Fehér rozsda

 

Aki fiatal, az boldog

A homály csak derékig ért, kicsit magasabban már látszottak a tárgyak, épületek, vastraverzek, a nyögő gőzdaruk gémjei. Lent, a vágányok mentén érc halmozódott, vashulladék, kicsomagolatlan ládák, melyek gépeket rejtettek, lehetőségét valaminek, amit valahol megálmodtak, aztán megfelejtkeztek róla. Vagonokba, gépekbe, emberekbe ütközött. Lába elakadt az űrszelvénybe lógó vashányadékban, és átszakadt a gumicsizmája. De csak ment, ment tovább, hogy megtalálja… Keresett valamit. Talán egy vasérccel púpozott vagont, ami elkallódott a vasmű pályaudvarai között, vagy egy egész szerelvényt, melyről kimutatások, szolgálati naplók bizonyították, hogy megérkezett. Egy embert, valakit, aki érti, hogy minek hol a helye, s ha nincs ott, mit kell tenni. Ment a derékig érő éjszakában, és igyekvőn, bízón keresett valamit. A Duna felől már tavaszi illatokat hozott a szél, de a rakodóvágányok mentén még égtek a kokszkosarak, fényükben alakok, mélyvörös arcok rajzolódtak ki. Fiatal lány teát töltögetett, sós kekszet osztott a levegő ellen. A Duna felől fújdogáló szél a tavaszillathoz a kokszmű, a kohó és az öntödék szagát is hozzákeverte. Nyelték az emberek, nyelték az éjszakát. Teával, keksszel, tavasz- és kokillaillatú széllel, aztán megmarkolták szerszámaikat, és dolgoztak tovább. – Keresett valamit, de nem találta. Áthaladt a nyersvasöntőház alatt, aztán a pakuratartályok, szállóportornyok között a kohót közelítette. Amikor az öntőcsarnok alatt a vágányok közé lépett, folyékony, vörös zuhatag ömlött a talpfák közé. Sárga kéngőzök csaptak fel vakítón, s a vas izzó, folyékony cseppjei szertefröccsentek, mint a sár. Végigvágtak a testén. Úgy érezte, pontok és lyukak égnek a testébe, nem bír mozdulni többet, leomlik. Keservesen hátrahúzódott egy vastest mögé. Nem értette, hogy hol vannak a vagonra szerelt, samottal bélelt, hatalmas nyersvas tálak. Nem érkezett vissza a szerelvény? A földre csapolnak, a vágányok közé? Valahol, a magasban harangok szóltak, a négyóránként sorra kerülő csapolást jelezve. Vagy csak hallucinált, máshonnan származtak a pendülő, csendülő neszek? A kén forró párafelhői mindent elborítottak. Szomjas volt, fuldokolva köhögött. Már lengett felette a kohó, mintha kiszakadt volna a vasbetonból, és a Duna felől érkező tavaszi szél hintáztatná. Az enyhület is a Duna felől jött. A kéngőzt elfújta a szél. Valaki fogta a homlokát. Jódszaga volt a szélnek. Amikor kinyitotta a szemét, egy fiatal nő fejét látta maga felett lebegni. Csak nagyon lassan kapcsolódott hozzá egy nyak, vékony aranylánccal, aztán egy test, fehér ápolónői köpenyben.

– Mit álmodott, rosszat? – kérdezte a nővér.

Bernáth Gyula sokáig nézte a fiatal nő arcát, s amikor már biztosan tudta, hogy kórházban van, a karjában megérezte az infúziós tű idegenségét, s a tartályt is sejtette az ágya mellett, akkor bólintott:

– A kohónál rám ömlött a folyékony vas.

– Ejnye… Maga nem munkás, miért álmodik ilyeneket?

– Nem vagyok munkás? Hát mi vagyok?

– Maga egy finom ember. Kutató egy nagy intézetben…

– Kutató?

– Igen, keres valami szépet, és megtalálja.

– Mit keresek?

– Hát valamit, ami szép és hasznos. Ezt beveszi szépen, és alszik tovább. Úgy látszik, lázas még.

Lenyelte a tablettát, várt. A nő hátrahúzódott, aztán kiment a kórteremből. Hallotta, hogy valahol szól egy csengő. Lábak dobogtak a folyosón. Csikorgott valami. Suttogva, ingerülten szitkozódott egy férfi.

Lehunyta a szemét, és igyekezett elaludni, de a tabletta nem hatott. Leszakadoztak róla az ásítások, álomrongyok. Megélénkült az agya. Egyszerre több minden is eszébe jutott. A professzor aggodalmas arca, amikor kiderült, hogy a műtét után bevérzett, és fel kell nyitni a sebet. Aztán egy másik kép a műtőből. Az altató orvos, egy fiatal asszony, nem akarta elaltatni. Mi lesz, ha nem ébred fel? Félálomban volt még az előző operáció után, de megszólalt, és a saját felelősségére kérte az altatást. És akkor megszűnt minden. Egy másik világban lebegett tovább, de csak lebegett, lebegett.

Szeretett volna elaludni, de nem tudott. Lassan eszébe jutott a régi vasmű, ahol egy ideig dolgozott. Telek, a füstporos, kibírhatatlanul forró nyár, aztán egy tavasz, amikor a 722-es pályaudvarról átkerült a kohóhoz. Márciusban az egyik éjszaka valakik bedobálták az iroda ablakait. A gyárőrség rohant, nyomozott, igazoltatott, de végül semmi sem derült ki.

Több iroda is volt akkoriban a kohó mellett, túl a bunkersoron. Egyikben a kohót érccel, koksszal, hulladékvassal ellátó vállalat dolgozott, másikban a kohó irányítói, a földszinten a diszpécserek, egy folyosón az orvosi rendelővel. Bernáth Gyula az ellátó vállalat irodájában dolgozott, egy hatalmas teremben, együtt a brigádvezetőkkel és a diszpécserrel. Halványan felrémlett emlékezetében az a húsz évnél régebbi éjszaka, amikor a kohónál már mindenkit ismert. Május volt, letörten és nehézkesen töltötte huszonnégy órás szolgálatát. A meleg, a kizöldült fák, a közeli Duna elvonták a figyelmét a munkájáról. Úgy érezte, hogy bezártan él a kohó alatt, fuldoklik, lemarad az életről. Valahol másutt történnek az élet igazi dolgai, nem a vasműben. Telefonált, irányvonatokat lesett, elveszett ércrakományok után kutatott, közben hazament a délelőttös rakodó műszak, megérkezett a délutáni, majd az éjszakai is, és ő még mindig ott jött-ment a kohó alatt, és vágányhelyzeteket, jelentéseket továbbított a központnak. Éjfélkor aztán csoda történt. Egy nyitva hagyott ablakon át orgonaillatot sodort be a szél. Felemelte a fejét, és körülszaglászott.

– Ez szelence. Nem érzi? – kérdezte az egyik dunaföldvári brigádvezető.

Bernáth Gyula nem válaszolt. Ledobta a tollát az asztalra, és sietve kiment az irodából. A szürke és vörös porral fedett téren már ott állt egy vízhordó lány, Kardos, a kohó diszpécsere és egy öttagú lapátos brigád, amelyik éppen lemászott a bunkersorról, hogy egyen és igyon valamit. Az egyik kulcsi legény azt magyarázta, hogy megfordult a szél, mert ott a bunkersor alatt virágillatot még soha nem lehetett érezni. Kardos csak állt az épületek és a bunkersor négyszögében, s idegesen szimatolgatott.

– Orgona? – kérdezte Bernáth.

Kardos még egy ideig szimatolgatott a levegőbe, aztán minden átmenet nélkül hirtelen kézen állt, és kézen sétálgatva beszélni kezdett:

– Ez orgona. Valami új dolog kezdődik ma éjszaka. Nem értjük a saját életünket.

A bunkersor alatt a téren kis csődület támadt. Mindenki Kardost nézte. Az emberek az orgonaillatról kezdtek megfelejtkezni. Csodálkoztak, hogy egy zakós diszpécserben ekkora erő van. Megy a kezén körbe-körbe, és beszél. Amikor talpra ugrott, többen odamentek hozzá. Kardos hencegni kezdett. Az egybegyűltekkel közölte, hogy néhány éve majdnem kivitték az olimpiára. Valaki megkérdezte, hogy mit tud még? Kardos nem kérette magát. Bőrtalpú cipőben, pantallósan, zakósan csinált egy sorozat flik-flakot. Végül leült a lépcsőre, és a tenyerébe temette a fejét. Bernáth odament hozzá, és megérintette.

– Mi bajod?

Kardos nehézkesen felnézett:

– Te, én most hazamegyek egy kicsit.

– Hogyhogy hazamész?

– Egy hónapja nősültem. Megnézem a feleségemet.

– Most?

– Most. Hazamegyek, megnézem, aztán majd visszajövök. Haver vagy, nem?

– Persze hogy haver vagyok.

– Beülsz egy órára az irodámba, és felszeded a telefont. Irányvonatok jönnek, éppen csak átlépték a határt.

– Nekem is van munkám.

– Szólj be, hogy kimész vágányhelyzetet csinálni, akkor nem keresnek.

Kardos az egyik gyárőrnek kölcsönkérte a biciklijét, és elkarikázott a város felé.

Bernáth Gyula merengve nézte a kórterem homályba vesző mennyezetét. Egy öregember nyögött a sarokban. Ütemesen. Zavarta. Lehunyta a szemét, és igyekezett a húsz évvel korábbi éjszakára gondolni.

Átment a szomszédos irodába, és beült Kardos íróasztala mögé. Átnézte a szolgálati naplóját, aztán beszólt néhány közeli pályaudvarra. Vacak, tyúkszaros vonatok vesztegeltek a vágányaikon, az igazi irányvonatok, melyek az ércet hozták, még messze jártak. Megnyugodott. Hátradőlt a széken, és fütyörészni kezdett. Elfütyült három vagy öt nótafélét, amikor a huzat megérintette a tarkóját. Hátranézett. Fiatal nővér állt az ajtóban.

– Azt hittem, ez a hülye fütyül – mondta, és elnevette magát.

– Ez nem fütyül.

– Minden kitelik tőle. Tudja, hogy megnősült?

– Tudom, egy hónapja.

– Egy hete. Hazudik is.

– Előfordul. Mondja, vérnyomást tud mérni?

– Tudok. Magának idáig semmi baja sem volt.

– Azért jó lenne, ha megmérné – mondta Bernáth Gyula, és felállt az asztal mellől.

A nővér bőre egészen fehér volt. Az ilyen bőrhöz fekete haj és szőr illik, de neki bronzvörös tollazata volt. Nem lehetett több húszévesnél. Valamilyen ismeretlen eredetű sértettség dudorodott a szája sarkában. Bernáth Gyula leült a vizsgálóágyra, s hagyta, hogy a lány a vérnyomásmérőt rátekerje a karjára. Nézte közben, aztán megcsókolta. A lány elengedte a pumpát, és átölelte. Csókolóztak.

– Vedd le rólam ezt a szart – mondta Bernáth Gyula.

– Nem veszem. Egyformák vagytok – mondta a lány, és oldalra billent az ágyon.

A lány arcára már nem emlékezett, de arra igen, hogy a lepedőnek jódszaga volt. A lánynak is jódszaga volt, és az ágynak is. Mindennek. Az egész vasműnek jódszaga volt.

Egy óra tájban megszólalt a sziréna. Az ágy szélén ültek, a lány a vérnyomását mérte. Amikor a bunkersorról laffogó lábbal lehozták a dunaföldvári brigádvezetőt, a lány még mindig a vérnyomását mérte. Bernáth Gyula aztán felugrott, és megfogta a fiú vállát, segített lefektetni az ágyra. Amíg a mentőkért telefonált, a lány beadott neki egy injekciót. A dunaföldvári fiú ordítása lassan halkult.

A mentőkre már nem emlékezett. Kardosra sem. Visszaérkezett valaha? Csak a kohó alá besodródott orgonaillatra s a reggelre, amikor lelépett. Hideg kakaót ivott egy állóbüfében, aztán hazament a munkásszállásra, és aludt; tizenkét órán keresztül aludt.

Nézte a kórterem homályba vesző mennyezetét, és az emlékei között keresgélt. Nem jutott eszébe újabb dolog, csak fájt valami belül. Nem a seb, amit az orvosok nyitottak rajta, hanem a visszahozhatatlan fiatalság. Tudta már, aki fiatal, az boldog és hatalmas. De amikor fiatal volt, nem tudta. Ez sajgott benne mindenütt, az agyában, a friss sebben, az ereiben is.

Senki kutyája

Amikor felemelte a kezét, és integetni kezdett, görcsös fájdalom tört elő a bordái alól. A felesége nem vette észre, hogy megrándult a teste, a kékróka sapka takarásából fehér előkelőséggel mosolygott. Volt az arcában egy kevés rezignáltság. Talán, annak idején, amikor anyakönyvvezető elé álltak, többre számított. A kocsin, színházi estéken, a moszkvai kékróka kucsmán túl, még valamire. – Mire? – tűnődött Ötvös Kálmán. A vonatablakban könyöklő asszony és a két gyermek képe fátyolossá vált. Előregörnyedt, úgy érezte, összeesik. A kezét még mindig lengette, és vicsorgott. Amikor megmozdult a vonat, már csak egy elmosódott kép vibrált előtte, mintha a mozdonyból szivárgó gőzfelhő takarná az ablakokat. A fia hangja áttört a gőzön: „A halaknak adj tubifexet.”

Elindult a parkolóhoz. Eszébe jutott a Naphegy utcai lakás, az első este, amikor harmadéves korában először járt Eszteréknél. Apucika és anyucika, ahogy mértékletes hidegtálakat rakosgatnak az asztalra, s végül felbontanak egy kis üveg bort. Ötvös soha nem látott még ilyen kicsi üveget, nem is értette, hol lehet ilyent beszerezni. Az arcukra is emlékezett még, óvatos faggatásukra: Hány hold földjük van? Szégyenkezve vallotta be, hogy öt. Szeretett volna húszat mondani vagy százat, de nem mert nekik hazudni. Túlzottan fényesek voltak a kilincsek, s a könyvespolcon német nyelvű kötetek sorakoztak. De megörültek az öt holdnak. Annyira örültek az öt holdnak, mintha százat vagy ezret mondott volna. „Szegényparaszti család – bólintott apucika –, nagyon jó, kitűnő.” – Később, amikor a bor elfogyott, mind a három és fél deci, apucika bizalmasan odafordult hozzá: „Ugye, fiatalember, a perspektívái megbízhatóak?” – Ötvös mérnök már nem emlékezett a perspektíváira, csak Eszter alabástrom arcára, bőrére, finom polgáriságára, úriságára, amire ő akkor annyira vágyott. Elég gyorsan megtartották az esküvőt. A következő évben már Eszter is jelentkezett a gyógyszerészeti karra, s életrajzába beleírta, hogy a „férjem szegényparaszti családból származik, tagja a DISZ-nek”. Felvették. Soha nem dolgozott patikában, csak a kötelező gyakorlatokat töltötte le. Időnként elhelyezkedett egyik-másik könyvtárban, napközi otthonban, de az is előfordult, hogy otthoni kötést vállalt. Sehol sem tudott megmaradni. Unta a gyerekeket, a könyveket, a kötőtűket, a világot. Mindent unt, a saját gyermekeit is. De halkan unta, finoman, ahogy egy budai úrilány unja a körülményeit. Sportot szeretett nézni, bokszot meg teniszt, de azt is csak televízión. Közben evett valamilyen jellegtelen dolgot. Parizert vagy sótlan, ízetlen gombasalátát. Rágott, és nézte, hogyan ütik egymást a bokszolók, vagy a labdát a teniszezők. Ha összeesett valaki, akkor egy pillanatra abbahagyta a rágást, és elmosolyodott.

Beszállt a kocsiba. A fájdalom a bordái alól középre, a szegycsontja alá húzódott. Beindította a motort. A Nagyenyed utcából autók kanyarodtak a pályaudvar elé, némelyik begurult a parkolóba, és várta, hogy valaki elhajtson, s megürüljön egy hely. Ötvös nem ment. Tudta, hogy Friedl Judit várja. Lassan, óvatosan melegítette a motort. Megeredt a hó. Fehéren, furcsán lehullottak a pelyhek. Elborították a kocsi ablakát, a betont, a falon és a vaskapun túl a fekete vagonokat. Eszébe jutott a délelőtti értekezlet, a főmérnök, ahogy órákon át ismertette a nemzetközi együttműködési tervet. A mozdulatlan arcok és szemek. A csend. Egyetlen ember sem állt fel és mondott különvéleményt. Senkinek nem tűnt fel, hogy a korábban elismert Ötvös-féle tervet figyelembe sem vették. Hallgattak. Aztán a titkárnő. A döntő pillanatban, amikor a külföldi vállalások tárgyalása megkezdődött, kihívta. Judit telefonált. Aranyos volt, hosszadalmas, követelőző. Úgy érezte, elérkezett az idő kapcsolatuk rendezéséhez. Ötvös szeretett volna időben visszaérkezni a tárgyalásra, ezért sietve bevallotta, hogy elutazik a felesége. Judit felujjongott, és az együtt tölthető téli víkendről kezdett áradozni. Ötvös az értekezletre hivatkozott, és elköszönt, de Judit nem tette le a kagylót, beszélt, beszélt tovább. A mérnök ekkor érezte meg hirtelen a jobb oldali bordája alatt a fájást. Először csak tünékeny kis nyomás volt az egész. Friedl Judit nem tette le a telefont, még mindig beszélt. Ötvös feleségéről, akit soha nem látott, három pontban összefoglalta a véleményét. Ötvös Kálmán az utóbbi évtizedekben a három pontban összefoglalható igazságok és kötelező elvek megismerése közben általában elkeseredett. Ahogy Friedl Judit pontjait hallgatta, a borda alatti tünékeny nyomás fájdalommá erősödött a testében.

Illett volna már kigördülnie a parkolóból, türelmetlenül keringtek körülötte a vonathoz érkező autók, és a hó is esett. De nem tudta eldönteni, hogy merre menjen. Judit várta. Cserépkályha, vadétel, rendes italok, a szomszédos szobában az anya. Az anya, aki olyan töpörtyűs pogácsát sütött Gödöllőn, hogy Horthy is belopakodott a kamrájába. Ott volt valakijük orvos vagy vadászmester, ezt Ötvös soha nem értette pontosan. Csak a pogácsát. Megsütötte a Jutka mamája, és Horthy, félbeszakítva a kormányzást, belopakodott a kamrába, és megette. Unta a pogácsákat. Ideges lett, ha megpillantotta az öregasszonyt. Vett nekik mosógépet, televíziót és a lány szobájába egy egész koloniál garnitúrát harmincnyolcezerért. Plusz ott volt a kínai, aki minden nyugati útján ajándékokkal halmozta el Jutkát. Jutka bátyja sikeres üzletember volt Hollandiában, s az üzletfelei között kínai tőkések is akadtak. Ötvös, ahogy az ajándékok skáláján végigpillantott, határozottan úgy érezte, hogy Jutkát a kínai tőkés megkefélte. A kínaiakról ezt nehezen tudta elképzelni, mert sikeres volt a propagandájuk. Úgy gondolta, hogy azok nem esznek, nem dolgoznak, csak reggeltől estig lelkesednek valamiért. Este mindenki lábvizet vesz egy nagy lavór felhígított piros hecsedlilekvárban. De aki Juditnak a ruhákat ajándékozta, az egy kapitalista kínai volt, s azok valószínűleg rendesen táplálkoznak. Ez többször elgondolkodtatta. Kellemetlen volt számára ez a kínai.

Beindította az ablaktörlőt, és egyesbe kapcsolt. Óvatosan kigördült a parkolóból. Tudta, hogy Judit megterítette az asztalt, már a gyertya is ég. A gyertya nem sokat számít, inkább a fagyal és a csergubacsdíszítés a tálon. Ez is a gödöllői hagyományok közé tartozott. Valójában a csergubacs sem érdekelte, csak Judit. Szerette a bozontos nőket. A női bozót azért előnyös, mert az ember, amíg bent gázol, nem tudja, hogy keletnek tart vagy nyugatnak. Megy a bozótban, és kész. Ötvös rég tudta, hogy a feleségének nincs lelke, csak úrisága van, márvány arca és márvány bőre. Judit bozótjai eleinte lelket sejtettek vele, de elég hamar megérezte, hogy a legsűrűbb bozótosban sincs más, mint bozót. Mégis kellemesebb volt az egész, mint a feleségével, mert a bozót mindent eltakart, így csak sejteni lehetett, hogy neki sincs lelke, de ez nem volt nyilvánvaló.

Lassan hajtott az esti hóesésben. Nem tudta, merre menjen. Judit bozótjaiba kívánkozott, elmerülni benn, és elfelejteni az életet, saját magát. De az epegörcs korlátozta minden mozdulatát. „Fájdalomtól torz arccal henteregni egy koloniálon?” – bizonytalanul ingatta a fejét, és az indexet kitéve hazafelé kanyarodott. Kicsit megkönnyebbült, de ahogy a lakótelep kontúrjai kibontakoztak a hóesésből, a fájdalom erősödött a bordái alatt.

Magára zárta a lakásajtót, aztán kapkodva bevett egy troparint. Későn. A fájdalom elhatalmasodott rajta, és ledöntötte. Fakó arccal hevert az ágyán, és várta a halált. Tudta, hogy más már nem következhet. Belenyugodott. Halkan szidta a feleségét: „Most utazik el… Most, amikor kellene egy ember, aki ad egy pohár vizet… Megérezte, hogy megbetegszem. Elutazott, hogy ne kelljen engem ápolnia… Ha itthon van, nem engedi, hogy beteg legyek. Állva kell megdögölnöm, mint a lovaknak…” – A telefon már elég régóta csengett, mire érzékelte. Felállt, odavonszolódott az asztal mellé, és felemelte. Judit suttogott a drót túlsó végén:

– Na végre. Elutazott?

– Kicsoda?

– A feleséged. Azt mondtad, elutazik.

– Még nem utazott el.

– Ha ennyit szöszmötöl, még a végén lekési a vonatot. Segíts neki csomagolni.

– Jó, segítek – mondta Ötvös, és letette a kagylót.

Tanácstalanul körülnézett. A feleségét kereste. Amikor érzékelte, hogy egyedül van, maga elé motyogott: „Ez a vég. Amikor az ember azt hazudja a szeretőjének, hogy nem utazott el a felesége, amikor elutazott, mindennek vége. Mindennek vége, amikor az ember egész baráti köre orvosokból áll. A Sziszi szülész és nőgyógyász, ez még rendben lenne, de Lotár Béla belgyógyász, Kornél bőrgyógyász, Horváth Pitykó kardiológus, Maurer Feri sebész. Még néhány év, és a barátaim között lesz egy szemész, fül-orr-gégész és egy gerontológus is.”

Kétrét görnyedve az ágyához lépkedett, és ledőlt rá. A fájdalom az agyát és érzékszerveit eltompította, mégis felerősödve hallotta az utcai zajokat. A pótkocsis teherautók csattogása, zúgása az agyába hatolt, és fájdalmat okozott az idegrendszerében. Fájtak a zajok a testében. Hátranyúlt, és a szekrény sarkán halmozódó könyvek közül leemelt egyet, és kinyitotta. Olvasni próbált: „…A mi Napunk ezt az állapotot ötmilliárd év múlva éri majd el, ekkorra hatalmas gázgömbbé duzzad, amely elnyeli a Merkurt a Venust, és majdnem a Föld pályájáig ér. Ez a vörös golyó bolygónkról nézve egünk legnagyobb részét kitölti majd. Sajnálatos módon mi nem érhetjük meg, hogy megfigyeljük e nagyszerű látványt, mivel a felfúvódott Nap sugarai a Földet kb. 2200 C fokra felhevítik, és végül elpárologtatják a felszín anyagát. Talán akkorra a Jupiter alkalmas tartózkodási hely lesz részünkre. Még valószínűbb azonban, hogy el kell menekülnünk a Galaxis más részébe…”

– Sajnálatos módon mi ezt nem érhetjük meg – mondta, aztán a könyvet becsukta, és a szőnyegre dobta.

Igyekezett elképzelni a Galaxis más részét, ahol a Csepeli Vas- és Fémmű munkásai, a budai úrilányok s a bozontos lelkű Juditok, vidéki szegényparasztokkal összefogva, kialakítanak valamilyen életet. Nem tudta elképzelni a Galaxis más részét, ráadásul egy kutya is vonyítani kezdett valahol. „Kizárták a dögöt az erkélyre, és fázik” – gondolta. „Minek tart az ilyen ember kutyát?… Nyilván ölelkeznek, és nem akarják, hogy a kutya lássa. Vagy odapisált a szőnyegre, és most büntetésből fagyasztják az erkélyen. Én meg hallgathatom…”

A kutya jajongva, kétségbeesetten vonyított. A vonyítások felhangjainál egyre élesebb fájdalom mart a bordái alá. A kutya vonyítását inkább érzékelte, mint hallotta. A kutya erőtlenedő, mély morgásánál enyhült, az éles felvonyításainál pedig belenyilallt a fájdalom a testébe. Az egész elrontott élete ott sajgott, nyilallott a bordái alatt. A doktori disszertációja, amit húsz év alatt képtelen volt megírni. Ahányszor csak belekezdett, mindig félbehagyatták vele, mert mindig akadt valamilyen fontos népgazdasági feladat, amit ráosztottak, amit neki kellett megoldani. „Az elmélet, Ötvös elvtárs, később is ráér, nekünk most a termelésben kell bizonyítanunk.” – Az utóbbi években pedig: „Mérnökeink egy része nem tart lépést a tudomány fejlődésével. Van olyan kollégánk, aki húsz év alatt képtelen volt megírni a doktori disszertációját.” – A kutya ott ordított, vonyított, hörgött a bordái alatt. Hatszor vagy hétszer nekilátott a doktorátus megszerzésének. Háromszor választott új témát a disszertációjához, mégsem készült el. Mellékállás, értekezlet, vendégek jönnek, rokonokat kell autóztatni a városban, mert nem találnak oda a nyugdíjintézethez, színházhoz, Merkur-telephez. Sehová nem találnak oda, mivel magyarok. Bejönnek a lakásba, és nem mennek el, amíg mindenki meg nem őrül. Aztán vidékre kell utazni, kiszállás évente harmincszor, nyaralni kell, Eszterrel Bécsbe menni, mert anyucika is ott szokott bevásárolni. Aztán Judit bozótjai. Húsz év alatt három oldal készült el a disszertációjából. Három oldal, három témából. A kutya üvöltött, vonyított, tépte, marcangolta a testét.

– Ha megölném magamat, minden megoldódna – gondolta. Felült, lassan, óvatosan leszállt az ágyról, kihúzott egy fiókot, és a gyógyszerek között válogatott. Nem tetszettek neki a tabletták. Végül lemondóan bekapott egy újabb troparint. Fülelt. Igyekezett megállapítani, hogy melyik erkélyen ordíttatják a kutyát.

– Öreg színésznők vesznek be gyógyszert, a mérnökök másként halnak meg – motyogta.

Kezét a gyomrára szorította, és lassan kétrét görnyedt, összezsugorodott a fájdalomtól. Közben azon gondolkodott, hogyan végeznek magukkal a mérnökök. A gáz, a lúgkő és a sósav cselédlányok stílusa. A kötél békés megyei parasztoké. A revolver a katonatiszteké és az íróké. Az írók stílusa inkább a vadászpuska. Szájba venni a duplacsövűt, a madzag egyik végét a ravaszra, másikat a cipő orrára akasztani, aztán rúgni egyet. Elrúgni az életet, ügyesen, könnyedén. Ötvös mérnöknek nem volt sem pisztolya, sem puskája. Egyébként is elborzasztotta a madzag. Stílustalannak tartotta. A halál úgy szép, ha nemes anyagok közvetítik. Hideg, esztétikusan megmunkált fémcsőből egy szabályos formájú vasdarab az agyunkba fúródik. Ez valami. Az agy befogadja az emberi civilizáció és humánum esztétikus, utolsó formai megnyilvánulását. Aztán csend. A madzag stílustörés. Vas kell a halálhoz, szépen megmunkált vasak. Gépek, talán sínek. Vonat… A vonat az igazi. A jó, tehetséges mérnöknek a kontraszelekció szürke évtizedeiben sínen lenne a helye. De mindenki hajt a jó pillanatokért. Mennek színt választani Csepelre. Beadják az útlevélkérelmet, beadják a lelküket a Patyolathoz, és kimosatják… A vasutat a művészek fedezték fel. József Attila decemberben vetette magát a sínekre Szárszónál. Decemberben jó meghalni, a fagy konzervál. A művészek végiggondolják az életüket, s ha már nem folytatható, befejezik. Megölik magukat, vagy belehalnak valamilyen betegségbe. Ezeket a betegségeket a kimondhatatlan nevű mennyei hivatalban előkészítik. Ez jó lesz majd Ady Endrének, emez meg Kormos Istvánnak. A művészek hosszú ideig gyanútlanok, de ha megértik, mit várnak tőlük, eléje mennek. A mérnökök jobban szeretik az életet, ragaszkodnak hozzá. Latinovits Zoltánt öt darabra vágta a vonat. Ötvös Kálmán lassan, araszolgatva végigtapogatott a testén. Elképzelte, hogy megszűnik, öt darabra szétesve átzuhan azon a fekete pókhálón, ami az élet és a halál mezsgyéjén feszül Ádám óta. Fáradt, ideges kezével tapogatva igyekezett ötfelé osztani a testét. Fej, törzs, a lábak leszakadnak az négy, és egy kéz. Egy kéz leszakad, egy a törzsön marad. Melyik vajon, a jobb vagy a bal?

Megcsörrent a telefon. Ötvös Kálmán a szoba közepén állt, és a kezét nézte. Melyik marad a törzsön? A jobb vagy a bal?

A telefon erőszakosan csengett. Óvatosan, a fájdalomtól görcsbe rántott testtel az asztalhoz lépkedett, és felemelte a telefont. Judit suttogott a készülékbe:

– Na mi van? Elutazott?

– Kicsoda?

– A feleséged.

– Nem utazott el. Megfájdult a feje.

– Mondtam, hogy segíts neki csomagolni!

– Segítettem, de közben megfájdult a feje. Ezt meg lehet érteni.

– Három éve mást sem teszek, csak megértelek téged, és elviselem a feleségedet, pedig nekem több jogom van rád.

– Halkabban kellene beszélned, áthallatszik.

– Nem érdekel, hogy áthallatszik. Mondd meg neki, hogy engem szeretsz. Ha nem mondod meg, odamegyek és megmondom neki én. Egyszer, egy percig légy férfi az életben, menj oda, mondd meg neki, hogy engem szeretsz, és gyereket akarsz tőlem.

– Gyereket? Ki mondta ezt neked?

– Nem kell ezt mondani. Megéreztem, ahogy néztél. Szeretnél egy igazi gyereket. Én majd szülök neked egy igazi gyereket.

– Két gyerekem van.

– De nem igaziak. Én egy igazi gyereket szülök neked.

– Hogyhogy nem igaziak? Esznek, ordítanak, összetörik a vázákat.

– Én egy igazi gyereket szülök neked, a mi gyerekünket. Mondd meg a feleségednek, hogy eleged van belőle, és rendes családi életre vágysz.

– Mást ne mondjak neki?

– Mondd meg neki, hogy eleget tűrtem, betelt a pohár. Ha még egyet nyekken, elválunk tőle. És mi a saját gyerekünket külön neveljük.

– Kérdezd meg anyádat, hogy a kőbölcsőt hol tartja?

– Milyen kőbölcsőt?

– Amiben Gödöllőn ringattak. Kell majd a mi gyerekünknek is.

– Nem értelek.

– Keresd a kőbölcsőt. Ha megvan, telefonálj – mondta Ötvös Kálmán, és letette a telefont. Lassan a heverő felé lépkedett, de a szoba közepén megállt. Valahol panaszosan, hörögve vonyított egy kutya. A fájdalom a bordái alá hasított, és meggörnyesztette. A kutya minden vonyítása ott nyilallott a hasfalán belül, s felfelé húzódva a bordáit feszegette. Még emlékezett arra a visegrádi hajókirándulásra, ahol Friedl Judittal összejöttek. Külföldieket kísért, és Judit volt a tolmács. Este a hajó gépházában, két olajos hordó között kefélte meg. Csupa gépzsír lett a nadrágja, s otthon nem tudta megmagyarázni. A lány másnap telefonált. Ötvös mindjárt megmondta neki, hogy nős, két gyermeke van, az ügynek nincsenek perspektívái. Friedl Judit akkor azt mondta, hogy számára a család szent, semmit sem akar, legfeljebb egy dallam akar lenni a mérnök életében. Ötvös Kálmán azonnal beleszeretett. Ki akar dallam lenni Magyarországon? A félzsidó lányt csodálatosnak találta, s a családot is, a múltjukat Horthyval. Friedl Judit egyébként valóban csodálatos volt. A szépsége, intelligenciája, nyelvtudása, intuíciója. De lényegében mégiscsak nő volt. Nő, és ha valaki nő, évek múltán nem dallam, hanem sorsszimfónia akar lenni valakinek az életében.

Tenyerét a testére szorította, lassan az ablakhoz vonszolódott. Kinézett. Húszcentis hó borította az utcát. A fehér jégporban egy fekete kutya vergődött. Mindent megértett. Nem az erkélyen vonyított valamelyik úri kutya, azok biztonságban voltak. A Senki kutyája vonyított az úttesten. Elütötte egy autó, s az elkerülhetetlen halál és a fájdalom gyászdalait fújta, intonálta órák óta. A Senki kutyája mindenkié volt. Mindenki etette, szólongatta. Fél éve, amikor az utolsó régi, óbudai házakat lebontották, kutyák, macskák és galambok maradtak árván. A gazdájuk elköltözött valahová, de az új lakásban az állatoknak nem jutott hely. Az állatok Óbudán maradtak. Először a macskák pusztultak el, aztán a kutyák. Csak a galambok maradtak meg, és a Senki kutyája. Egy lebontott magyarországi életforma utolsó képviselői voltak. A Senki kutyáját, aki egy kicsit jelképpé is vált, mindenki pártfogolta. De most, advent hetében, a kavargó hóesésben, valaki elgázolta. A kutya ordított, jajongott, s jó ösztönnel az út széléről befelé kúszott, hogy újra átmenjen rajta egy autó. Egy célja volt csak, a biztos megdöglés. De az autók kikerülték. Fondorlatosan fékeztek, balra kanyarodtak, nagy ívben, nagy hurkot rajzolva elmentek mellette. Szegény eb így csak ordított, vonyított fájdalmában. A felmentő autókerék késett. A szenvedés, a fájdalom megújuló hullámai csak a jajongás, ordítás artikulációjában nyilvánultak meg, és a vergődésben. Ahogy a hóban araszolt, és furcsán, feketén mozdított magán.

Ötvös Kálmán az asztalhoz lépkedett, lassan, bizonytalanul felemelte a telefonkagylót, és felhívott egy állatorvost. Bemutatkozott.

– Hol van a kutya? – kérdezte az állatorvos.

– Az ablakom alatt, átment rajt egy autó.

– Ez a maga kutyája?

– Nem az enyém, ez a Senki kutyája, mindenki ismeri.

– Mit kíván tulajdonképpen?

– Vizsgálja meg. Talán még lehet rajta segíteni. Ha nem, akkor viszont jó lenne egy injekció.

– Ezek szerint mégis a maga kutyája, csak elcsavargott.

– Nem az én kutyám, ez a Senki kutyája.

– És ki fizeti a honoráriumot?

– Én szívesen kifizetem.

– Maga? Miféle alak lehet maga? Az ilyen embereknek általában egyetlen fillérje sincs.

– Uram, nekem vannak fillérjeim. Forintjaim is. Sietni kellene, mert a kutya már nagyon a végét járja.

– Nem. Az ilyen embereknek nincs pénze. Aki az ablakon át döglődő kutyákra leselkedik, annak nincs ideje pénzt keresni.

– Nyugodtan jöjjön ide, lent várom a kutya mellett. Mindent kifizetek.

– Ép a nyelve?

– Azt hiszem, semmi baja.

– Akkor előjegyzem. Majd egy alkalmas időpontban nyalja ki a seggemet. De ragaszkodom hozzá, hogy ez a késő esti órákra essen, mert a maga kutyái ilyenkor szoktak megdögölni.

Az állatorvos levágta a telefonkagylót. Ötvös Kálmán az ujjára tekerte a zsinórt, és lassan lóbálgatta a bakelitszerkezetet. Sejtette, hogy ilyen a világ, de most, hogy bebizonyosodott, rosszul esett neki. A kutya közben ordított. Ötvös úgy érezte, hogy a bordái alatt vonyít a kutya. Ledobta a telefonkagylót, és az ablakhoz lépett. A párkányra támaszkodott. Nézte, hogyan ügyeskedik a kutya, hogy végre megdögölhessen. Közben a hó kavargásában is gyönyörködött. Régen, gyermekkorában nagyon szerette a hóviharokat. A hóviharok mindent megváltoztattak. Elakadtak a vonatok, autók, nem volt rendes étel. Csak bor és pálinka. Ahogy a régi telek hangulatát idézgette, látta, hogy a szemközti házból kilép egy fürdőköpenyes férfi. Meztelen lábszárakkal, papucsban gázolt a kutya felé. A kezét a zsebében tartotta, mintha a zsebkendőjét fogná. Amikor a kutyához ért, egy revolvert húzott elő, és kétszer belelőtt. A kutya elhallgatott. Megdöglött. A golyók végeztek vele. A fürdőköpenyes megfordult, és visszament a szemközti házba. A kutya nyilván megkönnyebbült, Ötvös mégis elgondolkodott a jeleneten. Egy megoldást látott. Így kell megoldani egy zavaros helyzetet. Nyilván tanítják valahol. Ott lakik a pasi a házban, gyermekei vannak, aztán ha nagy a zaj, lemegy, s a tárból két golyót beleereszt egy élőlénybe. Utána rend lesz.

Hátradőlt az ágyán. Nyögött. Bármennyire is borzadt a fürdőköpenyes pasas lövéseitől, megkönnyebbült. Nem ordít a kutya. Végre valamilyen konszolidáció. De elfogadni sem tudta a megoldást. A gyilkosság nem megoldás. Mást akart az élettől. Nem halottakat, hanem fényt, sok fényt. A lövések után beállt csend üressé tette. Elaludt.

Álmában Afrikában járt, mint öt éve. Egy majom futott előtte, és csalogatta, hogy menjen vissza a fára. A majom szőrös volt, de hasonlított Friedl Juditra és Eszterre is. Felment utána a fára. A fán elbizonytalanodott. Nem tudott tovább mászni, nem tudott a fán élni. De a majom tovább csalogatta. Másszanak feljebb, a koronaágakról messzire látni. Tovább mászott, és egyre jobban félt. Érezte, hogy olyan dologba keveredik bele, amihez nem ért, és az ágakról bármikor lezuhanhat. De a majmok biztatták, hogy másszon még tovább. Fentről még messzebbre látni. Felment a majmokkal a csúcsra, de semmit sem látott. Ködben állt a táj. Feljebb már nem lehetett mászni. Leereszkedni nem mert, az ágak nagyon messze estek egymástól. A majmok otthagyták. Az éjszakai fagy a csontjáig hatolt, megölte. Jeges gombócként lezuhant hajnalban. Amikor a földhöz vágódott, egyetlen pillanatig érezte, hogy él. Úgy látszott, hogy az élet egyetlen megnyilvánulása a fájdalom.

Reggel átizzadt paplan alatt ébredt. A szoba csillogott. Amikor felállt, látta, hogy félméteres hó borítja az utat, a puha hóddunyhában autók szundítanak. Az agyonlőtt fekete kutyát hó takarta. Fény és hó borította a földet. Üres volt az utca, emberek nem mutatkoztak.

Vízipálma

Pethő Géza fakó, kifejezéstelen arccal állt a békítőtárgyalást vezető bírónő előtt. Időnként mozdított egy keveset a fején, ilyenkor szótlanul várakozó feleségét is megpillantotta. Közös megegyezéssel váltak. A bírónő a válás valóságos okait igyekezett kideríteni, de kérdései visszhangtalanul a semmibe hulltak. Pethő Géza a fiatal bírónő száját nézte, ahogy az kellemesen előredudorodott, szétnyílt, majd becsukódott. A nyakát is szemügyre vette, aztán szőke haját, a kötött ruha alatt feszülő alakját. A bírónő ekkor már valamilyen lakásról beszélt. Pethő Géza nem fogta fel, hogy az ő lakásáról van szó, de furcsa módon eszébe jutottak hajdani albérletei. Diák korában a Domján nővérek házának belső szobájában lakott Nagykanizsán. A két nagyobbik szoba ablaka az utcára, a belső kis szobáé az udvarra nézett. Hazaérkezve illedelmes kopogtatás után át kellett menni a nővérek hálószobáján, majd a középső nappalin, ahol Malvin néni zongoraórákat adott. Ha könyvei közül feltekintett, az ablakon túl, a jázmin és egy bodzabokor szomszédságában fekete márványobeliszket pillantott meg. Malvin néni sírkövét. Arany betűkkel állt rajta a név, a születési év és a halálozás évéből is az első két számjegy. Malvin néni úgy tervezte, hogy Emma nénivel halála után már nem közösködik, külön sírhelyet vásárolt magának. Pethő Gézának a márvány sírkő, a szomszédos szobából áthallatszó zongorabillegtetés, elakadozó skálázás, a Kis kezek nagy mesterek nekibátorodó futamai évekig keretezték az életét.

Később, kezdő mérnök korában is albérletről albérletre vándorolt. Sötét odúk, avétt szagok a falban, képkeretekben, éjszakánként az ómárium fiókjában futkosó egerek. Árnyékszékek az udvar vagy a folyosó végén. Az utolsó idegen szobát nyár végén bérelte ki. Egy városszéli lejtős utcában állt a ház. Az utca kövezete középre lejtett, sekély árkában szennyvíz csordogált. A tulajdonosnő jóindulatúnak mutatkozott, vállalta a mosást, takarítást és a mosdóvíz bekészítését is. Egyetlen falikút volt a folyosó végében. De kikötötte, hogy az albérletben nem fogadhat nőket, még férfi barátokat sem, mivel neki is van egy lánya, s annak erkölcsi épülésére ügyelnie kell. Októberben aztán kiderült, hogy a házrésznek, melyben az albérleti szoba elhelyezkedett, nem volt kéménye.

Két dunyha alatt is hidegek és hosszúak voltak az éjszakák. Hajnalban kidugta a kezét a takaró alól, és óvatosan felemelte az ágy lábához készített pálinkásüveget. Ügyesen kihúzta a dugót, s fektében belekortyolt. Minden mozdulatnak pontosan kidolgozott technikája volt. Csak akkor mászott ki a dunyha alól, amikor a pálinka a gyomrát már átmelegítette. A lavórban reggelre befagyott a víz, ököllel kellett beverni. Amikor a szobában kigyulladt a fény, Gizi, a háziasszony húsz év körüli lánya kopogtatás nélkül benyitott hozzá. A kékre zománcozott kancsóból forró vizet öntött a lavórba, aztán várakozva megállt az ajtó és az ágy között. „Elég forró?” – kérdezgette, s végignézte, hogyan mosakszik meg, hogyan húzkodja magára a trikót, inget, és gombolja be a nadrágját. Négy ujjával közben hangtalanul matatott a kancsó fülén és domborulatán. Baleset érte gyermekkorában, így egyik kezén csak négy ujja volt, összesen kilenc. A városban csak úgy hívták, hogy a „kilencujjú”. Pethő nagyon vigyázott rá, hogy a lány a kék vizeskancsót ne tegye le, s ne kerüljön hozzá másfél méternél közelebb. A lány időnként az ágyat vizsgálgatta, és elmélázva megszólalt: „Látom, járt itt valaki… Nem mondom meg az anyunak, ne féljen…”

Tavasszal sikerült befizetnie egy szövetkezeti lakásba. Hetente kétszer elment és megnézte, hogyan halad az építkezés. Lassan haladt. Elmúlt a nyár, az ősz, és a tél is elkezdődött újra. Két dunyha, hajnali pálinkakortyok, „kilencujjú” a kék vizeskancsóval Február végén adták át az új lakásokat. Délelőtt megkapta a kulcsot, délután beköltözött. Egyetlen taxiban elfért minden földi vagyona. Bőröndnyi ruhával, felfújható gumimatraccal, százötven kötet könyvvel és egy pasztellárnyalatú festménnyel költözött a másfél szobás lakásba. A gumimatracot elhelyezte a szoba sarkában, a könyveket mellette, a képet pedig a szemközti fal előtt a padlóra támasztotta. Felakasztani nem lehetett, mert betonból voltak a falak. Délután átkelt az új házakat körülvevő árkokon és sártengeren, s a közeli üzletekben vásárolt egy asztali lámpát, néhány poharat, teáskannát, majd az élelmiszerüzletben sajtot, szalonnát, felvágottakat és két üveg vörös bort.

Olyan boldog soha életében nem volt, mint ezen az estén. A lámpát a gumiágy mellett helyezte el a kék műanyag padlón. A lámpa barátságos fénnyel hintette be a szobát. Leült a gumiágyra, hátát a falnak vetette, és élvezte, hogy belül van valamin, védett helyzetbe jutott. Felbontotta a vörös bort, és az új pohárból kortyolgatta. Nézte a szoba túlsó végében álló festményt, aztán a világoskék műanyag padlót, mely a harmadik-negyedik pohár után kezdett olyanná válni, mint a végtelen óceán. Könyveket nyitott ki, beleolvasott ebbe is, abba is. Baudelaire-t mormogott és Shelley-t, de saját boldogsága elvonta a figyelmét a versekről. Felállt, újra és újra bejárta a lakást, a konyhában megnyitotta a vízcsapokat, aztán az ablakhoz lépett, és a francia erkélyen át kibámult a február végi alkonyatba. Térde a radiátorhoz ért, s az a ruhán át is gyorsan átforrósodott. Élvezte, hogy fűtik a lakást, vége szakadt a hosszú, átdidergett éjszakáknak, a befagyott lavór kínjainak, és a reggeli mosakodás kényszerű szertartásának is. Kiment a fürdőszobába, megsimogatta a fürdőkádat. Hallgatózott. Csend volt a házban. Milyenek lesznek vajon a reggelek? Többet nem kopognak rám… „Halló, van itt valaki?… Ja, maga az, Pethő úr… Tessék csak nyugodtan…” – Nincs több kopogás.

Közeledett az éjfél, amikor a gumiágyon elkészítette a fekhelyét. Nehezen tudott elaludni, s reggel, amikor a sárga függönyön át betörő fény felébresztette, nem értette, hogy hol van.

Vasárnap meglátogatta a lány. Ekkor már egy vízipálma is állt a szoba padlóján, melyet aztán újabb vízipálmák és filodendronok követtek. Ágyat, asztalt fél év múlva sem tudtak venni, de mit számított az akkor?

A feleségére pillantott. Éppen a fejét ingatta, dacosan, összeszorított szájjal állt a bírónő előtt. „Ez volt az a lány? – tűnődött Pethő Géza. – Mintha egy másik lány lett volna…” – Nézte a dacos arcot, és húsz év messzeségében igyekezett felidézni a lányalakot, az arcot. De húsz év, úgy látszik, hosszú idő.

A békéltetőtárgyalás után beültek egy feketére. Klári idegesen matatott a retiküljében, aztán bekapott egy antineuralgicát.

– Fáj a fejed? – kérdezte Pethő.

– Még nem, de érzem, hogy fájni akar. Az idegeimre ment ez a szőke jogásznő.

– Nem volt kellemetlen. Olyan megértő, kedves nőnek látszik.

– Láttam… Meregette rád a szemét.

– Nem vettem észre.

– Letagadhatod, most már mindegy. Mikor költözöl el?

– Olyan sürgős? Még ki sem mondták a válást.

Cukrot dobott a kávéjába, megkavarta. Már nem emlékezett rá, hányban, de amikor a gyerek ki tudott mászni a járókából, a másfél szobás lakást kétszobásra cserélték. Messzebb kerültek a városközponttól. A lakás nagyobb volt, talán a beosztása is praktikusabb, de nem volt bent költészet. Csak falak voltak, alvóhely.

Kavargatta a kávéját, s valahonnan messziről a felesége hangját hallotta:

– Szeretném, ha a válás után azért jó barátok maradnánk, már csak a gyerek miatt is.

– Hát persze.

– És anyu miatt is. Tudod, mennyire szeret téged.

Pethő a felesége kezére nézett. Remegett benne a kávéspohár.

– Tulajdonképpen miért válunk el? – kérdezte.

– Mert így nem lehet tovább élni – mondta Klári, és megitta a kávéját.

– Hogyan?

– Jaj, miért kínzol? Te is tudod nagyon jól.

– Mit tudok? Én semmit sem tudok.

– Nahát, az önzésed elviselhetetlen.

Pethő Géza odaintette a pincérlányt, fizetett, aztán szó nélkül felállt, és kilépett az utcára. Kint tavasz volt. Olyan félig tavasz. A fák levelei még nem zöldelltek, de a hegyek közül érkező szelek már emelgették a lányok szoknyáit. Az emberek arcán is látszott valami örömféle, olyan „túl vagyunk a télen” megnyugvás. A fiatalok elárasztották az utcát, kukoricát rágtak, vihogtak, egymásba kapaszkodva vonszolódtak, vagy ügettek érzelmeik hőfokozatától függően. Pethő alig látott valamit az utcából, inkább csak érzékelte, hogy körülötte tavasziasra fordult az élet. A lakás nyugtalanította. A tervezőintézetnél elég közepes mérnöknek tartották, a csoportján belül többnyire részfeladatokat oldott meg. Önálló munkával húsz év alatt mindössze kétszer bízták meg. Nem látszott valószínűnek, hogy támogatják majd a lakásügyét. S ha támogatják is, honnan szerez százötven-kétszázezer forintot?

Megállt egy tábla előtt. Áttanulmányozta az albérleti hirdetéseket, aztán felírt közülük néhányat. Villamosra szállt, aztán autóbuszra. Egy aládúcolt, szétesőfélben lévő szürke ház előtt találta magát. Felment a harmadik emeletre, és becsengetett. Öreg, csontos arcú, nagy fenekű asszony nyitott ajtót. Két bulldog követte, és morgott az ajtónyíláson kifelé.

– Csak jobb embernek kiadó – mondta az asszony.

– Megnézhetném? – kérdezte Pethő.

Nehezen jutott be a lakásba. Az asszony a konyhába vezette, és feltárt egy ajtót. Szűk cselédszoba volt. Egy vaságy, szekrény, miniatűr asztal, a sarokban egy lavór, egyébként félhomály.

– Nincs fürdőszoba? – kérdezte.

– De van. Az engem illet, meg a kutyákat. Oda senkit sem engedek be. Volt itt egy albérlő, azt beengedtem. Tudja, mit csinált? Elhasználta a kutyák samponját.

– Mennyi a szoba bére?

– Ezerhatszáz forint, de fél évet előre kell fizetni. Megfelel?

– Van még néhány címem, majd visszajövök.

– Ne jöjjön. Nem szeretem az olyan embereket, akik válogatnak. Jobbat úgysem talál.

Pethő megkönnyebbült, amikor a romos házból az utcára lépett. Biztosra vette, hogy két órán belül tíz jobb albérletet talál, és olcsóbbakat is. De nem talált. Legtöbbjét már kiadták az előző napon vagy a reggeli órákban, amit pedig nem, az hasonló vagy rosszabb volt, mint a kutyás asszony szobája. Egyetlen helyen kínáltak egy világosabb szobát, de a szoba bérén kívül a házigazda azt is elvárta volna, hogy fát vágjon, a pincéből naponta hordja fel a negyedik emeletre a tüzelőt, gyújtson be, hamuzzon ki, s ha az öregasszony bevásárolni indul, menjen vele, és cipelje utána a kosarát. Pethő Géza úgy vélte, hogy egy negyvennyolc éves mérnöknek ezek nem a legfényesebb perspektívák.

A noteszlapot, amire az albérletek címét felírta, összegyűrte, és kiejtette a kezéből. A szél felkapta, és eltüntette az utcán sodródó többi szemét között. Lassan, tűnődve lépkedett. Nézegette a kirakatokat, a sok csecsebecsét, aztán a járda mellett elsuhanó autókat. Nem volt túlzottan rossz kedve, bár erre minden oka meglett volna. Betért a tokaji borozóba, elkortyolgatott két decit, aztán tovább rótta az utcákat. Nézte az embereket, ki hogyan lép, hol áll meg, hogyan emeli a szájához a cigarettáját. A fiatalokat; hogyan nevetnek, csókolóznak a járda közepén. Mennyire nem érdekli őket az emberfolyam, amiben állnak, s az, mint egy természeti akadály előtt, két ágra bomlik, úgy hömpölyög tovább. Nézte a fiatal nőket, és újra eszébe jutott az az este, amikor birtokba vette lakását, és egy gumimatracon üldögélve úszott be az élet sűrűjébe. Még emlékezett a szoba világoskék padlójára, a könyvekre, a lámpára és a vörösboros üvegekre is. „Nem kellene még feladni” – gondolta, és szeretett volna újra ott ülni a kék padlón, vagyontalanul, néhány könyv és két üveg vörös bor társaságában. Makacsul ragaszkodott a régi képhez. Lépkedett az utcán, s lassan eszébe jutott az a vasárnap is, amikor az új lakásban a lány először meglátogatta. Akkor már egy vízipálma is állt a szoba tengerszín padlóján.

A szoknya

Bernáth Gyula nem rajongott a nemzetközi tanácskozásokért, de most, hogy a fülledt, sokráncú szoknya alatt, ami szakterülete fölé borult, több irányból is áramlások keletkeztek, és a test, valamint a mosdószerek szaga összekeveredett, örült, hogy a drága taxival, amit vagy megtérítenek neki, vagy nem, a repülőtér felé roboghat, s egy óra múlva már a felhők felett lebeg, messze az intézettől, a fordítások gyötrő robotjától.

Az értekezlet második napján a felszabadultság érzete, melyet a távolságtól kapott ajándékba, némileg csökkent. Túlzottan meleg volt a faburkolatú teremben, ahol tanácskoztak, s vészesen közeledett az az időpont, amikor hazája képviseletében neki is meg kellett szólalnia. Még nem tudta, mit mond, de az elnök már kétszer is odafordult hozzá, és mosolyogva biztatta: „No, erről bizonyára tovaris Bernáthnak is lesz majd mondanivalója.” – Bernáth Gyula készségesen bólintott, de nem kért szót, hallgatott tovább. Felírt néhány mondatot a jegyzetfüzetébe, melyek találomra elkezdődtek valahol, aztán abbamaradtak. Értelmük nem volt. Belefülelt a vitába, és igyekezett megállapítani, hogy miről beszélnek. Nem tudott sokáig figyelni, mert ezen a délelőttön újra megérintette a nyugtalanság, amit a repülőtérről magával hozott. Az érzés most szellemi síkon jelentkezett, mindennemű biológiai és érzelmi mellékhatás nélkül. A bizonytalan időhatárok közül előbukkanó nyugtalanság most úgy hatott rá, mint egy fénykép vagy elektrokardiogramm, ami a korábbi érzelmi történésekről készült, s most nem más, mint a gondolkodás tárgya.

A repülőtéri ellenőrzések, a vám, útlevél és más formaságok intézése közben elhatalmasodott rajt a nyugtalanság. Észre sem vette, mikor kezdődik, de amikor a hivatali közegek gyűrűjében állt, már izzadt, s ha kérdeztek tőle valamit, bizonytalan válaszokat adott. A fémérzékelő alagút előtt összetorlódott a sor, mert egy barna bőrű bajszos fiatalember sétálgatott alatta ide-oda. Elvették tőle a szatyrát, levetették a kabátját, ingjét, de amikor átsétált az érzékelők között, a műszer újra sípolt. Végül egy szál gatyában ment át az alagúton, de a műszer még mindig jelzett valamit. Ekkor bekísérték egy irodába, s az alagút alatt végre megindult a forgalom. Bernáth Gyulánál is sípolt a szerkezet. Elvették az aktatáskáját, és kiborították egy asztalra. Tárgyai közül kiemelték a bicskáját, aztán a maradékot a táskába ömlesztve, az egészet betették a bőröndellenőrző szerkezetbe. Már nem sípolt. Visszakapta a bicskáját és az aktatáskáját is. Bernáth Gyula nem repült túlzottan sokat, évente mindössze kétszer-háromszor szállt gépre, így eléggé megviselték az utazás körülményei.

A tranzit váróban ivott egy konyakot, aztán az üvegfalon át a repülőgépeket nézte. Leszálltak, felemelkedtek, ide-oda gurultak a betonon. Autók rohantak feléjük, aztán visszatértek a hangárokhoz. A várakozó gépek között lassú benzintartályok úsztak, mint az erejüket vesztett léghajók. Balra, közel a csarnok üvegfalához, egy sportrepülőgép állt. Homokzsákokkal horgonyozták le az orrát, farkát és a kerekeit. „Gép emberi állapotban” – gondolta, aztán elment az üvegfaltól, és leült egy fotelba. A konyak nem oldotta a nyugtalanságát. Később, amikor a repülőgép ajtajában a felszállókártyát átadta a stewardessnek, már a keze is remegett.

Ablak mellé ült, és nézte a gép szárnyát, melyen egy tenyérnyi olajfolt változtatgatta az alakját a motorból előtörő rezgések erőssége szerint. A feszültség megbénította. Szárazon lenyelt egy daedalont, aztán bekapcsolta a biztonsági övet. „Lehet, hogy lezuhan ez a gép?” – tűnődött. Nem szokott félni. A „félelem” pontatlan kifejezés. Emberi állapotról van szó, arról, hogy valaki beletörődik a helyzetébe. Kénytelen volt repülni. Olyan korszakban élt, amikor nem lehetett nem repülni Nézte az olajfoltot, és eszébe jutott, hogy 1968-ban, amikor még más beosztásban dolgozott, tíz nap alatt húszezer kilométert repült. Ez megnyugtatta, pedig a két dolognak semmi köze sem volt egymáshoz. A kellemetlen helyzeteket, úgy látszik, az emberi hülyeség teszi elviselhetővé. A korlátaink védenek bennünket, mint a pajzs. Minél többet tud az ember a világról, érzelmileg és idegileg annál kiszolgáltatottabb.

Szőke stewardess hajolt föléje, és bort töltött a poharába. Bernáth megitta, aztán mosolyogva megemelte az üres poharát. A stewardess újra teleöntötte.

A bor megnyugtatta, az öröm, amit a repülőtér felé robogva érzett, visszatért a szívébe. Bizonytalan tervei keletkeztek: Akármilyen hideg lesz, megfürdik a tengerben. Kagylókat, csigákat gyűjt a lányának. A repülőtéren kijózanodott. Az útlevélvizsgálat közben váratlanul kiderült, hogy egy szatyor hever a fal mellett, ami senkihez sem tartozik. Tűzszerészek rohantak elő, a katonák kiürítették a csarnokot. Bernáth Gyula több órás késéssel jutott be a városba, s nem volt ideje megmosakodni, inget váltani, elrendezkedni a szállodában. Minden összetorlódott, zűrzavarossá vált.

Újra magán érezte az elnök pillantását, de most nem nézett fel. Makacsul jegyzetelt. Fehérre meszelt kápolna jelent meg a képzeletében, mely völgyben állt. A kápolna közelében két tehén legelt. Mozgott a közelben egy nő is. A tehenek mellett, vagy a sekrestyében. Esetleg virágot vitt az oltárra, s ahogy a kápolna ajtaján belépett, oldalra pillantott. Volt az arcában valami nyugtalanító. Elmosódottan emlékezett az arcra, mintha mély álomból vagy részegségből merülne fel barnán, kis büszke szájjal. Egy mondat is eszébe jutott: „Vinnénk magunkkal valakit, de nem a férjünket”. – Képzeletében kirajzolódott a repülőtéri várócsarnok. Útlevélvizsgálat előtt vagy után az egyik üvegfalú teremben hallotta a nő hangját. A pamlagon ült, s a háta mögül érkeztek a hangok. Halk párbeszéd két nő között:

– …És van ott egy fehérre meszelt pici templom is. Inkább kápolna, mint templom. Teljesen fehér, a tornya hegyes. A parasztházak zsupposak, az ablakokban muskátli nyílik. Szalmazsákon aludnánk ott, régi faágyban. Frissen fejt tejet innánk reggelire és vacsorára.

– A gémeskútnál mosakodnánk a vályúból, amiből a tehenek isznak.

– Vagy nem is mosakodnánk. Ezen a héten nem mosakodnánk. Vinnénk magunkkal valakit, de nem a férjünket.

Bernáth Gyula hátranézett, s a szeme összetalálkozott az ismeretlen asszony pillantásával. Barna volt, büszke, titokzatos.

Az elnök határozottan Bernáth Gyulára nézett, és megszólalt: „Tovaris Bernáthnak megadom a szót.” – Bernáth Gyula felállt, jegyzeteibe pillantott.

– A hűség elgondolkodtató – mondta. – Ha Anna Karenina nem találkozik Vronszkij gróffal, soha nem kell a társadalomnak elgondolkodni egy regény kapcsán a hűség etikai kategóriájáról. De találkozik, és a francia regényekben is találkozik. Én most nem az asszonyi hűségről, hanem a szöveghűségről akarok beszélni.

Bernáth Gyulát érdeklődéssel hallgatta a konferencia, sokan jegyzeteltek, néhányan bólogattak, az elnök nevetett, mint aki ezzel a Bernáth-tal végre elkövetett egy jó kis csínyt. Amikor Bernáth leült, az asztalszomszédjai kezet szorítottak vele. Bernáth mosolygott rájuk, de szégyellte magát, mert nem készült, nem figyelt, csak rögtönzött, ahogy a tehetséges emberek szoktak. Az intézetben és az akadémiai üléseken az utóbbi hat évben idősebb pályatársaitól elsajátított bizonyos manírt. Komoly arccal tudott marhaságokat mondani, váratlan helyzetekben blöffölni, s ha kellett, fél órán át hivatkozni a szakirodalomra, s közben állandóan idézni, idézni.

Behunyta a szemét, és maga előtt látta a barna, büszke asszonyt, a hangját is hallotta újra: „…nem is mosakodnánk.” – A hangjában nem volt semmi kihívó, suttogva beszélt a barátnőjével. De a szavak… Ahogy a szavak következtek egymás után, egy kegyetlen kor kegyetlen forgatókönyvének látszottak. „Vinnénk magunkkal valakit…” – Emlékezett a mélybarna pillantására, ahogy véletlenül összenéztek. Elképzelte, hogy ő, Bernáth Gyula lenne az a valaki, akit elvinne magával ez az asszony abba a faluba. Elvinné és elfogyasztaná, mint szeme az ablakba rakott muskátlikat, a fehérre meszelt templomot, torka és gyomra a frissen fejt tejet. Elfogyasztaná, mint a nőstény pók a hímjét, miután az szerelmesen megtermékenyítette. Mindezt látva még mindig elment volna az asszonnyal az ismeretlen faluba. Képzeletén az állatok ösztöne lett úrrá. Állandóan maga előtt látta a barna asszonyt, az asszony száját, mélybarna szemét. Hallotta a szalmazsák zizegését. Képzeletben már ott járt-kelt az ismeretlen faluban, és az asszony gyötörte. Aztán elmúlt a hét, és haza kellett utazni. Hazudozás, rossz szájíz. Furcsa telefonok. Emlékezett még egy régi asszonyra, akinek állandóan telefonált a férje, s újra és újra le kellett vele ülni, megbeszélni a helyzetet. A dologban az volt a kínos, hogy semmi dolga nem volt az asszonnyal. Szép nő volt, de az alkata tünékeny, mint a köd. Soha nem lehetett érteni. A karaktere bonyolultnak tűnt, vagy nem is létezett. Kínos volt a férjével konyakozni, és megbeszélni a semmit. Két ilyen nő élt akkor az országban. A másik egy diplomatához ment feleségül. Feleségek halmaza, rózsaszín csőd.

Bernáth Gyulának olyan érzése támadt, hogy a nyugtalanságát nem a repülés okozta, nem a levetkőztetett arab, a gazdátlan szatyor, hanem a mélybarna szemű asszony, a pici fehér kápolnával és tehenekkel.

Délután a tengerparton ülve (nem ment bele a vízbe, mert hideg volt), azt számítgatta, hogy mikor volt utoljára szerelmes. Az eredmény lehangolta. Órákig bámulta a mélyzöld és lila mozgást a homokföveny és a végtelen között. Később konyakot ivott, és egy nylonzacskót teleszedett a lányának kagylókkal, csigákkal.

Az üvegfalon túl

Bernáth Gyulának sikerült az Intézetben tíz nap fizetés nélküli szabadságot kapni, hogy befejezhesse egy modern amerikai regény fordítását, melyet több mint három esztendeje elvállalt. A szabadság első napján semmit sem végzett. Későn kelt, elolvasta az újságokat, aztán az ablakhoz állt, és merengve nézte az utcát. Fénnyel átszőtt, párás, fátyolos ősz volt. A lányok lebegtek a járda felett. Az asszonyok olyanok voltak mellettük, mint a rakott gályák, némelyik már süllyedőfélben. Megérintette a szokásos őszi szomorúság. Elmúlnak a dolgok, az élet is. Legelőször a szerelem és a fiatalság. Ölelkezni persze örökké lehet egy nagyvárosban, de minek. Régi lányokra igyekezett gondolni, furcsa, vízparti hajnalokra. Arcokra alig emlékezett, csak hangulatokra. Végül legyintett, kiment a konyhába, és megivott egy fél pohár pálinkát. Ezzel véget is ért a nap, mert ötkor hazaérkezett a lánya az iskolából, aztán vacsorát kellett enni, majd nézni a televíziót. Másnap hajnalban kelt, hétkor már szótározott, s délelőtt tízre belevert a gépbe három oldalt. Tíz óra után néhány perccel csengettek. Az angol mondatszerkezetek ködén át is hallotta, hogy a felesége ajtót nyit, és feltűnően szívélyes valakihez. Aztán kinyílott a szobájának ajtaja is, és ott állt a küszöbön egy rokon asszony, a nyolcvankét éves Mariska néni. „Az isten sem akarja, hogy én ezt a regényfordítást befejezzem” – gondolta Bernáth Gyula, aztán elrendezte arcvonásait, és felkiáltott:

– Nahát ezt a meglepetést, drága Mariska néni!

Néhány sütemény, feketekávé és egy kupica snapsz elfogyasztása után, amikor Bernáth Gyula felesége kiment a konyhába, Mariska néni titokzatos arccal előrehajolt, és suttogva megszólalt:

– Mikor láttad apádat?

– Hát… Nem is tudom, fél éve. Tetszik tudni, külföldön voltam.

– Leveleztek?

– Természetesen, levelezünk.

– Mikor írt?

– Mikor? Mikor is? Nem is tudom.

– Aha, levelet sem mer írni!

– A szőlővel, ugye, sok a gondja, permetezések, aztán a szüret.

– Ezek szerint semmit sem tudtok?

– Nem értem, hogy mire gondol Mariska néni.

– Apád felcsinált egy húszéves lányt.

– Hát ez derék… Vagyis abszurdum. Hetvenéves elmúlt. Tetszik tudni, bent vagyok ebben a fordításban, és nehezen tudok figyelni másra.

– Annyi biztos, hogy egy fiatal lány a csecsemőjével beköltözött hozzá, és ott lakott hónapokig. Ezt az összes szomszéd igazolhatja. Taxival érkezett a lány, méghozzá messziről, mert apád százasokat adott a sofőrnek. Ezt is látták az emberek.

– Drága Mariska néni, nem kell mindjárt rosszra gondolni. Lehet, hogy egyik tanítványa volt. Segített rajt átmenetileg. És ha mégsem, hát istenem. Szaporodik a nép.

– És ki neveli fel azt a gyereket, te? Ajánlom, hogy látogasd meg végre az apádat, és jól nézz körül a portáján.

Bernáth Gyula egyetlen szavát sem hitte el az öreg rokon asszonynak, de megörült, hogy valamilyen halaszthatatlannak látszó okból abbahagyhatja a fordítást. Másnap reggel kocsiba ült, és kényelmes tempóban hajtott a Balaton felé. Tizenegy óra elmúlt, mire Keszthelyre érkezett. Már kiszállt a kocsiból, és a ház felé lépkedett, amikor eszébe jutott, hogy erdész dédapja kilencvenkét éves korában betegséget kapott egy cigánylánytól. Megtorpant, tűnődött. Felpillantott az emeleti ablakokra, s elhatározta, hogy bármit tapasztal is, kedélyesen viselkedik, természetesen. Ha egy fiatalabb lány nyit ajtót, kezétcsókolomot köszön, ha gyerekre lel, megdicséri.

Percekig állt az első emeleti ajtó előtt, és legbarátságosabb mosolyát készenlétben tartva várakozott. Újra és újra megnyomta a csengőt, de hiába. Az ajtó nem nyílt ki, a lakásban csend volt. Tanácstalanul várakozott egy ideig, aztán megfordult, és leereszkedett a lépcsőn. Az utcán eszébe jutott, hogy október van, szüreti idő. „Biztosan a szőlőjében van – gondolta –, szüretel vagy készülődik a szüretre.” – Gyorsan kocsiba ült, és kihajtott Gyenesbe. Karbidágyúk durrogtak a hegyoldalban, a szőlőpásztorok kolomppal riogatták a seregélycsapatokat. Elég könnyen megtalálta az apja szőlőjét, pedig a környék megváltozott. Az utóbbi években házakat, nyaralókat építettek a szomszédos szőlők közé, átalakult a hegyoldal képe. Zárva találta a pincét. A szőlő még szedetlen volt, a föld gazos, de a régi kalapos, bohóckabátos madárijesztők a helyükön álltak. Bernáth Gyula csalódottan megfordult, és visszament Keszthelyre. Újra becsöngetett az apja ajtaján, de hiába. Lement az utcára, benézett a közeli üzletekbe, áruházakba, majd a vendéglőbe is. Az apját sehol sem találta. A vendéglőben csüggedten leült egy üres asztal mellé, s mivel dél már elmúlt, rendelt magának egy könnyű ebédet. Amíg a levesre várt, morgott magában: „Hova tud eltűnni egy nyugdíjas öregember? Otthon nincs, a szőlőjében nincs, a vendéglőben nincs. Az ember azt gondolja, hogy ismeri az apját, de alig tud róla valamit. Minden ember titok, saját magunkat sem ismerjük. Csak képzelődünk, s képzelgéseinket tudásnak, ismeretanyagnak nevezzük. Kár, hogy kocsival jöttem, most meg kellene innom fél liter gyenesi vagy györöki bort.”

Megebédezett, aztán az északi parton hazaindult. A termelőszövetkezetek már szüreteltek. Az út mellett vontatók, teherautók álltak. A kordonos szőlősorok között gyermeknép dolgozott Györöknél egy összeroncsolt lengyel Wartburg hevert az út szélén. Körülötte kisebb csődület támadt. Bernáth Gyula lassított az ácsorgó emberek miatt, aztán hajtott tovább. Már bánta, hogy elindult. A nyolcvankét éves rokon asszonyt szidta. Kiszámította, hogy két nap alatt egy ívet is lefordíthatott volna. Aztán eszébe jutott, hogy határidős munkán még soha nem dolgozott úgy, hogy valaki be ne toppant volna. Az utolsó négy napban szoktak megjelenni rokonok, jó barátok Hozták magukkal a lelküket. Átnyújtották, mint egy mézeskalács szívet, aztán levetették a kabátjukat. Látta magát, hogy ott áll a mézeskalács szívvel a kezében, torz mosollyal, reménykedve, hogy gyorsan elmennek, és akkor befejezheti a munkáját. „Majd megírod máskor – legyintettek ilyenkor a rokonok –, fő, hogy együtt vagyunk, igaz?” „Igaz” – hazudta, s közben arra gondolt, hogy száz év késés. Az egész nép, ahogy eszik, rokont látogat, ünnepekre vár, dolgozik, száz év késésben van.

Révfülöpnél eszébe jutott, hogy az apjának néhány éve még volt egy telke Szepezden. Cser- és tölgyfaerdő borította, ugyanúgy, mint a szomszédos telkeket. Valamikor nagy, közös házat akart a telekre építeni, melyben nyaranta gyülekezhetett volna a rokonság. De a rokonok egyik része meghalt közben, az élők viszont nem akartak gyülekezni. Egyik nyáron Bernáth Gyula is megnézte a telket, de hamar elment az építkezéstől a kedve. A telek közelében egy úttörőtábor működött, s a pedagógusok hangszórón át sorakoztatták, büntették, keltették és fektették a gyerekeket. Sok volt ez a jóból. Az apja így aztán fájó szívvel eladta a telket, és az árával benevezett a keszthelyi öröklakásba. Amikor Szepezd alá ért, feltámadt benne a kíváncsiság, mi lett vajon a telek sorsa? Építettek rá valamit? Kitette az indexet, és bekanyarodott a faluba.

Az erdő már tele volt új házakkal, három-négy foghíj ha akadt. Leállította a kocsit, és gyalog sétált tovább az úton. Az egyik telken építkeztek. Két kőmíves a lábazatot rakta, két ember a mesterek keze alá adogatta az anyagot, egy pedig a vörös homokkövet faragta. Bernáth Gyula megállt a telek előtt, és egy kökénybokor takarásából figyelte, hogyan dolgoznak a kőmívesek. Kicsit odább, a fák között, egy nagyobb bogrács alatt tűz ropogott. A tűz mellett hárman ültek, Németh úr, a telek új tulajdonosa, annak felesége és Bernáth Gyula apja. Egy demizson állt az öreg Bernáth keze ügyében, abból sűrűn töltögetve poharazgattak a tűz mellett.

Bernáth Gyula meglepődött, s éppen arra készült, hogy óvatos léptekkel eltűnik, amikor Németh úr felneszelt.

– Jó napot, tessék közelebb jönni!

– Jó napot – mondta Bernáth Gyula, és kilépett a bokor mögül.

Németh úr, akivel egyszer találkozott életében, mindjárt megismerte.

– A papát tetszik keresni? Itt van nálunk, meghívtuk halászlére.

Bernáth Gyula a tűzhöz lépett, kezet fogott a telek új tulajdonosaival, aztán megölelte az apját.

– Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? – kérdezte az apja.

– Sehonnan. A közelben jártam, s gondoltam, idepillantok, hogy felépült-e már Németh úrék háza?

– Nem engem keresel?

– Dehogy, majd szüret után a családdal együtt meglátogatunk.

Bernáth Gyula is kapott egy tábori széket. Leült, és belenézett a bográcsba.

– Magát is meghívjuk egy jó halászlére. Bőven van halunk. Az éjjel is fogtam két pontyot. Sokat főzünk, hogy a kőmívesek jóllakhassanak.

– Köszönöm, megyek tovább.

– Maradjon csak, a papa éppen azt kezdte mesélni, hogy annak idején milyen házat akart ide építeni.

– Igen, éppen mondom a Németh úrnak – szólalt meg az öreg Bernáth –, hogy én a ház egyik oldalát üvegből képzeltem el. Szép vastag kirakatüvegből, a padlótól a mennyezetig. Nálunk nem lett volna ennyi szoba. Talán csak egyetlen szoba, de az nagy, tágas. Szintben lehetett volna tagolni. Egyik felét kicsit mélyebbnek, a másikat, ahol a zongora állt volna, magasabbnak képzeltem. A zongora közvetlenül az üvegfal előtt kapott volna helyet. Képzeljék el a tavaszt, a madarak mozgását, a mókusokat, mindent láttunk volna a szobából. És a telet. Hó borítja a kertet, a fákat. Nagy pelyhekben harmadik napja hull a hó, s az ember ott ül a zongoránál az üvegfal előtt, és Beethovent játszik.

– Nagyon szép elgondolás volt – bólogatott Németh úr.

– Ön is tud zongorázni, nem?

– Kicsit.

– Gondolja meg, akkor magának is érdemes volna üvegből csináltatnia kertre néző falat. Mindent megvalósíthatna, amit én elterveztem.

Az új telektulajdonos kicsit megriadt.

– Szép lenne, tanár úr, de ahogy mondtuk már, mi halsütőt akarunk itt nyitni. Magát zavarta ez az úttörőtábor, nekünk ez főnyeremény. Mindenki itt megy el a mi kapunk előtt. Az utcafrontra teszek egy lapos tetejű faházat, és kész. Az iparengedélyem már rendben van. Szép nyugodtan elsütögetem itt a halat, s a mamával berendezkedünk az idősebb korra.

– A halsütés is szép gondolat, de én a maga helyében nem mondanék le erről az üvegfalról sem. Ha mondjuk a zongorázás nem okoz magának olyan nagy örömöt, akkor is érdemes ide az üvegfal elé egy zongorát állítani. A zongora háttérnek is jó. Egy szép, fiatal lány, valaki a családból a zongorának támaszkodik, és az ünnepélyesebb téli estéken felolvas valamit. Berzsenyi Dánielt például, vagy Puskint. Itt lennének a könyvek a zongorán, a hölgy finom mozdulattal hátranyúl, és kinyitja a könyvet. Ezért az egyetlen mozdulatért is érdemes, Németh úr.

– Tényleg szép, de már elkéstünk vele, tetszik látni.

– Talán még van megoldás – mondta az öreg Bernáth, aztán felugrott, s az épülő házhoz sietett.

Az asszony rezignált mosollyal Bernáth Gyulához fordult:

– Furcsákat mond a papa. Ezen a zord helyen be sem lehetne fűteni azt a nagy üvegfalú termet.

– Tudja, asszonyom, a papa valójában költő.

– Verseket ír?

– Nem ír verseket, de álmodozó ember. Szép látomásai vannak.

Az öreg Bernáth gondterhelten tért vissza a tűzhöz.

– Túl gyorsan dolgoznak ezek a kőmívesek. Ha nem kapkodnának ennyire, talán még lehetne valamit csinálni – mondta.

– Majd gondolkodunk rajt, tanár úr, de előbb most együnk egy jó tál halászlét – mondta Németh úr.

A halászlé az élet nagy realitásai közé tartozik. A kőmívesek arckifejezése az első tányér halászlé elfogyasztása után elégedetté, a második után elszánttá változott. Vissza is mentek mindjárt a házhoz, és falaztak tovább. Az öreg Bernáth figyelme elterelődött a házról. Dicsérgette a jó ízeket, melyeket a halsütő a bográcsból elővarázsolt, amit aztán Németh úr a gyenesi bor dicséretével viszonzott.

– Hallom, nagy hódításaid vannak – mondta Bernáth Gyula, és felállt.

– Pesten is beszélnek róla?

– Az egész város.

Az öreg Bernáthnak felcsillant a szeme.

– Ülj még le, ezt hallanod kell. A Stomfai Kati fehér lovaglóruhában jött a próbára. Mint egy delnő. Az egész kórus elámult. Próba után beültünk a vendéglőbe. Az ablakon át meglátott bennünket egy öregasszony. Micsoda szóbeszéd támadt! De hát kolléga, együtt énekelünk a kórusban. Mi van ebben?

– Semmi.

– Képzeld el, lovagol. Tagja a lovas csapatnak. Mit szólsz ehhez?

– A lányok manapság lovagolnak – mondta Bernáth Gyula, aztán megölelte az apját, s a háziaktól is elbúcsúzott.

Este nyolckor már újra Pesten volt. Ivott egy kis bort, aztán szótározni kezdett. Semmire sem ment a fordítással. A szürke angol mondatok mögül újra és újra előbukkant Stomfai Kati. Lovaglónadrágban állt a fekete zongora előtt, és Puskint szavalt.

A világ legboldogabb embere

Amióta Tomor Peti meghalt, csak átszaladt Füreden, pedig elég sok ismerőse akadt a városban és a klubok környékén is. Az utolsó két évben még a májusi vitorlabontó ünnepségeken sem vett részt, igaz, hogy nem is hívták. Korábban Tomor Petitől szokott meghívót kapni, s az ő hajóján vendégeskedett néhány órán át, hogy érezzen egy kis vízszagot. Amióta eladta az öreg, félig elrohadt 15-öst, előfordult, hogy Egbert Iván is meghívta egy délutánra, s még egy-két se öreg, se fiatal vitorlázó, akik már tudták, hogy a víztől, a régi versenyek lázas futamaitól soha nem lehet megszabadulni. A negyven és ötven közötti hajósok eléggé kedvelték Bernáth Gyulát, bár senki sem tartotta igazi versenyzőnek. Nem is volt az. Bernáth Gyula kötelességszerűen elindult a túrabajnokságokon, de nem törekedett a győzelemre, csak véletlenül ért el helyezéseket az öreg jolléval. A csillaghajók, dragonok, repülő hollandiak mellett a 15-ös és 25-ös jollék kezdtek anakronisztikusan hatni. Pedig Kenese-Keszthely távon az időcsúcsot még mindig Uhl Gyula tartotta egy 25 négyzetméteres túrajolléval. Bernáth Gyula legszívesebben a nádasok mentén csavargott hajójával, s esténként tüzet rakott a parton. A nagyobb kikötőket legtöbbször elkerülte. Észrevétlenül kopott ki a hajózásból. Először csak egy emlékversenyt hagyott ki, aztán a túrabajnokságot s végül a Kék Szalagot is. Senki sem csodálkozott, amikor eladta a hajóját. A vízhez azért ragaszkodott, benézett a klubokba, s ha meghívták, örömmel elment a fél- vagy a néhány napos túrákra.

A szélvédőn megjelent néhány esőcsepp. Beindította az ablaktörlőt, de a gumilapátok két mozdulat után megnyikordultak. Cseperészett is, nem is. Napfényes, felhőtlen égre számított, orgonaillatú májusi levegőre, de már érezte, hogy a feleségének volt igaza. Jobb lett volna Pesten maradni, s a kislányt elvinni a múzeumba, hogy az összes magyar gyermek közül utolsóként végre ő is láthassa a koronát, a jogart és az országalmát. A nemzeti ereklyék borongós, esős időben is kisugároznak egy kevés fényt. De Bernáth Gyula szabad levegőre, s a fél országot beragyogó napfényre vágyott. Amikor a borítékból asztalára csúszott a meghívó, a vitorlák csattogását is hallani vélte, s már kezében érezte a dagadó vitorlák súlyától megfeszülő köteleket. Pedig csak vendégnek hívták.

Kikapcsolta az ablaktörlőt, s arra gondolt, hogy okosabb lenne visszafordulni. Délre, fél egyre biztosan hazaérkezne, és együtt ebédezhetne a családdal. De nem fordult meg. Nyomta a gázpedált, s a kocsi engedelmesen beszaladt Almádiba, aztán Káptalanfüreden ismét fel a dombra, s a kanyar után már látszott Csopak és Füred. Amikor egyenesebb útszakaszra ért, kihalászta a zsebéből a meghívót, és a műszerfal tetejére tette. Valaki kézzel ráírta, hogy: „…érvényes a kordonnal lezárt területre és a protokoll hajóra is.” Olvashatatlan aláírás adott súlyt az érvényességnek. Fél szemmel az utat figyelte, de közben az aláírást is szerette volna megfejteni. Nem jutott sokra, több név is felsejlett a vonalak kacskaringóiban, de egy új ember írása is lehetett, akit személyesen még nem ismert. Kicsit furcsállotta a meghívót. A korábbi években Tomor Peti szokta meghívni, de amióta meghalt, senki sem hívta. A lelke mélyén örült a meghívónak, mert érezte, hogy minden különösebb érdek vagy ok nélkül küldték. Az intézet szürke emberei közé tartozott, nem viselt semmiféle politikai rangot, még csak országgyűlési képviselő sem volt. Aki elküldte a meghívót, valószínűleg emlékezett még az öreg jolléra, amivel mindig a mezőny közepe táján hajózott, s csak néhányszor, szerencsés széljárások idején ért el helyezést.

Füreden már zsúfolt volt a parkoló, s csak nagy üggyel-bajjal sikerült egy távozó BMW helyére begurulnia. Az órájára nézett és látta, hogy elkésett. Ha pontosak voltak, jó tíz perce elkezdődött már az ünnepség. Sietve bezárta a kocsit, és a kikötő felé indult. Nehezen jutott előre, mert a bazársort, a borméréseket és a halsütők környékét már elárasztották az emberek. Osztrák és német turistacsoportok hullámzottak a Tagore sétány felé. A tömeg kibuggyant az úttestre, s az autók elől eltorlaszolták az utat. Fékcsikorgás, dudálás jelezte, hogy valóban megkezdődött a szezon.

A kikötő előtt tekintélyes tömeg zsúfolódott össze. Emberek sokasága nyüzsgött a Tagore sétányon. Valahol bizonyára volt egy kordonnal bekerített terület is, ahová a meghívójával beléphetett volna, de az emberek eltakarták ezt a szigetet. Mindössze néhány rendőr tányérsapkája világított ki a tömeg sűrűjéből, nyilván azon a tájon lehetett a kordon. Valaki beszédet mondott. Bernáth Gyula a tömeg szélén sodródva igyekezett feljutni a kikötőre. Amikor a hídhoz érkezett, meglepetten látta, hogy a régi hidat elbontották, s az új még csak félig készült el. A kikötőre csak körben, egy ideiglenes fahídon lehet eljutni, de azt már elborította a kíváncsi tömeg. Szeretett volna a hajók közelébe jutni, s látni az arcokat, amikor megszólal a Himnusz. Az öt méter széles víz felett átívelt még két ottfelejtett palló. Nyilván az építők használták. A pallón reménytelennek látszott az átkelés. De aztán felbukkant egy kapatos matróz, és átment rajt. Bernáth Gyula követte.

Árbocerdő vette körbe a kikötőt. A füredieken kívül ott sorakoztak a siófoki, földvári, keszthelyi egyesületek hajói s a pénzintézetek Tihanyból és Szemesről érkezett vitorlásai is. Kicsit beljebb az öbölben horgonyoztak az orvosok, mérnökök s a minden fillérjüket hajóra költő megszállottak hajói is. Köztük osztrákok, németek, akik éppen csak átszaladtak a hétvégi versenyre. A két halász szobra mögött a vízen, az optimist jollékkal kilenc-tíz éves gyerekek horgonyoztak. Tőlük jobbra kalózok. Némelyik hajón csak lányok, sárga anorákban. Többnyire a part felé figyeltek, és várták, hogy megszólaljon a magyar Himnusz. A nagyvitorla halszemét a kötéllel már mind beigazították az árbocnutba, csak meg kellett fogni a felhúzó kötelet. Némelyik gimnazista lány azonban a szomszédos hajókat figyelte, melyeken fiúk várakoztak. Az egyik lánynak a vastag, szőke haja szétesett és lomposan leomlott a sárga anorákra. Észre sem vette. Egy hatméternyire horgonyzó hajóra meredt, és a kormányos fiúval váltott szerelmi jeleket. Arcmimikával, szemmel, visszafogott, apró mozdulatokkal dolgoztak. Éppen kitörőben volt a szerelmi vihar. Bernáth Gyula megvizsgálta a fiút, aztán a lányra pillantott, s úgy nagyjából már el tudta képzelni azt a Csopak alatti nádast, ahová a legközelebbi edzés végén, véletlenül belerohannak a hajóikkal. De egyszer csak úgy látszott, hogy nem várhat már hetekig a dolog, napokat sem. Hatméteres távolságból nekiláttak, hogy elnyeljék egymást, és vitorlák nélkül felemelkedjenek a borongós balatonfüredi égbolt alá.

És ekkor nagyon ünnepélyesen, visszatartottan, megszólalt a Himnusz. A lány és a fiú hajóikban egyszerre kapták el a felhúzókötelet, s az Erkel-zene hangjaira egyszerre kezdtek emelkedni vitorláik. Lassacskán szárnya nőtt minden hajónak. A kormányosok vigyázzban álltak, szemüket a vitorlákra függesztették. Közben egy motoros eltávolodott a parttól, s a borostyánból és olajfűzből font koszorút, melyet a Tihanyban szedett vadszőlő indái tartottak össze, a vízre ejtették. A Balaton megkoszorúzása pontosan akkor ért véget, amikor a Himnusz utolsó sora is elhangzott: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Ekkor a vitorlák is felszaladtak az árboccsúcsig.

A kikötőfejnél már gyülekeztek az első hajók a „Kiss Árpád”-emlékversenyhez. A kibomlott hajú szőke lány is kilépett a hátsó fedélzetre, s cibálni kezdte a horgonyt felfelé. Közben még egy utolsó szerelmes pillantást vetett a szomszéd hajóban készülődő fiúra. A horgony sajnálatos módon pontosan ebben a pillanatban szakadt ki az iszapból, s a gimnazista lány egyensúlyát vesztve seggre ült. A kormányos fiúban, a szerelemre készülődő férfi felett, még utolszor győzött az önfeledt kamasz, és harsány röhögésben tört ki. A térdét csapkodta, és a lányra mutogatott. A lány megsértődött. Hirtelen lefoszlott róla a fiatalos báj, és átkiáltott a kormányosnak egy szelídebb ocsmányságot. A fiú még jobban röhögött. Így aztán létrejött az első gyűlölködő összeveszés, ami után, június elején, az egyik fárasztóbb edzés végén édes lesz a kibékülés. Bernáth Gyula újra maga előtt látta a csopaki nádasokat, a Kerekedi öblöt, s mivel behunyt szemmel is mindent látott, hátat fordított a hajóknak, és befelé sétált a mólón. Sajgott benne a lány. A haja, ahogy lebomlott, és nem neki. A tizenhét éves kormányosnak. A bőrén, aztán a torkán érezte, ahogy pillanatról pillanatra jobban kizáródik az életből. A szőke lányt nem irigyelte a kormányos fiútól. Ezen a borongós napon a legszebb szőke lánnyal sem kívánkozott bemászni a nyirkos nádasok közé. Ha fiatal, valószínűleg nem is ezt a szőkét választja a vitorlázó lányok közül, hanem egy másikat. Csak az sajgott a bőre alatt, hogy kizáródott ebből az életből. Ha akarná, sem tehetné meg. Elromlott valami, szétesett. Az élet nagy misztériuma nem a tudományos intézetekben történik, s többnyire nem is a lakótelepi betonházakban. Még soha nem érezte ennyire, hogy kívül van valamin. S ez a valami talán az élet. S ezen még az sem változtatna, ha a lebomlott hajú, szőke lány erre a délutánra vagy estére éppen őt nézné szerelmesen, s vele hajózna be a csopaki nádasok közé. Másnapra érvényét vesztené az egész. Kiderülne, hogy nem tudnak egyforma önfeledtséggel nevetni. S ez a vég. A nevetést a legbutább lány is megérti. Azonnal érzékelné, hogy ő belül van, a férfi kívül. Visszafelé nem vezetnek utak.

Lassan lépkedett befelé a kikötőn. A nagy hajók túraversenyének a mezőnye is készülődött már. Dragonok, Európa 30-asok s a 8R versenyhajók is sorra elszakadtak a parttól. A fiatalabbak már közelítgették a starthelyet, ahol a Házmester hajó állt, de sokan még a kikötő mellett töszősködtek. Makacs öregek álltak a fedélzeten, szakaszos mozdulatokkal rángatták fel a rongyot, aztán a hajó orrát eloldották a bikától, s a vitorlák szélerejével igyekeztek feltépni a horgonyt. Napcserzett, derék öregek rángatták a harminckilós macskákat. A hajó elindult, a horgony még tartott, aztán lassan szántani kezdett, felkavarták az öböl vizét. Lassacskán mégiscsak beszedték a horgonyt, és megközelítették a starthelyet. Bernáth Gyula nézte a hatvan-hetven éves öregasszonyokat, akik még javában mandschaftoltak a hetvenöt éves férjük mellett. Elszégyellte magát. „Negyvenöt éves koromban feladom? Nem szabad feladni. Tovább kell csinálni az életet, mintha minden rendben lenne, mintha a Himnusz… Igen, a Himnusz… Mintha… És mindenben mintha most jönne még az élet… Lehet, hogy most jön az élet?…” – Elhatározta, hogy megkeresi a protokollhajót, és fiatalosan felszáll. Mint egy győztes. Ha ott lesz a miniszter (miért lenne ott? az ünnepség alatt és után egyetlen ismerőssel sem találkozott), elmondja neki, hogy tavaly Helsinkiben nagyon elismerően nyilatkozott róla annak az építővállalatnak a vezérigazgatója, amit még Nurmi alapított. Nyugodtan megmondhatja neki, mert tényleg így volt. De rühellette a nyüzsgést. Még a holtbiztosan jó üzeneteket sem tudta úgy átadni, hogy neki valamilyen baja ne származott volna belőle. A protokollhajóban azért hitt. Szépen felszáll, a hajó kiúszik, megtekintik a versenyeket, néhány szolid koccintás. Sejtelme sem volt róla, hogy ki tartozhat a protokollba. Néhány emberre azért biztosan számított. A balatoni főnökökre, akiket ismert, a képviselőasszonyra, akit tehetségesnek tartott, a férjére, akit szeretett. A három híres íróra, a híres szobrászra. S a szép, fiatal asszonyokra, akik nélkül protokollhajó még nem futott ki a világ egyetlen kikötőjéből sem.

Mire a kikötő végére ért, elég pontosan kidolgozta magában azt az arckifejezést, mozdulatot és a szavak egymásba kapcsolódó rendszerét, amivel a protokollhajóra léphet. Az öreg trottyosok hajója még mindig a kikötő és a SZOT-hajók között lavírozott, s néha pillanatokig úgy látszott, hogy nekimegy valamelyiknek. A hajó orrára pillantott, aztán az öregemberre, aki erős kormánymozdulatokkal igyekezett szél alá fordítani a vitorláit. S ekkor a hajókat bámuló embertömegben megpillantotta Esztert. Magasba lendítette a kezét, és intett neki. De Eszter oldalra fordult, s a tömegben a part felé lépdelt. Bernáth Gyula gyors léptekkel az asszony után indult, és karon ragadta:

– Eszter, meg sem ismer?

Amikor közelről a nő arcába nézett, hirtelen úgy érezte, hogy a nő hasonlít Eszterre, de nem az. Összetört arc meredt rá, fénytelen szemek. Az éjfekete haj ősz szálakkal vegyült.

– De igen. Csak gondoltam, jobb, ha elkerüljük egymást – mondta, és kesernyésen mosolygott.

– Bernáth Gyula vagyok, Tomor Peti dragonján ismerkedtünk meg négy éve. Kétszer is hajóztunk együtt… Várjunk csak… Utoljára 1977-ben. Már véget ért a nyár. Szeptember közepe lehetett, de felhőtlen, mélykék ég feszült a víz fölé.

– Emlékszem, Gyula, mindenre.

– Először csak arról volt szó, hogy fordulunk egyet, s Tihanyban megiszunk egy pohár sört… De aztán javult a szél, és átszaladtunk Boglárra. Tomor Peti meg arról beszélt, hogy mindent elért, amit az életben akart. A gyermekei már végeztek, a kisebbik lánya is ledoktorált… Ő pedig végre önálló kutatási területet kapott. Ha elfárad az egyetemen, csak átszalad Füredre, és a Hableánnyal kimegy a vízre.

– És mondott akkor még valamit.

– Hazafelé?

– Nem, félvízen, amikor Boglárra tartottunk.

– Várjon csak… Még mondott valamit, amin aztán én eltűnődtem. De már kiment a fejemből.

– Megsimogatta az arcomat, aztán magára nézett, és azt mondta: „Gyula, te nem is tudod még, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere.”

– Igen, azt mondta, hogy ő a világ legboldogabb embere. Tudja, akkor egy pillanatig azt gondoltam, hogy önök között valamilyen érzelmi regény is szövődik, de aztán kiderült, hogy nem.

– Mi derült ki?

– Ne haragudjon, Eszter, de a klubban aztán összefutottam Egbert Ivánnal… Meséltem neki, hogy Petivel és a szép gyógyszerésznővel átugrottunk Boglárra. Tudja, hogy a háta mögött magát akkor csak „A szép gyógyszerésznő”-nek hívtuk?

– Már nem így neveznek.

– Nem…?

– Nem.

– Akkor kérdeztem Egbert Ivántól, hogy Tomor Peti és maga…? De legyintett. Gondolatban még bocsánatot is kértem magától. De ez a furcsa mondat, hogy „én vagyok a világ legboldogabb embere” újra eszembe jutott, amikor Peti meghalt. Kint voltam Párizsban, s csak decemberben jöttem haza. Az Iván húgától hallottam a Madách folyosóján. Nem azt mondta, hogy Tomor Peti meghalt, hanem azt, hogy öngyilkos lett. Akkor jutott eszembe az a furcsa mondat.

Eszter arcán végiggördült néhány könnycsepp.

– Bocsásson meg, nem kellett volna szóba hoznom.

– Mi szerettük egymást Petivel – mondta Eszter, s egy papírzsebkendővel felitatta a könnyeit.

Hosszú csend következett. Bernáth Gyula aztán bólintott:

– Értem.

– Dehogy érti. Ha ott lett volna a temetésen, akkor értené. Mi volt itt? Ha csak eszembe jut, beleborzong a hátam. Csaknem megköveztek. Mintha én lettem volna az oka az egésznek. Pedig az én bűnöm csak annyi volt, hogy Peti szeretett. Én is szerettem.

A protokollhajóról leadták az első hangjelet.

– Jöjjön, van egy kétszemélyes meghívóm a hajóra.

– Egész nap vártam. Vasárnap volt. Úgy volt, hogy Keresztes főorvosékkal átrándulunk Tihanyba. Másnap hajnalban becsöngetett egy rendőr: „A Tomor elvtárs felakasztotta magát…” – Csak ennyit mondott, és megfordult. Utánarohantam, és kérdezgettem, hogy ki küldte, de nem válaszolt. A mai napig sem tudom, hogy miért az a rendőr hozta a végzetes hírt.

– Jöjjön, megnézzük a versenyt.

– Csak kellemetlen lenne. Nem örülnek nekem sehol.

– Rengetegen lesznek a hajón, eltűnünk a sok ember között.

Amikor a protokollhajón másodszor is megszólalt a kürt, Bernáth Gyula Eszterbe karolt, s lassan elindult a hajó felé. „Visszavezetem az életbe” – gondolta Bernáth, aztán megszólalt:

– Mi lett a sorsa Peti hajójának?

– Eladták. Azóta minden versenyt elveszít, mintha átok ülne rajta.

– Ki vette meg?

– Két mérnök. Nem ismerem őket. Tudja, csak a dragon miatt jöttem ki. Az a hajó egy darabka Peti életéből. Új nevet adtak neki, de nekem még mindig a Hableány. A versenyzők is így hívják, és mindenki, pedig nagy betűkkel rávésték az új nevet.

Átmentek a hajóhídon, aztán a fedélzet korlátjára könyökölve a starthely körül keringő hajókat nézték. A Hableány lassan előcsúszott a Házmester takarásából.

Egy kéz nehezedett Bernáth vállára. Megfordult. Egbert Iván állt mellette.

– Öregfiú, idehozott a szíved?

– Szevasz, Iván. Kösz a meghívót.

– Nem én küldtem.

– Ki küldte?

– Nem mindegy?

– Mindegy, de azt sem tudom, kinek köszönjem meg. Képzeld, a mólón összetalálkoztam Eszterrel – oldalra pillantott, de Eszter már nem volt mellette.

– Hát ez hová lett?

Egbert szótlanul a hajóhíd felé intett. Eszter éppen partra lépett. Egy magas, elegáns férfi fogta a vállát, mintha csak a lányát kísérné valahová szeretettel. A parton kezet csókolt Eszternek, aztán megfordult, és visszatért a hajóra. A hidat kiemelték a matrózok, s a hajó elindult. A harmadik kürtjelet csak akkor adták le, amikor elszakadtak a parttól. Eszter lehajtott fejjel ment a kikötőn a part felé.

– Ki az a magas férfi? – kérdezte Bernáth Gyula.

– Nem tudom. Mindegy.

– Nem értem ezt az Esztert.

– Halkabban, kérlek…

– Hogy mondod?

– Na, gyere – Egbert belekarolt Bernáth Gyulába, és a hajó orrába vonszolta, ahol senki sem tartózkodott.

– Mi ez az egész, öregem?

– Te úgy látszik még mindig nem tudod, hogyan halt meg Tomor Peti.

– Eszter mondta, hogy szerették egymást.

– Nem ez volt a baj.

– Más is történt?

– Sajnos. Tomor Peti feleségül akarta venni Esztert. És ezt ugye nem lehet. Peti pártbizottsági tag volt.

– Nem értem.

– Peti bejelentette otthon a feleségének, hogy elválik. A lakást, a füredi villát, a kocsit, mindent otthagy nekik, és új életet kezd Eszterrel, feleségül veszi.

– Ötvenéves volt.

– Ötvennégy, de ez lényegtelen. A felesége bement a pártbizottságra és feljelentette. Persze, ahogy lenni szokott, alaposan kipakolt. Régi ügyeket még ötvenhatból.

– Peti semmit sem csinált ötvenhatban.

– Persze hogy nem, de az egyetemen dolgozott, s a gyerekek, ugye, az tanszékén is csaptak egy kis ramazurit. A felesége elment néhány magas rangú elvtárs nejéhez is támogatásért. A káderfeleségek összefogtak ellene. Nem is ellene, inkább Eszter ellen. Petit mindenki szerette.

– Ennyi az egész?

– Behívatták és elmagyarázták neki, hogy nem veheti feleségül Esztert. Országos botrány lenne. Hetekig ment a hirig. Nekem is mondta, hogy nem bír Eszter nélkül élni, de én sem hittem, hogy ennyire komoly a dolog. Felakasztotta magát.

– Így aztán elkerülték a botrányt.

– Iszonyatos temetés volt, örülj neki, hogy Párizsban voltál. Én is belebetegedtem.

– És Eszter?

– Ajánlottak neki vezető állást Pesten, Debrecenben, tavaly még nyugati ösztöndíjat is, de nem megy el. Láttad, milyen az arca?

– Roncs.

– Készen van. Nem tudom, mi tartja életben.

– Ezen a hajón akkor aligha örültek a megjelenésének.

– Hajaj… Láttad volna az arcokat, amikor bemásztál vele. Azt hitték, megőrültél.

– Kösz, Iván. Hogyan tudnék kijutni a partra?

– Nem várod meg a startot?

– Szeretném megkeresni Esztert.

– Ahogy gondolod, a szövetség motorosa hoz még majd néhány vendéget, azzal visszamehetsz.

Bernáth Gyula éppen partra lépett, amikor bent, a versenybíróság hajóján eldördült a startpisztoly. A kikötőn kíváncsiskodó nép hirtelen a korláthoz tódult, s a sokaságból izgatott morajlás szállt a víz fölé. Keservesen küzdötte magát előre az izzadó, besörözött tömegben. Amikor kijutott az embergyűrűből, azonnal Esztert kereste. A mólón sétáló sokaság tele volt nőkkel. Szőke lányok, fekete asszonyok lépdeltek, hullámzottak végig a betonon. Száz és száz ígéret, beteljesülés, boldogság, ruhákból kibuggyanó életöröm. De Eszter nem volt köztük.

Végigkutatta a Tagore sétányt, aztán a közeli vendéglők és cukrászdák teraszát. Eszter eltűnt.

Leült egy padra, és a vizet bámulta, melyen a hajók százai úsztak. A kisebbek fehér szárnyakkal emelkedtek a látóhatár fölé. Már nem is tudta, hogy miért kereste Esztert. Mit akart neki mondani? Nézte a vizet, s a látóterébe belépő boldog házaspárokat, a nyaralók első turnusával érkezett sóvárgó szemű nőket. Órákig ült mozdulatlanul, s egyre jobban megerősödött benne az érzés, hogy kívül rekedt az életen.

Akácerdő

A nehéz cigaretták, szivarok és pipák barnásszürke füstjében megváltozott az emberek arca. Némelyik megnyúlt és elkeskenyedett, mások viszont kerekebbek lettek, mint egyébként. A gyérülő fény és a levegő megváltozott összetétele torzította a formákat. Ahogy távolodtak Budapesttől, hangosabbak lettek az emberek, érzékeik tompábbá váltak. A füstbe pálinka, sör, borgőz és a különböző gondossággal ápolt testek szaga keveredett. A szagok sokfélesége, a maradék levegő és a dohányfüst egységes légnemű anyaggá ötvöződött, s ez a szaganyag puhán, bénítóan kitöltötte a szombati munkásvonat belsejét. A munkában elfáradt emberek verejtékező, lila fejjel imbolyogtak a szürkésbarna köd mélyén, s kártyalapokat, üveget vagy poharat tartottak a kezükben. Beszéltek egymáshoz, hadonásztak, röhögtek, panaszkodtak, néhányan halkan, bizonytalanul próbálgattak egy régi népdalt, aminek elfelejtették a szövegét és a dallamát. A kocsi végében kofákat és szállási lányokat szorongattak a legények.

Füzesabony után Ányos Mihály felállt, és résnyire nyitotta az ablakot. Alighogy beáramlott egy szippantásnyi levegő, néhányan felvágták a fejüket és odakiáltottak:

– Ne engedje ki a meleget! Hallja? Húzza föl!

– Szeretitek a szagotokat? – kérdezte Ányos Mihály.

Öten is felhördültek, s üveggel a kézben elindultak feléje a kártyások között.

Csertán József, aki vele szemben ült, s több mint tizenöt esztendeje együtt indultak el Pestre munkát keresni, felállt, és felhúzta az ablakot. A vagonon suttogó borzongás futott végig, s a lehúzott ablakról elterelte a figyelmet.

– Jön a Brazil… Jön a Brazil…

Alacsony, fehér szakállú öregember bukkant fel a padok között. A szeme fekete volt, a bőre kékesen barna. Nagy gyékényszatyorból húzogatta elő az üvegjeit, és sietve teleöntötte a kupákat, poharakat. Kasszírozott, s közben a szeme úgy repdesett, mint egy madár. Figyelte a kocsi bejáratát, az ablakokat, az embereket, az üvegjeit. Tartott a kalauztól és a vasúti rendőrségtől, de nem nagyon. Saját főzésű pálinkát mért a vonaton. Olcsóbban, mint az utasellátó, de nagy haszonnal.

Csertán József is odatartotta a mustárospoharát, amit utazásnál mindig magánál hordott, és beleméretett három féldecit. Fizetett, aztán odanyújtotta Ányosnak:

– Igyál, Mihály.

– Nem köll nekem pálinka.

– Igyál egy kicsit, Mihály, az egészségünkre.

Ányos átvette, lötyögtette egy kicsit, aztán kortyolt belőle. Csertán is ivott, majd a társához fordult:

– Eszed magadat valamiért?

– Tudod, mi jut nekem állandóan az eszembe?

Csertán még egyet kortyolt a pálinkából, és várakozott.

– Az agácos… Az öreg agácos, ami az anyám hozott földjén túl volt. Tavasszal, amikor a szántásban már elfáradtak a marhák, egyszer bementem az erdőbe. Fönt még nem volt levél, de a fák alján már zölden elősarjadzott a sok növény. Ibolya, a mélyebb fekvésekben kankalin, bokrok, fű… A nap besütött az erdőbe, és ettől olyan másmilyen lett az egész.

– Hát télen, amikor irtani jártunk – csillant meg Csertán szeme –, emlékszel még, hogyan csattogtattuk egész napon át a fejszét? Aztán azok a jó kis tüzek, amiket délben raktunk…

– Szép tüzek voltak. Olyan jó pirított szalonnát még soha nem ettem, mint kint az agácosban. Kukoricakása hagymás zsírral vagy pirított szalonnával a tetejin… És azok a borok a pintesben…

Csertán odakínálta a poharát:

– Igyál, Mihály.

Ányos Mihály belekortyolt a mustárospohárba, és elrévedezett.

– Egyszer, tavasszal azt mondja a bátyám, hogy menjünk el az ibrányi hegybe borért. A Pista akkor még odahaza volt, s csak rá egy évre ment el a bányához. Vasárnap mi ketten meg egy legény, akivel a mi Pistánk együtt volt katona, útnak eredtünk. A Pistánk katona pajtása ismert ott egy özvegyasszonyt, akinek jó bora szokott lenni. Fölmentünk a hegyre. Éppen kint volt az özvegyasszony. Végigkóstoltuk a borokat, aztán az egyik hordóból megtöltettük a demizsonokat. Mondtuk, hogy helyben is meginnánk valamennyit, ha lehet. Az özvegyasszonynak nem volt üvegje. A kicsi kármentőbe belemért négy litert, és adott hozzá egy piros pöttyös bögrét. A pincétül tízméternyire volt egy agácás partoldal. Odatelepedtünk a fűre. Közénk tettük a faedényt a pöttyös bögrével, aztán kibontottuk a tarisznyát. Száraz kolbászt vittünk magunkkal, szalonnát meg savanyúságot. Ettünk, szólogattunk egymáshoz, s ahogy megszomjaztunk, a kármentőből bögrével meregettük a bort. Ittunk. A nap belesütött a kármentőbe, keresztülvilágított a boron. Olyan aranyos színű bort én azóta sem láttam. A Pistánk meg egyszer csak odaszólt a pajtásának: „Na látod, érdemes megmaradni…” – Nem tudom, mire gondolt, vagy mi lehetett köztük korábban, talán a háború végén. Én csak bámultam bele a borba, s az aranyszínű lé alatt a fadongákat vizsgálgattam. Jól meg volt csinálva. Azon gondolkoztam, hogy ki csinálhatta?

– És ki csinálta? – kérdezte Csertán.

– Nem tudom. Soha nem jártam többet az ibrányi hegyben. Amikor megnősültem, s azt a vegyes lugast telepítettem a ház köré, eszembe jutott az a kármentő. El is akartam menni Ibrányba, hogy kérdezősködjek, de addigra a Pistánk meghalt a bányában, és nem tudtam odamenni.

Csertán József elkedvetlenedett. Gyorsan lehajtotta a maradék pálinkát, aztán a Brazil után pillantott, de az már az ajtónál állt, s nem lehetett a közelébe férkőzni.

A falu vasútállomásán, alighogy földet ért a lábuk, teleszívták a tüdejüket friss levegővel. Léptek néhányat, odapillantottak a bakterra, postásra. Megvárták, amíg kihúz a vonat, aztán átvágtak a vágányokon a falu felé.

– Öt éve nincs tél – mondta Csertán.

– Csak tapadós hideg.

– Nem értem, miért nincs hó. Gyerekkorunkban mindig volt hó. Később is.

Amikor a felvég és az alvég határán elváltak, Ányos Mihály elkomorodott. Lehajtott fejjel ballagott hazafelé. Nem törődött az acsarkodó kutyákkal, s a régi házakkal sem, melyeket szombat esténként, hazatérőben nézegetni szokott. Amikor benyitott a saját kapuján, majd verandáján, meghallotta a fia hangját:

– Meggyött az aptya!

Még le sem tette a kabátját, már nyílt a konyhaajtó, és nyakába ugrottak a gyerekei. Elsőnek a hétéves Misi, aztán a tizenhat éves, szőke hajú Rózsi. Rózsi után az anyja is előbújt a konyhából, s ugyanazt mondta, mint tizenöt éve minden szombaton:

– Isten hozott, Mihály.

Mire lepakolt, megtörölte a lábát, addigra már ott gőzölgött a vacsora az asztalon. Ányos Mihály éhesen érkezett haza. Asztalhoz ült, s a kanalát belemerítette a csülkös bablevesbe. Jóízűen evett. Ahogy fogyott a leves, a csülökről a hús és a bürke, egyre gyakrabban pillantott a családjára. Ott álltak mind a hárman a csikótűzhely és az asztal között. Öreg Rózsi, lányuk, a kis Rózsi és Misi. Nézték, hogyan eszik. Nézték, és vártak valamire.

Amikor Ányos Mihály végzett a csülökkel, öntött magának a fixlis borból, ami kis gondozással megtermett a lugason. Felemelte a poharát, és a feleségére nézett:

– Meggyógyult az ártány? – kérdezte, aztán lassan, gondosan a torkába öntötte a bort. A boron át, nyelés közben hallotta a felesége válaszát:

– Másnapra már evett…

– Rendes egy ártány – mondta, és újra teleöntötte a poharát a metszett üvegből.

A család ott állt körülötte mozdulatlanul. Nézték az arcát, külön a haját, szemét, az ingjét, amiben hétfőn elutazott, és most hazajött.

Ányos Mihály megfogta a poharát, de nem emelte fel. Lehajtotta a fejét és várt. Amikor megszólalt a felesége, a szemét is behunyta.

– Megnézted, Mihály?

Sokára válaszolt:

– Meg.

– Milyen?

– Ez sem különb, mint a korábbiak. Kicsi és drága.

– Veszünk fel kölcsönt, a gyár is ad neked valamit… Adnak valamit… Letörlesztjük aztán…

– Ad. A gyár ad valamit. De olyan keskeny az az udvar.

– Keskeny? Azt mondták, hogy kétszáz négyszögöl…

– Lehet, hogy kétszáz. De olyan keskeny, minden olyan keskeny ott. Itt ez az udvar lenyúlik a patakig, azt sem tudjuk, mekkora a kertünk. Ötszáz legalább, de az is lehet, hogy nyolcszáz vagy ezer négyszögöl.

– És a gyerekek?

– Mi bajuk van nekik?

– Gyálról mégis bejárhatnának az iskolába, moziba, lenne belőlük valami. És mi is. Gondolnánk egyet, és…

– És? Mi lenne akkor?

– Mi is kezdenénk valamibe, ami fordít a sorsunkon. És a gyerekek azt gondolják, hogy a városban majd…

– Mi lesz ott?

– Azt gondolják, hogy ott majd egyenesbe kerül minden…

– Mi…?

– Az életünk. Nem élet ez, Mihály. Neked sem élet. Hétfőn elmész, és szombaton hazajössz. Vasárnap alszol.

– Itt mindenki tudja, hogy ki az az Ányos Mihály. Az ott Ányos Mihály háza. Az ott Ányos Mihály felesége, amazok ott a gyerekei. Gyálon és beljebb a városban senki sem tudja majd, hogy mi kik vagyunk. Beleveszünk a sokaságba. Egymást sem ismerik. Hiába mondod majd, hogy nekünk itt rendes házunk volt, és régebben földjeink.

– Osztottak.

Ányos Mihály szájához emelte a poharat, és kiitta.

– Saját is volt nekünk. Az anyám földje az öreg agácás alatt, és az apámé, a belsőség.

– Vegyük meg a gyáli házat, Mihály. Egybe kell lennünk. Neked sem élet ez. Szállásokon laksz, idegenekkel, itt meg mi nélküled.

– Keskeny az a telek, a ház is keskeny – mondta Ányos Mihály, és teleöntötte a poharát. Futólag a gyerekeire pillantott, és ivott egyet.

– Majd építünk melléje még egy szobát.

– Mondom, hogy keskeny.

– Akkor mögéje.

Ányos Mihály újra kiitta a poharát. Sokáig nézte a fixlis bort a metszett üvegben, aztán megszólalt:

– A színben ott van a szekér. Mi lesz vele? És ott van a járom, a kamrában a vonyószék, a bakszekér… A ház végében ott van még az apám boronája. Mi lesz a boronával?

– Itt hagyjuk.

– Csak úgy itt hagyjuk?

– Itt hagyjuk. Aki megveszi a házat, majdcsak csinál vele valamit.

Ányos Mihály a feleségére nézett, aztán a gyerekeire, Rózsira és Misire. Némán álltak a csikótűzhely és az asztal között. Úgy érezte, fogalmuk sincs, milyen szép a patak alja, s azon túl a kukoricások. Lehet, hogy azt sem tudják, hogy az akácerdőben bolyongva mások lesznek a dolgok, megérez valamit az ember a világból. Kiivott egy nagy pohár bort, és a kezére hajtotta a fejét.

A gyerekek öt-hat percig mozdulatlanul álltak, aztán Rózsi kérdően az anyjára nézett:

– Berúgott?

– Nem, csak elfáradt. Tizenöt éve a vonaton lakik – mondta az anyja, aztán leszedte az asztalt, és mosogatni kezdett.

A bálkirály

Délután két órakor érkezett Keszthelyre. A restiben megivott egy pohár sört, aztán a kanadai nyárfákkal szegélyezett meredek úton elindult a villasor felé. Amikor megtalálta a Sirály utcát, megállt, előhúzott a zsebéből egy nyolcrét hajtott, kéthetes Magyar Nemzet-et, s a piros ceruzával bekeretezett hirdetést figyelmesen elolvasta: „Balatonmárián part menti telkek eladók. Érdeklődni Kollár műszerész, Keszthely, Sirály u. 34.”

Néhány perc múlva a villa előtt állt. A málnaszínű ablakredőnyök mögött valaki zongorázott. Halkan, bizonytalanul a Für Elise dallama szivárgott ki az utcára. Megnyomta a csengőt, aztán a kapura meredt. A kapu vasból volt, s pirosra festették míniummal. A házban elhallgatott a zongora, s csakhamar megzördült a redőny. A kiszélesedett réseken egy női hang hullott ki az utcára:

– Ki az?

– A hirdetésre jöttem…

– Kicsoda…?

– A hirdetésre jöttem. Deák István tanár vagyok!

Az ablakredőnyök zörrenve összébb húzódtak. Csend lett. Eltellett két perc, három perc, aztán női cipők koppantak a kövezeten. Kulcs csikordult, s a feltáruló vaskapu szárnya mögött egy alacsony, szőke asszony vált láthatóvá.

– Minket tetszik keresni? – kérdezte.

– A hirdetésre jöttem – mondta Deák István.

– Ja, igen, a hirdetésre… Tessék bejönni… Erre… Talán itt a teraszon tessék helyet foglalni, azonnal szólok a férjemnek… Vasárnap van, ugye, de ilyenkor is dolgozik. A műhely nélkül nem bír meglenni…

Deák István beleereszkedett egy fonott karosszékbe. Pillantása átfutott az udvar fáin, a gondozott gyepen, s a hat-nyolc méter hosszú, zöldes márvánnyal bélelt fürdőmedencén megpihent. Közben az asszony hangját is hallotta, aki a szélső fák alatt megállt, s egy alacsony, lapos tetejű épület felé kiáltozott:

– Jenő! Itt van egy illető… A hirdetésre jött…

Deák István szeme nehezen szakadt el a fürdőmedencétől, de amikor felnézett, azonnal megpillantotta a Balatont. A kert a víz felé lejtett, így a fák koronája felett a keszthelyi nádasoktól egészen Berényig lehetett látni.

A lapos épületből fekete overallos, középmagas férfi lépett a kertbe. Fehér zsebkendővel törölgette a homlokát, s közben a teraszt figyelte. Hunyorgott a fényben, aztán rándult egyet a szemöldöke, s meggyorsította a lépteit. A lépcsősor közepén megszólalt:

– Pista… Deák Pista… Te vagy itt?

Deák csodálkozva felállt, s a férfira nézett.

– Nahát! – mondta zavartan, s a kezét nyújtotta.

– Nem ismersz meg? Én vagyok a Kollár Jenő, Diásról… Hát… Együtt… Együtt…

– Nahát, nagyon örülök – mondta Deák halkan, elbizonytalanodva.

– Ülj le, pajtás, megmosom a kezemet, aztán máris itt vagyok – mondta Kollár, és bement a házba.

Deák a zöldes márvánnyal bélelt fürdőmedencére bámult, aztán a fákra, a gyepre s a vörös kővel kirakott egyenes utakra. Rosszul érezte magát. Beleizzadt a zakójába, s a feneke idegesítően viszketni kezdett. Felállt, megvakarta. Alig fejezte be a mozdulatot, Kollár ismét a teraszra lépett. Coca-colás üvegeket és cigarettát rakott az asztalra. Már nem a fekete overallt viselte, hanem egy galambszürke nadrágot, fehér fékonpressz inggel. Leült. A házban újra felhangzott a zongoraszó. Ismét a Für Elise dallama szivárgott ki a szobák mélyéről.

– Ki zongorázik? – kérdezte Deák István.

– A feleségem – mondta Kollár.

– Igen…?

– Zongoratanár. A zeneiskolában tanít.

– Értem… Mond neked az valamit, hogy Biatorbágy?

– Biatorbágy? Mire gondolsz?

– A biatorbágyi vasúti hidat Matuska Szilveszter robbantotta fel. A vonat lezuhant a völgybe. Halottak, sebesültek. Aztán készítettek róla egy filmet…

– Igen…?

– Igen. Ez volt a kísérő zenéje. A Für Elise.

– De miért?

– Érthetetlen. Talán a dallam szomorúsága miatt.

– Lehet… És mondd, mi van veled, pajtás?

– Olvastam ezt a hirdetést… Arra gondoltunk a feleségemmel, hogy megvesszük… Három gyermekünk van… Mégis déli part, homokos föveny, alacsony vízszint… Gyerekekkel a déli partra kell húzódni… Ha ugye, az ára… Nekünk…

– Tanár vagy, ugye?

– Magyar–történelem szakos vagyok…

– A feleségem zongoratanár… Kollégák vagytok… Hát kérlek, mi is itt… Van egy kis társaságunk… Néhány tanár, gyógyszerész, egy fogorvos… Értelmiségi emberek. Szűk körben összejövünk. Itt vagy a parton… Van egy jó motorcsónakom, okumé… Azt ugye tudod, hogy én Csepelen szabadultam… Végigcsináltam mindent… Először Sztálinváros, aztán Kazincbarcika. Még teteje sem volt a csarnokoknak, de már állogattuk be a dög nagy gépeket. Néha azt hittem, megfagyok. Huszonnégy órás szolgálatot csináltunk végig, s reggel, amikor a csarnokokból az utcára léptünk, derékig ért a hó. 1960-ban aztán találkoztam Nyiri Gézával. Emlékszel még a Gézára?

– Persze. Én is dolgoztam vele egy télen… Akkor a kikötőket villamosítottuk… Aztán felvettek az egyetemre…

– A Géza kiröhögött. Rég maszek volt, s egy Ford Taunusszal ugrott haza Pécsről. Nem mondta, hogy marha vagyok, csak vonogatta a vállát, és röhögött. Fordítottam a sorsomon. Felhagytam a melák nagy gépekkel. Beálltam a Videotonhoz, s közben estin elvégeztem a technikumot. Elektroműszerész lettem, bedolgoztam magamat a tv-szakmába. Amikor itt letelepedtünk a feleségemmel, és kiváltottam az ipart, Sármelléktől Balatonkeresztúrig engem hívtak mindenhová. Mást is megbütyköltem, ha kellett. Szép lassan felépültünk, és belesimultunk az itteni életbe. A feleségem zongoratanár. Mondtam már? Van egy kis társaságunk, csupa értelmiségi. Szűk körben élünk… Te, igaz, hogy ki akarják tiltani a motorcsónakokat a Balatonról?

– Tervezik, az újságok is írtak róla.

– Nem érdekes, építek bele villanymotort.

– Mekkora a telek, amit árulsz?

– Márián? Ja… A máriai telek… Várj csak… Emlékszel Varju Jóskára?

– Alacsony, mokány fiú volt. Amikor én elkerültem onnan, az erdészetnél dolgozott.

– Az most otthon a téesz-elnök. Jóban vagyunk. Van egy kis szőlőm Diáson, kis présházam… Ha valami problémám van, elég, ha szólok Varju Jóskának… Tudod, engem odahaza nem nagyon szeretnek a népek. Irigy a magyar. Nem bírják elviselni, hogy én vittem valamire, ők meg otthon maradtak kapálni, permetezni. Az anyámnak emeltem egy szép házat, abban lakik. Az öcsém is otthon él még, de már annyi pénzt rakott félre, hogy bármikor megnősülhet. Gépszerelő. Szeretne maszek lenni, de alig hiszem, hogy engem utánozni lehet… Nézd meg ezt a házat…

– Szép ház… Nem is ház, hanem villa…

– Hatszázezerért építtettem, s ezt a kertet egy egyetemi tanár tervezte külön nekem… Na gyere be, nézzünk körül…

Deák István felállt, s követte a műszerészt.

– Négy szoba, alul garázs és mosókonyha – mondta Kollár, s maga elé engedte Deák Istvánt.

Modern bútorokkal zsúfolt szobákon keltek át. Kollár mindenütt meggyújtotta a csillárokat, s a harmadik szobában bekapcsolta a színes televíziót is. Várakozva nézett Deákra, aztán megszólalt:

– Nekünk volt először Keszthelyen.

– Szép – mondta Deák.

Megnézték a modern konyhát, a társalgót, s végül a kamrát is. A társalgóban az alacsony szőke asszony is csatlakozott a menethez, de aztán a konyhában elszakadt tőlük. Kávét készített be, s a kamrából néhány üveget átrakott a nagyobbik hűtőgépbe.

A teraszon Kollár hátradőlt a fonott karosszékben, és megszólalt:

– Irigyelnek, mert nekem minden sikerült.

– A házad szép… Jó szakember lehetsz… Ha belegondolok, hogy én mint tanár…

– Ne is mondd… A feleségem zongoratanár…

Deák István a kerten s a vasúti sínpáron túl, az egyik nádöbölben megpillantott egy horgászcsónakot. A fehér csónakban egy szürke öregember mozgatta az evezőket. Megkerülte a nádkaréjt, aztán a nyílt víz és a nádas között lehorgonyozta a csónakját.

– Mekkora ez a telek? – szólalt meg Deák István.

– Telek…? Milyen telek?

– Márián a telek, amit meghirdettél.

– Ja… A máriai telek… Felparcelláztuk… Ha érdekel, ugorjunk át, és megnézed… De várjuk meg a feketét… A feleségem tejszínhabbal készíti.

Deák István a Balatonra pillantott. Látta, hogy a horgász már előkészítette szerszámait, s a vizet kémleli. Az égen megjelent néhány kékesszürke felhő.

– A végén még nekiered…

– Ma nem lesz eső… Nem hinném – mondta Kollár.

A zongoratanárnő lila műanyag tálcán feltálalta a tejszínhabos feketét. Deák gyanakodva belenyalt, aztán jóízűen megitta.

– Mekkora telket akarsz venni? – kérdezte a műszerész.

– Hát… Egy olyan kisebb darabot… Amit ugye…

Kollár felállt, és bekiáltott a lakásba:

– Vica… Átugrunk Máriára… Sietek…

Leereszkedtek a lépcsőn. Kollár kinyitotta a garázst, aztán kitolatott az udvarra egy vajszínű Renault 16-ossal. Az utcán Deák István is beszállt az autóba. Kollár gondosan bezárta a kaput, aztán elindultak.

Amikor a Zala-hídon átgördült a kocsi, Deák István behunyta a szemét, s hirtelen eszébe jutott a régi falu. Az utcák, a nádfedeles házak, az arcok. Egy pillanatig maga előtt látta Kollár elözvegyült anyját, ahogy házról házra jár a passzírozott hecsedlilekvárral. Aztán furcsa módon a falusi tánciskola utolsó napjai jutottak eszébe, az össztáncok, majd a koszorúcska. A tánciskolát a Rigó-féle kocsmában tartották. A padló hepehupás volt, s vastagon olajos. Az olaj bűze elvegyült az emberi izzadság szagával. Jól emlékezett a koszorúcskára. A falu egyik legszebb lánya, Bődör Marica suttogva megállt mellette:

– Ne haragudj… Szólt a tanácselnök… És igaza van… Ez egy falu… A falu szempontjait kell szem előtt tartani. Kollár Jenő lesz a bálkirály… Egy hold földjük van, az anyja özvegy, hatan vannak testvérek… Megérted, ugye…?

Kollár Jenővel jó barátságban élt. Megértette. Bődör Marica arcában volt valami különleges finomság. Szerette. Odajárt hozzájuk. Bődör Marica a fűszeres lánya volt, s az apját kuláklistára tették.

A falusi koszorúcskákon az a bálkirály, aki a legtöbb cigarettát kapja a lányoktól. Deák összeszorította a szemét. Jól emlékezett az ötösével, tízesével összekötött cigarettacsomagokra. A kék, lila, piros szalagokra, cérnákra, melyek összetartották a jelképes dohánycsomókat. Az izzadt lányokra, kigyúlt, félszeg és összezavarodott arcukra… S az est nagy tablójára, amikor a cigarettákkal teleaggatott Kollár Jenő és Bődör Marica egymás mellett álltak a zenekari dobogón, mint bálkirály és bálkirálynő. A vonyarci zenekar tusst húzott. Kollár Jenő vörös fülekkel állt a szőke lány mellett. A padlóból avétt olajszag párállott elő. Igen, akkor véget ért a gyermekkor. Az apjára gondolt először, aki pályamester volt a vasútnál… Nem értette, hogy miért rosszabb, mint sok más apa. Aztán, amikor a gyors csárdást kezdték húzni, odalépett az egyik lányhoz, és elindult vele. Körbe-körbe. Egyre gyorsabban… Érezte, hogyan veszti el Bődör Maricát… Érezte a kocsma másik felében az arcát, a mozdulatait, a szőkeségét… S érezte a vad, csillapíthatatlan dohányszagot. Tüsszentett. A fiúk büszkén füstöltek a lányoktól kapott cigarettákkal. A szag, a lányok izzadt szaga, az olaj, a kocsma s az italok szaga beleégett a bőrébe, arcába. Megcsókolt egy lányt… Aztán egy másikat… S a dohány átható illata ott vastagodott a teremben. Nem szűnt, nem enyhült. Végül részegen, zavarodottan kiment a vízpartra. Jég borította a Balatont. A nádasokon s a part menti rianásokon túl vadkacsák ültek a jégen. Sírtak, kiáltoztak. Deák emlékezett ezekre a vad kiáltásokra, s a hidegre is. Mínusz tizenöt-húsz fok lehetett. A tó felett megfagyott a lehelet, a hang s a fény is. Dermedt lámpafény csordogált a jégen. Sírva fakadt. Hirtelen megértette, hogy nagyon szereti Bődör Maricát. De nem akarta szeretni. Vicsorgatott. A szél a torkába szaladt. Fázott. Fekete volt az éjszaka. Kék volt. Bársonykék. A messzeségben rianások pengtek, dörögtek.

Kinyitotta a szemét, és megszólalt:

– Mi lett aztán Bődör Maricával?

– Meghalt.

– Meghalt?

– Meg… Férjhez ment egy mérnökhöz, de aztán meghalt. Tüdős volt.

– Tüdős? Hogyhogy tüdős?

– Tüdőbajos…

Deák elhallgatott. A szélvédőn át az út mellett sorjázó eperfákra bámult, aztán balra, lent a nádasra, mely a Zala torkolatáig sötétzöld erdővé sűrűsödött. Ahogy a kocsi futott, egyre inkább láthatóvá váltak az északi parton a vulkánkúpok: Szigliget, Badacsony s a háttérben a Szentgyörgy-hegy.

Kollár hanyagul elengedte a kormányt, és rágyújtott egy cigarettára. Szívott belőle néhányat, aztán összerezzent:

– Parancsolj, gyújts rá…

– Köszönöm, nem dohányzom.

– A lakásban én sem füstölök, Vica nem szereti. De a műhelyben s a kocsiban rágyújtok néha.

A Kent finom illata kéken lebegett a szélvédő mögött. Deák István nézte a füstöt, s közben a húsz esztendővel korábbi szagokat igyekezett felidézni. A nyers kocsmaszagot, a fröccsök, kevertek kibüfögött páráit, a rossz cigaretták szagát, a piros Munkás és az Ötéves terv füstjét, az illatokat, melyek beleültek a padlóba, a falakba, az idegeikbe s a bálozók ruháiba is. A lányok s a legények izzadt szaga éjfélre mindig elvegyült a cigaretták és italok illatával. A szagemlékek lassan áttörtek a Kent finom illatán, és vastagon megülték a Renault belsejét. Deák István elmosolyodott. Kollár ránézett, aztán a vállával egy kicsit meglökte:

– Na, mit szólsz ehhez a kocsihoz?

– Jó kocsi, úgy megy, mint az álom…

– Nem akarok, pajtás, dicsekedni, de nekem minden sikerült. Először csak motorom volt, amikor azt eladtam, vettem egy kiselejtezett vállalati Moszkvicsot, aztán vettem egy új Skoda Octaviát, majd egy Opelt, s most fél esztendeje ezt a Renault-t. Ez kocsi, ha beleülök, érzem, hogy vagyok valaki.

– És azokra a régi szagokra emlékszel? – szólalt meg Deák István.

– Milyen szagokra…?

– Az emberszagra, a fröccsök és a cigaretták szagára, a kocsmaszagra.

– A diási kocsmára… Ajaj… Szerettem azt a kocsmát. Tavaly lebontották.

– Lebontották? Miért?

– Újat építenek helyette. Egy modern kombinát lesz ott, eszpresszóval, Night Clubbal…

Deák István a szürkülő vízre bámult, aztán a felborzolódott nádasra. Feltámadt a szél. A Badacsony szikláin már felhők ültek. Sokára szólalt meg:

– Édesanyád hogy él?

– Könnyen van. Minden hónapban kap tőlem egy ezrest, az öcsém is segíti.

– És mit csinál?

– Semmit. Üldögél a konyhában. Szeret üldögélni.

Deák István jól emlékezett Kollár anyjára. Tevékeny asszony volt. Sovány, csontos, alacsony. Örökké az erdőt bújta. Bicskét szedett, vadkörtét, somot. Amikor megtöttyedtek, lekvárt passzírozott belőlük. Tavasszal és nyáron gyógynövényeket gyűjtött. A ruháit átitatta a zsálya, menta és az apróbojtorján illata. A keze törődött volt és sebhelyes. A bőrét újra és újra feltépte az erdei bozót és a tüske. Nem törődött vele. Járta az erdőt, hajladozott az udvaron. Kis udvaruk volt. Árnyéktalan. A napon, ponyván szétterítve gyökerek és erdei virágok száradtak. A csörgére száradt virágok és gyökerek kis muszlinzsákokba kerültek, s a tornác fedele alatt lógtak egy hosszú farúdon. Ha valakinek aztán a disznóvágások idején, a sok zsíros ételtől megfájdult az epéje, az bekopogott Kollárékhoz. Anna néni adott a bajra benedekfüvet, májfűlevelet, borbolyagyökeret. Elmagyarázta, hogyan kell készíteni a főzetet, hogyan és mikor kell meginni. Hány kortyot reggel, hány kortyot este. Az emberek hálásak voltak.

Kollár a félig elszívott cigarettát kidobta az ablakon, aztán bekanyarodott egy keskeny fürdőtelepi útra.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta.

Néhány kanyarodás után egy nedves földúton álltak meg. A vizet eltakarta az embermagasságú nádas. A vizenyős földben hatalmas berekfák álltak rendezetlen összevisszaságban.

Kollár lehajolt, és egy cövekre mutatott:

– Innen, addig a nagy fáig… Ez nyolcszáz négyszögöl… Két hónapja parcelláztattam fel. Itt középen egy út vezet. Az út mindkét oldalán van most két darab kétszáz négyszögöles telek. Az első kettő közvetlenül parti telek. A parti telkekre én akartam épülni, de most már nem épülök sehová… Ezt vettem először, előbb, mint a keszthelyi telket. Akkor még úgy volt, hogy majd szétíratjuk a gyerekekre. De nincs gyerekünk. Nekem elég a diási szőlő, fürdőzni úgysem szeretek.

– Nem akartok gyereket?

– Akarunk, de nem bír lenni.

– Hát… Nagy gond a gyerek… Szóval attól a berekfától idáig…?

– Idáig… Vagy a nádas mellett, akkor a telkedről egyenesen a vízbe léphetsz. A nádast persze ki kell irtani, fel is kell tölteni egy darabon…

– És az ára? Mennyire tartod?

– Négyszáz forint négyszögöle, de neked háromszázért adom… Tudod, hogy én még mennyiért vettem? Nem fogod kitalálni, ötven forintért négyszögöljét…

Deák István fejben számolt: „Száz négyszögöl harmincezer, kétszáz négyszögöl hatvanezer…” Ennyi pénze nem volt… Tipródott a vizenyős földön, aztán Kollárhoz fordult:

– Nekünk százötven négyszögöl is elég lenne…

– Semmi akadálya, pajtás… A tied százötven lesz, a szomszédos telek meg kétszázötven.

Deák István belábalt a fűbe, nézelődött, aztán megállt az egyik berekfa alatt.

– Ez a fele kellene nekem – mondta.

– A helyedben én a vízparti telket választanám.

– A fák miatt gondolok erre …

– Ezek a fák semmit sem érnek, úgyis kivágatod.

– Nem, nem. Ez itt jó nagy árnyékot ad. S ide, erre a vastag ágra felköthetek egy hintát.

– Hintát?

– Ide gondolom, ez jó vastag ág, és nem is magas.

Kollár vállat vont, hátrább lépett.

Deák István megtapogatta a fát, aztán elindult a nádas felé.

Hirtelen megeredt az eső. A szél üvöltve beletépett a berekfák hajába. A fák recsegtek, a nádas suhogva a vízre simult.

Deák megfordult, s futni kezdett a kocsi felé. Aztán megtorpant és Kollára meredt. Kollár mozdulatlanul állt az esőben, s a felhőbe vesző hegyeket bámulta. Az eső ömlött. A ruhájuk pillanatok alatt átázott, s a testükre tapadt.

– Mi történt? – kérdezte Deák. A szél felkapta a hangját, s elsodorta a víz fölé.

– Semmi – mondta Kollár –, csak fölösleges nálunk minden. Nem bír gyerekünk lenni. Kétszer már úgy volt, hogy elválunk, de nem tudok elválni, mert szeretem a feleségemet.

– Orvoshoz kellene…

– Nem is biztatnak – mondta Kollár, és mozdulatlanul állt a zuhogó esőben. Szeme még mindig a nagy lombú berekfán pihent, ahová Deák a hintát akarta függeszteni.

Boldog boldogtalanság

Óvatosan hajtott az M7-esen a Balaton felé. Nyolc óra már elmúlt, de a bal oldali sáv még fehérlett a dértől. Varjúcsapatok tanyáztak az út mellett, s fekete szárnycsapásokkal emelkedtek a szélvédő fölé. Délelőtt Fitzgeraldot olvasott az Intézetben, s egyik mondatától nem tudott megszabadulni: …„egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.” Bernáth Gyula hetenként kétszer ment be az Intézetbe, hogy konzultáljon, és a kutatási munkáját dokumentálja. A kutatómunkával nagyon lassan haladt, valójában nem is az intézeti fizetéséből, hanem fordításokból élt. Előfordult, hogy bent még a fiókját sem nyitotta ki, csak üldögélt a szekrény és az asztal között egy kopott, régimódi fotelban. Maga elé nézett, és várta, hogy múljon az idő. És az idő múlott. Néha leemelt a polcról egy könyvet, és olvasgatott. Scott Fitzgerald nem az intézeti polcon lakott, a saját könyve volt, csak kölcsönadta valamikor a titkárnőnek, s az a könyvvel együtt eltűnt. Rég lemondott a könyvről, de ezen a napon egy vastag, barna borítékban ott találta a postája között. Csodálkozva kinyitotta valahol, és a fotelba dőlve olvasni kezdte a szöveget. A harmadik oldalon eljutott a mondathoz, ami azóta is foglalkoztatta: …„egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.” – Nézte a szürke táj felett szárnyaló lomha varjakat, és tűnődött: „Vajon én boldog vagyok, vagy boldogtalan? Van a kettő között valamilyen mezsgye, gyepű, vagy határ?” – Abban biztos volt, hogy érett, érzékeny ember. Hátraszólt a feleségének:

– Gondolkodtál már azon, hogy mi a boldogság?

– Mit mondasz?

– Te például boldog vagy boldogtalan ember vagy?

– Fáj a fejem.

– Persze, a fejed… De mit gondolsz, én boldog vagyok vagy boldogtalan?

– Nekem tökéletesen mindegy.

Nézte az utat, és az út felett lebegő fekete madarakat. Néhány évvel korábban még hátraszólt volna, hogy a „tökéletes” és a „mindegy” szó nem illik egymás mellé. Most hallgatott, ugyanúgy, mint az intézeti értekezleteken és gyűléseken. Pedig három-négy esztendeje még ott is vitatkozott, felállt, beleszólt mindenbe. Ha az elnöki emelvényről elhangzott a biztatás, hogy: elvtársak, szóljanak hozzá, aki nem ért egyet a referátummal, az is álljon fel, és őszintén mondja el. Mi az ellenvéleménynek is örülünk. Bernáth Gyula elhitte, és felállt. Szalóki aztán, aki nemcsak rangidős kolléga volt, hanem az Intézet párttitkára is, egyik ilyen felszólalása után javasolta, hogy vacsorázzanak együtt a Vadászban. Jóízűen megették a sültet, a kékfrankosból is megittak már néhány decit, amikor Szalóki megtörölte a száját, aztán talányosan ránézett: „Mondd kérlek, te az eredményeinket is látod, vagy egyértelműen ellenzéki vagy?” – Bernáth Gyula elcsodálkozott ezen a kérdésen. Sokáig gondolkozott. Nézték egymást Szalókival, és némán koccintgattak, ittak. Amikor az üvegből kifogyott a bor, megszólalt: „Én a saját magam ellenzéke vagyok.”

Rég nem állt fel semmiféle gyűlésen, csak a végén, amikor haza lehetett menni.

– Én boldog vagyok – szólalt meg a hátsó ülésen a kislánya.

– Miért vagy boldog?

– Csak…

– Aha… Már értem – mondta Bernáth Gyula, de a boldogságról már megfelejtkezett. Azon gondolkodott, hogy a „tökéletes” és a „mindegy” hogyan kerülhettek egymás mellé. A „mindegy” elé inkább a „teljesen” szó illett volna. „Nekem teljesen mindegy”, vagy „nekem aztán mindegy”. Az sem rossz, hogy „nekem most minden mindegy”, de a legkifejezőbb a „nekem mindegy”. Határozószó, és kertelés nélkül. A „tökéletes” mellé inkább olyan szavak illenek, mint a: boldogság, szépség, ember, társadalom, színésznő, munkásasszony, sportember, alkotás, csőd, bukás, összeomlás, halál. A „tökéletes” szó használata elég kockázatos, mivel az abszolút pozitív vagy negatív értéket jelöli. Miről mondható el nyugodtan, következmények nélkül, hogy tökéletes? Az emberek, ha valakiről vagy valamiről azt olvassák, hogy tökéletes, gyanakodni kezdenek. Esetleges korábbi szimpátiájuk is elhalványul, kisebbségi érzésük támad, és bizonytalan előjelű indulatokkal telik meg a szívük. Azt szeretik csak, ami közel áll a tökéleteshez, de még nem az. Lehet érte tenni valamit, harcolni, kiállni mellette, alakítani. S általuk, a többi ember által válik egyre szebbé, jobbá vagy használhatóbbá. De ha megérzik, hogy tovább már nem építhető, nekiesnek és lerombolják, akár a gyerekek a homokvárakat és a hóembereket. Ennek ismeretében ki meri kijelenteni, hogy ez vagy az a társadalmi berendezkedés tökéletes? – Ha van tökéletes szépség, akkor Miss Ausztrália a mérték mindörökre, s nem kell évente újabb szépségek után kutatni. De a szépség sajnálatosan vagy szerencsére állandóan változó esztétikai kategória. A változó korok és társadalmi építmények szükségleteinek, képzelgéseinek a terméke, akár az ízléskultúra, amivel mérik. Így aztán, ha azt mondjuk, hogy Monica Vitti tökéletes szépség, véleményünk csak egy évpillanatig vagy évtizedpillanatig érvényes. Nem azért, mert Monica Vitti hervadtabb lesz, hanem azért, mert a világ közben elmozdul arról a pontról, ahol ízlésének leginkább Monica Vitti felelt meg.

– Mi volt az Intézetben? – szólalt meg hátul a felesége.

Bernáth Gyula érdeklődve a visszapillantó tükörbe nézett, és megkereste a felesége arcát. Olyan érzése támadt, hogy az asszony attól tart, hogy a „tökéletesen mindegy” szavak barátságtalanul hangzottak, s valamilyen zavart vagy kárt okozott velük.

– Ami szokott, szinte semmi – mondta.

– Valakivel azért csak találkoztál?

– Áááá… Senkivel… Kozmával beszéltem néhány mondatot, és Szalókival. Bejöttek a szobámba.

– Mit akartak?

– Semmit. Azon vitatkoztak, hogy hol van a Rizses Köcsög síkság, Vietnamban vagy Kambodzsában?

– Megmondtad nekik?

– Szerintem mind a ketten tudják, hogy hol van, csak arra voltak kíváncsiak, mennyire figyelek.

– Mire?

– A világra.

Az asszony megnyugodott, homlokára szorította a kezét, és hátradőlt az ülésen. – Bernáth Gyulának olyan érzése támadt, hogy a „tökéletes” szó lényegileg nem is szépséget, jóságot, pozitívumot vagy negatívumot fejez ki, hanem valamilyen szükségszerűséget, fizikai, biológiai vagy társadalmi végeredményt. Amikor valami, tárgy, ember vagy állapot, másmilyen már nem lehet, az adott társadalmi vagy fizikai körülmények között tovább nem fokozható és alakítható, akkor tökéletes. Hordoz magában bizonyos esztétikumot, ha társadalmi állapotról van szó, érzelmeket is, de nem ez a lényege.

Hol ragadható meg a tökéletes? Biztonságosan csak a természetben. A vízcsepp formája, a sókristály, az elektronrács és a DNS lánc valószínűleg tökéletes. De vajon, amit az ember létrehozott, milyennek minősül? Mona Lisa mosolya tökéletes? Milyen az Eiffel-torony? A bauxitbetonról már tudjuk, hogy kár volt érte lelkesedni, a belőle épült házak sorra összedőlnek. A DDT nevű rovarirtószert ki kellett vonni a forgalomból, a Bi 58-ban viszont bízunk. És bízunk a vasútban, repülőgépeinkben és hajóinkban, hűtőházainkban, rádióinkban, űrhajóinkban. De elmondhatjuk-e bármelyikről, hogy tökéletes?

Amikor Aligánál elérte a Balatont, az otthonosság meleg érzése kerítette hatalmába. Lassított, szemügyre vette az út menti kerteket, házakat, a gázpalackot cipelő öregasszonyokat, férfiakat. Az italmérés előtt gumicsizmás, vattakabátos munkások álldogáltak, a kezükbe fagyott üvegekből elégedetten kortyolgatták a sört. Mínusz négy fok volt. Kenese után a vízparthoz tapadt az út, a nádas nyiladékain át be lehetett látni a jégre. A rianások mentén, ahol előcsillogott a víz, sirályok csapongtak. Bernáth Gyulának ekkor újra eszébe jutott Fitzgerald boldogtalanságelmélete. Vajon a sirály, amit a természet tökéletesre alkotott, a befagyott tó felett szárnyalva boldog vagy boldogtalan?

Almádi után a víz helyett már a hegyoldalra pillantgatott, s az üveg mögött elúszó villák, házak, fehér falú présházak sokaságát méricskélte, hasonlítgatta. Egyik szebb volt, mint a másik, némelyik hivalkodó, szinte pimasz, de a többség szelíden simult a gyümölcsösök és a szőlőskertek közé. Még emlékezett azokra az időkre, amikor az ország lakosságának az üdültetése vállalati, szakszervezeti keretek között látszott megoldhatónak. A társadalmi modell természetéből eredően akkor tökéletesnek ígérkezett. Szép elképzelés volt, de megvalósíthatatlan. Aztán jöttek a szabad szombatok, hármas ünnepek, az emberek elfoglalták a folyók és tavak partját, a kerteket, végül a hegyoldalakat is az öreg szőlőkkel, présházakkal.

Bernáth Gyula a saját kertjére, pincéjére gondolt. A nyugalomra, mely ott lakott ősidők óta a diófák alatt a fűben vagy a föld mélyén, mint a vörös homokkősziklák, melyek még a perm időszakban születtek, együtt a heggyel. Bernáth Gyula szeretett volna már megérkezni, de még jó negyedórányira volt a kertjétől, így képzeletben előreszaladt, kinyitotta a présház, majd a pince ajtaját is. Beleszimatolt a levegőbe, villanyt gyújtott. A nemes penésszel borított boltozat alatt megpillantotta a hordókat. Képzeletben már ott járt a pincében, s ahogy a hordók szép ívben hajlított dongáin, a feszülő piros abroncsokon, a hordó gondosan megmunkált csínján, kerek fenekén, a pontosan záró akonaajtón végigpillantott, hirtelen megérezte, hogy azért egy tökéletes tárgy, amit ember alkotott, biztosan létezik. Ez a tökéletes tárgy a hordó. A tölgyfából készített, kimunkált boroshordó. Ez a faedény legalább ezeréves emberi lelemény, de lehet, hogy sokkal régebbi. Száz és száz éven át finomult, csiszolódott, míg elnyerte a legcélszerűbb formát, a szükségszerű alakzatot és nyílásokat. Tovább már nem fejleszthető. Kísérleteztek ovális hordókkal is, de csak dísznek voltak alkalmasak, a használatban nem váltak be, mert nem lehetett azokat gurítani, mosáskor, szekérre emeléskor billegtetni. A kör keresztmetszetű, a dongavégek felé keskenyedő hordóforma vált be, ez bírja legjobban a külső ütéseket, ez mozgatható, emelhető a legkönnyebben, s a bor tárolására a formája miatt is a legalkalmasabb edény. Szüret után az alsó dongahajlatába leülepszik a seprő, így a tiszta bor könnyen lefejthető róla.

Amikor negyedóra múlva valóban megérkezett a kertbe, és az ajtók kinyitása után ott állt a pincében, megsimogatta a hordóit. Úgy találta, hogy nemcsak alkalmas faedények, hanem szépek is. Szinte szobrok, az évezredes népi iparművészet legszebb termékei közül valók. Maradandóságukkal, a tökéletes formák átörökítésével a régi korok teremtő embereire emlékeztetnek. Használhatóságukkal, nyugodt szépségükkel népeket és korokat kötnek össze. Simogatta a hordóit, és eszébe jutott, hogy már dongakorukban ismerte őket, mert a munkát sürgetve többször is benézett a tapolcai kádármester műhelyébe, s a félig megmunkált dongákat, melyekben a mester már bent látta a hordót, kézbe vette, megtapogatta.

A falba vert szögről leemelte a hébért, aztán a csántérfára állva a nagyobbik hordóból teleszívta. A hébérrel kiment a présház elé a teraszra. Nézegette a bor színét, aztán az ujja mellett sercegtetve teleengedett egy decis poharat. Míg ezzel foglalatoskodott, érzékelte, hogy a felesége és a lánya a mandulafák körül ágaskodik. Madárkalácsot aggattak az ágakra, s az etetőkbe napraforgó-magot öntöttek. Amikor felnézett, az elvékonyodott felhőkön már átderengett a nap. A hegy lábánál ezüstszürkén fénylett a tó jege, pontosan úgy, mint Udvardi Erzsébet gyönyörű képein. Széncinkék és őszapók érkeztek a szomszédos kertekből. A kökénybokrokra szálltak, majd az etetők szélére. A mandulafa törzsén kopogott a csőrük, ahogy felbontották a magokat. Bernáth Gyula ivott egy korty bort, nézte a madarakat, majd a lányát, aki minden látható ok nélkül nyargalászni kezdett a diófák alatt. – Biztosan igaza van Scott Fitzgeraldnak: „…egy érett, érzékeny ember természetes állapota a jól kifejlett boldogtalanság.” „Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok, de elég jól érzem magam a bőrömben – gondolta. – Miért érzem jól? Talán mert tél van, és fagyott a föld. Vagy a lányom miatt, aki már a diófa alsó ágán lóg, mint egy majom. Vagy csak azért, mert eljöttem valahonnan, és megérkeztem valahová. Egy kertbe, ahonnan messzire látni.”

A decis pohárból kiitta a maradék bort, aztán hirtelen elnevette magát. A tökéletes hordókról váratlanul eszébe jutottak az alemannok ellen vonuló magyarok. A saintgalleni kaland, ahogy 924-ben elfoglalták a papok borospincéit, s a tökéletes hordók fenekét kiütve bokáig jártak a borban. Igyekezett elképzelni az ittas ősöket, és nevetett. Állt a teraszon a téli fényben, és nevetett. Mást nem is tehetett volna.

Száznégy fenyőfa

Koncz József tervezőmérnök 1970. április 13-án a lakók első csoportjával költözött Óbudára. A makaróni hosszúságú ház ablakai a Szentendrei útra nyíltak, így az autók surrogása, a felbőgő motorok hangja behallatszott a lakásokba. Zugló csendjéhez szokott fülüknek ez furcsa volt, Koncz mégis szerencsésnek érezte magát, mert a második gyerek megszületése után az egyszobás, félkomfortos lakásban nem fértek el. Az autók surrogását néhány hónap múlva megszokták, s reggelente elégedetten nyitották meg a csapokat, melyekből megbízhatóan ömlött a meleg víz. Elégedettségük a tél beköszöntésével csak fokozódott, mivel nem kellett szén után futkosni, és reggel, este rakosgatni az öreg, drótokkal összefogott cserépkályhát. A központi fűtés szürke radiátoraiból éjjel-nappal áramlott az egyenletes meleg. Koncz ekkoriban szokott rá a vendégeskedésre, a konyakra, továbbá a „komfortérzés” és a „huszadik századi ember” kifejezésekre. Az idill 1971-ben kezdett elszürkülni. A fürdőszobában leesett néhány csempe és összetörött. A Miklós utcában az ósdi, alacsony házakat, melyek az első télen hófedte tetejükkel festőinek tűntek, lebontották. Helyükön a cölöpverő gépek megkezdték az alapozást. A gépek megrendítő kalapácsütéseibe beleremegtek a falak, s a csattanások betöltötték az álmatlan éjszakákat. Koncz, hasonlóan a többi lakóhoz, szociális érzékű ember volt, így naponta többször is kijelentette a feleségének: „Ezt ki kell bírni. Új lakások épülnek. Örüljünk neki, hogy éjjel is csinálják, így ezer és ezer ember előbb jut lakáshoz.” Kibírták. Az út túloldalán felépült az új ház. Szép hosszú, cikcakkos, tízemeletes. A két tízemeletes ház között ettől kezdve ide-oda verődött a motorzaj, csattogás, zúgás. Igyekeztek megszokni. Már-már sikerült. Ekkor az építkezések térhódítása miatt lezárták a Laktanya utcát, a teherforgalmat átterelték a Szentendrei útra. A gazdasági, ipari fejlődés hat év alatt sok új dömpert és pótkocsis teherautót szült, s ezek hajnali négytől éjjel kettőig zajjal és füsttel árasztották el Óbudát. Más baj is adódott. Koncz József 1970-től 1976-ig hat évet öregedett. Jó nevet szerzett a szakmában, nehéz, speciális megbízásokat kapott. De elvékonyodtak az idegei, és zajérzékeny lett. Csendre vágyott, és levegőre. Felesége, aki meséskönyveket lektorált egy kiadónak, vonzódott a szép tájakhoz. Eleinte Sopron környékén szeretett volna egy faházat, de amikor a nővére, aki rossz házasságban élt orvos férjével, meghívta szárszói nyaralójukba, megszerette a Balatont. Koncz irtózott a hétvégi autózásoktól. Utálta az M7-est és a Balatont. A gyümölcsöskerteket szerette, és a lassú folyású patakokat. Keresztúron nagyanyja kertjének végében csordogált egy ilyen patak, névtelenül. A Csényén túl, a sümegi rét közepén torkollott a Marcalba. Valami hasonlót keresgélt a világban, de ezek a régi patakok és kertek eltűntek a földről.

Vasárnap délelőtt rosszkedvűen ültek kocsiba. A hirdetés csak egyszer jelent meg a Magyar Nemzet-ben: „Klotild-ligeten ház nagy kerttel eladó. Lakást beszámítok…”

Lassan hajtottak kifelé. Koncz érdeklődve figyelte a kerteket, házakat. A Budakeszi út egyik kertjében megpillantott egy garázst. Nem a garázs vonzotta a szemét, hanem a kacsák. A garázs tetején pekingi díszkacsák totyorogtak.

– Nézd, díszkacsák – fordult a feleségéhez.

Az asszony unottan oldalra pillantott, de nem szólt semmit. Lassan gurultak tovább. Délelőtt volt, mégis fogyott a fény. Fátyolfelhők úsztak a Nap elé, s az utat a fák is árnyékolták.

Sokáig keresgélték a hirdetett házat és kertet. A szomszédok segítségével találták meg a rozsdás vaskaput, a ledőlt bástyát, melyen nem volt utcanév és szám.

Koncz József zavartan állt a kert kapuja előtt, és nem mozdult. Olyan érzése támadt, hogy ezt a kertet s a fák mögött a kopott házat már látta egyszer. Ismerősek voltak a fák, erdőnyi szerb luc vette körül az épületet, lombjuk alól zöld fény hullott a földre.

– Bemegyünk azért…? – kérdezte az asszony.

– Be kellene menni. Jártunk már itt, nem?

– Velem nem.

Koncz kinyitotta a vaskaput, és elindult befelé.

– Fogadni mernék, hogy itt nincs telefon – mondta az asszony.

Koncz József nem értette, hogy mi történik vele. Ismerte a kertet. Tudta, hogy száznégy fenyőfa áll a kertben. Amikor felmentek a lépcsőn, s az ajtó felett a leszakadt vakolat nyomán előpirosló téglákra pillantott, a ház nagyon ismerősnek tűnt.

Kopogott az ajtón. Csend volt bent. Újra kopogott, aztán hangosan köszönt egyet:

– Jó napot kívánunk!

Nem érkezett válasz. Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílott. Egy tágas, verandaszerű előszobába jutottak. Húsos, vastag dísznövények zöldelltek az avétt ládákban, fazekakban, cserepekben. A nagy üvegablak elé lógtak, s oldalt a harminc éve festetlen falakat is eltakarták. Újra köszönt:

– Jó napot kívánunk! – Hiába. Benyitott egy ajtón. Nagy konyha tárult fel, sok edénnyel. Szidolozatlan rézlábasok függtek egy kemenceszerű tűzhely felett. Nem mentek be. Koncz behúzta az ajtót. Néhány méterrel odébb újra lenyomott egy kilincset. Tágas, magyaros bútorzatú szobába jutottak. Szőttesek borították a falakat, és könyvek. A polc tetején köcsögök, kancsók sorakoztak. Az asztalnál öregasszony ült, és levelet írt. Golyóstollal írt egy sárgás mappára helyezett levélpapírra. Sorvezető nélkül dolgozott a sima papírra, formailag hibátlanul. Kezétől arasznyira vörös macska feküdt az asztalon, és ellenőrizte a levélírást.

– Kezét csókolom! – hajolt meg Koncz.

Az öregasszony mosolyogva felpillantott:

– A hirdetésre, ugye?

– Olvastuk a hirdetést, és…

– Gondoltam, hogy ma jönnek. Üljenek le – mondta, és a székekre mutatott, melyeknek szív alakú támlájuk volt. Az öregasszony letette a golyóstollat, és felállt. Ellenőrizte, hogyan helyezkednek el vendégei a kis asztal körül, aztán újra megszólalt:

– Süteményt?

– Nem, nem, köszönjük – hárította el a mérnök felesége.

– Egy kis likőrt? Házi…

– Nem, köszönjük…

– Egy kortyot csak…

Az öregasszony a komódból metszett üveget vett elő, és három kupát. Töltött, aztán a rózsaszín folyadék felé intett:

– Tessék kérem, parancsoljanak…

Koncz és a felesége kényszeredetten szájához emelte a kupát, és belenyalt a rózsaszín szirupba.

– Az udvart már látták. Száznégy szerb luc áll a kertben. Nagyon jó a levegő. Gyerekeknek különösen. Van gyermekük?

– Van.

– Miért nem hozták el a gyerekeket?

Koncz József zavartan nézte az öregasszonyt. Az volt az érzése, hogy nemcsak a házat és a kertet, hanem az öregasszonyt is ismeri.

– Tetszik a ház?

– Igen, érdekes ház.

– Kutyát is lehet tartani.

– Kutyát?

– Igen, kertes ház. Ide kell egy jó házőrző kutya.

– Hol a kutya? – kérdezte Koncz. – Van kutya, ugye?

– Van, de már nagyon öreg. A ház mögött fekszik a napon. Az uram kutyája. Nézzék meg a házat.

Koncz József nem mozdult. Felderengett valami az emlékezetében. Két éve, amikor megoperálták, napokig feküdt öntudatlanul. Vérátömlesztést kapott. Tudta, hogy levegőnek nem szabad az érrendszerbe kerülni. Félt a levegőtől. Valamilyen furcsa tudat alatti akarattal küzdött a felébredésért, hogy egy-egy pillantást vethessen a konzerv vérrel töltött palackra, mely iszonyatos messzeségben függött felette. Ezekben az elmosódó pillanatokban jutott el hozzá néhány beszédfoszlány. Egy öregember vékony, panaszos hangja: „Etesd meg a kutyát… – Később vagy másnap: – Nem tartozom ide. A főorvos úr betege vagyok… Igen, Klotild-ligeten, de ne operáljanak meg… Mert nem akarom… – Még később vagy talán aznap: – Száznégy fenyőfám van, szerb luc, és a kutya…”

– Megnézik akkor a házat? – kérdezte az öregasszony.

– Hogyne, mindjárt megnézzük. De ha megengedi, kérdeznék valamit. A férje, ugye, egy sovány, középtermetű ember?

– Ismerte?

– Két éve nem került véletlenül kórházba?

– De igen. Megoperálták.

– És aztán…?

– Meghalt.

Koncz József már emlékezett az öregemberre. A visszanyert öntudat pillanatait nem akarta kiengedni a kezéből. Görcsösen erőltette az ébrenlétet. Hideg sörre igyekezett gondolni. Egy régi halászkertre, s a kocsmárosra, akit csalt a felesége. A halászkertben május volt. Ekkor szólalt meg az öregember: „Száznégy fenyőfám van…” Ez a szám áttört az elképzelt májusi délelőttön. Hogyan lehet valakinek száznál több fenyőfája? Igyekezett a szoba végébe pillantani, ahonnan a hangok jöttek. Talán látta az öregembert. De az is lehet, hogy nem. A mozdulattól azonnal rosszabbul lett, és elvesztette az eszméletét. Sovány, elgyötört öregemberre emlékezett, talán látta, vagy csak elképzelte.

– Az árat most is megmondhatom, de jobb lenne, ha megnéznénk előbb.

– Miért akarja eladni a házat? – kérdezte Koncz.

– Be akarok költözni a lányomékhoz vagy a közelükbe. Óbudán laknak. Harminckét éve lakunk itt. Kívül rekedtünk az életen. Én másként szerettem volna. Lánykoromban nekem a színház volt mindenem. És hát Bécs… Az ostrom elől költöztünk ki, ez volt a nyaralónk. Mire vissza akartunk menni, a Duna-parti lakásunkba már beköltöztettek két családot. Az uram az állását is elvesztette, pedig nem volt nagy ember, csak egy igazgató.

– Hol?

– Az egyik bankban. Akkor hát megnézik a házat?

– Meg, persze.

Felálltak. Az öregasszony körbevezette őket, majd kérdően rájuk nézett. Koncz és a felesége hallgatott.

– Nem tetszik a ház?

– De, tetszik, nagyon szép…

– Kopott, ugye?

– Hát kopott.

– Nem mondom, költeni kell rá, de hát maguk megengedhetik maguknak. Egy orvos azért…

– Mérnök vagyok.

– Mérnök? Az én vejem orvos. Hát, ahogy gondolják…

– Talán majd kihozzuk a gyerekeket, és azok is megnézik a fákat…

– Száznégy szerb lucfenyő… Mikor jönnek?

– Jövünk majd, hozzuk a gyerekeket…

Beszálltak a kocsiba, és elhajtottak. Szótlanul ültek egymás mellett. Az asszony csak a Budakeszi úton szólalt meg, amikor újra megpillantotta a pekingi díszkacsákat:

– Ismerted az öregembert?

– Homályosan. Egy kórteremben voltunk két éve. Mire én magamhoz tértem, már nem volt a szobában.

Nem beszélgettek tovább. Megnövekedett a forgalom. Az útjavítások miatt elég körülményesen jutottak haza Óbudára. Az asszony húslevest készített vegetából, és bélszínrolót szárított krumplival.

Fent a hegyen

A vonat dübörögve, csattogva behatolt a Bakony erdei közé, eltűnt a völgyekben, aztán a bükkerdők, félig megművelt meredek dombok közül Devecser táján kirobogott a lankásabb kemenesalji tájra. Vida István a dérlepte mezőket bámulta az ablakon át, aztán újra és újra visszatért olvasmányához, mely csak félig-meddig kötötte le a figyelmét. Nem nagyon érdekelte most Livius, amiben talán azoknak a szagoknak is szerepe volt, melyek a másodosztályú kocsiban fokozatosan megvastagodtak. A diszkrét pálinkaillat Városlőd után kezdett terjengeni, s Tüskevárnál már nyers, fullasztó kocsmaszaggá vált. Ez a szag, a másodosztályú vonatok és az egész másodosztályú lét szaga, mely életét látszólag meghatározta, kedvetlenné tette. Kedvetlensége csak fokozódott, amikor Ady-előadására gondolt, melyet most készült elmondani tizenharmadszor, diákszavalatokkal illusztrálva. A versek címét és a sorrendet előre megírta a rendezőszerveknek. Rossz lelkiismerettel üldögélt a vonatban, és igyekezett minél ritkábban lélegezni. Amikor már nem vett levegőt, s a homlokán kidagadtak az erek, felállt, tenyérnyire lehúzta az ablakot. A vastag vonatszag a friss téli levegőtől felhígult, az utasok nyugtalanná váltak, és követelték az ablak felhúzását. Vida István teljesítette a közösség óhaját, aztán visszasüllyedt tűnődései közé. A beáramlott kevéske levegő a hangulatán is javított. A szériában ledarált Ady-előadásait sem szégyellte, s amikor eszébe jutott a nyár második felére tervezett olaszországi út, melyre az Ady-előadásokkal gyűjtögette össze a pénzt, teljesen megnyugodott. Úgy tervezte, hogy negyedik olasz útjára a feleségét és nagyobbik lányát is magával viszi, és együtt járják végig, kutatgatva, levéltárakban böngészve Alighieri Dante 1305–1307-ig tartó bolyongásainak útját, Verona, Padova, Sarzana, Lunigiana és Romena érintésével. Izgatta ez a kor, s új tanulmánya időben is akkor kezdődik, amikor VIII. Bonifác pápa a nála követségben járó Dantét letartóztatja, száműzi, majd távollétében tűzhalálra ítéli. Adatokat remélt az utazástól, de főleg a kor hangulatának, szellemi légkörének kövületeit, tárgyakban, épületekben, levélmaradványokban; kicsit a tájban is.

A vasútállomáson senki sem várta, de elég könnyen megtalálta a kultúrházat. Az irodában egy kedves, tájékozatlan asszony feketével kínálta, és elnézést kért arra az esetre, ha kicsi lenne a közönség. Előre kifizette a tiszteletdíját, s a nyugták aláírása közben négy szocialista brigád naplóját is a keze alá csúsztatta.

– Nagyon szeretnének a brigádok eljönni – mondta az asszony –, de nem biztos, hogy idejében ideérnek. Lesznek itt közülük… Szoktak jönni, csak tudja, errefelé az embereknek annyi a dolga, hogy azt maguk ott a kényelmes fővárosban el sem tudják képzelni.

Vida István írt néhány sort a naplókba, ahogy ezt már a korábbi előadásai alkalmával is megtette.

Az előadás jól sikerült. A szavalókat és a rendezőket is beleszámítva, legalább harmincan voltak. Az előadás végén odalépett hozzá egy testes, fénylő arcú férfi, és mosolyogva megszólalt:

– Fogadtam a feleségemmel egy doboz konyakos meggyben, hogy nem ismersz meg.

Vida István kétségbeesetten mosolygott, s ahogy a fénylő, zsíros arcot vizsgálgatta, verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Az egész Adyban ez volt a legborzasztóbb. Szinte mindenütt összeakadt valakivel, aki évfolyamtársa volt, vagy osztálytársa a gimnáziumban, és ugyanazok a tanárok tanították őket. Vidának rossz arcmemóriája volt, nem kifelé figyelt, hanem befelé, a saját gondolataira, eszményeire, terveire. Így már egyetemista korában sem volt pontos képe arról, hogy kivel járt együtt, mi történt körülötte. De most a rámeredő arc mögött felmerült egy sokkal soványabb arc is, melyen tíz éve még nem derengett ennyi jovialitás. Az arccal a név is előbukkant az emlékezetéből. Csodálkozva megszólalt:

– Olaszos voltál, te vagy a Hetesy Sanyi.

– Nahát, elvesztettem a konyakos meggyet. Szevasz, pajtás – mondta a fénylőarcú, és megölelte Vida Istvánt. – Gyere, bemutatlak a feleségemnek.

Az asszony fiatal volt, hízásra hajlamos, mosolygós.

– Amióta kiplakátolták, a Sanyi állandóan magáról beszél, meg a régi időkről, amikor még egy szobában laktak a kollégiumban.

Vida kezet csókolt az asszonynak, aztán egyetemi szellemességeket mondogatott, melyeknek nem volt értelme. Szorongatott helyzetéből hajdani évfolyamtársa ragadta ki.

– Na, öregem, az Ágit most hazavisszük, aztán felrúgtatunk a hegyre.

– Köszönöm, de én még szeretném elérni az esti gyorsvonatot.

– Itt alszol, ez nem ügy.

– Kedves vagy, csak nekem az időm ki van számítva.

– Idő… Hagyd a fenébe az időt. Idő van elég.

– Neked van időd?

– Doszta, öregem, doszta. Néha olyan hosszú egy hónap, mintha egy évig tartana.

Később, amikor a Somló felé autóztak a fagyott, széljárta falvakon át, Vida megszólalt:

– Ha elég időd van, akkor te boldog ember lehetsz.

– Az én életem, öregfiú, egy regény. Néha magam sem hiszem el.

– Neked, úgy látszik, sikerült.

– Nem panaszkodhatom. Szép, fiatal feleségem van, jó lakásom, szőlőm, autóm, a Balatonon van az öregekkel egy közös nyaralónk is. Oda ugyan nem sokat járunk, inkább kiadjuk bérbe külföldieknek.

A pince nagy volt, az ivószoba tágas, több ember fogadására is alkalmas. Hetesy begyújtott az olajkályhába, aztán Vidát levezényelte a pincébe:

– Gyere, öregfiú, amíg bemelegszik a szoba, megkóstoljuk a boraimat. Válogathatsz a somlaiban. Amelyik legjobban ízlik, azt isszuk.

A pince penészlepte boltívei alatt nyolc-tíz hordó sorakozott.

– Ebben mind bor van? – kérdezte Vida csodálkozva.

Hetesy már fent állt az egyik hordó mellett a csántérfán, és éppen arra készült, hogy megszívja a hébért. Elnevette magát:

– Persze hogy bor, mi lenne benne? Én mustot soha nem adok el, csak kétszer fejtett, érett bort.

Vida zavart csodálkozással vizsgálgatta a hordókat. Ennyi hordót és bort még nem látott együtt. Hetesy közben poharat nyomott a kezébe, és teleeresztette borral. Koccintottak, ittak. Vida Istvánnak a hosszú utazás és a kétórás előadás után jólesett a bor. Megnyugodott a torka, s a szeméből is eltűnt a fáradtság. Végigkóstolták a hordókat, aztán egy száraz, zöldes tükrű bornál megállapodtak. Hetesy megtöltött belőle néhány üveget, s közben csóválta a fejét:

– Öregfiú, az én életem egy regény. Itt az volt a divat, hogy a kellemetlen különmunkákat mindig az új tanárok nyakába varrták. Így lettem én a tanítás mellett iskolai könyvtáros. Mi volt itt, nem tudod elképzelni… A katalógus használhatatlan, öt évre elmaradtak a katterozással, bontatlan könyvcsomók az összes sarokban. Fél évig dolgoztam minden délután, mire rendbe jött a könyvtár, s már olvasókat is fogadhattunk. Bejön akkor az egyik negyedikes tanuló… Na, majd odafent folytatom. Fogd ezt a demizsont, ezt elviszed magaddal.

A szoba jól átmelegedett. Vida István leült a kecskelábú asztal mellé a padra, s merengve bámulta a falon függő tányérokat. Csakhamar a sült hús illata csapta meg az orrát. Ekkor érezte, hogy kibírhatatlanul éhes. Hetesy az olajkályha tetején ügyeskedett egy lábassal. Lesütött disznóhúst olvasztott ki a zsírjából. Amikor a hús forrt a zsírjában, asztalra tette a lábast. Kenyérrel ették a nagy darab húsokat, s itták rá a somlai bort. A harmadik szelet hús elfogyasztása után, jóllakottan, inkább udvariasan, mint kíváncsiságból, megszólalt Vida István:

– Mi történt aztán a könyvtárban?

Hetesy bal markában a tányér felett tartott egy darab húst, s a jobb kezébe szorított bicskával szakszerűen metélt belőle. Amikor a húsdarabokat a szájába csúsztatta, a kés hegye csak milliméterekre kerülte el az orra hegyét. Az állán végigfolyt a zsír, és néha lecsöppent.

– Ez már a második félévben történt – mondta. – Bejött ez a negyedikes lány, és pironkodva tipródik ott nekem. Azt mondja, hogy Lampedusa regényét olvassa, és nem tudja, hogyan kell kimondani azt, hogy Giuseppe Tomasi. Elmondtam neki, kedvesen ismételgette. Másnap újra ott volt, és azt kérdezte, hogy igaz-e, hogy Lampedusa herceg volt. Mondtam neki, hogy igaz, Lampedusa és Palma hercege volt. Negyedik nap már az ajtóban elpirult, és azt kérdezte, hogy Lampedusa az életből veszi azt, hogy a szép és gazdag Angelicát feleségül veszi Tancredi, az elszegényedett arisztokrata, vagy csak kitalálja? Ekkor figyelmesebben megnéztem a lányt. Szép volt, vagyis fiatal. Nem igazi szépség, de arányos testű, és normális arcú. Hiányzott belőle a vidéki lányok testi és szellemi arányvesztése. Nem bicegett, érted?

– Nem volt sánta?

– Szellemileg és mozgásában is normális volt. Az arcbőre kellemesen bársonyosnak tűnő.

– Mit mondtál neki?

Hetesy belerágott a húsba, vállat vont:

– Mondtam neki, hogy olvassa végig a regényt. A válasz bent van a műben. Két hét múlva jött legközelebb, felajánlotta, hogy segít nekem az új katalógus befejezésében. Felment aztán a létrára, és én ott álltam a könyvespolc alatt. Nehezebb helyzetbe aligha kerülhet tanár. Így ment ez hétről hétre. Már tavaszodott, amikor először magunkra zártuk a könyvtárajtót. Májusban kihívtak a tanáriból. A titkárnő mondta, hogy egy vízvezetékszerelő keres. Képzelheted, Ági apja volt. Ünneplőben. Meghívott hozzájuk vacsorára. Mást nem mondott. Se jót, se rosszat.

– A feleséged is Ági, nem?

– Persze, az Ági a feleségem. Róla beszélek.

– Feleségül vetted a saját tanítványodat? Hát kérlek…

– Beleszerettem, de ez csak mellékkörülmény. Elmentem hozzájuk vacsorára. Sportosan, hétköznapiasan öltöztem, nehogy valami tévhit keletkezzen, vagy szóbeszéd. Tudod, ez még mindig kisváros. Ünneplőbe öltözött az egész család, a vízvezetékszerelő, Böske mama, Ági és a kis sógor is. Volt az egésznek valamilyen sötét, szicíliai árnyalata, amit én felfogtam és értékeltem. Később sokat gondolkodtam ezen: Vajon direkt így rendezték, mert olasz szakos voltam, vagy véletlenül alakult így. Nem lehettek ennyire intelligensek.

– Kellemetlen ügy.

– Túl egyszerű volt az egész. Szégyenletesen egyszerű. A ceremóniát Böske mama és a kis sógor intézték, a vízvezetékszerelő csak tárgyalt. Törkölypálinkával kínáltak az előszobában, aztán javasolták, hogy menjünk fel az emeletre. Két szoba, gyerekszoba, összkomfort, berendezve. Bútorok, ágynemű, hűtőgép, rádió, televízió, magnetofon. Minden vadonatúj és érintetlen. A vízvezetékszerelő halkan beszélt, mint egy államférfi. Azt mondta, hogy itt lakik majd Ági és a férje. Az esküvő napján a fél házat a nevükre íratja. Ági férje ezen a napon kap egy nulla kilométeres Wartburg kombit, hatszáz négyszögöles szőlőt a Somló-hegyen, berendezett pincével, és százezer forint készpénzt.

– És néztek közben, nem?

– Nem néztek. Lementünk vacsorázni. Előétel libamáj, aztán fácánleves, fácánsült, pácolt nyúlgerinc, végül spagetti, amit Ági talált ki, és egy nagy marhaság volt az egész. Az apósom tagja a helyi vadásztársaságnak is. Ért a puskákhoz, ha elromlik a závárzat vagy a gyorsító, helyben megjavítja.

– Vacsora végén aztán megkérted a lány kezét.

– Nem, megköszöntem a vacsorát, és hazamentem. Ági továbbra is bejárt hozzám a könyvtárba. Ekkoriban már suttogtak rólunk. Minden szombaton és vasárnap Ágiéknál vacsoráztam. Érettségi szünetben már feljártunk ide a Somlóra, sokat segítettem Áginak a tanulásban. Mindent kitűnőre tudott, de a saját szaktárgyamból én egy jeggyel rosszabbat adtam neki, hogy leszereljem az iskolai pletykákat. Az én tárgyaimból is jelesre érettségizett idegen tanároknál. Már terhes volt akkor, június végén megtartottuk az esküvőt. Jól kijövünk az öregekkel. Csodák itt nincsenek, de minden évben megterem ezen a hegyen nekem negyvenezer forintom. Néha több is. Sportegyesületeknek adjuk el a bort. A kis sógor már évek óta az ÁFÉSZ-nál dolgozik, marha jó összeköttetései vannak. Az öregekkel felépítettük a balatoni nyaralót, az is hoz családonként harmincezret. Van olyan év, hogy a mama nem megy fürdőre, akkor az ő részükről lemondanak a javunkra. Ez a nősülésem óta már a harmadik autóm. Gyerekünk is van kettő. Nem szólhat nekünk az állam semmit.

– És Ági?

– Jól megvagyunk. Biztos, hogy szeretem. Ha elutazom valahová, hiányzik nekem. Szeretek vele összebújni. Védjük egymást és a gyerekeket.

– Ennyi minden, és a pénz… Szerencsés vagy.

– És Ági. Ági is szeret engem.

– Miért ne szeretne? Mondom, hagy szerencsés vagy. Egészségetekre – mondta Vida István, és egyetlen hajtásra kiitta poharából a bort. Hetesy is ivott, újra töltötte a poharakat, megszólalt:

– Nem szerencse ez, valami más. Megszedték magukat az emberek, földet, házat, részvényeket nem vehetnek. Mit vegyenek. Taníttatják a lányukat, és vesznek neki egy diplomást. Orvost, mérnököt, tanárt. Tudod, ez kisváros, itt még a tanár úr is valaki, főleg, ha nyelveket beszél. Tanár úr és a felesége. Nem rossz egy vízvezetékszerelőnek. Ági persze más, mi megszerettük egymást. A pénz, nem mondom, jól jött, de most már én is tudok pénzt keresni.

– Olaszórákat adsz?

– Kinek adnék itt olaszórákat. Nem emlékszel már a polgazd-előadásokra? Tőke, állóalap, forgóalap, szállítás, realizálás.

– Nem polgazd ez, szerencse.

– Ide figyelj, Vida, én ugyanazokat az elveket vallom, mint régen. Ez polgazd és társadalmi szükségszerűség. Neked is szerzek egy gazdag lányt, ha akarod. Válogathatsz. Három-négy lányból választhatsz, és nem ér csalódás. Nálunk a gimnáziumban a végzősök között van most három iparos és egy téesz-gazda lánya a közeli faluból. Bikákat hizlalnak. Kapsz egy lakást, autót, és ha akarod, szőlőt, vagy ha jobban tetszik, nyaralót. Na…?

– Sanyi, én már nős vagyok, két gyermekem van.

– Akkor elvesztél. Igyunk egy pohárral, mást már nem lehet csinálni.

Vida István ivott, aztán poharát a maradék borral hintáztatni kezdte. Az üveget vizsgálgatta, és az üvegen belül a bort. Alig maradt a pohárban félujjnyi, de még mindig volt egy kis olajos gyűrűje az üveg mentén. A bor, amit Hetesy termelt, jónak látszott. Felnézett.

– Mondd, és mi lett Ungarettivel?

– Ungarettivel? Mire gondolsz?

– Ez volt a nagy terved. Doktori disszertációt vagy tanulmányt írsz Giuseppe Ungarettiről. A kollégiumban az asztalod felett lógott a színes fényképe, és a kézzel írt, fakszimilében közölt verse is. Ungaretti fent áll valahol egy hegyen, talán Friuli megyében, és a botjára támaszkodva mosolyog. Ősz, kopaszodó, nevetése széles cirkuszi grimaszra emlékeztet. Megmaradt bennem a kép. Kezében tartotta a kalapját, mellényt viselt, s az óraláncán csillogott valami pirosas tárgy, ékszer talán. Mint egy érem, akkora volt az egész. Ha csődbe mentem, ezt szoktam nézni Ungaretti hasán.

– Ungaretti elmúlt.

– Elmúlt? Azt mondtad akkor, elutazol a szülőföldjére, Alexandriába, hogy a fény és árnyék pontos határvonalát megismerd.

– Ungarettit most kár előhoznod.

– Ungarettit? Lelkesedtél érte. Tőled tanultuk a versét:

 

Láttalak, Alexandria málékonyan váz alapjaidon emlékké válni egy függélyes fény-ölelésben.

 

Hetesy megemelte a poharát, aztán kiitta. Hosszan nézte Vida arcát, szemét. Sokára szólalt meg:

– Most te azt hiszed, én feladtam valamit?

– Nem hiszek semmit – mondta Vida, és kiitta a maradék bort a poharából.

Hetesy megtöltötte a poharakat, és némán ittak. Nagy kortyokban nyelték a bort, s szótlanul nézték egymást. Puha, mély csend ereszkedett közéjük, mintha egy völgyben lennének, amit a hó már befedett, mint egy nagy, puha vánkos. Fél óra is elmúlhatott, mire Vida István megszólalt:

– No pasaran!

– Öregfiú, az élet kegyetlen dolog. A sors nem törődik az egyetemista lázadók álmaival.

– A forradalmárok terveivel. Így akartad mondani.

– Nem azt mondtam?

– Nem. No pasaran! Elsőéves korunkban még ez volt a jelszavunk.

– Aztán áttörtek.

– Nem, a spanyolok szívében soha. Nem törtek át Picasso festményein és Federico García Lorca versein, drámáin sem. Megölték Lorcát, de hiába. No pasaran!

Ittak mind a ketten. Vida István halkan dúdolni kezdett egy polgárháborús éneket. Hetesy a poharát szorongatva nézte a vendégét, aztán megvonaglott a szája, s tétován, botladozva követte a dallamot. Hetesy Sándornak kicsordultak a könnyei. Észre sem vette, énekelt tovább. Elénekelték a Madrid határán-t, aztán a Marseilles-t, és sorra a forradalom és a nemzetközi baloldal dalait. Ittak és énekeltek. Éjfél tájban, amikor a népdalok után a Sej, a mi lobogónk-at kezdték részeg, akadozó nyelvvel fújni, Vida is elsírta magát.

– Te miért sírsz? – kérdezte Hetesy, amikor a strófák végére értek.

Vida felállt, odatántorgott Hetesyhez, és megölelte.

– Mi mind a ketten elvesztettünk valamit, csak másként.

– Ezért sírsz?

– Ezért, de lehet, hogy csak részeg vagyok.

Megitták a Szent János-áldást, aztán összeszedelőzködtek. A présházajtót alig tudták kinyitni, úgy eltorlaszolta valami. A Wartburg kombi hasig állt a hóban. Meghökkentek.

– Ezért volt olyan csend – mondta Vida István.

– Nem tudunk lemenni. Itt kell maradnunk reggelig.

Vida István szomorúan bólogatott:

– Itt kell maradnunk most már örökké. Pedig ott lent mindig történik valami.

Bámultak lefelé a hegyről. A sűrű hóesésben bizonytalanul átderengtek a közeli falvak fényei.

Bajtársi találkozó

A főiskola folyosója elég széles volt, de Geszti Emese úgy tudott mozogni, egyik lábáról a másikra állni, hogy Tóth Bence az évfolyamtársait ne is lássa. Előtérben tudott maradni hosszú percekig, néha egy egész órán vagy délutánon át. Ezt a képességét nyilván örökölte, ahogy ez a generáció sok minden mást is. A főiskolát is örökölték. Az épület 1946-ig piarista gimnázium volt, évtizedekkel korábban papok építették. Szokatlanul szélesek voltak a folyosók. Az utóbbi időben összezsugorodtak az épületek belső méretei, minden olyan ketrecszerű lett. Ha a városban nem egy régi gimnáziumban, hanem egy új épületben működik a főiskola, akkor Geszti Emese mosolyának és mozdulatainak ötven százalékát megtakaríthatta volna. De az elmúlt évtizedekben nem épült új főiskola. Nem is tervezték.

Tóth Bence egy levelet szorongatott a kezében, és kényszeredetten hallgatta Geszti Emesét. Szerette volna elolvasni a levelet, de nem lehetett, mert Geszti Emese éppen a nyaralójukról mesélt, és egy angol teniszezőről, aki tőlük a harmadik házban lakott. Még a nyár elején Moszkvában, az orosz szakos évfolyam gyakorló heteiben kefélte meg Geszti Emesét, de már bánta. Jó formájú lány volt, de idegesítő. Moszkvában éppenséggel lefeküdhetett volna valamelyik másik lánnyal is, de amikor a zöld vodkát vették, éppen ez volt ott. Akkor persze eléggé kedvelte, különösen a bőrét, mert jó sima volt. Nem is sejtette, hogy ennyit beszél, és szeptemberben a nyakára ül. Valójában egy másik lányt szeretett, egy kis vékony szájú, kopott tisztviselőlányt, aki nyáron elment vele a Balatonhoz, főzött neki, és a fehérneműjét is kimosta. De a vékonyszájú az ELTÉ-re járt Pesten, Geszti Emese pesti volt, de ott nem vették fel, s így került a vidéki főiskolára. Minden összekeveredett. Geszti Emese szerelmi telhetetlensége Tóth Bencét már kimerítette. Szabadulni szeretett volna a lánytól legalább néhány órára vagy napra. Az oroszgyakorlat miatt hátravolt még egy tavalyi vizsgája, s az új tanév sem ígérkezett könnyűnek. Idegességében pálinkát ivott, s ez kikészítette. Félt, hogy olyan emberré válik, mint az apja, aki negyvenöt éves korában is csak vidéki újságíró volt, s kötelességének érezte, hogy a fontosabb helyi elvtársak társaságában havonta legalább egyszer berúgjon. Kerülte Geszti Emese pillantását. Ha kényszerűen felemelte a fejét, igyekezett elnézni mellette, de ez csak nagyon ritkán sikerült, mert a lány mosolya, nagy, körteszerű mellei betöltötték az egész teret. Csak a szemközti falból kapott el néha részleteket, ahol a magyar pedagógia nagyjai függtek szegre akasztva. Egyet sem ismert, bár már az első évben beszéltek róluk. Ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, mert az ismeretek közül sok mindent feleslegesnek tartott. Így aztán nem tudta, hogy mi a különbség a testvér, féltestvér és a mostohatestvér között, vagy a mostohaanya és az édes mostoha között. Nem tudta, hogy mi az ördögöt jelent a „napam”, az „ük” vagy az „ángyom” kifejezés. Nem tudta, hogy mi a különbség egy magyar hold és egy kataszteri hold között, s hogy egy régi telkes jobbágy jogai, kötelességei, lehetőségei mennyiben különböztek egy mai téeszparasztétól. Tóth Bence mindezek ellenére fogékony fiú volt, s a tehetséget, az ambíciót a nyolc általános iskola és a négy gimnázium elvégzése alatt sem tudták teljesen kiirtani belőle.

A lány szőke hajfürtjei mellett a szemközti falra menekült a pillantása. A lány feje lassabban mozdult, így az egész szünet alatt először sikerült elolvasni az egyik arckép aláírását: „Horger Antal”. Néhány pillanatig úgy érezte, hogy hallotta már ezt a nevet valahol, de aztán belátta, hogy téved.

– Az éjszaka kitakaróztam, és megcsípett egy szúnyog – mondta a lány, és felhúzta a szoknyáját.

Tóth Bence a lány napbarnított combjára pillantott, s a szép, esztétikusan elrendezett hústömeg láttán bizonytalan elégedettséget érzett. Köze volt a lány barnaságához, a combok felhámrétegéhez és hőfokához. Az elfáradt kan óvatosságával nézegette a combokat, s olyan érzése támadt, hogy az életben más örömök is adódhatnak még, s a férfinak nem az az egyetlen célja, hogy lányokat ölelgessen.

– Szép? – kérdezte Geszti Emese.

– Aha…

– Mit szorongatsz a markodban, levelet kaptál?

– Még fel sem bontottam, az egyik katonapajtásom írt.

– Hogy bírod megállni? Biztosan valami jó hír van benn. Olvassuk el gyorsan, mert kezdődik az előadás – mondta Geszti Emese, és a levelet könnyed, természetes mozdulattal magához véve, felbontotta és hangosan az olvasásába kezdett:

 

 

– Ilyen jó fejek a haverjaid?

– Rendes tagok.

– Elviszlek a Volkswagenemmel, jó?

– Lehet, hogy el sem megyek.

– Aranyos vagy. Éreztem… Itt van nálam a fenyvesi villa kulcsa. Anyu odaadta. Lemegyünk, nézzük a vizet, élünk…

– Aztán majd megjelenik apád, mint augusztus végén, s ott krákog nekem.

– Svájcban van egy kongresszuson. Ha egyszer anyu odaadja a kulcsot, gondolhatod, hogy messze van.

– Az is lehet, hogy elmegyek a bajtársi találkozóra.

– Akkor elviszlek kocsival, és én majd továbbmegyek Fenyvesre.

– Ne fáraszd magadat, vonattal megyek.

– Vonattal? Félsz, hogy megismerem a barátaidat?

– Szeretnék egyedül utazni. Nézni a falvakat, vasútállomásokat, és gondolkodni.

– Hogyhogy gondolkozni?

– Nem kifejezetten, csak ülni egy sarokban, és nézni kifelé.

– Meguntál.

– Nem erről van szó. Szeretem nézni a diófákat a bakterházak udvarán.

– Ez nem ügy. Megállok majd két bakterháznál, és nézegetheted a diófákat. Addig én iszom egy feketét.

– A vonatablakból más az egész.

– A diófák?

– A diófák, a vasutasok, az öregasszonyok. Csak felvillannak és elsüllyednek a semmiben.

– Nem lehet rajtad segíteni, ezt anyu már a nyáron megjósolta.

– Megjósolta? Elmesélted neki, hogy Moszkvában…

– Persze, hogy elmeséltem, anyu a legjobb barátnőm… És olyan kíváncsi, mindent tudni akar. Borzasztóan élvezi, ha történik velem valami.

– Érdekes őseid vannak.

– Jön a bagolyfej, be kell mennünk – mondta Geszti Emese, s ahogy odább mozdult, Tóth Bence először látott végig a folyosón, egészen a nyelvi laboratóriumig, ahol az megtört, és derékszögben folytatódott egy másik szárnyon. Geszti Emese világot eltakaró képességét tökéletesre fejlesztette. Tóth Bence ezt nem tudta így megfogalmazni, de az előadóteremben, amíg bagolyfej a neveléselmélet módszertanát magyarázta, még mindig Geszti Emese hangját vélte hallani, s a kopasz adjunktust teljesen eltakarták a lány körte alakú mellei.

Hajnalban a mezőkre ereszkedett a köd, s a vonatablakon át az erdőket, falvakat, temetőket csak sejteni lehetett. Tóth Bence elővette Dudás Tibi levelét, és lassan, ráérősen elolvasta. Nem volt valami különös levél, nem tartalmazott jó hírt, rosszat sem. Még emlékezett arra az őszi hajnalra, amikor Kiskunhalason leszállt a vonatról, s az egyetemi és főiskolai előfelvételis srácok berezelt csapatával elindult a laktanya felé. Reménytelenebb helyzetben még soha életükben nem voltak. A gumibagót rágcsáló generációk középhadához tartoztak, s nehezen értettek meg, hogy hadseregek is léteznek a földön, ahová az embereket besorozzák, kúszni kell, célba lőni, körletet takarítani. Két hónap alatt mégis megszokták, aztán beletörődtek. A negyedik hónapban már röhögni is tudtak, s a főiskolán szívesen emlegették később, hogy a hadosztálytörzsnél voltak kiskatonák. Felidézte magában Dudás Tibi, Papp Jóska és Koncz Bálint arcát, mozdulatait. Azon gondolkodott, hogy miért akar találkozni velük. Szereti őket? Nem tudott válaszolni a kérdésre, de érezte, hogy találkoznia kell katonatársaival, inni velük, nevetni, s felidézni a laktanyai életet.

Kaposváron átszállt a szárnyvonalra. Ez már kehesebb vonat volt, minta másik, a kocsik ugráltak, tántorogtak a sínen. A kocsi közepén hideg vaskályha állt, s a padlóból, a nagyobb zökkenőknél még előpárállott a tavalyi széngázok fojtó illata. Toponár előtt lassan oszladozni kezdett a köd. A kukoricásokból felhőnyi párarongyok szakadtak fel, s itt-ott a felhő borította égbolt is előszürkült, álmos, őszi kedvetlenséget árasztva. A szürke felhőkről Tóth Bencének eszébe jutott a tavalyról visszamaradt vizsgája, amit egy héten belül le kellett tennie. Letargikusan nézte a tájat, s úgy érezte, ismét valami olyasmibe keveredett, amihez semmi kedve. Az egész főiskolai tananyagból csak a pszichológia érdekelte, a többi szaktárgy untatta. Félálomban vonszolta magát egyik előadásról a másikra, s szívébe befészkelte magát egy alaktalan, bizonytalan tömegű balsejtelem. Az ablakon át bámulta a kalauzt. Leszállt, körülnézett, sípolt, felugrott. Nyugodtan, gondosan, mintha a mozdulatait is beépítették volna a menetrendbe. Néhány pillanatig elidőzött a szeme a vasúti őrház ablakain. Egyikben nagy muskátlisládák között fiatal, fésületlen nő könyökölt. Elképzelte, hogy ott lakik a nővel a házban, rántottát eszik reggelire, vagy hideg, füstölt hurkát. Ha nincs más dolga, az ablakban könyököl a fésületlen nő mellett, és nézi a vonatokat, utasokat, az ismerős falusiakat, ahogy vonatra szállnak vagy megérkeznek. Lábszára közben, a derékig érő fal takarásában a nő combjához feszül. Amikor lassan kigördült a vonat, látta, hogy az állomás túlsó végén cukorrépát rakodnak a vagonokba. Nagy, sáros hegyekben állt már a cukorrépa a sínek mentén. Egy futószalag töltögette a répát a vagonokba. A futószalag alsó, tágas kosarába két falusi férfi vasvellával rakosgatta a répát. Meg-megálltak, nézték a vonatot, egymást, a földet. Sok értelme nem volt a sietségnek, mert a vagon harmada sem telt meg, már újra megérkezett a vontató két kocsi cukorrépával, s tovább növekedtek a sáros cukorrépahegyek. Tóth Bence behunyta a szemét, s elképzelte, hogy esik a hó, majd elolvad, lassan tavaszodik, néhol már a húsvéti harangok szólnak, s ez a két ember még mindig ott áll a futószalag tövében, és lapátolja a répát. Értelmetlennek látszott az egész élet.

Felsőmocsoládon gyászoló falusiak szálltak a kocsiba. Fekete ruhás idősebb asszony, fekete ruhás barázdált arcú férfi, fiatalabb asszony a nagylányával és egy kisfiú. A fekete menet letelepedett a padokra, és szótlanul ültek néhány percig, aztán amikor a vonat újra elindult, a fiatalabb asszony beletúrt a szatyrába, s a zörgő papirosok közül libacombot, sült szárnyat, mellet szedegetett elő. Szétosztotta. Bicskával, apró bosnyák késsel darabokat metéltek a húsból, és a szájukba ejtették. Kenyérdarabkákat dobtak utána, aztán tűnődve, szótlanul rágtak. Az öregember egy kisebb demizsont illesztett a szájához, nagyot húzott belőle, aztán körbeadta. Valamennyien ittak a borból, még a kisfiú is. Végül megszólalt a fiatalabb asszony:

– A ládikó kulcsa meglett?

– Nem lett meg, de kinyitottuk – mondta az öregember.

– Bent volt?

– Bent.

Tóth Bence még két megállónyira volt Dudás Tibi falujától, de nem tudott a kocsiban maradni. Fogta a sportszatyrát, és kiment a peronra.

Az állomáson katonapajtásai már várták. Pálinkásüveggel hadonásztak, régi rekrutanótákat üvöltözve. Tóth Bencét is mindjárt megkínálták, s biztatták, hogy nagyot húzzon belőle, mert a jó katona csata előtt mindig pálinkát iszik. Tóth Bence kortyintott az üvegből, aztán hirtelen kiköpte. Víz volt az üvegben, nem pálinka. Amikor a nevetés alábbhagyott, kiderült, hogy Koncz Bálint fél órája érkezett stoppal, de Papp Jóska Dudás Tibivel már előző este levonatozott Somogyba.

Dudás Tibi mamája már javában sütött-főzött, amikor benyitottak a konyhába. Tóth Bencét megölelte, és a szeretet jeleként halvány lisztfoltot hagyott az arcán és ruháján is. Éppen kisült a káposztás rétes, amiből azonnal be kellett kapni néhányat, s hangosan dicsérni közben, ami nem volt nehéz, mert Dudás mama valószínűleg a legjobb rétest sütötte egész Somogy megyében. Mivel ebédig volt még egyórányi idejük, átmentek az ÁFÉSZ kocsmába kuglizni. Dudás Tibi mestere volt a játéknak, de Koncz Bálint és Tóth Bence csak ügyetlenkedtek.

Tyúkhúslevest kaptak ebédre, aranyló zsírkarikákkal a tetején, finom házi metélttel. Utána sült sertésmáj következett, burgonyagarnírunggal, ecetes paprikával. A családias ebédet a túrós és káposztás rétes koronázta meg. Az asztal körül már ott ügyeskedett Dudás Tibi félig-meddig felcseperedett húga is, behozta a tányérokat, kivitte az üreseket, evett is közben, s időnként minden különösebb ok nélkül elpirult. Ilyen pirulós lányok úgy látszik már csak Somogyban élnek, ott is kevesen. Tóth Bence egészen más tapasztalatokat szerzett az utóbbi években.

Amikor valamennyien agyonették már magukat rétessel, tanácstalanul körülnéztek. Koncz cigarettára gyújtott, Tóth Bence is, s a füstön át újabb, futó pillantást vetett Dudás Tibi húgára. A lány mozdult egyet a széken, és feldöntötte a bátyja borospoharát. Szalvétáért kellett szaladni, a vörös foltot behinteni sóval, hogy majd mosáskor könnyebben kioldódjon a folt. Ezzel is eltelt néhány perc, de a délután hosszúnak ígérkezett. Dudás Tibi felállt, nyújtózkodott, majd kiadta a jelszót:

– Most pedig kimegyünk Vargyas Józsi bácsihoz a pincébe, és jöhetnek a bakanóták.

Koncz Bálint veszélyt szimatolt:

– Ki ez a Vargyas József, ismered?

– Hallod ezt, mama? Ismerjük-e a Józsi bácsit? Rokonunk. Jó tágas ivószoba van a pincéje mellett. Mire kiérkezünk, kicsit befűt, aztán elővezeti a pincéből a legjobb borait. Az utóbbi három évben kétszer nyert borversenyt.

Vargyas József deresedő bajszú, mokány férfi volt, a hetvenet már biztosan elérte. Rokonhoz illő melegséggel fogadta Dudás Tibit és a barátait is. Az egész hadviselt társaságot levezényelte a pincébe, s a tekintélyesebb külsejű hordóknál megállt, szippantott belőle egy hébérrel, aztán a poharakba csurgatta. A fiúknak ki kellett volna találni, hogy melyik hordóban milyen bor van. Kudarcba fulladt a játék, mert a rizlingre azt mondták, hogy zöldszilváni, a furmintra, hogy hárslevelű, egyedül az ezerjót találták el, azt is Dudás Tibi segítségével. De a kóstolgatás, találgatás közben lenyeltek három-négy pohár bort, s a legjobbnak vélt rizlinggel, amiből Vargyas József négy üveget megtöltött, emelkedett hangulatban vonultak fel a szobába, és leültek a kecskelábas asztal mellé. A régimódi, kicsi ablakon át a hegy lábánál elterülő mezőre lehetett látni. Az erdőből lassan előszivárgott a köd, s vékony lepedőként terült a szántásokra. Az erdő és a hegy között egy Rába-Steiger szántott. Bekapcsolt reflektorokkal világította meg maga előtt a földet. Amíg Tóth Bence az ablakon át az alkonyi mezőt bámulta, az asztal mellett valaki rázendített a „Jól van dolga a mostani huszárnak” kezdetű dalra, aztán jött a „Márványkőből”, majd a „Százados úr, ha felül a lovára” és sorban a többi, míg rekedtre nem ordították magukat. Akkor aztán megittak két pohárral, és Koncz Bálint hangos nevetésre fakadt. A térdét csapkodta, majd felállt, és mesélni kezdett:

– Emlékeztek, amikor a Holczer Feri a gyakorlat végén lemaradt az oszloptól, és Halas helyett Pestnek vette az irányt? Páncélozott harci járművével szépen végigkocogott a székesfővároson. A rendőrök leállították a forgalmat, és szabad utat biztosítottak neki. Megállt a mutterjáék háza előtt, és enni kért. Holczer mama sütötte a hemendekszet, a Feri meg nyakalta a sört, míg csak ki nem fogyott a hűtőből. A zűr akkor kezdődött, amikor Holczer papa is hazajött, s már az előszobában megszólalt csodálkozva: „Te anyu, egy tank áll a ház előtt. Akkora csődület van kint, hogy a házmester rendőrt akar hívni.” Amikor aztán a szobába lépett, mindjárt látta, hogy honnan van a tank.

– Nem ez az érdekes.

– Hát mi az érdekes?

– Másnap.

– Mi volt másnap?

Dudás felröhögött.

– Nem emlékszel már? Álltunk az udvaron, javában tartott az eligazítás, amikor begurult az udvarra a vasdoboz. Megállt a sor előtt, aztán előmászott belőle Holczer. Homály főhadnagy csaknem elájult.

– De jelentkezett – szólt közbe Koncz.

– Jelentkezett. „Holczer tizedes…” Hogyan mondta? Már nem emlékszem. Nem is lehetett hallani, akkora volt a röhögés.

Ittak, aztán Papp Jóska szólalt meg:

– Ennél csak az volt jobb, amikor az őszi nagygyakorlaton települnünk kellett a rádióskocsival és az antennával.

– Mi volt akkor?

– A főtörzs rámutatott Bakos Pistiék tanyájára: „Oda települjenek.” „Oda?” – kérdezte Bakos Pista csodálkozva. „Oda – mondta a főtörzs –, nem látott még tanyát? A kazlak és a ház közé települjenek.” – Behajtottunk az udvarra. A komondor elénk szaladt, és a farkát csóválta. „Milyen barátságos kis kutya ez” – mondta a főtörzs. Bakos bácsi rögtön megismerte a Pistit, de nem szólt, mert Pisti integetett neki, hogy hallgasson. Öregem, az volt ám az élet. Három napig úgy éltünk, mint a királyok. Amikor a főtörzs elment, Pisti beszaladt a házba, és intézkedett. Bakos mama kacsát sütött, az öreg Bakos meg hordta nekünk a sört a tanyaközpontból. A főtörzs csak azt nem értette, hogy a komondor mindig megtámadja, ha egyedül akar bejönni az udvarra, de ha velünk van, nem is ugat. Na, igyunk erre.

Ittak. Fokozatosan kezdtek elázni. Vargyas József vöröshagymát, füstölt szalonnát és kolbászt rakott az asztalra. Kenyeret is szelt egy kosárravalót.

– Harapjatok közben. A pincében falatozni is kell, akkor teljes a jókedv.

Tóth Bence levágott egy darabot a szalonnából, s egy gerezd hagymával bekapta. Koncz Bálint újabb történetbe kezdett.

– És amikor a kapuőrséget adtuk, arra emlékeztek?

– Az őrparancsnokra, aki jogásznak készült?

– Dokinak hívtuk.

– Tudott az a pofa, de volt bent valami vadállati.

– Vagány volt.

– Amikor bejött az a kislány, aki szövőtanuló volt. Talán tizenöt éves lehetett.

Vargyas közbeszólt:

– Hogyan kerülhet lány a laktanyába?

– Ez nem a laktanyán történt, hanem a kapuban, az őrszobán.

– Miért ment oda az a lány?

– Kis kurva volt. A Doki meg pattogott ott: „Na, egyetemista urak, ki dolgozik be a fiatal nagyságának? Nem vállalják? A jó katona állva, ülve, még a kerítés résén át is megtalálja ennek a módját.” – Csak hallgattunk, senki sem akart azzal a lánnyal ilyen balhéba keveredni. Nagyon fiatal volt.

– Emlékszem már – szólalt meg Tóth Bence –, a Doki aztán bevitte a lányt a belső szobába, és elintézte.

Koncz Bálint felröhögött.

– Nagy marhák voltunk! Marha idealisták. A jó katona nem tétovázik.

Koncz Bálinton látszott, hogy megártott neki a bor.

– Én jó katona voltam…

– Lélekben – mondta Tóth Bence.

– Én most is jó katona vagyok.

Vargyas József nézte a fiúkat, és a bajsza alatt elnevette magát. Koncz megsértődött.

– Mit nevet, öreg, maga is volt katona.

– Kicsit. Harmincnyolctól negyvennégyig.

– Huszár, mi?

– Nem huszár, fiam. Egy gépesített alakulatnál szolgáltam kint a Don-kanyarban.

– Ja persze, maguk vesztették el a háborút.

Dudás Tibi Koncz vállára tette a kezét.

– Bálint, ne mondj ilyeneket. Olyan jól megvagyunk itt…

– Miért, nem vesztették el? Ezek az öreg mókusok szokták elveszteni a háborúkat. Az első világháborút is elvesztették, és a másodikat is.

Nagy csend támadt az ivószobában. Vargyas József elszomorodott, komoran nézett a fiúk között a semmibe. Percek is elmúltak, mire megszólalt. Dudás Tibi attól tartott, hogy ordítani kezd az öreg, de nem ordított. Halkan beszélt, visszafogottan:

– Nyári ruhában voltunk kint a fronton. Olyan hideg volt, hogy a húgy megfagyott a levegőben. Fegyverzetünk hiányos, lőszerünk nagyon kevés volt. Minden páncélelhárító lövés leadásához külön tűzparancsot kellett kérnünk a hadosztálytól. A magyar arcvonal olyan vékony volt, mint a pókháló. Mélységünk semmi. Ilyen körülmények között szakadt ránk 1943. január 12-én délelőtt az orosz támadás. Háromnegyed tízkor aknavetőtűzzel árasztottak el bennünket, s fél tizenegykor Urivból megindult a szovjet páncélos ék. Két óra alatt kivetettek bennünket az árkainkból. Otthon voltak, mi nem. Semmi keresnivalónk sem volt a Donnál, ezt mindenki tudta, még a tisztek is. A III. hadtestnél szolgáltam, minket az Oszkol völgyének a védelmére vezényeltek, ott felmorzsolódtunk, benzin és lőszer nélkül vergődtünk a németek és az oroszok között. Végül elnyelt bennünket egy hóvihar. Huszadmagammal indultam hátra, élelem és fegyver nélkül. Egyetlen lovunk volt. Arra felültettük az első sebesültünket. Fél óra alatt megfagyott a ló hátán. Úgy zuhant le a hóba, mint a farönk. Az oroszok aztán Tyimnél is áttörtek, s a visszavonuló németek elárasztották a falvakat, elfoglaltak minden házat, padlást, istállót. Mi kint éjszakáztunk hetekig a mínusz harmincfokos orosz éjszakákban a hó tetején.

Vargyas József előrehajolt, és felhúzta a nadrágja szárát. A lábán kékesvörös, golyó ütötte lyuk tátongott. Félig már benőtte a hús, de még át lehetett rajt látni.

– Ezt útközben szereztem. – Leengedte a nadrágja szárát, aztán a másik lábáról lehúzta a bakancsot, majd lebontotta róla a kapcát és a zoknit is. Egyetlen ujj sem volt a lábán, kékesfekete csonkot rejtett a bakancs.

Tóth Bencének borzongott a háta. Megszólalt:

– Ne haragudjon ránk, Józsi bácsi, sokat ittunk.

Koncz Bálint közbeszólt:

– Én csak azt mondtam, hogy ezek az öreg mókusok elvesztették a világháborút. Mind a kettőt elvesztették. De a lábával nagyon megjárta, az szentség!

– Eléggé megjártuk, fiam. Százötvenezer magyar katona meghalt, harmincezer fogságba esett, a többinek lefagyott a lába, vagy megsebesült. Az a bajotok nektek, hogy itt laktok ebben az országban, de azt sem tudjátok, hogy magyarok vagytok.

– Maguk nem tudták. Elvesztették a háborút.

Vargyas befűzte a bakancsát, és felállt az asztal mellől. Végignézett a fiúkon, aztán megszólalt:

– Tibi, nekem most haza kell mennem. Majd csukd be a pincét, és add be hozzánk a kulcsot. De mielőtt elmennék, mondok még valamit… A történelemben nincs ti, mi és maguk. Minden népnek egy történelme van, s az egy hosszú folyamat. Bent van a jó is, rossz is. A történelem az egymást követő nemzedékek közös történelme. Senki nem vonhatja ki magát belőle, s következményei alól sem… Na, jó mulatást!

Amikor Vargyas József mögött becsukódott az ajtó, valamennyien Koncz Bálintra néztek.

– Mit néztek engem? Csak azt mondtam neki, hogy elvesztették a háborút. Mi van ebben? Nem vesztették el?

– Marha vagy, öregem – mondta Tóth Bence.

Koncz Tóth Bence arcába löttyintette a bort. Dulakodás támadt.

Másnap reggel Tóth Bence arra ébredt, hogy valaki rázogatja a vállát. Amikor nagy nehezen kinyitotta a szemét, csodálkozva látta, hogy egy falusi ágyban fekszik vastag párnák tetején, és egy fiatal lány költögeti. Percek is beleteltek, mire megértette, hogy hol van.

– Itt van egy volkswagenos csaj, veled akar beszélni – mondta Dudás Tibi húga.

Tóth Bence hirtelen felült, eszébe villant a szerencsétlen pinceszer, Koncz, Vargyas József és a hordók.

– A Tibi hol van? – kérdezte.

– Alszanak még. Nagyon berúgtak.

– Nekem most el kell mennem.

– Ki ez a volkswagenos csaj?

– Ááá, senki. Évfolyamtársam.

– Nagyon fent hordja az orrát, csak beszólt az ajtón, aztán visszaült a kocsijába.

– Gondolom, siet – mondta Tóth Bence, és az ágy szélére ült. A lány elpirult, és kiment a szobából.

A kocsiban meleg volt, Tóth Bence így aztán elaludt. Amikor felébredt, már a Balaton-parton jártak.

– Nagyon berúgtatok? – kérdezte Geszti Emese.

– Eléggé… A buli végére nem is emlékszem. Mintha lent ültünk volna a hordók között a pincében. Később felálltunk a csántérfára, mert lent valamilyen patak folydogált.

– Úristen, csak nem engedtétek ki a bort?

– Csak a hordókra emlékszem. Olyanok voltak, mint a sziklák, és szédültem közöttük.

– És ezek a sérülések a képeden?

– Ezek…? – kérdezte Tóth Bence, és bizonytalanul tapogatta az arcát. – Jó buli volt ez. Egészen jó buli. Csak az az öreg ne lett volna ott.

– Milyen öreg?

– Az öreg, akinek a pincéjében voltunk, lehúzta a bakancsát, és megmutatta a lábát. Kékeslila csonk volt, az ujjai is hiányoztak. Elfagyott a lába. A másikat átlőtték. Nyomasztó volt. És a szövege…

– Mit mondott?

– Nem érdekes, majd elfelejtem.

Tóth Bence a lány lábára pillantott, s a tenyerét becsúsztatta a szoknyája alá. A lány combja kellemesen meleg volt, a kocsi engedelmesen gurult velük az elkövetkező pillanatok és órák felé.

Utolsó kenet

A haragoszöld uzsai erdők után a látóhatár szélén kirajzolódtak a sümegi vár körvonalai. Ahogy közeledtek hozzá, a levegő világoskék, üvegszerű közegében olyanná vált, mint egy hatalmas matrica, amit az ég aljára ragasztottak. Bernáth Gyula a laza erdőfoltok között balra tekingetett, aztán hátraszólt a feleségének:

– Ott, az erdőkaréjon túl van Sümegprága… Diákkoromban minden nyáron megfordultam ott. A MEZŐKER-nél voltam rakodó. Gyümölcsöt szállítottunk teherautókkal. Agyonra ettük magunkat dinnyével. De erre inkább körte termett, és besztercei szilva. A szilvát nem is Keszthelyre vittük, hanem Dióskálra, a pálinkafőzdébe. Ha éjfél után érkeztünk, megkínáltak bennünket egy kupica pálinkával. Nappal nem adtak, tilos volt.

A tükörből látta, hogy a felesége és a lánya érdeklődve kipillant az oldalablakon, figyelik néhány pillanatig a ritkás erdőket, tisztásokat, s mivel falut sehol sem látnak, egykedvűen előre néznek. Az apja mellette ült, és szenvedett. Utálta az autókat, egy régi balesete miatt fájt a nyaka, nem tudott forgolódni. Korban közel járt a hetvenhez, átélte a világégést, így a fia nosztalgikus emlékkeresgéléseit nevetségesnek tartotta. Merev nyakkal ült az autóban, és nagy akaraterővel türtőztette magát. Az Oszkol völgyéből került haza századának maradék katonáival, a fia pedig a MEZŐKER-t magyarázza a feleségének. Dinnyeevéseket emleget. Fortyogott benne a méreg. Teljesen megfelejtkezett róla, hogy a háború végén már a fia is kilencéves volt, s a ház, amiben laktak, egy angol légitámadás alkalmával telitalálatot kapott. A családot és a szomszédokat három nap múlva ásták ki a romok alól. Csak a saját szenvedéseire emlékezett, a hóra, amibe belefagyott a lába, s az orosz páncélosokra, melyek a legváratlanabb helyeken is megjelentek. Életben maradt, de tönkrement az élete. Akkor még úgy látszott, hogy az élet folytatható vagy újrakezdhető. Tanított, részt vett a kisváros újjáépítésében, s ugyanúgy pártolta, segítette a cselédek, vincellérek gyermekeit, mint az előző rendszerben. Mégis megnehezedett az élete. Az erkölcsi normák, melyeken szülőfalujában felnőtt s az iskolákban is nevelkedett, érvényüket vesztették. Időnként úgy érezte, mintha nem is itthon lenne, Magyarországon, hanem valahol külföldön, ahol magyarnak lenni szinte szégyenletes. A fiát sem tudta már igazán szeretni, mert beilleszkedett ebbe a furcsa világba.

A 84-es úton elrepültek Sümeg mellett, s a töredezett, köves vidék után hirtelen kitárulkoztak a mezők, aranyló búzatáblák, zöld lucernások, rétek, kaszálók. A tagutak mentén akácfasorok álltak, néhol terméketlenebb földek sarkában akácerdők. Nyári napfényben fürdött a táj, a bőség szinte kicsordult az autóútra. Valamennyien a tájat nézték, a gabonaföldeket, a kukoricások sötétzöld rengetegeit. Éppen valamilyen örömérzés, megelégedettség érintgette az utasait, amikor Bernáth Gyula a zalameggyesi hídnál fékezett, és az út szélére kormányozta az autóját.

– Miért álltál meg? – kérdezte az apja.

– Egy pillanat, és megyünk – mondta Bernáth Gyula, aztán kiszállt a kocsiból, és a hídkorlátra támaszkodva belenézett a folyóba. Szeme halak után kutatott, de csak elvadult növényzetet látott. A folyó megduzzadt, folyása meggyorsult, vize opálossá vált.

Csalódottan visszaült a kocsiba, indexelt és elindult.

– Gyermekkoromban, amikor a nagyapáméknál voltam, idáig jöttünk fel a Marcal mentén. Itt volt a legtöbb hal. Kitéptük a hínárt, aztán nagy, kosárszerű hálót formáltunk belőle, és a parthoz nyomtuk. Sok halat fogtunk, néha csukát és pontyot is. A partfalban üregek voltak, s bent álltak a halak. Onnan szedtük ki a legszebbeket, és a partvédő kosár alól. De az is előfordult, hogy az üregben csak pézsmapocok volt, és beleharapott a kezünkbe. Nagyapa szerette a halat – mondta Bernáth Gyula.

A lánya, felesége és az apja hallgatott. Halványan sejtette már, hogy a vállalkozása csődbe megy. Nem sikerül felidézni a régi keresztúri hangulatokat. Eredetileg búcsúra, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére szeretett volna megérkezni, de nagyanyja, aki nyolcvankilencedik évében volt, visszaírt neki, hogy ő már nem tud búcsút tartani. Bernáth Gyula nem is várta a nagyanyjától, hogy búcsút tartson, úgy gondolta, hogy mindent visz, ételt, pálinkát, bort, s ezt a levélbe is beleírta, de nagyanyja a Budapestről szállított búcsút nem tudta elképzelni. A régi keresztúri búcsúkon a gazdaasszonyok megdicsőültek. Nem engedte a búcsút pestiesen meghamisítani. – Bernáth Gyula így aztán kivette a szabadságát, és nyár elején indult el nagyanyja falujába. Nem akart zavart okozni, ezért meg sem írta. Csak az apjának szólt, mert sejtette, hogy a Karakai erdő, a Csénye, a Szállas-alja bejárásából nem akar kimaradni. Az autó csomagtartóját telerakta étellel és itallal. Sült májat, kolbászokat, felvágottakat, hidegtálakat, süteményeket, ásványvizet, bort és konyakot vittek magukkal. Nem tudta volna megmondani, hogy mit vár a gyermekkori falu, a környező földek és erdők bejárásától, de úgy érezte, be kell gyalogolnia a régi kukoricaföldek közé, s a folyót is meg kell néznie közelről.

Keresztúr határában már arattak. A gépek énekeltek a mezőn. Felidézték a szérűskertekben álló régi cséplőgépeket, melyek furcsa elevátorhangjukkal, a szíjak és a gép jajongásával, harminc éve még betöltötték a falusi nyarat. A bekötőút mentén már tarlók sárgállottak. A tagutak elágazásánál bodzabokrok hajoltak jótékonyan a kátyúk fölé.

– Megálljunk? – kérdezte Bernáth Gyula.

– Menjünk most már, két perc múlva hazaérünk – mondta az apja.

Begurultak a faluba. Néhány új ház téglái piroslottak a felvégen, de a Kalmár-féle vendéglő, Sarolta néni tornyos háza s az iskola, ahol valamikor Gyarmati tanító úr oktatta az egyszeregyet, szinte semmit sem változott. A Hangya sem, a Köz sem, melyen át a marhacsordát minden reggel kihajtották. A járda és a falusi út között nem volt árok. Egy szintben álltak. Bernáth Gyula beállt az akácfák közé, és behúzta a kéziféket. Még ki sem szálltak az autóból, máris asszonyok jelentek meg a járdán, és egy cserzett arcú, barna férfi.

– Jaj, Gyula, az Ilona néni haldoklik – mondta egy napbarnított, szép arcú asszony, s az ostort, amit kezében tartott, széles, dús csípője mögé rejtette.

Bernáth Gyulának ismerősnek tűnt az asszony, de mégsem tudta pontosan, hogy ki az. Csaknem a fél faluval rokonságban álltak.

– Nem tetszik megismerni? Zimits vagyok… A Károly bácsi dédunokája. Amikor itt voltak búcsúkor öt éve, akkor…

– Dehogynem, csak hogy a nagymama…

Közben az apja is kiszállt a kocsiból, és megszólalt:

– Két hete voltam itt, gyerekem, édesanyámnak akkor még semmi baja sem volt.

– Jaj, Károly bácsi, tegnap történt. A marhákat hajtottam éppen a faluvég felé, amikor egy hangra lettem figyelmes. Felnéztem, hát az Ilona néni a kitárt ablaknál áll, és levegőért kapkod. „Jaj istenem… Jaj istenem…” – csak ennyit mondott. Már alig tudott beszélni. Sorsukra hagytam a marhákat, és berohantam a házba. Lefektettem, ecetes-vizes ruhával megtörölgettem az arcát és a kezét, aztán átszaladtam a tanácsházára. Szóltam, hogy telefonáljanak gyorsan a doktor úrért. Amíg a doktor úr megjött, én ott maradtam az Ilona néni mellett, de addigra átjött a Máténé, Szabóék meg a fiatal Bernáthné Pali bácsiék portájáról is. Már azt hittük, hogy meghótt. De a doktor úr adott neki egy injekciót, és visszanyerte az eszméletét. Idős már az Ilona néni, hiába, idős… A marháim meg szétszéledtek. Estig tartott, amíg összeszedtem a csordát. Még jó, hogy nem mentek át a folyón.

Benyitottak a roggyant fakapun, és a tornác felé lépkedtek. A tornácon egy nagy bajszú öregember állt. Amikor kifordultak a ház sarka mögül, lassan megszólalt:

– Rosszabbul van az Ilona néni. Készülődik… Üzentünk a papért.

Kezet fogtak az öregemberrel, aztán beléptek a barna ajtón át az előszobába. A kisebbik padlós szoba felől, ami télen konyhának és szobának is szolgált, asszonyhangok szűrődtek ki a réseken. Imádkoztak: „Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes…”

Bernáth Gyula a lányára nézett, s látta, hogy a gyerek megijedt. Először találkozott a halállal. Szerette volna megnyugtatni, de képtelen volt rá. Mit mondhatna neki? Végül minden embernek meg kell halnia. Jobb, ha tudja – gondolta, és az asszonyok imájára figyelt.

Az apja kinyitotta az ajtót, és belépett a szűk szobába. Követték, benyomultak mögötte az asztal és az ágyak közé. Az imádkozó rokon asszonyok bólintottak, aztán folytatták imájukat.

Bernáth nagymama moccanatlanul feküdt a párnán. Sovány arca megnyúlt, élettelennek látszott. Az ajtónyitásra, mocorgásra mégis feleszmélt egy kicsit. Kinyitotta a szemét. Sokáig nézett Bernáth Gyulára, aztán alig hallhatóan megszólalt: „Gyula… Kis unokám…” – A hangját alig lehetett érteni, mert a két buzgó asszony hangos imája mindent elnyomott. Bernáth Gyula ingerülten hátranézett, és intett az asszonyoknak, hogy menjenek ki. Az asszonyok nem mentek. Bernáth Gyula az apjára nézett. Az öregember megértette a kérést, és mozdulatokkal jelezte, hogy a szűkebb család akar együtt lenni a haldoklóval. De az asszonyok fakó arccal meredtek rá, és újabb imába kezdtek. Az öreg Bernáth ekkor elordította magát:

– Mars ki! Mars ki innen!

A rokon asszonyok sértetten kihúzódtak a szobából, de a folyosón még hangosabban mormolták imáikat, mint a szobában.

Bernáth Gyula a nagyanyjához lépett, és megcsókolta az arcát. Az öregasszony kinyitotta a szemét. Sokáig nézte legidősebb unokáját. Aztán alig hallhatóan megszólalt:

– Letelt… Letelt az életem, Gyula… Vége…

– Ez még csak egy kis betegség, nagymama.

– Tudom, kis unokám, ez a vég. Nincs tovább. Én is azt szoktam mondani harminc évvel ezelőtt az öregeknek, hogy…

– Pihenjen, nagymama…

– Pihenek, fiam, megyek. Az úr értem nyúlt…

– Nem biztos, nagymama. Talán csak matat az elesettek között. Az erőseket meghagyja. És a nagymama erős.

– Elemel az úr. Látom a kezét.

– Káprázat, nagymama.

– Szeretnék még egy kicsit élni, unokám. A kertet nézegetni… Most fordultak termőre a meggyfák, amiket még a szegény Pistám ültetett. Csak egy évet, ha adna az Úr Jézus… De nagyon gyenge vagyok. Meghalok reggelre. Érzem, hogy meghalok…

Az előszobából erőszakosan betörtek a miatyánkok és üdvözlégy máriák.

Bernáth Gyula felesége közben orvosságok után nyomozott. A Zimits rokonokat kérdezgette, hogy hol van az orvosság, amit a jánosházi orvos tegnap felírt. A receptekről többen is tudtak, de a cédulkák útja bizonytalanná vált. Átvette az egyik hű rokon, de mivel nem vezetett útja Jánosházára, átadta egy másiknak. Úgy volt, hogy az egyik diákgyerek reggel beviszi magával, kiváltja és délután hazahozza, de elfelejtették neki odaadni. Reggel aztán úgy látszott, hogy már nem is érdemes a recepteket kiváltani, s inkább a papért küldtek a szomszéd faluba. Bernáth Gyula felesége, Irma, kislányát maga után vonszolva, végigjárta a rokoni házakat, s az egyik ómárium fiókjából megszerezte a recepteket.

Közben Bernáth Gyula apja egy noteszlapon megfogalmazta a szükséges táviratokat. Testvéreinek, pap öccsének és a tanítónak, egyet pedig Budapestre Zimits Rózsinak, a haldokló húgának. A táviratok feladása a cselekvés illúzióját keltette. Felálltak és elindultak, hogy a postára gördülnek a táviratokkal, Irma azonban elrohant mellettük, bevágódott a kocsiba, és elhajtott. Zavartan egymásra néztek. Az öreg Bernáth engedékenynek mutatkozott:

– Addig talán, amíg visszahozza az autódat, ihatnánk valamit.

– Hoztunk bort, de bent van a kocsiban.

– Én is hoztam. Egy demizson bort tettem be a kocsiba, de a te feleséged elszáguldott vele.

– Ki kellett volna pakolnunk. Ez most se lát, se hall…

– Nincs benne semmi a gyászból, a megrendülésből. Ne sértődj meg, de most újra érzem, hogy nem a mi fajtánk. Nagyanyád meghal, de nem érzékeli.

– Inkább nagyon is érzékeny. Iparos család. Cselekvő típus.

– Azt hiszem, zsidó.

– Dehogy… Nem zsidó. Vannak unokatestvérei, akiket az arabok megöltek, de ő nem zsidó…

– Szegény fiam…

A ház előtt megállt egy Trabant. Karingben bejött egy pap. Az imádkozó asszonyok meghajoltak: „Dicsértessék az Úr Jézus”. – A pap bement a betegszobába, imádkozott, feloldozta a nyolcvankilenc éves asszonyt bűnei alól, s végül megkente szemét, fülét, orrát, száját, kezét és lábát a szentelt olajakkal.

Amikor a pap befejezte imáját, és megjelent az ajtóban, Bernáth Gyula apja melléje lépett, és egy százforintost igyekezett átnyújtani neki, miközben tisztelendő úrnak szólította. A pap a pénzjuttatást elhárította magától, és megsértődött. Már rég plébános volt, de az is lehet, hogy esperes, s az öreg Bernáth úgy szólította meg, mint egy egyszerű hitoktatót. A nagy fenekű szent asszonyoktól kísérve, emelt fejjel kirúgtatott a Trabanthoz, leráncigálta magáról a karinget, aztán beült a szappanos dobozba, és elhajtott.

– Kevesellte a pénzt – mondta Bernáth Gyula apja.

– Nem az összegről van szó… Lelki szervizt nyújtott, és te úgy bántál vele, mint egy vízvezeték-szerelővel. Ezt utólag szokás, a plébánián. De az is lehet, hogy a szentségekért nem illik fizetni.

– Te ezt honnan tudod?

– Érzem.

– Érzed…? Te érzed? A feleséged meg elviszi a kocsidat, és összetöri. És bent van a csomagtartóban az étel, a sok jó ital. Még hogy te érzed. Szar alakok vagytok mind, te is meg ezek a trabantos papok. Ezek nem papok, borbélylegények. Régen egy rendes papnak pocakja volt. Akkor az ember tudta, hogy na, ez már plébános.

– Lajos bátyámnak sincs pocakja, pedig már kanonok. A legszebb férfi volt az egyházmegyében. Most, öregen is szerelmes leveleket kap a doktornéktől.

– Kórházlelkész volt, valahogyan ott kellett tartani a papot a betegek közelében.

– Nincs pocakja, de nézd meg a plébániáját! Az plébánia?

A szép arcú rokon asszony felbukkant a tornácon, és megszólalt:

– Biztosan megéheztek az úton, Károly bácsi, sütöttem egy kis szalonnás tojást… Tessék kijönni a nyári konyhába.

– Látod, ez asszony. Ez tud viselkedni – mondta az öreg Bernáth oktatóan, aztán mindhárman elindultak az udvaron át a nyári konyha felé.

A tojásos szalonna alatt még sercegett a zsír. Belevágtak a kurta, bosnyák késekkel, és villára emelték a falatokat. Jóízűen ettek. Már elfogyóban volt az étel, amikor Bernáth Gyulának valami gyanús lett. Kérdően a rokon asszonyra nézett, aztán megszólalt:

– Volt itt tojás meg szalonna?

A rokon asszony napcserzett, barna bőre alatt pirosság futott végig. Fél kézzel hátranyúlt, és zavartan megmarkolta a kemencének támasztott ostorát.

– Nem, nem volt. Hazaszaladtam érte…

– Látod, a rokoni szívek – mondta az öreg Bernáth, és a maradék kenyérfalatokkal kitunkolta a zsírt a serpenyőből.

Bernáth Gyula ekkor az asztal sarkán megpillantott egy gyúródeszkát, félig gyúrt, elsárgult tésztával.

– És ez a tészta? – kérdezte a szép arcú rokon asszonyt.

– Tegnap, amikor ezt a tésztát gyúrta, akkor lett rosszul az Ilona néni. Linzert akart sütni maguknak.

– Linzert? Nem is tudta, hogy jövünk.

– De tudta… Nagyon izgult, hogy minden rendben legyen, ha nem is úgy, mint régen…

Bernáth Gyula az apjára nézett:

– Megírtad a nagymamának, hogy jövünk?

– Hová gondolsz? Nem… Az Ignácnak írtam, úgy látszik, ellötyögte. Az emberek manapság összevissza beszélnek…

Amikor kiléptek az udvari konyhából, már nyolc-tíz asszony és néhány öreg férfi állt a lugas alatt, hangosan imádkoztak. A faluban elterjedt a híre, hogy feladták az utolsó kenetet az Ilona néninek.

Egy pillanatra megálltak az emberek között, és velük mondták az imát. Bernáth Gyula kicsit csodálkozott az egészen, mert mindenütt azt olvasta, hogy megszűnt a régi falu, a közösségi élet és a népszokások. A népszokásokhoz nem értett, de azt látta, hogy az emberek törődnek egymással, és tisztelik a hagyományokat. Nagyanyja házában minden ajtó nyitva állt, de senki sem vitt, inkább hozott. – Éppen egy úrangyala végén jártak, amikor a felesége behajtott az udvarra. Az öregek ráköszöntek: „Dicsértessék a Jézus Krisztus.” De a felesége észre sem vette. Szégyenletes volt a csend.

Bement a felesége után a házba, s látta, hogy a gyógyszerek már az asztalon állnak.

– Fel kell ültetnünk a nagymamát, karold át, és segíts neki ülni – mondta a felesége, amikor megpillantotta.

Engedelmesen az ágyhoz lépett, s becéző szavakat mormolva felemelte, és karjában tartotta a nyolcvankilenc éves asszonyt. Felesége beadta neki a gyógyszereket. A vízhajtó negyedórán belül hatott, le kellett emelni az ágyról, és megpisiltetni. Kintről behallatszottak az üdvözlégymáriák. Visszatették az ágyra. Lassacskán a többi gyógyszer is hatott. Szemhéján, száján még fénylett az utolsó kenetből maradt szent olaj, de az arcára visszatért egy kis pirosság.

A táviratokat közben az öreg Bernáth egy rokon gyerekkel elküldte a postára. Délután négykor Ignác már megérkezett. A nagyszobában ültek, és a kocsi csomagtartójából kipakolt kolbászokat és hidegtálakat eszegették. A bor gyorsan fogyott. Ignác a pohár felett időnként felsóhajtott: „Szegény idesanyám…”

Öt órakor megjelent közöttük Irma, Bernáth Gyula felesége, és a hűtőtáskából parizert, kenyeret és zöldpaprikát szedett elő.

– Külön eszel? – kérdezte öreg Bernáth.

– Nem én – mentegetőzött az asszony –, a nagymama. Megéhezett. Húst kíván és erős paprikát.

Megkövültek. Letették poharaikat, felálltak, és óvatos léptekkel követték Irmát a nagymama szobájába.

Az öreg falusi asszony ült az ágyban, és konok pillantásokkal ellenőrizte a kést, amivel unokája felesége a kenyeret és a zöldpaprikát szeletelte. Váratlanul aztán megszólalt:

– Ne vágd ki az erét. Azt szeretem a legjobban.

A fiai és az egész rokonság végignézte, hogyan eszi meg a vacsoráját. Gondosan megrágott minden falatot, s amikor az erős paprikát tépte maradék fogaival, arcán a boldogság fénye is megjelent. Az étkezés végén Irmára nézett.

– Most egy kis bort innék, ha lehetne – mondta.

– Hoztunk egy száraz Tokajit a nagymamának, öntök belőle egy fél pohárkával.

– Tele öntsd – mondta az idős asszony.

Bernáth Gyula sietve kinyitotta a félliteres Tokajit, aztán megtöltöttek belőle egy decis poharat, és átnyújtották. Nagymama keze azonban remegett, s a pohárból kilötyögött a bor. Irma visszavette tőle, és óvatosan adagolt kortyokkal, lassan megitatta. Amikor elfogyott a bor, megszólalt az idős asszony:

– Azt hittem, megérem a kilencven évet, de… Szeretnék még egy kicsit élni – mondta, aztán elhallgatott. Irma és a rokon asszonyok lefektették.

A szűkebb rokonság átvonult a nagyszobába, és a poharak után nyúltak. Tűnődve iszogattak. Az imádkozó asszonyok és öregemberek csalódottan hazamentek.

Bernáth Gyula reggelig ivott az apjával és a rokonokkal. Felesége és a lánya éjfél után behúzódott az egyik szalmazsákos, cifra terítős ágyba. Egy hétig gyengélkedett még a nagymama, de aztán felépült, és újra dolgozgatott a kertben. Csak három év múlva, kilencvenkét éves korában halt meg, akkor is nehezen.

Egy köcsög aludttej

Állt az elöregedett fakapu előtt, és várakozott. Nézte a rozsdaette, elvékonyult vaspántokat, a felpuhult deszkán megtelepedett zöld mohaszigeteket. Néha oldalra pillantott, várta, hogy a szomszéd előhozza a kulcsot, aztán hátra, mert érezte, hogy a szemközti udvarból nézi valaki. A moha néhol már egybefüggően takarta a keresztmerevítőket. Mohalépcsők, mohateraszok keletkeztek a kapun.

Kocsiját a falu végén hagyta, és gyalog ment be a nagyanyja házához. Gyermekkorában több ezerszer megtette ezt az utat, s a vasútállomástól a nagyszülők kapujáig minden kerítést, haragos kutyát, utcára hajló körteágat, öregasszony-szobrokkal telerakott kispadot ismert. A Kalmár-féle vendéglő előtt szokott szaporábban dobogni a szíve, s ez Szabóék és Vituszék portája előtt tovább fokozódott. – Most hiába várt a belső jelre. Az ismerős körteágak eltűntek az időben az öregasszonyokkal s a haragos kutyákkal együtt. Helyettük talán újak nőttek, de másutt, öregasszonyokat is látott, de nem olyan igaziakat, mint régen, amikor mindenkinek köszönni kellett. A vasútállomástól hazáig sokszor harmincszor is elmondta: „Dicsértessék a Jézus Krisztus.” Ha véletlenül nem vett észre egy öregasszonyt a félig nyitott kapu takarásában, és nem köszönt neki, az azért megbocsátóan vagy figyelmeztetően visszaköszönt, hogy: „Mindörökké…” A kutyák haragos ugatásában, támadó szökdelésében sem lehetett megkapaszkodni, emléket lelni, mert ezek a kutyák nem ugattak olyan haragosan, vagy ha ugattak, nem ijedt meg tőlük annyira, mint kisgyermek korában.

Bernáth Gyula keresett valamit a kutyák csaholásában, az öreg, megjelölt arcokban. Nem is tudta, mit keres, talán saját magát kereste. Mire túljutott a negyvenharmadik évén, rokonainak többségét elvesztette, és többé nem tudott hová hazamenni. Nem tartozott már senkihez, csak hozzá tartoztak emberek, feleség, gyermekek, azok unokatestvérei, barátai. De úgy érezte, nem bírja a terhet, gyökerei kimozdulnak a földből, s a homokos partoldallal együtt lezuhan a folyó völgyébe. Inni próbált, hogy eltompuljanak érzései, de ez nem vált be. Ha ivott, nem tudott fordítani, s az intézetbe sem mehetett be borszagúan. Ekkor kapott rá a szellemi, tárgyi rekvizitumok keresgélésére. Visszatért a régi falusi házba. Megérintette az ajtókat, a szögletes hátú székeket, a famozsarat, az asztalt, amin száznegyven éven át ettek. A tárgyakból hangulatok, régi történetek jöttek elő, s ezek elkábították. Amikor a múlt narkotikuma elfogyott a szervezetéből, mindig visszatért a régi falusi házba, és elidőzött ott néhány órát.

Újra a szomszéd háza felé pillantott, majd a nyitott kapun át belépett a tornác elé. Hallotta a megöregedett Kuti hangját:

– A Bernáth unoka van itt a kulcsért.

– Mit akar megint? Amióta a nagyanyja meghalt, hatodszor kéri el a kulcsot.

– Csak bemegy egy kicsit.

– Aztán, ha elveszik valami, majd rajtunk keresik az örökösök.

– Mi veszne el? Nincs ebben a házban már semmi… Semmi, ami ér valamit.

Bernáth kihátrált az udvarról, és nyugtalanul megállt a saját kapujuk előtt. A mohamezőket bámulta, zöld puhaságukat, ahogy szépségükkel lassan felemésztették a deszkát, s néhány év múlva majd elnyelik az egész kaput.

A szomszéd megérintette a karját:

– Itt a kulcs, Gyula. Nehezen került elő, mert a feleségem fent volt a padláson.

– Köszönöm, János bácsi… Bejön velem?

– Nem érek rá, ellik az anyanyulam. Majd hozza át, ha végzett.

Bernáth Gyula tétován állt egy kicsit az udvaron, a lugast bámulta, melyet ugyanúgy gondozott, permetezett a szomszéd, mint nagyanyja életében, aztán a tenyérnyi konyhakertet, mely közvetlenül a nyári konyha ajtaja mellett volt, s ha főtt a leves, csak ki kellett lépni egy csipetnyi zöldségért, zellerlevélért. A kis gyalogút végén volt egy tő metélőhagyma is, amit akkoriban snidlingnek hívtak. A véndőből előszedett, töpörtyűs zsírral megkent kenyérnek fenséges ízt adott a tetejére metélt snidling. Egy pillanatig látta magát, ahogy délutánonként fekete klott gatyában, zsíros kenyerét rágva kilép a kapun, elindul az alvég felé, s a kertek és kukoricások között ügetve meg sem áll a folyó partjáig. Valamikor a nyári konyha előtt egy körtefa állt. Nem emlékezett, mi lett a körtefával, s arra sem, hogy milyen ízű gyümölcsöt termett, amikor még a lombja árnyékot adott az ajtó és az ablak elé.

Bement a fásszínbe, megtapogatta a nagy favágító tuskót, melynek repedéseiből annyi történet szivárgott már elő, de a szétesni vágyó akácfa tuskó most hallgatott. A vonyószéket is megérintette, melyen, ha esősre fordult az idő, nagyapja napokig lovagolt, s lőcsöt faragott vagy szerszámnyeleket. Az istálló most kicsinek és túlzottan alacsonynak tűnt. A járom még mindig ott függött az ablak mellett. Megszagolta a fényes fát, melyet feledésbe merült régi szarvasmarhák koptattak mindenütt simává. Nem volt már állatszaga, semmilyen szaga sem volt. Megérintette az igaszegeket, aztán átment az udvar túloldalára, ahol a tornác végéből a kétszárnyú, vastag pinceajtó nyílott. Rég nem zárták kulcsra, nem volt miért. Lassan kinyitotta, és beszagolt a pincegádorba. A boltívek még őrizték a csírázó krumplik, a korhadó falépcsők, az aludttej és a falakon virágzó penész vegyes illatát. Az ajtó félszárnyának a takarásában, a lépcsőn sorakoztak régen a cserépfazekak, csuprok, köcsögök. Egyikben tejföl, másikban aludttej vagy tejszín várt a sorsára.

Hirtelen elmosódó kiáltást hallott. Megrezzent a feje, de nem nézett hátra. Befelé figyelt. Emlékezetében kora nyár volt, az ég felhőtlenül kék, a levegő forró és mozdulatlan. Délután lement a pincébe egy köcsög aludttejért. A tornácon szándékozott megenni kenyér nélkül. A köcsög hűvös oldala s az aludttej felszínén keletkezett tejföl azonban arra késztette, hogy már a lépcsők felénél, a pincegádorban belekanalazzon az aludttejbe. A kanalat belemerítette az aludttejbe, egyszer, kétszer, majd újra és újra. Nagyokat nyelt, s már úgy tűnt, hogy a köcsögöt nem is érdemes felvinni a tornácra, amikor furcsa kiáltás hallatszott az utcáról. Gyerekek kiáltoztak. Valaki sírt az utcán. Abbahagyta a kanalazást, és fülelt. Túl a közön és a Hangyán egy asszony kiabált:

– Megjöttek a hadifoglyok! Megjöttek!

Letette a köcsögöt a lépcsőre, s nyargalt át az udvaron a kapu felé. Kint az utcán meztelen talpak csattogtak, és egy gyerekcsapat kiáltozott összevissza:

– Megjött a Bernáth Pista, a Szabó Feri meg az Ughi! Megjött a Bernáth Pista…

Kivágódott a kapu, gyerekek tódultak be az udvarra, és kiáltoztak:

– Ilona néni, megjött a Pista! Már Szabóék előtt jön! Az iskola előtt jön…

Egyszer csak ott álltak valamennyien a kapuban. A nagymama, a szomszédok, sok gyerek és Bernáth Pista. Magas volt, kicsit puffadt arcú, mosolygós. Szokatlan, túl hosszú kabát volt rajt, a kezében egy zsákot szorongatott.

– Hazajöttem, idesanyám – mondta.

Mindenki megölelte. Sírtak az emberek, csak Pista nem sírt. Körülnézett, és megkérdezte:

– Hát idesapám hol van?

– A mezőn – mondták neki.

Bernáth Gyula már nem emlékezett rá, mikor érkezett haza a nagyapja a mezőről, s arra sem, hogy mi történt még estig. Néhány nap múlva tárgyak kerültek elő Pista zsákjából: csajka, kanál, fából faragott villa, fésű, egy közepes nagyságú alumíniumból reszelt neccelőtű, amivel halászhálót lehetett hurkolni és egy töltényhüvelyből készült öngyújtó. Az öngyújtót Pista masinának nevezte. Bernáth Gyula órákig tudta nézni a nagybátyját. Leült vele szemben a tornáclépcsőre, és nézte, hogyan eszik. Bernáth Pista uborkát evett délutánonként héjastól. A bicskájával szeletelte, sózta, aztán hosszan, tűnődve ropogtatta a falatokat.

Remek ételek készültek azokban a hetekben: rétesek, fánkok, paprikás csirkék tejfölös uborkasalátával, de Bernáth Pista nem bírta még az itthoni kosztot. Belekóstolt mindenbe, de valamilyen orosz levesre vágyott, amit a házban s a környéken senki sem tudott elkészíteni. Végül maga látott hozzá, s főzött egy nagy fazék scsit. Bernáth Gyula is evett belőle, s mire véget ért a nyár, a hámozatlan, sózott uborkára is rákapott. Hosszú nyár volt, az öröme, fénye észrevétlenül elkopott. Pistának újra meg kellett tanulni kaszálni, marhákkal bánni, szekeret rakni, görnyedni a mezőn. Nagypapa egész nyáron ünnepelni vágyott, ezért sok bor fogyott a házban, s egyre több lett a hangos szó. Pista különös nevű orosz falvakat emlegetett, ahol jelentős dolgok történtek vele, de ezek a dolgok otthon nem látszottak olyan jelentősnek. Erdőkről mesélt, fakitermelésről, ahol dolgozott. Nagymama pedig azt mondta egyszer:

– Szegény Pistám, te itthon vagy, de mégsem vagy itthon.

Pista az anyjára nézett:

– Hát hol vagyok, idesanyám?

– Nem tudom, fiam.

A következő tavaszon meghalt a nagypapa. Összeesett a mezőn, és a marhái áthúzták rajt a gurgulát. Ezen a nyáron Pistával és nagymamával hármasban arattak. Pista kaszált, Bernáth Gyula a markot szedte, nagyanyja pedig kötelet tekert a kévéknek, és kötözött. Keservesen haladtak a munkával. Pista olyan volt, mint egy óriás. Csupa izom, és százkilencven centiméter magas. Túl széles rendeket vágott, Bernáth Gyula alig bírta utána felszedni a markot. A tarló véresre szurkálta a talpát, keze szárát felhorzsolták a búzaszárak. Legtöbbet azonban a hőségtől szenvedett. A Szállas alatt fényözönben aranylottak a búzamezők. Délibáb remegett a poros tagutak végén. Bernáth Gyula néha úgy érezte, hogy már nem él, maga is bent lebeg egy délibábban, fejjel lefelé. Minden rend végén ittak a nedves ruhába csavart demizsonból egy nagy pohár vizet, de utána szomjasabbak lettek, mint előtte. A déli órák, amikor a föld végén álló fa hűvösében megebédeztek és elnyújtóztak egy kicsit, kevés enyhületet hoztak. Ilyenkor mindig megkérdezte tőle a nagybátyja:

– Bírod délután?

– Talán bírom.

– Bírni kell. Később még többet is ki kell bírnod.

– Jó aratóidőt adott a mi istenünk – mondta a nagyanyja, s ezzel lezárta a déli eszmecserét.

Harmadnap aztán, amikor úgy látszott, hogy mégsem bírja a munkát, Pista úgy kezdett hozzá beszélni, mint egyenrangú férfihoz, régi pajtásához. Hátát a vadkörtefának vetette, s a kiürült tál felett mélázva megszólalt:

– Amikor fogságban voltam, éjszakánként mindig hazajártak a gondolataim. Ha a barakk végében kuvikoltak a baglyok, nem tudtam aludni. Reggelig mindig kiterveltem valamit. Van egy nagy tervem, amiről még idesanyámnak sem szóltam. A házunk vége és a tűzoltószertár között van az a harminc–negyven méternyi üres terület. Semmire sem használják. Megveszem a községtől. Idesanyámnak csinálok oda egy jó kis kertet. Fákat ültetek oda, meggyet, körtét. Mit kellene még ültetni?

– Cseresznye is jó lenne.

– Azt is ültetünk, és almafát. Aratás után be is megyek a tanácsházára, és beszélek velük.

– Látom, Pistám, most már itthon vagy egészen – szólalt meg nagyanyja.

Pista nem szólt, az öccsére nézett. Bernáth Gyula pedig a kertre gondolt, amit majd Pista létesít, és elfelejtette, hogy fáradt. Learattak minden baj nélkül.

A búcsúra is emlékezett. Pista már kora reggel az új nyúlszőr kalapban állt a kapu előtt, amit aratás után Cellben vásárolt. Sem Bernáth Gyula, sem a nagyanyja nem tudták még akkor, hogy a nyúlszőr kalap nagy változások előjele. A búcsúi bál után aztán suttogták, hogy Pista és egy fekete hajú lány éjfélkor kiosontak a legényegyletből, s órákra eltűntek a kertek alatt. A suttogás csak egy jó hét múlva, mire a búcsúi maradékok is elfogytak, hatolt be az udvaron át a nyári konyhába. Bernáth Gyula akkor már a kisvárosi iskola padjában ült, és nem hallhatta nagyanyja eget ostromló fohászait. Karácsonykor megtudta, hogy Pista Dunapentelére akar költözni. De ebből a tervéből nem lett semmi. Valamelyik hadifogolytársa hívta a bányába. Beállt bányásznak. Néhány év múlva ott halt meg.

Bernáth Gyula óvatosan a felső lépcsőre hágva kihátrált a pincegádorból. Behajtotta az ajtót. Állt egy kicsit a pince és a tornác között, és a semmibe nézett. Később, amikor a szomszéd a nevét kiáltozta, a kertben járkált, melyet nagybátyja létesített. A veteményeskertet felverte a gaz. A gyümölcsfák már nagyra nőttek, s az almák, körték, barackok alatt meghajlottak az ágak.

– Tudja, hogy ezt a kertet a Pista teremtette – fordult Bernáth Gyula a szomszédhoz.

– Tudom… Én segítettem neki a kerítést csinálni.

Elindultak a kapu felé. Bernáth Gyula később az autójában ülve arra gondolt, hogy különös módon az embereknek minden természetes. Ha valaki kertet teremt a semmiből, az is, ha nem teremt, az is. Szerencsések az emberek. Bernáth Gyula már az uzsai erdők között robogott, amikor érezte, hogy magával hozta az aludttej régi ízét, Pista hazatérésének örömét, Pista kertjét. Pistát, ahogy megszólal: „Bírni kell, később még többet is ki kell bírni.”

Rex judaeorum

Ismeretlen nevű falvak között vezette autóját, s ahogy a szeszélyes kanyarulatok után dombok, erdők, mély fekvésű, fűzbokrokkal tarkított legelők bukkantak elő, majd repce-, napraforgó- és répaföldek váltogatták egymást, a szélvédő mögül előremeredve várta, hogy idegeiben, izmaiban enyhüljön a feszültség, melyet magával hozott a városból. Abban reménykedett, hogy a zalai, somogyi tájon átautózva kimosódik a sejtjeiből, idegeiből a csontig maró szürke lerakódás, amit a dübörgő csúcsforgalomban vánszorgó, fuldokló autóbuszok belsejében, a zsúfolt üzletekben, a Körúton hömpölygő tömegben tülekedve vagy akadozó liftekre várakozva a test magába szív.

Bámulta a tarlókat, a felvillanó, majd mélyzöldbe sötétülő erdei allékat, de az óhajtott enyhület késett. Kezdte bánni, hogy vállalkozott az útra. A kutatási programjával már hónapokkal korábban időzavarba került, elakadt, s ráadásul a maszek fordításainak is lejárt a határideje. Évtizedek óta késésben élt, ami belső bizonytalanságot és szorongást eredményezett.

Hirtelen léghuzat csapott az arcába. Bernáth Gyula hátrapillantott, s döbbenten látta, hogy nagybátyja, Bernáth Ignác kinyitotta az autó ajtaját, s álmosan pislogva kiszállni készül.

– Ignác bátyám, mit csinálsz?! – kiáltott fel, és lassított.

– Kiszállok pisálni.

– Az ördögbe, egy rohanó autóból?!

– Állunk, nem?

– Dehogy állunk, csukd be az ajtót.

– Állj meg, pisálni akarok.

Bernáth Gyula fékezett, s az árok partjára kormányozta a kocsit. Testes nagybátyja az autó ajtaját lemezropogásig feszítette, aztán kipenderedett az árokpartra.

Ahogy megállt a kocsi, pap nagybátyja s az apja is felébredt.

– Mit csinál ez az Ignác? – kérdezte az apja.

– Vizel – mondta Bernáth Gyula –, menet közben kinyitotta az ajtót, s a rohanó autóból akart kilépni.

– Falusi ember, nem tudja, hogyan kell kiszállni egy autóból. Amikor audienciára mentünk a szent atyához, azt mondja nekem a püspök úr: „Lajos fiam, repülőgéppel kell mennetek”… „Püspök atya, nyugodtan” – csak ennyit mondtam. Hát nekem ez, hogy repülőgép… Moszkvába is repülőgéppel utaztam, Leningrádba, Prágába… Szegény Ignác falusi tanító. Mibe lehet ott beleülni?

Bernáth Ignác a sliccét gombolgatva az autóhoz fordult:

– Jó dolga van a papoknak, de a misszió a falusi értelmiségé. A tanítóké. Ahogy Gárdonyi Géza írta, lámpás a tanító. Hatvanéves elmúltam, és még tanítok. A demizson hol van?

– A bátyádnál, őrzi, mint a sárkány. Nekem sem adott belőle, pedig én már Böhönye előtt megszomjaztam.

– Hetvenéves koromig tanítottam, a továbbképző iskola igazgatója is voltam. Rendben tartottam a gyenesi szőlőt, a pincét, de én nem hencegek ezzel – vetette közbe Bernáth Gyula apja.

– A tanár úr érdemei nagyok, különösen, ami a borát illeti – szólalt meg a pap testvér –, én, ugye, két év múlva hetvenéves leszek, de naponta fungálok. Vasárnaponként két faluban helyettesítek. Azt mondja a tavasszal a püspök úr: „Nem lesz neked ez sok, Lajos fiam?” Lelkigyakorlaton voltunk Pannonhalmán. „Nézzen rám, püspök atyám” – csak ennyit mondtam, és kihúztam magamat.

– Kihúztad…? – kérdezte elfojtott mosolyát takargatva a legidősebb testvér.

– Ki, mint keresztapám, a Kondor Szabó. Még vicsorítottam is.

– Hol van az a demizson? – érdeklődött az árok partján állva Ignác, a legfiatalabb testvér.

Az idős Bernáth testvérek jóízűen, mohó kortyokban itták a bort, aztán Ignác beszállt, s amikor a demizson is a helyére került, megnyugodtak.

Bernáth Gyula ellenőrizte az ajtókat, benyomta a biztonsági zárakat, aztán elindította az autót. Újra az erdőket s a dombtetőkről leszaladó repce- és lucernaföldeket nézte. Az út kanyargott, dombok és lejtők követték egymást, állandóan kapcsolgatni kellett, vontatókat és teherautókat kerülgetni, lassítani az útra kiugró birkák és tehenek miatt. Kezdte elfelejteni a várost.

Éppen Irén napot ünnepeltek az Intézetben, amikor az apja levele megérkezett. A könyvtárból, a dokumentációs részlegtől s a központi titkárságról is átjöttek a lányok. A második üveg cseresznyepálinka elfogyasztása után már nagy volt a vihogás, s némelyik lánynak az irodalomtörténet nagyjai és a szellemi élet jelenségei helyett saját testének jelenségeire terelődött a figyelme. Becsíptek egy kicsit, s a lebegővé váló hangulatban a pohárka cseresznyepálinkán kívül valami többet, romantikusabbat is szerettek volna kapni az élettől. Így adódott, hogy a „dokumentációs Ibolya” melléje ült. Amikor megsimogatta a nyakát, boldogan csicsergett, s kicsit később a füléhez hajolt Bernáth Gyulának, és belesuttogott: „Kimegyek a kartotékraktárba, gyere utánam.” – Bernáth Gyula várt egy kicsit, megivott még egy kupica cseresznyét, és óvatosan, feltűnésmentesen kiment a lány után. A folyosólabirintus másik végén benyitott a kartotékraktárba. A szűk szobában félhomály volt, s a polcok aljáról szuszogás hallatszott. Várt egy pillanatig, s ahogy a szeme megszokta a gyér világosságot, megpillantotta Kozma kolléga hátát. Óvatosan kihátrált a raktárból, s az ajtót hangtalanul betette. – Az Irén-napi vidám társasággal megivott még egy stampedli cseresznyét, aztán a sarokba ülve felnyitotta az apja levelét:

 

 

Ráismert az apjára. Itt és itt, ekkor és ekkor. Hogy ő közben dolgozik, intézeti programokon vesz részt, esetleg külföldön van… Mit számít az? Abbahagyni, és indulás meglátogatni az öreg apácát. – Évek óta rettegett, hogy egyszer csak befut ez a levél. Sorra kerül ő is, mint mindenki a családban, akinek szerencsétlenségére autója van. A rokonok rémeket meséltek a püspökszentkúti útról. Nem volt út, csak vízmosások. Defekt, csapágytörés, kipufogódob leszakadása. Mindez hozzátartozott a zarándoklathoz. Most mégis megkönnyebbült. Túlesik rajt – gondolta. Táviratilag el lehetne halasztani egy héttel, két héttel, de tovább nem. Olyanszerű megkönnyebbülést érzett, mint a katona, amikor fogságba kerül. Túlesik valamin. Bekövetkezett az elkerülhetetlen. Halvány remény is éledezett benn, hogy a vidéki út talán felfrissíti. Törött autóval, de jókedvűen érkezik vissza, s akkor majd tud dolgozni. Tele lesz a vidéken felszívott hangulatokkal, a borok ízével, s akkor majd örömmel merül bele a kutatási témába, és a fordítás is megindul.

Éppen harmadszor olvasta el a levelet, amikor „dokumentációs Ibolya” visszaérkezett. Nyakon ragadott egy poharat, mohón ivott, aztán melléje sündörgött. Dorombolt, mint a macska, majd sustorogni kezdett:

– Ne haragudj, de olyan erőszakos volt. Nem tehetek róla… Rád gondoltam közben. Arra gondoltam, hogy te ölelsz, és nem Kozma…

– Kösz – mondta Bernáth Gyula –, aranyos vagy.

– Ha még nem ment el a kedved, akkor visszamehetnénk.

– Kösz, aranyom, de az intézeti munkában az ízléskultúrának is szerepe van.

– Megutáltál?

– Dehogy, inkább tiszteletről van szó.

– Engem tisztelsz? Engem nem kell tisztelni, engem szeretni kell.

– Nem téged, félreérted a helyzetet. Magamat tisztelem. Nagyon fontos, hogy az ember saját magának megadja a tiszteletet.

– Különös vagy. Iszol egy kis pálinkát?

– Örömmel.

A lány felállt, hozott egy fél üveg pálinkát, és töltött a poharakba.

– Csin-csin – mondta, és elmosódó arcvonásokkal mosolygott.

Bernáth Gyula koccintott vele, belekortyolt a pálinkába, közben arra gondolt, hogy nagy a tülekedés az életben, és túl sok a kis képességű, erőszakos ember. Mindenbe belerágnak, aztán emésztetlenül kiürítik. Minden résen behatolnak, ahol egy kis mézillat sejlik elő. Lecsapnak a másodpercekre magukra maradó nőkre, a meg sem hirdetett állásokra, külföldi kutatóprogramokra. Az élet elszürkül miattuk, mert kiveszik a stílus. Nem hagynak időt a szerelmes várakozásra, s arra sem, hogy egy tehetséges ember három nap gondolkodási idő után mondjon igent egy külföldi kutatásra. Az erőszakos tülekedők semmit sem hagynak átgondolni és megérni.

Kaposvár után a 66-os útra kanyarodott, s ahogy az erdők között nyújtózó falvakat megpillantotta, arra gondolt, hogy vidéken kellene élni. Letelepedni egy faluban, ahol még nincs zaj és zsúfoltság, az emberek csak képen láttak liftet, városi csúcsforgalmat és csőtörést. Valahol a falu szélén, szinte az erdőben venni egy házat, ahol a szél zúgása tölti meg az estéket. Nem lenne vízcsap és televízió. Csak a postás, aki hetenként, kéthetenként feljönne a fák közé, és kézbesítené az intézet sürgető leveleit. A postást pálinkával kínálná, elbeszélgetnének egy kicsit, aztán tíz-tizenöt napig nem látna embert. Csak fákat, madarakat, őzeket. Gombászni járna, vagy a közeli patakra horgászni. Patak is lenne a közelben. Tavasszal és ősszel bővizű, nyáron sekély, alig bokáig érő. Ilyenkor a pontyok leásnák magukat az iszapba. Iszap is lenne.

Jól beleélte magát a vidéki életbe, s éppen azon gondolkodott, hogy érdemes lenne állatokat is tartani, amikor Baranyajenő és Sásd között megállította egy rendőr. A rendőr lapozgatott a forgalmi engedélyben, aztán feltett egy keresztkérdést:

– Hová mennek és miért?

– Föl a Mecsekbe. Egy idős asszonyt látogatunk meg a szociális otthonban.

– De hová? Pontosan?

Bernáth Gyula behajolt a kocsiba, és a pap nagybátyjának megrázta a vállát. Amikor Lajos esperes úr felébredt, megszólalt:

– Ez a rendőr elvtárs azt kérdi, hogy hová megyünk.

A pap benyúlt a zakója zsebébe, és átnyújtotta a rendőrnek Mária néni utolsó levelét. A rendőr megnézte a borítékot, aztán kivette a levelet, és beleolvasott. A szóváltásra a másik két Bernáth testvér is felébredt, és értetlenül bámultak a rendőrre. A rendőr visszadugta a borítékba a levelet, és tisztelgett.

– Keresünk valakit – mondta –, gyilkosság történt.

– Kit öltek meg? – kérdezte a pap. – Férfit vagy fehérnépet?

– Egy asszonyt.

– Mi voltunk, ne keressék tovább.

A rendőr elnevette magát, és odábblépett.

Bernáth Gyula elindította az autót, s képzeletében újra felderengett a falusi otthon képe. Éppen azon tűnődött, hogy tartson tikokat és sertést vagy sem, amikor megszólalt Ignác nagybátyja:

– Ennek a rendőrnek minek adtátok oda a Mária néni levelét?

Bernáth Gyula gyermekkorából emlékezett még, hogy reggelente a tikokat meg szokták monyászni. Ez elkedvetlenítette. Elhatározta, hogy falura költözik, de nem tart tikokat.

– Fiacskám – szólalt meg a pap –, maga a legfiatalabb, minek beszél bele mindenbe. A rendőr nem tudta, hol lakik Mária néni. Odaadtam a levelet, beleolvasott, és most tudja. A rendőr nyugodt.

– De a család… Mit gondol rólunk ez a rendőr? Mária néni panaszkodik a levélben.

– Hadd panaszkodjon. Mindene megvan. Ágyba viszik neki a reggelit. Kitűnő ebédeket kap, és vacsorát. Az ország legszebb hegyvidékén lakik. Jó a levegő, csend van. Nyugodtan imádkozgathat.

Pécsen megebédeztek a Nádorban, aztán sietve továbbutaztak. A hatos útról Komló felé fordultak, s egy hosszú, áttekinthetetlen falu gatyaszár utcáján sok kérdezősködés után elindultak a Zengő alá. Két-háromszáz méterrel odébb a gatyaszár utca földútja is elfogyott, s Bernáth Gyula egy állatjárásnak tűnő, sok ágra szakadó hegyi úton találta magát. A jobb hátsó kereke ekkor kilehelte a lelkét. Előrepillantott a meredeken emelkedő hegyre, a csalitosokkal takart szakadékokra, aztán az órájára nézett. Délután két óra volt. Világossá vált előtte, hogy legkésőbb este hatkor vissza kell indulnia a püspöki nyaralóból, ha ép bőrrel el akarja érni a civilizált világot. Álmodozó magatartása hirtelen megváltozott. A Bernáth rokonságot ridegen kiszállította a kocsiból, szerszámokat szedett elő, megemelte a kocsit, és kicserélte a kereket. A Bernáth testvérek vidáman poharaztak a demizsonból, és nem értették, hogy miért változott meg joviális magatartása. Amikor végzett a defekt szerelésével, valamennyien beszálltak. Gyorsan indított, és első, majd második fokozatba kapcsolva kerülgette az útra gurult sziklákat s a sziklák szomszédságában tátongó kátyúkat, kisebb szakadékokat. A kocsi alja reccsenve a kövekhez verődött. Bernáth Gyula szíve sajgott. Sajnálta a kocsiját.

Váratlanul egy hegyipatak keresztezte az utat. Fogalma sem volt, milyen mély a víz, és mekkora kövek hevernek a patak medrében. Gázt adott, és átrúgtatott a patakon. A víz kétoldalt embermagasságban fröccsent szét. Váratlanul megjavult az út, s amikor ez nyugalommal töltötte el, négy ágra szakadt, s amelyiken továbbgurultak, az befordult az erdőbe, és a falu felé kanyarodott. Megállt, tolatott. A Bernáth testvérek ki akartak szállni gombászni. Mondta nekik, hogy nincs idő. „Idő van bőven” – mondták azok, és nevettek. Kezdte elveszíteni a türelmét. Végre rátalált a felfelé vezető útra, és hajtott, ahogy a körülmények engedték. Csakhamar újabb patak következett. Megállt. Kiszállt a kocsiból, és belenézett a vízbe. Nem látszott mélynek. Ahogy megfordult, érzékelte, hogy gyönyörű a táj. Körben erdők, s az erdők fölé valószínűtlen zöld oromként emelkedik a Zengő 680 méteres csúcsa. Visszaült a kocsiba, és erős gázzal áthajtott a patakon. Kiderült, hogy mélyebb, mint az előző, a kocsi fél ajtóig merült a vízbe, és alig tudott kikapaszkodni a túloldalon. Janicsárfej nagyságú kőgörgetegen hajtott át, recsegett, csattogott a kocsi alja. Aztán újabb patak következett. Az utat minden vízfolyás keresztezte. Első fokozatban vánszorgott előre. Újra és újra felkaptatott a füves, feltöretlen hegyoldalba, hogy elkerülje az állatjárás mély kátyúit. Közben az eget figyelte. Kevéske felhőt sodort a hegy erdeiből felszálló légáramlat. Érezte, hogy ebből a csapdából nem szabadulhat, ha útközben éri egy nyári zápor vagy felhőszakadás. Lassan hozzáedződött az utat keresztező patakokhoz. Délután fél négykor begördült a püspöki nyaraló udvarára. Végkimerült volt.

Az épületből emberek siettek elő. Ferenc, az egyházi szociális otthon kocsisa és sofőrje. Nyáron orosz terepjáróval közlekedett, télen öszvérfogattal. Ferenc felesége, aztán Mária néni szobatársnője, Aliz nővér. Végül egy rövid hajú, értelmes arcú jezsuita páter.

– Reggel óta várja önöket Mária nővér – mondták valamennyien. – Most már elfáradt, és lefeküdt.

Bernáth Lajos, a papi diplomácia ismeretében, főesperesi rangjával magához ragadta a tárgyalások irányítását.

– Nem baj, gyermekem – jelentette ki. – Krisztus urunk megbocsátja az emberi gyengeséget és állhatatlanságot is. De a butaságot nem. Ez az úr éjjel háromkor kelt (Bernáth Gyulára mutatott), hogy Budapestről reggel hatra Keszthelyen legyen, s fél nyolcra Ogorlakon. Azóta is egyfolytában vezet. Messze vannak, fiam. Nézzék meg a térképet! Mit képzeltek, repülőszőnyegen jövünk, mint a mohamedánok? Azt hittem, ez a püspöki nyaraló keresztény hely. Tartsanak bűnbánatot, holnap gyónjanak meg.

Ferenc felesége beszaladt a házba Mária nénit keltegetni, Aliz nővér pedig előrelépett mentegetőzni.

– Mariska néni drága olyan, mint a gyerek. Azt hitte, reggel megérkeznek, de legkésőbb ebéd után. Aztán elkeseredett, mert nem jöttek.

– Ide figyeljen, kedvesem, először is nix Mariska! Mária nővér, Mária testvér, ért engem? Mária nővérnek, édesapánk testvérének két diplomája van. Lehet, hogy már hülye, de két diplomája van, és ötven év alatt, amíg dolgozott, legalább tízezer gyereket tanított meg a nyelvtani szabályok szerint írni, olvasni és gondolkodni. Ugyanennyit németül beszélni és kottát olvasni. Nix Mariska!

– Bocsánatot kérek, főesperes úr.

– Tyúkeszű fehérnépek, az úr majd megbocsát. Gyónjanak meg, imádkozzanak, de gondolkodjanak is néha. A püspök úr, úgy hallom, hamarosan meglátogatja magukat.

Mindenki összerezzent. Mire a hajdani püspöki palotába bevonultak a demizson borral és az ogorlaki szakácsnő linzereivel, már nagyon harmonikusnak mutatkozott a hangulat. Mária néni mindenkit megcsókolt, aztán a konyháról szendvicseket és poharakat hoztak. A családi találkozón a jezsuita atyán, Aliz nővéren kívül még néhány apáca és a szociális otthon gondnoknője is részt vett. Bernáth Gyula érzékelte, hogy pontosan olyan forgatókönyve van az egésznek, mint a civil életben.

Az öreg apácák szívesen ittak, felderült az arcuk, s félóra múltán belelovalták magukat valamilyen nehezen ellenőrizhető boldogságérzésbe. A jezsuita páter csak egyetlen pohárral ivott a borból, és jókedvűen, barátságosan hárította el az újabb poharakat. Volt a lényében valamilyen bölcsesség. Amikor megbizonyosodott róla, hogy az apácák első zavarukban már semmi marhaságot sem mondanak, felajánlotta Bernáth Gyulának, hogy megmutatja az arborétumot.

A Zengő állt felettük, s a hajdani püspöki palota kertjében csodálatos fenyők és lombos fák magasodtak az ég felé. A jezsuita páter sorra rámutatott a fákra: „Páfrányfenyő, Gingko biloba, ez itt Paulownia tomentosa, császárfa, ez pedig Pinus cembra, cirbolyafenyő. Milyennek találja?”

– Szép fa, elég magas.

– A főesperes úr gyakran találkozik a püspök úrral?

– Havonta egyszer. Ez mi?

– Ez egy bokor, egy szagos bokor. Vitex agnus-castus.

Bernáth Gyula a szociális otthon konyhakertjét és halastavát is megtekintette, melyet sziklákba ágyazódott medrű hegyi patakból tápláltak egy csatornán át. Bernáth Gyulának úgy tűnt, hogy a patak túloldali kanyarulatában egy lány áztatja a lábát, combig meztelenen. Alaposabban nem volt módja szemügyre venni a lányt, mert a jezsuita páter tovább vonszolta a fák és bokrok között. De az egyik nyiladékon át faházakat pillantott meg.

– Házakat látok a túlparton, lehetséges?

– Az ott egy nyaralótelep. Többnyire külföldiek.

– Át lehet menni ezen a patakon?

– Hídunk, átjárónk nincs. Le kell menni a faluba, az hat kilométer, és egy másik hegyi úton feljönni. Közel vagyunk hozzájuk, de valójában messze, egy másik világ.

Bernáth Gyula szeretett volna a túlparton lenni. A lány meztelen lábait még mindig maga előtt látta. Visszamentek a házhoz. Ferenc, az otthon sofőrje a terasz sarkában állt, és egy üvegből sört ivott. A terasz közepén Ignác bátyja dudorászott: „Mondják meg a legkisebbik Horváth lánynak…” Pap nagybátyja a vakolatot tapogatta, s amikor a jezsuitával felbukkantak, megszólalt:

– Rossz állapotban van ez az épület…

– Tavaly akartunk tatarozni, de elmaradt. Talán jövőre, vagy azután.

Bernáth Gyula bement a házba. A kilincsre tette a kezét, és félig benyitott. Látta, hogy apja az asztal mellett ül, és Mária néni kezét simogatja. Mária néni aztán hirtelen belekapaszkodik, mint fuldokló a kötélbe, és indulatosan beszélni kezd: „Vigyetek el innen, Károly! Nem bírom tovább. Megőrülök itt…”

– De Mária néném, ezen a gyönyörű helyen! Csend van, egész nap a madarak énekét hallgathatja.

– Utálom a madarakat, a csendtől pedig megőrülök! Vigyetek el innen, emberek között akarok lenni.

– Drága Mária néném, itt is emberek között van. Itt laknak a régi szerzetes társak, a gondnoknő, Ferenc, a jezsuita atya, és az orvos is eljön minden héten.

– Ezek nem emberek, ezek papok és apácák. Én emberek között akarok lenni. Igazi embereket akarok. Csak egy hétre vigyetek el, fiam!

– Hová vihetnénk a nénémet? Ilyen étkezést és kényelmet mi nem tudunk biztosítani. S kint az életben elromlott minden. Lopnak az emberek, a lányok pedig kurválkodnak.

– Nem baj, fiam. Vigyetek innen ki, majd imádkozom értük. Szeretném látni, hogyan lopnak, és…

– Ejnye néném, mi lesz így Jézus Urunkkal? Jó hely ez, ahol van. Ha elmond egy fohászt, innen a fenyvesek közül egyenesen az égbe száll.

– Ettől rettegek, Károly. Olyan ez a hely, mint egy égi lift. Innen minden különösebb ceremónia nélkül elszippantja az Úr a lelkeket. Függőleges a dolog. Két hete is soror Orsolya csak belekezdett az imába a tó partján, és elszállt. De én még nem akarok! Vásárba kívánkozom cigányokat látni, tolvajokat, rossz lányokat és benneteket, a gyerekeiteket, a családot! Ha nem tudtok magatokkal vinni, maradjatok itt.

– Szívesen maradnánk ezen a szép helyen, de Lajosnak reggel misézni kell, nekem permetezni, s a fiamat várják Pesten.

– Egy napot maradjatok csak, és akkor megértetek engem!

Az öreg hölgy görcsösen belekapaszkodott a legidősebb Bernáth kezébe, és nem eresztette. Ekkor jelent meg a jezsuita páter. Bernáth Gyulát lassan, óvatosan félretolta, és behatolt a szobába.

– Itt akarnak maradni – mondta Mária néni, és Bernáth Gyula apjára mutatott.

– Lehet, tessék jönni, megmutatom a szobájukat, s közben a kápolnánkat is.

Bernáth Gyula csak a menetbe rendeződve vette észre, hogy az előcsarnokban egy nagy Krisztus-kereszt áll, korpusszal és felirattal: INRI. Mit is jelent ez az INRI? – gondolkodott. Már a végtelenül szerény kápolnában jártak, ahol az örökmécses vérszínű fénye volt az egyetlen figyelemreméltó ékszer, amikor eszébe jutott, hogy az R rexet jelent, királyt. Kicsit szégyellte magát nyolc év latin után. De mire a nyirkos hálószobáig eljutottak, ahol négyüknek kellett volna aludni, az egész INRI eleje eszébe jutott. Magában mondogatta: „Jesus Nasarenus Rex… Mi van a végén?” – tűnődött.

– Mennyi borunk maradt? – kérdezte Ignác.

– Fél liter – mondta az apja.

– Ez a vendégszobájuk? – csodálkozott a főesperes. – Itt alhatnak az urak, de én gyalog visszamegyek a plébániámra.

Mária néni az autóig kísérte őket, és zokogott. Szorongatta a kezüket, alig bírtak elszabadulni. A jezsuita páter, Aliz nővér és a sofőr felesége felindultan integettek.

A második hegyipatak után megszólalt a pap:

– Igaza van Mária nénénknek. Ebben a szent, egérszagú intézményben csak felfordulni lehet. De minek ment apácának, ha nem bírja? Ment volna férjhez egy bányamérnökhöz! Lenne öt gyermeke. Még élne három. Kedvére nyivákolhatna. De szent akart lenni. Igyuk meg azt a bort.

Megitták.

Éjfél előtt, amikor az ogorlaki plébánián a kacsasülttel is végeztek, s az apja másodszor is elénekelte a Szomorú vasárnap-ot, eszébe jutott az utolsó betű.

– Judaeorum…

– Mit mondasz? – kérdezte Ignác.

– Ott volt az a kereszt a korpusszal, és a felirat: INRI. Jesus Nasarenus Rex Judaeorum.

Nem értették, hogy miről beszél.

Tanya a szigeten

Az ötágyas szobában már két napja egyedül aludt. Az ünnepek közeledtével a szállás kiürült, aki csak tehette, hazament a falujába a családjához, vagy rokonlátogatóba az Alföldre, Dunántúlra. A délután lenyelt pálinkák zsongító hatása múlóban volt. Kinyitotta a szemét, és a mennyezetet nézte. A szoba gondozott, fehérre meszelt egén semmit sem lehetett látni. Kint, Erzsébet felől már közelítgetett az este, de a szobában még meg lehetett különböztetni a bekeretezett szállásrendtartást a hirtelenjében feltűzött plakátoktól. A vaságyon feküdt, fejét az összehajtott párnán nyugtatva, a falat és a mennyezetet nézte. A csarnokon átfújó jeges széltől, a mértéktelenül fogyasztott pálinkától lila és egy kicsit dagadt volt már az arca. A délutáni alkoholadagot lassacskán feldolgozta a szervezete, arcából így kifutott a vér, s egy kicsit szédült az ágy tetején.

A nádfedeles, vályogfalú tanyát, amibe szép, tejfehér bőrű feleségét vitte, a nagyanyjától örökölte. Amikor megnősült, a nagyanyja még élt, de az állatokat már nem tudta ellátni. Anyja negyvenkettőben halt meg, tüdőgyulladásban. Beszakadt alatta a Ferenc-csatorna jege, amikor tikokat vitt Bátmonostorra a tanítókisasszonynak. Apja ottmaradt Oroszországban. Nagyanyja nevelgette a tanyán, de úgy is lehetne mondani, hogy a nagyanyjával ketten küzdöttek a tanya körül elterülő kevés földdel és a jószággal. Amikor az öntödei vállalathoz került, könnyebb lett az életük. Sokat utazott, de nem bánta, hogy el kell hazulról járnia, mert világot látott, tanulgatott, emberekkel ismerkedett. A feleségét is az öntödei vállalatnál ismerte meg, még egészen fiatal volt akkor, szinte gyerek. Küldönc volt, kézbesítő, üzenethordó. Reggel beszaladt a postára, és a vállalati postafiókból kiszedte a leveleket, aktákat, aztán vitte az igazgatóságra. Napközben iratokat hordozgatott egyik részlegtől a másikhoz. Délután újra a postára ment, hogy feladja a napközben megírt leveleket. Eleinte tetszett neki a tanyán, és a csibehúst is szerette, de aztán, amikor az öregasszony meghalt, unta magát egyedül. Akkor határozták el, hogy beköltöznek Dunafalvára. Építenek, vagy vesznek egy házat, a tanyát pedig eladják. A pénz lassan gyülekezett, pedig a fizetésének több mint a felét félrerakták, és Márika is ügyeskedett a ház körül. Csibéket, kacsákat, libákat nevelt, s a szaporulatot behordta a mohácsi piacra. De ha jobb volt az ára Baján, oda is bevitte a csibéket, pedig a szigeten nehéz volt átjutni. Együtt volt már negyvenezer forintjuk, amikor a nyulak véget vetettek mindennek. – Vasárnap jó nyúlpaprikás volt az ebéd, kis homoki vörös bort is ittak rá, így aztán hétfőn hajnalban jókedvűen indult vissza a gyárba, hogy a fizetéséért, amiből majd Dunafalván ház lesz, lehúzzon egy újabb hetet. De a révcsárdában, amíg a reggeli pálinkáját itta és a csatlakozásra várt, odakönyökölt melléje két szeremlei ismerős. Azok is eljárók voltak, csak szombaton tértek haza a családhoz, mint ő. Ahogy ott isznak, az egyik sunyin ránéz, és megkérdi:

– Na, hogy ízlett a vasárnapi ebéd, Jóska?

– Ízlett – mondta.

– Nyúl volt?

– Nyúl – mondta, mivel az volt, aztán sietve fizettek, mert beállt a busz.

Tette a dolgát, mint máskor, de csütörtökön, amikor a szürketisztítóban munkába vett egy kokillát, váratlanul eszébe jutott a sunyi szeremlei ember. Honnan tudta, hogy náluk mi volt az ebéd vasárnap? A gondolat nem hagyta nyugodni. Keveset aludt, de hiába ette magát, nem tudott kiigazodni a szeremlei emberen.

Vasárnap megint nyúl volt, de nem ebédre, hanem vacsorára. Nem is paprikás, hanem nyúlpástétom. Bor is volt, vaskúti vörös. Eszegetett a pástétomból, aztán a pohár felett, két korty között az asszonyra nézett.

– Honnan van ez a nyúl? – kérdezte.

– A sziget tele van nyúllal.

– Tele, de nem ugrik bele a fazékba egyik sem.

– Hurkolom üket – mondta az asszony –, édesapámmal odahaza is szoktunk hurkolni.

Hamza József nézte fiatal, ártatlan arcú feleségét, és elhitte minden szavát. Ha csak egy kicsit elpirul, jól látszik a fehér bőrön. De Márika nem pirult. Szájához emelte a poharát, és picurka kortyokban nyelegette belőle a bort. Hamza József elszégyellte magát, és az asztal felett megcsókolta a feleségét, aztán lámpaoltás után boldogan ölelte az ágyban. Hajnalban jókedvűen vágott neki a mezőnek, hogy elérje a Dunát, átkeljen a komppal a túlpartra, aztán ledolgozza a hetet, ami újra csak közelebb hozza a dunafalvi házat. A révcsárdában, amíg a buszra vártak, összetalálkozott a két szeremlei emberrel. A sunyibb a pálinkáspohár felett odaszólt neki:

– Jóska, szereted a nyúlhúst?

– Szeretem – mondta dacosan.

– Jó is az… – mondta a szeremlei ember, és lassú kortyokban nyelegette a pálinkáját.

Két hét múlva, amikor a szeremlei ember újra megkérdezte, hogy szereti-e a nyúlhúst, hirtelen átlendült a keze a könyöklő felett, és ököllel úgy szájon vágta, hogy az poharastól csúszott a földön a söntéspultig. A szeremleiek nekitámadtak, és szét akarták verni a fejét, de a szekcsőiek és a mohácsiak melléje álltak, így aztán tartani tudta magát. Még a buszsofőr és a kalauz is bejött, s néhány pofont azok is leakasztottak. Indulásig elrendeződött a dolog, de a révcsárda berendezése megsérült. Gyorsan bekaptak még egy féldecit, aztán kirohantak a buszhoz, mert a sofőr már nagyon dudált.

Szombaton aztán, amíg a kompra várt, és a féldecijét itta, odakönyökölt eléje Freppán Tibi, a csapos.

– Nem volt igazad, Jóska.

– Nekem?! – kérdezte Hamza megbotránkozva.

– Neked… Lehet, hogy az a szeremlei ember jót akart neked.

– Mit?

– Nem tudom, én csak egy kocsmáros vagyok – mondta Freppán.

Megritkultak otthon a nyulak, paprikást már rég nem csinált az asszony, de egy kis pástétom azért mindig akadt a háznál. A révcsárdában senki nem merte megkérdezni Hamzát, hogy szereti-e a nyúlhúst? De ahogy néztek rá, úgy érezte, hogy mindenki a nyulakra gondol. Hallotta is a kompon, hogy valaki azt mondja: „Odajár a nyulas Hamza is.” – Azonnal odanézett, de a tömegben nem tudta megállapítani, hogy ki mondta és kinek. A türelmét november végén vesztette el véglegesen. Két napja esett a hó, s a földeket mindenütt fehér lepel fedte. Szombaton délután érkezett a komppal Dunafalvára, s a falun át elindult a tanyájuk felé. Gyerekek ugrándoztak a hóban előtte, mögötte, és óvodás dalt énekelgettek: „Nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva… Nyuszi hopp…” – Megállt, és a gyermekekre nézett. Azok kacarászva szétrebbentek. Húsvét hetében természetes lett volna a játék, de a bokáig érő hóban nem. Megértette, hogy már a gyerekek is tudnak valamit, amit ő nem. Képtelen volt rájönni, hogy mi köze neki a nyulakhoz, amikor nem vadászik, nem hurkol nyulat, ólban sem tenyészt házinyulat…

A felesége kacsát sütött dinsztelt káposztával, krumplival. A kacsa megnyugtatta. Jól evett belőle, s a házra gondolt közben, amire a pénz már szépen gyülekezett a takarékban. A tanyáról nehéz volt eljárni az iparba. Hétfőn hajnalonként másfél órával korábban kelt, mint a falviak vagy a szekcsőiek. Érezte, hogy bent a faluban jobb lenne. Ennyi jószágot aligha lehetne ott tartani, de a gond is kevesebb lenne. Hétfőn hajnalban, amíg az autóbuszra várt, és a pálinkáját itta, újra odakönyökölt hozzá a sunyi szeremlei ember. Nem szólt semmit, csak iszogatta a pálinkáját, és nézett. Ahányszor összetalálkozott a pillantásuk, Hamza mindig egy rövid szót olvasott ki a szeremlei ember szeméből: „Nyúl”. Ez volt a szemében. Hamza legalábbis ezt látta benne. Hiába igyekezett másra gondolni, ahogy összetalálkozott a szemük, érezte, hogy a szeremlei ember azt gondolja, hogy „nyúl”. Megitta a pálinkáját, aztán a szeremlei embert otthagyta az ivópultnál, és a söntéshez lépett. Freppán Tibi bő víz alatt poharakat mosott. Hamza közelebb hajolt hozzá, és megszólalt:

– Tibi, régi pajtások vagyunk…

– Ihatsz hitelbe, amennyit csak akarsz.

– Van pénzem, Tibi, inni sem akarok többet.

– Hát akkor mi bajod, Jóska?

– Mit akarnak ezek a nyúllal?

– Mondták megint?

– Nem mondták, de látom a szemükben a nyulat.

– Megmondtam nekik, amelyik itt még egyszer nyulazni kezd, azt nem szolgálom ki.

– Nem mondják, de a szemükben van. Tibi, te mindent tudsz. Mit jelent ez a nyúl?

– Józsikám, én mindent látok, mindent hallok, de nem beszélek. A kocsmáros néma.

– Segítsél rajtam, Tibi.

– Aztán majd megorrolsz énrám is.

– Mondj valamit, Tibi, nem tudok dolgozni.

– Dolgozz csak, de ha tudni akarsz valamit a nyulakról, csütörtökön gyere vissza. Délután érkezz ide, majd akkor beszélünk.

Hamza József csütörtökön délután komoran lelépett az autóbuszról, aztán bement a révcsárdába. A fal mellett két idegen rexezett, egyébként üres volt a kocsma.

– Megjöttem, Tibikém – mondta –, adj egy szilvát.

A kocsmáros megtöltött egy decis poharat szilvapálinkával, és átnyújtotta Hamzának, aztán magának is öntött egy felet. Koccintottak, ittak. Hamza kérdően Freppánra nézett, Freppán pedig az ajtóra, majd az idegenekre, aztán közelebb hajolt a vendégéhez.

– Az elnök szeret vadászni. Szívesen úgy intézi, hogy a nyúlstráf a nagyanyádék tanyája mellett fejeződjön be. Ilyenkor lemaradozik a többiektől. De nyár óta már egyedül is kijár nyulászni.

– Az elnök?

– Igen. Várd meg a sötétet, akkor menj át a komppal.

– Zajlik a Duna, alkonyattal lehet, hogy beáll.

Freppán kinézett az ablakon, aztán megcsóválta a fejét:

– Ez még nem áll be, kell neki három nap.

Hamza József megivott még két féldecit, aztán, amikor teljesen besötétedett, lement a komphoz. Megállt az egyik csörlő mellett, háttal a szekereknek, és a part mentén összetorlódó jégtáblákat nézte. Amikor megszólalt a hajókürt, s a matróz dolgozni kezdett, kicsit odább lépett a korlátként szolgáló kötelek mellé. A jég pillanatonként nekiütődött a kompnak, s az nyögött a súly alatt. Csobogott, sercegett, ropogott a sötét Duna. Amikor kikötöttek, nem ment át Dunafalván, hanem a töltés felé vette az útját. Néhány perc alatt kikeveredett a mezőre, és a decemberi havas estében, torony iránt közelítgette a tanyáját. Vadludak vonultak a sötét égen. A sziget belsejéből vonultak a Duna felé. Szárcsahangok, gágogás hallatszott a sötétségben. Érzékelte a madarak hangját, de nem törődött velük. Nagyokat lépve befelé haladt a szigeten, s a berekfák, kisebb erdőcsoportok sötét rajzolatához igazodva tartotta az irányt. A hó ropogott a csizmája alatt. A fagy délután óta érezhetően megerősödött.

Amikor felsejlett a nagyanyjától örökölt nádfedeles tanya képe, lassított léptein. Óvatosan közelítgette az épületet, mert a kutyát nem akarta felverni. De a kutya hallgatott. Már csak tizenöt-húsz méternyire járt a háztól, amikor hallotta, hogy a kutya időnként vonyít. A hang az istállóból vagy a veremből jött. Már tudta: Márika bezárta a kutyát. Átbújt a bodza- és szelencesövényen, aztán az ablakra meredt. A konyhaasztal fölött égett az ernyős petróleumlámpa. Az asztalnál, a pusztának háttal ott ült az elnök. Evett. Tányér volt előtte, és evett valamit. Az asztal túloldalán Márika ült, és boldog mosollyal nézte, hogyan eszik az elnök. Amikor az elnök megtörölte a száját a fehér damasztszalvétában, amit még nagyanyja kapott Neviczky úréknál, a felesége veres, vaskúti bort öntött az elnök poharába. Az elnök ivott. Márika aztán kérdezett tőle valamit, mire az elnök nevetni kezdett. Márika kinyújtotta a kezét az asztal felett, és megbirizgálta az elnök bajszát.

Hamza dermedten állt a hóban, és nagy hajlandóságot érzett rá, hogy bemegy, és megöli az elnököt. De ahányszor csak megérintette ez a belső biztatás, mindig a fogasra pillantott, ahol az elnök puskája lógott. Arra gondolt aztán, hogy hiába öli meg az elnököt, Márikával többet nem tud élni, legjobb lenne mind a kettőt megölni. A szobába kívánkozott, de ahányszor csak befelé indult, az elnök fogason lógó puskája mindig elgondolkoztatta. Nézte a tejfehér bőrű feleségét, aki sugárzó boldogsággal bámulta az elnököt, kaláccsal kínálgatta, aztán újra és újra megtöltötte a poharát. Amikor elfújták a lámpát, és a szobába indultak, Hamza is otthagyta az ablakot. A sövény mögé húzódott, várt néhány percet, aztán gyufát keresett a zsebében. Óvatosan az eresz alá lépkedett, aztán meggyújtotta a tetőt mind a négy sarkán. Amikor belekapott a láng, elindult a sziget belseje felé, mert elhatározta, hogy Baján át megy vissza a munkásszállásra.

Amikor a kutya üvöltése utolérte, visszanézett. A tanya, amit a nagyanyjától örökölt, úgy égett, mint a fáklya. Sajnálta a kutyát, bár nem kedvelte annyira, mint a régi kutyáikat. Félős volt, csak akkor vigyázta a tanyát, ha otthon volt valamelyik ember. Egyedül félt.

Egy hét múlva átkérte magát Pestre. Dolgozott tovább, mint a többiek, csak ő nem ment haza. Két év múlva véletlenül találkozott a nemzetközi vásáron Freppán Tibivel, s akkor tudta meg, hogy Márika és az elnök csaknem bent égtek a házban. Az elnök egy ingben menekült, Márika meztelenül. Így gyalogoltak be Falvára a jeges tetejű hóban. Csupa vér volt a lábuk, amikor beértek. Öt év múlva aztán kapott egy válási keresetet Márika ügyvédjétől. Ügyvédek intéztek mindent, úgy váltak el, hogy nem is látták egymást. A tanya, amit a nagyanyjától örökölt, tizenöt éve égett le, azóta nem járt a szigeten.

Feküdt a vaságy tetején, nézte a mennyezetet és a szemközti falat. A bekeretezett szállórendet és a hirtelenjében feltűzött plakátokat már nem lehetett megkülönböztetni egymástól. Összemosódtak az alkonyatban.

Fehér rozsda

Óvatosan végigtapogatta a karosszéria kiegyengetett, műgyantával tömített, lealapozott sebhelyeit. Ujjai puha érintésekkel bejárták a két héttel korábbi horpadások, szakadások nyomait, s a fémesen hideg simaság megnyugtatta. Kavart még néhányat a korallszín festéken, aztán betöltötte a szórópisztolyba. Bekapcsolta a kompresszort, várt egy kicsit, kipróbálta a falon, hogy milyen finoman porlaszt. Elégedett volt. A kocsi mellé térdelt, és munkához látott. A kompresszor monoton zúgása csakhamar eltompította érzékeit. Úgy tűnt, fejében zúg a gép, saját maga a kompresszor, az ő belsejében keletkezik a feszültség, ami a festékszemcséket nagy sebességgel a fémlemezre nyomja. Nem törődött a zúgással, megszokta. De az első percekben mindig érezte, hogy a gép föléje kerekedik, elnyeli emberségét, behatol a testébe, és ott zúg tovább. Negyedóra múlva aztán csökkentek a belső rázkódások, a kompresszor zúgása megszokottá vált, monotonságában értéke lefokozódott. A kocsi mellett térdelt, és a zajban is éberen ügyelt mozdulataira. Nagyon vigyázott, hogy a pisztolyt mindig a megfelelő távolságban tartsa a lemeztől, s finom kiegyenlítő csuklóhajlítással kövesse a karosszéria domborulatait. Legnehezebb volt a régi és az új festékréteg határán a harmonikus átmenetet megteremteni. De mint mindig, most is lágyan olvadt egymásba a gyári festékszín a sebhelyeket elfedő új korallszín réteggel.

Elégedetten elmosolyodott. Élvezte, hogy finom, kifogástalan munkát végez. Fáradtan is eltalálja a színeket, átmeneteket, s a villanyfénynél egyező színek, a műhelyen kívül, a napfényes ég alatt is harmonikusan egybeolvadnak, a kocsikon esett sérüléseket sejteni sem lehet. Színérzékének és az átmenetek harmonikus megfestésének köszönhette a negyvenforintos órabérét is. Három éve dolgozott Deli úr műhelyében. Húsz forinttal kezdett, s akkoriban minden piszkos munkát vele végeztettek. Ha bejött egy karambolos kocsi, vele szereltették le az elgörbült lökhárítókat, neki kellett a kocsi alá feküdni, és szép lassan belülről kikalapálni a sárhányókat. A fordulatot a korallszínű kocsik hozták. Deli úr sokdioptriás szemüvegén keresztül képtelen volt eltalálni a színárnyalatokat, a segéd pedig utálta a festékek kevercelését. A segéd fejébe vette, hogy két év alatt meggazdagszik, és Deli úr háta mögött fejte az ügyfeleket. Az egyik borravalós cirkusz kirobbanása után, amíg Deli úr és a segéd ordítottak egymással, szótlanul nekilátott, s húsz perc alatt kikevert egy korall árnyalatot. Deli úr azonnal felemelte az órabérét negyven forintra, s azóta minden kényes árnyalatú kocsit ő hozott rendbe.

Felállt, bal kézzel megmasszírozta a térdeit, aztán hátralépett, kikapcsolta a kompresszort. Üresség támadt a fülében, testében és körülötte is. Hirtelen nagy, bizonytalan kiterjedésű lett a műhely. Megrázta a fejét, majd újra a kocsi mellé térdelt, és egy erősebb lámpa világánál megvizsgálta a fényezést. Hibátlan volt. Felállt, kigombolta az overallját.

– Várjon még, tanár úr – hallatszotta műhely végéből a mester reszelős hangja.

Bottyán József az órájára pillantott.

– Nyolc óra van, Deli úr, el kell mennem.

Az alacsony, rőt bajszú mester már előtte állt, és joviálisan mosolygott.

– Maradjon még egy órát, tanár úr.

– Reggel elutazom két hétre. A gimnázium tanulói almát szednek Szabolcsban. Mondtam már a múlt héten, nem?

– Mondta, persze… De azért maradjon még egy órát. A doktornőnek holnap reggelre ígértük a Volkswagenjét. Nyolcvanat fizetek erre az órára.

Bottyán József visszagombolta az overallját, aztán körüljárta a doktornő borsózöld autóját. A javításra szoruló felület nem volt nagy, de még ki kellett hozzá keverni a festéket. A polchoz lépett, dobozokat emelt le, és hígítót. Nyugodt ütemben dolgozott, de megállás nélkül. Így ment ez három éve minden délután, sokszor este tízig-tizenegyig. Amióta beléptek a társasház-építkezésbe, nem volt szabadságon, nem pihent meg egyetlen szabad szombaton sem. Az indulásnál kettőszázezer forintot kellett befizetniök, de csak nyolcvan volt. A többi rokoni kölcsön. S azóta egyszer százat és kétszer ötvenezret. Feleségének teljes fizetését egy összegben kifizették Nusi néninek az albérletért. A saját tanári fizetéséből éltek, ruhát vettek a kisfiúnak, időnként maguknak is. Amit Deli úrnál keresett, elnyelte az építkezés. Nagyon elfáradt. Harmincnyolc éves volt, de esténként ötvennek érezte magát. A gimnáziumban jól tartotta a szintjét, a tanítás és nevelés nívójából semmit sem engedett. A gyerekek mégis észrevették, hogy fáradt, s már az első évben felfedezték, hogy megváltozott a keze. A keze már nem egy értelmiségi férfinak a keze volt. Deli úr műhelyében eldurvult, nehézkessé vált, bőrének pórusaiba rozsda- és festékfoltok rakódtak, lemoshatatlanul. Esténként fél óráig áztatta a kezét, oldószerekbe mártott vattával törölgette, de hiába. Némelyik festék makacsul megült a bőrében. A tanítványaitól csúfnevet kapott. A háta mögött „Rozsdás”-nak nevezték. A folyosón sietve, már jó másfél éve nem hallotta, hogy: „Jön a Bottyán…” Megváltozott a hangnem: „Jön a Rozsdás, vigyázz, jön a Rozsdás!” – Megszokta új nevét, ahogy kezének elszíneződésébe is beletörődött. A keze valójában nem volt rozsdás, csak festékes; zöld, piros, fehér. De valamilyen furcsa rozsda nagy erejét, fekete haját is kikezdte. A harmincnyolc évet éppen csak túllépte, de a haja félig már fehér volt.

Amikor végzett a borsózöld Volkswagennal, kilenc óra elmúlt.

– Négy óra, plusz a doktornő Volkswagenja – mondta a műhelyajtóban a tulajdonosnak.

Deli úr minden műszak végén, készpénzzel, zsebből fizetett. Soha nem késett, nem alkudozott. Ez volt műhelyének a varázsa.

– Tessék kétszáznegyven forint. Rendben?

– Rendben, Deli úr, viszontlátásra.

– Ha leszedték a parasztok helyett az almát, újra várom.

– Jövök majd, Deli úr.

Bottyán József este tíz órakor érkezett haza. Tapogatózva átkelt Nusi néni lakosztályán, aztán a belső szoba ajtaját óvatosan behúzta maga után. Felesége az asztalnál ült, felmérő dolgozatokat javítgatott. Alakján sejteni lehetett a második gyerek közeledtét, de még nem látszott állapotos nőnek. Bottyán némán megölelte, megcsókolta, aztán az asztalra tette a kétszáznegyven forintot. Az asszonynak bizonytalan öröm szaladt végig az arcán.

– Háromszázötven híján újra egyben van tízezer – mondta.

– Kevés… Október végéig ötvenezret kell befizetnünk. Majd az almaszedés után ráhajtok. Kölcsönt is fel kell vennünk újra.

– Attól félek, hogy tönkremész. Megviselt vagy, őszülsz.

– Megy ez, mint a vonatok. Menetrendje van a boldogságnak.

– A boldogulásnak. Úgy akartad mondani, ugye?

– Mindegy, minek nevezzük, Éva. Laknunk kell valahol, így nem lehet tovább élni.

– Nem lehet, ez igaz. De ha arra gondolok, hogy magyar–történelem szakos tanár létedre egy műhelyben dolgozol, s a doktori disszertációdat hagytad félben, amikor beléptünk ebbe az építkezésbe…

– Majd a doktori is meglesz. És minden. Ha egyszer bent ülök az új lakásban, a Teleki Sámuel-tanulmányomat is megírom. Mindent megírok, meglátod. Az a fontos, hogy te kibírd, és a gyerekek. A többi semmi.

– A Csikeszné azt mondta, ha minden jól megy, karácsonyra beköltözhetünk.

– Ne éld bele magadat. Szerintem jövő húsvét. Nálad mi újság, megtartottad a szülői értekezletet?

– Meg. A szülők csodálatosak.

– Kellemetlenkedtek?

– Nem, csak nem értem őket. Nem értem, hogy itt élnek, és…

– Mit és?

– Tudod, van az osztályban az az értelmes kislány…

– A Bándi …

– Nem, a Buday Klári. Jeles lehetne, de csak bukdácsol.

– A lopós.

– Igen, a Buday Klári. Megmondtam, hogy jeles lehetne, de semmit sem törődnek vele. Így aztán megtetvesedett, és a társai hetenként rajtakapják valamilyen lopáson.

– Persze, nem voltak ott a szülei…

– De, ott volt az anyja. Felállt, közölte, hogy ő is meg a férje is vegyészmérnök, és kikérte magának az alantas gyanúsítgatásokat. Azt mondta, hogy ő meg a férje Százhalombattán küzdenek a népgazdaságért, s azt gondolta, közben az iskolában gondoskodnak Klárikáról. Majd utánanézet a férjével. És csodálkozik, hogy ilyen gyanús kis perszóna, mint én, belvárosi iskolában taníthat.

– Nem akadt egy szülő, aki pártodat fogta volna?

– De… Többen is. Mondták neki, hogy a Klári már aranygyűrűt is lopott. De Budayné szerint nem illő dolog az iskolában aranygyűrűt hordani. Aki aranygyűrűt hord, direkt lopásra ingerli az olyan rendes gyerekeket, mint az ő lánya.

– Kár ezekért a gyerekekért, nyolc-kilenc évesek, és már ilyen dolgok…

– Várj csak, nem ez volt a legjobb. Tudod, van az a trabantos nő, a Wolfné… Ez is valamilyen technikus, mérnök vagy asszisztens. Felszólalt a többi nő ellen. Megvádolta őket, hogy nincs bennük közösségi érzés.

– Honnan tudja?

– Szerinte vannak az osztályban olyan mamák, akik nem dolgoznak vállalatnál, tehát nem dolgozó nők. Csak unatkoznak egész nap. Ezekben lehetne annyi tisztesség, hogy a dolgozó nők gyermekeit hazakísérik, elviszik délután sétálni, kikérdezik a leckéjüket.

– Ezt kitalálod.

– Nem. Nagyon komolyan és szemrehányóan szólalt fel a Wolfné. Gyorsan közbeszóltam, hogy aki nem kap fizetést, az is dolgozik. Háztartást vezet, gyermeket nevel, otthon fordít, vizsgára készül, gépel, vagy kötést, összeállítást vállal, esetleg betegeskedik. De elkéstem, csaknem megverték. Azt kérdezgették tőle, hogy szüljék is meg helyette a gyerekét, esetleg feküdjenek le a férjével helyette? Szerencsére bejött az igazgató, hogy az iskola védnökeinek a kéréseit felolvassa, és nagy nehezen elcsendesedtek. Utána elmondtam neki, mi történt. De csak hümmögött. Azt mondta, kevesebb szülői értekezletet kell tartani.

– Ez volt ebben az évben az első.

– Úgy látszik, ez is sok.

Az asszony a dolgozatok felett maga elé nézett, aztán hirtelen felocsúdott.

– Még enned sem adtam, és reggel utazol…

Hátralökte a széket, s hasával az asztalt súrolva felugrott.

– Évi! Vigyázz a gyerekre! – szólalt meg ijedten Bottyán.

Az asszony megtorpant, az ajtóra nézett, aztán a mutatóujját keresztbetette a szája előtt:

– Pszt… Nusi néni hallgatózik…

Bottyán József is az ajtóra pillantott, aztán mindketten meredten álltak pillanatokig.

Reggel, a vonat indulása előtt tizenöt perccel kiderült, hogy négy tanuló a gimnáziummal és a KISZ-szel dacolva nem jött el almát szedni. Kiss Ágit viszont a mamája is elkíséri; Keller Gizit, Török Ancsát és Mód Pétert a szülei autóval hozzák a termelőszövetkezetbe, s egyúttal körülnéznek ott. A vonat indulása előtt öt perccel elterjedt a hír, hogy Glück Antal a IV. B-ből a saját autójával utazik, és magával viszi Halász Péter és Gelencsér Jenő tanulókat is. Beznitz Katalin, a KISZ-megbízott és táborparancsnok tanár mindent tudomásul vett, feljegyzett. Bottyán József várakozott még néhány percig a peronon, aztán beszállt a saját osztályához Kovács Ferenc testnevelővel együtt. Kováccsal jól megértették egymást. Hümmögtek, ültek szótlanul. A semmibe néztek, s csak a legritkább esetben fordult elő, hogy beszéltek valamiről. A gimnáziumban azt suttogták, hogy Kovács Ferenc nyilas volt, azért ilyen hallgatag. Kovács Ferenc 1944-ben hároméves volt. De ezt senki sem gondolta végig. Ahogy terjedt a hír, hogy Kovács nyilas volt, mindenki megdöbbent, s valamilyen titkolt antipátiáját látta igazolva. Állítólag felfelé is jelentették, de úgy látszik, ott tudtak számolni. Kovács is hallott a híresztelésekről, de nem tiltakozott. Bölcs volt, vagy talán hülye? Ki tudja?

Bottyán és Kovács Ferenc egymással szemben ültek a diákkocsiban. Kovács a Népsport-ot lapozgatta, Bottyán a diákokat nézte. Meglepte, hogy milyen felszabadultak és boldogok. A lányok nevetgéltek, és titkos pillantásokat váltottak a fiúkkal. Aztán átölelték egymást, és énekeltek. A fiúk sörösüvegeket dugdostak, kimentek inni a vécére. Üdék voltak, de túlzottan magasak. Harmincnégy folyondár. Bottyán úgy érezte, hogy kezük, karjuk, mint valami folyondár felkúszik a csomagtartókra s onnan is tovább, ki az ablakokon, a nyárfák tetején motoznak. Bottyán nem volt alacsony, de a gimnazisták kúszónövény külseje újra és újra elgondolkodtatta. Kovács, a testnevelő mindebből semmit sem vett észre. Neki minden osztályból csak az a két-három diák számított, akiket valamire edzeni lehetett. A nagy egyesületek ezt állítólag méltányolták.

A diákok közül felállt egy szőke lány, és elindult Bottyán felé. Megállt előtte, s valamit dugdosott a háta mögött.

– Ne tessék haragudni, de a tanár úrnak van humorérzéke?

– Minek kérdez ilyeneket? Tudja, hogy a tanárnak nincs humorérzéke.

– Mert fogadtak a fiúk, hogy nem merem a tanár urat megkínálni sörrel. Kiröhögnek…

– Milyen sörük van?

– Stefl.

– Jöhet.

A lány előhúzta az üveget, aztán megtöltött két papírpoharat. Zavart színlelve koccintott a tanárjával. Bottyán megitta a sört, s közben megnézte a lányt. Látta, hogy ismét változott. A fiatal lányok a gimnáziumban már hetente változnak. Szépülnek, csúnyulnak, elhalványodnak és felragyognak. Kicsit sajnálta, hogy őszül, s osztályfőnöke a szőke lánynak.

– A Glück küldte az osztálynak – mondta a lány.

– Mit küldött a Glück?

– A sört. Két láda sört küldött az osztálynak, az útra.

– Aha… – mondta Bottyán. Az üres papírpoharat visszaadta a lánynak, és rámosolygott. – Köszönöm, nagyon köszönöm.

A lány néhány pillanatig még előtte állt a pohárral, aztán megfordult és visszament a társaihoz.

Bottyán József várta, hogy felröhögnek a diákok. De nem röhögtek. Halk, zavart suttogás hallatszott a padok közül. Kovács Ferenc a sportújság mögött ült, az arcát sem lehetett látni.

Eltűnődött: „Glück a saját autójával ment.” – Mivel menne a Glück? A sört a Glück küldte az osztálynak… Ki küldte volna?

Elhatározta, hogy nem törődik Glückkel. A tábor parancsnoka Beznitz Katalin, majd Beznitz a KISZ-tapasztalatai alapján elrendezi a gyerekeket. Beznitz tudja, hogyan kell. Tavaly is kéthetes továbbképzésen vett részt tanítási idő alatt.

Kicsit elkomorult. Bízott Beznitzben, de váratlanul eszébe jutott az osztályfőnöki fogadónap, amikor Glück anyja bejött az iskolába. Glück rosszul állt magyarból és történelemből is. A fogadónap előtt egy héttel felelt a Habsburg-ház magyar politikájából, de nem tudta, ki volt III. Károly, s hogyan fogadtatta el a Pragmatica Sanctiót. Azt sem tudta, hogy mi volt az a Pragmatica Sanctio. Glück anyja ordított. Azt ordította, hogy ő az életre neveli a gyermekét, régi marhaságokra nincs ideje. Fia az ódon marhaságok helyett friss levegőre vágyik. Tenni akar, cselekedni a jelenért.

Bottyán kedvetlenül kuporgott a vasúti kocsi végében. Glück tizenhét évesen is kikezdhetetlen volt. Apja üzemmérnök, a vállalati pártbizottság tagja, anyja maszek kereskedő, jól menő butiktulajdonos a belvárosban. Tizenhat bedolgozó, ötven szellemi szállító a legjobb szalonokból. A papa viszi a pártvonalat, a marxista esti egyetemen is tanít, a mama besöpri a dohányt. Glück Tóni pontosan tizenhat éves korában megkapta első autóját, s természetesen azzal járt iskolába. Magyar képlet. Legjobb barátja „véletlenül” Halász Péter, Halász elvtárs fia, és Gelencsér Jenő, az ügyész mameluk gyermeke.

Bottyán emlékezett még rá, hogy a fogadónap után egy héttel, reggel, amikor iskolába ment, a Glück gyerek új Skodájával belehajtott egy tócsába, és végigfröcskölte a ruháját. Lefékezett. Bottyán azt hitte, elnézést akar kérni. De nem. A Glück gyerek megvárta, tárgyilagosan megszemlélte, mint egy téglát, aztán továbbhajtott.

Glück idegesítette Bottyán Józsefet. KISZ-tag volt. Nem egyszerű KISZ-tag. Azok közé tartozott, akik fölajánlásokat tesznek mások nevében, vállalásokat foglaltatnak jegyzőkönyvbe, s felszólalásuk nélkül nem múlik el gyűlés. Csak másként élnek. Szónokolnak a lakástalan, bizonytalan állású fiatalok között úgy, hogy nekik már tizenhat éves korukban saját autójuk van. – Bottyán érezte, hogy tehetetlen. Lassan előhúzott egy cigarettát, és rágyújtott. Majd Beznitz Kati elintézi a dolgokat – gondolta, és kipillantott az ablakon.

Végtelen kukoricások között nyargalt a vonat Szabolcs megye felé. Néhol, a dombhátakon látszott egy-egy tanyaépület kútágas, vályú nélkül. A kukoricások után lapos legelők következtek, villanypásztorral közrefogott marhákkal. Mintha idegen tájon utazna, úgy érezte. Gyermekkorában a magyar tarka marhák bőgtek rá a vonatra minden bakterház mellől. Barátságos, megszokott tehenek voltak. A villanypásztor most fekete foltos teheneket tartott egy csomóban. „Lehet, hogy több tejet adnak, de rondák” – gondolta. Nézte a furcsa teheneket, a távoli, lapos épületeket, s a gondolatai között az idegen fajta tehenek neve után kutatott. „Holstein fríz?” – Nem tudta biztosan. Hallott egy időben a Holstein-marhákról, de könnyen előfordulhatott, hogy ezek már ismét újabb fajta marhák. Évente változott minden, akárcsak a tanmenet. Nézte a marhákat, s önkéntelenül is eszébe jutott a szász Svájcban tett régi utazása. Mielőtt megnősült, félig-meddig bejárta Európát. Megfordult Németországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Olaszországban, Dániában, Finnországban és Franciaországban is. A Szovjetunióban négyszer járt, még Tolsztoj sírjához, Jasznaja Poljanába is elzarándokolt. Valamikor úgy tervezte, hogy úti élményeit fokozatosan beépíti a tananyagba, mint Dr. Jánky. De ezekből a tervekből semmi sem lett. Szigorú óravázlatok rendszerében araszolgattak előre a tananyaggal, egyéni meglátások közlésére nem maradt idő.

A gyerekek bekapcsoltak egy magnót. Boney M-számokat nyúztak, aztán a kocsi ülései között táncra kerekedtek. Rángatóztak, riszáltak, s a fenekükkel egymásnak ütődtek időnként. Ezek a furcsa faultok lehámoztak róluk minden európait. Nézte kiszögletesített feneküket, mely köré elrendeződött egész lényük, s úgy vélte, nem árt nekik egy kis almaszedés. Aztán arra gondolt, hogy öt-hat év múlva ezek tanárok, gyógyszerészek, orvosok, művezetők lesznek. Kicsit megijedt a gondolattól. Kovács Ferenchez fordult.

– Nézd csak ezeket a gyerekeket.

– Mit nézzek rajtuk? – kérdezte Kovács, és egyetlen pillanatra sem bújt elő az újságja mögül.

– Nézd meg, hogyan táncolnak.

– Ahogy szoktak.

– Hat év múlva ezekből gyógyszerészek lesznek.

– Nem szedek gyógyszert – mondta Kovács.

Bottyán József elhallgatott. Kicsit mérges volt magára, hogy pont Kovács Ferenccel akart beszélgetni. Megsértette a szabályt. Egész emberi rokonszenvük, tantestületi barátságuk a szótlanságra épült. Fél szavakból, hümmögésből is értették egymást, és nem terhelték a másikat kerek, valódi tartalmat hordozó mondatokkal. Bottyán kicsit oldalra dőlt, kutató pillantásával megkísérelt behatolni Kovács Ferenc újságja mögé. Szerette volna látni az arcát, szemét, szájának vonalát. Valóban olvas, vagy csak betakarózik az újsággal? Nem sikerült megpillantania Kovács arcát, a sportújság körben takarta. „Ilyen tornatanárt én még nem láttam – gondolta. – Vajon be tudja ez mutatni a gyermekeknek a gyakorlatokat?” – Eszébe jutott keszthelyi tornatanára, a „Meisztró”. Ahogy az őszi esők idején felöltőben, kalocsniban belépett a tornaterembe. Ahogy gondterhelt arccal állt a terem végében, s családi bajairól csak fokozatosan terelték el a figyelmét a hibás nyújtó- és korlátgyakorlatok. Ahogy felháborodott, s ötvenévesen, felöltőstől, kalocsnistól felugrott a nyújtóra, szabályos billenéseket, átfordulásokat végzett, majd az óriásforgást is megcsinálta. Mint egy nagy szárnyú denevér, zúgott a nyújtó felett. A szégyenre is emlékezett. Valamennyien szégyellték magukat. A legcinikusabbak s a tornából felmentettek is szégyenkeztek. „Ez a Kovács vajon be tudna mutatni egy nyújtógyakorlatot?”

Kovács újságpapírba takart alakjáról lassan elmozdult a pillantása, s az ablaküvegen túl az őszi mezőket kóstolgatta. Birkanyájak mozogtak a párafelhők alatt.

Magával sem volt elégedett. Hibátlanul leadta az óráit, de emberi többletet nem nyújtott a gyerekeknek. Húsz év messzeségéből is emlékezett még Dr. Jánky előadásaira Erdélyről, Párizsról, a Szajna-parti könyvárusokról. Pedig tanmenet húsz évvel ezelőtt is volt, s a párizsi hangulatokból nem kellett érettségizni. De Dr. Jánky személyiség volt. „Mi nem merünk személyisséggé válni” – gondolta. Eszébe jutott a tavalyi magyarórája, amikor Ivan Iljics halálá-t tanította. Felkészült rá, hogy az egész XIX. századi orosz irodalomról beszél, s azon belül bőségesen Lev Nyikolajevics Tolsztojról. El akarta mondani a gyerekeknek, hogy milyen a tulai kormányzóság, milyen volt Tolsztoj háza, kertje. Mennyi tó van a fák között. Részletesen akart beszélni Tolsztoj íróasztaláról, s arról a székről, amin öregkorában üldögélt. El akarta mondani, hogy Tolsztoj mit látott házának ablakából. A hivatalos óravázlatba is beépítette a személyes élményeit, mégsem mondta el. Rövidített órák voltak azon a héten, mert az iskola valamilyen felvonulásra készült. Néhány órája el is maradt. Éppen csak le tudta adni Ivan Iljics halálá-t, Jasznaja Poljanáról egy árva szót sem szólt.

Fiatal agronómus várta őket az állomáson. Nem tudta, hogyan viselkedjen a pesti tanárokkal, így aztán a szigorúan hivatalos magatartáshoz ragaszkodott. Többszörösen hivatkozott valamilyen megállapodásra, amit az iskola a termelőszövetkezettel kötött. Bottyánnak már-már úgy tűnt, hogy valamilyen nemzetközi szerződésről van szó, amit két idegen állam kötött egymással. De Beznitz Kati úgy látszik ismerte a megállapodásokat, mert sűrűn bólogatott. Teherautókra kapaszkodtak, s viszonylag rendben eljutottak a szálláshelyükre.

Egy halastó partján, három vadonatúj, lapos épületben helyezték el az iskolát. A lapos, barakkszerű épületek a messzeségbe nyúló almáskertek között idegenlégiós kiképzőtelepnek látszottak inkább, mint diákszállásnak. A falak vékonyak voltak, de tiszták. A mész friss illata még érződött a szobákban. Minden épületben voltak mosdók és tusolóblokkok. Bottyán, ahogy várható volt, Kovács Ferenccel kapott egy közös szobát a parancsnoki épületben. Kovács nyomban ledőlt a vaságyra, s az újságját sátorszerűen maga fölé borította, és elaludt. Bottyán ki-be szaladgált, segített Beznitz Katinak és a másik két tanárnőnek a gyerekeket elrendezni. Befutottak az autós szülők, aztán Glück Tóni is a két haverjával. Délre mindenkinek volt már ágya, s amikor a gazdaságból megérkezett a frissen főtt gulyás, úgy látszott, minden jóra fordul. Gondot csak az autós szülők okoztak, akik az istennek sem akartak visszamenni Pestre. Ettek a gyerekek gulyásából, aztán oda-vissza autóztak a közeli falu és az almáskert között. Fogkefét vettek a boltban, és szappant, bementek a gazdaság központjába, és megtudakolták, mi lesz a vacsora, majd másnap az ebéd. Összeismerkedtek a téesz-elnökkel, a fiatal agronómust meghívták az Operába. Már sötétedett, amikor végre hazaindultak.

Eseménytelenül teltek a napok. Korán keltek, s az almaszüretbe már az első munkanapon belefáradtak. Bottyán is beállt a gyerekek közé, és segített nekik a ládákat emelgetni. Esténként összegyűltek Beznitz Kati irodájában, és feketekávét szürcsölgetve várták a fiatal agronómus helyzetjelentését. A gazdaság minden este írásban közölte, hány mázsa almát szedtek le a nap folyamán, és szerintük mennyi lenne az ideális teljesítmény. A fiatal agronómus javasolta, hogy hajtsák meg a gyerekeket, s aki lassan dolgozik, azt büntessék meg. Ezt a tanácsot figyelemre sem méltatták. Valamennyien úgy csináltak, mintha nem is hallották volna.

Negyednap este, jóval a helyzetelemzés után, bekopogott az irodába az egyik szobafelelős. Jelentette, hogy Glück Antal, Halász Péter és Gelencsér Jenő nem tartózkodik a hálóban. Úgy hírlik, hogy beültek Glück Skodájába, és elmentek valahová.

Beznitz Kati vezetésével kivonultak a lapos épületek elé, és megállapították, hogy Glück autója valóban eltűnt. Tanácstalanul álltak egy ideig a halastó partján, aztán visszamentek az irodába. A fiatal agronómus úgy vélekedett, hogy a faluba mehettek sörözni. Fél óra alatt elő lehet keríteni őket, mert vagy a kocsmában vannak, vagy a bisztróban. Beznitz Kati és Kovács Ferenc beültek a fiatal agronómus mellé a gazdaság dzsipjébe, aztán elhajtottak a falu felé. Este tíz órakor érkeztek vissza. A gyerekeket nem találták meg, de felhajtottak egy-egy cseresznyét, ha már egyszer a kötelességteljesítés a kocsmába vezérelte őket.

Beznitz Kati tanári ülést hívott össze, ami abból állt, hogy a másik két tanárnőt, akik már lefeküdtek aludni, felkeltették. A fegyelemsértés nyilvánvaló volt, de a büntető szankciók helyett a gyerekek előkerítésének a módozatait latolgatták. Tanácstalanok voltak. Az egyik felkeltett tanárnő javasolta, hogy táviratilag értesítsék a szülőket. Beznitz Kati a rendőrséget szerette volna segítségül hívni, de Kovács Ferenc lebeszélte őket a tervről. Az volt a véleménye, hogy a fiúk előbb vagy utóbb előkerülnek. Éjfélig tartott a tanári ülés, akkor minden határozat nélkül feloszlott. Az agronómus beült a dzsipbe, és hazament a faluba. A felkeltett tanárnők aludni tértek, Beznitz Kati, Kovács és Bottyán felváltva őrködtek és aludtak.

Megvirradt, elhangzott az ébresztő is, de a szökevény diákok nem kerültek elő. Reggeli közben aztán kiderült, hogy két lány is hiányzik. Beznitz Katit az ájulás környékezte. A szülők vagy a rendőrség értesítése elkerülhetetlennek látszott. Az agronómus, Kovács Ferenc és a két tanárnő kiment a gyerekekkel almát szedni, Beznitz és Bottyán az irodában maradt intézkedni.

Bottyán Józsefnek ehhez az intézkedéshez semmi kedve sem volt. Még jól emlékezett a fogadónapjára, amikor Glückné megjelent nála, s arra is, hogy másnap Dr. Kéri Viola, a gimnázium igazgatója behívatta az irodájába. Kérdezgette, hogy miért nem szereti Glück Antalt? Aztán hosszú előadást tartott Glück erényeiről, kezdeményező készségéről, kifejtette, hogy az egyik legaktívabb KISZ-tag. Példamutató, akárcsak Halász Péter. Bottyán közben Kéri Viola irodáját tanulmányozta. Négy Lenin volt bent. Egy a falon, egy dombormű az asztalán, egy eozin mellszobor az üvegszekrényben, s egy teljes alakú kicsinyített bronzszobor a két ablak között. A szekrény tetején volt egy Landlerja, s a könyvespolcon egy Petőfije. Két vörös vándorzászló lógott a falon, mellettük Kéri oklevelei, félig-meddig összekeveredve az iskolát kitüntető oklevelekkel. A komódszerű szekrényen is volt egy vörös selyemzászló. Világoskék hímzett betűk sorakoztak rajt. Bottyán sajnálta egy kicsit Kéri Violát. Több mint öt éve elhagyta a férje, s azóta minden idejét a kislányának és a mozgalomnak szentelte. Végül aztán megmondta neki, hogy Glück nagyon rosszul tanul, s az életmódja nem olyan, mint általában a diákoké. Dr. Kéri Viola elszomorodott.

Bottyán kedvetlenül kibámult az iroda ablakán a halastó túlpartjára. Semmi kedve sem volt Glück Tóni ügyeibe belekeveredni. Némán, hangtalanul elhatározta, hogy a háttérben marad, engedi Beznitz Katit intézkedni.

Kilenc óra után porfelhőt kavarva megállt az iroda előtt Glück Tóni Skodája. Kimászott belőle, aztán Halász, Gelencsér és a két lány is követte. Valamennyien részegek voltak. Röhögve körülnéztek, aztán Glück megszólalt:

– Nincs itt senki.

Beznitz Katalin kirohant az irodából. Már a küszöbön ordítani kezdett:

– Milyen viselkedés ez? Nem szégyenlitek magatokat?! Be vagytok rúgva.

Glück elröhögte magát, aztán Beznitz Katihoz fordult:

– Irigy vagy, nyuszi? Este eljöhetsz velünk te is. De aztán nem kényeskedünk ám, mert akkor Tóni bácsi szigorú lesz.

Bottyán nem bírta tovább. Kiment.

– Ne szemtelenkedjen a tanár elvtársnővel, Glück! – mondta.

Glück elröhögte magát, aztán Bottyánhoz lépve, két ujjal megragadta az orrát, és megrázta.

– Na mi van, Rozsdás?

Bottyán hátralépve kiszabadította az orrát a diák mancsából, aztán ökölbe szorult a keze, és előrelendült. Glück elterült a porban. Bottyán utánalépett, de Beznitz Kati elkapta a karját:

– Ne – mondta alig hallhatóan.

Glück négykézlábra állt, s mint egy kutya vicsorgott fölfelé.

– Kitöröm a nyakadat, Rozsdás – mondta, aztán bemászott az autójába. Halász és Gelencsér követték. Beindították a motort, és elhajtottak a város felé.

A két részeg lány ott maradt a kavargó porban. Beznitz hozzájuk lépett, és végigtapogatott az arcukon. Látszólag egyben voltak. Bottyán Beznitz Katit nézte, és a részeg lányokat. Érezte, hogy a fehér rozsda már a szívét rágja.

Ha késnek a borszállítók

A vékony csontú öregember a vaságy szélén ült, a szalmazsákra teregetett avétt, molyrágta kabátok tetején. Mustárospoharában, melyet ébredés után félig töltött pálinkával, még mindig lötyögött néhány nyelésre való ital. Időnként belekortyolt, aztán az ablak felé fordulva kifelé fülelt. A borszállítók úgy ígérték, hogy szerdán korán reggel jönnek, Magyar Gáspár így kedden este már haza sem ment, fent aludt a hegyen, a düledező présházban. De hiába fülelt a törött üvegű aprócska ablakon kifelé, a teherautó erőlködő búgása helyett csak madárhangok szöktek be a szobába, s ha a cserregő szarkák és a körtefán falatozó rigók elhallgattak, csend volt az erdők közé szorult szőlőskertben. Kortyolgatott a pálinkából, tűnődött, de nem találta az okát, miért késnek a borszállítók. Az út miatt nem késhettek, mert egy hét is elmúlt már az utolsó eső óta, s az erdei földutak, meredek kapaszkodók mind felszáradtak. Eső azóta sem ígérkezett, az ég felhőtlen volt az erdő és a Balaton felett. „Majd csak megjönnek” – gondolta Magyar Gáspár, aztán leöntötte a torkán a maradék pálinkát. Várt egy kicsit, amíg a jóféle ital megbizsergeti a gyomrát, aztán letette a mustárospoharat, és kenyerezéshez látott. Nyaranta mindig hajnalban kelt, reggeli helyett egy pohárka pálinkát ivott, s csak kilenc-tíz óra tájban evett meg a diófa alatt vagy a présházban üldögélve egy szelet kenyeret. Most is bicskával kenyerezgetett, mint máskor, a szögletes falatokra sót és paprikát hintett. Amíg rágott, a szemét jártatta a szobában. Néha, amikor a szeme megpihent a fal egy-egy repedésén, maradék rafiakócon, törött szerszámnyeleken, a rágást is abbahagyta.

A szoba földes padlójú volt, a fal rég meszeletlen, a csikótűzhely körül füstös, néhol koromtól fekete. Elég tágas ahhoz, hogy beleférjen az ágy, egy régi szekrény, kis asztal a falatozáshoz, ételfőzéshez, egy szék s a szerszámok is, a kapák, a kasza, a permetezőgép, szálvasak, bunkók, kalapácsok, s a kis láda a kéziszerszámoknak, a „jó lesz még valamire” rozsdás vasdarabokkal. A sarokban akácfa karók álltak, a közelükben vashordó, tele esővízzel. A gerendákról drótok lógtak alá, elégett kénszeletekkel, egy törött sarló, néhány gumicső, fél tábla szalonna s egy vékony vászonzsákban tarkabab. Az ágy lábánál üvegek álltak, két fonása szakadt, félkopasz demizson, s egy kosár, amiben frissen szedett krumpli volt, és néhány fej vöröshagyma. A szoba valamikor tágasabb házhoz tartozott, melyben még egy szoba, konyha és előszoba is volt, oldalt istálló, de a régi épület harminc éve leégett, összedűlt. Csak a földes padlójú szoba s a pince emlékeztetett a régi házra, s az emberek életére, akik a fedele alatt laktak. Magyar Gáspár a kitoldott földes szobában húzta meg magát nyolcadmagával, amíg nagy nehezen felépítette a faluban új házát, amiben két szoba, tágas konyha, előszoba és fürdőszoba is volt.

Nézte a repedt falat, a rafiakötegek kontyos végét, s lassan rágta a kenyérfalatokat.

Nem tartozott a szerencsés emberek közé, de amit a fejébe vett, azt két keze munkájával, okosan számító fejével mindig elérte. Évtizedekig dolgozott a hajózásnál, mint uszályrakodó munkás, s takarékosan összegyűjtögetett pénzéből földet vett a hegygerinc alatt, és házat épített a családjának. Szőleje, háza, tehenei s hat szép gyereke volt, amikor 1945 márciusában megszületett a földosztásról a rendelet. Több mint három hold földet birtokolt, így csak egy nyolcszáz négyszögöles háztelket kapott a faluban. Amikor a derekát kínozta a fájás, sokszor eszébe jutottak az uszályon töltött tél eleji hajnalok. Ha nem emeli magát szakadásig, s nem fújatja magát a jeges balatoni szelekkel, akkor is ugyanide jutott volna. Akik a munka durváját elkerülve, csak vártak, várogattak, azoknak is kiosztottak három-négy hold földet. Még többet is, mint amennyiért ő megdolgozott. Később, amikor látta, hogy némelyik ember a kapott földdel mennyire nem megy semmire, kis büszkeség fészkelt a szívébe. Tartotta, gondozta a szőlejét, a termőre fordult gyümölcsfáit, de nehéz időket sejtve, elszegődött kőbányásznak. Amikor leégett a háza a hegygerinc alatt, a gyümölcsből, borból, borjú árából, fizetésből félrerakosgatott pénzből bele tudott kapni az új ház építésébe.

Lenyelte az utolsó falatot, az oltókést az asztalra tette, aztán felállt, kitárta az ajtót. Belefülelt az augusztusi délelőtt csendjébe, de a teherautó zúgását még sejteni sem lehetett. Nem értette a borszállítókat. A présház sarkánál zöldellő bodzabokorra pillantott, aztán a diófára, majd a támfal két oldalán elhelyezkedő kócos körtefákra, almafákra, s a mezsgye mellett, az erdei fák előterében kéklő szilvásra, ahol néhány korábban érő ringlófa is akadt. Egy pillanatra megrohanta a régi érzés, hogy most is itt él, egyszerű nyári délelőtt van. De az érzés nem volt eléggé valóságos, inkább álomszerű. Mintha csak álmodná, hogy itt él, s a kerthez, szőlőhöz valami köze van. A kert már rég elvadult, nem is hasonlította harminc évvel korábbihoz. Mégis a két kert néhány pillanatra összemosódott, s öröm és fájdalom támadt a szívében. Amióta a felesége meghalt, gyakran rátört ez az érzés, de mindig csak reggelente, ha fent aludt a hegyen, s a régi földes szobából lépett a kertbe. Ha oldalt pillantott, az üszkös gerendák és a romok felébresztették. Ilyenkor azonnal tudta, hogy a régi kert már nem létezik, s hamarosan ő maga sem létezhet, csak az emléke marad meg néhány gyermek és diófa képében, melyeket ő nemzett, ő ültetett.

Nézte a kertet, a támfalak mentén nekivadult bozótot, az első gyertyánokat, melyek már gyökeret vertek a szilvafák között. Az erdő elindult az ő kertje, szőleje felé is, hogy elnyelje. A hajdani kukoricás már csiharrá változott, s a szőlején vadváltók vezettek át. A szomszédos kerteknek már beteljesedett a sorsa. A háború előtt még három oldalról szomszédjai voltak, nyolc család élt fent a hegyen, s legalább tíznek földjei voltak a környéken. Révfülöpről, Kővágóörsről, még Monoszlóról is jártak át birtokosok. De ahogy múltak az évek, az öregek meghaltak, a gyerekek pedig behúzódtak a falvakba, városokba. A kirándulók néha csodálkoztak, hogy az erdő fái között cseresznyefákra bukkannak, s beszakadt tetejű pinceromokra. Magyar Gáspár öregen, legyengülve is kitartott a hegyen, pedig az ő gyermekei is messze kerültek, s csak ketten segítették a munkáját néha, akik a faluban maradtak. Nagyon sok murvát betalicskázott az uszályokba ezekért a fákért, a földekért. Ragaszkodott a helyhez.

A távoli neszekre figyelt, de a szemét a kerten jártatta. Hiába várta a borszállítókat, késett a teherautó. A körtefa alatt moccant valami. A támfal mentén kisarjadt erdei bokrok félig-meddig takarták a fa alját. Már érett a Kálmán-körte, s a lehullott gyümölcsöt gyakran felszedegették a kirándulók. Előbbre lépett, s akkor látta, hogy a fa alatt egy pettyes ruhájú őzgida lépked, a körtét eszegeti. Ízlett neki a körte, elégedetten csámcsogott, s a fa alatt keringve, hajladozva válogatta az érettebb gyümölcsöket. Az öregember percekig nézte a gidát, aztán visszalépett a házba. Kiválasztott egy éles sarabolókapát, és elindult a szőlőrendek felé.

Beállt a félbehagyott rendbe, szemét körbejártatta az égen, s mivel felhő sehol sem mutatkozott, megnyugodva kapálni kezdett. Lassú, kitartó mozdulatokkal dolgozott, egyenletes, nyugodt ritmusban. Kezében könnyűnek és engedelmesnek látszott a kapa, olyan szerszámnak, ami tudja a dolgát, éppen csak irányítani kell egy kicsit. De a kapa Magyar Gáspárnak már nehéz volt, gyakran megállt, szusszant egyet, hunyorogva a tó vizét nézegette, vagy az erdőket, melyek végig takarták a hegygerincet és foltokban a domboldalakat is. Most a borszállítók nyugtalanították, s ahányszor csak megállt pihenni, belefülelt a csendbe. De a borszállítók késtek. Már csaknem kiért a rendből, amikor négy–öt méternyire, a kapálatlan szőlőben megpillantott egy vöröses foltot. Őzsuta legelészett a tőkék között. Már értette, hogyan került az őzgida a körtefa alá. Az anyja is ott lehetett a közelben, csak a suta az édes körténél többre becsülte már az erdei füveket és a szőlőindákat. Percekig nézte a sutát, nem akarta a kapa zajával elugrasztani. De az őzsuta megsokallta a mustrát, és elugrott. Ahogy csörtetve beváltott az erdőbe, hátulján fehéren megvillant a szőrcsomó. Magyar Gáspár belevágta a kapát a földbe, húzott vele néhányat, aztán újra csak felegyenesedett. „Mi történt velem?” – kérdezte hangosan, és összeborzongott. Megijedt magától.

Az erdőkkel körülvett birtokon mindig a vadakkal hadakoztak. A nyulak bejártak a konyhakertbe, megrágták a zöldség szárát, megették a cukorborsót. A vaddisznók minden évben megdézsmálták a kukoricát, s amit nem ettek meg, azt is pocsékká tették, legázolták. Az utóbbi években a seregélycsapatokkal és az őzekkel küzdött. Az őzek már kora tavasszal megkezdték a pusztítást a szőlőben. Lerágták a friss hajtásokat, s később, virágzás táján is előfordult, hogy egész tőkéket lecsupáltak. Szüret táján a seregélycsapatok lepték a kert fáit, s gyakorta akkor is belecsaptak a szőlőbe, ha ott volt a gazda. Tavasszal az őzek, ősszel a seregélyek miatt kellett a hegyen éjszakáznia. Az elmúlt évben karót ragadott, s úgy hajtotta ki az őzeket a szőlőből, éjszakánként pedig maga szerkesztette karbidágyúval riogatta a vadakat. Két éve sincs, hogy a szélső karókra drótot húzott ki, hogy kiszorítsa az őzeket. De a drót nem ért semmit.

Magyar Gáspár mérgesen levágta a kapát, s elindult a présház felé. „Mit történt velem?… Nézegetem az őzeket, ahelyett, hogy kirántanék egy karót, és odasóznék nekik?… Mi történt velem?” – kérdezgette magától hangosan.

A présházban bort töltött magának a demizsonból, és mérgesen lehajtotta. Várt egy kicsit, aztán újra megtöltötte a poharát, és leült az ágy szélére. Nézegette a bor tükrét, karikáját, és tűnődött: „Feladtam volna?… A markom még erőlködik de a szemem már készülődik?… Körülnéz még egy kicsit a világban. Jól megnézi az őzeket, fácánokat, nyulakat, a rigót, a kert öreg fáit s körben az erdőt… A markom még karóért nyúl, de a szemem és a szívem már megenyhült?…”

Lassan megitta a bort, aztán kibámult a törött üvegű ablakon. Az elvadult régi sövény mentén, mely valamikor elválasztotta a kertet az erdőtől, egy szerelmespár ballagott a puha fűben. Összeölelkezve lépdeltek, és pillanatonként megálltak csókolózni. A fiú magas volt, hosszú kezű és barna, a lány alacsonyabb, formás testű, szőke haja a válláig ért. A sövény szögletében, ahol a bokrok valamelyest a kert oldaláról is takarást nyújtottak, megálltak, és nem mentek tovább. Hosszan csókolóztak, aztán a hosszú kezű fiú leterítette a fűre a vászonkabátját, és leült. A lány letérdelt melléje, hagyta, hogy a fiú a szoknyája alá nyúljon, és simogassa. Nagy sokára aztán felállt, kicsit oldalt lépett az egyik bokor mellé, és levetette a bugyiját. Telt combjai megvillantak, aztán eltűntek a szoknya alatt. Visszalépett a fiúhoz, bugyiját a retiküljébe tette, és leült a kabátra. A fiú átölelte, s lassan belesüllyedtek a fűbe. Az öregember nem nézte őket tovább, elfordult az ablaktól. Öntött magának egy újabb pohár bort, lassan elkortyolgatta, aztán letette a poharat, és végigdőlt a szalmazsákon. A mennyezetet nézte, és messze járt. Több mint ötven év távolában, de a köveskáli búcsú képeit még mindig olyan tisztán látta, mintha felnagyított fényképek lennének. A három pántlikás lányt soha nem tudta elfelejteni, de saját magát sem, ahogy legényesen rábökött a középsőre: „Ez a kislány lesz a feleségem.” – Amikor a lányok után fordult, látta, hogy a középső lány visszanéz.

A lány arca betöltötte a szoba egész mennyezetét. Az öregember sokáig nézte az arcot, aztán fáradtan becsukta a szemét.

A zuglói úri házra is emlékezett, ahol Etelka szolgált, s a versre is, amit maga költött, és elmondott neki a házmesterlakásban, amikor először meglátogatta. A házmesterné kövér volt és barátságtalan, de amikor megtudta, hogy ő Magyar Gáspár, azonnal felment az urakhoz az emeletre, és szólt Etelkának. A házmester sovány volt, a tűzoltóőrmester pedig, aki beszerezte Etelkát az urakhoz cselédnek, nagy bajszú és félelmetes. Az őrmester Etelka anyjának a testvére volt, s nemcsak Köveskálon, de még Szentbékkállán és Monoszlón is híres, tekintélyes embernek számított. Emlékezett még a sörözőre, ahová este betértek, s a házmesterék és a tűzoltóőrmester csodálkozó arcára is, amikor előhúzta a százpengőst, és azzal fizetett. Az őszi délután is felderengett még az emlékei között, amikor összecsomagolták Etelka holmiját, és hazaindultak. A vonatban fogták egymás kezét, és a jövendőről suttogtak. A vonatutat már csak félálomban látta. Elaludt, de álmában tovább fogta Etelka kezét.

Kint dörgött az ég, és zuhogott az eső, amikor felébredt. Ágya mellett valakik beszélgettek.

– Ez meghalt… Menjünk innen.

– Csak alszik.

– Meghalt, hidd el nekem, látom az arcán.

– Nem halt meg, csak elgyengült.

– Akkor is menjünk innen.

– Agyonázunk.

Az öregember kinyitotta a szemét. A hosszú kezű barna fiú és a szőke lány állt a szobájában. Kicsit csapzottak voltak, a hajuk is összeázott.

– Jó napot, öreg – szólalt meg a fiú –, ne haragudjon, hogy bejöttünk ide, de nyitva volt az ajtaja. Be sem volt téve. Zuhog az eső.

A lány is megszólalt:

– Köszöntünk, de nem hallotta meg. Már azt hittük, hogy…

– Meghaltam – mondta az öregember, aztán felült, és az ágya szélére csúszott.

– Igen… Hogy meghalt – mondta a lány zavartan.

– Még nem haltam meg, mert sok a dolgom. Az öregek télen halnak meg, amikor nincs mit csinálni, és ráérnek. Üljenek le.

– Köszönjük, de mindjárt eláll…

– Azért csak üljenek le.

A lány az ágy szélére ült, s egy kicsit felhúzódott a szoknyája. A fiú egy törött támlájú, koszos székre kuporodott.

– Nem tudom, miből esik ez az eső, az előbb még felhőtlen volt az ég – mondta az öregember, aztán felállt, a vashordóba gyűjtött esővízben kimosott két poharat. A demizsonból bort öntött beléjük, és a vendégeinek nyújtotta.

– Köszönjük, de mi… – szabódott a lány.

– Igyák csak meg, jót tesz ilyenkor.

A szerelmesek gyanakodva egymásra néztek, aztán megfogták a poharat. Az öregember magának is töltött, aztán koccintott a fiatalokkal. Mindhárman ittak. Az öregember a pohara felett a lány retiküljére, majd a lába szárára pillantott. Szerette volna tudni, hogy mi a helyzet a nadrágocskával? A retikülben van még, vagy már a helyére került.

– Nem fél itt egyedül? – kérdezte a lány.

– Mitől félnék?

– Valaki megöli álmában… Be sem csukja az ajtót…

– Dehogy ölnek, engem már nem érdemes… Mikor eredt meg ez az eső?

– Tíz perce talán, olyan hirtelen jött, hogy észre sem vettük. Csak dördült egyet az ég, és már zuhogott.

– A borszállítókat várom, ha sáros az út, nem tudnak feljönni.

A hosszú kezű fiú kipillantott az ajtón.

– Mindjárt eláll. Talán még fel tudnak jönni.

A lány szeme már csillogott a bortól. Fészkelődött az ágy szélén, és a szalmazsákot tapogatta. Az öregember újra teleöntötte a lány poharát, s közben a térdét, lába szárát nézte.

– Romantikus itt magánál, bácsikám – mondta, és az öregemberre mosolygott.

– Inkább rusztikus – mondta a fiú, s a poharát kérően előrenyújtotta.

Magyar Gáspár a hosszú kezű fiú poharát is megtöltötte, aztán nézte, hogyan isznak, nevetnek, villog a szemük, s feszül a bőrük az életörömtől.

Néhány perc múlva elállt az eső, a szerelmesek megköszönték a bort, és elmentek.

Az öregember megsimogatta a helyet, ahol a lány ült, és elbizonytalanodva bámult az ajtó négyszögén kifelé. A lány hangja a semmiből ereszkedett a szobába: „Meghalt, hidd el nekem, látom az arcán…” – Kis szomorúság támadt a szívében, de váratlanul erő költözött a karjaiba, és arcának ráncaiból nevetés hullámzott elő. Harsogva nevetett, s ha valaki látja, biztosan azt hitte volna, hogy megbolondult. De Magyar Gáspár nem bolondult meg, csak erőre kapott. Hirtelen megérezte, hogy gyomra van, s a gyomra éhes.

Begyújtott a csikósparheltbe, kanálnyi zsírt csapott a serpenyőbe, vöröshagymát és cseresznyepaprikát szelt hegyébe, aztán megpirította. Végül tojást ütött bele kettőt. Néhány perc múlva jóízűen falatozott, s észre sem vette, hogy a borszállítók teherautója már az erdő alatt kínlódik. Csak akkor neszelt fel, amikor a teherautó kibukkant az erdőből, és a kert szélén fröcskölte a sarat.

Műhely

Az út, melyen naponta végigsétálok, önmagába fordul vissza, s látszólag sehová sem vezet. Ezt persze csak az érzékeli, aki naponta erre jár, s az út kanyarodása, befelé hajlása, ahogy visszatér önmagába, már hozzátartozik az életéhez. Valójában léteznek elágazások, melyeken át el lehet jutni egy másik, nagyobb sugarú kör útvonalára, melyen még a nagy sebességű autók vezetőinek is az lehet az illúziója, hogy egyenesen haladnak, előre valahová, az ismeretlenbe. Az önmagába visszaforduló sétautamnak van egy szakasza, melyet megszerettem. Az összetöredezett járda húsz éve épült, kéményes lakótelepet ölel körül. Húsz év alatt megnőttek a fák és a bokrok, a párkányokra odaszoktak a galambok, a virágágyások közé a feketerigók. A járda mellett villamosvágány rozsdásodik, nyolc éve járt erre utoljára villamos. A vágánypáron túl, kicsit magasabban szürke, elkínzott aszfaltút jelzi ennek a világnak a peremét. Az úton túl is házak állnak, de lent a mélyben. Két-három méteres szintkülönbséggel folytatódik arrafelé a világ. Földút, sár, összeomlott kerítések, leszakadt kapuk, az udvarokon kedvetlen kutyák. A házak szabálytalanok. Nagy tűzfalak szaladnak fel az ég felé, s ezekből féltetők ágaznak szét. A féltetők alatt lejtős, megroggyant körfolyosók. Száradó ruhák. A házak földszinti ablakait nem lehet látni a lakótelep járdájáról, csak az emeletet, a kopasz tűzfalakat, a keresztvasakat, rozsdás vaskampókat, melyek a tégla közé falazva óvják a házakat a szétszakadástól. Az emberek kis gyalogutakon másznak fel a mélyből a mai világ peremére, az aszfaltútra. Az aszfaltúton nagy néha megjelenik egy autóbusz, összeszedi a lakótelepen és a mélyben élő embereket, s elviszi valahová. Később visszahozza őket, s az emberek egyik része eltűnik a kéményes lakótelep barátságos bokrai között, másik részük viszont leereszkedik a mélybe.

Itt találkoztunk össze januárban a pici, karikalábú öregasszonnyal. Talpunk alatt ropogott a hó, a szél könnyeket csalt a szemünkbe. Lányom kezét szorosan fogtam. Az öregasszony botra támaszkodva, lassan közeledett felénk. Néhány lépésre megállt előttünk, aztán megszólalt:

– Én már nem megyek tovább…

– Hideg van ma – mondtam bizonytalanul, s ahogy elhaladtunk mellette, úgy éreztem, hogy a pici öregasszony szeretne valamit mondani. Ismernénk talán? A lányomhoz fordultam:

– Ki volt ez az asszony?

– Nem tudom, még sohasem láttam – mondta.

Másnap délután az önmagába visszaforduló úton újra összetalálkoztunk a pici, karikalábú öregasszonnyal. Megállt előttünk a járda közepén az eljegesedett hóban, és megszólalt:

– Én már nem megyek tovább… A saroktól jövök, elég ez, nem?

– Ebben a hidegben sok is.

– Mindig azt mondják, hogy jöjjek le, és járjak. Minek kell nekem járni, jártam én eleget, amikor kint laktunk a tanyán. A Vas-tanya volt a mienk. Tudja, hol van a Vas-tanya? Majsa mellett… Azt csak tudja, hol van Kiskunmajsa?

– Jártam egyszer ott.

– Mindenünk volt nekünk. Fődek körben, sok állat, marhák, lovak, bürge. Kislány koromban én etettem a disznókat. Nagyon szeretett az édesapám. Mindig azt mondta, hogy a Rozi a legügyesebb. Én voltam a Rozi, értik? Baromfi meg annyi volt, ha a róka elvitt egypárat, észre sem vettük. Nagyon szerettem édesapámat, én sírtam a legtovább, amikor holtan találtuk a diófán. A rudazókötélre volt fölakasztva, s a lába meg a főd között legalább két méter levegő volt. Először azt gondoltuk, hogy elege lett az életből, és megölte magát, de a szomszédok úgy gondolták, hogy még ugrani sem lehet ekkorát. Akkor is éppen beadási rendszer volt, de édesapánk védte a család kenyerét. Ez lehetett a baj, mert később elvitték a vetőmagot is. A szomszéd tanyás azt mondta, nem ugorhatott ekkorát, felhúzták az Ignácot a rudazókötéllel. Soha nem derült ki, hogyan halt meg az idesapánk… Na, énnekem már elég volt ebből a fagyos levegőből, hazafelé tartok – mondta, aztán köszönés nélkül megfordult, s a ropogó havon elindult a házak felé.

Harmadnap újra találkoztunk a karikalábú öregasszonnyal. Ránk nevetett.

– Fáznak?

– Kicsit.

– Én is fázom, de a gyerekek kiszekéroznak a lakásból. Járkálnom kell, azt mondják. Járkáltam már én eleget, de ha így akarják, lejövök a hóba. Tudják, hol volt a Vas-tanya? Majsa mellett volt… Az én jó urammal is kint éltünk a tanyán, mígnem a fődek odalettek.

– Beléptek a téeszbe?

– Hogy léptünk volna be? Szegény uram akkor már nem bírt dolgozni, én csináltam mindent. Januárban betegedett meg, a derekát fájlalta, nem tudott hajolni, emelni. Másfél hónapig feküdt, aztán, ahogy jött a tavasz, újra csak dolgozott. Átdolgozta a nyarat, aztán ágynak esett. Eleinte a derekát fájlalta, később a fejét. Tüdőgyulladás vitte el október végén. Az orvos nem utalta kórházba, de felírta neki a legjobb orvosságokat. Nem nagyon ette az orvosságot, kihányta. Esténként a konyha lépcsőjén üldögélt gatyában, és fogta a fejét. Egyik nap aztán éjfélkor felkelt, és kiment a vécére. Negyedóráig volt kint. A vécé a diófa alatt áll, amire édesapámat felakasztották. Van ott két szilvafa is, de azok inkább már a ház felé esnek. Hajnali három óra tájban halt meg. A lányom aztán, aki Félegyházán lakik, a temetés után felforgatta a házat a pénz után. „Pénznek kell lenni…” – mondogatta. Hogy aztán talált-e? Nem tudom. Nem mondanak ezek nekem semmit. A haláleset után bementem lakni a majsai házba, amit korábban az uram örökölt.

– Nyáron Majsán lakik, asszonyom, télre meg feljön a városba a gyerekekhez?

Néz ránk az öregasszony, majd a botját tanulmányozza. Mozdul egy kicsit, mintha menne, de megszólal újra:

– A majsai ház is odalett. Azt mondták a gyerekek, hogy nem lehet engem ott egyedül hagyni. Eladták a házat. Most aztán hol egyiknél vagyok, hol a másiknál.

– Meddig lesz itt Budán?

– Azt én nem tudom. Majd ha értem jönnek, akkor megyek Kiskunfélegyházára a lányomékhoz. Autóval jönnek értem. De hogy mikor jönnek, azt én nem tudom… Én akkor megyek, elfáradtam…

Arca mosolytalan. Furcsán, oldalazva lépdelt a jeges havon. Megvártuk, amíg a kéményes lakótelep szélverte bokrai között eltűnik, aztán haladtunk tovább az önmagába visszatérő úton.

 

Hétfő van, reggel hat óra. Az asztalomnál ülök, és nézem a falat. A szobám falát kékesszürke tapéta borítja. Összhatásában kékesszürke, de ha így, méternyi közelségből rámeredek, szétesik a falam fehér, fekete, piros, kék és szürke vonalakra. Furcsa, de nem kellemetlen. A betonfalba csavarozott lécről cédulák lógnak le, s az órám, odább a barométer látható, s a könyvespolc oldalán egy hőmérő. A légnyomás 754 milliméter, tegnap óta lassan emelkedik. Kint nulla fok van, a szobában plusz huszonnégy. Az autóbuszok zúgása behallatszik, de a személyautóké már csak alig-alig. Ma nem kell bemennem a szerkesztőségbe, jól érezhetném magamat… A teámat már megittam, nem fáj semmim. Meredten nézem a falat. Novellát szeretnék írni egy Hujder Rozália nevű parasztasszonyról, akivel tavaly télen ismerkedtem meg az utcán. Majsa mellett a Vas-tanya volt Hujderéké, együtt gazdálkodott az egész család. Annyi aprójószág szaladgált a házuk körül, hogy észre sem vették, ha néhányat elvitt a róka. Tavaly térdig érő hóban jártunk ki délután, s hosszasan nem lehetett beszélgetni. Az öregasszony amúgy is szófukar volt, félmondatokat hullatott el maga körül, csak úgy a semmibe, mintha elvesztené a szavakat. Nehezen lehetett érteni, mit mond… Apját, Hujder Ignácot felakasztották valakik. A rudazó kötéllel húzták fel a diófára. Legalább két méter magasan lógott, mert a lovak elvágtattak alatta, s a fejük, sörényük nem is érintette az apja talpát. A szomszéd tanyás a hírre a fődekről hajtott haza. Nyargaló lovakkal hajtott be a sövénnyel kerített udvarra. Nem tudta, hol lóg Hujder Ignác, így aztán átfutottak alatta. Még a lovak füle sem érintette Hujder Ignác talpát. Amint leszállt a kocsiról, már ingatta is a fejét: „Az Ignác nem lehetett öngyilkos, ilyen magasra nem akasztja magát az ember… Az Ignácot felhúzták a rudazókötéllel…” – Ez lehetne a novella eleje. Egy magyar paraszt rudazókötélre akasztva lóg a saját diófáján. Szimbolikus kép, kicsit talán erős. Ha ezt így leírom, megijednek fönt, és nem engedélyezik a könyvet. Ülnek az elvtársak a rosszul fizetett hivatalaikban, és azt mondják: „Mit akar mondani ez a Bertha Bulcsu az akasztott parasztjával?… Van ez mögött még valami. Magyar sors? Valakik felakasztják a magyar parasztokat?” – Lehet, hogy legyintenek, eszükbe jut, hogy mennyit keres havonta egy autószerelő vagy egy maszek bőrdíszműves. Elkeserednek, és átengedik az akasztott parasztot. Majd a marxista kritika megteszi a magáét… Ha megteszi… Ki ír néhány üveg bor áráért kritikát? Nem marxistát. Semmilyent. Hibás kör az egész. Még nem lenne késő kitanulni egy mesterséget. Elmehetnék például segédmunkásnak egy maszek villanyszerelőhöz. Lakik az utcánkban egy. Óaranyszínű Mercédeszen jár dolgozni. Felvenne vajon segédmunkásnak? Megmondanám, hogy József Attila-díjas vagyok és SZOT-díjas. Ez vajon segítene vagy rontana az esélyeimen? Mit mondanék neki, miért hagyom abba az írást, és megyek el kisegítő szerelőnek? Valamikor az érettségi után már dolgoztam maszek villanyszerelő mellett. Még mindig emlékszem az alapvető fogásokra. Jól tudnának használni a szakmában. Miért nem hagyom abba az írást? – De miért ne engednék át az akasztott parasztot? Mert nem elég optimista a szituáció? Istenem, ez egy régi dolog, a múlt rendszerben történt. Akkor pedig az urak parasztot reggeliztek, ebédeztek és vacsoráztak. Állítólag… Ki mire emlékszik… Átengedhetnék éppenséggel. Ha én a főigazgatóságon egy kis fizetésű előadó lennék, akkor számítgatni kezdenék. Ha a hóban botladozó Hujder Rozália most hetvenéves, s az apja a születése pillanatában harmincöt éves lehetett, ami valószínű, akkor az apja 1879-ben született. Ez idáig nem rossz. Nyugodtan megírható. Ha az apja a múlt rendszerben halt meg, mindenki átengedi a történetet. De kik akasztották fel? Az öregasszony szerint beadási rendszer volt. Mikor volt régen beadási rendszer? Az első világháború és a tanácsköztársaság alatt. Tizenkilencben hány éves lehetett Hujder Ignác? 1919-ből ki kell vonni a születési évet, ami 1879. Negyvenéves volt? – Negyvenéves, és felhúzták valakik a diófára egy rudazókötéllel. – Nem engedte a vetőmagot elvinni. Kik húzták fel? A fehérek? Vagy talán…? Hujder Ignác talán gyűlölte a bőrkabátos vörösöket? – Ezt nem lehet megírni. Nem is való novellába. Ebből regényt, esetleg drámát lehetne írni. Drámának lenne jó. Felmegy a függöny, és a magyar paraszt a saját diófájára akasztva lóg a rudazókötélen. Ez kép. Így kell kezdeni egy darabot. De novellát… Egy szocialista realista novellát… Inkább Hujder Rozália férjét kellene megragadni, ahogy halála éjszakáján kimegy a vécére, s a holdfényben alig észrevehetően mozognak a diófa ágai, amire az apósát felakasztották. Nézi az ágakat, arra gondol, hogy ő magyar. Elvégzi a dolgát utoljára, tisztességesen és alaposan, aztán bemegy, és meghal. A diófát kár belekeverni. Ha leírom, hogy arra akasztották fel valakik 1919-ben Hujder Ignácot, akkor újra belekeveredek a valódi történetbe, amibe nem akarok. Üljön a vécén ez a derék ember, és ne lássa a diófát. A diófa különben is olyan közel van az árnyékszékhez, hogy nem adódik onnan rálátás. Mit lát akkor? Mi az öreganyja keservit lát a nyitva hagyott vécéajtóból ezen a holdvilágos éjszakán? – Az ólakat látja. Ólak vannak a ház végénél, s az ólak tetején néhány sárga tök. Túlérett, vastag héjú tök, amit majd beleszecskáznak a disznók moslékjába. A tököket nézi, ahogy a fakó holdfényben kifakul sárgaságuk. Ezeket látja utoljára, aztán bemegy, és meghal.

Bámulom a kékesszürke falat… Furcsa, de már kilenc óra van. Jó lenne egy kis teát inni még, de ha felállok az asztaltól, kizökkenek. Lehetne ebből egy pozitív novellát is írni, ha kihagynám belőle Ignácot és Hujder Rozália férjét. Ott kezdődhetne az írás, hogy a tanyás paraszt nézi az ólak tetején a túlérett sárga tököket, arra gondol, hogy ő magyar, felhúzza a nadrágját, aztán bemegy, és meghal. De ezt nem is kellene ábrázolni, bőven elég lenne, ha másnap délután a gyászoló rokonságnak Hujder Rozália elmesélné. A hangsúlyt a gyermekeikre kellene tenni, főleg a félegyházi lányára, aki temetés után felforgatta a házat a pénz után. Jól ellenpontozható a gyász a fiatalok pénzéhségével. Egyik oldalon állna az öregedő tanyás paraszt, aki még a felesége elől is dugdossa a pénzét, a másikon az új generáció, aki a megtalált pénzen bevezetteti a villanyt a házba. Biztosan van házuk Félegyházán. A testvérek aztán nem beszélnek egymással, mert a megtalált pénzből a lány kisemmizi a bátyját. Vagy beszélnek…? Mi itt a helyzet? Beszélnek, vagy nem beszélnek? Gyanakvás, gyűlölet. A tanyás parasztról is kellene valamit írni. Kint lakott a Vas-tanyán, petróleumlámpával világított, és ebédre szalonnát vitt magával mindennap… Az udvarára bejártak az őzek, hidegebb teleken a vaddisznók és a rókák. Feltúrták a kertjét, kidöntötték a kerítést. Nem is volt kerítése, csak sövény. A sövényt túrták ki. Mit gondolhatott magában a tanyás gazda, ha a diófára nézett? Reggel, este, télen? Ez nem jó. Inkább azt kellene megírni, hogyan dolgozott, milyenek voltak a mozdulatai… Csak jelzésszerűen, mert a történet az eldugott pénzről szól, amit a Félegyházáról érkezett lányuk megtalált, és a testvérek gyűlöletéről.

Csengetnek. Az órára pillantok. Tizenegy óra tíz perc. Nyilván a postás… Kimegyek az előszobába. A feleségem minden ajtónyitás előtt ki szokott lesni a kémlelőnyíláson, de én nem bajlódok vele. Mit nézzek a postáson? Elfordítom a kulcsot. Fiatal cigányasszony áll az ajtóban. Fogja a kilincset, és az ajtót nyomja, szinte jön befelé, de én előtte állok mozdulatlanul.

– Mindent veszek… – mondja.

Szép kreol arca van, szeme sötéten fénylik. Talán húszéves lehet. A szája vastag, kemény, kicsit szederjes. A ruházata új, frissen vasalt. Kicsit parasztos, kicsit cigányos, a piros és a zöld szín dominál. Ha festő lennék, akkor, ugye… De hát író vagyok.

– Mindent veszek, fiatalúr…

– Nem adunk el semmit.

– Öltönyt, pulóvert, szőnyeget, cipőt…

– Nincs mit eladnunk, sajnálom, kérem…

– Engedjen be, majd segítek.

– Mit segít?…

– Kiválasztom… Ezért a pulóverért adok nyolcvanat… – a kezét felém nyújtja.

Nem akar elmenni. Beszél, gesztikulál. Lassan helyére nyomom az ajtót, és becsukom. Nem értem az egészet. Miért kellene a pulóveromat eladnom? S ha eladom neki, mit csinál vele? Továbbadja drágábban? De hol, kinek?

Visszaülök az asztalom mellé, és igyekszem Hujderékra gondolni. A fal kékesszürke. Bámulom. Kiválasztom a kék vonalakat, aztán a fehéreket, s végül a feketéket. Legjobb lenne, ha a tanyásgazda utolsó éjszakáját írnám meg. Az öregasszony tavaly a térdig érő hóban azt mondta, hogy negyedóráig volt kint a vécén, aztán bejött. Hajnali három óra tájban halt meg. Nem tudja pontosan, mert közben elszundított egy kicsit.

Nézem a kékesszürke falat, és gondolkodom. Egyszer csak hazajön a feleségem és a gyerek. Zajok támadnak. Eszünk, este van.

Ma kedd van. Hajnal. Tíz perc múlva lesz öt óra. Itt ülök az asztalnál, és nézem a kékesszürke falat. A fejem tompa, semmi nem jut az eszembe. Keveset aludtam az éjszaka, mivel nem lehetett. Az ablakunk a Szentendrei útra néz. Az út túloldalán hatalmas szürke sávházat építenek a munkások. Éjjel-nappal dolgoznak, több mint hat hónapja. Amikor a cölöpverő gépek az alapozást végezték, a környéken nem lehetett sem aludni, sem gondolkodni. A nyugalmunk január táján helyreállt. A daruk csendesen rakosgatták a betonfalakat egymásra, egymás mellé. Most azonban furcsa dolog történt: a ház, egyik vége két emelettel magasabbra növekedett, mint a középső rész. A korlátnak használt alumíniumcsöveket éjfél tájban elkezdték ledobálni a nyolcadik emeletről a hatodikra. A csörömpölés fél óra múltán elviselhetetlenné vált. Altatót vettem be, de hiába. Három óra tájban elvesztettem az önuralmamat. Kinyitottam az ablakot, és átkiabáltam a munkásoknak. Hiába. Talán nem is hallották. A csörömpölés folytatódott. Felöltöztem, megittam egy pohár pálinkát. Igyekeztem arra gondolni, hogy író vagyok, s így megértőbbnek kell lennem, mint a többi embernek. Igyekeztem a munkásokra gondolni, akik az ablakommal szemközt minden téli éjszakát átdolgoztak, s eközben bizonyára elfásultak, kimerültek. Az is eszembe jutott, hogy ezt a házat, amiben most élek a családommal, ugyanígy építették a munkásak éjjel-nappal, csak egy kicsit korábban. Asztalhoz ültem.

Kedd van, öt óra múlott tíz perce. Nézem a kékesszürke falat, és várok. Nem is értem, mire várok? Semmi nem jut az eszembe. Tegnap még a tanyás gazda haláláról akartam írni, de most hiába meredek a jegyzeteimre. Semmi nem jut az eszembe. Tegnap kellett volna elkezdenem a novellát. Leírni egy mondatot, kettőt. Felvázolni néhány szituációt. Erőlködök. Várom az öreg paraszt arcát. Első lakásom is eszembe jut. Pécs, Uránváros… Délután kettőkor megkaptam a kulcsot, s háromkor beköltöztem. Volt három bekeretezett festményem, hat indiai gyerekrajzom, egy vízipálmám, két bőrönd könyvem és egy gumimatracom pokróccal. A szobának világoskék műanyag padlója volt. A sarokba letettem a gumiágyat, és ráfeküdtem. Olyan volt az egész, mintha az azúrkék tengeren sodródnék valahová. Később persze minden elromlott: bútorokat vettem, szekrényeket, polcokat.

Ha megy az írás, úgy jelennek meg az arcok, mint a hívóba mártott filmen a kontúrok, keményen, pontosan. Most semmi. Jobb lenne talán, ha az arca helyett a szagára koncentrálnék, hiszen a szag is jellem… Minden embernek, családnak s a szobának, háznak, amiben élnek, jellegzetes szaga van. Ember, étel és lábbeli szaga. Ezek a szagok nem kellemetlenek, de jelzik a különbözőséget. Olyanok, mint a név. A kutya nem tudja, hogy ő, mondjuk, Hujderék kutyája, de vakon hazatalál a negyedik falu határából is. Milyen szaga volt Hujderék szobájának? A tanyás gazdának nem is Hujder volt a neve. Mi vajon? Az öregasszony ezt nem mondta. Vőnek ment oda a férje, s a tanyát nem is Hujder-tanyának nevezte, hanem Vas-tanyának, egy régi család után. Milyen szaga volt? Nyers, nyirkos földszaga. Ez a döngölt agyagpadlóból jött elő. Továbbá testszaga bakancsszaga, alma- és diófalevél-szaga. A lepedő alá minden évben kétszer friss diófalevelet raktak, mert az elűzi a bolhákat. A mennyezeti fagerendáknak s a lámpának a szaga is előjött estelente. Érdekes, hogy érzem az egész ház szagát, pedig soha nem jártam ott. Az arc mégis homályban marad.

Tíz óra elmúlt. Bámulom a kékesszürke falat. Egy sárga moly táncol a levegőben. Agyon lehetne ütni. Kicsit előre kellene hajolnom, és a tenyeremet összecsattintani. Nem ütöm agyon. Nincs értelme. Ez a pille a molyok tizenhetedik nemzedékéhez tartozik. Miként elődjei, ő is a szellőzőnyílásokon át érkezett az alsóbb vagy felsőbb emeletekről. Valaki valahol öreg függönyöket vagy jelmezeket tart a kamrában. A moly kellemes jószág, nem csíp. Szépnek azért nem mondható. Ma be kell mennem a szerkesztőségbe. Valószínűleg az üvegeshez is benézek.

 

Kőszegen élő festőművész barátomtól kaptam egy képet, melyet egy hóviharban elakadt, majd kiásott, összevissza tologatott, ráncigált autó csomagtartójában sikerült épen hazahoznom. A képhez natúr keretet rendeltem üveglappal. A keret elkészült, de elfelejtettek bele üveget vágni. Most állok az üzletben, és várakozom. Először a pult mögött álló szőke nőt nézem meg. A nyakában aranylánc lóg, ujjain aranygyűrűk, csuklóján arany karperec. Mögötte a falnak támasztva gondosan csomagolt blondelkeretek. Sok közepes blondel, nagy blondel, vastag cirádás aranyblondel. Elkészült képkeretezések függnek a falon. Végtermékek. Reprodukciók, fényképek, festmények, néhány pasztell. Elég jó belső tér. Mire tudnám ezt használni? Jó novellahelyszín lenne. Rádiójátékot is lehetne itt játszani, de azt nem írok. Kár, mert itt vannak hangok. Az üvegvágás neszei, aztán az ajtót is lehet nyitálni, és itt a telefon. Novellahelyszínnek lenne a legjobb. Ezzel a szőke nővel történhetne valami… De mi? Mi szokott történni a szőke nőkkel?

Nyílik az ajtó. Idős nő lép a pulthoz.

– Örököltem egy velencei tükröt, kellene bele négy lyukat fúrni. Vállalják?

– Csak a megrendelő felelősségére.

– Eltörhet?

– Ritkán törik el, de mi nem vállalhatjuk a felelősséget.

– Akkor köszönöm…

Ezt is bele lehetne írni. A nő nem sokat ér, de a tükör jó lenne. Blondelkeretben egy velencei tükör, és a szőke nő belenéz, aztán felsikolt. Miért sikolt fel?

A műhely felé pillantok. Meddig tart vajon egy darab üveget méretre vágni?

Újra nyílik az ajtó, alacsony, mozgékony asszony lép az üzletbe. Nem is köszön, csak a falra mutat, és felkiált:

– Szilvásvárad, gyönyörű!

Odanézek. Színes fénykép-reprodukció, tapétányi méretben. Négy deres táncol a hintó előtt, a kocsis díszes ruhában ül a bakon, a hátsó ülésen egyenruhás férfiak.

A nő átnyújtja a blokkot, és áradni kezd belőle a szó.

– Gyönyörű hely, és az a patak! Felejthetetlen. Háromszor voltam Szilvásváradon. És mind a háromszor beutalóval. A közelben van a vállalatunk üdülője. Egy huszonöt éves dolgozó kaphat háromszor beutalót… Vagy nem? – kérdően ránk néz, majd folytatja: – Amikor utoljára Szilvásváradon jártam, még az istállóba is beengedett bennünket egy lovász. A barátnőm ötven forintot akart neki adni, de nem fogadta el.

– Két kép volt? – kérdi a szőke nő.

– Igen, ez az egyik, a másik egy portré. Édesanyám arcképe… Olyan tisztaságot, ami abban az istállóban volt. A lovász odavezetett bennünket egy fekete lóhoz, amit szabadott simogatni. Én meg is tapogattam. Imádom a lovakat. Sok fekete ló volt az istállóban, de a lovász azért vezetett bennünket éppen ehhez a fekete lóhoz, mert ez nem rúgott. Kifelé aztán adtam neki egy doboz cigarettát, azt elfogadta.

– Ez lesz az? – a szőke nő egy pasztellképet tart az asszony elé.

– Igen, ez az édesanyám arcképe. Meghalt. Mindenki meghal, és az ember egyedül marad.

– Megfelelnek a keretek?

– Nagyon jó, pontosan így képzeltem.

A szőke nő csomagolópapírt terít a pultra, és belerakja a képeket.

– Még egyszer szeretnék elmenni Szilvásváradra, bár háromszor jártam ott. Beutalóval. Mondtam már, hogy háromszor kaptam beutalót?

Hallgatunk. Én úgy gondolom, hogy az asszony a pult mögött álló szőke nő üzletfele, nyilván neki beszél. De a szőke nő nem reagál. Időnként inkább rám pillant, mintha úgy vélné, hogy a mozgékony asszony hozzám beszél. De az is lehet, csak arra kíváncsi, milyen türelemmel várakozom a képkeretemre. Az kizárt dolog, hogy megérzett valamit a novellámból, melyben szerepelhetne, ha valaha is elkészülne a mű. Aligha készül el. Bár az nem rossz, hogy belenéz a velencei tükörbe, megérez valamit hirtelen az élet abszurdumából, és felsikolt.

– Gyönyörűek azon a hegyek, s a levegő tiszta, egészséges. Az a lovász, aki a barátnőmtől nem fogadta el az ötven forintot, mondta, hogy a lovak is a levegő miatt olyan szépek Szilvásváradon.

A szőke nő helyresimítja az utolsó ragasztószalagot, aztán átnyújtja a becsomagolt képeket:

– Tessék parancsolni.

– Mondja, kedves, maga járt már Szilvásváradon?

– Nem jártam – mondja, és határozott mozdulattal átnyújtja a csomagot.

Én is megkapom a képkeretemet, s a hónom alá fogva az ajtó felé lépek. Már a kilincsen van a kezem, amikor tudatosodik bennem, hogy a szőke nőnek vastag, erotikus szája van. Megállok az ajtóban, és visszanézek. A nő szórakozottan rám pillant (máshol járnak a gondolatai), nem érti, hogy mi bajom van. Elengedem a kilincset, és visszalépek hozzá.

– Mondja, el tudná képzelni, hogy itt az üzletben felsikolt?

– Én? Miért? – kérdezi csodálkozva.

– Mondjuk, ha ez egy helyszín lenne.

– Helyszín?

– Helyszín egy filmben vagy rádiójátékban.

– Maga rendező?

– Fel tudna sikoltani?

– De miért?

– Ez lenne a szerepe. Mondjuk, itt állna a pult mögött, s ahogy felpillantana, a hóesésen át látná, hogy ott szemközt az a hatemeletes ház hirtelen kettéválik. A falak közül kipotyognak az ágyak, szekrények, nagypapák és a meztelen nők az utcára.

– De miért válna ketté a ház?

– Mert így van a forgatókönyvben… Vagy az Óriás kettévágná egy karddal.

– A filmben?

– A filmben vagy a valóságban.

– Akkor fel.

– Na, próbáljuk meg. – A képet leteszem a pultra, s kicsit oldalt lépek, hogy jobban lássam a nő arcát.

– Sikoltsak? – kérdi.

– Legyen szíves.

A vastag szájú szőke nő velőtrázóan nagyot sikolt. Mintha ölnék.

A raktárból előrohannak a munkások, és izgatottan, de értetlenül kérdezgetik, hogy mi történt?

– Csak próbálunk – mondja nekik a szőke nő, aztán hozzám fordul –, jó lesz?

– Nagyon jó. Köszönöm. Majd visszajövök.

A képet a hónom alá vágom, és lassan kisétálok az üzletből. A szemközti hatemeletes ház, sajnálatosan, nincs kettévágva, de bennem már szétesett.

 

Hatkor érkezem haza. A lépcsőház sötét, a lift nem működik. Koromsötétben tapogatok fel a negyedik emeletre. A kanyarokban embereknek, nőknek, kutyáknak ütközöm. Olyan az egész, mintha a tenger fenekén botladoznék. Félve nyitom az ajtót. Biztos, hogy az én ajtóm?

– Szerelnek valamit, alighogy elmentél, kikapcsolták a villanyt – mondja a feleségem.

A mi lépcsőházunk nappal is sötét, nincsenek ablakai. Körülzárják a betonfalak. Éjjel-nappal ég a villany, ha ég. Ha nem ég, olyan a ház belseje, mint egy gyomor. Attól félek, hogy egyszer csak megemészt bennünket.

Elaludtam. Szerda van, kilenc óra. A borotvával kicsit belevágtam a fülembe, de már alig vérzik. Jól bekentem timsóval, remélem, ez használ. Itt ülök az asztalnál, és Hujderékra gondolok. Nehéz ügy. Kinek kell ma egy ilyen történet? Kit érdekel az, hogy egy öreg paraszt dugdossa a pénzét? Az egészben az a jó, hogy meghal. Ez irodalom. Egyre többet forgatom a jegyzeteimet. Valami másba kellene kezdenem. Megírni például a szőke nőt az üvegesboltból, a vastag szájával, ahogy sikított. De keveset tudok róla. Pesti? Vidéki? Bejár valahonnan? Még azt sem tudom, hogy milyen színű bugyi volt rajt… Ha egy író ránéz egy nőre, és nem tudja megmondani, hogy milyen színű bugyi feszül a szoknyája alatt, jobb, ha nem ír róla. Nincs értelme. – És ezek a régi jegyzetek… Mi a fene ez: „Fekszem az ágyon. Sikoly. Megremeg a ház. Egy ember beesik az ajtón…” – Ebből lehetne valamit írni, elolvasnák. De mi a fene ez? Hol írtam fel? Lassan feldereng valami. A hajdani Sztálinvárosban történt, szilveszter éjszaka. A kohónál dolgoztam, és huszonnégy órás szolgálat után zuhantam az ágyba. Persze munkásszállás. Ott is negyedik emelet. Törtek-zúztak valahol, remegett a ház. Aztán betörték a folyosóajtót, majd a szobám üvegajtaját is. Késsel a kézben ott állt egy részeg, hadonászott. Mi történt aztán? Nem emlékszem. Elment?

Tízkor csengetnek. Ajtót nyitok. Egy férfi áll a félhomályban. Szavazólapokat nyújt át, azt mondja, tanácstagokat választunk április tizenötödikén.

– Kire gondolnak? – kérdem.

– Hámori Lászlót jelöltük. Volt jelölőgyűlés… Nem tetszettek…?

– Vidéken voltunk. Tudja, én…

– Tudom. Alacsony, fekete… 1935-ben született, csoportvezető a vállalatánál…

Visszaülök az asztalhoz. Sokáig nézem a szavazólapokat, s közben Hámori Lászlóra gondolok. Nem ismerem, bár könnyen lehet, hogy találkoztam vele. Nálunk minden emeleten hat lakás van, három a lépcsőház bal, három a lépcsőház jobb oldalán. A két lakáscsoportot csak a lépcsőkanyar, a lift és a szemétledobó választja el, mégis messze esnek egymástól. Fél év is eltelik, mire valakivel találkozik az ember a lift túloldalán lakók közül. Bizonytalanul köszöngetünk. Sok az ember, nehéz az arcokat megjegyezni. A lakásokban átlagosan négy ember lakik, ez emeletenként huszonnégy. A házunk tízemeletes, és nyolc lépcsőházból áll. Ezek szerint egyetlen lépcsőházban kétszáznegyven, s az egész házban ezerkilencszázhúsz ember lakik. Egy nagy falu, szinte kisváros. De a falvakban mindenki ismeri egymást, itt pedig csak az ajtószomszédok. Valahogyan elválasztanak bennünket a betonfalak, lépcsőkanyarok, liftek. Soha nem találkozik itt az ember egyszerre tíz lakóval, így senkit sem lehet azonosítani vagy különválasztani a hasonló ruhájú és arcú emberektől. Nem tudom, mi lenne itt velünk, ha egymás barátságára, támogatására vagy szeretetére szorulnánk. Ha történne valami…?

Fél tizenegykor bekenem a cipőmet a Kiwi crown fekete levével, aztán elindulok a szerkesztőségbe.

Ma csütörtök van, reggel hat óra. Ülök az asztalom előtt, és nézem a szürkéskék falat. A barométer mutatója már hétszázhetvenkettőn áll, kint süt a nap. Egyre kevesebbet gondolok Hujderékra. Nehezen tudnám a családot belegyömöszölni egy novellába. Az asztal bal oldaláról már átraktam a róluk szóló jegyzeteket a könyvespolcom sarkára. Egyszer talán majd regényt írok róluk. Lehetne belőlük egy tízíves regény. Ha megjön a tavasz, elutazom Kiskunmajsára, és bejárom a környéket.

Kilenc óra van. Turkálok a jegyzeteim között. Szakadt szélű újságkivágás kerül az ujjaim közé. Beleolvasok: „Az uru indiánok törzse a Peruban lévő Titicaca-tó vidékén megadóan és közönyösen várja a pusztulását. Tudják, hogy törzsük néhány esztendőn belül végképp kipusztul. Az uruk között éhínség és sok gyilkos betegség…” – Tovább nem olvasható, szakadt a papír. Az urukra gondolok, aztán odább siklik a pillantásom. Újabb újságkivágás: „Négy hidrogénbomba volt a lezuhant B 52-esen.” Ez egy cím. Nem tudom, miért vágtam ki annak idején. Valamilyen történetembe talán éppen beleillett.

Tíz óra tájban felállok, s a polcról leemelem az atlaszt. A heverő szélén lapozgatom, megkeresem Perut, és sokáig nézem a Titicaca-tó kék foltját. Tizenháromszor nagyobb, mint a Balaton. Lehetne élni a partján…

Kint fékcsikorgás. Visszateszem az atlaszt a polcra, aztán kinézek az ablakon. Áll a forgalom. Egy véres arcú embert húznak ki az autók közül. Munkás. Szakadozott, kék ruhája van. Leültetik a járdára, s a hátát a villamosvezetékeket tartó vastraverznek támasztják. A társai mellette állnak, és beszélnek hozzá. Folyik a vére. Az egyik munkás borosüveget szorongat a hóna alatt. Az üveg csaknem a földre esik. Leguggol a társa mellé, s az üveget a járdára teszi. Kövidinka. Előveszi a zsebkendőjét, s óvatosan törölgeti a társa véres arcát. Az út túloldalán leáll a daru, s tizen-tizenöten átjönnek a szerencsétlenül járt munkáshoz. – Házunk földszintjén üzletek sorakoznak. A munkások napközben átjárnak ide kenyérért, kolbászért, borért. Délben a telefonfülkék oldalának támaszkodva söröznek. – Leáll a villamos, elakadnak az autóbuszok. Tíz perc múlva megérkezik a mentő. Végiggurul a villamossínen, majd felkapaszkodik a járdára. A véres arcú munkást kezelésbe veszik. Fehér papírtamponokkal törölgetik az arcát, aztán beteszik a kocsiba, és elviszik. A járdán néhány vérfolt marad, s a lehullott félig fehér, félig rózsaszín tamponok. A munkások a vastraverz mellett állnak. Egyikük felnyitja a kövidinkát, és a szájához emeli. Megérkeznek a rendőrök is. Mérnek, jegyzetelnek, tanúkat írnak fel. Tizenegy óra. El kell indulnom a szerkesztőségbe. Délután értekezleten ülök, későn érkezem haza. Futólag látom, hogy az árkádok alatt egy lány és egy fiú csókolózik.

Már egy órája az asztalomnál ülök. A rádióban a hetes híreket mondják. Nem hallom. Igyekszem a tanyás gazdára gondolni. Lehetne belőle egy novella. Csak a halálát kellene megírni, az utolsó három órát. De objektíven, kívülről nézve. Leírni az udvart, a diófákat s azokat a nagy úritököket, melyeket október eleje óta az ólak tetején tartottak. Leírni, hogy kijön a házból, aztán visszamegy. És nem jön ki többet. Esténként a konyhaküszöbön szokott üldögélni. Nyaranta mezítláb, ingben, gatyában. A térdére könyökölt, s a fejét a két tenyere között tartotta, mintha fájna a feje, vagy gondolkodna valamin.

Kilenc óra elmúlt. Egyetlen sort sem írtam még. A tanyás gazda helyett először a szőke nőre gondolok, akit az üvegesboltban megismertem, aztán arra a lányra, akit este az árkádok alatt láttam. Talán első gimnazista lehet. A bőre kreol, a haja vállig érő. A szomszéd lépcsőházban lakik. Tavaly nyáron még az öccsével szokott tollaslabdázni. Szép lány. Már tavaly sejtettem, hogy egyszer csak történik vele valami, de nem így képzeltem. Vörhenyes arcú, bajszos fickóval csókolózott az este. Elég érthetetlen. Úgy képzeltem, hogy később következik be az egész, s a fiú, akit megszeret, magas lesz, határozott arcú, ápolt külsejű. Egyszer a csemegében mellettem vásárolt, akkor láttam, hogy a szeme opálkék. Írhatnék róla egy novellát. A betonárkádok alatt játszódna az egész, az üzletek szomszédságában. Az árkádokon jól látszik a zsaluzás nyoma, a deszkák minden erezete és rajzolata. Nyersen hagyták az építők. Ez persze filmen lenne az igazi. Betonpillér, melyen jól látszik a faanyag erezete, s előtérben egy lányarc. Esetleg nekifeszül a feje a betonpillérnek, s a haja enyhén, kócosan szétterül a betonba vésődött fa erezetén… Érdekes, hogy a házbeli lányok nem mennek messze, mind itt csókolóznak az árkádok alatt. Talán azt hiszik, hogy az árnyékban nem látszanak. A helyzet persze az, hogy az üzletek fénye rájuk hullik, s a sziluettjük kirajzolódik a járdán. Így az árnyékok ölelkezését, a szerelmes mozdulatokat a házból is látni. Modern novellát lehetne ebből írni. Fiúk, lányok a házból. Szerelmek a liftben, lépcsőfordulókban s az árkádok alatt. – Ismét tizenegy óra, be kell mennem a szerkesztőségbe. Azt hiszem, ma este elkezdek egy novellát. Ez a hosszú hajú lány lesz a hőse, de a vörhenyes arcú fiú helyett másikat rajzolok.

Szombat van esik az, eső. A barométer lezuhant hétszázhatvanegyre. Ülök az asztalom mellett, és nézem a kékesszürke falat. Tegnap este nem tudtam elkezdeni a novellát, vendégek jöttek, éjfélkor mentek el. Keveset aludtam, kicsit fáj a fejem. Kénes volt a bor. Azt hiszem, a hosszú hajú lányról majd később írok. Alig tudok róla valamit. Azt a vörhenyes arcú fiút jobban meg kellene néznem. Ha egyszer vele csókolózik az árkádok alatt, nem rajzolhatok helyette másikat. Legjobb lenne, ha megírnám a tanyás gazdát. Nyár lenne, a gazda permetezi a szőlőt. A gálictól kék az inge, gatyája. A szőlője végében, egy hajlatban áll a korsó. Amikor kiér a rendből, mindig húz egyet a borból. Délután megszédül, és géppel a hátán elesik a rendben. Talán nem is a bortól szédül meg, hanem a fénytől, melegtől. Perzsel a nap.

Csengetnek. Az órára pillantok. Nyolc múlott. Ki lehet az? Újra csengetnek. Kimegyek, ajtót nyitok. A szomszédasszony áll kint, zavartan, riadtan.

– Ne haragudjon, hogy becsengettem… Csak azt szeretném megkérdezni, hogy ezt az ajtót hol csináltatták?

– Ezt…? Sehol, itt volt, amikor beköltöztünk.

– Valaki azt mondta, hagy maguk ezt csináltatták… Az erezete is más, mint a többi ajtóé…

– Ez eredeti ajtó…

– A rendőr azt mondta, hogy ezek semmit sem érnek, mert a két farost lemez között csak levegő van. Tölgyfa ajtót kell csináltatni.

– Tölgyfa ajtót?

– Tegnap este betörtek a hatodikra. Vésővel kivágták a zárat, és benyomták az ajtót. Elvittek minden ruhát, magnót, rádiót… Pedig csak egy órára mentek el valahová…

– Vésővel? És a szomszédok nem hallották a recsegést?

– A tévében éppen a Pirx ment… Tudja, a Holdon van a Galilei-állomás… Mindenki azt nézte…

Tíz óra elmúlt. Ülök az asztalomnál, és nézem a kékesszürke falat. Igyekszem a tanyás gazdára gondolni, de asztalosok jutnak az eszembe. Ismerek egyet Csillaghegyen, egyet a Duna-parton a Lajos utca mögött. Mennyibe kerülhet egy tölgyfa ajtó?… Ha a tanyás gazdáról akarok írni, pontosan tudnom kellene, hány éves volt… El kellene utaznom abba a faluba, és kimenni a temetőbe. A fejfán biztosan rajt van az életkora… De az egész Hujder-ügyben csak egy téma van és ez az öregember. Azt kellene megírni, hogy felakasztották a saját diófájára a saját rudazókötelével. Úgy felhúzták, hogy a talpa alatt vágtában átszaladtak a lovak. Meddig bámulom még ezt a kékesszürke falat? Mire várok?

A szerkesztőségből hazafelé jövet, az egyik kapu előtt megállít egy ember.

– Friss meszem van eladó…

Ránézek. Falusi ember, talán harmincéves. A munkásszállás kevéske nyomot hagyott már a modorán és az arcvonásain. Ahogy felpillantok a házra, látom, hogy tataroznak. Emberem kampózva int felém, és maga is behúzódik a kapu alá. Ott van a mész egy nagy vastartályban.

– Mennyit tetszik? – kérdezi, mintha valamilyen szabályos árudája lenne.

– Nem sokat.

– Meszeléshez legalább öt kiló kell – mondja.

– Öt kiló jó lesz.

Belekotor a tartályba, s egy nylonzsákot megtölt szalonnás mésszel. Kifizetem, aztán fekete aktatáskámhoz fogom a szerzeményt, melyben jó, rossz és közepes írók kéziratait viszem haza. Felszállok az autóbuszra, és az utcánkban leszállok. Senki nem kérdezi, hogy miféle mész ez?

Otthon a sarokba teszem a meszet, állva eszem egy kis töpörtyűt, aztán az asztalhoz ülök. Hujder Ignác sorsa még mindig nyugtalanít. Érzem, meg kell írnom, hogy felakasztották. Azt is meg kell írnom, hogy kik akasztották fel. A friss mész illata lassan terjedni kezd a szobában. A sarokba pillantok. A nylonzsák szétnyílt. Vajon mit kezdhetünk ezzel a mésszel? Friss tavaszi, kora nyári szaga lesz a szobának. Hirtelen eszembe jut egy horganyzott vödör, amiről a meszet csak félig-meddig sikerült lemosnunk, aztán a sör. Egy kövér, abbé külsejű kocsmáros sört töltött a vödrünkbe. Kik voltak ott? Két orvosnő egyikük férje egyetemi adjunktus, egy katonatiszt, egy állatorvos és én, akinek rangja, beosztása, már akkor sem volt. A „Nagy Tavaszi Meszes Ünnepély” jutott eszembe, és a sonka. A füstölt sonka, ami a mandulafa középső ágán lógott, és imádtuk. Befűzöm a papírt, és leírok egy mondatot. Aztán még egyet és még egyet…

A rettenetes légió

Ahogy Sviátó Géza később visszaemlékezett, a különös társaságot a Tavaszi Meszes Ünnepély hozta először össze. Látszólag sokban különböztek, de volt bennük valami azonosság. Ez az azonosság nem a sör szeretete volt, mert Eigel Tibor például nem szerette a sört. Azt sem lehet mondani, hogy a természetszeretet, mert a természetnek nagyon eltérő megnyilvánulásaival találkoztak életükben, az afrikai homokviharoktól, az Uralon túli fagyokig. Életkoruk sem egyezett. Sviátó Géza huszonötnek látszott, de csak tizenhét éves volt, s ha nem vállalt éjszakai vagonkirakást Keszthelyen, akkor éppen az érettségijére készült. Eigel Tibor már túl volt a negyvenen, Iványi Palika és Kolozs Karcsi a harmincon, Vilma és Eszter a huszonötön. Társadalmi helyzetük pedig teljesen megmagyarázhatatlanná tette összeverődésüket, mert Vilma és Eszter ezekben az években már félig-meddig orvos volt, Palika állatorvos, Kolozs katonatiszt, Sviátó Géza pedig diák, s nem tudta eldönteni, hogy étlen haljon, a rajzkészségét fejlessze, vagy színes történeteket írjon látszólag jelentéktelen emberi eseményekről.

Sviátó Géza nagyon megörült, amikor Eigel Tibor örökölte a házat, mert megérezte, hogy végre történik valami, ami fenekestől felfordítja a környék ásatag nyugalmát.

Eigel Tibor és Iványi Palika meszet szereztek valahonnan, s Vilmával és Sviátó Gézával együtt, aki egyébként a házban lakott, nekiláttak kimeszelni a szobákat. Így kezdődött a Tavaszi Meszes Ünnepély, ami később a történelemben a „Nagy Tavaszi Meszes Ünnepély” néven vált közismertté. Amikor mindent bekentek, s Vilma már százszor is elkiáltotta magát, hogy „Meszes… Meeeszees – vagy –: Apukám, úgy mész, mint a meszes” – a mész elfogyott. Vilma ekkor azt mondta, hogy amíg ő felmos, a fiúk szerezzenek valahol sört. A kútnál kimosták az egyik vödröt, s ahogy voltak, meszes füllel, meszes ruhában elindultak a kocsma felé. Az udvaron libasorba rendeződtek, elöl Eigel adjunktus, a sor végén Sviátó Géza helyezkedett el a vödörrel. Sviátó rögtönzött költeményét énekelve elindultak a kocsma felé:

 

Afrikai sivatagban Menetel a légió Meghalunk, de meg nem állunk Míg egy kocsmát nem találunk S úgy berugunk, mint a ló. Menetel a, menetel a rettenetes légió.

 

Az első nagy sikert már a szomszéd ház, a Reknitzer-villa kapujában learatták, mivel a gróf, az ismert és tisztelt afrikavadász, kijelölt kényszerlakhelyéről éppen sétára indult. A gróf minden óvatosságot mellőzve felröhögött, és valószínűleg csak azért nem állt be a sor végére, mert fokos volt nála, s finom ízléssel megérezte, hogy a fokos rontaná az összhatást. Keszthely felől beérkezett a vonat, s az utasok, akiknek egyik része úgy vélte, hogy az ötvenes években komoly arccal lelkesedni kell, másik része viszont úgy, hogy letargikusan gyászolni, megbotránkozott. A légió akkor került kritikus helyzetbe, amikor az utasok között Iványi Palika menyasszonya, Csernics Eszter is feltűnt egy főhadnaggyal az oldalán. Eszter az utóvizsgája miatt maradt a városban, így a Tavaszi Meszes Ünnepélyre csak késve érkezett. Csernics Eszteren jól látszott, hogy az utóvizsgája sikerült, az eseményt megünnepelte. Eszter valószínűleg soha nem jött zavarba, a kínos helyzetekről fogalma sem volt. Ha mégis, mindent eltakart arcszíne, melyet a legszebb maláj nők is megirigyelhettek volna. Eszter Sviátó Géza mögé beállt a sorba, és mindenkit túlordítva énekelte, hogy: „Menetel a rettenetes légió.” – Sviátó érzékelte, hogy Eszter mögé a főhadnagy is felsorakozott, és énekel. Igyekezett elterelni a többiek figyelmét, ezért a rögtönzött dallam ütemét a vödör oldalán dobolta. A vödör döngetése először Eigelt tette kíváncsivá, majd Iványi Palikát is. Hátranéztek, s látták, hogy a sor végén egy ismeretlen főhadnagy menetel. Így érkeztek meg a régi Remete-féle vasúti vendéglőhöz, ahol ezekben az években egy testes, abbé külsejű kocsmáros mérte a kukoricabort. A söntés előtt megtorpantak, összetorlódtak, s néhány pillanatig kérdésessé vált, hogy a sör vagy a főhadnagy létezése a fontosabb. Győzött a józan ész, így Iványi Palika az abbé külsejű kocsmároshoz fordult:

– Van sör?

Az abbé Sviátó Gézára nézett, aki a járási bajnokságban futballozott, aztán bólintott. Nem volt bőbeszédű.

– Akkor adjon nekünk egy vödör sört.

– Hol a vödör?

Sviátó Géza a söntéspult bádoglemezére tette a vödröt. Az abbé a vödörre pillantott, majd Sviátóra.

– Ez meszes.

– Csak kívül – mondta Sviátó.

Az abbé belenézett a vödörbe, aztán a csapot a szélére illesztve ontani kezdte a sört. A hab hamarosan kibuggyant a vödör peremén. Ekkor az abbé elzárta a csapot, és kérdően Eigel adjunktusra nézett:

– Pohárból nem isznak?

– Pohárból is iszunk – mondta Palika. – Tudja, miért?

– Mert szomjasak.

– Dehogy. Most van a Meszes Ünnepély.

– Látom a vödrön.

Az abbé megtöltött öt poharat, aztán újra a vödör fölé irányította a csapot.

– Csak négy kellett volna, én nem iszom – mondta Eigel, és tanácstalanul körülnézett.

– Elfogy – mondta Sviátó Géza, és Iványi Palikára pillantott, akinek az arckifejezésében hirtelen megjelent egy rideg vonás.

– Sikerült az uvém. A prof azt mondta, egyszer még klinikus is lehetek… – mondta Eszter.

– Ki ez? – kérdezte Palika, és a főhadnagy felé bökött a poharával.

– Ez?… Ez a Kolozs.

– De honnan van?

– A vonatról.

– Csak ezt hoztad magaddal, vagy a többieket is, akik a vonaton utaztak?

– Csak a Kolozst. Egyetlen fillérje sincs.

A főhadnagy letette a poharát, és közbeszólt:

– Mert elnyerte. Ultin.

– Egy uvés medika, nem mondom, jó. Tele lehettél dohánnyal.

– Ez civil duma. Ismerem a civil dumát.

– Majd én kifizetem a sört – mondta Eszter, és elővett egy csomó százast.

– Honnan van neked ennyi pénzed? – kérdezte Palika.

– A Kolozstól nyertem.

– Add neki vissza.

– Nem adom, ezt én nyertem. Azt csinálok vele, amit akarok.

– Ha nem adod vissza a pénzét, nem tud elmenni.

– Nem is akar.

– Mi az, hogy nem akar?

– Nem akar. Kikezdett velem a vonaton. Azt hitte… Nem tudom, mit hitt. Aztán elnyertem a pénzét.

– Add neki vissza, és akkor elmegy.

– Nem adom, ezt én nyertem.

– Akkor itt marad.

– Úgyis itt akar maradni, mert tetszem neki.

– Ezt vegyem én feleségül? – kérdezte Iványi Palika, és kérdően a többiekre nézett.

– Tudod, sikerült a vizsgája, és most nagyon boldog – mondta Eigel Tibor.

Palika a főhadnagyhoz fordult:

– Összedobjuk a dohányt, és simán utazhatsz tovább.

A főhadnagy belemerítette a poharát a meszes vödörbe, félig kiitta, aztán vállvonogatva megszólalt:

– Elmehetek, ha akarjátok, de már lekéstem a csatlakozást. Az út elszakadt. Nem akarok itt semmit. De végül a lányok döntik el, hogy mit akarnak.

– Ez hülye – mondta Iványi Palika –, de az üde hülyék közül való.

A főhadnagy letette a poharát, és fenyegető pillantást vetett Palikára.

Sviátó Géza oldalt húzta a főhadnagyot:

– Félreérted a helyzetet. Palika állatorvos, de négy évet szolgált a francia idegenlégióban. Ha rájön a köhögés, még most is homokot köp. Nagyon csúnyán tud viselkedni.

– De az Eszter engem szeret.

– Nincs jelentősége. Amióta ismerjük, Eszter állandóan szerelmes valakibe. Nála ez hangulat kérdése. Mást szeret délelőtt, mást délután, de az egész csak költészet.

Eszter végül kifizette a sört, és a vödörrel libasorba rendeződve elindultak a ház felé. Énekeltek: „Afrikai sivatagban menetel a légió…”

A ház, amit Eigel Tibor 1952-ben örökölt, nem ért valami sokat. Nagy, zegzugos építmény volt, kis toronnyal. A torony beázott, a tető behorpadt két helyen. A falak vedlettek. A századforduló után, a tízes évek közepén-végén falusi mesterek építették fel sietősen. Nyári háznak szánták, vékony, könnyed falakkal. Amikor megbukott a forradalom, az öreg mérnöknek ott kellett hagyni az egyetemet. Nyugdíjazták. A házhoz akkor építették a toldalékokat, pénz hiányában még vékonyabb falakból. A szociális érdeklődésű mérnök korán meghalt, így a második háború után a falusi tanács az özvegy mellé még két családot beutalt a nagynak tűnő házba. Amikor Eigel Tibor eltemette az anyját, a házzal két családot is örökölt, akik a műteremnek nevezett tágas, nem túlzottan világos, konyhaszerű helyiségen kívül az egész földszintet lakták. A műteremből vaslépcső vezetett fel a manzárdba, ahonnan két alacsony mennyezetű szobából a kertet és a Balatont lehetett látni. A házról a falusi tanácsnak is rossz volt a véleménye. Ez abból is látszott, hogy az ötvenes években a környező villák és házak többségét államosították, de ezt nem. Az örökség átvétele 1952-ben meggondolatlanságnak látszott, de Eigel Tibort is meg lehet érteni, mert az a város, ahol az egyetem kutató intézetében dolgozott, messze esett a folyóktól, tavaktól, vizektől. Néha még a falikutak is elapadtak, s a kiszáradás réme idegesítette az embereket. Eigel Tibort a régi ház, a tó közelsége a gyermekkorára emlékeztette. Szerette a fákat, a hirtelen támadó szeleket, melyek megtépték a kerteket, háztetőket, a hajók vitorláit. Alig egy éve vette feleségül Vilmát, aki akkor már szigorló orvos volt, és itt mutatta be az anyjának. Vilmának tetszett a ház. Eigel úgy érezte, hogy a ház és a kert hitelesíti Vilmában a történeteit a régi időkről, és talán saját magát is. Vilmát idegesítette, hogy Eigel nem ivott sört, bort, rumot. Nem ivott, és nem cigarettázott. Vilma ezt nem értette, de belenyugodott.

Vilma magyar nő volt, de Szabadkán született. A legmegbízhatóbb kereskedők közé tartoztak a szülei. Valamilyen okból ott nem vették fel az egyetemre. Erre Vilma a hátizsákjába tett egy kenyeret, melléje az Ady-kötetet, s barátnőjével, Csernics Eszterrel átúszott a Dráván Magyarországra. Gyanúsnak látszottak, de igazolták magukat. Eleinte cselédként dolgoztak jobb házaknál. Később, amikor bekerültek az egyetemre, a mások által eldobált kenyérmaradékra is ráfanyalodtak. Eigel adjunktus az egyetemen egyszer észrevette, hogy a két lány a szemétkosárban kotorászik. Meghívta őket vacsorára. Nagyon zavart volt, szégyellte, hogy jobb körülmények között él, mint az egyetemisták. A lányok temperamentuma, egészséges humora feloldotta közöttük a feszültséget. Később, csaknem egy év múlva tudta meg, hogy a lányok átúszták a Drávát, és a semmiből élnek. Kideríthetetlen, miért éppen Vilmát vette feleségül. Vilma szépsége, fiatalsága mögött talán megérezte az erős személyiséget. Vilma boldog volt, de Eszter egyedülsége nyugtalanította. Eszterben a kelleténél több volt az érzelem, s pillanatnyi hangulatai akadályozták a tanulásban, elmosták távolabbi terveit. Így mindenki nagyon örült, amikor megismerkedett Iványi Palikával, aki reális, megbízható embernek látszott. Palika még a világháború alatt elvégzett három évfolyamot az állatorvosi egyetemen, de nem tudta befejezni, mert kivitték a frontra. A háború végén nyugatra került, s a franciák egy hadifogolytáborból beszervezték az idegenlégióba. Négy évig harcolt Afrikában, aztán megszökött, és kalandos útvesztőkön át hazakerült. Nehezen jutott vissza az egyetemre, csak 1952-ben fejezte be az utolsó évet. Afrikából szívnagyobbodással került haza, s a rossz sejtelem komorrá tette az arcát. Herkulesi izomzata mindezt eltakarta, irigyelték az emberek.

Sviátó Géza családja lakott az egyik földszinti lakásban. Elméletileg. A valóságban csak Sviátó Géza, mert a család, melyhez tartozott, széthullott. Testvérei, az anyja csak a nagyobb ünnepeken és nyaranta bukkantak fel a házban. Az év nagy részében magányosan élt. Félig napszámos, alkalmi munkás, félig diák volt.

Kolozs Károlyról is kiderült később, hogy a vihar végigsodorta fél Európán. Apja asztalosmester volt az egyik Vas megyei faluban, szerény keresetét méhészkedéssel egészítette ki. A méhek miatt hozatott néhány szakkönyvet, és rákapott az olvasásra. Falusi szocialista lett belőle, vitatkozó, elméletek után kutató ember. Tizenkilencben beválasztották a direktóriumba. Odaveszett a biztonságos műhely, a gyümölcsös mögött a méhes, mert a forradalom bukása után menekülnie kellett. Kolozs Károly már Bécsben született. A család Bécsből Moszkvába került, s amikor a második világháború alatt a német csapatok megközelítették Moszkvát, kitelepítették őket az Uralon túlra. 1947-ben az anyjával települtek vissza Magyarországra. A bátyja és az apja elestek a háborúban. Kolozs vegyésznek készült, de nem tudta befejezni az egyetemet. Vegyvédelmi tiszt lett, és könnyített, levelező tagozaton szerezte meg diplomáját.

A vendéglőtől a házig vezető úton rekedtre ordították magukat valamennyien. Vilma széthullott hajjal, izzadtan várta őket a műterem ajtajában. A felmosórongyot, melyet csak néhány pillanattal korábban csavarhatott ki, még a kezében tartotta.

– Sört hoztatok? – kérdezte.

Sviátó az elaggott, ősi konyhaasztalra tette a vödröt. Vilma belenézett, és amikor a sör habzó bőségét megpillantotta, elérzékenyült:

– Olyan, mintha otthon lennénk Szabadkán, és vasárnap volna.

Poharak, csuprok, pettyes zománcbögrék kerültek elő egy iratszekrényből. Sorra megmelegítették edényeiket, és ittak. A hab az állukra, nyakukba csorgott. A második pohár sör után Vilma szeme megakadt a főhadnagyon. Elnevette magát, aztán megszólalt:

– Szevasz, te ki vagy?

– Az Eszter hozta – mondta Eigel.

– Ez a Kolozs. Nagyon szereti a sört.

Vilma a pohara mögül Palikára pillantott, s amikor látta, hogy nem készülődik semmiféle vihar, megszólalt:

– Ha szereted a sört, itt a helyed. Egy egész vödör sörünk van.

– Mi ez ennyinek?

– Mit mond? – kérdezte Palika.

– Azt kérdi – magyarázta Sviátó –, mi ez ennyinek?

– Ez a szentírásból van… Te katolikus vagy?

– Miért, ti nem?

Egymásra néztek. Nem értették a kérdést. Nem tudták egymásról, hogy ki milyen felekezethez tartozik. Ahhoz a háború alatt vagy háború után felnőtté vált nemzedékhez tartoztak, amelyik erről nem beszélt.

Az utcáról berregő, fényes motorkerékpár fordult be az udvarra. A motoron egy Blériot-szemüveges, hátizsákos férfi ült. Vilma felujjongott:

– Odanézzetek, a Kovács Pitykó!

Valamennyien kiszaladtak az udvarra. A motoros nevetett, átkiabált, átintegetett a zúgáson, aztán megállt a műterem előtt, és elhallgattatta a masináját. Mindenki odarohant, és megölelte. Kovács Pitykóból, ahányszor csak megmozdult, porfellegek szálltak elő. Levette a szemüvegjét, sapkáját, majd a hátizsákját is.

– Hivatalos kiküldött vagyok. Itt tartják a Nagy Tavaszi Meszes Ünnepélyt? – kérdezte.

– El tetszett késni, az ünnepély már tart – mondta Vilma.

– Van engedélyük ünnepélyt tartani?

– Van, kérem szépen.

– Kitől?

– A Művészek Írók Tudósok Szabad Szakszervezetétől.

– Az érvénytelen. Csak a területileg illetékes Főmeszes adhat engedélyt a Nagy Tavaszi Meszes Ünnepély megtartására.

– A Meszes hivatal címe titkos, a Főmeszest nem ismerjük. Még senki sem látta. Csak tudják, hogy van.

– A Főmeszes titkos jelvénye a füstölt sonka. Hozom az engedélyt és a jelet. Én vagyok a Főmeszes! – mondta Kovács Pitykó, s a hátizsákjából előrántott egy sonkát. Felmutatta, aztán a sonkát a feje fölött lóbálva gyorsuló léptekkel elindult az udvaron. Eigel Tibor mögéje sorakozott, majd a többiek is: Vilma kántálni kezdett:

 

Éljen a Meszes! Éljen a Meszes! Múlik az élet, Megy, minta Meszes… Eljött a sonka, éljen a Meszes!

 

Kolozs Sviátó Géza mögött menetelt. Egy haldokló sárgabarackfa és az elburjánzott bodzabokor mögött hátbabökte:

– Koma, ti mindig ilyenek vagytok?

– Nem – mondta Sviátó. – Csak a meszes ünnepeken.

– Kovács Pitykó hirtelen megtorpant, s a diófa egyik alsó ágára felakasztotta a sonkát. Széttárta a karját, mint egy püspök, és kenetteljesen megszólalt:

– Imáádjáátok a Sonkát. A Sonka a gyomrotokba lát.

Valamennyien térdre vetették magukat, imát mormoltak, és hangos kiáltásokban törtek ki: „Ó, mennyei sonka! – Sonka, maradj velünk!” – „Ó, Sonka király, ott fenn!”

Kovács Pitykó újra elkiáltotta magát:

– Babla krajcen Grosze Salututáre Sonkent!

Mindenki felegyenesedett, és feszes díszmenetben elvonult a sonka előtt. Ekkor Kovács Pitykó arca nyájasra változott:

– Elvtársak, ez a mi ünnepünk, ez a mi Sonkánk.

Nem tudta folytatni, mert a menet zsebkendőt lobogtatva elindult a diófa körül. Mindenki énekelt: „Sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót, ez vezesse harcra a magyar dolgozót…” – A menetből valaki elkiáltotta magát:

– Le a sonkával a fáról!

– Várjatok, még van egy stáció – mondta Kovács Pitykó.

Vilma ekkor hirtelen kilépett a sorból, leakasztotta a sonkát a fáról, s a megtorpant menetnek odakiáltotta:

– Lófasz a seggetekbe – és a műterem irányába elfutott a sonkával.

A Nagy Meszes Ünnep hangulata elbizonytalanodott. A bokrokon át, aki csak tehette, utat tört magának a műterem felé. A többiek kimentek az útra, a sietséget beszélgetéssel leplezve közelítettek a házhoz.

A műteremben sértetlenül hevert a sonka az asztalon. Vilma kenyeret szelt, és vihogott.

– Öregem, ti addig imádjátok a sonkát, amíg beköpi a légy.

Kovács Pitykó az asztalhoz lépett, és megemelte a sonkát.

– Szürkehályog – mondta. – Ez volt az első komolyabb szemműtétem, és sikerült. Ezt a sonkát kaptam a családtól.

– Ide figyelj, meszes, elég a jelképekből. Ez sonka. Sonka és kész. Tedd le az asztalra, mert elfogy a türelmem – mondta Vilma.

Nagy kajálás kezdődött. Sonka és kenyér. Bőven. Aztán sör. Amikor elfogyott, Kovács Pitykó és Sviátó motorra ültek, és szereztek a környéken két üveg rumot. Eigel Tibor egy hokedlin állt, és verseket szavalt. Áprily Lajost, Szabó Lőrincet, aztán Villont és Faludy Györgyöt. Jól összekeveredtek a dolgok. Kolozs Esztert figyelte. Eszter, ahogy fogyott a fény, egyre közelebb húzódott Iványi Palikához. Amikor besötétedett, már a légiós karja alá dugta a fejét, mint egy pulikutya. Kolozs megérezte, hogy nincs esélye. Arra gondolt, hogy feláll, és elmegy. De nem állt fel, mert vonzotta valami a lányhoz, reménykedett. Eigel adjunktus újabb strófát szavalt valamiből:

 

Francia vagyok Páris városából mely lábam alatt a piszkos mélybe vész méterhosszan lógok egy nyárfaágról s nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.

 

Kolozs nem tudott elmenni, magához húzta a furcsa társaság, mint a mágnes. Esztert nem értette, más volt délelőtt, más délután, más este. Úgy gondolta, hogy marad, amíg lehet, és szolidan viselkedik. Mégis, amikor csend támadt, Eszterre nézett és megszólalt:

– Az emberi élet tartalma pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó… Minden lelki jelenség álom és ködkép…

– Miért mondod ezt? – kérdezte Eszter.

– Nem én mondom, Marcus Aurelius írta.

Eigel Tibor lejött a hokedliról, és Kolozshoz fordult:

– Valószínűleg nem tudtad, hogy Iványi Palika és Eszter jegyesek. Hamarosan összeházasodnak.

Kolozs megértette, hogy Eszter karnyújtásnyira van tőle, de már elérhetetlen. Szeretett volna elmenni, bevágni az ajtókat, ahogy oly sokszor megtette, de nem ment el. Elfogadta a helyzetet. Volt ezekben a sokfelől összeverődött emberekben valami, ami otthonossá tette a helyet, ahol éppen tartózkodtak. Később is összejöttek, havonta, kéthavonta, nyáron hetenként, ahogy az orvosi és a katonai szolgálat engedte. Iványi Palika feleségül vette Esztert, 1953-ban kislányuk született. Palika a déli határ közelében volt állatorvos. Később a Balaton mellé kerültek, ott halt meg. A szíve évről évre nagyobbodott, végül felrobbant. Eszter ekkor áthozta a szüleit Bácskából, azok vigyáztak a kislányra, amíg a közeli kórházban dolgozott. Eszter 1970-ben gyanakodni kezdett, hogy valamilyen titokzatos betegsége van, mert hónapról hónapra soványodott. Budapestre utazott, és megvizsgáltatta magát. Hallotta az orvosok párbeszédét. Latinul fogalmaztak. Nem tudták, hogy Eszter is orvos. Rákja volt. Hazautazott, és az apja a borotvakésével átvágta a torkát.

 

A kiránduláshoz Sviátó Gézának semmi kedve sem volt. A városra, ahol tizenkét éves koráig lakott, alig ismert rá. Csak a barlangra és a tóra emlékezett, ami telente páraködbe burkolta a környező épületeket. A házakat átépítették vagy lebontották, s a helyüket új, talán szép, de idegen betontömbök foglalták el. Venni akart valamit, talán egy zsebkést vagy valami hasonlót, amikor helikopterek jelentek meg a házak felett. A helikopterek nagyok voltak, szokatlanul nagyok. Némelyik akkora, mint egy ház, vagy még nagyobb. Kötelékben repültek, zúgásuk borzongással töltötte el az embereket. Sviátó Géza megtorpant az üzletsor előtt, és az égre pillantva igyekezett megállapítani, hogy miféle helikopterek csapják a zajt. Sötétzöldek voltak, nagyok, ismeretlenek. Már bánta, hogy elfogadta a meghívást, ösztönösen a menekülés útját kereste. Lemondott a vásárlásról. Átment a régi moziudvaron, s a kórház előtt, kerülővel igyekezett eljutni a vasútállomásra. Alig érte el a felső utcát, újabb nyugtalanító zaj támadt. Mintha megnyílott volna a föld. Úgy tűnt, elszakadt valami a mélyben. A zaj felé tekingetve páncélosokat vett észre a levegőben. Légpárnás vasdobozok emelkedtek a magasba. Emelkedtek és süllyedtek. Kíváncsian felugrott a kórház kerítésére, és onnan figyelte a különös jelenséget. A páncélosok a földön szaladtak, de ha egy farakás, kerítés vagy ház került eléjük, a levegőbe emelkedtek. Némelyik páncélos vastagabb volt, mint a többi, s nem ágyúcső meredt a páncéltornyából a levegőbe, hanem valami más. Egy furcsa tárgy, valamilyen szerkezet, amit nem lehetett hasonlítani semmihez. Az egyik tank oldalán felvöröslött az ötágú csillag. Sviátó megnyugodott, úgy gondolta, csak hadgyakorlatról van szó. De a zaj fokozódott. Csakhamar különös repülőgépek kerültek föléje, és az árnyékuk végigúszott az utcán. Sviátó, ahogy körülnézett, látta, hogy néptelen a város, egyedül van. Fent vasszörnyek szállnak, s lent ő az egyetlen ember. Menekülni kezdett, futott. Gyorsan távolodott a vasúttól, kórháztól az üzletek, hivatalok biztonságától. Átrohant a vásártéren, a mérlegházon túl elérte a mezőket. Felrohant egy dombra, aztán a túloldalán leereszkedett a bokros, harasztos síkságra. Megvadult csorda vágtatott vele szembe. Fekete bikák sokasága. Fent idegen repülőgépek szálltak, s a zúgás, morajlás megvadította a csordát. Sviátó kétségbeesetten ugrált a bikák között, érezte, hogy a halál kikerülhetetlen, legázolják. A fekete bikák között, a csorda közepe táján felbukkant egy fehér ló. Mint a reménység. A ló felágaskodott, mellső lábával az ég felé rúgva nyerített. Sviátó Géza a ló mellé törekedett, vele sodródott tovább a fekete bikák között. Úgy gondolta, hogy a bikák a lovat is elsodorták valahonnan, s a ló majd kitör a csordából. De nem. A ló mindig a csorda közepén nyerítezett, mintha a fekete bikáknak a szelleme lenne. Egy homokbánya szélén hirtelen elkanyarodott a csorda, és Sviátó Géza egyedül maradt a felszaggatott haraszt és a távoli erdők között. A csorda után bámult, és a hömpölygő fekete tömegben még kilométernyi messzeségből is látta az ágaskodó, fehér lovat.

A hegyek bazaltomlásait figyelve elindult a Balaton felé. Fenyvesekbe tévedt, nyers gombát evett. Futva, tétován közelítgette a tó partját. Éjszaka lapályon kelt át, savanyú rétek között. Néha lehasalt és ivott a sédekből. Fent, a sötét égen repülőgépek szálltak. Zúgásuk nehézkes volt, szinte már nyögés. Mintha nagy terheket szállítanának, vagy a motor beleszakadt volna az erőlködésbe. Robbanások is hallatszottak. Puhán, bizonytalanul, mint amikor leomlik egy tűzfal, vagy régi vályogház.

Hajnalban érkezett meg a házához. Feleségét és a lányát a pincében találta meg. Sírtak. Azt hitték, hogy Sviátó már meghalt, s vége a világnak. Sviátó ivott egy kevés bort, és kenyeret evett. Amikor kivilágosodott, bekapcsolta a rádiót. Nem mondtak híreket, nem közvetítettek zenét. A készülék minden hullámsávon sípolt. Néma volt London, Bécs, Moszkva és Budapest.

– Úgy látszik, történt valami – mondta Sviátó.

– Táviratozni kellene az apunak, hogy jöjjön ide – szólalt meg a felesége.

– Már nem lehet táviratozni.

Sviátó a lányát nézte. A kislány rajzolt. Zsírkrétával egy nagy sárga körtét rajzolt, zöld levelekkel a kocsányon. A körte egy piros mező közepén helyezkedett el, sajátságosan.

– Ezt neked rajzoltam – mondta, amikor elkészült.

– Jó lenne megenni.

– Szép?

– Szép körte. Ennél szebbet már aligha látunk.

Nem mertek kimenni a házból. Délben sóletet ettek hidegen, és bort ittak rá. Sviátó felesége utálta a bort, de azért ivott egy keveset, mert vizük már nem volt.

A rádió délután sem szólalt meg. Sviátó arra gondolt, hogy kimerültek az elemek. Újakat rakott a rádióba, és csavargatta a gombot. A VEF 206-os nem szólalt meg. Orosz rádió volt. Két éve, amikor a régi, magyar készülékük bedöglött, akkor vették Tapolcán. Három sávon működött, de a rendőrség, a Taxi és a hadsereg saját URH adásait is fogta, amikor nem kellett. Most néma maradt. Csend volt a világban, súlyos, nyomasztó csend. Lassan bealkonyult. Lementek a pincébe, és a hordóknak támasztották a hátukat. Vártak. Sviátó teleszívta a hébért, s a bort egy kármentőbe eresztette. Ezt a műveletet többször megismételte, s amikor a faedény félig megtelt, a lába elé tette. Gondosan bedugta a hordót, és a hébért visszaakasztotta a helyére. Kislánya oroszlános bögréjével meregetett a borból, és kortyolgatta.

– Nem kellene innod – mondta a felesége.

– Igyál te is.

– És a gyerek? Mi lesz vele?

– Csak néhány kortyot iszom.

Ülve elaludtak. Éjfél már elmúlhatott, amikor iszonyatos sivítás szakította szét a csendet. Mintha őslidérc zuhant volna le az égből. Hullott a vakolat. Sviátó felugrott, és a nagy szüretelőkádat az oldalára fordította.

– Menjetek bele! – ordította.

Amikor a felesége és a kislánya a dongák védelmébe húzódott, a kármentőhöz lépett, és belemerítette a poharát. A borba is vakolat hullott, a kiszáradt malter kvarcogott a foga alatt. Lehasalt a lépcső mellé, és várt. Újabb sivítások és detonációk követték egymást. Kiszakadtak az ajtók, valahonnan fényesség és hőség tört be a pincébe. Sviátó izzadt, az arcán égő fájdalmat érzett. Csend lett, csak a szél motozott a romok között. Sviátó órákig nem mert megmozdulni. Amikor lassan megmoccant, már hajnalodott. Feltérdelt, megtapogatta a lábát, aztán a karját is. Karja, lába mozgott. Felgyújtotta a zseblámpáját, és belevilágított a szüretelőkádba. Kislánya és a felesége nagy szemekkel meredtek rá. Nem szólaltak meg, csak néztek. A kármentőhöz lépett, megmerítette az oroszlános bögrét a borban, és odakínálta a feleségének. Az némán átvette, belekortyolt, majd a gyereket is megitatta. Sviátó újra megmerítette a bögrét, és lassan a torkára öntötte a folyadékot. Amikor a bögre alján már csak törmelék maradt, letette. A kármentőből bort locsolt az arcára. A bor csípte, marta a bőrét.

Leült a lépcsőre, és a kiszakadt ajtó nyílásán át a kertet bámulta. Éjszaka eltűntek a diófák, eltűnt a kerítés, az alattuk lévő nádfedeles ház is. Ahogy növekedett a fény, csodálkozva látta, hogy a Balatonban nincs víz. A tó helyén nagy, barna sebhely tátongott. Ekkor a kerti úton megjelent egy emberi alak. Lassan, nehézkesen lépdelt fölfelé. Amikor közelebb ért, látta, hogy egy magyar katona. Hátraszólt a feleségének:

– Egy tiszt jön felfelé.

– Tiszt?

– Egy magyar tiszt.

– Akkor ez Magyarország.

– Tudod, ki ez? A Kolozs. A Kolozs jön.

Sviátó Géza felállt, és kivonszolódott a teraszra.

– Te vagy, Kolozs?

A tiszt nem válaszolt, de Sviátó látta, hogy Kolozs Karcsi jön fel a lépcsőn.

– Mi történt? – kérdezte Sviátó.

– Semmi. Az emberi élet tartalma pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó… ami a sorstól jött, azt fogadja úgy, mint onnan valahonnan eredőt, ahonnan ő maga is jött. Főleg pedig várja lelki békességgel a halált, hiszen az nem egyéb, mint az őselemek bomlása, melyekből minden élőlény összeállt.

Sviátó felesége is megjelent a teraszon.

– Kolozs, ugye ez Magyarország?

– Ha pedig az őselemeknek éppen nem rettenetes, hogy mindegyikük folyton mássá és mássá változik, miért néznénk mi szorongó szívvel mindenek változását és bomlását? Hiszen ez a természet szerint van. Márpedig semmi sem rossz, ami a természet szerint való.

– Ezt te mondod?

– Nem, ezt nem én mondom. Ez régi dolog.

Sviátó Géza reggel hét óra tájban kászálódott ki átizzadt párnái közül. Úgy érezte, kerékbe törték éjszaka. Minden tagja fájt. Lement a présházba, s a polcról leemelte a pálinkásüveget. Öntött magának. Kintről zúgás hallatszott be. Fülelt egy ideig, aztán lehajtotta a pálinkát. Elindult a ház ajtaja felé, hogy kinyissa, de az asztalon nagy, túlérett paradicsomokat pillantott meg. Kettévágott egyet, megsózta és megette. Kint még mindig zúgott valami. Kinyitotta az ajtót. Köd ült a tájon. A ház mögött semmi sem látszott a hegyből, s a hegy lábánál a víz körvonalait csak sejteni lehetett. A hegyet borító erdő mögött helikopterek zúgtak.

„Pontyot most lehetne fogni” – gondolta Sviátó, és visszament a présházba. A horgászbotjai között keresgélt. Vizsgálódás közben megakadt a szeme a pálinkásüvegen. „Legjobb lenne, ha innék még egy stampedli szilvát” – gondolta. Töltött magának, megitta, s az ablakon át kipillantott a vízre. Az oszladozó ködben ekkor észrevette a halászhajókat. Egyik a nádas mellett állt, a másik kanyarodott. Éppen hálót vetettek. Sviátó tudta, hogy ilyenkor nem lehet halat fogni. Ha a halászok meghúzzák a vizet, napokig nincs se ponty, se keszeg.

A festőállványát kivitte a teraszra, a köcsögöt is az ecsetekkel, és nekilátott, hogy lefesse a halászokat, ahogy az őszi párában lebegnek hajóikkal és hálójukkal. A vásznon azonban fák, bokrok bontakoztak ki, egy tölgyerdő részletei. Tíz évig festett absztraktul, modernül, aztán minden átmenet nélkül hordókról, öreg présekről, régi fakádakról formált csendéleteket, majd tájképeket festett reggel, délben, este. Főleg erdőt. Az erdőtől remélt valamit, oda szeretett volna menekülni.

Felkelt a lánya és a felesége. Tojást sütöttek paprikával. Kenyérre tették. Sviátó Géza tojásos kenyerével sétára indult a kertben. Kinyitotta a kaput, nézte a szőlőt, közben rágott. A lánya és a felesége beültek a kocsiba, és elmentek Révfülöpre vásárolni. Sviátó ivott egy kevés bort, aztán tovább festette a fákat. A hetvenes évek vége felé a természetben hitt, az erdőkben.

Tíz óra után besétált a kertbe egy arany váll-lapos főtiszt. Sviátó nem vette észre. Kolozs Károly a lugas és a lépcső között állt, és sokáig nézte, hogyan keni fel Sviátó a festéket, s a masszából hogyan kelnek életre a fák, a fák közül hogyan árad az ember felé a csend. Amikor Sviátó mégis észrevette, hogy ott áll, csak mosolygott.

– Tudtam, hogy eljössz ma vagy holnap.

– Véget ért a hadgyakorlat, gondoltam, benézek hozzád.

– Az éjjel azt álmodtam, hogy ezen az úton jöttél be a kertbe.

– És?

– Semmi. Zűrös volt a világ. A Balatonban például nem volt víz.

– Ne vedd komolyan. Lizgersav-dimetilamid.

– Mit csináljak?

– Kis adagban csak hallucinációkat okoz. Pszichotoxikus anyag. Nagyobb adagban elmezavar, majd a halál következik.

– Miről beszélsz?

– Még nem vetették be a nyugatiak, de te valahol mégis beszippantottad.

– Miért mondod ezt?

– Három éve csak erdőket meg fákat festesz. Ez tünet.

– Te hülye vagy. Leülsz?

– Le, adhatnál egy kis bort. Rohadtul megszomjaztam.

Kolozs leült a kecskelábú asztal mellé, és a félig kész festményt nézte. Sviátó lement a pincébe, és csakhamar egy üvegkancsóval tért vissza, amiben aranyló óbor gyöngyözött. Poharakat tett az asztalra, aztán mindegyiket megtöltötte. Koccintottak, ittak. Sviátó újra töltötte a poharakat, aztán megszólalt:

– Húsz éve, vagy huszonöt, amikor először találkoztunk Eigel házában, mondtál valamit, hogy az emberi élet tartalma pillanat… Vagy valami hasonlót. Emlékszel még?

– A Nagy Tavaszi Meszes Ünnepre? Nem is volt igaz.

– Hogy volt ez? Az anyag változó, vagy mulandó…?

– „Az emberi élet tartalma pillanat; az anyag változó, az érzékelés homályos; egész testünk összetétele könnyen romlandó… Minden testi dolog rohanó vízfolyás, minden lelki jelenség álom és ködkép, az élet harc és számkivetés, az utókor dicsérete feledés…” Erre gondoltál?

– Erre. Mi ez?

– Marcus Aurelius római császár és hadvezér második könyvéből való, amit Carnuntumban vetett papírra. Akkor éppen a germánok ellen vezette a hadait.

– Jó az, ha a katonák feje ilyen idézetekkel van tele?

– Marcus Aurelius az ötödik könyvében a következőket mondja a rómaiaknak: „Minden egyes lény arra tör, aminek a kedvéért megalkották. Amire pedig tör, abban a célja. Ahol a célja, ott a haszna és java. Az értelmes lény java a közösség. Mert hogy mi közösségre születtünk, az régen bebizonyított tétel.”

– Marcus Aurelius, úgy emlékszem, sztoikus volt.

– Sztoikus, de táborban töltötte az életét. Félelmetes hadseregével lemészároltatta a germánokat, parthuszokat, kvádokat, de estelente a sátrában ilyen mondatokat jegyzett fel, hogy: „Minden lelki jelenség álom és ködkép.”

– A lelki jelenség persze valóságosabb is lehet, mint a vasöntvény vagy egy nagy darab, szárazra repedezett disznószar. Ha nem lenne valóságos, nem dőlnének meg zsarnoki uralmak, szerelmi bánatukban nem lennének öngyilkosok a lányok, VIII. Edward, angol király Simpsonné kedvéért nem mondott volna le az angol trónról.

– Mondd, az Eszter szüleivel beszélő viszonyban vagy?

– Néha találkozunk.

– Ha az Eszter lányát örökbe fogadnám, mit gondolsz, beleegyeznének?

– Kizárt dolog. Bácskaiak.

– Öregek már.

– Hát… Öregek. De az Eszter lánya már leérettségizett. Most akarod örökbe fogadni?

– Csak hogy tartozzon valakihez. Beszélhetnél az öregekkel.

– Jó, majd beszélek velük. Mondtam már, hogy írtak Eigelék? Haza akarnak jönni.

– Otthagynák Új-Zélandot?

– Azt írták, hogy haza akarnak jönni.

Sviátó hátralépett, és hosszan nézte az erdőrészletet, amit az őszi párában lebegő halászhajók helyett festett. Kolozs némán, mozdulatlanul ült a háta mögött.

Öninterjú

Nem találtam otthon az írót, de engedélyt kaptam, hogy megérkezéséig leüljek a szobájában. Egész tűrhetően lakik, negyedik emelet, két szoba, összkomfort. Ha azokra az albérletekre gondolok, ahol több mint egy évtizedet töltöttem el az életemből, Bertha Bulcsu ne szóljon semmit. Bár negyven felett jobb helyen is láttam már írókat lakni, igaz, rosszabb helyeken is. Túl nagy a zaj. Az egész Duna-kanyarba igyekvő forgalom elhömpölyög az ablaka alatt. Az ablakon roló, redőny vagy spaletta helyett okkersárga függönyök lógnak. Igazi függöny, csipkéből, nincs. Az ember zavaró közeg nélkül kibámulhat az utcára. Szobája talán tizenhét négyzetméter, az ajtó mellett jobbra egy fekete asztal áll, balra mennyezetig érő könyvespolc, azon túl modern, fekete tetejű komód húzódik egészen a heverőig, ahol valószínűleg Bertha Bulcsu alszik. A heverő végében egy szekrény áll, polcain hanglemezek, folyóiratok sokasága, tetején lakik a televízió. A heverővel szemben, az ablak és a fal között látható az íróasztala, előtte báránybőrrel letakart szék. Az íróasztaltól jobbra újabb mennyezetig érő könyvespolc. Nem lehet sok könyve, talán ezer kötet, bár az előszobában is láttam polcokat… A falon képek függnek, egy tasiszta kompozíció valakitől, egy-egy Borsos Miklós-, Martyn Ferenc- és Ferenczy Béni-rajz, Lantos-tűzzománc s Bartha László címlapterve az Át a Styx folyón című kötethez. A komódon hatalmas filodendron áll, alatta rézből színházi gong, odább lemezjátszó, rádió, könyvhalmok. Egyetlen okkersárga szőnyeg van a szobában, az ajtótól az ablakig ér. Kopott. A tapéta és az ablakkeretek is kopottak. – Előveszem a noteszomat, de mielőtt feljegyezném a látottakat, újra körülnézek. Csak most látom, hogy a fekete asztalon, mely mellé leültettek, egy cserépkancsóban őszirózsa és valamilyen bársonyos virág színesedik. A kancsó mellett durván faragott melence áll tele szilvával, szőlővel, mandulával. Az asztal sarkánál a radiátoron újsághalmok porosodnak. Magyar Nemzet-ek, Népszabadság-ok, Magyarország-ok, horgász-, vitorlás- és autósújságok. Az íróasztalán és körülötte nagy a tarkaság. Szinte vonzza az embert az összekeveredett jegyzetek, levelek, apró szótárak, színes, pici tárgyak, szerszámok és szerkezetek televénye. Nem bírok tovább ellenállni a kísértésnek, felállok, és az asztalához lépek. – De mintha máris nézne. Gyanakvó szemét a tarkómon érzem. Körülnézek. Képzelődés az egész. Az ajtókon fehér katedrálüveg van, ha ott állna, látnám a sziluettjét. Nincs itt, csak a szelleme. Micsoda asztal?! Megírhatatlan. Egy szellemi trágyadomb. Levelek faltól a lámpáig, legalább kétszáz darab, egy kávésdoboz tetején újabb ötven, nyilván a frissebbekből. Középen Joyce Ulysses-e kék kötésben, rajt piros, négyszögletes rádió, mellette jegyzetek, névjegyek, s az egészen nyomatéknak egy tűzzománc relief darabkája. Ulysses-től balra egy életfa áll cserépben, alatta orvosságos dobozok, köztük egy megszakítókalapács, gyújtógyertya, villanykörték, kis cseréptálban tengeri kagylók, mögötte tollak, csavarhúzók, ecsetek és apró tűreszelők. Ulysses-től jobbra noteszok, fényképhalmok, színes ceruzák hevernek, egy köcsögben újabb tollak és színes ceruzák, vagy száz darab. Fémdobozok, félig letekeredett írógépszalagok, fényképkazetták, olló, radírok és nyolc darab asztali naptár. Egy a tartóján, a többi mellette. A napok, a hetek, az egész év agyon van jelölve. Színes bejegyzések tarkítják a mezőket reggel nyolctól este nyolcig. És minden ismétlődik. Hétfő-kedd: „Novella, Népszabadság.” Ugyanez más színnel csütörtök-pénteken, aztán a jövő héten. Majd átcserélve valamilyen más munkával. Közben kis címszavak a napok bizonyos óráiban: „Finnek, Természetvédelem, Szakonyi, Permetet venni, Telefon könyvkiadó…” A naptárak egymásban folytatódnak, majd visszakanyarodnak. Szánalmas küzdelem a hiányzó idővel. Az asztalon néhány frissen felbontott, nagy alakú boríték is hever. Egyik a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumból érkezett. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, belenézek. Két testes anyag és egy levél: „Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács 1978. II. félévi munkatervéről hozott határozatának megfelelően, a minisztérium illetékes részlegei elkészítették a »Víz-védelmi feladatok a mezőgazdaságban« és »A koncentrált állattartó telepeken nagy mennyiségű hígtrágya környezetkárosítás nélküli elhelyezése, figyelemmel a hulladékszegény gazdálkodás elvére« című előterjesztést. – Kérem egyetértését, esetleges észrevételeit…”

Nem igaz. Ilyenekkel foglalkozik. A hígtrágya elhelyezkedése. Mikor ír ez az ember? És mit akar a hígtrágyával? – Addig írta az ÉS-ben az országos gondokat felvállaló cikkeit, míg aztán komolyan vették. Berántották mindenféle bizottságba. Most megnézheti magát. Volgával, Mercédesszel berobognak a főosztályvezetők, államtitkárok, s bármeddig tanácskoznak a hígtrágya-kezelésről, kapják a fizetésüket. Az író saját rezsiben autózik, abbahagyja a regényét, írás helyett megbeszéli a trágyahelyzetet. Amíg tanácskozik, nem kapja a fizetését, mivel egyébként sincs fizetése. Ez a Bertha is kitalálta magának az életet.

Az íróasztala felett nagy alakú, sötétkék csillagtérkép függ, a The National Geographic Magazine melléklete. Alatta Balaton-térkép, tőle jobbra a falon és a könyvespolc oldalán barométer és egy páratartalom-mérő készülék függ. Úgy látszik, ezek a koordinátái: Világegyetem az egyik végén, hígtrágyakezelés a másikon.

Nehezen kerül elő. Mit lehet ebben a szobában csinálni? Talán olvasni valamit, vagy feltenni egy lemezt? Erre nincs engedélyem. Az ágya végében, a televízió alatt raktározza a lemezeit. Nincs sok lemeze. Schubert, Mozart, Chopin, két agyonjátszott Beethoven, főleg az ötödik, Liszt-, Bach-orgonadarabok, Edith Piaf-album, hat-hét ország folklórzenéje. Nem hinném, hogy ezeket hallgatja. Egy finn: Eino Tulikari kantele darabjai. Kizárt dolog, hogy egyszer is meghallgatta. Óvatosan kicsúsztatom a borítóból, és a fény felé tartom, merőlegesen. Lehetséges, hogy kantelét hallgat?

Érzem, hogy valaki néz. Lemezzel a kézben lassan megfordulok. Bertha Bulcsu a szobában áll, és figyeli, mit csinálok. Nehezen szólalok meg:

– Bocsánat… Fogadni mertem volna, hogy soha nem hallgatta meg ezt a kantelét…

– Északi zene. 1975-ben Helsinkiből Kokkolába, majd Kaustinenbe is eljutottam. Eino Tulikarival találkoztam, hallgattam a játékát. De semmit sem értek a zenéhez. Csak megsejtek valamit a hangokból. Nem mindig. Tegye le. Oda a heverőre tegye le, és maga is üljön le.

– Így jó lesz?

– Én odább tettem volna, vagy a tokjába. Bort adhatok? Vagy mást?

– A bor jó lesz.

Bertha Bulcsu kimegy, nyitva hagyja a szoba- és a konyhaajtót, mintha ellenőrizni akarná, hogy mit csinálok a szobájában. Néhány pillanat múlva két pohárral és egy zöld borospalackkal tér vissza. A poharakat és az italt a fekete asztalra helyezi. Felemeli a karját, int, az asztal mellé ülünk. Tölt, fénybe emeli a poharat, lassan kortyol. Iszik, iszik, iszik… Nem is értem, hogy egy decis pohárból hogyan lehet ilyen hosszan inni. Leteszi, vár, néz. Engem. Az arcomat. Megszólalok:

– Ha megengedi, feltennék egy kérdést a kezdetekről. Hogyan éltek, a család? Mi volt ott, ház vagy emberek?

– Ház nem volt. Épületeket béreltünk. Régen, tudja, rengeteg épület volt, amit ki lehetett bérelni. Lakbért fizettünk, a lakbér komoly profitot hozott a háztulajdonosoknak. Apám a család legtehetségesebb szülöttje volt, csodálatos hanggal, színpadi fellépéssel. Gyerekkoromban örökké szólt nálunk a zongora, s apám énekelt. Későn, húszéves korom után tudtam meg, hogy felvették a Zeneakadémia operaénekes szakára, de anyám azt mondta, vagy ő, vagy a színpad. Apám így aztán vidéki tanító, majd tanár lett, s helyi szónoklatokat mondott a szereplés kedvéért, akkor is, amikor nem kellett volna. Apám ma, hetvenéves korán túl is színpadi ember maradt, hatásos fellépéssel. Anyámat, aki klasszikus arcú, fekete szépség volt, már rég elvesztettem. Meghalt, de él. Mindent tőle tanultunk meg, amit a társadalomban mozogva használni lehet. Ha azt mondja, ház meg szülőföld, nekem a nagyszüleim portája jut eszembe, Nemeskeresztúron. A nemeskeresztúri ház volt az én szülőházam, bár nem ott születtem, s a Marcal völgye jelentette számomra először a hazát. Tehenek és tinók voltak az istállóban, ezek bőgtek, megvadultak, s a szalmával kevert szar könnyfacsaró illata valóságossá tette a falut és a hazát.

– Haza tud még menni valahová?

– Csak, ha külföldről jövök. Akkor mindig érzem, hogy most hazaérkeztem, egy országba, városba, lakásba, ahol az enyémek várnak. Egyébként nem vagyok itthon, ahogy mások sem, ezért száguldozunk le-föl az országban, mint az őrültek. Valahol otthon kellene lenni, de valami mindenütt hiányzik.

– Hogyan telik mostanában egy napja?

– Felkelek, eszem, nézek, aztán lefekszem.

– És közben?

– Közben elmegyek csavart venni, tömítést a csaphoz, szerelőt keresni, bejelenteni, hogy elromlott a tévé antennája és a kádlefolyó, leesett a csempe, kitörött az ablak. Kérdőíveket töltök ki. Maszekot keresek, leadom a régi mosógépet, a számlással, liftesekkel vitatkozom.

– És mikor ír?

– Ha nem kell csavart venni, mosógépet cserélni, tévéantennát és csapot szereltetni, a postás és számlás nő után futni.

– Ezek szerint soha.

– Titokban azért írok. Éjjel kettő és három között.

– Most min dolgozik?

– Lemondóleveleim válogatott gyűjteményét rendezem sajtó alá.

– Az elmúlt három évben két vezető állást hagyott ott. Lemondott az Új Írás főszerkesztő-helyettesi beosztásáról, majd utána az Írószövetség titkári állásáról is. Milyen következményei voltak ennek a lépésnek?

– Bolondnak néztek az emberek.

– És a minisztérium?

– A minisztérium megértőnek mutatkozott, mivel az egészségem mindkét esetben valóságosan megromlott. Az író helyzete egyébként is sajátságos. Ilyen praktikus ügyekben nem ítélik meg olyan szigorúan, mint más kinevezett hivatalnokokat.

– A megromlott egészségén kívül más nem motiválta lemondásait?

– De igen. Az Írószövetséget főleg az aperitif miatt hagytam ott. Nem bírta a gyomrom.

– Ezt nem értem.

– Tudja, azokban a hónapokban az Írószövetség olyan volt, mint az IBUSZ. Tele voltunk külföldi vendégekkel, delegációkkal. Amikor megérkeztek és elutaztak, mindig ebédet adtunk a tiszteletükre. Valamelyik titkár velük ebédezett, gyakorta én. A költségvetésünkben aperitif volt, de előétel nem. Így a pálinkára közvetlenül a forró levest kellett felhörpölni. Ezt nem bírta sem a gyomrom, sem az ízlésem.

– Mit tart, mint író, a legfontosabb feladatának?

– Szerintem a legfontosabb írói feladat, hogy az ember mértékletesen igyon, pontosabban tudományosan. Olyan ez, mint a magfúziónál a kritikus tömeg. Az alkohol a pszichikai szférában ugyanúgy hasadóanyagnak tekinthető, mint az atommáglyában a 235-ös tömegszámú uránium. Ha az ember mértékletesen iszik, jó kedéllyel, vaskos humorral kivédi a pálya szörnyűséges ártalmait, de ha délelőtt is iszik és délután is, akkor bekövetkezhet a robbanás. Mond valamit az ember. Csendesen, mellékesen. Egy szelíd alaknak az asztal mellett (aki aztán feljelenti). Vagy dühösen, vitézül, gombafelhőben. Ezt jelenteni sem kell. A Körúton végig beszélik. Az összes ezredesnék, akik gesztenyét sütnek, s a kurvák, akik nem is értik. Meggondoltan kell inni, de kitartóan. Úgy kell felfogni az egészet, mint egy maratoni futóversenyt. Van, aki összeesik közben (vese, máj), de a kitartó futók a stadionig bírják. Stadion persze nincs, ezt a legkitartóbb futóknak sem szabad megtudni.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látja, s helyét a közéletben?

– Az írók húsz százalékának a társadalmi helyzete nagyon jó, politikusokkal vacsoráznak, sokat járnak külföldre, gyermekeik megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. A további harminc százalék megjelenik, kezet fognak velük, díjakat is kapnak. A többi ösztöndíjban és segélyekben részesül.

– A politika és a társadalmi mozgalmak érdeklik?

– Van bennem egy javító szándék, és ez sok kellemetlen helyzetbe sodor. A fő baj az, hogy a marxizmus elmélete nehezen fordítható le praktikus társadalmi, gazdasági nyelvre. A fordítás alapján létrehozott gazdasági és társadalmi helyzetek engem elég gyakran zavarba hoznak.

– Milyen a közérzete?

– Ma nagyon jó. Holnap lehet, hogy rossz lesz.

– A szorongást, mint emberi érzést, ismeri?

– A kígyóktól félek. Feljönnek a falon, és bent a szobában megfojtanak.

– Volt már életveszélyben?

– Ebben az országban mindenki volt már életveszélyben. Az ember fenyegetettségben él. Például saját önszántából felakaszthatja magát. Ez is életveszély, és sokkal reálisabb, mint az atomháború. Az atomháború késik. Mindig kitalálnak valamit. Valójában félnek, mint mi, egyszerű emberek is. És pénzt keresnek közben. Az atomháború nem üzlet, csak a fegyverkezés. Ha felrobbantanak egy szerkezetet, vége mindennek… Ha a robbantásra csak készülődnek, akkor az összes tábornok, politikus, főtisztviselő, adminisztrátor lánya gyönyörű színes bugyikba öltözhet, és szert tehet bizonyos szexuális élményekre. – A háború alatt egyébként sokszor voltam életveszélyben. Tapolcán laktunk, és az iskola parancsára selyemhernyót kellett tenyésztenünk. A hernyók borzalmasan sokat zabáltak. Mi, diákok, a Szentgyörgy-hegy felé vezető utak mentén nagy kenderzsákokba szedtük az eperfalevelet. Levélszedés közben sokszor lecsaptak ránk az angol légierő vadászgépei. Hosszú sorozatokat lőttek ki ránk, s az árkokban hasalva csak valami különös csodának köszönhettük, hogy életben maradtunk. Később, Szombathelyen, a szőnyegbombázásokat és a frontot is túléltem.

– Hogyan élt az ötvenes években?

– Nagyon jól. Napszámos, később segédmunkás voltam. Novelláim ötven százalékának az élményanyagát akkor szedtem össze. Fizikailag sokat dolgoztam, de a szellemem figyelt. Nagyobb ajándékot aligha kaphattam volna egy politikai rendszertől.

– Mitől ideges, ha ideges?

– Magamtól. Évek óta tudom, hogy a mi szűk világunk a maga módján normális. Ha ideges vagyok, bennem van a hiba.

– Van valamilyen babonája?

– Persze… Tudom, hogy a fekete macska az autó előtt szerencsétlenség, a pók és a disznó jót jelent, s ha az ember szarba nyúl, biztosan szerencséje lesz.

– Álmodni szokott?

– Az éjszaka azt álmodtam, hogy a balatongyöröki kikötőben egy halász nagy kosár fejetlen halat tartott elém. Mondta, hogy nem ő fogta. Megijedtem a halaktól, de vele mentem a vendéglőbe, hogy megsüttessük a zsákmányt. Szálkás halak voltak. A torkomat összeböködték a szálkák, és nem adtak inni. A víz kék volt és végtelen, mintha nem is tó, hanem tenger lenne. Hullámzott, s hajók bukdácsoltak a kikötő körül félig behúzott vitorlával. Olyan volt az egész, mintha nem is Balatongyörök lenne, hanem egy rendes tengeri hely. De Balatongyörök volt. A ligetben platánok és fenyőfák álltak, s a régi kabinsor a vízpartig ért.

– Hisz a barátságban?

– Van néhány ember, akikkel évtizedek óta összejövök. Ez lehet, hogy barátság. De az is lehet, hogy erőtlenség, enerváltság, döglődés. Úgy ismerjük már egymás szemétdombját, hogy gátlástalanul tudunk együtt lenni. Idegenekkel kínosabb lenne. Nyilván ez a barátság. Ha ez után is marad valami, akkor az tényleg barátság. Van bennem szeretet az emberek iránt, s tudom, hogy azok is elviselnek.

– Vannak ellenségei?

– Természetesen, ha nem lennének, abbahagynám az írást.

– Gyűlölt már valaha valakit?

– Csak percekig, dühömben.

– Mondjon egy pénzösszeget, amit összegnek tart.

– Hogy én mit tartok összegnek, az ma Magyarországon mellékes. Egy kapitalista szagú elit diktálja az árakat. Az öröklakások négyzetmétere tízezer forintnál kezdődik, és persze az átírás. Van, aki sokkal többet kér. Ha én jobb tanácsi lakásra akarnám cserélni ezt a lakótelepi lakást, amiben élünk, százötven-kétszázezer forintot kellene fizetnem, ha öröklakásra, minimum négyszázezret. Egy Rákóczi téri kurva öt-hatszáz forintért kapható, ugyanez az Astoriából ezerért. Egyhavi albérlet hatszáz és kétezer forint között mozog, s a háromezer forintos kereset országosan nagyon jónak számít. Kenyérben is lehet számítani a keresetet, paradicsomban és paprikában is. Ki miben akarja. Idáig a lottón lehetett nyerni két-három milliót. Egy ilyen összeg helyrerázhatja az embert, de ez is befuccsolt. A Faragó Vili elintézte, hogy ne lehessen ennyit nyerni, vagyis ne lehessen ebben reménykedni.

– Érez magában valamilyen hiányt?

– Persze, azért írok. Az írással egészülök ki teljes értékű emberré.

– Szenvedélyei vannak?

– Csak azok vannak. A szenvedélyek és az undor hullámverésében élek.

– Mi a kedvenc étele és itala?

– Reggelire szívesen eszem vajas kenyeret fekete kaviárral, vagy lágy tojást pirított kenyérrel, és sajtot. Sok teát iszom. Délben friss főzeléket kevés hússal, este magyaros sülteket, amire inni lehet. Ünnepi ételeim közé tartozik a csülkös bableves, a húsos káposzta és a roston sült fogas kapri bogyóval. A száraz fehér borokat szeretem. Bort mindig szívesen iszom, csak az élet sajnálatosan korlátoz ebben. Délelőtt, sokszor egész nap, vagy azért nem ihatok, mert írnom kell valamit, vagy azért nem, mert autót vezetek.

– A nők sokat vagy keveset jelentenek az életében?

– Nős ember vagyok, gyerekem is van kettő, tehát sokat. Fiatalabb koromban nagyon bele tudtam szeretni lányokba, s ebből elég sok bajom származott. Én még a régi típusú társadalomban nőttem fel, amikor a nőket tisztelni illett, a lányokban pedig angyalokat, tündéreket sejteni. Hosszú ideig arcokba, jelenségekbe voltam szerelmes. Később is előfordult velem, hogy az érdekesebb nők egyik részének az arcára, másik részének a fenekére emlékeztem. Az arc és a hústömeg szintézise megzavart. Manapság, amikor az irodák és a városi utcák tele vannak diadalmas női seggekkel, s az egész világon győzött a nyers hús, a hullámzó biológiai szerkezet, nevetségessé válik az író arcok és szép szemek után kutató nosztalgiájával. A nők macskaszerűsége most is izgat, szívesen és nagy élvezettel írok nőkről, mert teljes egészében kiismerhetetlenek. A legolcsóbb, legközönségesebb nőben is van valamilyen különös titok.

– Melyik a legkedvesebb ünnepe?

– A karácsony, amikor Jézus megszületett, és a húsvét, amikor Jézus keresztre feszítés után feltámadt. Szeretem átélni a nagy misztériumokat, mivel magukban hordozzák az emberi lét abszurdumát.

– Ön szerint merre halad az emberiség?

– Semerre. A világ nagyobbik részén az emberek és embercsoportok igyekeznek elvágni egymás torkát. Minden csoportnak, fajnak van valamilyen elmélete, amivel iszonyatos cselekedeteit igazolni tudja. Erre az igazoló elméletre csak átmenetileg van szükség. Néhány évtized múlva már szótlanul gyilkolnak.

– El tudja képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– Természetesen. A világegyetemben a földi civilizáció csak melléktermék. Talán egy elvetélt kísérlet.

– Steinbeck azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a jövő nem létezik. Ön szerint létezik?

– Nem tudom, hogy létezik, vagy nem létezik. Ha tudnám, isten lennék, vagy augur. Akkor hatalmam lenne, vagy sok pénzem. A holnap reggel is jövő, azt biztosan megérjük. Mindenesetre úgy kell élnünk és cselekednünk, mintha létezne jövő. Figyelje meg az öreg embereket, haláluk előtt fél évvel még tele vannak tervekkel. Megnősülnek, építkezésbe kapnak, szőlőt telepítenek. Az emberben ez a csoda. Ha valamiért mégis fennmarad a földi civilizáció, akkor ez az ösztönös erő tartja fenn, és nem a tudományosan szervezett mentőakciók.

Bertha Bulcsu lassan az ablakhoz lép, és kibámul a térre. Nézi az autókat, a rohanó, tülekedő embereket, szoknyák libbenő színfoltjait. Áll az ablaknál, és néz. Azt hiszem, ez a természetes állapota.