volna, egy szépet és merészet kanyarodik a Duna. Ha a Halászbástyán állsz, mintha egy nápolyi magaslatról néznéd a Földközi-tengert. Ha Pesten sétálsz a Duna felé, mintha hajóval érkeznél egy nagy kikötőbe. A természet nem adhatott többet. Mi azonban, akik itt lakunk, mindent megtettünk, hogy elrontsuk a természetnek ezt az ajándékát. A budai hegyeknek az előőrsét, a Gellért-hegyet, a Várdombot meg a Rózsadombot egy kivétellel elcsúfítottuk. A Gellérthegy még hagyján, azt még legalább csak egy erődítmény romjai koszorúzzák, de a szomszédját már agyonnyomja a vár, a Rózsadombot pedig egy odarondított szakszervezeti üdülő. Ez a kettő többet kapott, mint amennyit elbír. A józan ész azt sugallja, hogy a Duna két partján lehetőleg hátrább szorítsuk az épületeket, és oda fákat, sétányt telepítsünk, ehelyett szállodát rakunk a pesti partra, ami Budáról úgy hat, mintha egy részeg ember akarna belemenni a vízbe. Módszeresen pusztítunk el minden talpalatnyi zöld helyet a városban, mintha ma is a telekspekuláció és nem a városrendezés elve lenne az uralkodó. Emiatt mindig szomorú leszek. Egyetlen vigasztalásom a város szelleme, amely túlélt minden ostromot és pusztulást, mely pezsgő és eleven, sohasem halt ki belőle a teremtő erő. Magamat is e város szerény szellemi örökösének tartom. Azt hiszem, minden írásomat az a sajátos budapesti jelleg hatja át, amiért ide örökre visszavágyom.

– Életednek, gondolom, a háború volt a nagy fordulata. Vagy tévedek?

– Sokat vagyok együtt fiatal írókkal, egyszer azt mondta nekem valamelyikük „Könnyű maguknak, maguknak ott a háború.” Ebben a megjegyzésben bármilyen groteszkül hangzik, van némi igazság. Hemingway írta az Afrikai vadásznapló-jában, amit most pontatlanul, emlékezetből idézek: Nem nevezheti boldognak magát az az író, akinek ne lett volna háborúban része. Persze, az ilyen írói téziseket nem szabad túl komolyan venni, mert az igazságok többnyire saját kalapméretre készülnek. De az is igaz, hogy a háború az irodalom őskezdetei óta vissza-visszatérő írói tárgy. Ha most felidézem, mi él bennem még ma is a háborús emlékeim közül, akkor az nem a borzalmak sorozata, az állandó halálveszély, hanem az, hogy soha ilyen közelségben és ilyen polarizált feszültségben nem láttam egymás mellett az ember képességét a jóra meg a rosszra. Ez abból fakad, hogy a háború sűrített lét, amilyen sűrített egy színpadi helyzet, azzal a különbséggel, hogy a háború vérre megy. Azt megélni volt a nagy élmény, hogy végre fölmérhettem, ami tőlünk kitelik, és azóta nagyon óvatos vagyok annak megfogalmazásában, hogy egy ember jó-e vagy rossz. Mert láttam, hogy minden a helyzeten múlik, ami belőlünk a jót vagy a rosszat kiugrasztja. Mindezt lefordítva egy hivatásos író anyanyelvére, úgy is mondhatom, ott vált belőlem az epikusból drámai alkat. Biztosan nem véletlen, hogy az első drámámat, a Voronyezs-t, ha még oly gyenge mű is, a háború friss élményi hatására írtam. Azóta azt vallom, az író és vele minden más ember, mindig a gyengék és elesettek oldalán kell hogy álljon, de azért nem szabad lebecsülni az erőt sem. A világ javait és az emberiség fejlődését végül is az erő hozta létre, bár sokszor a testileg gyengék voltak a legnagyobb erő hordozói.

– Milyen a hadifogság pszichózisa? A fogolytáborban hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok, milyen gondolatok dominálnak?

– A hadifogság rettenetes gyámoltalan állapot, de akik átélték, azt hiszem, nem rossz iskolát jártak benne végig. Össze voltunk zárva mi magyarok sokezred magunkkal annyiféle nációval, ahányat csak Hitler mozgósítani tudott a bolsevizmus elleni vesztes hadjáratában. Tehát voltak velünk németek, románok, olaszok, franciák, csehek, osztrákok, japánok, és bár minden nemzetiségnek külön barakkjai voltak, mégiscsak kialakult valamilyen közösségi élet a különféle nemzetek között. Közülünk a legtöbben parasztgyerekek voltak, akik soha nem láttak még franciát, még kevésbé néger franciát, mert ilyenek is voltak. Az együttélésben kialakult valamilyen sorsközösség. Eleinte csak egymás mellett éltünk, aztán mindinkább egymással. Együtt jártunk ki munkára a táborból, és később, ahogy lassanként civilizálódtak a körülmények, könyvekhez jutottunk, színházat építettünk, és ettől még jobban összeolvadt ez a tömeg. A hadifogság a sok ráérő időből eredően a nagy mesélések korszaka. Én magam is annyiféle emberrel, sorssal ismerkedtem meg, kerültem szorosabb kapcsolatba, mint soha azelőtt. Én egy jó polgári család fiaként kerültem ide közéjük, és voltaképpen csak felületes emberi kapcsolataim voltak. Itt aztán nagyon mélyről nyíltak meg a lelkek előttem, itt vált bennem életemben először tudatossá, hogy „ami tömegnek látszik”, az sorsokat rejt magában, a legszürkébb, legszűkszavúbb ember is emlékeket, vágyakat, indulatokat, szenvedélyeket hordoz. Kialakult tehát itt egy felszínes közösségi élet, ami csak abból állt, hogy legyen már vége a háborúnak, és kerüljünk haza. De ahogy múltak az évek, ráébredtünk egy sokkal mélyebb közösségi tudatra, én például arra, hogy mi értelmiségiek, munkások és parasztok legbelsőbb, titkolt életünkben mennyire hasonlatosak vagyunk. Mintha odáig bekötött szemmel éltem volna, és most egyszerre látnom engedett a sors, néha tragikus, néha vidám, de mindig nosztalgikus lelki profilokat. Töméntelen sok emberrel kerültem össze öt év alatt, azóta ezerfelé vetett bennünket a sors, de a szálak nem szakadtak szét, akik ott együtt voltunk, nem hagytuk el egymást. Azóta érzem úgy, hogy a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás. Az egész emberi etikám erre a szóra épül, és ez a kulcsszava az én írói munkásságomnak is. Ennek köszönhetem, hogy bár jól ismerem a nyugat írói mozgalmait, módszerekben sokat tanultam tőlük, de filozófiájukban sohasem azonosultam velük. Hiszem például, hogy abban az információözönben, szózuhatagban, amiben élünk, a közlés értéke devalválódott, de nem hiszem és sohasem fogom hinni, hogy ember és ember közt valaha is megszüntethető a kommunikáció. Most már öregségemre van néhány íróbarátom Franciaországban, az Egyesült Államokban is, de erről beszélve, mintha egy folyó két partjáról kiáltoznánk, annyira nem tudjuk egymást megérteni. Ott a táborban mindannyian sebzett lények voltunk. Én magam fizikailag is sebesült, de lelki értelemben kivétel nélkül mindenki. Ha volt valaha abszurd helyzet, a miénk az volt. Foglyai voltunk egy olyan országnak, melyre fegyverrel támadtunk, holott az soha semmiben sem vétett ellenünk. Mégis emberségesen bántak velünk, legfeljebb káromkodni hallottam az őreinket, de négy és fél év alatt nem láttam azt, hogy valaki megütött volna egy foglyot. Itt éltünk mi rossz lelkiismerettel, tudva, hogy amit tettünk, azért a történelemtől soha nem kapunk majd feloldozást. Ebben a zaklatott, felsebzett állapotban néha két-három jó szóval segíteni tudtunk egymáson. Egy jókor kimondott biztatás csodát tudott tenni. Így hát én csak a vállamat rándítom, ha valaki azt mondja, hogy ember és ember között megszűnt a kommunikáció. Nem ragadt rám a pesszimizmus sem a nyugati, sem néhány itthoni barátról. Csak az mondhatja, hogy nem lehet rajtunk segíteni, aki vagy nagyon messziről, vagy nagyon száraz szemmel nézi embertársait. Én magam is, hogy most itt ülhetek és teveled beszélgethetek, azt kizárólag embereknek köszönhetem, olyan embernek, aki egy rossz percben mellém állt, vagy olyannak, aki sebesülten az életemet mentette meg. Annak a szónak, hogy „ha”, sem a világtörténelemben, sem egy ember életrajzában nincs semmi értelme. Nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha valami másként történik, de azt hiszem, az a „ha” mégiscsak jogosult. Ha nem járom meg a háborút és a hadifogság iskoláját, akkor ma talán Beckett filozófiájának lennék én is egyik támasza. Így csak azt tudom hajtogatni, igaz, néha józan érvek nélkül, hogy az emberiség nem menthetetlen, amíg egy ember a másiknak megmentője lehet.

Örkény az órájára pillant.

– Meccs van a tévében, nem nézünk bele? – kérdi.

Félbehagyjuk a munkát, átmegyünk a másik szobába. Az utánpótlás-válogatott játszik valakivel. Radnóti Zsuzsa felvágottat, sonkát, újhagymát, zöldpaprikát tesz az asztalra. Falatozunk, nézzük a focistákat. Örkényt csak félig érdekli a mérkőzés, Radnóti Zsuzsát egyáltalán nem, de azért néha a képernyőre pillant. Érdekes asszony. Tudjuk róla, hogy a Vígszínház kitűnő dramaturgja, de úgy látszik, ennél is több. Van valamilyen jótékony kisugárzása, belső fénye. Ellenpontozza Örkény komorabb, sebzettebb világát. Néha úgy érzem, Örkénnyel keserves dolgok történhettek, de nem beszél róla, mert fegyelmezett. Ahogy uzsonnázás és futballnézés közben az arcára pillantok, egy régi Vas megyei éjszaka jut az eszembe. Késő este érkeztem nagyanyám falujába, ettem valamit, aztán belefeküdtem a szalmazsákos régi ágyba. Még nem volt villany, petróleumlámpa bűzölgött az éjjeliszekrényen. A fiókban találtam néhány háború előtt kiadott forhant ponyvát. Olvasásba merültem. Fokozatosan felkeltette az érdeklődésemet a történet. Ki kicsodát? Honnan, mikor, miért, mennyit? Amikor a történet feléhez értem, hiányzott tíz oldal. Átugrottam, olvastam tovább, de hiába. Attól kezdve csak félig értettem az eseményeket. Történt valami azon a tíz oldalon. Látszólag talán lényegtelen, de ismerete nélkül a történet minősége megváltozott. Így vagyok Örkénnyel is. Az én példányomból hiányzik tíz oldal. Valahonnan. Lehet, hogy az elejéből vagy a közepéből, nem tudom. – Amikor visszatérünk a mozaikberakású asztalhoz, felteszem a következő kérdésemet:

– A szorongást mint konkrét érzést ismered?

– Nincsenek szorongásaim, kérlek. Amitől szubjektíve legjobban szoronghatnék, a halál, abból annyit láttam és olyan sokféleképpen, olyan irtózatos variánsokban, hogy ami rám vár, azt szerényen és megbékélve várom.

– Hogyan éltél az ötvenes években? Mi történt veled akkoriban?

– Az ötvenes években én is, mint annyian mások, skizofrén állapotban éltem, valami jót akartam a világra hozni, s az a kevés, ami a sokból megvalósult, jó is lett. De én viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy a szép szavak mögött nemcsak jó szándék, hanem becsapás is van. Mai szemmel nehéz azt a konstellációt elképzelni, hogy egy ember egyszerre kormánypárti és ellenzéki legyen, de én jó néhány évig éltem ebben az abszurd szituációban. Ez persze az írásaimon is meglátszott. Nem is voltam soha kedvenc, nem is szerettem volna azzá válni. Jól emlékszem arra az estére, amikor hirtelen megvilágosult előttem minden. Ez a Rajk-tárgyalás napja volt, amikor Déry Tibor engedélyt kapott, hogy meghallgassa. Este felmentem hozzá, és ő azt mondta: betanult szöveget mond, egy szó sem igaz az egészből. Hát ez volt az az elektrosokk, ami engem kigyógyított a skizofréniából. Attól kezdve már meg tudtam különböztetni az igazságot a hamisságtól. Őszintén szólva ma sem tudom, kinek az érdekét szolgálta, és mire volt jó az a csalás, ami aztán annyi vérbe és szenvedésbe került. Ezt a témát gondosan kerülgetjük, pedig nyilván páncélszekrénybe zárva megvannak a róluk szóló dokumentumok, de lehet, hogy ezek is húszéves késedelemmel kerülnek majd napvilágra, mint a Kennedy-gyilkosság titkolt ügyiratai. Nem okvetlenül szükséges, hogy én erről az igazságot tudjam, fontosabb, hogy a tanulságot ne felejtsem el sem én, sem azok, akik most a hatalom birtokosai. Igaz ugyan, hogy mindig voltak és lesznek is államtitkok, enélkül a hatalmat nem lehet megtartani, de minél jobban kizárják a nyilvánosságot a hatalomból, annál jobban elszigetelődik a hatalom. A végén, mint Rákosié is, csak névlegessé válik. Eleget tiltakoztam életemben ahhoz, hogy kimondhassam, most ésszerű és jóra törekvő vezetés alatt élünk, de még ez is húzódozik a nyilvánosságtól, illetve a nyilvános vitáktól. Napról napra kötünk kereskedelmi szerződéseket, de csak azt tudatják, hogy kik írták alá, hogy mit adtunk, vettünk, azt már nem. Elvárják, hogy ne csak a családi háztartásban, hanem az ország életében is jól gazdálkodjunk. De miként tehetnénk ezt, ha soha nem tudjuk, mi a tét?

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdekelnek, hatnak rád?

– Kezdő író korom óta politikus írónak vallom magam. Beismerem, hogy néha rosszul politizáltam, és csak az szolgál mentségemül, hogy soha életemben semmiféle hatalom nem volt a kezemben.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid?

– Nagyon sokszor álmodom. Freud óta tudjuk, milyen célzattal, szorgalmasan mindig elfelejtem. Hamarabb megy ki a szememből az álom, mint tudatomból az álmaim emléke. A Tóték című kisregényt például elejétől végéig megálmodtam, és szerencsére volt erőm mindjárt lejegyezni a történetet. Ez csak egyszer fordult velem elő. Minden balsikeremért azzal vigasztalom magamat, hogy legalább álmaimban zseniális író vagyok.

– Mikor sírtál utoljára?

– Hát kérlek, sírni ritkán sírtam életemben, nem vagyok rá hajlamos. Alkatomnál fogva inkább értelmi, mint érzelmi hatásokra vagyok fogékony. Apámon és anyámon kívül nem sirattam meg senkit. Legutoljára egy fél percig álltam a sírás határán, ez Los Angelesben történt, ahol vendéglátóim kocsijukkal kivittek a tengerpartra. Ezt a várost mérhetetlen számú autósztráda szeli keresztül-kasul. Hat sáv ide, hat sáv oda, özönlik az autófolyam. Itt láttam egy vak embert egyedül állni, át akart kelni a túlsó oldalra. Állt, és botjával ütögette az aszfaltot, segítségre várva, de órák hosszat mehet az ember az utakon, míg egy gyalogost lát. Nem tudom, mióta állt ott az a vak, és nem tudom, meddig állt még, csak azt tudom, hogy hiába várt, mert ezeken a sztrádákon megállni nem lehet. A huszadik század csapdája volt ez, amitől könnybe lábadt a szemem.

– Melyik a legkedvesebb ünneped?

– Előbb azt kérdezted, szoktam-e szorongni, azt mondtam, nem. Most, hogy az ünnepek kerültek szóba, eszembe jut, egyvalamitől mégis szorongok, ez a karácsony ünnepe. Nem tudom, miért van ez így, a legtöbb karácsonyunk szép volt, de úgy látszik, ilyenkor érezzük az idő múlását, éveink fogyatkozását. Úgy látszik, én is, mint Faust, szeretném megállítani az időt. Majdnem mindig álmatlanul virrad rám a szenteste utáni reggel.

– Hol étkezel, mit eszel szívesen?

– Itthon étkezem, a magyar kosztot szeretem és a halat. Dunai halat, balatoni halat, tengeri halat. Én magam is tudok főzni, mert aki ilyen sokat volt katona, ez elkerülhetetlen. Úgy főzök, ahogy csak férfiak tudnak főzni. Szerencsére nem gyakorlom. De néha nem tudok ellenállni… Te is tudod, hogyan van ez, néha minden ürügy jó, hogy elmeneküljünk az írás elől. Most, hogy itt van az új krumpli évadja, már érzem, egyszer csak lemegyek a piacra, és írás helyett megfőzöm egyik remeklésemet, az új krumpliból készített tejfeles paprikást. Az a titka, hogy újhagymát kell alá vágni.

– Mi a passziód, mit csinálsz pihenőidődben?

– Két nagy passzióm volt, amikor kitellett a szabad időmből: a síelés és a vitorlázás. A síelés, azt hiszem, a modern ember utolsó menekülése a természetbe, a magányba, aminek mégis megvan az a varázsa, hogy közben élvezhetjük századunk nagy vívmányát, a sebesség mámorát. A síelést néhány éve abbahagytam, vitorlázni pedig, amióta szegény Sarkadi Imre elhagyott minket, csak ritkán tudok, mert nem jutok hajóhoz.

– Van valamilyen babonád?

– Babonám nincs.

– Milyen a közérzeted?

– Alapjában elégedett ember vagyok, ami személyes sorsomat és helyzetemet illeti. Ezt mindenekelőtt a feleségemnek köszönhetem, akivel tizenöt év óta életteljes harmóniában élek, mert megteremtette nekem azt a lelki csöndet, amiben dolgozni tudok. Engem a külső zaj nem zavar, hallod, ott robognak el az autóbuszok az ablak előtt, de a belső diszharmóniától munkaképtelenné válok. Éltem amúgy is eleget, hogy áldani tudjam azt a percet, amikor a feleségemet megismertem.

– Vannak ellenségeid?

– Hát persze hogy vannak ellenségeim. Inkább az a baj, hogy nem tudom, kik azok. Időnként a barátaim közlik, hogy megvédtek, innen tudom, hogy vannak. Azért a tanulság kedvéért el kell mondanom, hogy régebben nemigen volt ellenségem, de amióta színpadi művekkel kísérletezem, megszaporodtak. Az okot a színház varázslatában látom, mert kétségtelenül van benne valami különös, a versengésnek és hiúságnak rejtett tartalékait szabadítja fel. Bevallom, ennek nem tudom a magyarázatát, mert én, ha valamelyik írónknak színpadi sikere van, vele örülök. Úgy látszik, ez nem általánosítható.

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Sokszor, de itt is érvényben van, amit beszélgetésünk elején az írói mesterségről mondtam. Hiúság, pénzkérdés, sértés soha gyűlöletet nem ébresztett bennem, de ha valaki írói munkámban megakasztott, arra mindig gyűlölettel reagáltam. Van valami megszállottság mibennünk, írókban, s ez a hatás eredője. Valamit, amit itt magunkban fontosnak érzünk, azt másokra is rá akarjuk kényszeríteni. Ami ennek az exhibicionista ösztönünknek útját állja, arra belőlünk ugyancsak az ösztönvilág reagál, mégpedig ilyen primitív érzelemmel, mint a gyűlölet.

– Hiszel a barátságban?

– Abban alapvetően hiszek. Életem egyik legnagyobb büszkesége és vívmánya, hogy ifjúkorom óta úgyszólván minden barátomat meg tudtam tartani.

– Szenvedélyeid vannak?

– Dohányzom, pedig el vagyok tiltva. Nem szívok sokat, de minden rágyújtásnál szégyellem magam, mert az öngyújtó fénye mint egy reflektor világítja meg gyöngeségemet.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz.

– Tízezer forint. Azt nagy pénznek tartom. Mellesleg minden pénzt nagy összegnek tartok, amit írásaimért kapok, én ugyanis abban a groteszk helyzetben érzem magam, hogy megfizetnek engem egy olyan működésért, amelyet hogy kifejthessek, én is minden pénzt megadnék. Ilyenkor csodálom a társadalom nagylelkűségét. Remélem, ezt a kiadóim nem olvassák.

– A természeti környezet pusztulása, az oktalan terrorizmus, az érthetetlen emberrablások láttán felmerül a kérdés: merre halad az emberiség? Szerinted merre halad? Mit hoz a jövő?

– Az én műveltségem és szemléletem alapvetően természettudományos megalapozottságú. Én nem filosz voltam, hanem a vegyészmérnöki fakultást végeztem el a Műegyetemen amellett, hogy gyógyszerész oklevelet is szereztem. A másik tudomány, amibe némiképp belepillanthattam, az a modern lélektan, tehát Freudnak, az ő követőinek, eretnekeinek, tagadóinak munkássága. Ha a világot ebből a szemszögből nézed, akkor nem ijedsz meg attól, amit a természet pusztulásának és az embernek ember által való pusztításának nevezel. Mindezek olyan dolgok, amiknek a tudományban nevük van. Tudjuk, hogy ami a vizet fertőzi, az a foszfor, ami a levegőt szennyezi, az a kén, ami az emberi lélekből a kegyetlenséget kiváltja, annak neve lehet kisebbrendűségi érzés vagy ennek opponense, a hatalmi vágy. Minden, aminek neve van, ami definiálható, előbb analizálható, aztán szintetizálható és ennek révén az emberiség hatalmi szférájába kerül, tehát orvosolható. Ma még riasztóan hangzik ez a szó, hogy rák, de valamikor ugyanilyen rémítő volt a tüdővész, kolera, veszettség, szifilisz. Manapság, ha ezek előfordulnak, már kuriózumok. A mi irodalmunknak gyengesége, hogy természettudományos és lélektani ismeretei sose voltak és most sincsenek a kor színvonalán. Hogy ez kioktatásképpen ne hangozzék, hozzá kell tennem, hogy az én fizikai ismereteim is csak egy negyedik gimnazista színvonalán állnak, és analizálásból is megbuknék egy hozzáértő bizottság előtt. De annyit mégis megtanultam Freudtól, hogy amit sikerül tudatossá tenni, az gyógyíthatóvá válik. Az, hogy a levegő kéntartalmát csökkenthessük, ma már nem tudományos probléma, csak pénzkérdés. Az persze, hogy a bennünk lappangó fenevadat megfékezzük, sokkal bonyolultabb feladat, és ebben az irodalomnak döntő szava és befolyása lehet. Itt nemcsak józan észre, hanem fanatizmusra is szükségünk van. Számolnunk kell azzal, hogy a huszadik század egy új embertípust teremtett, aki az atomizált családból kilökődve, akár egy magányra ítélt elektron, egyre nehezebben megközelíthető.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– E kérdésben perben állok a tudománnyal. A valószínűség-számítás törvényei szerint ugyanis az univerzumban léteznie kell még olyan bolygónak, ahol szerves élet kialakulására lehetőség van. Engem azonban a szerves életből kizárólag az ember érdekel. Az ember a természetnek nem célszerű alkotása, hanem e bolygón véletlenek beláthatatlan hosszú sorozata hozta létre. Olyan véletlenek azonban még egyszer nem találkozhatnak, amelyeknek a végén olyan nevek állnak, mint Csontváry Kosztka Tivadar. Ehhez már nem elég a flóra és a fauna, az éghajlat és a légnyomás, ehhez már egy olyan tünemény is kellett, amit mi Magyarországnak hívunk.

Csend lesz köztünk. Örkény hallgat, merően rám néz. Kérdéseim elfogytak. Nagyon fáradt, az arcából egy másik Örkény néz rám, egy örök hadifogoly. Érthető, a hadifogság valójában belső állapot. Búcsúzom. Közben befutott Dobai Péter. Darabot ír a Vígszínháznak, és Radnóti Zsuzsa dramaturgiai segédletével dolgozik. Örkényék szellemi műhelyében minden olyan szép, nyugodt, hűvös, az ülőgarnitúrák, a falak, kint a fák s körben az utcák, az egész Pasarét. Csak hát Örkény még mindig hadifogoly.