Tűzgömbök

Ambrus markában sikamlósra izzadt a rózsafüzér. A kenyérfa láncocskákra fűzött barna magjait körültapogatta, és tűnődött, melyik mi lehet? A lapos simákat Üdvözlégymáriának, a göcsörtösebbeket Úrangyalának vélte. Néha szétnyitotta a markát, és belepillantott. Ilyenkor a vetéseket borzoló szél a markába ugrott, s hűvössége az összecsukódó ujjak fogságába esett. A szél gyorsan meghalt a tenyerében. Málladozó, izzadt semmivé vált, szomorúsággá a kenyérfa horpadt magjai között. – A földnedves, bazaltgerincű országútra pillantott, majd az ünneplőbe öltözött idős asszonyokra, akik mellette lépkedtek. Nagyanyja és annak testvére, Róza néni, a vetéseket nézte s a vetéseken túl a fákat, melyek már mind barkát bontottak, és lágyan hajladoztak a tavaszi fényben. Ambrus hirtelen feldobta a rózsafüzért, mely tekergőzve vonaglott a magasban, aztán a másik kezével ügyesen elkapta. Nagyanyja megtorpant, rámeredt:

– Ambrus… Te az Úr testét dobálod?

– Nyálkás…

– Hát ezt tanultad otthon…? Csoda, hogy Isten veri a világot? Ambrus… Ambrus…

– Nem is akartam, csak…

– Hagyd már, Anna, ezt a gyereket – szólalt meg Róza néni. – Örül a kirándulásnak, istenem…

Nagyanyja megenyhült:

– Mondd szépen, Ambrus, a fohászt… A keresztre… Már elfelejtetted? … Pedig eszes gyerek vagy… Na, mondd szépen: „Jézus, isteni megváltónk… Légy irántunk és az egész világ iránt kegyelmes és irgalmas…”

– …kegyelmes és irgalmas – mormolta Ambrus engedelmesen, s nagyanyja ruháját bámulta, mely nem volt egészen fekete. Sötétkék volt. A fénylő szatént fehér lencseminták ékesítették.

– Így, fiam, így… A mai szentmisét felajánljuk Pista bátyádért. Kérleljük Istent, hogy enyhítsen szenvedésein… Szegény Pistám, mire születtél, mire kellett neked megszületned…?

– Pista bácsi harcol?

– Nem harcol az már, édes fiam… Nem harcol… A fogság jobb, mint a halál…

– Nagypapa miért nem jön a misére?

– Nagyapád kihajtott… A Csényében őrzi a marhákat…

– És imádkozik a réten, igaz?

– Nagyapád elkárhozik… Úgy él közöttünk, mint egy pogány… Csak dolgozik szegény örökké, és jó, ha kicsúszik a száján egy fohász.

– Egy jó nagy fohász… – szólt közbe Róza néni.

– Imádkozhatna szegény Ágoston… Éppen itt lenne az ideje, hogy elmormoljon egy imádságot… Egyik fia már hadifogoly, másik is katona… Nem lehet tudni, mire készül az Úr…

Róza néni csodálkozva a testvérére pillantott:

– Ej, Anna, ilyen beszédeket… Ezek a pogány beszédek… Háború van… Tán azt gondolod, hogy az Isten ott caflat minden büdös bakancsú baka mögött… Isten maga is csodálkozik a földi szégyenen.

– Többet is tehetne… A mai szentmisét ajánljuk fel szegény Pistámért…

Ambrus az ünneplőbe öltözött embereket figyelte. A szomszédos helységbe igyekezett a fél falu. Kettes, hármas csoportokba verődve lépkedtek, beszélgetve meg-megállva a vetések szélén. A lányok könnyű ruháját lobogtatta a szél, hajukat kócosra borzolta, lazább szalagjaikat megoldotta. Ambrus pillantása a lányok körül motozott, majd riadtan visszatért az idős asszonyokhoz.

– A mi falunkban összedűlt a templom? – kérdezte.

– Nem dőlt az össze… Csak nincsen papunk… Kéthetenként átjár a Pintér tisztelendő úr misézni, de, ugye, ilyen ünnepen nem kívánhatjuk…

– Dicsértessék az Úr neve… – Kerékpározó idős hölgy érkezett melléjük, s kecsesen lelépett a földre. A nikkelezett küllők, abroncsok, a vajszínűre festett váz előkelően ragyogott a napfényben. A hölgy darócszín ruhát viselt, fekete csipkegallérral. Opálkék olvasóját a kezére tekerte.

– Dicsértessék, Orsolya – mondták az asszonyok, és a kerékpárt nézték, mely furcsának hatott a gidres-gödrös falusi országúton.

– Egyszer leveszekedik erről a velocipédről – mondta Ambrus nagyanyja, és rosszallóan csóválta a fejét.

Orsolya asszony arcán boldog mosoly tétovázott. Nikkelezett kerékpárját fél kézzel tolta az asszonyok mellett. Mosolya hideg, szigorú fényeket libbentett fel ráncos, szemölcsös arcáról:

– Thali Ágoston, úgy látom, nem kíséri el a háza népét… Pedig már a kisunoka is itt van… Mikor érkeztél, kisfiam?

– Tegnap érkezett szegénykém – szólalt meg Ambrus nagyanyja. – Éppen idejében… Most már alig múlik el nap bombázás nélkül. A menyemet is várom a kislánnyal, de azok egyelőre kimentek a hegyre… Sajnálják otthagyni a házat… A szőlőből azért be tudnak nézni akár naponta is… Józsim, meg ugye, katona… Ide rángatják, oda rángatják, alig törődhet a családjával…

– Thali Ágoston imája hiányzik az Úrnak…

– Dolgozni is kell valakinek, Orsolya… Szegény Ágoston… Ha teheti, mindig mond egy rövid fohászt…

A darócszín ruhába öltözött hölgy beigazította a pedált, és készülődött a felszálláshoz:

– Hát isten velük, Anna… Előresietek, mert bejelentettem magamat a tisztelendő úrnál gyónásra. Ma teljes búcsút kell nyernünk… Holnap már késő… Legközelebb már csak vasárnap áldozhatnánk… – mondta, és pedálozott néhányat, majd nyeregbe emelkedett. A nikkelezett küllők fényvillámokat szórva forogtak, s elragadták az idős hölgyet. Amikor a pedálozás heves mozdulatai zajlottak, Ambrus orráig furcsa szag hatolt, de aztán elsodorta a böjti szél, és nem lehetett biztosan tudni, hogy miféle illat keringett az országút felett.

– Mit gyónik ez? – szólalt meg Róza néni.

– Tán meggyónja a velocipédet…

– Ki volt ez a néni? – kérdezte Ambrus.

– Ez Orsolya néni volt… Abban a szép, tornyos házban lakik, ahol a törpék állnak az udvaron… Rokonunk egy kicsit… Gazdag emberhez ment feleségül, nagyon gazdaghoz. De a gazdag emberek is meghalnak. Egyedül maradt az Orsolya… Kőke nincs, gondja nincs…

– És mit csinál ez a néni?

– Zongorázik a toronyszobában… Zongorázik, imádkozik, és tekeri a velocipédet.

Túl az út felén egy folyóhoz érkeztek. A fahíd tetején Ambrus megállt, és belenézett a vízbe. A hínár és a tavirózsa nagy levelei között halak úszkáltak. Keszegcsapatok és bajszos menyhalak. Néhol az iszap is felkeveredett, mintha nagy testek mocorognának a sűrű, fekete lében.

– Ez a Marcal – hallatszott Róza néni hangja.

Ambrus a folyó kanyarulatait, öbleit bámulta és az erdőt, mely mögött végleg eltűnt a keskeny ezüstszalag.

– Az pedig ott a karakai erdő… Híres erdő… És azok a földek is ott mind… Kérdezd csak meg öregapádat…

Ambrus Róza néni okos arcára bámult, majd az erdőre s a földekre, melyeknek hirtelen megváltozott a színe. Barnábbak lettek és zöldebbek, a vetések gazdagabbak… Róza néni a fakorláthoz lépett, egészen Ambrus mellé.

– Kérdezd csak meg öregapádat, ő majd elmondja… Ott vonultak át Napóleon hadai… Ott, közvetlenül az erdő alatt… Még mindig kerülnek elő kardok, francia pénzek, emlékcsatok…

Fémesen búgó hang érkezett a magasból. A mélykék, felhőtlen égen repülőerődök vonultak. A bombázórajokat vadászok kísérték. Szabályos harci alakzatban szálltak, a gépek teste ezüstösen csillogott. – „Mintha játékrepülők lennének… Kicsi, babszemnyi játékrepülők” – gondolta Ambrus, és borzongott a háta. Az asszonyok tenyerükkel ernyőzték arcukat, és sóhajtoztak:

– Ahová ezek mennek… Uram Jézus… Ahová ezek mennek…

Sietve maguk mögött hagyták a folyót. A szomszédos falu szélső házai, pajtái már egészen közelinek tűntek. Szólt a harang.

– A másodikat harangozzák – mondta Róza néni.

Thali Ágostonné és Ambrus szótlanul lépkedett. A falu szélén néhány ismerős asszony csatlakozott hozzájuk. Bütykös parasztkezük imakönyvet szorongatott és rózsafüzért. Amikor a templomhoz vezető enyhe emelkedőn szuszogtak, a messzeségben felmorajlott az ég. A templomnak megrezzentek az ablakai, s a táj hosszú perceken át visszhangzott a bombák robbanásaitól. Valahol házak dőltek össze, embereket szakított cafatokra a gyilkos repesz, a légnyomás virágzó cseresznyefákat emelt a magasba, pirosló háztetőket, eltévedt kutyákat s a kutyák gazdáit. Százak haltak meg abban a percben, gyerekek, asszonyok és férfiak. Százak vesztették el a reményt, hogy a háború túlélhető, a hitet, hogy az ügyesség, pontosság, a szabályok betartása segít az emberen.

Mozdulatlanul álltak a templom előtt, és hallgatóztak.

– Fehérvár? – kérdezte Ambrus.

– Budapest, Győr – vélekedett egy rekedt férfihang.

– Közelebb volt – mondta Ambrus, és kicsordultak a könnyei. Nem sírt, meg sem nyikkant. Csak a könnyei folytak, egyre folytak, hiába is törölgette.

A templomból sokan kijöttek, és az égre bámultak. A messzeségben tovább dübörgött a föld. A sekrestyés fiai beharangoztak. A harangkondulások maguk is úgy hangzottak ekkor, mint ölő detonációk, a kín hírnökei. A csepp falusi istenháza elnyelte a szorongó keresztényeket. Ambrus túlzottan közel került az oltárhoz, paphoz, ministránsokhoz. Nagyanyja és Róza néni a padban ültek, s ő közvetlenül a pad mellett állt, az iskolás gyerekek háta mögött. De az apró falusi templomban a padok is közel voltak az oltárhoz és az iskolások is. Zavarta ez a közelség, a szent tárgyak valódisága. A városi templomban az oldalkarzaton álltak az iskolások, tízes-húszas sorokban. Onnan csak egy festett falrészt látott a főhajóból, mást semmit. Nem látta sem a papot, sem a ministránsokat, legfeljebb a hangjukat hallotta… De a hangjuk is ritkán érkezett el az oldalkarzat mélyére. A diákság énekelt, s ha csendes mise volt, a beszélgetés halk moraja mindig elnyomta a pap hangját. A karzatról nézve nem látszott túlzottan veszedelmesnek az Isten. Jelvényei sem látszottak, szándékaiból pedig semmi. A karzat igazság szerint alig hasonlított a templomra. Tavaszi időben az idősebb diákok a nyitott ablakok mellé húzódtak, és cigarettáztak. Az ablakok fiatal gesztenyésre nyíltak, és a zöld lombok közvetlenül ott terültek szét a diákok lába alatt. Ambrus néha arra gondolt, hogy kilép az egyik zöld szigetre, és a lombok között himbálózva hallgatja a misét.

A szűk falusi templomban nyers, testi közelségbe került a vallás jelképeivel, kegytárgyaival. Zavartan bámulta az oltárt, a gyertyák lángját és füstjét. A miseruhák kísérteties fehér fényben ragyogtak, fehér terítő borította az oltárt, és a keresztet is fehér lepel takarta. Fehér szegfűk és nehéz illatú fehér liliomok díszelegtek a vázákban. A pap száraz hangja halkan szállt a mennyezet felé: „Nos autem gloriári opórtet in cruce Dómini nostri Jesu Christi: in quo est salus, vita, et resurréctio nostra…” A Glóriára megszólalt a harang és a ministránsok csengője is. Az ének magasan szárnyalt. Ambrust megmagyarázhatatlan melegség járta át. Szerette Istent, és az embereket is szerette. Nagyanyját, Róza nénit, a papot, a ministránsokat, a fáradt parasztokat, a parasztok kezét és a parasztok énekét. A gyertyák sárga lángja és a faggyú lassan terjengő illata a közös áldozat, a közös érzések szépségét jelentette Ambrusnak. Aztán hirtelen minden megváltozott. Az ének elhallgatott, a csengők elnémultak. Komorság ülte meg a templomot. Ambrus kérdően a nagyanyjára pillantott, de az elnézett a feje felett, mintha nem is ismernék egymást. A pap halk imát mormolt, majd kifordult, és Ambrusra nézett: „Dominus vobiscum…” A kántor válaszolt a papnak „Et cum spiritu tuo…” – Ambrus ismerte a latin szavak jelentését, mégis megborzongott. Úgy tűnt, hogy most róla van szó, a pap hozzá fordult, kíméletlenül és lemondóan intette: „Az úr legyen veled…” Még többes számban mondta, de az arcán látszott, hogy csak neki szánja ezt a figyelmeztetést. A hivők úgy csináltak, mintha semmit sem vettek volna észre a pap fenyegetéséből. Imakönyveikre hajoltak, és szomorkásan közömbös arcot vágtak. Ambrus kellemetlenül érezte magát. Gyomra émelyegve mozdult, szíve hevesen dobogott. Hirtelen rádöbbent, hegy csupa idegen veszi körül. Idegen faluban áll, egy idegen pap templomában, ismeretlen parasztok között. Nagyanyja és Róza néni?… Rájuk pillantott. Lehajtott fejjel mormolták az imát. Ösztönösen megmarkolta a rózsafüzért, és maga is imádkozni kezdett. Félhangosan mondta az Üdvözlégymáriát, hogy beilleszkedjen a hivők közé, és mindenben pontosan olyan elmélázó legyen, mint előtte, mögötte, körülötte az emberek. Sokáig úgy látszott, hogy a pap figyelme elterelődött róla, s talán ijedtsége is felesleges volt. De aztán a fenyegető jelek megismétlődtek, majd egyre újabbak és újabbak következtek. A ministránsok elrejtették csengőiket, s hirtelen fából készült kereplőket rántottak elő. A kereplőket vadul forgatták, és a papot figyelték, hogy az mit szól az egészhez. A pap egyetértően bólogatott. Kint a templom előtt is megszólalt egy nagy kereplő mély, kattogó hangja. A pap tördelte az ostyákat, dugdosta az edényekbe, láthatóan teljesen eltért a rendes katolikus szertartástól. Ambrus kérdően nagyanyjára pillantott, de az most is úgy csinált, mintha semmit sem venne észre… A hivők mind úgy csináltak, mintha minden rendben menne, s a gonosz arcú ministránsok közben egyre forgatták kereplőiket, és cinkosan összenézegettek. Az áldozók sorát Orsolya néni nyitotta meg. Lehajtott fejjel odasompolygott a lépcsőhöz, és letérdelt. Csakhamar követték mások is. Mindenütt megbolydultak a padsorok, s az idős asszonyok és férfiak odajárultak a pap elé. Ambrus meglepetten látta, hogy nagyanyja és Róza néni is felkelt, odalépdelt az áldozók közé. Ambrus tudta róluk, hogy nem gyóntak, tudta, hogy áldozni csak úgy lehet, ha az ember meggyónja bűneit, és feloldozást nyer. Nagyon megbotránkozott. Látta, hogy ezekben a falvakban a szertartást, a hívek és papok közös megegyezése alapján, felforgatják. Összecsapják a misét, ahogy nekik tetszik. Áldozáshoz vonulva hozzáérnek a szent szobrokhoz, némelyek megtapogatják a szűzanya lábát. Figyelt, és felkészült a legrosszabbra. Látta az emberek arcán, hogy azok áhítatos vakságot tettetnek, tőlük bármi megtörténhet. Nem avatkoznak közbe, nem kiáltanak fel. Imát mormolnak, és lehajtják a fejüket, hogy ne is lássák, mi történik a többiekkel, az idegenekkel, a menekültekkel, akik a kereszténységben bízva meghúzódtak a falak mentén.

A szentmisét hirtelen abbahagyták. A pap fehér palástot terített magára, és egy karinges fiatalabb paptól átvette a füstölőt. A tömjént meglóbálta az oltár előtt, aztán újra és ismét újra. A nehéz füst Ambrus orrlyukaiba szivárgott. A diákok első soraiban összeesett egy kenderhajú kislány. Az öregek fel sem pillantottak, csak a diákok suttogtak egymás között: „Elájult a Czimber Rozi… Elájult a Czimber Rozi…” – Két fiú felkapta a lábánál, kezénél fogva, és kivitték. Ambrus ismét a nagyanyjára pillantott, várta, hogy ezt azért észreveszi, és mond valamit. Kiszáll a padból, és kézen fogja: „Gyere, kisunokám, menjünk innen…” Nem. Semmi nem történt. A pap közben letakarta a kelyhet, s a fiatalabb pap és a ministránsok kíséretében elindult a sekrestye felé. Útközben Ambrusra pillantott, és énekelni kezdett: „Pange lingua gloriosi, Corporis mystérium…” – „Talán véget ért” – gondolta Ambrus, de senki sem mozdult. A pap néhány pillanat múlva ismét visszatért. Ekkor már violaszínű stólát hordott, a fehér palástot levetette. Térdet hajtott, és Ambrust figyelte. Ambrus megremegett, és segélyt kérően nagyanyjára pillantott. Nagyanyja azonban a papra nézett, és egyetértően bólintott. A pap nekiment az oltárnak, lerántotta róla a terítőt. Ambrus óvatosan előhúzta a bicskáját és kinyitotta. Élével felfelé fordítva a lábszára mellett szorongatta. Nagyanyja ekkor rápillantott, majd intett neki, hogy tegye össze a kezét. Ambrus elfordította a fejét. Tudta, mit akarnak. Ha összeteszi a kezét, teljesen fegyver nélkül marad… Dühödten szorította a bicskát, és megfeszült izmokkal várakozott. – „Aki hozzám mer érni, leszúrom… Mindenkit leszúrok, amíg meg nem kötöznek…” – mormolta. A pap ismét rápillantott, és magyarul szólalt meg: „Szétosztották egymás között ruhámat, és köntösömre sorsot vetettek… Deus, Deus meus…” A pap marokra fogta a liliomokat, s hátraadta a ministránsoknak. Leszedte a vázákat, díszeket. A nyitott ajtajú tabernákulum üresen tátongott. A pap mindent lerángatott az oltárról, csak a keresztet és a gyertyatartókat hagyta a helyükön. – „Et anima mea illi vivet…” – hallatszott a pap hangja. Ambrus érezte, hogy most következik… Ebben a pillanatban következik… A hivők mélyen imakönyvükre hajoltak, de csak nézték a betűket és nem olvasták. Némán várták a bekövetkező borzalmat… A pap dühösen Ambrusra pillantott, és intett a fejével, hogy kövesse. Ambrus nem mozdult. A pap térdet hajtott, és kíséretével kisietett a sekrestyébe. A hívek mozdulatlanul álltak helyükön. Csend volt. A sekrestyés kipillantott az oldalajtón, majd vállat vont. Ambrus ekkor már érezte, hogy erőszakkal nem merik megtenni. Azt gondolták, hogy majd önként bemegy a sekrestyébe, és kiszolgáltatja magát. De Ambrusnak esze ágában sem volt úgy tenni, mintha valami kegyes áldozatról lenne szó. Makacsul szorította a bicskáját, és elhatározta, hogy amíg ereje lesz, védekezik. Örökké védekezni fog, a kést nem adja ki a kezéből, s ha erőszakkal közelednek hozzá, belevájja majd a poroszlók húsába. Meghal, de néhány embert maga előtt küld a túlvilágra.

Furcsa, hosszú csend ült a templomra. Ambrus érezte, hogy titok lappang a világban, valami zavaró titok, ami megkeserítheti az emberek életét. Ahogy lassan megereszkedtek izmai, csodálkozott az egészen. – „Miért hoztak ide a szüleim?… És miért nem jöttek ők is?… Anyu miért nem jött velem?… És Mártát miért nem adták ide?… Márta és anyu otthon maradt… Apu katona… A repülőgépek mindenkire szállnak… Miért nem adták ide Mártát is?… Márta még nagyon kicsi… Kicsi… Kicsi… De a repülőgépek nem nézik, hogy ki a kicsi, és ki a diák…” – Iszonyú gyanú férkőzött a szívébe… Valójában már sokszor gondolt erre a lehetőségre, de most tisztán érezte, hogy ez a valóság… Ő nem Thali Ambrus, nem Thali József fia, és Thali Ágoston neki nem nagyapja… Őt csak fogva tartják ebben a családban, és úgy tesznek, mintha valóban a gyermekük lenne… De nem az… Régi jelek bukkantak fel a képzeletében… Mozdulatok, szavak… Másként szóltak Mártához, aki tényleg gyermekük, és másként hozzá, akit csak fogva tartottak… – „Lehet, hogy kiadtak most Thali Ágostonnénak és a papnak… Csináljanak velem valamit… Tüntessenek el, mielőtt még ideérne az én igazi anyám, és megkérdezné, mit tettek velem… Hogyan is volt az a szentmise, amikor maga a pap fenyegette meg, és a sekrestyében akarták megcsinálni az egészet… Megkérdezné… Az én igazi anyám megkérdezné… Kiadtak nekik, hogy elveszejtsenek… Nem Thali Ambrus a nevem… Talán nem is magyar vagyok… Nem magyar és nem keresztény… Az igazi szavakat, melyeket már tudtam, eltitkolták előlem… Lehetséges, hogy magyar vagyok… Magyar, de valaki más az anyám… Mindig csak Márta… Mindig csak a Márta… Az érdekelte őket, de én soha… Azt a fiút, mondta egyszer anyám… De hiszen akkor nem anyám… Nagy egyedülségre jutottam… Lehet, hogy angol vagyok… Néger… Nem, néger nem lehetek, a négerek feketék… Angol vagy zsidó… Esetleg tatár… Nagy pusztákon laktam, ahol örökké fújt a szél, és elhurcoltak…” – így tűnődött Ambrus, és szorítása elernyedt a bicska nyelén, majd ismét megkeményedett.

A diákok sorai megbomlottak. A hívek becsukták imádságos könyveiket, kint szólt a kereplő. Ambrus gyanakodott. Bicskáját a nadrágjához szorította, és lassan tolongott kifelé. Figyelte az arcokat, mozdulatokat. Félt, hogy a tolongásban akarják elkapni és a pap elé vinni. Amikor a vasalt tölgyfa ajtók tárt karjai között kijutott a templom előtti térre, mély lélegzetet vett. Csodálkozva látta, hogy a fehér fal előterében hatalmas kereplőgép áll, taposópedálokkal, melyen két klottgatyás legényke táncol meztéláb. A kereplő hangja messzire szállt. A galambok, verebek mind elmenekültek. Ambrus háta borzongott a félelemtől. És a két klottgatyás legény egyre inkább megvadult. Vágtattak a malomkerékforma pedálokon, és nyihogtak, mint a csikók. A hivők még mindig úgy viselkedtek, mintha minden rendben lenne. – „Része legyen a szentmisében!” – mondogatták ismerőseiknek az ajtó előtt, és kereszteket hánytak a homlokukra. Ambrus borzongott… Nem az egyház rejtélyével került szembe, hanem a világéval. A tömjénfüst mögött városok égtek… Ukrán, francia, lengyel leánykák sültek a padlásokon… A hullák édeskés bűze szállt a tömjénfelhőben… És a szavak bűze… Az áruló szavak szép kék füstje s a megperzselt koponyák és ágyékok kozmás sörteillata. Amikor Ambrus megszületett, a háború lényegében már folyt. A Reichstag égett, Japán és Németország kilépett, Szovjetunió pedig belépett a Népszövetségbe. Bad Wiessee-ben legyilkolták Ernst Röhmöt és Röhm szép szeretőit, a válogatott SA-legényeket, akik bolyhos női ruhákban ácsorogtak és hevertek a terített asztalok között… Röhmöt, akinek annyit köszönhetett Hitler… Amikor Ambrus megszületett, addigra már meggyilkolták Dollfuss kancellárt, és meggyilkolták Barthou francia külügyminisztert. A franciák már rég beleegyeztek Abesszínia megszállásába, s a németek addigra éppen megszegték a versailles-i szerződést. Amikor Ambrus megszületett, mindazok az erők, melyek meghatározták a világ sorsát újabb száz esztendőre, már mind léteztek, és uralkodtak. Hindenburg örökébe Hitler Adolf lépett, s a keleti messzeségben felderengett Joszif Visszárionovics titokzatos alakja. Az Egyesült Államok éppen belefeszítette a könyökét Anglia lágy oldalába, és finoman félretolta. Mire aztán Ambrus elérte negyedik esztendejét, a világ is túlesett az ausztriai Anschlusson, a müncheni értekezleten és a berlini kristályéjszakán. A zsinagógák romjai közül alig hallatszott kiáltás… Szüzek testébe bajonett hatolt, s a világ és maguk a gazdagabb zsidók is úgy érezték, hogy csak valami átmeneti félreértésről lehet szó. Amikorra aztán Ambrus az elemi népiskola harmadik osztályából a negyedikbe lépett, Magyarország egén is megjelentek az angol bombázórajok. Ambrus is menekültté vált saját hazájában, miként azzá váltak a cseh kisfiúk, az ukránok, a lengyel leányok és a franciák és a szerbek és szinte mindenki Európa-szerte. Csakhogy Ambrus hazája önkéntes áldozatot mutatott be a halálnak. Fiakat áldozott a voronyezsi hómezőkön, kereskedőket, tanárokat, színészeket, politikusokat, földbe ásott lágerokban, tölténygyárakban s az emeletes házak pincéiben. Ambrus hazája szűkös kenyérszeleteken élt, de ezer tonnaszámra szállította a gabonát, kukoricát, cukrot a közeli Németországba. Ezer és ezer tonnaszámra szállította az alumíniumot, szenet, olajat s a fegyvert. Oly lelkesen szállította, hogy végül saját katonáinak már annyi fegyvere sem maradt, amivel biztonságosan lehet menekülni. A messerschmittek midőn Londonra szálltak, testükben hordták a magyar alumíniumot, a magyar munkás erőfeszítését, s ez az erőfeszítés öldökölte ott a lányokat, fiakat és azok jószágait. – „Ha pedig Magyarország ezen haderők tartózkodását területén és az ott levő katonai berendezések használatát is megengedné, sőt katonailag csatlakozva megtámadna egy Angliával szövetséges államot, úgy ez casus belli volna…” – Teleki Pál sejtette, hogy az angolok nem viccelnek… Horthy Miklós azonban semmit sem sejtett. Így aztán Teleki Pált a föld mélyén elfogyasztották a kukacok, s a messerschmittek sok száz hullámban szálltak London fölé. Vitték a német akaratot, és a magyar alumíniummal és a munkások, parasztok verejtékével a gépek testében lesújtottak. A detonációk hirdették a hitleri elképzelést, de az angolok nem akarták megérteni… Azt hitték, hogy egyszerűen csak háború van, mint már annyiszor a történelem folyamán. A gépek aztán Londonban is elkészültek, bombaterhüket gondosan elhelyezték kamráikban, s amikor 1944. március 19-én a baráti Németország megszállta Magyarországot, levegőbe emelkedtek az angol légierődök. A kisebb városok napok alatt romba dőltek, a nagyobbak örökké égtek. Az emberek az eget fenyegették, mivel saját kormányuk cselekedetei és a több tonnás gyújtóbombák között nem láttak semmiféle összefüggést. Sok embert széttépett a légnyomás, mások megfulladtak a primitív szenespincékben, s olyanok is voltak, akik falvakba menekültek. Ambrus a menekültek közé tartozott.

Döbbenten állt a fehérre meszelt falusi templom előtt, és a titok után kutatott, ami arcokban, falakban, mozdulatokban ült. A titok után, ami rámeredt, leheletét is érezte, mégis a messzeség lakója maradt. Méltóságos, megfoghatatlan fenyegetés. Ambrus úgy vélte ezekben a pillanatokban, hogy az a kérdés, ki az apja és ki az anyja? Az a kérdés, hogy az emberek melyik csoportjához tartozik? Az a kérdés, hogy tatár, magyar vagy angol? Valójában a kérdés az volt, hogy élve marad-e? És ha élve marad, hogyan tudja magában elrendezni a dolgokat? Hogyan tud számot vetni a halottakkal, a millió és millió halottal, az édeskés hullaszaggal, a félelemmel, ami soha nem szűnik többé, a bizonytalansággal, gyanakvással, mely örökre elkíséri. A kérdés még ennél is egyszerűbb volt: ha élve marad, és eltemetik a halottakat, marad-e ereje élni?

Borzongva nézte a nagy kereplőgépet, melynek pedálkerekén a klottgatyás legények nyihogva vágtattak. Néha úgy tűnt, hogy a kerék felkapja őket, és a levegőbe emelkednek, esetleg az akácfák lombjai közé vagy még tovább. A hivők fekete sokaságából előkerült Thali Ágostonné, Róza néni és Orsolya. Orsolya néni felemelte a kisujját, és Ambrus felé kampózott vele:

– Kisunoka… Kisunoka… A sekrestyében még gyónni lehet…

Ambrus megrázta a fejét.

– Nem akar megtisztulni… Ünnepek jönnek…

– Nem.

– Csak nem utasítja el az Urat, mint Thali Ágoston?

– Nem gyónok.

– Miért nem gyónsz meg, kisfiam? Öt perc az egész… – szólalt meg Thali Ágostonné.

– Nem akarok gyónni…

Orsolya néni csóválgatta a fejét a napfényben, és kedvesen mosolygott:

– Ejnye… Ejnye… Pedig azt hittem, lesz egy új ministránsunk… Finom kis városi gyerek lesz a ministránsunk… Hát én visszamegyek a sekrestyébe, mert annyi a szentelnivaló, de annyi… Isten velük, Anna… Isten óvjon minket… – mondta, és furcsa kis mosolyát kivirágoztatva integetett.

Köszöngetve, lassú léptekkel ereszkedtek le a falucska széles utcájára.

– Az a lány hová lett? – kérdezte Ambrus.

– Lány…?

– A kenderhajú lány, akit a pap elájultatott.

Az idős hölgyek nevetni kezdtek. Döcögve, kedves megelégedettséggel nevettek.

– Ó, a Czimber Rozi… – mondta Thali Ágostonné. – Czimber Rozi… Gyenge kis virágszál, nagyon gyenge… Mindig elájul… Ha megérzi a tömjénszagot azonnal elájul… Már megszokták a népek… Orsolya azt mondja, hogy abban a leányban az ördög lakik… Még egészen fiatal, de már beléje költözött az ördög… És könnyen lehet, hogy igaza van Orsolyának, hiszen a tömjén csak az ördögnek rossz… Csak az ördög fél a tömjénfüsttől… Megátalkodott egy lány az… Szegény anyja hányszor összeverte már, de hiába. Ha megérzi a tömjénszagot, azonnal elájul… Szóltak is a tisztelendő úrnak, hogy csak füstölje ki belőle az ördögöt… Ha aztán a szertartás úgy adja, akkor a tisztelendő úr lóbál feléje egyet… Makacs ördög lakik abban a lányban, nem akar távozni a húsából… Szegény anyja egészen odavan… Nagy vezeklőútra is mentek már, bejárták az összes kegyhelyeket, de hiába… Sokan azt beszélik, hogy szép lány a Czimber Rozi. Már nem így pofára, hanem amúgy… Nagyon szép, és biztosan rossz lány lesz belőle… Máris olyan bágyadtan néz a férfiakra, olyan szomorú hívogatással… Orsolya még mindig remél, pedig abból a lányból már aligha füstölik ki az ördögöt… Nem is a húsában lakik, ahogy ezek gondolják, hanem a természetében… Volt ezeknek egy oldalági nagynénjük, alighanem annak a természete ütött vissza… Az aztán szép kis sütemény volt… Még az újságba is betették, akkora lett… Valahogyan most az ördög visszaódalgott hozzájuk. Az ördög türelmes, megvárja, míg eléri ez a lány a megfelelő kort, akkor aztán… A füstölés ennek már aligha használ… De még a szentőtvíz se… Orsolya vitt nekik egyszer szentőtvizet, és lemosták a lányt tetőtől talpig spongyával… Mindenhol megmosták…

Ambrus képzelete zavartan rendezgette a hallottakat. Ahogy merengve elnézett a házak felett, szinte látni vélte Czimber Rozi meztelen testét, ahogy a spongyával mossák… Mindenhol… Ott is… Sápadt, szalmaillatú bőre meg sem borsózott, amikor a spongyával nekimentek, hiszen bent lakott az ördög… A széken állt, s körülötte az öregasszonyok. Az anyja, Orsolya és az a rekedt öregasszony, aki mindig elsőnek kezdte az éneket a templomban. Az a vertyogó hangú… – „Mikor érheti el Czimber Rozi a megfelelő kort?… És akkor aztán?… Mit akkor aztán?… Mit csinál majd a kenderhajú Czimber Rozi?… Még szebb lesz… És nem engedi, hogy az öregasszonyok spongyával dörgöljék…” – így tűnődött Ambrus, aztán váratlanul a nagyanyjára nézett:

– Hová vitték a Czimber Rozit?

– Amikor elájult?… Hát ki… Mindig kiviszik az akácfák alá, aztán leöntik.

– Nem láttam odakint…

– Persze, nem… Visszaódalgott… Hamar magához tér, aztán visszaódalog. Ott szokott állni a szentőtvíztartók mellett… Vagy térdel… Szeret térdepelni… Tudja, hogy bűnös… Pedig gyónik ám, gyónik, áldozik, de ennek nem használ…

– Nagymama nem gyónt…

– Öregasszony vagyok én már… Mit gyónjak? Nincs nekem bűnöm… Tudja azt mindenki, hogy nincs bűnöm…

– Áldozni tetszett…

– Mindenki áldozott… A tisztelendő úr szereti, ha sokan áldoznak…

– De mi úgy tanultuk, hogy csak akkor lehet áldozni, ha az ember meggyónja a bűneit és feloldozást nyer…

– Akinek, ugye, van bűne… Valami rendesebb bűne… Kisebb bűnökre, mondjuk arra, hogy a fene egye meg, elég, ha megbánást tanúsítunk… A megbánáson múlik az egész… Ott van ez a szegény Czimber Rozi, gyónik ez, áldozik is, mégis bűnben él… A bűn erősebb nála… Hiába tetteti a megbánást, mindenki tudja, hogyan végzi majd… Így aztán nem a gyónáson múlik… Előfordul, hogy mi, idősebbek is gyónunk… De, ugye, ritkán… Akiben erős a megbánás, az megbocsátást nyer… De ez a Czimber Rozi talán még élvezi is ezt az állandó bűnösséget… A bűn a testet szépíti, az erény a lelket… Láthattad, elég szép lány…

– Nem láttam – mondta Ambrus, és zavartan lesütötte a szemét.

A messzeségben a kereplőgép még mindig szólt. A fénylő tavaszi délelőttöt szomorúsággal töltötte meg a monoton fahang.

– A pap fölforgatta a misét – szólalt meg Ambrus, és visszapillantott a falura.

– Micsoda beszédek ezek, Ambrus?

– Fölforgatta… Leráncigálta a terítőket, kiszaladgált… A ministránsok pedig ott nyirettyűztek…

– Ambrus…. Ambrus… Nem ismered a vallásodat… Nagycsütörtök van… Ilyenkor oltárfosztással fejeződik be a mise… A Glória után elhallgat a vidámság, a harangok Rómába mennek… Csak kereplők szólnak aztán, egészen a feltámadásig.

Ambrus feszülten a nagyanyjára pillantott. Nem hitt neki… Kicsit elgondolkodott, de egyetlen hasonló esetre sem emlékezett még, pedig iskolás kora óta rendesen eljárt a templomba. A harangok bizony mindig szóltak, s az oltáron is rendben volt minden… Ilyen dúlásra, ráncigálásra nem tudott visszaemlékezni… Hirtelen eszébe jutott a pap arca, ahogy odaszólt neki: „Szétosztották egymás között ruhámat, és köntösömre sorsot vetettek.” És a nagyanyja, ahogy összenézett a pappal, és egyetértően bólintott.

– A harangok a mise elején még megvoltak – mondta próbálkozva.

– Glóriáig… Aztán Rómába mentek… Ebben neked is hinned kell, kisfiam… A kereszténység lényege a hit.

Ambrus érezte, hogy a nagyanyja nem mondja meg az igazat. Úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi különös, mintha nem intett volna a pap feléje, s mintha a mise körül is minden rendben lenne… Mintha Czimber Rozi nem zuhant volna a kövezetre, s nem ragadták volna meg a lábánál és a kezénél. Ambrus érezte, hogy valami rémületeset elhallgatnak előle, valamit, amit sokan tudnak. Sokan tudják az igazságot, de úgy csinálnak, mintha nem tudnák. Ambrus hirtelen elhatározta, hogy ő is úgy csinál, mintha minden rendben lenne, mintha nem lenne a földön semmi titok, semmi rejtegetni való. – „Úgy csinálok, mintha hinnék nekik, mintha elhinném a kereplőket, Czimber Rozit, a nevemet… Úgy csinálok, mintha tényleg Thali Ambrus lennék, de közben figyelek… Nézem őket… Várok… Egyszer majd igazság derül mindenre… Csak arra kell vigyáznom, hogy életben maradjak… Lehet, hogy szeretnének megölni… Feláldozni Istennek… Errefelé másként csinálják a miséket… Könnyen lehet, hogy a sekrestyében mindig megölnek valakit… Egyik vasárnap egy kisfiút, másikon egy kisleányt… Csupa vér lehet ott már minden… Biztos, hogy nem Thali Ambrus a nevem… Talán adósság fejében tartanak itt… Soha nem szerettek… Vertek… Mártát soha, engem mindig… Márta a gyermekük, én pedig csak egy tatár vagyok… Tatár vagy angol… Talán kérdezősködnöm kellene… Lehet, hogy sokan tudnak a titokról, de félnek Thali Ágostontól és Thali Józseftől… Kérdezősködnöm kellene… Lehet, hogy ismerik errefelé az igazi anyámat és az igazi apámat… Thali József nem olyan, mintha az apám lenne… Nem is lehet az, hiszen én angol vagyok, Thali József pedig magyar… De ha tatár vagyok, akkor sem lehetek a fia, mert ők nem tatárok… Ők magyarok… Magyar tanácsos… Tanácsos úr. Tanácsos és katona… Ilyent sem hallottam még… Vagy tanácsos úr valaki, vagy katona… Ezek mindent összekevertek…” – gondolta Ambrus, aztán képmutató arckifejezést öltött, és Róza nénire pislogott:

– Máskülönben elég szép mise volt… Főleg az eleje, amikor még megvoltak a virágok, kelyhek…

Róza néni megsimogatta a fejét, és mosolygott:

– Persze hogy szép mise volt, Ambrus… Ezen a napon volt az utolsó vacsora… Ez a nap már előkészület a kereszthalálra… Jézus az olajfák hegyén töltötte az éjszakát, és imádkozott… Másnap két lator közt keresztre feszítették, s Pilátus táblát tétetett a feje fölé: „Názáreti Jézus, a zsidók királya”. Az istenember kereszthalála megváltotta akkor az emberiséget a bűntől… Az őskeresztények az egész csütörtöki éjszakát az olajfák hegyén töltötték, és zsoltárokat énekeltek a kereszthalál reggelére várva. Holnap Nagypéntek lesz, Ambrus, a kereszthalál napja… Mi keresztények vagyunk… Vezekelnünk kell, böjtölnünk… A megváltás talán még lehetséges… Jézus érted is meghalt a kereszten.

– Én meg vagyok keresztelve?

– Persze hogy meg vagy… Ha nem lennél megkeresztelve, pogány lennél…

– Tatár?

– Pogány.

– A nagymama ott volt, amikor engem megkereszteltek?

– Nem… Nem voltam ott, de megkereszteltek…

Róza néni ismét közbeszólt:

– Mindegy, Ambrus… Jézus Krisztus minden embert meg akart váltani. Nem nézte, ki a bűnös és ki az erényes. Azt sem nézte, kinek mennyi pénze van… És azt sem, hogy néger, magyar vagy zsidó az illető… Jézus Krisztus mindegyikünket meg akart váltani.

– Főleg azonban a hivőket – mondta Thali Ágostonné.

– Nézd csak! Honnan tudod te ezt, Anna?

– Ahonnan te… Kérdezz meg akárkit… És ne keverd össze a gyerek fejében a vallást… A hívők az elsők, punktum… Ha nem így lenne, jól néznénk ki… Mi lenne a világból…?

– Jól van, Anna… Ha te az ilyen beszédeket jobban szereted… Még e napon is… A kereszthalál előtti órákban is… Jól van, Anna… – mondta Róza néni méltatlankodva, és elfordította a fejét.

Hirtelen utolérte őket Orsolya néni. Nem állt meg, csak lefékezte a biciklijét, és rájuk mosolygott:

– Dicsértessék az Úr neve…

– Mindörökké… Mindörökké – mondták az idős asszonyok, külön-külön és zordonan.

A nikkelezett acélküllők suhogva vitték a darócruhás asszonyságot. Csakhamar elérte a Marcalt, s a fahídon megemelkedett, majd alámerült a túloldalon. Ambrus a mezőbe mélyedt folyót figyelte, és őseire gondolt… Napszítta, cserepes bőrű ősöket képzelt magának, akik bőrsátrakban laktak a folyók kanyarulatában… Tatárok voltak… Parázs mellett melegedtek a sátraikban, és nyersen is megették a húst… Lovaik a közelben legeltek, béklyó és kötelék nélkül. Néha nyeregbe szálltak, s órák hosszat vágtattak a füves pusztaságokon minden cél és szándék nélkül. A szél a tarkójuk mellett fütyült, s megdermesztette a füleiket. Ahogy aztán közeledtek a folyóhoz, azt sem tartotta lehetetlennek, hogy a dédapja még indián volt. Kisebb korában talán még ő maga is kenuban utazott a hatalmas folyók hátán, és érezte a vadak szagát, ha azok átszaladtak a közelükben. Tűnődve a kezére pillantott, és a fehér bőr láttán az indián dédapát teljesen lehetetlennek találta. Talán trapper volt… Félig tatár és félig angol. Állatokat csapdázott fent Alaszkában. Hiúzt, rókát, hódot… Néha puskavégre kapott egy-egy elszemtelenedett Brownyt vagy rozsomákot… Főleg persze halászott. A hálók ott száradtak a gerendából készült kunyhó előtt, hatalmas póznákon. Amikor közeledett a lazacvonulás, a dédapa leszedte a hálókat a póznákról, és a folyóba eregette valamennyit. A lazac aztán belement, csaknem elszaggatta a hálót… Mert arrafelé bőven volt lazac… Este kint szoktak ülni a folyóparton a tábortűz mellett. Jókora tüzeket raktak… Ambrusnak úgy rémlett, hogy a tüzekre határozottan emlékszik… A parázs és a lángok… A füst szagát is érezte… Néha bedobtak a lángok közé egy kisebb fenyőgallyat… A gyanta illatossá tette a füstöt és elűzte a szúnyogokat… A gyanta illatát különösen a dédapa szerette… Szimatolt a tűz felé…

– Ha nem romlik tovább a helyzet, eljöhetsz majd horgászni – mondta Thali Ágostonné. Mindhárman a hídon álltak, és a folyóba néztek.

– Jócskán vannak itt halak – mondta Róza néni.

– Vannak bizony… Ambrus majd készít horgot, és kifogja őket… El is kelne otthon a hal… A halat még öregapád is szereti, Ambrus… Jó kis sült halakat… Csak beleforgatjuk a lisztbe, és kisütjük… Ezeknek a folyami halaknak van a legjobb ízük… Ágoston azt mondja, hogy amit az Isonzóban fogtak, sokkal jobb ízű volt, mint amit a tengerben… Nem is csoda, a tengernek megposhad a vize… A folyó folyik, a tenger meg csak tesped…

Ambrus az erdőt bámulta, ahol a folyó eltűnt a szeme elől, majd újra a vizet. A tábortűz füstjét még mindig érezte…

– Na, Ambrus…? – nógatta Róza néni.

– És a horgot miből?

– A horgot…? Gombostűből, mint a többiek… Járnak ám ide horgászni mások is… Nyáron pedig nagy fürdőélet van… Aki teheti, megmártózik a folyóban… Arra lejjebb, a homokdomboknál van a fürdőhely… Mindenki megmártózik, ha teheti, csak Orsolya nem… Orsolya nénéd bűnös dolognak tartja a lubickolást… Pedig nincs annál jobb… Ha én felmegyek Pestre Irma nénédhez, mindig elmegyek a fürdőbe… Micsoda előkelő népek vannak ott… Mindenkinek külön fürdőtrikója van és fürdőkalapja… De itt az ember nem flancol ennyire… A népek nem is tartanák szemérmetesnek… A férfiak gatyában fürdőznek, a nők pedig kombinéban… Majd eljöhetsz fürödni is… Csak vigyázni kell az örvényekre… Két éve is belefulladt egy gyerek a rigácsi hídnál… Veszélyes víz ez… Alattomos víz…

– A horogra aztán sonkát teszünk…

– Sonkát aligha… A sonkát nem szeretik a halak… Fogtok szöcskét, az való a folyami halaknak… Szép, zöld fejű szöcskét… Tele van velük a sarjú… Csak utánakapsz, és máris a markodban van… Igaz, Anna…? Biztasd már te is ezt a gyereket…

– Úgy, Ambrus… – szólalt meg a nagyanyja is. – Majd a fogóval hajlítasz gombostűt, cérnára kötöd, dugót rá és fogod a halakat nekünk… Van itt keszeg, csuka, még talán ponty is… Egy böjti napra aztán Orsolya nénédnek is vihetnél, nem bánnád meg…

Ambrus még mindig érezte az enyhe gyantaillatot… Némán bámult a folyó vizébe… A napfény megvilágította a hínár- és sásbokrokat. A halak ezüst teste laposan villant… A nagyobb halaknak széles, sötétszürke háta volt… Méltóságteljesen úszkáltak a tavirózsa levelei alatt, át a meder közepén, aztán neki a partnak… Ambrusnak úgy tűnt, hogy a halak beúsznak az alámosott partok alá, majd folytatják útjukat a levágott sarjúrendek alatt, a búzatáblák és répaföldek között. Kétkedő pillantása visszatért a folyóhoz. Kiválasztott egy népes keszegcsapatot, és figyelte útjukat. A jászok ár ellen úsztak, aztán átvágtak a sodorvonalon, neki a partnak. Eltűntek alatta, s amerre úsztak, a rét hullámzott, a virágok hajladoztak. Olyanszerű volt az egész, mintha a földek alá csatornák, üregek vezetnének, de az is előfordulhatott, hogy a jászkeszeg a földben is tudott úszni. Ambrus észrevette, hogy a rét másutt is mozog, s a karakai erdő fái is hajladoznak. – „Úristen – gondolta –, mekkora hal úszhatott el a fák alatt…” Döbbenten bámulta a hal útját. Hajladoztak a fák, a vetések, rétek borzolódtak… A nagyanyjára pillantott… Csaknem megszólalt, hogy „ott úszik egy hal”. De aztán eszébe jutottak a kereplők, és az imakönyvbe temetkezett hivők, akiknek a szeme sem rebbent, amikor Czimber Rozi összeesett. – „Én is úgy csinálok, mintha semmit sem vettem volna észre…” Mosolyogva figyelte a hatalmas hal útját, mely közeledett a falu házaihoz. Nem szólt. Csendesen, engedelmesen lépkedett az idős asszonyok között, és nézte a mezőt, mely az útról egészen rendes, szabályos mezőnek látszott. Nagyanyja és Róza néni elég hamar megnyugodtak Krisztus sorsában… A meszelésről beszélgettek, ami ezen a tavaszon elmaradt. A házak tűzfalai porszürkén várták sorsukat.

A nyári konyhában reggeliztek. Ambrus háta mögött nyitva volt az ablak, s a lyukas fazekakban pompázó muskátlik között beszűrődött a napfény. Thali Ágoston az asztal másik oldalán ült, szemben Ambrussal és az ablakkal. A töredezett kövezetű konyhát a festetlen, hatalmas asztal uralta és a tűzhelyek. Nagy kemence állt a fal mellett, katlannal, füstölővel és a csikótűzhely. A tűzhelyen örökké bugyogott valami a disznók fazekában, krumpli, kása, répa vagy más megfőzhető és megetethető takarmány. A tej a disznók fazeka mellett forrt, répa- és csalángőzökkel átitatva. A falhoz lábasokkal, tányérokkal telezsúfolt, rozoga, fedetlen polc simult. A polctól balra vakablak mélyedt a falba. A vakablakban Thali Ágoston az apróbb szerszámait tartotta és néhány szurtos, kajla szárú pipát.

Ambrus nagyon szerette a nagyapját… Ha ráncoktól barázdált arcára, durva bőrére pillantott, mindig elfelejtkezett az igazságról, hogy ő valójában nem az, akinek mondják, nem Thali József fia és nem Thali Ágoston unokája. Néha úgy tűnt neki, hogy maga Thali Ágoston sem az, akinek hiszik, hanem maga is tatár, pusztai lakó, aki csak véletlenségből lakik együtt a nagymamával és Róza nénivel…

Thali Ágoston előtt kék zománcú kislábasban tej állt, a tej mellett kenyér, oltókés és vaskanál… A kenyeret, kanalat, a kék lábas szélét legyek lepték. A konyhában sűrű fellegekben dongtak a legyek. A mennyezetről öt-hat légyfogó laffogott alá, s azokon is legyek feketedtek. Némelyik még sivalkodott, de már csak szakaszosan. Az asztalon, nem messze Thali Ágoston és Ambrus tejeslábosától, üvegből készült légycsapda állt. Az üvegben lila légyölő ecet színesedett. A legyek alulról másztak az üvegbe, mivel a közepén ügyes nyílás tátongott. A bura alól nem tudtak többé szabadulni… Vad táncba kezdtek, s ahogy dühöngve csapongtak, belezuhantak az ecetbe.

Ambrus ingerülten kapkodta a fejét, mivel nem szerette, hogy a legyek az arcán mászkálnak. Thali Ágoston meg sem rezzent. Lassú, komótos mozdulatokkal beleszelte a kenyeret a tejbe, aztán a megfeketedett vaskanállal belezöcsmökölte a felágaskodó héjakat is. Szürcsölve ette a tejet, mintha csak leves lenne, s nyelte a puhára ázott kenyérdarabkákat. Néha megállt a kezében a vaskanál, és Ambrus mellett mereven a semmibe nézett. Talán a muskátlikat figyelte vagy az ablak alatt álló ágasfát, melyen tejesfazekak száradtak és a bádogzséter. Ha Ambrus ilyenkor hasonlóan elmerengett, akkor a katlant, a füstölő vasajtaját és a kemencét látta maga előtt. A kemencét leteregették újságpapírral, és apróbb kacatokat tartottak a tetején: ollót, amivel esténként kurtára vágták a lámpabelet, két asztali- és egy viharlámpát, a nagy rézkalapos vekkert, néhány durva szőrű kefét s talán a zsákvarró tűk és fonalak dobozát is. A kemencébe kéthetenként begyújtottak, hogy az elkövetkező fél hónapra megsüssék a család kenyerét. Ilyenkor a kemence tetejéről mindent leszedtek, és csak másnap pakoltak vissza. A kenyérsütést Ambrus rendes tatár dolognak tartotta… Ha megengedték, maga kezelte a háncspemetet, s a kotrófával még a parazsakat is elrendezte. A kenyérsütésekben leginkább a befejezést szerette, amikor a dagasztóteknő oldaláról lekaparták a tésztát, összegyúrták, és lángost lapogattak belőle. A vastag parasztlángosokat fokhagymás zsírral és tejfölösen ették… A lángosoknak füst- és agyagíze volt s persze főleg lángosíze… A tésztába néha beleragadt valami kisebb zegernye, megszenesedett akácfadarab… Ambrus a szenet is elrágta és a fát is… Igazság szerint ezekből a lángosokból nem jutott valami sok, hiszen fejadagból élt az egész ország… A városi kenyéradag és a falusi között talán csak annyi volt a különbség, hogy Thali Ágoston maga sütötte a kenyerét… Így a kenyértésztába jó sok krumpli került. Néhány kukoricás veknit is sütöttek. Ambrus nagyanyja és Róza néni meglocsolták a kenyereket, és piros kockás konyharuhába takarták valamennyit. A kenyerek két héten át puhák maradtak, bár sokkal keményebbek voltak, mint a városi pékkenyerek. Ambrus jóízűen falatozott az akácfaparázson sütött vastag héjú házikenyerekből.

Thali Ágoston megette a tejbe szelt kenyérkockákat, aztán marokra fogta a lábost, és a maradék tejet kiitta.

– Kaszálni megyek – mondta.

Ambrus ekkor még a saját lábosával birkózott, nagyanyja pedig a kamrában matatott. Thali Ágoston felemelte a hangját:

– Anna…!

Thali Ágostonné előbukkant a lekvárjai közül. Lekötözött cserépfazekat tett a kemencére, aztán megtörölgette a kezét kötényébe.

– Kaszálni megyek…

– Most mondod?

– Most.

Ambrus nagyanyja felemelte az asztalról a kenyérszelő kést, és az udvaron át elindult a padlás felé.

Kopogtak az ajtófélfán. A nyitott ajtón át belépett Dacza Viktor, a postás.

– Aggyisten, Ágoston bácsi…

Thali Ágoston összevonta a szemöldökét, és a kézbesítőre meredt:

– A Pista… Ugye, a Pista…?

– Semmit sem hoztam, Ágoston bácsi… A többi foglyok sem írnak… Minden fogoly csak egyet írt, amikor a lágerba került… Volt olyan is, amelyik egyet sem…

– Úgy… Hát a Pistánkról semmi hír…

– Vége lesz, aztán hazaengedik…

– Onnan…?

– Mit csinálnának annyi emberrel… Saját maguk is elegen vannak… De ezt nézze e. Itt e – mondta a postás, és az asztal felett széttárt egy újságot. Az oldalak közül levelezőlapnagyságú összehajtott kártya esett az asztalra. Ambrus elcsípte a szélét, és maga elé húzta.

Thali Ágoston az újságba mélyedt, aztán letette a legyek közé.

– Ez is bekövetkezett – mondta.

– Két napja… – bólintott a postás, és közelebb hajolt az asztalhoz. – Finta Bálint beszélt egy városi illetővel… Az az illető hallgatta az angol adást… Hatalmas hadsereg kelt át a tengeren. Két hatalmas hadsereg, egy angol és egy amerikai…

– Isten hozta, Viktor – mondta Thali Ágostonné, és gyanakodva megállt az ajtónyílásban. Egyik kezében kis darab szalonnát tartott, másikban a zsírtól fénylő kést. Mozdulatlanul állt, és a postást nézte. Dacza Viktor megrázta a fejét.

– Semmi? – kérdezte Thali Ágostonné.

– Semmi, Anna néni… Onnan semmi…

Thali Ágoston az asszonyára pillantott, aztán az újságra bökött:

– Partra szálltak az angolok…

– Jézus Máriám… Uram Jézus… Uram Jézus…

– Ne nyivákolj, csomagold be azt a szalonnát meg a kenyeret, megyek kaszálni.

Ambrus a nagyanyjára pillantott, aki sietve letette a kést, majd újra felkapta, megtörülgette, és bement a kamrába kenyeret szelni. A kamrából kihallatszott a sopánkodása. Csakhamar nagy szelet kenyérrel tért vissza és egy metszett pálinkásüveggel. Térült-fordult, kupákat is tett az asztalra, és egyiket megtöltötte.

– Igyék, Viktor… Ki tudja, mit hoz a holnap… Isten hátat fordított a világnak…

Kopogtak. Finta Bálint talányos arca jelent meg a fényben.

– Jó napot adjon isten… Na, Ágoston, most mondj valamit.

– Gyün a muszka…

– Muszka…? Nem mondott a Viktor semmit?

Thali Ágoston megtöltötte a másik kupát is, és Finta Bálint elé tolta. Az fölkapta kék köténye szélét, beletörülte a száját, s csak utána nyúlt a kupáért.

Ambrus az újságlapok közül kicsúszott kártyát nézegette. Az eleje olyanformán volt megcsinálva, mint a távirat. Feladó: Teodorovits Tódor m. kir. osztálysorsjegy főelárusító, Budapest. VIII., Rákóczi út 51. „Még mindig nem rendelte meg a szerencseszámát. Húzás október 17.” – Oldalt csillagos számjegy állt: 27 633. A kártya belső oldalán felsorolták a nyereményeket. A leszakítható rész megcímzett portós levelezőlap volt, megkezdett szöveggel: „Az osztálysorsjáték I-ső osztályára a következő sorsjegyeket kérem” – Csak ennyi volt rajt, s a kipontozott sorokon túl az árak pengőben. Ambrusnak megtetszett a kártya. Forgatta, ismételgette a számokat, szavakat, és gondolkodott: – „Teodorovits Tódor… Magyar Királyi Osztálysorsjáték… Negyvenezer pengő… Ötvenezer pengő… Százezer pengő… Teodorovits Tódor… Húzás október 17-én… Igyekszem minden ügyfelemnek a megrendelt számot küldeni… Mi az, hogy sors és játék?… Sorsjáték… Osztálysors… Negyvenezer, százezer, hatszázezer… Portó vidékről… Budapest 72, postafiók 100… Százezer… Hatszázezer sors… Osztálysorsjáték…” Nagyapjára pillantott. Az már az asztal mellett állt, s Dacza Viktorra és Finta Bálintra figyelt.

– Kállay Miklósnak mégis igaza lett… Az angol urak nem estek a fejükre, tudják, hogy nekik Magyarországra még szükségük lesz – mondta Finta Bálint, és hunyorított.

– Ha két ily ilyen hadsereg megindul… – bólogatott a postás.

– Három – mondta Thali Ágoston. – Három, mivelhogy ott a muszka is… Ha a német az angolszászokkal akar hadakozni, akkor erőket kell áttennie emerről a frontról… Akkor pedig még jobban megindul a muszka…

– Na, ha a Józsi fiad hallaná ezt, nem tudom, mit mondana?… Muszka, ide…? Ágoston… Ágoston… Egy hajnalon majd csak arra ébredünk, hogy angol ejtőernyősök ereszkednek lefelé… Csak úgy tilinkóznak, mint a hópelyhek… Hozzák a jó pénzt, gépeket, szabadalmakat… Könnyen lehet, hogy még én is kibővítem a műhelyemet… Segédet tartok, kettőt is… Az én szép szekrényeimet egyenesen Angliába exportálják… Csak néznek azok majd odaát, hogy mit tud a magyar iparos… Így lesz ez, Ágoston, meglásd… Az ejtőernyősök egy szép éjszakán csak hegyibénk ereszkednek, miként azt Kállay annak idején már kérelmezte… Az angolok tudják, kivel van dolguk, tudják, hogy szegény Telekinek miért kellett fejbe durrantani magát… Az Eden kémei mindent tudnak… Churchill már régóta spórol erre… De, ugye, amíg közöttünk volt a tenger, addig könnyelműség lett volna… Most csak felszállnak ott valamelyik francia repülőtéren, és éjfélkor már egy fia német sem járkál itt szabadon…

– Pszt… – Thali Ágostonné figyelmeztetően a szája elé kapja a mutatóujját. Ambrus kihasználta a pillanatnyi csendet, és megszólalt:

– Nagyapa… Mi az, hogy osztálysorsjáték?

Szórakozottan Ambrusra pillantott:

– Pénzt lehet nyerni rajt… Nyerni és veszteni…

– De miért osztály?

– Mert az… Osztály is, sors is… Add vissza a Viktornak azt a rossebet, kiesett az újságjából.

Dacza Viktor legyintett:

– Mit gondol, Ágoston bácsi, ki várja meg ennek a húzását? Október 17… Mi lesz itt addigra… Addigra talán már falu sem lesz, ország sem lesz, és mink sem leszünk…

– No… No, Viktor, majd ha tele lesz a Hangya angol konzervekkel, csokoládéval, whiskyvel… Majd akkor… Akkor mit mondasz?…

A postás gyengéden hátba veregette az asztalost:

– Ej, Bálint bátyám… De nagy képzelő tehetsége van.

– Ott áll az újságban. Partra szálltak.

– De az is ott áll, hogy a német páncélosok két napon belül visszaszorítják az egész inváziós hadseregnek nevezett csőcseléket a tengerbe. Most jön az úszólecke… Olvassa csak el a kommentárokat…

Finta Bálint az ajtóra pillantott, aztán halkan a férfiakhoz fordult:

– Bemondta az angol adó, hogy Montgomery lesz az inváziós hadsereg főparancsnoka… A volt Nyolcadik Angol Hadsereg parancsnoka, aki Afrikában elintézte Rommelt…

– Montgomery…? Öreg katona… Az már az olasz fronton is ott volt az első világháborúban – mondta Thali Ágoston, és elégedetten bólogatott. Montgomery neve sok mindent hitelesített a számára. Megvárta, amíg a postás és Finta Bálint a második kupicával is lehajtotta, aztán a kockás konyharuhát, amiben a szalonnája és a kenyere volt, az oltókéssel együtt belerakta a tarisznyájába.

– Anna, akkor én megyek – mondta, és a vendégeivel együtt kilépett az udvarra. A kaszája, bádogtokos fenőköve már ott lógott a lugas támasztékán. Magához vette szerszámait, aztán félig elmenőben még bekiáltott a konyhába:

– Ambrus!… Ha a folyóra mész, ügyelj a röpülőkre…

Thali Ágostonné mozdulatlanul állt a kemence előtt, és a férfiak után nézett. Amikor becsukódott az utcai kapu, felsóhajtott:

– Semmi hír róla, semmi… Talán már nincs is az élők sorában.

– Pista bácsi? – kérdezte Ambrus.

– Igen… Szegény Pistám… – mondta, aztán fogott egy konyharuhát, és letörölte az asztalt. A tisztogatás útjába eső tárgyakat, edényeket felkapkodta, és átcsúsztatta alattuk a rongyot.

– Apád sem ír… Se apád, se anyád… Mindenki csak letesz a gondról, aztán jól van… Mi lesz, hogyan lesz, senki sem tudja…

– Az én nevem mindig Thali volt?

– Mi?

– Thali? Thali Ambrus? Korábban is?

– Mi lett volna? Ez a neved. Öregapád is Thali, apád is… Jó név ez… Apád azt hitte, parasztos a neve. Eleinte szégyenkezett is a telekkönyvnél… De aztán tanácsos úr lett… Igaz, hogy el is tanult öt hold földet, de úr lett… Öregapád elivott hármat, még azért így is maradt tizenkettő… Most, hogy szegény Pistám fogságba esett, még sok is ez a föld… Öregapád alig győzi… Látom rajt, sajnálom is… De ez a sorsa a férfiembernek… Bár ivott volna el még hármat, kilenccel most jobban elbirkóznánk… Elkopik a föld… Elkopik… Neked már tanulnod kell, vagy mehetsz inasnak… Apád eltanulta a részit, nektek már nem jár innen semmi. Hacsak szegény Pistám… Szegény Pistám… Jó dolog a tanulás, de azért a városi ember soha nem lesz a maga ura… Apád már helyettes a telekkönyvnél, de azért olyan elsejei ember… Ha egyszer nem kapja meg a fixet, hazaszorultok… Itt az ennivalót megadja a föld… Gyühet német, orosz, angol… Azért a föld terem…

Ambrus a vakablak mellett szöszmötölt. A padlásra vezető létra mögül előszedte a horgászbotját, s új, vastagabb cérnát kötött rá. A dugót is megigazította, fület tekert az oldalára, hogy az akadjon a gumiütközőn.

– A Marcalra készülsz?

– Oda – mondta Ambrus röviden, tatárosan, mint a nagyapja.

– Menj csak, de a repülőkre ügyelj… Nem venném a lelkemre, ha valami bajod esne… Nem tudom, hogyan számolnék el az életeddel?… Nem tudom…

Ambrus furcsának találta ezeket a szavakat. Megborzongott a háta. – „Az életemmel?… Elszámolni az életemmel?… Csak úgy el lehetne vele számolni?… Nehéz percek lennének, de aztán elszámolnának vele…” – Zavartan tűnődött, aztán sietve összetekerte a zsinórjait, és az ajtóba állt. Köszönt, meghajtotta a fejét. Félt.

Az utcán látta, hogy Finta Bálint még mindig a hosszú udvar elején politizál. A hosszú udvar pontosan szemben volt velük. Az udvarban négy család lakott, négy külön házban. Az udvarok és a porták egymás után következtek befelé. Finta Bálint valamennyin átjárt, mert a háza és műhelye leghátulsó volt az udvarban. Így aztán cégtáblája sem volt, mivel Kozmáék házára nem tehette ki az írást, hogy Finta Bálint asztalosmester. A sajátjára pedig hiába is tette volna, mivel az nagyon messze esett az utcai fronttól. A cégtáblára valójában nem is volt szüksége. A faluban mindenki tudta, hogy asztalosmester, s ha kellett valami, mindig megtalálták az emberek.

Ambrus mezítláb, klottgatyában ballagott a poros falusi utcán. Azon gondolkodott, hogy negyvenezer pengő mennyi lehet? Egyik pillanatban soknak találta, másikban kevésnek. – „Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor… Százezer, húszezer, negyvenezer… Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor…” – Így, ilyen furcsa rendben sorjáztak nyelvére a szavak. Egyre hangosabban szónokolt: „Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor… Negyvenezer… Hatszázezer… Tódor… Óbor…”

Kinyílt egy ablak, s kontyos asszonyság kiáltott rá az üvegtáblák közül:

– Thali!… Gyere csak ide!

Fenyegető, durva hang volt ez, Ambrusnak egyáltalán nem tetszett. Megállt, és az ősz kontyú asszonyságra meredt. Gyűszűt és cérnát tartott a kezében. Az ablaktól félméternyire csepp cégtábla hirdette, hogy a kontyos asszonyság Pott Vilma varrónő. Ambrus nem értette, hogy mit akarhat tőle Pott Vilma? Illedelmesen közelebb lépett, és megeresztett egy kezitcsókolomot. Pott Vilma lecsapott rá:

– Nem szégyenled magad, te kis szatír! Még emberek elé mersz kerülni?! Megmondom én az öreganyádnak! Megmondom én!

– Néni kérem, én…

– Már a tisztelendő úr is tudja! Ilyent csinálni! Városi gyerek létedre… Ezt tanuljátok a városi iskolában? Meglesz ennek a büntetése? Bizony, meglesz! Isten ilyen szörnyűségeken már nem hunyhat szemet! Te kis piszkos szatír… Hogy nem száradt le a kezed… Hogy nem száradt le a kezed…

Amikor a másik ablaktábla is kinyílt, és Pott Vilma mellett megjelent a pesti menekült lány szőke feje, Ambrus hirtelen megértette, miről van szó. A lány kárörvendően kuncogott, majd sírósra változtatta az arcát, és Ambrusra mutatott:

– Ez is…

– Néni kérem, én nem voltam…

– Megállj, te pokol tüzére való! Ilyen bűnöket nem tűr el a falu… A tisztelendő úr majd intézkedik… Melyik kezeddel tetted, hadd átkozzam meg!?

– Néni kérem, én hozzá sem nyúltam… Én odább álltam… Én semmiről sem tehetek… Én csak ott álltam… – mentegetőzött Ambrus.

Az asszonyság a pesti menekült lányhoz fordult:

– Megismered?

– Meg… Lehet, hogy nem nyúlt hozzám, de közöttük volt… Ott állt, és bámult… Ahelyett, hogy… Ahelyett, hogy – a lány hirtelen elsírta magát.

A pesti menekült lánynak szép arca volt. Hosszú szőke haja, finom bőre Ambrusban mély lelkiismeret-furdalást keltett. Elvörösödött, szívét mardosó fájdalom rohanta meg. Valami fontosat akart mondani, néhány szót, ami rendbe hoz mindent.

– Én kérem… Ott álltam…

A lány letörülte a könnyeit, és mosolygósra változott az arca. Egyik pillanatban csaknem nevetett, de a másikban már ismét a sírás felé hajlott az orra és a szája körül minden ránc.

– Ott állt – mondta a lány, és ismét rámutatott.

– Öreganyád majd számol veled. És a tisztelendő úr! Ha a kezeteket leégetik, az enyhe lesz… Nagyon enyhe lesz, akkor még fellebbezünk! Csak azt várom, hogy Amálnak megérkezzen az édesanyja. Már táviratoztunk neki! Pontosan megtáviratoztunk mindent! Szégyentelenek! Átkozottak!

Ambrus látta, hogy Pott Vilma csaknem kizuhan az ablakon mély felindultságában. Azt is megsejtette, hogy a helyzete tovább romlik, ha az ablak alatt marad. Sietve meghajtotta magát, aztán futásnak eredt. Talpai nagy igyekezettel csapódtak a porba, teljes erőbedobással vágtatott. Csakhamar elérte a falu szélső házait, de nyargalt tovább a kutyák ugatásától és Pott Vilma átkaitól kísérve. A vér hevesen lüktetett a füle mögött, és egy képtelen gondolat kezdte kínozni: mit táviratozhatott Pott Vilma Amál édesanyjának? – „Tudatom önnel… Tudatom veled, hogy… Tudatom veletek, hogy Amálkát a fiúk megmonyászták… Megmonyászták… Megmonyászták…” – Megrázta a fejét, hogy a képtelen gondolattól szabaduljon. Lassított, majd kényelmesen poroszkálásba lustult… Felnézett a szikrázóan kék égre, sóhajtott, lihegett. „Mit táviratozhatott Pott Vilma Budapestre?… Tudatom… Tudatom önökkel… Tudatjuk, hogy Amál bugyijába belenyúltak a fiúk… Kérjük, azonnal a helyszínre látogatni… Kéretik azonnal a helyszínre érkezni…” – Ambrus a hőség ellenére megborzongott. Elképzelte Amál anyját, ahogy megérkezik Budapestről, és törvényt ül a falu fölött.– „Thali Ambrus vallja be az igazat… Mit csinált ön az elmúlt vasárnapon tíz és tizenegy között?… Miért ott állt?… Miért nem a templomban állt?… A bűn már a természetében van… A bűn… A bűn… Miért nézte? Mit látott? Pontosan mondjon el mindent. Mit látott? Kicsoda? Először?… Aztán?… És Amál?… És utána?… Maga akkor… Nem érzett szégyent?” – Elgondolni is rossz volt. Ambrus a füle tövéig elvörösödött. Pontosan emlékezett mindenre. A baj akkor kezdődött, amikor a Máté azt mondta, hogy menjek fel a kórusba fújtatni. Glóriáig fújtattak, akkor aztán a főszegből megérkeztek a Cseke gyerekek, és ellöködték őket. Az orgona is elhallgatott. A tanító úr felmérgesedett. – Máté tudott egy csókafészket… Leereszkedtek a csigalépcsőn a harangkötelekhez, és kisurrantak az ajtón… A domb aljában összetalálkoztak az alszegi gyerekekkel, akik a pesti menekült lányt vonszolták… Azt mondták neki, hogy tudnak egy fészket a homokbányánál… Később meg azt mondták neki, hogy megmonyásszák… De a pesti menekült lány csak vihogott, mint akinek nincs esze… Ambrus három-négy méterre állt tőlük, és Mátéval együtt várta, hogy mit akarnak az alszegi gyerekek. Máté a homokbánya fölé mutogatott, az öreg akácosra, mivel ott volt valahol az a csókafészek. Az alszegiek felemelték a menekült lány szoknyáját, aztán belenyúltak a bugyijába. A lány először csak nevetett, aztán hirtelen elsírta magát.

– Mit csináltok vele?! – kérdezte elég hangosan Ambrus.

– Megmonyásszuk… – mondták.

– Mit?

– Megnézzük, van-e nála tojás?

Ambrus egyre vörösebb nyakkal ballagott a folyóhoz vezető úton. Mindenre emlékezett… A lány rózsaszín selyem nadrágjára… Fehér combjára… Az alvégi gyerekek csalánmarta, famászástól koszos kezére, ahogy ott matattak a menekült lány lába között.

– Van nála? – kérdezgették egymást az alvégiek.

– Én nem találok – mondta az egyik is, másik is. És akik még nem kerültek sorra, vastag hangot erőltetve szólogattak:

– Na! Hadd lám… Köll ennél tojásnak lenni, majd én megmonyászom…

Mátét nem érdekelte a menekült lány bugyija. Oda se nézett. A fákat figyelte a bánya felett, aztán Ambrusnak is szólt, hogy menjenek… A csóka fészkét nem találták meg. Ambrusnak elszakadt a nadrágja, s a kezét felvérezte.

A nyaka pipacsszínűre izzott… Ahogy közeledett a folyóhoz, egyszer csak megérezte, hogy nem a szégyentől pirul… Egyáltalán nem a szégyentől. Amál anyjától és Pott Vilmától félt ugyan, de nem a félelemtől vörösödött a nyaka… Hiába rázogatta a fejét, állandóan maga előtt látta a homokbányát és a menekült lányt, ahogy ott áll, félig lecsúszott fehérneművel, összekócolódott hajjal… A fehér combokat… A csillogó homokot fent a falakon… Főleg azonban a lecsúszott fehérneműt, mely az egész homokbányát varázslatosan bűnös hellyé tette… Ambrus érezte, hogy nem a szégyen kínozza a bányában látott jelenet miatt… Félt egy kicsit, de szégyent nem érzett… Újra és újra eszébe jutott a menekült lány, a felemás vergődése az alvégi gyerekek között, ahogy sírt is meg nem is, és már sajnálta, hogy nem lépett akkor közelebb… Hogy nem ment oda, és… Beleremegett a gondolatba… Az ott, akkor, maga lehetett a csoda… – „Bánya – mondta hangosan –, homokbánya… Homokbánya… A bánya…” – Szépnek találta a szavakat. Aztán eszébe jutott az ablak, Pott Vilma és a szőke hajú Amál… Ahogy kacarászott, sírt, mocorgott… Mintha az arca is olyasmi lenne, amire nézni is bűnös… Olyasmi, mint a szoknya alatt, csak még bűnösebb… Ambrus meggörnyedt a bűn súlya alatt. – „Olyan lettem, mint Czimber Rozi, belém költözött az ördög… Bennem lakik, de nem a húsomban, hanem a természetemben… Ha észreveszik, engem is megfüstölnek a tömjénnel. Elájulok, kivisznek, ledobnak…”

A hídon megállt. Bámulta a napfényben csillogó vizet, a lomha pontyokat, a lótusz hófehér és kéklő virágait. A nagyobb halak behúzódtak a virágok árnyékába, s csak akkor csaptak a felszínre, ha egy-egy szöcske vízbe zuhant. A mező is mozdulatlannak látszott. A fű nem borzolódott a jászok uszonyától, a növendékfák sem hajladoztak. Nagyon meleg volt. Ambrus úgy tapasztalta, hogy a nyári melegben a halak nem hagyják el a folyót… És ha el is hagyják, inkább csak éjszaka, s mélyen a föld alatt úsznak, ahol nedvesebb és hűvösebb a fekete göröngy. Szerette a halakat, de nem értette, hogy mit akarnak. Miért úsznak a vetések és erdők alatt? Hová igyekeznek a gyökerek között? A folyó nem elég nekik? A hosszú, végtelen folyó… Ambrus megfordult, és a mezőben kígyózó ezüstszalagot figyelte… A folyó ezüstfénye feloldódott a mező erős zöldjében. Beleveszett… A mezőség végtelenje, zöldje lenyűgözte Ambrust. A mezőt is szerette… A halakat is, folyót is, a mezőt és erdőt… És az eget. A kéklő, nagy vizet, melyen nem volt semmi göcsört, se hegy, se völgy, se határ, se oszlop. Csak mélysége volt az égnek, végtelen, sötétkék mélysége. Ambrus tudta, hogy az ég feneketlen. Örökké lehetne bent zuhanni, ki, a sötét világűrbe.

Leereszkedett a folyó partjára, s a derékig érő sarjúban a homokdombok felé gázolt. Feleúton, egy alkalmas öblösödésnél megállt, letelepedett. Horgászszerszámát kibontotta, elkapott egy sáslevélen hintázó szöcskét, s márványhomlokát átszakítva, a hajlított gombostűre szúrta. Pótája a következő pillanatban már a lótuszvirágok között úszott, majd táncolva alámerült. Ambrus nagyot rántott a madzagon, s a vízből fémes ragyogással a levegőbe emelkedett egy tenyérnyi ónos jász. Ambrus a sarjúba zuhant hal után vetette magát, elkapta. Markában érezte a halacska vad vergődését. A halszag, az eltöredezett fűszálak nyers illata egyszerre érintette meg az orrát. Jó illat volt. A jászt zsinórra fűzte, és visszalógatta a folyóba. A zsinór másik végét a közeli fűzbokor tövéhez kötötte. Csali után indult… Remegő mancsából sorra kicsúsztak a szöcskék. Nagy félkörben legázolta a sarjút, míg végre sikerült nyakon csípnie egy sárga potrohos szöcskenagymamát. Amikor visszatért szerszámaihoz, látta, hogy a folyó túlsó partján, közel a homokdombokhoz, marhák legelnek. A marhákat fiatal lány őrizte. Ostora nyelével a földbetűzve meredezett az ég felé. A lány nem sokat törődött a marhákkal. Ambrust bámulta… Ambrus felcsalizta a horgát és vízbe lógatta. Keze még mindig remegett… Mereven a dugóra bámult, és várt. A dugó mozdulatlanul tikkadozott a lótuszlevelek között. Ambrus nyaka elzsibbadt a mozdulatlanságtól. Bámulta a dugót, izmait rándításra készen tartotta, de mindhiába. A parafa nem mozdult. A jászok elkerülték a sárga potrohú szöcskét.

Ambrus gyanús csobbanásokat hallott a homokdombok irányából. Felnézett… A lány térdig a folyóba gázolt. Szoknyáját félcombig emelte, és bámészkodott. Szalmaszínű haja a derekáig lógott, s feje tetején rezzenő szárnyú szitakötő állt. Ambrust elöntötte a forróság: – „Uram Jézus… Az ott Czimber Rozi… Czimber Rozi áztatja magát a folyóban… Czimber Rozi.” – Ambrus érezte, hogy a bűn vastag hullámokban sodródik feléje, hő és víz alakjában és illat alakjában is, mert a feltámadt tétova szellő virágillatot hordott szét a folyó mentén. Czimber Rozi belepaskolt a vízbe… Ambrus a loccsanásokat is bűnösnek érezte… Izzadtan tétovázott, horgászkészségét szorongatta… „Mit kell tennem…? Mit kell ilyenkor tenni?… Kivenni a horgot?… Elmenni?… Odamenni, és azt mondani, hogy… Csakhogy azóta engem is megszállt az ördög… Múlt vasárnap a homokbányában, amikor a menekült lánynak az alvégiek benyúltak a… És ott állt az a fehér combú lány, félig lecsúszott nadrággal… És… Pott Vilma… Távirat…” – Hirtelen vágyakozás szállta meg. A folyóba kívánkozott. Úgy vélte, jót tenne egy kis fürdés a hosszú, izzasztó futás után. Lábáról is lemoshatná a port, s a gatyája délig kétszer is megszáradna.

Horgászbotját a fűzbokor tövébe dobta, és elindult a homokdombok felé. Ahogy lépdelt az éles levelű sásban, zavar és vágyakozás kerítette hatalmába. A zavar késleltette, visszatartotta, a vágyakozás pedig sürgette. Így botladozó léptei hol hosszabbra, hol rövidebbre sikerültek. Egy láthatatlan vakondtúrás megsüllyedt alatta, és a bokája megbicsaklott.

A lány húzogatta a szoknyáját, és a vizet paskolta. Néha hátravágta a fejét, hogy szalmaszín haja visszacsússzon a hátára.

Ambrus megállt a parton, és úgy tett, mintha a halak járását figyelné a nádtövek alatt. Nem mert a lányra nézni. Nem merte felemelni a fejét. A szeme vágyakozva próbálkozott egy-egy rebbenéssel, de alig tudott elkapni valamit a lány sziluettjéből. Kínlódott: – „Uram Jézus… Ez lenne hát Czimber Rozi, akit tetőtől talpig lemostak spongyával… Felállították a székre, és három öregasszony súrolta, de az ördög benne maradt… Csupa bűn az egész lány… Valójában én is ilyen vagyok, bűnös, mint Czimber Rozi… Habár ezt füstölték is, mosták is… Szereti a vizet…” – Megkockáztatott egy pillantást. A lány térde bűnösen gömbölyded volt… Csillogott a víztől…

Ambrus bokáig a folyóba gázolt, és szavakat készítgetett magában. Nem tudta, mit akar, és hogyan akar? Tudományoskodó mozdulattal a vízbe nyúlt, és felemelt egy kagylót.

– Nicsak, egy vándorkagyló – mondta, s zavartan a lányra nézett. Czimber Rozi belepaskolt a vízbe, aztán a szoknyáját igazgatta, ami unos-untalan megcsúszott a kezében, és a víz tükrére lógott. Amikor visszahúzta a kívánatos magasságba, mindig nagyobb és nagyobb mezők váltak láthatóvá bűnös szépségű lábaiból.

– Poshadt ez a víz – mondta a lány, és Ambrusra pillantott.

– Poshadt?… Igen… És tele van kagylókkal. Poshadt kagylókkal.

A lány rándított a szoknyáján, belepaskolt a vízbe, és Ambrust mustrálgatta.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Thali Ambrus.

– Városi vagy, ugye… Városinak látszol…

– Városi… A bombázások miatt vagyok itt…

– Az marha jó dolog… Városinak lenni… Fény, finomságok… Ott a sok látványosság…

– Nagy látványosságok vannak…

– Az, és a beszédek… Mondj valami városiasat…

Ambrus zavartan kapirgálta a kagylót. Hirtelenjében semmi városiasra nem emlékezett. A lányra pislogott, és testének hajlatait fürkészte. Torka kiszáradt, szeme ködös párába borult.

– Valami jó kis városiasat – biztatta a lány.

Ambrus kihúzta magát, és kétségbeesve hunyorított:

– Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor… Negyvenezer, százezer, hatszáznegyvenezer…

A kislány boldogan kacagott. Összecsapta a kezét, s a szoknyája így azonnal a vízbe zuhant.

– De jó városit tudsz mondani!… Mókás városit!… Az ilyen beszédeket szeretem, az ilyen jó kis városi beszédeket… Mondd még egyszer.

– Teodorovits Tódor, pimpós mint a lóbor…

– Lóbor… Lóbor? – a kislány tapsikolt, nevetett, majd hirtelen ruhástul beleült a folyóba.

– Lóbor, óbor – kiáltotta Ambrus, és ő is beleült a folyóba.

– Mi az a lóbor? – kérdezte a kislány.

– A lóbor Tódor bor.

Mindketten pukkadozva nevettek. A kislány aztán hirtelen felpattant, és vadul locsolkodni kezdett. Össze-vissza csapkodott a kezével, majd hirtelen Ambrust vette célba. Ambrus visszaspriccelt rá, s ahogy egyre közelebbről ágyúzták egymást a vízoszlopokkal, váratlanul összeütköztek. Ambrus érezte a kislány gömbölyded térdének érintését. Keze lehanyatlott, majdnem sírt. Maga sem tudta, miért, de a könnyei ott erőlködtek a pillái alatt. A kislány is abbahagyta a locsolkodást, leült a folyó homokos medrébe.

– Mi bajod? – kérdezte.

Ambrus vízbe mártotta az arcát, és behunyt szemmel válaszolt:

– Semmi…

– Hát akkor?

– Miért füstölnek téged?

A kislány hangosan felnevetett:

– Mert én vagyok a Czimber Rozi.

– Te vagy a Czimber Rozi – mondta Ambrus gyászos, szomorú hangon.

– Egyszer már szentőtvízzel is lemostak, de hiába… Most úgy van a dolog, hogy olyan leszek, mint a városi nénikém…

– Milyen olyan?

– Városias… Lóbor, óbor… Ahogyan te is mondod. Ilyen Teodorovits Tódor bor, komondor.

– Miért ájulsz el, amikor füstölnek?

– Mert büdös a tömjén… Vittek engem mindenfelé, szent helyekre, de nekem büdös. Ki nem állhatom… Bennem lakik az ördög… A lábam meg csupa bűn… Nézd e – mondta, és a víz alatt felhúzta a szoknyáját. – Na, bűnös?

– Nem tudom – mondta Ambrus, és szorongva bámulta a kislány lába szárát.

– Nem tudod? Pedig egyre látszik rajt, ezt Orsolya néni is megmondhatja. Kérdezd csak meg… Majd azok megmondják neked… Csak azt várom, hogy idősebb legyek… Finom városias beszédem lesz: óbor, Tódor… Krémeseket eszem, és villamosokat nézek meg más bűnös látványosságokat.

Megkondult a falusi templom harangja. Czimber Rozi elszomorodott. Felállt a folyóban, és a marhák felé tekingetett.

– Haza kell hajtanom – mondta, majd a ruhájára pillantott. – Nem hinném, hogy megszárad hazáig… Nem hinném… – szomorúan csóválgatta a fejét.

– Szárítsd meg itt a parton…

– Nem lehet. Összevernek… Így is összevernek, mert nem szabad fürdőznöm. De ha elkések, akkor jobban összevernek, és elhívatják a tisztelendő urat.

– Gonosz dolog ez – mondta Ambrus, és zavartan állt a vízben.

– Mondd, hogy óbor… – kérlelte Cimber Rozi.

Ambrus szomorúan szavalta a mondókát:

– Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor… Húszezer… Negyvenezer… Hatszáznegyvenezer…

Czimber Rozi összecsapta a tenyerét, és nevetve, ugrándozva kigázolt a folyóból. A parton nagyot kiáltott:

– Tódor, lóbor!

Futás közben kirántotta a földből az ostorát, aztán megsuhogtatta, és durván végigvágott a marhákon. Azok sietve engedelmeskedtek neki, és lomha futással térültek a faluba vezető tagút felé. Ambrus hallotta a vizes szoknya csattogását és a lány rikoltásait:

– Pimpós lett a lóbor… Lóbor!… Lóbor!…

Amikor a lány eltűnt a szederfák alatt, Ambrus is partra lépkedett. Ólmos bűnök nehezedtek a vállára. Bűnök, szorongás és vágyakozás. Szeretett volna elnyargalni a szomszédos faluba, ostort pattogtatni és rikoltozni. Rikoltott is egy nagyot a legázolt sarjú között:

– Lóbor!… Hatszázezer!

A fűzbokor remegett. Ambrus hirtelen odaugrott, és elkapta az ágak között kalimpáló horgászbotot. A zsinór erősen feszült, a mogyorófavessző hajlott, mint az íj. Ambrus centiméterenként a nyélen rozsdásodó szögekre tekerte a zsinórt, aztán az omladékos partra térdelt, és elkapta a hal kopoltyúját. Párducszín több kilós csukát emelt a partra. A csuka dühösen vergődött a szorításában, majd kiokádott egy keszeget és a keszeggel a horgot. Ambrus csak ekkor látta, hogy a csuka valójában nem a szöcskére kapott, hanem a gyanútlan keszegre, mely időközben horogra akadt. A csukát nehéz volt felfűzni. Tűfogai csúnyán meredeztek, állkapcsai összecsattantak, s csak dróttal lehetett a kopoltyúja alá férkőzni. Ambrus izgatottan küzdött a hallal. Az ónos jászt és a csukát visszalógatta a folyóba, a zsinór végét pedig erősen a bokor tövéhez kötözte. Amikor végzett, megszagolta a tenyerét, és boldogan vigyorgott. Bőrének csodálatos trapperszaga volt. Sietve elkapott egy szöcskét, és a horogra tűzte. Behajította a készséget a lótuszvirágok közelébe, és lekuporodott a gyepre. Klottgatyája éppen csak megérintette a füvek csúcsát, s máris csülökre kaphatott. A dugó elmerült. Szép jászt emelt a partra, felfűzte, megkötözte a zsinórt, és minden kezdődött elölről. De ekkor már állva várakozott, mivel feltámadt halászszenvedélye. A dugó lassan úszott a hínár között, aztán kisodródott egészen a part alá. Újabb kapás következett. Az úszó megrezdült, néhány milliméternyire kiemelkedett a vízből, aztán megállt… Fél perc múlva megrezdült újra, emelkedett, majd ferdén megdőlve süllyedni kezdett a lótuszbokrok felé. Ambrus bevágott. Félkilós kárász akadt a horgára. Mozdulatlan volt, mint a kő. Ambrus úgy érezte, hogy pontosan olyan, mint egy lapos kő. Boldogan fűzte a haltartó zsinórra, és izgatottan horgászott tovább. Csakhamar két vörös szárnyú és egy újabb jászkeszeget fogott. Hét hala volt összesen, hét ezüstszín, csodaszép hala. Három ónos jász, két vörös szárnyú koncér, egy csuka és egy kárász.

Összetekerte készségét, és hazaindult. Halait a karikára kötött zsinóron vitte. Nehezek voltak. A csuka nagyokat ugrott, és krokodilszáját fenyegetően kitátotta. Ambrus fütyörészett. Az országutat gyorsan elérte, de ott megtorpant, mivel a por égette a talpát. Toporgott, belépdelt a bazaltosabb részre, majd ismét visszalábalt az út széli porba. Ahogy váltogatta a lábait, a karakai erdő felett megpillantotta a gépeket. Magasan úsztak, nagy rajokban, akár a galambok. Búgásuk szűrten, finoman hömpölygött előre, mint valami távoli szélzúgás vagy hullámverés. Ambrus ezüstfényű szárnyukra bámult, majd a kondenzcsíkra, ami hirtelen megjelent a vezérgépek nyomában. Rosszat érzett. A folyóra pillantott, majd a boglyákra, melyek a sarjúföldön szürkültek megaszalódva. A folyó már negyven-ötven méterre mögötte maradt, s a boglyák még messzebb voltak. Gyors elhatározással belehasalt az utat és a földeket elválasztó vizesárokba. Elég mély volt az árok, s azon a ponton, ahol beleheveredett, szederbokrok is takarták. Várt.

A gépek méltóságteljes lassúsággal úsztak a magasban. Feleslegesnek látszott az óvatosság. Hátára fordult, s a szederfa levelei között az eget kémlelte. – „Ezek angolok – gondolta. – Milyen muris… Reggel még Londonban voltak… Kávéztak az ismerőseikkel, aztán kimentek a repülőtérre… Bombákat hoztak. Ledobják, aztán hazamennek, és este tovább kávéznak az ismerőseikkel… Hacsak… Hacsak valamelyik légelhárító üteg bele nem trafál az oldalukba… Akit eltalálnak, azt ma este már hiába várják az ismerősei… Nem is lőnek ezekre… Sétarepülés nekik… Kirándulás…” – A középső repülőrajból oldalra sodródott két vadász. Süvöltve lecsaptak, bömbölt a föld, a levegő és az erdő. A szederfák suhogtak, a Marcal-hídon dörömböltek a géppuskalövedékek. Ambrus látta, hogy húsz-harminc méter magasan szállnak a gépek, s a lövedékek a vizet korbácsolják. Rémülten a hasára fordult. Teste alatt vergődtek a zsinórra kötött halak. A csuka elkapta az ujját és beleharapott. Ambrus zokogva feküdt a hideg, sikamlós pikkelyű halakon. Ujja nehezen szabadult a csuka állkapcsából. Amikor kitépte, erősen vérzett.

A gépek a folyó felett szálltak, aztán az erdő közelében lecsaptak a mezőre. A motorok bömböltek, és elnyomták a fegyverek hangját. A vadászok aztán az ég felé húztak, és rajuk nyomába szegődtek. A bombázókötelékek sokáig vonultak. Monoton búgásuk jajongó, messzi szélzúgásra emlékeztetett. Ambrus zokogott. Félt, hogy a vonuló bombázók közül újabb vadászok csapnak a folyóra. Fülében saját zokogása visszhangzott. Fél óra is elmúlt, mire észrevette, hogy a gépek elvonultak. Felült. Szájában saját vérének ízét érezte. Szipogva, megalázottan nyalogatta a kezét. Olyan volt, mint egy sebesült állat. Nyalogatta a vérét, és a sebet bámulta. Mély volt, de szűk, gödörszerű. Nem a csuka harapása fájt Ambrusnak… A sérülés valójában a fejét érte, a homlokát. Megalázták a repülők, és meggyötörték. Szűkölve remegett az árokban, és érezte, hogy ami a folyóparton történik, nem újsághír, nem politika, amiről beszélgetni lehet. Ambrus ezen a forró déli órán döbbent rá először, hogy a bőréről van szó. Minden új napon az élete lesz a tét. Senki nem kérdi, hogy hány éves, kit szeret, és kit gyűlöl? Senki sem kérdi, hogy részt akar venni a háborúban vagy nem? Csak lőnek rá, mint bármelyik állatra az erdő vadjai közül. Ambrus egészen eddig a nyári napig azt hitte, hogy más dolog a fegyveres katona, aki maga is harcol, és más dolog egy kisfiú, aki éppen csak kijárta az elemi népiskola harmadik osztályát…

Szorongva állt az úton. Nyalogatta a vérét, és az erdő felé bámult. A tagutakon emberek szaladtak. A szeme még vibrált az ijedtségtől. Visszalépett az árokba, és felemelte a halait.

Lassan bandukolt a falu felé. Percenként zúgást vélt hallani, közeledő süvöltéseket. Lépdelt, s közben szüntelenül figyelte az eget, a kék égi mélységet, ahonnan megérkeztek a gyilkos pilóták.

Nagyanyja a kezét tördelte: – Csakhogy itt vagy! Uram Jézus! Csakhogy előkerültél…

– Hét halam van – mondta Ambrus.

– Hét halad és hétakkora bűnöd. Itt járt Pott Vilma, mindent elmondott… De most már ezt sem bánom. Csakhogy előkerültél… Uram Jézus, Uram Jézus… Hogyan számoltam volna el az életeddel…

– Nem igaz… Én csak álltam ott a Mátéval…

– Mise alatt, istenem, mise alatt… Szerencséd, hogy most előkerültél… – mondta, aztán a halakra pillantott. Meglepődött.

– Ekkora halakat fogtál? Édes istenem… Ezt a csukát legjobb, ha mindjárt elviszed Orsolya nénédnek.

– A legszebb halam…

– Éppen azért… Orsolya szereti a tejfölös sült csukát. Ha kaszálják a Marcalt, az összes megvágott csukát neki viszik… Indulj is… Az lesz a legjobb. Köszönsz szépen: dicsértessék az Úr neve, és illedelmesen átadod. Lehet, hogy megajándékoz valamivel.

– Múltkorában azt mondta a nagymama, hogy böjti napon vigyek majd halat Orsolyának… Most nincs böjt.

– Na és…? Orsolya máskor is megeszi a böjti ételeket. Szent asszony…

Ambrus zsinórján egyedül a csuka lógott. A nap már megszárította a bőrét, de még mindig dobálta magát, tátogott, fenyegetően vicsorgatta fogsorát. Ambrus arra gondolt, hogy a csuka a bűn ajándéka. Akkor akadt a horogra, amikor Czimber Rozival a folyóban lóboroztak… A szöcskét bekapta egy keszeg, a keszeget és az ő ujját bekapta a csuka… – „A csuka harapása isteni figyelmeztetés volt” – Ambrus a krokodilpofájú halra sandított. – „A csuka maga a bűn… Ekkora hal hogyan került volna másként a horgomra… Bűn… Nagy bűn… Czimber Rozi bűne… Ilyen krokodilpofája van a bűnnek… Most majd megeszi Orsolya, és ő is bűnös lesz… Jobb is, hogy Orsolya eszi meg… Annak a bőre már át van itatva tömjénnel meg szentöltvízzel. Orsolyának lehet hogy nem árt a krokodilpofájú. De ha mi ennénk meg… Brrr… Milyen lennék?… Úristen… Egészen olyan, mint Czimber Rozi… Csak fiúban… Vasárnap már engem is füstölnének… Jobb, ha ezt a csukát Orsolya eszi meg… A repülőket is rám hozta… Rosszindulatú ez a hal, meg kell enni… Orsolya bekapja, aztán óbor, lóbor…”

Megállt a tornyos ház előtt, és a lépcsőt bámulta, melyet óriáskaktuszok és törpék őriztek. A lépcső a ház ólomüveggel díszített ajtajához vezetett. A farácsos, zöld színűre pállott, rézveretes kapu nyitva volt. Ambrus a törpék feje felett talált egy kolompot. Meghúzta. A kolomp kint is szólt, bent is szólt, s Orsolya néni sötétkék selyemkendőbe bugyolált feje csakhamar előbukkant az ablakban.

– Te vagy az, Ambrus? – kérdezte, aztán az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. Ambrus köszönt, meghajolt, és maga elé tartotta a halat.

– Elhoztam magának ezt a csukát – mondta.

– Csukát?

– A folyóban fogtam…

– Orsolya néninek ajándékozod?

– Igen… Mivel ez böjti étel…

– Ó… Ambrus… Milyen illedelmes tudsz te lenni… Milyen illedelmes… Pott Vilma pedig azt mondja, hogy iszonyú szemérmetlenséget követtél el. És éppen a szentmise alatt… Szentmise alatt, amikor a mi drága jó tisztelendő urunk átváltoztatta a szent ostyát az Úr Jézus testévé s a bort az Úr Jézus vérévé… Pont akkor, a nagy misztérium alatt követted el a bűnt… Ambrus… Ambrus…

– Én nem voltam…

– Nem voltál?

– Nem. Pott Vilma hazudik. Én odább álltam.

– Odább?

– Öt-hat méterrel odább. Mi a csókafészek után mentünk a Mátéval, és éppen csak megálltunk ott. De aztán mentünk mindjárt.

Orsolya lehajolt, és megtapogatta a mozaikpadlón tátogó csukát. Ambrus orrát ekkor újra megcsapta az a furcsa illat, amit egyszer már az országúton is érzett. Ambrus gyanútlan kisfiú volt, és nem tudta, hogy ami az orrába hatolt, az szent mindzsószag. Orsolya felegyenesedett, és Ambrushoz fordult:

– És a kezeddel nem…?

– Nem, Orsolya néni.

– De a szemeddel vétkeztél?

– A szememmel sem.

– Behunytad?

– Nem hunytam be, de nem vétkeztem vele. Csak álltam ott, és néztem, mit csinálnak az alvégiek. Még rájuk is szóltam, hogy: „Mit csináltok, he?!” Azt mondták, megmonyásszák a menekült lányt…

– Szeplőtelen Szűzanya… Szeplőtelen Szűzanya… Micsoda bűn, micsoda szemérmetlen bűn… És a leányka bugyiját láttad?

– Láttam.

– Rajta hagyták?

– Rajta… Lecsúszott egy kicsit, de máskülönben rajta hagyták…

– Szeplőtelen Szűzanya… És mit csinált az a szegény kislány… Az a kis számkivetett…?

– Vinnyogott… Röhécselt, később pedig vinnyogott…

– Ó, Szeplőtelen Szűzanya, mi lesz a világgal… Gyere, Ambrus, megnézheted Orsolya néni toronyszobáját.

A szobákat félhomály borította. A nagy, falhoz támasztott bútorokból, süppedős szőnyegekből doh- és szent mindzsószag áradt… Ambrus fintorgatta az orrát, majd köhécselt… A toronyszobában világosabb volt. Sok szentkép lógott a falon. Az egyik ablakmélyedésben kis házioltár állt, másikban a zongora. A zongorán és az oltáron egyforma karos gyertyatartók álltak, rózsaszín szentelt gyertyákkal. A toronyszobában a doh- és a szent mindzsószaghoz tömjénillat is keveredett.

– Bűneid bocsánatául most elénekeljük együtt, hogy „Üdvözlégy, oltári szentség” – mondta Orsolya, és a zongorához ült. Ültében meggyújtott egy gyertyát, aztán leütött két akkordot. Rákezdtek. Ambrus ijedten tátogott: „Üdvözlégy, oltári szentség! Csodálatos szent Istenség… Téged szívből mind imádunk, oltárodnak trónján áldunk. Üdvözlégy, szent Szakramentom! Százezerszer meg ezerszer, én Jézusom…”

– Most az utolsó strófát, az rád illik – mondta Orsolya, és rekedtes, finomkodó hangon rázendített: „Életünknek végóráján, hogy ne ejtsen meg a Sátán, Te légy erős én gyámolom, mert csak nálad az oltalom. Üdvözlégy, szent Szakramentom!”

Orsolya becsukta a klaviatúra tetejét, és elfújta a gyertyát. A házioltáron kihúzott egy fiókot, és aprócska szentképet libbentett Ambrus orra elé:

– Adok neked egy képet a Szeplőtelen Szűzanyáról… A legújabb fohászt a hátára nyomtatták. Ha bajban leszel, csak ezt a fohászt mondogasd: „Most segíts meg, Mária, Ó, irgalmas Szűzanya!” Csak ennyit kell mondani, és a Szűzanya megsegít… Itt van, Ambrus… Én megbocsátok… – mondta, és hüvelykujjával, melynek ugyanolyan illata volt, mint a szobáknak, keresztet rajzolt a fiú homlokára.

Ambrus köszönt. Orsolyával a hátában kibotladozott a színes, ólomüveges ajtóig, aztán levágtatott a lépcsőn. A doh, a szent mindzsó és a tömjén összekeveredett illatát még az utcán is az orrában érezte. Riadtan lépdelt a járdán, szemét lesütötte. Csak jóval odább, az iskola és a gesztenyefák közelében emelte fel a fejét. A fákra sandított, aztán hirtelen a levegőbe ugrott. Amikor a feje megközelítette az alsó ágakat, nyihogott egyet, mint a lovak.

A Hangya előtt emberek csoportosultak. Ambrus azt hitte, melaszt osztanak. Sietősre fogta a lépteit, hogy idejében szólhasson öreganyjának. A tömeg azonban nem az üzlet, hanem az udvar szélesre tárt kapuja előtt várakozott. Ambrus a néma parasztok között beódalgott az udvarra. Nagy csend volt. A szederfa alatt három kocsmai asztal állt. Az összetolt asztalokon idős parasztember feküdt. Már nem élt. A foltos parasztingen látszottak a véres szakadások. Ahány gépfegyvergolyó, annyi szakadás.

Ambrus a kuglizó mellett ácsorgó emberekre pillantott. Némák voltak, tanácstalanok.

Ambrus felriadt álmából. A szobában valaki zokogott. Az elsötétített ablaktáblák résein szürkeség szivárgott a szobába. Az éjszaka éppen hamuszín hajnalba váltott. Ambrus moccanatlanul feküdt a beszakadt rugózatú díványon, és figyelt. A zokogás a nagyanyjától eredt. Hangja megcsuklott, majd kisimult, és sóhajokkal vegyülve szállt a fekete mennyezetre. A falak is nyögtek… A padló ropogott. Kocsmaszag terjengett. Áporodott sör és kiömlött fröccsök illata, mintha a szobában nemrég még italokat mértek volna. Petróleum, doh és ázott patkányszőr illat párállott elő a falból, padlóból… Savanyú hányások messzi illata… A rosszullétek szaga… Titok ásított mindenből. Ambrus reggelente mindig érezte ezt az illatot, csak nem tudta, miféle illat! Az izzadtságtól van, úgy gondolta… De a hajnali szürkeségben tisztán megérezte a kiömlött fröccsök szagát, a bolhaölő gázolaj bűzét, mely a vánkosfákba is beivódott mindörökre. A szobát délelőttönként sokáig szellőztették. A falak festése alól nedves foltok tünedeztek elő, penészes körvonalakkal, vakolatot mállasztva, levegőt bűzösítve. A falat bíborszín virágminták borították… Néhány zöld levél és csokornyi bíborhere. Ahová nem került a bíborvirágokból, mindenütt látszott a nedvesség. És a kampók. Nagy vaskampók ágaskodtak elő a falból. Ambrusnak viszolygott a háta a kampóktól… Félt az akasztástól…

Nagyanyja zokogott, jajongott. Thali Ágoston is felébredt. Nehézkesen forgott az ágyon, zizegve lapult a szalmazsákja.

– Ne nyivákolj már annyit, Anna! Felébreszted azt a gyereket… – mondta, és jobb fekvést keresve recsegtette az ágyát.

– Szegény árva… Szegény árva… Mi lesz vele?… Uram Jézus, hát elfeded szemeidet?

– Nem segíthetsz ezen… Csak felvered.

– Mi lesz a sorsa? Mi lesz a sorsa? Uram Jézus…

– Ne bőgj… Ügyelj az életére… Mizse Jánost is lelőtték… Akit elérnek odakint, lelövik… Ha így nekieregeted a folyónak, egy napon majd nem tér vissza… Kiterítik, mint Mizse Jánost.

– Édes Istenem… Szegény árva ebben leli kedvét… Odavan a halászatért…

Ambrus hangtalanul szívta-fújta a levegőt. Háta dermedten feszült a rugók közé. Sejtése beigazolódott. Fájlalta a valóságot. Néha már nem bánta volna, ha Thali Ágoston tényleg a nagyapja. Keserűen rendezgette gondolatait. – „Árva vagyok… Thali József nem apám, anyám nem anyám és Márta nem testvérem… Ha Márta testvérem lenne, nem lennék árva… Gondolhattam volna, hogy árva vagyok, hiszen ide sem jöttek velem… Máshová mentek, biztos jó helyekre… Engem meg kiadtak ide… Biztosan a lelencből váltottak ki… Befogadtak… Kár, hogy nem vagyunk igazi rokonok… Jó emberek ezek… Befogadtak, és úgy tesznek, mintha nem is a lelencből való lennék… Most már tudom… Majd megkérdezek mindent… Ha megjön Thali József, megkérdezem a sorsom felől… Minek vettek ki a lelencből, kicsoda az igazi anyám, magyarok vagy tatárok a szüleim, hol vannak?… Na hiszen, lehet, hogy zsidó vagyok, csak úgy tesznek, mintha a lelencből hoztak volna… Na hiszen… Nem lehetek zsidó, mivelhogy sokkal inkább tatár vagyok… Angolos tatár… Trapper tatár… Mindent megkérdek majd Thali Józseftől. Keményen a szemébe nézek, és azt mondom: mindent tudok. Köszönöm az eddigieket. Mondják meg, melyik lelencből hoztak ki, mikor, és ki volt az apám? Keményen, férfiasan a szemébe nézek, mint férfi a férfinak, és akkor majd mindent elmond. Átad valami utolsó ajándékot, és nekieresztenek… Lehet, hogy etetnek a háború végéig, aztán majd akkor engednek el… Csak a papnak ki ne adjanak… Csak ennek a papnak ne kerüljek a kezére… Ez megfüstölne, mint a Czimber Rozit… Addig füstölne, amíg el nem ájulnék… A pap biztosan tudja, hogy lelenc vagyok… Naná… A papok mindent tudnak… Kimutatásuk van minden lelencről és bűnösről… Sorba vesznek mindenkit a listáról, és kifüstölik… A pap szerencsére fél Thali Ágostontól… Fél tőle, mert olyan tatáros… Ha Thali Ágoston nem vállalna engem, már rég megfüstöltek volna… Ha nekieresztenek minden ünnepre, írok majd nekik, Thali Ágostonnak és Thali Józsefnek is… Thali József vert, de azért írok neki… Kivettek a lelencből, etettek. Éppen úgy adtak enni, mint az igazi gyereküknek. Talán csak a ruhákban volt különbség. Márta, igen… Az aztán igen. Mindent megkapott… Érthető, mégiscsak a saját gyerekük volt, és nem egy tatár lelenc, aki ráadásul lehet hogy nem is magyar… De miért mondják, hogy árva vagyok? Meghalt volna az igazi apám? Talán hírt kaptak felőle… A lelencből írtak Thali Józsefnek, hogy véglegesen árvaságra jutottam. Megtartanak, vagy mi a szándékuk, mivel az Árvaszék, az árvaszéki elnök… Thali József pedig írt ezeknek… A lelencben tudni akarják ilyenkor, hogy kivel mi lesz. Azoknál mindenkiről van írás, hogy később megtalálhassa a rokonait… A lelencben nagy rend van… Jól is néznénk ki, ha csak úgy szét lehetne cincálni a lelencből a gazdátlan gyerekeket. Menne az Árvaszék, lenne ott vizsgálat… Ha megérkezik Thali József, mindent megkérdek tőle: Úgy szeretnék magával beszélni, mint férfi a férfival. Első kérdésem: mi az igazi nevem? Erre mondja majd az eredeti, tatáros nevemet… Lehetséges, hogy az Ambrus eredeti nevem, csak ezt a Thalit adták rám. Látszik is rajt, hogy ilyen rám adott név… Csakhogy most már a bizonyítványom ezen a néven van kiállítva… Három osztályról van írásom… Melyik nevemen kell folytatni?… Lehet, hogy folytatnom sem kell… Bejönnek az oroszok, és eltörlik az iskolát. Senkinek sem kell többet tanulni… Még jó is, hogy én már három osztályt jártam… Mégis iskolázott vagyok… Iskolázott, rendes ember, ha mindjárt a lelencből lettem kivéve, akkor is… Az biztos, hogy az iskolát eltörlik, akármelyik jön ide… Amint a német bejött, zsupsz, becsukták az iskolát… Most már ki sem nyitják többet… Ezt is megkérdem… Thali József a telekkönyvnél van, ott aztán mindent tudnak… Igaz, hogy most katona, de lehet, hogy minden héten megírják neki a telekkönyvtől a dolgokat. A telekkönyvnél pedig biztosan tudják, miként lesz majd a bizonyítvánnyal… Lehet, hogy a mi osztályunkban többen is voltunk, akik nem az igazi nevükön végezték a harmadikat… Könnyen lehet, hogy a diákság fele más néven volt beadva… Thali József majd mindent elrendez. Eléje állok, meghajtom magamat, és a szeme közé nézek…”

Thali Ágostonné még mindig zokogott. Sírását jórészt a párnák közé fojtotta, de néha-néha megcsuklott a hangja. Ambrust a képzelődés, a monoton sírás csaknem álomba ringatta. Thali Ágoston tatáros krákogása aztán újra megriasztotta. Mintha kéményből érkeznének a szavak, olyanok voltak. Kormosan puhák, mégis rekedtesek, reszelősek is. A kormosan puha szavak belehullottak a félhomályba:

– Anna… Anna…

– Szóltál?

– Szóltam… El kéne ásni a zsírt.

– Elásni?

– El, hogy legyen mit ennünk jövő ilyenkor is… Véget ér a háború, és éhezés lesz… Nagy éhezés…

– Uram Jézus… Uram Jézus… – hallatszottak Thali Ágostonné szipogó sóhajai.

– Az este itt volt Finta Bálint… Azt mondja, merényletet követtek el Hitler ellen… Stauffenberg ezredes pokolgépet tett a fotelja alá, de csak a titkára halt meg és egy tábornok…

– Úristen…

– Stauffenberget agyonlőtték. Stülpnagelt felakasztották… Százával végzik ki a tiszteket, harminc tábornok öngyilkos lett… Az angol rádió mindent bemondott… Hitler él…

– Él…

– El kell ásnunk a zsírt. Nem megy ez sokáig… Szántáskor elássuk, aztán rávetek… Az őszi vetés majd eltakarja a megbolygatott földet… Ami a föld felett marad, annak vége… Az utolsó hónapokban mindent letarolnak… Amit meghagy az egyik, viszi a másik…

– Véndőben?

– Véndőben… A véndőt majd becsavarjuk zsákba…

– Isten megharagudott a világra. Elpusztítja… Nem is csodálom… Mennyi bűn, hívság, feslettség… Az Úr Jézus elfordította az orcáját…

– Éjszaka megásom a gödröt, és reggelre már nyoma sem lesz… Majd a gyerek őrt áll az erdő felől, te, meg Róza, a tagút két végén. Ha gyün valaki, jeleztek… Nyomtalanul kell elásni, ember ne tudjon róla… Senki, mert ha egy tudja is, az annyi, mintha el sem ásnánk… Finta Bálintnak sem kell tudni. Ne jártasd a szádat előtte.

– Finta jó embered.

– Jó emberem. De az is más, meg a zsír elásása is más. Az ilyesmiket nem lehet összekeverni… – mondta Thali Ágoston, aztán elhallgatott. Csend és nehéz kocsmaszag ült a szobára. Ambrus óvatosan szimatolgatott. Külön szerette volna a sör, a patkány és a kiömlött fröccsök illatát megérezni. Az illatok azonban egyetlen testes szaggá álltak össze, nyers, elkeserítő durvasággal. Ambrusnak kicsordultak a könnyei. Hangtalanul sírdogált, majd elszunnyadt.

Ruhák libegésére ébredt. A nyitott ablakon át napfény zúdult a szobába. Az állott kocsmagőzöknek nyoma sem maradt. A huzat fehér lepedőt lobogtatott az előszoba ajtaján. Túl a keskeny belépőn hosszú, kövezett tornác húzódott. Ambrus hallotta, hogy a tornácon léptek koppannak. Ide-oda, aztán elhalkultak, majd újra csak ide-oda, kipp-kopp. Ambrus kiugrott az ágyból, és lerántotta magáról az avítt férfiinget. Felhúzta a klottgatyáját, és a keskeny előszobán át kilépett a tornácra. Köszönt, meghajtotta magát. Ezeket a meghajlásokat nagy szorgalommal ismételgette, ahányszor csak emberi lény közelébe került. A meghajlások, az illedelmesnek tűnő modor sokszor megmentette a bőrét. Félt az emberektől. Szinte biztosra vette, hogy az elmulasztott meghajlás után a rúgás következik. A meghajlás ezen a reggelen mélyebbre sikerült, mint korábban. A lelenc hajolt meg Róza néni előtt, a kiszolgáltatott lelenc, aki félt, hogy a háború végéig sem etetik… Kiteszik az országútra, aztán mehet, amerre lát. Hajnalban elhatározta, hogy illedelmesen viselkedik, ahogyan az egy tatár lelenchez illik, s ha teheti, mindennap fog majd halat… A halak majd csökkentik az eltartásának a gondját… Úgy vélte, ha elég halat szállít a konyhára, még hasznosnak is tartják majd…

Róza néninek sejtelme sem volt Ambrus félelméről. Félbehagyta a ruhák teregetését, és rámosolygott:

– Szervusz, Ambrus… Micsoda hétalvó lettél…

„Hétalvó, nyolcalvó, kilencalvó” – gondolta Ambrus, aztán összerezzent:

– Csak véletlenségből… Hozok majd halat, jó? Róza néninek is hozok…

– Halat…? Bizony jobb lenne, Ambrus, ha kevesebbet járnál a folyóra. A repülőgépek bármikor lecsaphatnak. Ott volt szegény Mizse János, milyen jó embernek ismertük… Lelőtték, mint a kutyát… Ez lett a sorsa… Vigyázni kell az életre… Egy életünk van… – mondta Róza néni, s a mosdótálból az udvarra loccsantotta a vizet. Ambrus a nyomába szegődött.

– Róza néni, mi az a sors? – kérdezte, amikor bejutottak a tornácról nyíló padlós konyhába, ami egyúttal Róza néninek előszobája is volt és telente hálószobája is. Róza néni letette a lavórt, aztán rongyot kerített, és a tűzhely párkányának szidolozásához látott. Naponta kiszidolozta a tűzhely párkányát, nyitó gombjait, a sütő díszítését, az ajtó és ablak kilincsét. Ambrus szerette a szidol illatát, így a szidolozást is hasznos dolognak tartotta. Nagyanyja nem szidolozta a kilincseket és a tűzhely párkányát sem. Érezhetően az egész szidolozás feldühítette, ahányszor csak szóba került. Pedig éppen elégszer szóba került, mert ha más nem, hát Róza néni szóba hozta.

– A sors, Ambrus… A sors titok… Valami lesz velünk, de előre nem tudjuk, hogy mi lesz… Ez a sors. A sors titokzatos dolog… Mindenkinek írva van a sorsa. A csillagokban. Pontosan minden bent van az írásban, mégsem tudunk semmit előre.

– Az is bent van, hogy kicsodának ki az apja?

– Az is. Minden – mondta Róza néni, és sebesen fényesítgette az egyébként ragyogóan fényes fémrészeket.

Ambrus kiballagott a nyári konyhába, s öreganyja előtt is produkálta új típusú meghajlását.

– Na, szegénykém, felébredtél? – fogadta Thali Ágostonné.

– Már régen – mondta Ambrus, mivel félt, hogy a hosszú alvással rontott a helyzetén.

– Régen…? És mi az ördögöt csináltál eddig…? Kihűlt a tejed. Pontosan olyan kiszámíthatatlan vagy, mint öregapád… Na, nem baj… Nem baj… Gyere, egyél, kisfiam…

– A Róza nénivel beszélgettem.

– Mit csinál Róza nénéd?

– Szidoloz.

– Szidoloz…? Délelőtt tízkor szidoloz a vén bolond. Hát csak szidolozzon, büdösítse be azzal a nyavalyás pekmesszel a jó levegőt… Húsz éve szidoloz… Hát csak szidolozzon. Nincs más dolga… Na, itt ez a tej, szeld bele a kenyeret, akkor kiadósabb… Szidoloz…

Ambrus leült az asztal mellé, és a kenyerét lassan tördelte. Nagyon szégyellte, hogy lelenc létére akkora darab kenyeret aprít a tejeslábosba. Szégyellte, de azért csak aprította, szomorú megadással, füle tövéig elpirulva. Nagyanyja a kemence előtt állt, és nézte. Ambrus zavartan felpillantott, és mentegetőzve megszólalt:

– Majd hozok halat, jó?

– Öregapád nem szereti, ha a folyóra mész… Hegyibéd kerülhetnek a repülők, aztán véged… Azok nem nézik, hogy gyerek vagy felnőtt. Csak lőnek… Szegény Mizse János sem gondolta volna… Aztán ott halt meg a földjén… Parasztnak való halál… De te már városi gyerek vagy. Sok küzdésbe telik ám, míg valaki városi iskolába kerül… Ha lehet, maradj életben…

– Vigyázok én magamra. És halat is hoznék… Vacsorára… Kisebb lenne a gond… Jó nagy halakat hoznék… – bizonykodott Ambrus, s közben szürcsölte a tejet.

– Nem bánom, fiam, ha erre van kedved… Csak nagyon vigyázz… És ha mégis rád támadnának a gépek, csak ennyit mondj: Édes Jézus, oltalmazz! Meglásd, segít rajtad az Isten…

Így aztán Ambrus a délelőtti ragyogásban ismét a folyó felé poroszkált. Horgászbotját a vállán egyensúlyozta, jobb karját lóbálta, mint a katonák. Szokásai szerint halkan motyogott: „Hétalvó, nyolcalvó, kilencalvó, tízalvó, tizenegyalvó…” A huszonhárom alvó és a huszonnégyalvó között arra lett figyelmes, hogy valahonnan rápisszegtek. Felpillantott, és döbbenten látta, hogy Pott Vilma háza előtt áll. Az ablakok csukott táblái ragyogtak, a mozdulatlan függönyök beszívták a fényt. Ambrus senkit sem látott. – „Huszonötalvó” – mondta, és tovább lépett. Ekkor azonban résnyire nyílt a kapu, s a mohos deszkák közül ismét rápisszegett valaki. Ambrus megfordult. A deszkák és mohos dorongok között a menekült lány arca derengett.

– Akarsz ómát? – kérdezte az arcocska, vastagra fogott, falusi hangon.

– Mit?

– Nem akarsz bőrómát?

– Hogyisne, hogy Pott Vilma óbégasson – mondta Ambrus, és félig-meddig elfordult a lánytól, mint akinek nagyon sietős a dolga. Valójában nem sietett. Zavartan várta, hogy a lány szóljon még, nevessen, és azt a furcsa nevetős, sírós grimaszát megvillogtassa.

– Nincsenek itthon. Bent vannak Jánosházán.

– Bent?

– Bent. Jó kis bőrómái vannak a nagyapámnak…

– Neked nincs is nagyapád.

– Van bizony. A Pott nagypapa. Vilma néni testvére. És nagymamám is van, csak mind bementek Jánosházára… Ha akarsz, most bejöhetsz…

Ambrus elpirult. Érezte, hogy nagy hiba lenne bemenni. Gyorsan határozott: „Akárhogyan csalogat, nem megyek be.”

– Biztos, hogy nincsenek itthon? – kérdezte a hangja.

– Nincsenek – mondta a menekült lány, és az arcán ugrált a nevetés. Az arca megint olyan volt, mint valami bűnös titok, amit szoknya alá szoktak rejteni. Ambrus emlékezett a lány vinnyogására, és forróság öntötte el a szívét. – „Nem megyek be… Nem megyek be…” – ismételgette némán. A lány közben becsukta mögötte az ajtót, és kézen fogva vezette a tornác vége felé.

– Pott nagyapa a kamrában tartja az ómáit. Ettél már bőrómát? – csivitelt a menekült lány.

– Még nem – mondta Ambrus hangja. Az udvar közepén ponyvára terített hüvelyes bab száradt. Odapillantott, de alig látott belőle valamit, mivel a menekült lány kék szoknyája mellette libegett.

– Ambrus a neved?

– Thali Ambrus most…

– Nekem Amál… De jobb, ha csak Aminak hívsz. Ami… Érted? Csak Ami, Ami, Ami…

A kamra, ahová benyitottak, valójában magtár volt. Nagy hombárokban állt a gabona. Egyik ládában rozs volt, másikban búza, harmadikban árpa. A menekült lány könyökig a rozsba mélyesztette a karját, s addig kotorászott bent, míg a kezébe nem akadt egy bőralma.

– Ezt nézd meg! – mondta diadalmasan Amál. – Csodálatos, mi? Meghiszem azt… Rücskös a bőre… Pott nagyapa a vetőmagba dugja az ómáit, mert az gondolja, itt nem találjuk meg…

Ambrus meglepetten nézelődött. A lány hirtelen a láda fölé hajolt, és az almát visszadugta a rozsba.

– Na, most keresgélj te is egy kicsit. Én addig kimegyek napozni. Orvosi előírásra állandóan napoznom kell… De ha nincs elég időm, akkor tízpercenként… Ha akarsz, te is napozhatsz. Keresd meg azt a bőrómát, amit visszadugtam… Micsoda ómák ezek…

A menekült lány megsimogatta Ambrus arcát, aztán kék szoknyácskájával kilibbent az ajtón, mint egy pille. Ambrus lángvörösen állt a gabonás ládák előtt… A lány izzadt testszaga elvegyült a korpa és a vetőmag illatával. Képzeletében ismét lecsúszott nadrággal látta a lányt, fent a homokbányában, és odalépett hozzá ő is, mint az alvégi gyerekek és… Megrázkódott. – „Miket gondolok én, istenem… A bűn, a bűn… Kiprédikálnak, lemosnak, füstölnek… Nem szabad ilyeneket gondolnom… A menekült lány most kedves, almát ad nekem… Megeszem az almát, és kész… Megyek a folyóra… Halakat fogok, és kész… Ha már ilyen kedves volt, hogy felajánlotta a bőrómát, akkor el kellett fogadnom… Jóvá akarja tenni a múltkori nevetgélését. Igen, amikor odalökött Pott Vilmának… Most már Amál is megbánta… Ami… Almát ad, és kész… Illedelmesen kell viselkednem… Nem szabad arra gondolnom, hogy már a lecsúszott bugyiját is láttam… Neki is kellemetlen lehet. Azért adja most az almát, hogy felejtsem el azt az egészet a bányában… Ha tudná, hogy lelencből vettek ki, még almát sem adna… Illedelmesen megeszem az almát, és meghajtom magamat” – gondolta. Meghajolt, majd zavartan a ládába bámult. A rozsnak volt egy kevés egérillata. Az egérillat visszaidézte a lány testszagát. Zavartan belenyúlt a rozsba. Könyökig belemélyesztette a karját, de az almát nem találta. Odább próbálkozott, aztán ismét odább… Egyre zavartabban vájkált a rozsban, s félelme is visszatért. – „Lehet, hogy csapdát rejtettek a rozsba vagy kést, ami nyissz, levágja a kezemet… Nem, ilyen gonoszság hihetetlen… Csak hol vannak ezek a rohadt bőrómák?…” – Amikor az egyik alma pikkelyes bőrén megakadt a keze, felsóhajtott. A rozs mélyéről előráncigálta az almát, aztán kilépett vele a fényre. Az udvaron elejtette a horgászbotját. Lába a tornác döngölt földjébe gyökerezett, szeme becsukódott. Aztán mégiscsak kinyílt. Résnyire, oldalazva, félve. Odanézett. Nézett, és érezte, hogy a bűn miként emészti el a maradék jóságot is a szívében. Azt is érezte, amikor az ördög a húsából átvándorolt a természetébe, hogy még kifüstölni se lehessen. Mégis odanézett.

A menekült lány a csörgősre száradt babhüvelyek tetején feküdt meztelenen. Hanyatt feküdt. Nem volt rajt semmi, se ing, se bugyi, se kabát. Anyaszült meztelenen feküdt a száradó babok tetején. Karját a feje alá hajtotta, így még a hónalja is feltárult a legbűnösebb kínálkozással.

Ambrus várta, hogy megnyílik alatta a föld, de nem nyílt meg. Az ég kék volt, szép nyári kék… Az udvar a nap aranytüzében égett. – „Valami végzetes félreértés történhetett – gondolta Ambrus. – A menekült lány véletlenségből a szoknyáját is levetette, és megfelejtkezett róla…” – Bámulta a lány meztelenségét, és csodálkozott saját büntetlenségén. Furcsállotta a helyzetet. Úgy látszott, mintha a bűn és a bűnhődés nem járna együtt.

A menekült lány csukott szemmel feküdt a száradó babon. Élvezte a fényt, a cirógató mennyei forróságot. A nyári hónapokban lebarnult, csak az ágyéka és a melle maradt tejfehér. Ambrus a tejfehér szigetekre meredt, és várta, hogy megvakul. De a látása inkább élesedett. Szemügyre vette a leányka combját, hasát, mellét, csupaszságát, térdét, majd újra a hasát, s a hasa alatt a pelyhes dombocskát. Bámulta a titkot, melyet oly gondosan rejtettek a ruhák és a színes nadrágocskák, a titkot, melyről suttogva beszélnek az emberek… Ambrust szomorú csalódottság kínozta. Hitetlenkedve bámult a dombocskán húzódó vágásra s a dombocskára, mely a nap tüzétől rózsaszínűre pirult. – „Ennyi lenne az egész?… Ez a titok… A darabka nyers hús… A vak hús… Nincs sem szeme, sem orra, csak hús… Vak hús…” – tűnődött szomorkodva Ambrus. A látvány mégis zavarba hozta. Elfordult, mintha a horgával matatna, majd lopva odapillantott, és most már mindig a piruló, pelyhes dombocskára… Izgatottan kapkodta a levegőt, és nem értette magát… Mitől ilyen izgatott, ha egyszer az a valami az arcra sem hasonlít, nem sír, és nem nevet, csak van, mint a falevelek vagy a kövek. Nem értette a világot.

A menekült lány türelmetlenül moccant egyet, s a csörgére száradt babszemek szerteugráltak. Nyújtózott, majd ásítva felkönyökölt:

– Ó… Elaludtam…

Ambrus féloldalt a döngölt földpadlóra bámult, és a bőralmát szorongatta.

A menekült lány visszadőlt csörge babágyára, és az égre bámult.

– Láttad…? – kérdezte aztán.

– Mit?

– Eztet e – mondta, és mutatóujjával az ágyéka felé bökött.

– Nem – hazudta Ambrus, és lángvörösre gyúlt az arca. Nem tudta, mit kell mondani, mit kell tenni. Szeretett volna odaszaladni a lányhoz, de izmai nem engedelmeskedtek. Pott nagypapa titkos bőrómáját forgatta izzadt markában, és valami csodára várt. De a földön nincsenek csodák. A menekült lány feltápászkodott és szép lassan magára öltötte kék szoknyácskáját. Ambrus megkönnyebült, és elszomorodott.

– Most aztán, ha akarok, tíz percig nem is kell napoznom – mondta Amál, és szemtelenül a fiúra nézett.

– Itt az alma – mondta Ambrus.

– Megesszük… Add csak ide… – Amál beleharapott az almába, aztán Ambrusnak nyújtotta, és újra megszólalt:

– Szép volt?

– Mi?

– Hát az.

– Szép, csak olyan, mint a kő – mondta Ambrus, és lehajtotta a fejét.

– Mint a kő? – a menekült lánynak kerekre nyílt a szeme, aztán megragadta Ambrus kezét, és az égkék szoknya alatt elindította.

Ambrus lihegve nyargalt az országúton. Nyomában por felhőzött, az eperfák elaléltak. A napfény merőlegesen zuhogott a mezőre. Aranyló tűzgömbök támadtak mindenütt, s amerre gurultak, sárgára perzselődött a határ. Ambrus átugrálta a tűzgömböket, és makacsul nyargalt tovább. A folyó partján balra kanyarodott, s a letarolt sarjúföldek szélén folytatta útját. Az öblösödésnél ledobta horgászbotját a fűzbokor alá, aztán szökdécselt tovább, egészen a homokdombokig. A falusi fürdőnél körültekintett, aztán térdre esett, és jobb kezét könyökig a vízbe dugta. Az áramlás tárt ujjai között meggyorsult, és hűs hívogatásokat küldözgetett a kéz gazdájának. Ambrus a partra hasalt, majd reményvesztetten belehömbölödött a folyóba. Alámerült, bukdácsolt, aztán kutyaúszással átevickélt a túlsó partra. Nem mászott ki a vízből. A szélében feküdt, teste és karja a vízben ázott, csak a feje pihent a homokon. Jobb kezét megdörgölte, áztatta, aztán újra megdörgölte. Fél óra múltán a tisztaság és becsületesség visszanyert érzése finoman megérintette. A tisztaság szitakötő képében szállt a hajára, és percekig billegett nedves hajtövein. Ambrus szívébe visszatért a remény. Érezte, hogy a folyó lemosta róla a bűnt, és messzire sodorta. Összemosta más emberi és állati bűnökkel, aztán eltemette. A bűnök a medernek verődve köszörülődnek száz és száz kilométereken át, és elkopnak. Moszattá válnak, örvénnyé, sóhajjá, halak gyomrába kerülnek, pézsmák foga alá, és reccs. Nem marad bűn… Mire a folyó kétszáz kilométert megtesz, elkopnak a bűnök. A folyó hatalmas, mindent megold. Bele kell hengeredni, és a folyó lemossa a bűnöket. Ambrus óvatosan kiemelte a vízből a jobb kezét, és megszagolta. Képzeletébe lassan beúszott egy parasztudvar. Az udvaron ponyvára terített bab száradt. A csörgére száradt termény felszínén barna test feküdt, tejszín dombokkal és tejszín völgyekkel. A test szép volt, erényes, tiszta. Ambrus képzeletben kinyújtotta a kezét, és megérintette a tejfehér halmokat. Az érintéstől azonnal megszépült, bűnei megbocsáttattak. A messzeségből leányhang érkezett, csupa finom magánhangzókból összerakva, mégis érthetően: „Fogd meg a tejfehér halmokat, és megbocsáttatnak bűneid… Érintsd meg a tejszínfényű bolyhos titkot, és minden jóra fordul… Ha bajba kerülsz, mindig erre gondolj… Hócsúcsokra, tejszínfényű, puha rejtelmekre…” – A magánhangzók finom rendben szállongtak Ambrus körül. Kezének szép leányillata volt.

Élvezte tisztaságát, saját megszépülését. Büszkeség töltötte el és öröm. Megsimogatta a folyót, és hálásan belegurult. Visszaúszott a saját partjára, s közben érezte, hogy a víz miként sodorja le a testéről a maradék bűnöket is. Bűntelenül, a szépségek testvéreként mászott partra. A Marcal pedig sebesen sodorta a bűnöket a lapályosok felé. A bűnök a homokmederhez verődtek, és erősen koptak. Csakhamar azt sem lehetett tudni, hogy a bűnöket ki követte el, és azt sem, hogy a bűnök a test vagy a szellem bűnei voltak. Ambrus a leányfinom magánhangzók reptétől kísérve visszalépdelt az öblösödéshez. Hirtelen eszébe jutott, hogy ő valójában csak egy lelenc, és reggel túlzottan nagy szelet kenyeret szelt a tejeslábosába.

Gondterhelten bontogatta szét horgászfelszerelését, és pillantása halak után kutatott. Keszegeket látott és két aprócska naphalat a lótuszlevelek között. Elégedetlen volt a látvánnyal. Tudta, hogy egy lelenc nem mehet haza ilyen aprócska halakkal. Ha ilyen sovány halakat tesz az asztalra, könnyen előfordulhat, hogy még a háború végéig sem tartják. Kevés az étel, a kenyerekbe egyre több krumplit és kukoricát kevernek. Thali Ágoston azt mondta, hogy decemberben már a korpára is sor kerül. A korpát pedig aligha etetik fel szívesen egy lelenccel, amikor a korpa a disznóknak kell.

Sietve elkapott egy szöcskét, és a horoggal felnyársalta. Készségét a folyó közepére lódította, és izgatottan várakozott. – „Ha a korpára is sor kerül, mi marad a disznóknak?… Ha a korpa elfogy… Ha a korpa majd… És akkor már halakat sem lehet fogni, mivel tél lesz. A folyó befagy. A jég alatt talán a halak is megfagynak, és akkor tavasszal sem kerül az asztalra csuka, de még jász sem… Se korpa, se csuka…” – tűnődött Ambrus, és izgatottan bámulta a lótuszvirágok közé sodródott pótáját. A póta megrezdült, majd lassan, szinte észrevétlenül alámerült. – „Na!” – mondta Ambrus, de hiába várt, a póta végleg elmerült, s a zsinór is lassan utánahúzódott. Remegő kézzel megrántotta a botot. Vad ugrás volt a válasz. A csobbanás jelezte, hogy nagy hal nyelte el a horgát. Meghúzta a zsineget, de az nem engedett. A hal bevette magát a hínárasba, a túlsó part mentén. Ambrus újra és újra meghúzta a zsinórt, de mindhiába. – „Most mi lesz? – tanácstalankodott. – Rángassam még? Vagy menjek utána? És ha ott örvény van?… Vagy pézsmák járata a víz alatt, és leharapják a lábamat?… Éppen ez hiányzana… Most, amikor megtisztultam… Mekkora hal ez…” – A fűzbokor ágbogai közé akasztotta a botját, aztán a zsinór mentén kapaszkodva, a folyóba ereszkedett. Térdig süllyedt, aztán derékig, mellig. A sodorvonalban állva elbizonytalanodott, s már-már visszafordult. De aztán eszébe jutott a korpa, amit decembertől Thali Ágoston a kenyérbe akar keverni, és a disznók, melyeket a kisbíró tavasz óta négyszer is felírt, és két alkalommal katonai bizottság tekintett meg. Ambrus érezte, hogy az összehasonlítás képtelenség. Ha megkérdeznék Thali Ágostont, biztosan nem ellenkezne. Kitennék az országútra, és mehetne, amerre lát…

A folyó közepétől óvatosan tovább mozdult, és azon tűnődött, hogy Thali Ágostonnak mennyi korpája lehet?… Úgy érezte, ha Thali Ágostonnak lenne valahol dugott korpája, akkor őt azért nem tennék ki… Tovább lépdelt, és örömmel tapasztalta, hogy a folyó a túlsó part közelében egyre sekélyebb lesz. Öröme nem tartott sokáig, mert lábszárai egyre inkább belegabalyodtak a hínárkötelekbe és a tavirózsa ezerágú bokraiba, virágaiba, leveleibe. Bal kezét a zsinóron húzta, jobbal leráncigálta a zsinór felett tanyázó növényeket. A hal mélyen a növények alatt úszott, így a zsinórt bevonszolta a hinaras közepére. Ahogy közelebb jutott a halhoz, az egyre nagyobbakat rántott a zsinóron, és Ambrus attól tartott, hogy az utolsó pillanatban még elszabadul… Gyorsította a mozgását, és bal kézzel erősen szorította a zsinórt. Talán méternyire lehetett a haltól, amikor távoli fémes búgást hallott. A zümmögő, fémes zaj éppen csak megérintette a fülét, aztán csend lett. Zavart, álmodozó tekintettel az égre pillantott, de semmi sem látszott. Rutinos égre meredése üres mozdulat volt csupán, hiszen nem látott semmit, és nem is törekedett arra, hogy lásson. Képzeletét a disznók korpája és a hal foglalkoztatta. Ahogy közelebb jutott a halhoz, egyre inkább úgy érezte, hogy a nagy hallal sokat javíthatna a helyzetén. Könnyen előfordulhatna, hogy Thali Ágoston a háború végéig a házában tartaná. A lelencbe megírná, hogy: „Az eseményekre való tekintettel még tartjuk.” Vagy még azt is hozzáírná, hogy: „Az itt tartott személy jó magaviseletű…”

Arca csaknem a vizet érte. Leheletétől megremegtek a hínár és a lótusz virágai. Keze izgatottan előrenyomult. Ujjait megérintette a nagy hal uszonya, és a zsinór ismét megfeszült. A hal bemenekült az árvízkosár alá. Ambrus zavartan állt a talány előtt. Mit tegyen? Alulról közeledjen a halhoz vagy felülről? Bontsa meg a kosár közepét, és ott próbálkozzon? A nagy hal eközben fáradtan szundikált a part és a partvédő vesszőfonat között.

Ambrus az árvízkosár alatt közeledett zsákmányához. Karját óvatosan csúsztatta a nagy hal búvóhelyéhez, de nem érte el. Hogy közelebb kerüljön hozzá, fél arcát vízbe nyomta, de a karja még így is rövidnek bizonyult. Várt, töprengett, majd gyors elhatározással teleszívta a tüdejét, és alámerült. A zsinór mentén követte a halat. Keze körüljárta, majd óvatosan megragadta a kopoltyújánál. A hal védekezett, erőteljes csapásaival végigdörzsölte Ambrus karját. Nehéz, fullasztó pillanatokba telt, míg kiszabadította magát az árvízkosár alól. Felállt, és a partot védő fonatnak támaszkodott. Köhögve kapkodott a levegő után… A halat két kézzel a melléhez szorította. A hal nehéz volt, vad és erős… Füléből, szeméből kirázta a vizet, és zsákmányára pillantott… Tőponty volt… Az aranyló pikkelyekről ijedten tekintett az égre… Örvénylett a levegő… Gépek ezüstteste villódzott a magasban, a mezőség felett üvöltöttek a szakadásig feszített motorok. Emelkedtek és süllyedtek a nagy fémtestek… Egymást kerülgették, majd egymás testének rontottak… Kelepeltek a géppuskák, dohogtak a nehézfegyverek… A bombázók hirtelen zuhanórepülésbe lendültek, majd túl a karakai erdőn ismét felhúztak a magasba. A vadászok még mindig a folyó felett keringtek, és lőtték egymást…

Ambrus dermedten bámulta a légi harcot… Jól látta, amikor a német vadászgépek elsuhantak az ellenséges repülők hasa alatt. A lövedékek vad zuhogását is hallani vélte. Az ezüstfényű amerikai vadászgép farkából fekete füst gomolygott elő, majd hirtelen lángba borult. A lángtengerből kivált egy kis szürke golyó, és zuhant a föld felé. A szürke golyó pillanatokig zuhant, majd öt-hatszáz méterre a földtől, hirtelen ejtőernyővé változott. Hatalmasat lobbant a hófehér selyemernyő, s a fénylő szálakon egy ember lógott. Lengett, himbálózott, a folyó felé sodorta a szél. Az égő repülőgép megbillent, majd pörögve zuhanni kezdett. Az erdő közelében vágódott a földbe. Nagyot robbant, és mélysárga fénnyel égett, fényesebben és aranylóbban, mint a nyár tűzgömbjei.

Ambrus mellén vergődött a tőponty. Bognártüskéit gonoszul meregette, és apró sebeket karcolt a bőrébe. A pilóta közeledett a folyóhoz. Felette kitisztult az égbolt. A bombázórajok és a német vadászok egymást emésztve keletre szálltak. A pilóta felett békés, mélykék ég színesedett. Az erdő alatt már kialudtak a ronccsá lőtt repülőgép lángjai, csak a nyár tüzei égtek, gyümölcsöt érlelő gazdagon.

Ambrus remegett a folyóban. A pilóta már csak száz méterre volt a földtől, és egyre gyorsabban zuhant. – „Most megöl a pilóta… Most megöl… Észrevett a távcsövével… Lefényképezett, megnézett, és most megöl… A kezében van már a fegyvere, és mindjárt lövöldözésbe kezd… Megöl…” – Ambrus reszketett, majd lassan, fokról fokra mélyebben süllyedt a folyóba. Nyakig alámerült, majd szájig, és homlokát a lótuszvirágok mögé rejtette. A hal magához tért a vízben, s farokuszonyával a mellét verte. Ambrus arra gondolt, hogy talán jobb lenne elengedni a halat, hiszen a pilóta úgyis megöli. De aztán ájult félálomban felrémlett a képzeletében egy szó. Keringett, motozott. – „Korpa… Korpa… Korpa…” – Értelme nem volt a szónak, de Ambrusra értelmetlenségében is hatott. Nem engedte el a halat. Nem fogta fel a szó jelentését, de ujjait kegyetlenül a hal kopoltyújába mélyesztette, és szorította a pikkelyes testet teljes erővel.

A pilóta földet ért. Hatalmas esernyője lágyan összecsukódott a letarolt sarjúföldön. A pilóta kibújt a szíjak és csatok közül, aztán felemelte a jobb karját, és intett Ambrusnak. A pilóta keze fekete volt. Ambrus mély lélegzetet vett, és szemnyílásig a vízbe húzódott. A fekete kezű repülő elindult a folyó felé. Overallja surrogott, nyakán vörös selyemkendőt libegtetett a szél. Megállt a folyóparton, és harsányan nevetett. Ambrus döbbenten látta, hogy a pilótának az arca is ébenfekete, s csak a szeme fehérje villog, mint az ördögé. Néger pilóta volt. Kétméteres, hatalmas néger. Harsányan nevetett, és integetett Ambrusnak:

– Jim is the best friend… I am Jim… I give the chocolate to you…

A néger pilóta színes papírcsomagot húzott elő a zsebéből, és Ambrus felé kínálgatta. Ambrus lassan hátrahajtotta a fejét, s amikor a szája a víz fölé került, levegőt vett, majd újra alább merült.

A pilóta idegesen körülnézett, aztán harsányan Ambrusra ordított:

– Little boy!… Little boy!… Come with me! Let’s go!

Ambrus vacogott a vízben.

– Be good… Come with me… We must not stand here…

Ambrus nem értette, hogy mit akar tőle a néger pilóta. Szeme kerekre nyílt, szája, szíve remegett. A hal vergődött a mellén, és ráncigálta. A néger a víz fölé hajolt, és esengve szólogatott hozzá:

– I am Jim… Now I am not a soldier…

A pilóta hirtelen a zsebébe nyúlt, és előrántotta a revolverét. Feldobta, és elkapta. Ambrus pillantása követte a fegyver röppályáját, aztán a fekete tenyérre szegeződött, melyben a fekete revolver feküdt. A néger újra feldobta a pisztolyt. Ambrus erre várt percek óta. Tudta, hogy elkerülhetetlen. Biztosan tudta, hogy a néger előveszi a pisztolyát, és lelövi. Mereven nézte a négert, és hideg gyűlölet fénylett a szemében.

A néger rámosolygott, és a pisztolyt beledobta a folyóba.

– Now I am not a soldier… I am Jim – mondta.

Ambrus ekkor megértette, hogy a néger pilóta nem akar rosszat. Az egyik szó, amit mondogatott, ismerősen csengett előtte. Száját kiemelte a vízből, és átszólt a lótuszvirágok fehér szigetei felett:

– Jim…?

– Yes, I am Jim – mosolygott a néger.

Ambrus olvasott már egyszer egy néger Jimről, de hihetetlennek tartotta, hogy az a Jim és ez a Jim egy és ugyanazon Jim lenne. Az a Jim megszökött valahonnan, és a Mississippin hajózott lefelé, s jóval öregebb volt… Az a Jim nem repült, és nem volt ilyen szép ruhája, mint ennek a Jimnek.

– We must not stand here… Come with me! – mondta a néger pilóta. Ambrus nem értette, hogy mit akar a néger, de nekibátorodott. Guggoló helyzetéből óvatosan felemelkedett. A hal ismét a levegőbe került. Vadul csapdosott Ambrus mellén, és bognártüskéit meregette. A néger pilóta megdöbbent. Csodálkozva meredt a nagy tőpontyra, és a fejét csóválta. Szeretettel nézett Ambrusra, és a kezét nyújtotta, hogy csak keljen át mielőbb a folyó sodrán, és lépjen partra. Ambrus azonban hirtelen megmerevedett.

– I am Jim – mondta biztatóan a néger. Ambrus azonban nem mozdult, rémülten állt, és a pilóta mögött elterülő sarjúföldekre bámult.

– Jim! – kiáltotta aztán, és a fejével vadul intett a földek felé. A néger hátranézett, majd rémülten a folyó közepébe bámult, ahová a revolverét dobta.

– Jim! Menj a csudába! – kiáltotta Ambrus, de már nem a négert, hanem a letarolt sarjúmezőt nézte, melyen vasvellás, kaszás parasztok közeledtek. Lábuk dobogott, velláik, kaszáik fénylettek. Az élen Steller szaladt, a nyilas paraszt.

– Add meg magad! Add meg magad! Föl a kezekkel! – kiabált Steller.

A néger pilóta tanácstalanul hátralépett, és belezuhant a folyóba.

– Ez Jim!… Ez Jim, a néger! – kiabált Ambrus, de a parasztok észre sem vették. A partra rohantak, és vasvelláikat belevágták a pilóta testébe. A néger Jim felordított, panaszos üvöltése messzire szállt a folyó felett. A parasztok víz alá nyomták velláikkal, és káromkodtak.

– Hasogasd csak a piszkos négerét! Hasogasd! – kiáltozott Steller. Mások is dohogtak:

– A suviszkos pofájú nem ide merészkedett… A mafla suviszkos pofájú… Mit képzelt ez? Milyen népek laknak erre? Mizse Jánost lelőni, aztán parádézni a mezőn?! Az anyja suviszkos pofájú istenit!

A fehér lótuszvirágokat befröcskölte a vér. A vízben mélyvörös áramlások keletkeztek, és sugarasan oldódtak minden irányba. A folyó szívta, sodorta a néger Jim vérét, s csakhamar Ambrus lába szára is véres lett.

– Ez Jim volt! – kiáltott a parasztokra. Azok rámeredtek, és dühösen bólogattak feléje.

– Jim… De csak volt – mondták, és velláikat lemosták a folyóban.

A folyó vitte a vért, görgette, koptatta, hígította. Száz méterrel odább már azt sem lehetett tudni, hogy a vér emberé vagy állaté volt. Ambrus bámulta a vízbe oldódó vért, és csodálkozott. Nem is értette, hogy Jim ébenfekete bőre alól hogyan buggyanhatott ki ilyen pipacsszínű vér… A folyó sodorta, hígította a pilóta vérét, s az lassan semmivé vált, miként a pilóta is semmivé vált és a repülőgépe is és mindene.

– Meghalt – mondta az egyik vasvellás paraszt, aztán Ambrushoz fordult: – Megtámadott?

– Nem akart semmi rosszat – mondta Ambrus.

– Tudja is ez – csóválták a fejüket a parasztok. – Gyerek még… Csoda, hogy nem lőtte agyon. Ezt is vihettük volna a Hangya-udvarra, mint Mizse Jánost.

A parasztok kihúzták a vízből a néger pilóta hulláját, és a fűre terítették. Steller lefoglalta az ejtőernyőt, majd szétterpesztett lábakkal megállt a néger felett:

– Motozzák meg, emberek – mondta, és várt.

A parasztoknak nem volt sok kedve a motozáshoz. Egyik aztán mégis nekilátott, és beleturkált a vizes, véres overallzsebekbe. Két tábla csokoládét, karórát, iránytűt, univerzális tőrkést, kis üveg rumot és egy sokszorosított fényképet dobott a fűre.

– Az anyja lehet – mutogattak a parasztok a fényképre. Steller fölemelte, aztán elvigyorodott:

– Az anyja?… Greta Garbo… Így járnak ezek a néger disznók bombázni, Greta Garbóval a zsebben… A revolverét nem találjátok?

A motozó paraszt a fejét rázta.

– Ezeket kézifegyver nélkül nem engedik felszállni. Hová lett a pisztolya?

– Nincs pisztolya – mondták a parasztok.

– Pisztolya minden katonának van… Na, majd én kihallgatom ezt a gyereket… Addig legjobb lenne, ha maguk meg hármas sorokban meghúznák ezt a sarjútáblát… Lehet, hogy óvatos volt, és már a levegőben eldobta… A fegyver nem heverhet itt a réten… Aki megtalálja, azt külön beveszem a jelentésembe… Lehet, hogy a parancsnokság jutalmat is ad… – mondta Steller, aztán intett Ambrusnak, hogy másszon partra.

Ambrus dermedten állt a délutáni napfényben. Bokájánál hevert a néger pilóta, a pilótán túl zöldellt a fűzbokor, melynek ágbogain megakasztotta a horgászbotját. A hal már rég megdöglött, mereven feküdt a karjában. Ujjai mégis a kopoltyújába mélyedtek, és makacsul, kíméletlenül szorították. Steller lebiggyesztette a száját, és feléje bökött:

– Miféle hal ez?

– Tőponty – mondta Ambrus.

– A néger adta?

– Nem… Én fogtam… A négernek nem volt hala.

– Ezek szerint te itt halásztál, amikor a suviszkos pofájú földet ért? Így van?

– Igen.

– A pisztolya hová lett a négernek? Volt pisztolya, nem?

– Nem tudom.

– Nem tudod? Meg akart ölni ez a néger. Ez egy piszkos néger zsidó! Hová lett a pisztolya?

– Nem tudom.

– Nem… És mit akart ez tőled? Téged bámult itt a vízben…

– Azt mondta, hogy Jim, abból a könyvből… Van az a könyv, amiben megszökik a néger Jim, és lehajózik a Mississippin.

– A Mississippin? Na, ez szép kis mese. Hülye vagy, fiam… Elmehetsz… – mondta Steller, aztán sajnálkozva a visszatért parasztokhoz fordult:

– Kár volt ennyire összeszurkálni. Most tönkrement az overallja… Csak az arcába kellett volna szúrni… Jók ezek az amerikai overallok… Nincs meg a revolver…?

A parasztok a fejüket rázták. Néhányan átvágtak a földek között, és a lezuhant repülőgéphez futottak. A messzeségben látszott, hogy a szomszédos faluból is gyülekeznek az emberek. A fürgébb suhancok már az erdő alatt jártak.

Ambrus a folyóra pillantott. A néger vérét elvitte a víz. Feloldotta, elkoptatta. Csak a lótuszokon látszott néhány sötétlő csepp. A száradó vér megfeketedett… A lótuszok fekete pettyes virága lassan hintázott az áramlásban.

Ambrus szívét marokba fogta a fájdalom. Könnyei hangtalanul folytak az arcán, és lehullottak a négerre, aki a bokájánál feküdt.

– Elmehetsz! – ordított rá Steller, és az út felé intett.

Ambrus a megperzselt földeken át elindult a falu irányába. A halat még mindig szorította, pedig már legyek lepték, s a pikkelye büdösödött.

A kenyérben egyre több lett a krumpli. A lapos cipók közepén szalonnás sáv fénylett, mint valami agyagréteg, mállott, ragadt, kenődött. Thali Ágoston zordon pillantásokat vetett a hervadó muskátlikra, aztán szeptember vége felé elkiáltotta magát:

– Anna! Ezt a kenyeret nem lehet tejbe szelni…

Ambrus nagyanyja a kötényét gyűrögette a kemence előtt. Semmit sem szólt. Csak állt ott, és gyűrögette az agyonfoltozott konyhai kötényét.

– Fölesszük a disznók korpáját… Sütéskor negyedrész korpa legyen – mondta Thali Ágoston, és lassan evéshez látott. Külön megette a kenyeret, és külön megitta rá a tejet.

– A disznókért jönnek aztán – próbálkozott Ambrus nagyanyja.

– Jöhetnek – mondta Thali Ágoston. Nem lehetett tudni, mit jelent ez a „jöhetnek”. Beletörődést, fenyegetést vagy valamilyen titkot. Thali Ágoston arca földszínű volt, zárkózott, sok ráncával együtt is jeltelen.

Ambrus ijedten rágcsálta a szalonnás kenyerét. – „Így hát Thali Ágostonnak nincsen eldugott korpája… A disznók korpájának esnek… Megeszik a disznók korpáját, aztán engem is kitesznek… Vagy már holnap?… A disznókért jönnek, Anna néni is megmondta… Mindenkinek nem jut itt korpa…” – Érezte, hogy a korpa felzabálása nagy bűn. Thali Ágostontól ezt az egyet mégsem várta… Ráértek volna még a korpával… Nézegette, gyúrta a kenyerét… – „Nem is olyan szalonnás… Ez szalonnás?… Ha olyan sok lenne bent a krumpli, akkor éppen hogy nem szalonnás lenne, hanem omlós… Ez a vége a nagy kényességnek… Nekiesnek a disznók korpájának, aztán majd jön a kisbíró, és valakit kilöknek az országútra…” – Így méltatlankodott Ambrus, aztán makacs, lázadó mozdulatokkal apró darabkákra nyújtotta, szaggatta a kenyerét, és a tejbe potyogtatta. Tejesen rágcsálta, hangos csámcsogással, hogy bebizonyítsa a ház népének a kenyér ehetőségét. Thali Ágoston azonban rá sem nézett. Nem érdekelte, hogy más emberfia mit csinál a kenyerével. Ambrus ezt elég hamar megérezte, és teljesen elkeseredett.

A napok szürke reménytelenségben teltek. Az időjárás borúsabbra, hidegebbre fordult. A folyóra a néger halála óta nem engedték ki. Misére sem jártak már a szomszédos faluba, mert az erdőt megszállta a német katonaság, és a folyó hídját is őrizték. A faluban azt beszélték, hogy a hidat aláaknázták. Annyi biztos, hogy őrök álltak ott, és csak katonai járműveket eresztettek át a fahídon. Ambrusnak gyakran eszébe jutott Czimber Rozi, és szomorú bágyadtsággal gondolt a nyári lóborozásra, amikor együtt fürdőztek a folyó langyos vizében. Czimber Rozit szerette, de a menekült lányra haragudott. A menekült lány nagyon fent hordta az orrát. Leventékhez dörgölőzött, néha még a katonákra is ránevetett. Úgy viselkedett, mintha Ambrust nem is csalta volna be azon a forró nyári napon az udvarra, s mintha a bőróma, a csörge bab és a többi dolgok soha nem estek volna meg. Ambrus azért köszöngetett neki, de elalvás előtt soha nem gondolt rá. Tudta, hogy Czimber Roziban örökre bent lakik az ördög, mégis inkább arra gondolt. Czimber Rozi hosszú szőke haját nem tudta elfelejteni és azt a finom városias beszédet, amin Czimber Rozi olyan csilingelően nevetett. Szomorúságában néha elkiáltotta magát: „Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor!” – Ha így elkiáltotta magát, mindig visszatért a régi jókedve, és órákra elfelejtette a háborút, a korpát, mely az összes dolgok közül a legjobban aggasztotta. Éjszaka néha felriadt álmából, máskor hörgött és kiáltozott. Sokat álmodott a néger Jimről. A vérét álmában is sodorta a folyó, s a halak megették. Néha azt álmodta, hogy ő, Thali Ambrus, a néger, és nem is Thali Ambrus, hanem Jim, a szökött rabszolga, és hajózik a Mississippin. A Mississippi nagyon hasonlított a Marcalhoz. A vasvellás parasztok aztán rárohantak, és meggyilkolták a vízben, álmában még azt is érezte, ahogy a vére lassan elszivárgott, s a hideg szirmú lótuszok az arcához simultak. Meghalt, mégis érezte, amikor kihúzták a folyóból, és a sarjúra fektették. Halott álmában látta Stellert, ahogyan lefoglalja az ejtőernyőt, majd elveszi tőle is a rumot és a fényképet. Végül ruhájára sorsot vetettek. Ha felriadt, Jim anyjára gondolt és Greta Garbóra. Nem tudta elképzelni, mit csináltak azok odaát, amikor már látták, hogy Jim nem tér vissza. Ambrus nem hallott róla, hogy értesítették volna a néger Jim rokonait… Így azok könnyen meglehet, hogy soha az életben nem tudják meg, mi lett Jimmel… Talán azt gondolják, hogy fogságba esett, mint ahogy Anna néni is azt gondolja Pista fiáról… És lehetséges, hogy Thali István sem fogoly, hanem halott. Megölték valahol a parasztok, aztán elvették a ruháját, fényképeit és a zsebkését. Hiába várták a postát, senki sem írt. Dacza Viktor csak a fejét rázta, ha kérdezték. Dacza Viktor amúgy is szomorkodott, mert a rokkantakat is vitték katonának… Eleinte a rokkantakat nem vitték el, de ez csak eleinte volt… Dacza Viktor szomorúan rázta a fejét, ha megszólították, és esténként szomorúan itta Thali Ágoston pálinkáját.

Ahogy meghidegedett az idő, behúzódtak a nyári konyhába, és mécsvilágnál beszélgettek késő éjszakáig. Az asztalfőn mindig Tófű János ült, mellette Finta Bálint, a vakablak előtt Dacza Viktor, Thali Ágoston pedig az ajtó közelében, hogy talpra ugorhasson, ha hívatlan látogató érkezne.

Tófű Jánosnak harminc holdja volt és két istene. Egyik a mennybéli, másik a németség. Kedvenc szavajárása volt a „felsőbbség”, a „fauegy” és a „csodafegyver”. Finta Bálint mondatai még mindig úgy kezdődtek, hogy a „szövetségesek” így és úgy. Dacza Viktor mondatai hírekkel kezdődtek, s a hírek bizonyos értelemben mindig rosszak voltak. A beszélgetés folyamán Thali Ágoston egyetlen mondatot hajtogatott: „Gyün a muszka…” – Szeptember végén aztán Dacza Viktor sápadtan nyitott az udvari konyhába. Ambrus mindenre emlékezett, mivel a kemencében éppen tököt sütöttek, s a faggyúból öntött házimécses már az asztalon büdösödött. Dacza benyitott, megállt. Nem is köszönt, csak állt egy darabig, aztán így szólt:

– Makót elfoglalták az oroszok…

– Furcsállanám – mondta Finta Bálint. – Kicsinált dolog, hogy ide a szövetségesek vonulnak be…

– Ez csak katonai fogás a németség részéről… Most jönnek a nagy meglepetések – vélekedett bölcs, elnéző mosollyal Tófű János.

Thali Ágoston töredezett arcú, humortalan öregember volt. Mégis ezen az estén mosolyra húzódott a szája:

– Olyanformán áll a helyzet, hogy a Finta Bálint-féle szekrények mégiscsak idehaza maradnak. Az ángilusok majd francia szekrényt vesznek vagy olasz szekrényt… Mindig mondtam én, amit mondtam…

– London remeg – mondta Tófű. – Amikor meghallják a „fauegy” vijjogását, összecsinálják magukat. És ez még csak a kezdet. Most jönnek ki a németek a csodafegyverrel… Mindent elsöpörnek… Mindent… Anglia nulla, Amerika nulla, az orosz két nulla, az összesen négy nulla. Ne felejtsétek el Tófű János szavait. És vigyázzatok… Csak ne hálistenkedjetek itt se az orosznak, se az angolnak. A németség számon tartja, hogy ki a barátja…

– Steller – mondta Finta Bálint.

– Steller gazember. Az egész bandája gazember… Odaállít nekem a múltkor két másik nyilassal, és követelőzik rajtam. Rajtam, az ismert németbaráton. Na, megadtam neki… Ilyen gazembereket… Kihasználják a Führer elfoglaltságát, és gazemberkednek.

– Nyilas, német egykutya – mondta Dacza Viktor.

– Hogyan?!

– Két kutya. Egyik kutya, másik eb – mondta Bálint, és békítőleg Tófű karjára tette a kezét. Thali Ágoston töltött a pálinkából, aztán halkan maga elé mormogott:

– Jön a muszka…

– Ej, Ágoston… Te, aki olyan jó gazda voltál, így vélekedsz…

– Nem vélekedek én, gyün. Gyün… Évek óta gyün…

– Ott van a németség ereje… És ott vannak a japánok. A hős japán nép. Azok nem kukoricáznak. Ha azok megindulnak egyszer… Ha azok kimozdulnak a saját térségükből – bólogatott Tófű, és a szeme kigyúlt.

– Szajpán elesett – mondta Dacza Viktor.

– Szajpán semmi. A hősiességre gondoljatok. Arra, ahogyan a nap fiai harcoltak… Az utolsó roham után Nagumo tengernagy harakirit követett el, Saito tábornok harakirit követett el… Ezrek és ezrek ölték meg magukat büszkén, ahogy az hősökhöz illik…

– De az amerikaiak ott maradtak – mondta csendesen, bocsánatkérően Finta Bálint.

– Formai kérdés… Ott van még Japán egész hadereje. Ott vannak a hős kamikázék, az öngyilkos repülők. Egyszemélyes repülőgépeikkel lecsapnak az amerikai anyahajók fedélzetére, és gépükkel együtt felrobbannak… Direkt erre képezik ki őket. Homlokukon a japán zászlót viselik, és elszántan indulnak a halálba. Mielőtt felszállnak, jelentést tesznek a császárnak. Valami olyasmit mondanak, hogy „császár, üdvözlégy!”. Csak ennyi az egész, és meghalnak a hazájukért. A tengerészetnél is szolgálnak kamikázék. Ezek torpedóba ülnek, és a víz alatt rohanják meg az amerikai hajókat. Felrobbannak a torpedóval együtt. Elsüllyed egy ellenséges hajó, és meghal egy japán… Van itt nálam egy kis levél, a Signalból fordította le az ügyvédem. Hallgassátok meg: „Elhagyom ezt a világot, mielőtt még elutazol a frontra. Kérlek, ne aggódj családodért, mert semmi sem marad itt, ami miatt gyötörnöd kellene magadat. Elégtelenségemben azt teszem, ami tőlem telik, hogy te és bajtársaid harcba vethessétek testeteket és lelketeket a hazáért…” – Ezt egy japán nő írta a frontra induló férjének. Az asszony magára öltötte esküvői kimonóját, és férje elutazásának pillanatában elvágta a saját nyakát… Hát ezek a nap fiai… Gondoljátok, hogy ezeket le lehet győzni?…

Finta Bálint elgondolkodott, majd öklét az asztalra ejtette.

– Nekünk ez már mindegy… Japán messze van, Makó pedig közel… – mondta aztán. Thali Ágoston is rábólintott:

– Hősiesek a japánok, de minden hiába… Ezek az oroszok nem tesznek lobogót a homlokukra, és nincsen semmi ceremónia. Eszik a répalevest, és gyünnek, és gyünnek… Aki meghal, meghal, aki élve marad, tovább megy. Így volt ez az első háborúban is… Gyünnek… Karácsonykor már itt ülnek a fenyőfák alatt.

– A hősiesség mindent megfordíthat – mondta Tófű János, és Ambrusra nézett. – Akarsz hős lenni, fiam?! – Hangja keményen csattant, mint egy vezényszó. Ambrus a bajszos parasztra bámult, és vonogatta a vállát:

– Minek?

– Minek? Még ezt kérded? A japán gyerekek nem kérdik, hanem némán meghalnak a hazáért.

– A japánoknak van istenük és van császáruk – mondta Finta Bálint.

– Ami a császárságot illeti, mi elég furcsán állunk – motyorgott Dacza Viktor.

Thali Ágoston legyintett:

– Teleki Pál volt az utolsó magyar politikus.

Esténként tököt sütöttek. Thali Ágoston pálinkája elfogyott, így a hatalmas, festetlen parasztasztal mellett a férfiak is tököt rágcsáltak beszélgetés közben. Dacza Viktor hordta a híreket: „Szegeden vannak az oroszok… A kommunisták kiáltványt terjesztenek a városokban… Horthy fegyverszünetet kért az oroszoktól… Horthyt lecsukták… Szálasi lett a király… Debrecenben vannak az oroszok… Belgrádban vannak az oroszok… Nyíregyházán vannak az oroszok… Budapestnél vannak az oroszok… Roosevelt lett ismét az amerikai király…” – Aztán Dacza Viktort besuvasztották egy vagonba, és keletre vitték, hogy harcoljon az oroszok ellen.

– Szegény Dacza Viktor – sajnálkoztak esténként a férfiak –, fél tüdeje van. Dacza Viktorral akarják megvédeni magukat…

Finta Bálint búskomorságba esett. Kedve teljesen elment az ipartól.

– Paraszt leszek, Ágoston, mint te… Koszos körmű paraszt leszek… A földtúráshoz csak föld kell… Föld van itt elég… Nekem is van két hold, majd hozzászerzek… Nincs értelme az iparnak… A magyar iparon már csak az angol tőke segíthetett volna. Ha az angolok behozzák a fontot, akkor került volna új gépekre, sablonokra, még hirdetésre is… De kódisul kódis marad az ipar… Kinek van itt pénze gépekre?… Még az a jó, hogy gyalura telik… Nincs egy rendes gatterom… De minek is lenne, nem csináltat nálam már senki semmit… Se bútort, se szerszámot, se semmit… Megette a rosseb az egészet… Fődet kell túrni. A fődtúrásból legalább megvan az a krumpli, amit megeszünk…

Így sopánkodott Finta Bálint. Tófű Jánosnak más gondja volt. Esténként órányit, kétórányit hallgatott, aztán hátrább húzódott a mécses fényéből, és megszólalt:

– Ha ideérnek az oroszok, mihez kezdenek? Tán csak nem csinálnak itt is kolhozt meg csajkarendszert…?

Thali Ágostonné ezeknél a szavaknál mindig hátat fordított a kemencének, és a férfiakra meredt. Nézte az arcokat, aztán vészjósló sopánkodásba kezdett:

– Orsolya már szervezi a lányok menedékét… Nagy bunkert ásnak kint az erdő alatt, és oda rejtik a lányokat… Szörnyű, miket hallani… Amerre csak jár az ember, hallja a rémségeket… Nem tudom, hogy az Úr Jézus meddig veri még a népet… Nem tudom, mi lehet a bűnünk, hogy ekkora büntetést szabott ránk az Úr? Pedig mi imádkozunk, jóságos Istenem… Vallásos asszony vagyok, de soha nem gondoltam, hogy ilyen sokat kell majd imádkoznom…

Ambrus ezeken az éjszakákon nyitott szemmel feküdt a szakadt rugózatú díványon. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy megszólaljon Thali Ágoston: „Anna… A disznók korpája elfogyott. Ki kell tenni a gyereket…” Vagy csak ennyit mond: „Anna… A gyerek holnap mehet…” – Ambrus kétnaponként belopózott az abrakos pajtába, és megnézte, mennyi korpa van még a ládában. Néha már aggasztóan kevésnek találta a korpát, máskor viszont úgy találta, hogy a korpa felháborítóan sok. Olyan sok, hogy a legnagyobb disznóság lenne őt utcára lökni… Ha aztán jobban elgondolkodott, ismét félelem fogta el. Nem tudta, hogy mennyi a sok és mennyi a kevés. Nem tudta, hogy mennyi korpát kapnak a disznók, és mennyi korpa fogy el a kenyérsütésekhez. Néha a disznókat is megtekintette. A disznók rossz húsban voltak. Inkább soványodtak, mint híztak, s ez is aggasztotta Ambrust. Mi lesz, ha a kisbíró egyszer észreveszi, hogy a disznókat éheztetik?… Lehet, hogy Steller is megnézi majd a disznókat, és Thali Ágostont akkor megfenyegeti. Az is lehet, hogy Steller mégis megtalálta a néger pilóta revolverét, és akkor azt is tudja, mi az igazság. Csak az alkalomra vár, és kitéteti az országútra. Megvárja a telet, és akkor téteti ki, amikor legnagyobb lesz a hó, s amikor már a katonáknak sem jut kenyér.

Éjszakánként bombázórajok szálltak a falu felett, és soha nem lehetett tudni, hogy mi a szándékuk, hová mennek, mikor térnek vissza. A házak felett gyakorta megszólaltak a géppuskák, néha kisebb bombák is lezuhantak, és összedöntötték a vályogházakat. A repülőket nem érdekelte a tenyérnyi koszos falu. És igazság szerint a légvédelmi üteg katonáit sem érdekelték a repülőgépek. Csak Stellert érdekelte minden. Steller éjjel kettőkor is elvágtatott a tüzérhadnagy lakására, és követelte, hogy lőjenek a repülőgépekre. A tüzérhadnagy félt Stellertől, így aztán kikecmergett az ágyából, s néhány ágyúját elsüttette alvó katonáival. A durrogtatásnak mindig az lett a vége, hogy az amerikai vadászgépek lecsaptak, végiggéppuskáztak a falun, s néha-néha a bombázók is lepottyantottak valamit a terhükből. Ha éjszakánként felkelepeltek a géppuskák, Thali Ágoston rekedten szitkozódott az ágyban:

– A marha Steller!… A barom… Lebombáztatja a falut! Ilyen barmot… Ilyen egy barmot… Nincs nyugta annak a szegény hadnagynak sem… Ez örökké lődözni akar… Miért nem viszik ki az ilyent a frontra Dacza Viktort viszik a fél tüdejével, ahelyett hogy ezt a barmot vinnék. Ott aztán lődözhetne a mafla nyilas…

A repülőgépek süvöltve szálltak a kémények felett, lövedékeik vakon gyilkoltak az éjszakában. Amikor aztán elnémultak a motorok és a fegyverek, a falu lakói reményvesztetten várták a hajnalt. Ambrust a végsőkig ébren tartotta a félelem, így aztán előfordult, hogy reggel aludt el, és lidérces álmok kínozták délig. Álmában öngyilkos pilóta volt, zászlóval a homlokán állt egy téren, és várta, hogy jelentést tehessen a császárnak. A császár három méter magas ember volt, fekete arcú és fekete kezű. Érdekes módon hasonlított Jimre, de mégsem az volt. A császár fehér fogai világítottak, így az elsötétítés alatt is láttak. Jelentést tett a császárnak, aztán egy tyúkól felett beült a torpedóba. Vadul száguldott a víz alatt. A torpedó ablakából sok halat látott, főleg pontyokat és néhány akkora csukát, mint maga a torpedó… Nagyon büszkén ült a torpedó kormányánál, és élvezte, hogy hős. Váratlanul aztán észrevette a tengeralattjárókat, és félelem fogta el. Rohant a vastest felé, de már nem volt kedve meghalni. Értelmetlenségnek tartotta. Ahogy rohant, eszébe jutott Czimber Rozi, a folyó, a menekült lány, és a menekült lány tejszínű halmocskái, a bolyhosság és a pelyhesség. A víz alatt elérkezett hozzá a háromméteres császár hangja: „Thali Ambrus lelenc kamikáze! Nem akar hős lenni?” – „De igen” – mondta Ambrus, és megcélozta a vastestű tengeralattjárót. A torpedó nagyot csattant a vason, aztán a belsejében ment tovább. Belül csupa ragacs volt minden, és Ambrus állandóan várta, hogy a torpedó felrobban, s ő véglegesen hős lesz. De a torpedó csak ment tovább a ragacsos masszában. Valahonnan énekszót hallott, majd egy tengerész káromkodását: „A rosseb enné meg ezt az egészet, most már annyi krumplit tesznek bele, hogy szalonnás lesz a vas…” Ambrus érezte, hogy egészen megszorul a torpedó a krumpliban, és álmában tudta is, hogy korpa kellene a vasba, de erre még gondolni sem mert, örült, hogy a tengerésznek nem jutott eszébe. A torpedóból később kimászott, és a zászlóról s az overalljáról dühösen kaparászta a ragacsos krumplit. Iszonyúan szégyellte magát, majd ordítozott a tengerészekkel:

– Piszkos banda… Hülye nyilas banda… Mit mondok most a császárnak?! A császár hősöket akar! A császár azt gondolja, hogy a vas, vas… Ez a krumpli a disznók krumplija…

A masszában lassan közeledett a háromméteres császár. A fejét nem lehetett látni, mert az kint volt a vízben, de a fekete mancsa dühösen lengett, és aprította a tengeralattjáró ragacsos belsejét. Ambrus utánozta a császárt, és maga is csapkodott, hogy csak fogyjon a ragacsos massza, és a császár dühe csillapodjon. Amikor a tengeralattjáró oldala felrepedt, a tengerben mentek tovább. A császár a kezét nyújtotta. Ambrus felnézett rá, de a fejét még mindig nem látta, mert a császár iszonyúan magas volt!

– Most kellene egy torpedó! – mondta a császár.

– Két nagy torpedó…

– Én Jim vagyok, a tutajról… A Mississippi Jim… Császár lettem… Akinek a vére fehér lótuszra freccsen, az mind császár lesz.

– Jim?

– Yes… Jim…

Ambrus látta, hogy vasvellás parasztok közelednek a császár felé.

– Jim! – üvöltött Ambrus.

A császár mosolygott. Ekkor már kéklő égbolt feszült a fejük fölé, és vidáman ballagtak. A császárnak derékig ért a tenger, Ambrusnak nyakig, néhol szájig. A császár fekete feje az eget érte. A feje körül égő szitakötők repdestek, és fekete füst szállt utánuk, mint a kondenzcsík.

– Az előbb vasvellás parasztok jöttek… Mit tegyek, császár?

– Nevess! – mondta a császár.

Ambrus felnézett a császárra, de annak fekete arcát már nem láthatta, mert az égben volt. A kék égbolt pontosan a nyakánál kezdődött, ahol a piros selyemsálja lobogott a szélben. Ambrus megrántotta a fejetlen császár kabátujját:

– Mit csináljak, ha Steller kérdi a pisztolyt?

– Nevess! – mondta a császár, és nevetett. Nagy, fekete arca láthatatlan volt, de nevetése a kékségben harsogott, mint a kürtszó. Vöröslő selyemkendője néha belibbent a kékbe, és opálosan elmosódott. Ambrus büszkén lépdelt a császár mellett. Élvezte, hogy lelenc létére ilyen hős lett, ilyen hatalmas. A császár aztán elengedte a kezét. A tenger ekkor a szájáig ért, majd ellepte. Körülötte hófehér lótuszszirmok úsztak, és eltakarták a homlokát. A tenger feneke egyre mélyebbre süllyedt, lábujjai már kalimpáltak. Elmerült, fulladozott.

Agyonizzadtan riadt fel a törött rugójú díványon. Thali Ágoston mellette állt, és fogta a kezét.

– Beteg vagy, Ambrus? – kérdezte.

– A császárral megyek…

– Mit mondasz?…

– Jim a császár… Csókolom – mondta, aztán hirtelen felült, és meghajtotta magát.

– Beteg vagy, kisfiam? – hajolt föléje Thali Ágoston, és gondterhelten vizsgálgatta az arcát. – Ne légy beteg – mondta, aztán kiment a szobából.

Ambrus sietve felöltözött. A ház népét a tornácon találta. Szomorúak voltak, Róza néni sírt. Thali Ágostonné és Orsolya csomagokat kötöztek a nyári padon.

– Jó, hogy jössz, Ambrus – mondták –, legalább segítesz csomagot vinni…

– Nem hinném, hogy odaér – csóválta a fejét Thali Ágoston –, a röpcédulákon az volt, hogy napok kérdése, és bezárul Budapest körül a gyűrű… Ha a muszka egyszer körül akarja fogni azt a várost, körül is fogja.

Róza néni zokogott és sóhajtozott:

– Szegény Irmus… Szegény Irmus, elhagyott az Isten… Étlen haltok, étlen haltok a pincékben… Megölik őket… Vagy megölik, vagy étlen halnak… Ugye… Ugye… Nem hallgattak rám… A bútor, a lakás, és most mindennek vége.

Ambrus az öreganyja mellé sompolygott és megkérdezte:

– Miért sír a Róza néni?

– Mert Irmus nénédék bent rekedtek Budapesten… Az én testvérem és Róza néni testvére… A katonaság lezárta az utakat, a vasutat, mindent. Nem tudnak elmenekülni… Élelmük pedig nincs… Egy vasutas hozta a levelet… Küldünk nekik egy kis zsírt, lisztet, talán megkapják…

– Nem kapják meg – mondta Thali Ágoston.

– Azt akarod, hogy ne küldjünk?

– Mindenképpen küldeni kell. Én csak azt mondom, hogy Irmusék nem kapják meg.

– Befelé még megy a posta, csak kifelé nem.

– A posta még talán megy… De ott mindenki éhezik. A postások, katonák, házmesterek, mindenki. Csak nem gondoljátok, hogy továbbítják a csomagot?… Megeszik… Nekik is jól jön… Valakinek jó lesz… Valakit talán megment… Hogy aztán miféle embert? Jót, rosszat? Ezt nem lehet tudni… – mondta Thali Ágoston.

Ambrus segédkezett a csomagok lekötésénél, aztán előretolta a bakszekeret.

– Elbírod? – kérdezte Thali Ágoston.

– El… Nagyon könnyű ez nekem – bizonykodott Ambrus, mivel igyekezett hasznosnak mutatkozni.

A csomagokat felpakolták a bakszekérre, és Róza nénivel elindultak a postára. Róza néni egész úton sírt, és sóhajtozott. Attól félt, hogy a testvére éhen hal, és soha többet nem látják egymást. Ambrus szótlanul erőlködött a bakszekérrel, át a patakon, föl a templomdombon az új telepre. Balra, a homokbánya körül nagy mozgolódás volt. Neszek hatoltak fel a fák közé, s a szarkák menekültek. Ambrus kíváncsian a mélység felé pillantgatott, de a csomagokat és Róza nénit nem hagyhatta ott az út szélén. Úgy gondolta, majd visszafelé előreszalad, és megtekinti a bánya titkát. Közben megborzongott, elöntötte a forróság, a füle is pipacsszínűvé vált. Emlékek kísértették. A menekült lány lecsúszott nadrágocskája, vinnyogása, fehér lába szára, sorra megkísértették. Mire a postára érkeztek, képzeletben már Pott Vilma udvarán állt, és a csörgére száradt babhüvelyeket bámulta, s a kék szoknyácskát, mely a ponyva szélén hevert, mint egy rongycsomó. A barnára sült Amál nem jelent meg előtte. Csak a kék szoknyácska, ahogy ott hevert, aztán ahogy libbent a lányon, amikor a kék sátor alatt elindult a jobb keze.

A csomagokat egyenként a mérlegre tette, aztán leszedte, és várakozott. Dacza Viktor édesanyja kék számokat firkált a pakundeklire, és sopánkodott:

– Rossz sora van a Viktornak, nagyon rossz sora… Nem ír, de megüzente egy sebesült katonától… Attól fél, hogy agyonlövik… Most mondja meg, Róza!… Micsoda világ ez?… Lehet így bánni a betegekkel?…

– Nincs emberség… Mi is odavagyunk szegény Irmánkért… Most már azt sem tudom, kiért imádkozzak először… Szegény Pistánk is fogságban… Irmusunk bent az ostromban… Józsi katona… Ennek a szegény gyereknek is, hát hiszen tudja… Csak a bánat, a bánat mindenütt… Mit gondol, megkapják még ezt a csomagot? – így sóhajtozott, érdeklődött Róza néni. Dacza Viktor édesanyja a fejét rázta:

– Nem hiszem, Róza, hogy megkapják… Én kiviszem az estéli vonathoz, és feladom… De könnyen lehetséges, hogy még Pestig sem jut el… Mindenki éhezik… És ha eljut a városba… Gondolja csak el, milyen világ lehet ott?

Ambrus megszagolta a jobb kezét. Semmit sem érzett. Szomorúan megdörgölte a bőrét, és újra megszagolta. Egy könnyű, elfelejtett illat után kutatott, de már nem tudta felidézni. A fájdalom szorongatta a szívét… A veszteség nagy volt… Elvesztett valamit, ami hozzátartozott már a világához… Valamit, ami inkább szégyenletesnek tűnt, mint dicséretesnek, de lenge szépségétől még mindig borzongott a háta. Borzongott, de már nem tudta felidézni sem az érzést, sem a félelmet, sem az illatot.

– Előremegyek – mondta.

– Menj csak – biztatta Róza néni, és közelebb hajolt az idős postáskisasszonyhoz.

Ambrus ballagott szekere után. A kerék zenélt. Magánhangzók szálldostak az arca előtt, lányívű, lánykönnyű magánhangzók, és maga előtt látta már a menekült lány barna combjait is és a tejszínfényű, bolyhos halmot, mely csak hasonlított a kövek mozdulatlanságára, de valójában egészen másmilyen volt. Ambrus az akácos szélén megállt, és fülelt. Bakszekerét átlépte, és leereszkedett a fák közé. Megfogódzott a szélső törzsekben, és lepillantott a homokfalak közé. Arcáról eltűnt a pír, szája lebiggyedt.

A homokbányában a falusi leventecsapat menetelt. Díszlépést vertek a tüzérhadnagy, Steller és egy másik, ismeretlen nyilas előtt. A leventéket a kántortanító vezényelte. Amikor a csapat megállt, a kántor odalépett Steller elé, és jelentett. Tisztelgett, és jelentett. Steller is tisztelgett. Karszalagja volt és fekete kabátja. Ambrushoz eljutottak a harsányabb szavak:

„Ünnepi lőgyakorlat… Mindenre elszánt leventecsapat… Éles…”

Steller és a hadnagy cigarettára gyújtottak, a kántortanító pedig megfektette a leventéket. Ordított:

– Feküdj!… Föl!… Feküdj!… Föl…! Laposkúszás… Támadás jobbról… Támadás balról…

A leventék szorgalmasan csúsztak-másztak a bánya homokos talaján. Végül aztán előkerültek a puskák:

– Tüzelőállást elfoglalni!… Célratartás!… Tűz!… Töltesz!… Tűz!… – ordított a kántor. A leventék babrálgattak a puskáikkal, de egyébként nem lőttek. Néma csend volt a földön. Csak feküdtek ott, és mocorogtak, de a puskáik hallgattak. A kántor pedig ordított tovább:

– Alacsonyrepülés… Tűz…

A puskák némák maradtak. Ambrus vigyorgott… Viccesnek találta, hogy a leventék nem fogadnak szót a kántornak. Csak később, amikor a hazafelé vonuló leventecsapattal összetalálkozott a pataknál, akkor vette észre, hogy a leventék puskáján nincs lyuk. Fapuskák voltak mind, lyuk nélkül, vas nélkül, töltény nélkül. A leventék énekszóval vonultak, és úgy csináltak, mintha a puskájuk érne valamit. Steller is úgy tett és a másik nyilas is. Nagyon elégedettek voltak, és kemény léptekkel vonultak át a patak hídján. Ambrus nem értette, hogy minek örül Steller?

A bakszekeret visszatolta a kocsiszínbe, aztán bement az udvari konyhába. Thali Ágoston dohányt szelt az asztal sarkán.

– Nagyapa volt katona?… Régebben?

– Voltam – mondta Thali Ágoston, és Ambrusra pillantott.

– És akkoriban a puska csöve lyukas volt?

– Persze hogy lyukas volt. Ha nem lenne lyukas, hol jönne ki a golyó?… A puska mind lyukas. Az ágyú, géppuska, aknavető is… Másként csak vasdarabok lennének.

– A leventék puskáján nincs lyuk.

– Nincs?

– Nincs, de azért lövészetet tartanak. A kántor vezényelt… Lent voltak a homokbányában… Steller is…

– Steller?

– Steller, a hadnagy és egy idegen nyilas.

– Nem szeretem, ha a közelükbe mész. Stellertől minden kitelik. Most már megbolondult… Fapuskákkal akar a muszkákra menni… Ha ez el nem pucol, fölakasztják… Azt mondod, hogy a kántor meg vezényelt?

– Igen. Tűz! kiáltotta, aztán nagy csend volt.

Thali Ágoston nagyot nevetett:

– Ez a pokol… Ez a pokol… Beteljesült a Schlézinger vicce… Beteljesült… Tűz, és nincs a puskán lyuk… Ez a pokol… Ez a pokol… – mondogatta, és hahotázott.

Ambrus lekuporodott a kemence elé, és nézte a nevető parasztot. Illedelmesen és szorongva nézte, ahogy az egy lelenchez illik. Az öreg paraszt arcán sok ránc volt, sok sörte, sok erő és sok szépség. Nyers, tatáros bőre tetszett Ambrusnak, maga is olyan szélmarta, nappörkölt bőrű trapper szeretett volna lenni, mint az öregember. Szája szép is volt, kegyetlen is. Szeme is ilyen volt. Soha nem lehetett tudni, hogy gondolkodik, haragszik vagy szomorú. Keménység lakott szürke szemében és bánat is és jóság is. – „Kitesz, vagy tart még? – gondolkodott Ambrus. – Olyan arca van, mintha tartana, mintha nem tenne ki senkit… De gazda. A gazdának meg kell ölni a disznait, aratni kell, és csépelni. Parancsolgatni és durván kiabálni. A gazdának azt kell mondani, hogy nem, és azt kell mondani, hogy igen… A gazda szavához igazodik a házakban minden… Minden házban van egy gazda, aki tudja, hogy mennyi korpa van még a láda fenekén, mennyi szalonna lóg a padláson, és hány hónap van még hátra az aratásig… A gazda aztán hol azt mondja, hogy igen, hol pedig azt, hogy nem… Utána nem lehet már sem beszélni, sem kérlelni, mert amit a gazda kimond, az ki van mondva… Lehet, hogy nem tesz ki… A pesti Irmusnak is küldött ételt, pedig neki sincs, és tavaszra ennyi sem marad… És lehet, hogy éppen ezért kitesz… Nekiereszt az országútnak… Ha kitesz is, jó ember… Ad majd útravalót és tanácsokat is… Sokat tud… Előre tudja a dolgokat. Már tavasszal megmondta, hogy jön a muszka, és igaza lett… Finta Bálint akkor még az angolokra tett, a Tófű János pedig a németség győzelmére, de Thali Ágostonnak lett igaza… Ha ki is tesz, mond majd valamit… Erre vagy arra…” – Ambrus nézte a barázdált arcot, az orr sebeit, és sóhajtozott. Thali Ágoston végül aztán a szelőkés mellől rápillantott:

– Na, gyerek?!

– Kitesz…? – szaladt ki Ambrus száján a kérdés, és ijedtében fölbillent a sámedlival.

– Hová?

– Hát ki, az útra…

– Miért tennélek ki?… Szépet szólna az apád…

Ambrus látta, hogy Thali Ágoston meg akarja őrizni a látszatot. Úgy tesz, mintha ő nem is lelenc lenne, hanem valódi gyermeke Thali Józsefnek.

– A korpa miatt gondoltam – magyarázkodott Ambrus.

– A korpa miatt?

– Kevés a disznók korpája…

– Az bizony kevés, de a korpa miatt nem teszlek ki – mondta Thali Ágoston, és nevetve nyiszálta a leveles, erős illatú dohányt.

Ambrus megnyugodott. Thali Ágoston szavait úgy értelmezte, hogy a korpa miatt nem teszik ki. Előfordulhat, hogy nekieresztik, de nem a korpa miatt. Elmérgesedhet a háború, bajok támadhatnak a ház körül, és akkor tényleg kiteszik. De csak akkor. Előbb nem. Thali Ágoston jó ember.

A dohány illata betöltötte a konyhát. A kemencéből már a sült tök illata is szivárgott, s kint megeredt a hó. Lassan szállingózott a téli alkonyatban. A pelyheket tétova szél táncoltatta, s az örvények az ablakot súrolták. Ambrus a kemence előtt guggolt, és úgy érezte, jó dolog embernek lenni. A kemencéből meleg áramlások surrantak elő, és simogatták a hátát. A sült tök és a dohány illata összekeveredett, s ahogy testesedett a konyhában, Ambrus rádöbbent, hogy ez a télszag. A sült tök és a leveles dohány illata együtt. Mélyeket szippantott a szagból, és bámulta az öreg parasztgazda barázdált arcát. Később lámpát gyújtottak, s a petrol nehéz bűze elrontotta a télszagot.

Karácsony napján Budapest körül bezárult az ostromgyűrű. Az újságokban bent volt a nyilasok felhívása: Az utolsó emberig kitartani! Róza néni sírt, Thali Ágoston fenyőfát állított, és meggyújtotta a szentelt gyertyákat. Délután orosz foglyokat kísértek át a falun. Hosszú köpenyes, elcsigázott árnyak voltak. Soványak, szakállasak, rongyosak. Némelyik az ablakokra pillantott, és reménykedve mozgatta a száját. Ambrus fent állt a kapuvasaláson, és sült krumplit szorongatott a markában. A sült krumpli kevéske forróságánál melegedett. Csodálkozva bámulta az oroszokat, hosszú köpenyeiket, szakállukat. Nem ilyennek képzelte az ellenséget. És olyannak sem, mint Jim volt, a néger. Az ellenséget igazi ellenségnek hitte, olyannak, mint egy gép, tank vagy repülő. Tankarcú, tankfejű ellenséget várt. Nagyanyja két szelet kenyeret rejtett a kötényébe, aztán kiállt csodálkozni az utcára. Átszólogatott a bámészkodó szomszédasszonyoknak, s közben egyre közelebb ódalgott az ellenséghez. Ambrus aztán meglepetten látta a kapu tetejéről, hogy a kenyereket hirtelen előkapja, és odaadja az oroszoknak. A kenyérszeletek nagy hirtelen kézen-közön eltűntek, és megbomlott a rend. Az egyik fegyveres suhanc ott termett, és mellbe lökte Thali Ágostonnét:

– Tűnjön el, hazaáruló boszorkány, mert úgy vercsán rúgom, hogy összedönti a templomot… Piszok vénasszony, kotrás!

– Taknyos! Engem mersz löködni, taknyos csibész! Engem, akinek a fia tanácsos úr, a másik fiam meg fogságba esett! Engem mersz löködni, te szaros! Menj ki a frontra, ott ugrálj! – kiabált Ambrus nagyanyja, és öklével fenyegette a fegyveres suhancot.

– Anna… Anna… – kiabáltak a szomszédok, de Thali Ágostonné csak szaladt a sor mellett, és az öklét rázta a suhanc orra alatt.

– Az én fiam tanácsos úr! Engem mersz löködni? Tanácsos és százados… Kinyomozlak, és a fiam felköttet… Szarházi…

A nagy ribillióra Thali Ágoston is előkerült. Kitárta a kapu egyik szárnyát, és megállt a járdán.

– Gondoltam – mondta halkan, majd elkiáltotta magát – Anna!… Gyere vissza… Anna!…

Thali Ágostonné átkozódva megállt, és hagyta, hogy a sor elvonuljon mellette. A fegyveres suhanc idegesen hátrakapkodta a fejét, mert félt, hogy a parasztok rárohannak, és agyonverik. De a parasztok nem rohantak rá, csak álltak a kapuban, és morgolódtak.

– Minek köll neked ilyen ribilliókat csapni? – kérdezte Thali Ágoston méltatlankodva.

– Minek, vén marha?! Annak, hogy a te fiad is hadifogoly… Talán annak is dug majd valaki egy szelet kenyeret… Mindenhol élnek jószívű emberek! Isten számon tartja a jótetteket és megjutalmazza érte a családokat… Ezek már nem katonák, ezek foglyok. A foglyoknak mindig szokás volt ételt adni! És ha szokás, ha nem szokás! Keresztény asszony vagyok a szakramentomát! Annak adok, akinek akarok…

– Jól van, Anna, jól van… – csitítgatta Róza néni, aki a kiabálásra ugyancsak előkerült.

Thali Ágoston türelmesen kivárta a sorát, aztán megszólalt:

– Háború van, Anna. A törvényt ilyenkor a katonák szabják. A törvény most az, hogy a foglyokkal nem szabad érintkezni, a foglyoknak nem szabad ételt dugni, a foglyokat nem szabad rejtegetni… Ezerszer kidobolták. Aki a törvényt megszegi, azt lecsukják. A keretlegények azért vannak odaállítva, hogy te ne etethesd a foglyokat, és ne vehesd át tőlük a kémjelentéseket…

– Micsodákat? Na, nézzék meg…

– Én a törvényt mondom, de téged is megértelek, Anna.

– A törvényeket megszabta már nekem az én istenem. Nem nézhetem a szenvedést… Ha én irgalmas vagyok ezekhez, Isten irgalmas lesz a mieinkhez is.

– Mit adtál nekik?

– Két szelet kenyeret. Ebből csinál az a szaros suhanc ekkora csodát. Taszigál… Engem… Akinek tanácsos úr a fia… A másik fiam pedig az első vonalban harcolt. Pedig akadt volna más dolga is, elhihetik. Most fogoly. De az a taknyos őr, az nem fogoly, az itt urizál, a szakramentomát az ilyen ganyéknak!

– Igazad van, Anna… Jól mondod. Mindegyikünknek oda van valakije. Kinek a fia, kinek a férje – mondta a szomszédasszony, és a fél utca rábólintott.

– Jól megszentelted Krisztus urunk születése napját – mondta Thali Ágoston az udvaron, és bereteszelte a kaput.

Ambrus bevonult a ház népével a szobába, és megszólalt:

– Az ellenség pedig a mi Pistánkat eteti?

– Hogyan? – nézett rá a nagyanyja.

– A mi Pistánknak is adnak?

– Adnak. Isten vigyáz rá, és meglágyítja a muzsikok szívét.

Leesett az igazi hó. A jégmezők alatt dideregtek a falvak. Nappal síjárőrök csúszkáltak át a mezőn, éjszaka farkasok üvöltöttek a szérűskertek alatt. A bombázórajok többnyire éjszaka jártak, és álmukból riasztották fel a halálraszántakat. Sokan meghaltak. Horthy Miklós nem készült fel a háborúra, nem magyarázta meg a népnek, hogy milyen az igazi óvóhely, milyen a bomba, és milyen a váratlan halál. Az emberek imádkoztak a bombázások ellen, aztán ha sorra kerültek, rossz krumplivermeikben, szenespincéikben jajveszékelve meghaltak.

Ambrus sokszor elképzelte a halált. Szép halálokat választott. Mezőkön, napfényben esett el, zöld fű hullámzott a teste alatt. Folyóparton, mint a néger pilóta, vagy a tengerek mélyén, hős torpedóként. A hajóban még hallotta a matrózok jajkiáltását, és mosolygott, amikor a császár szólította. Az alattomos, kicsi halált azonban nem tudta elképzelni. Álmában a kocsmaillatú parasztszobában nem tudott volna meghalni. Pincében sem, padláson sem. Ambrusnak nagy, fényes térségek kellettek a halálhoz, ahol elég helye marad az embernek összerogyni. Így aztán mindig csodálkozott az éjszakai géppuskázásokon, a bombák értelmetlen pukkanásán. Nem értette, hogy mit akarnak a pilóták? Aztán januárban nem értette, hogy miért reng a föld? Nagyapja a dívány mellett állt, és a kezénél fogva felrántotta:

– Gyerünk! – kiáltott az arcába.

Ambrus azt hitte, mégis kiteszik. De a föld rengett, dobhártyaszakító csattanások tépték a falakat, tetőket.

– Gyerünk, Ambrus! – ordított rá a nagyapja, és gatyásan, ingesen vonszolta kifelé. Végigszaladtak a tornácon, és bezuhantak a pincébe.

Az ablakok mindenütt csörömpöltek, az udvar a bombák fényétől fehérlett. Thali Ágostonné és Róza néni már a pince mélyén vacogtak. Ambrusra ráterítettek egy báránybéléses dolmányt, aztán leültették a lépcsőre.

– Steller hegyibénk csalta egész Amerikát – mondta Thali Ágoston, és a sötétben vakon tapogatózott.

A bombák vijjogtak, süvöltöttek. A robbanások nyomán rengett a ház, és a pince felett is recsegtek az eresztékek.

– Reggelre annyink marad, ami rajtunk van – bólogatott Ambrus nagyapja.

Az asszonyok hangosan imádkoztak: „Mária, Magyarok Nagyasszonya, tekints, le ránk…”

– Anna… Anna…

– Mit akarsz? Mondd az imát…

– Föl kellene mennem a pénzért… Semmink sem marad…

– Meg akarsz halni? Mondd a fohászt… Mária, Magyarok Nagyasszonya…

Ambrus érzékeny füle a robbanásokon át is meghallotta a géppuskák rémült kelepelését.

– Lőnek – mondta. – Aaa… Lőnek…

A bombák süvöltése megszűnt. Thali Ágostonnak nem volt nyugta. Az ajtóhoz ment, és résnyire nyitotta, majd kitárta. Ambrus nagyapja mellett kocsikeréknyi eget látott. Az égen nyomjelzős lövedékek cikáztak, piros, zöld, sárga golyóbisok, megannyi felcicomázott halál. Légi harc dúlt a falu felett. A fedélzeti fegyverek tüzet okádtak, recsegtek a fémszárnyak, fémtestek, fémemberek… Bömbölő motorok nyargaltak a kémények között, majd egészen fent a csillagok táján, és emésztették egymást, ahogy az elő volt írva. Az alvégen házak égtek. Tűzcsóvájuk vöröslő árnyakat bocsátott az égre, a harcosok alá. Ambrus csodálkozva bámulta a nyomjelzős gépfegyvergolyókat, a pontokat, vesszőket, becsapódásokat. Több repülőgép lángcsóvát vonszolt, de keringett tovább, tébolyultan, embertelenül, fémesen. Aztán megbillent egy, és sikoltva lezuhant. Megbillent a másik, és az is zuhant, zuhant a halálba.

– Ágoston! A jó Isten áldjon meg, gyertek vissza – sopánkodott Ambrus nagyanyja, de Thali Ágoston ekkor már a házban volt. Megkereste az olasz szivaros dobozt, amiben a pénzt tartották, és az unikumos üveget, amiben a karácsonyi rum maradékát. Kulcsra zárta az ajtókat, aztán szép komótosan visszasétált.

– Ég a fél falu – mondta.

Felrobbantak a lezuhant gépek. A lángok a pinceajtó résein is bevilágítottak. Thali Ágoston nagyot húzott az unikumos üvegből, aztán a fohászkodó asszonyoknak nyújtotta:

– Igyatok, ez erősíti a szívet… Bevetés előtt mindig rumot kaptunk… Ha jött a rum, akkor már készültünk a halálra.

Az asszonyok belekortyoltak az üvegbe, aztán Ambrusnak nyújtották:

– Igyál, szegénykém… Egy kortyocska neked is jólesik.

Ambrus torkát égette az ital. Hirtelen könnyűséget érzett és vidám bátorságot.

– Ezt a rumot rendkívüli esetre tettem el – mondta Thali Ágostonné szemrehányóan.

– Ez elég rendkívüli. Meghalt a fél falu, mi pedig élve maradtunk… Ha ugye… Ha még nem küld az Úr újabb gépeket… – mondta az öreg, nehézkes léptű paraszt, és a sötétben megkaparintotta a maradék rumot. Lehetett hallani, ahogyan kortyolja, aztán az üres üveget bedobja a sarokba.

Kint elnémult az éjszaka. Az asszonyok elmondtak még néhány fohászt, aztán óvatosan felmerészkedtek a lépcsőn.

Ambrus azonnal észrevette. Némán megragadta nagyapja kezét, és a levegőbe mutatott. A vöröslő égből ejtőernyősök ereszkedtek alá.

– Vigyázat! Ejtőernyősök! – suttogott Thali Ágoston, és az asszonyokat visszaszorította a pincébe.

Az egyik pilóta elérte a havas istállótetőt. Ernyője olyanformán lobbant, mint amikor a gyertyalángot elfújják. Összecsukódott, és omlott lefelé. A pilóta fennakadt a gerincen. Mozdulatlanul feküdt. A selyemernyőt felfújta a jeges szél, és hömbölgette az istálló falán. A tetőn megcsúszott a pilóta, és a havas földre zuhant.

– Nagyon vigyázzunk… – suttogott Thali Ágoston.

Várakoztak. A pilóta nem mozdult. Thali Ágoston a tornác oszlopát használva fedezékül, közelebb merészkedett. Ambrus követte, mint egy árny. A pilóta mozdulatlanul feküdt az istálló előtt. Selyemernyője átgurult felette, és a tyúkólak felé nyújtózott, mint egy hatalmas égi menyét.

– Katona! Mi parasztok vagyunk… – szólalt meg Thali Ágoston. Válasz nem étkezett. Ekkor otthagyták a tornác takarását, és a pilótához lépkedtek. Thali Ágoston meggyújtott egy szál gyufát, és az idegen katona arcához tartotta. Halott volt. A nyakán nagy seb tátongott s a testén is számtalan. Összevérezte a havat, az ejtőernyőt, a ruháját. Thali Ágoston ledobta az égő gyufát a hóra. Ambrus a pislákoló, gyarló tüzecskénél még egy utolsó pillantást vetett a halott pilótára. Szép, erős pilóta volt. Fehér bőrű, de termetre hasonlóan óriási, mint Jim volt. Ambrus borzongott. Arra gondolt, hogy a halott pilóta néhány perccel korábban még színes golyókat lövöldözött ellenfeleire, repülőjével fent szállt a téli ég alatt, közel Istenhez… Aztán hirtelen ő is meghalt.

– Piszkos egy háború ez – mondta Thali Ágoston. – A mi időnkben védtelen emberre nem lőttünk… Ezek meg lövik a vöröskeresztes vonatokat, lelövik az ejtőernyőn himbálózó pilótát, bombázzák a kórházakat, menhelyeket… Piszkos egy háború ez…

Nagy robajjal beszakadt a kapu. Steller rontott be a nyilasok élén. Mellén géppisztoly feszült, szeme szikrázott.

– Senki ne mozduljon!… Föl a kezekkel… Hová rejtették?

– Itt van – mutatott az istálló mellé Thali Ágoston –, meghalt.

A ház tele volt németekkel. A belső szobában tisztek laktak, a pajtában, udvari konyhában közkatonák. Reggelente a kút mellett mosakodtak, borotválkoztak, áztatták csajkáikat. Arcuk fakó ingerültségtől remegett, hangjuk élesen csattant. A front már a közelben morajlott. Esténként nyikorogva, pöfögve a falura ereszkedett egy Rata. Kilőtt néhány sorozatot, aztán röpcédulát szórt a kémények közé: „Varrógépemmel minden este nyolckor megjövök, szeretettel Mariska nénitek.” A németek közönyösen várták az estéket, de Steller külön őrszolgálatot szervezett a Rata ellen.

Éjszakánként már látszottak a torkolattüzek. A szovjet nehézütegek zajától állandóan remegtek az ablakok, s néha a Katyusák vijjogása is behallatszott a nyers, kocsmaillatú nagyszobába.

Egyik szürkületbe hajló, nyirkos délutánon menekültek érkeztek a folyón túlról. Azt mondták, hogy Hosztóton vannak az oroszok. A menekülteknek ételt és szállást adtak a faluban, aztán faggatták őket, de azok semmit sem tudtak mondani. Amit tudtak, azt a legelső pillanatban elmondták. – Finta Bálint nagyon csodálkozott. Mindenki meglepettnek látszott. Állandóan lehetett hallani, hogy jönnek az oroszok, itt vannak, ott vannak, mégis képtelenségnek látszott, hogy már a szomszédos falucskát is elérték. Az emberek számára a front megfoghatatlan, alaktalan, színtelen valami volt, amihez semmi közük. A közeledő hadsereg pedig mesebeli hadsereg, ami állandóan közeledik, de soha nem érkezik meg. Mesetankok, Meseivánok Steller ijesztgetésére. A mesebeli hadsereg Hosztóton tanyázott, alig óra járásnyira a Finta Bálintok, Thali Ágostonok falujától. Sokan úgy érezték, hogy valami döntő cselekedet előtt állnak, tenniük kell valamit. De hogy mit, azt senki sem tudta. Az emberek átszaladgáltak a szomszédokba, és megnézték, hogy ott hogyan „nem csinálnak semmit”. A németek kora reggel felrobbantották a folyó hídját, és várakoztak. Nem lehetett tudni, mire várnak, de nyugalmuk idegesítő volt. Annyit még Ambrus is tudott, hogy a folyó legfeljebb nyakig ér egy kisfiúnak, s az a mesebeli hadsereg, mely az elmúlt években átkelt a Donon, Dnyeperen, Dnyeszteren, Tiszán, Dunán, Száván, Dráván, valahogyan majd a Marcalon is átevickél. A falu népe várta, hogy mihez kezdenek a németek, és mikor jönnek az oroszok, és mit mondanak, mit csinálnak? Úgy látszik azonban, az oroszok is vártak valamire, mert a támadás késett. Déltájban fogatolt nyilas csoportok szivárogtak be a mezőkről, és bekvártélyoztak az udvarokra. Konyhákat állítottak fel, és főztek maguknak valamit, majd mogorván szemlélődtek. A messzeségben időnként lövések dörrentek. Délután kiengedték a hordókból a bort, összetörték a pálinkás butykosokat. A falu felett alkoholos pára lengedezett. Thali Ágoston csóválgatta a fejét:

– Kár volt a falu borát elherdálni…

– Steller megparancsolta – mondta Finta Bálint, és pödört magának egy vastag cigarettát Thali Ágoston szűzdohányából.

– El lehetett volna ásni…

– El… De akkor Stellernek nem lett volna meg az öröme. Van még fél napja, ezt jól ki akarja használni…

– Hát reggelre itt lesznek…

– Csend van odaát.

– Csend, de az előbb azt beszélték a fogatos nyilasok, hogy a muszkák már a folyó partján vannak. Ott meredeznek az ágyúcsöveik… Majd csak rákezdenek hirtelen…

– Tavaszra meglesz a kolhoz. Együtt jártok kaszálni, kapálni… Délben kiosztják a répalevest, semmire sem lesz gondotok…

– Nekem aztán mindegy, Bálint… Kiosszák, nem osszák… Inkább azt hallani, hogy fődet osztanak. Ha ezt húsz éve tudom, aligha gürcölök ennyit. Szépen megvártam volna, amíg beültetnek a gazdaságba. Meglásd, földet osztanak…

– Kérj magadnak.

– Hová gondolsz, nekem ez is sok, ami van. Ha a Pistánk odaveszik, ezzel sem bírok. Megöregedtem… Most már csak pipálgatnék itt a tornácon, iszogatnék. De megette ezt a fene… Véget ér a háború, és kezdődik elölről minden. Küzdés, robot, szenvedés. Fölépíteni a sok házat, pótolni a föld termőerejét, pótolni az elhullott állatokat, az aprómarhát, a szerszámokat… Ki sem látszunk majd a munkából.

– Állj be a kolhozba, aztán nem lesz gondod…

– Hiába állnék be… A föld erejét akkor is pótolnunk kellene, a marhákat is, szerszámokat is… Ez a paraszt sorsa… Jó is, rossz is… Nem bánnám, ha már túl lenne rajtunk a front.

– Holnap már lehet, hogy nem élünk.

– Az is lehet. Az Úr adta, az Úr elveszi – mondta Thali Ágoston.

Alkonyattal munkára hajtották a férfiakat. A németek hat üteget ástak be a faluvégi kertek aljába. A német tisztek parancsokat olvastak fel az udvarokon, aztán szétszéledtek az ütegekhez. A sötétség beálltával megbolydult a falu. Ukk tájáról német és magyar csapatok özönlöttek be a házak közé, de nem szálltak le járműveikről, csak vártak, egyre vártak valamire.

Éjféltájban megzörgették az ablakot. Thali Ágoston a fal takarásában kipislogatott.

– Egy tiszt áll kint – suttogta hátra –, egy magyar tiszt.

– Mit akar, nyitva van a kapu, nyitva vannak az ajtók… – mondta Ambrus nagyanyja, és mint aki rosszat sejt, hirtelen kiugrott az ágyból, és magára kapta a ruháit.

– Ki az? Mit akar? – kérdezte Thali Ágoston.

Behallatszott a tiszt válasza:

– Nem ismer meg, idesapám…?

– Jézus Máriám! Jézus Máriám! A Józsink! A Józsink van itt – kiáltott fel az idős, remegő asszony.

Thali Ágoston kicsoszogott fűzetlen bakancsában, és az udvaron vitába szállt az őrökkel. Végül kitárták a kaput, és a sok katonai jármű mellé begördült egy Opel kocsi. Thali százados és sofőrje csakhamar ott topogott az előszobában. Mindketten elgyötörtek, szakállasak és piszkosak voltak. Thali százados bal karja gipszben volt, s a nyakát is szutykos kötés csúfította. Lehajolt, megcsókolta Ambrust, aztán az anyjára nézett:

– Hajnalban elviszem a gyereket. Búcsúzzanak el…

– Uram Jézus, Uram Jézus…

– Adjon enni ennek a katonának és nekem is. Hol tudunk aludni?

– Itt, fiam – mondta Ambrus nagyanyja.

Az alacsony, sovány katona vigyázzba merevedett:

– Százados úr alázatosan jelentem, hogy én kint alszom a kocsiban, mert különben ellopják. Tele van nyilassal a falu…

– Ellopják?

– El, százados úr, és ittrekedünk…

– Idesanyám, adjon ennek a katonának vánkost, kisdunyhát. Kint alszik.

Ambrusnak kalimpált a szíve. Nézte, hogyan eszik a felkötözött kezű százados és a katonája. Faltak. A zsír fröcsögött az arcukon. A százados semmiben sem hasonlított Thali tanácsos úrra… Ha Ambrus az utcán találkozik vele, még csak nem is köszön neki.

Thali Ágoston fél üveg rumot tett az asztalra. A százados háromfelé öntötte. Egy részt az apjának, egy részt a sofőrnek, és egy részt magának tartott meg. Kiitták, aztán a két katona felugrott.

– Édes fiam… Hát mondj valamit… Hogyan lesz? Mint lesz? Nem kell így kapkodni.

– Álmos vagyok.

Az alacsony, sovány katona vigyázzba merevedett:

– Százados úr alázatosan jelentem, én már ki is megyek, mert a nyilasok nagyon nézték az autónkat, amikor beálltunk.

– Menjen, Kárász. Aztán a pofájába. Érti?!

– Igenis, százados úr.

A katona elment, Thali József pedig visszaroskadt a székre. Ambrus szorongva figyelte a százados arcát. Érezte, hogy elérkezett a pillanat… Most nekieresztik, vagy visszaviszik a lelencbe… Terveket szőtt, figyelt, és készülődött. – „Felállok, meghajtom magamat, és így szólok: Mint férfi a férfival, úgy akarok magával beszélni… Magával. Nem jó. Önnel… Önnel beszélni. Tudom helyzetemet… Nem kívánom maguktól, önöktől, hogy az éhség idején tartsanak. Két kérésem van. Ha lehetne, mégis inkább a faluban maradnék addig is, és kérném megmondani a szüleim nevét… Senkinek nem okoznék kellemetlenségeket, de tudnom illik, hogy melyik tatár vidékről származom. A vallásomat is tudnom kell és a nevemet. Thali Ambrus szép név, tetszik is, de az igazi nevemet is tudnom kell, mivel azon vagyok bejegyezve valahol. És az is lehet, hogy keresnek majd… Igen… Ezt mondom neki, és ő, mint férfi a férfinak, megmond mindent. Röviden beszél, határozottan. Ez és ez, és az és az. Ekkor és ekkor, és így és így. Én akkor meghajtom magamat… Nem hajtom meg, csak a végén. Előbb még azt mondom, hogy Mártát és nevelőanyámat mindig szeretni fogom, és a húsvéti képeslapokat elküldöm. Éppen úgy, miként Thali Ágostonnak is, aki nagyon jó ember. A disznók korpája mind elfogyott, de tart. Hagyta soványra száradni a disznókat, míg csak el nem vitték mind a kettőt… Akkor aztán csak ennyit mondott: Na, ugye… És ekkor meghajtom magamat…” – Ambrus nézte a százados arcát. Az alkalomra várt, hogy megszólalhasson, és mindent tisztázzon… Szépen sorban megkérdezi az egészet, és kész. Elhatározta, hogy sírni nem fog… Csak néz majd keményen, ahogyan az egy férfihoz illik…

– Elviszem a gyereket – mondta Thali József.

– Hová vinnéd szegényt, hová vinnéd? – sopánkodott Ambrus nagyanyja.

– Amerre a nap lenyugszik… A földről azért nem futhatunk le… Bár a lendület megvan hozzá…

– Mit csomagoljak neki? Ruhát, élelmet?

– Semmit… Ami rajta van, az éppen elég. Sok is…

Thali Ágoston közelebb húzódott a fiához, és megtapogatta a kötéseit:

– Megsebesültél?

– Átment rajtam egy tank. Behorpadt. Én is behorpadtam.

– Mi lesz az országgal, Józsi? – kérdezte Thali Ágoston, és reménykedve a fia arcába meredt.

– Nem tudom – mondta a százados, és ültében elaludt a széken.

Thali Ágoston, Ambrus és a nagyanyja szorongva nézték a százados holtfáradt, elgyötört arcát. Koszos volt, ápolatlan, fagyott orrú. Ambrusnak kicsordultak a könnyei. Sajnálta, hogy csak egy lelenc, és nem a katona fia, akinek törött a keze és fagyott az orra. – „Legalább megkérdeztem volna, hogy ki vagyok, meddig tartanak, és hová visznek?… Legalább. De nem kérdeztem meg, és most azt sem tudom, hogy a lelencbe visznek, vagy csak ki az útra, és nekieresztenek…”

– Itt is meglettem volna – szólalt meg hangosan, és reménykedve a nagyapjára pillantott. Thali Ágoston azonban észre sem vette. Még mindig a fiát nézte, a szakállát, fagyott orrát, ráncait.

Kint zaj támadt. Csapódott a kapu. Az őrök kiabáltak. Kopogtak az ajtón, aztán hirtelen belépett Steller:

– Kitartás! Éljen Szálasi! – üvöltött.

A százados kinyitotta a szemét, és értetlenül rámeredt. Steller közelebb lépett:

– Steller vagyok, a körzet nyilas parancsnoka. A személygépkocsit lefoglalom. Szállítsa ki a katonáját!

A százados rámosolygott, mint egy bohó kisfiúra, aztán az irattárcájára bökött:

– Nyílt parancsom van… Elmehet…

– Azok a parancsok már érvénytelenek! Nemzetbiztonsági okokból lefoglalom a gépkocsit! Ellenszegülés, egyenlő hazaárulás! – ordított Steller.

Az elgyötört arcú százados hirtelen előkapta a revolverét, és Stellerre szegezte:

– Mars ki! – kiáltotta.

– Letartóztatom – nyerített Steller.

– Egy… Kettő… – számolt halk hangon a százados. Steller hirtelen megfordult, és kivágtatott a szobából.

– Így – mondta, majd felállt, kiment, és utasításokat adott a katonájának.

– Bőrüket mentenék most már… A bőrüket… – méltatlankodott Thali Ágoston.

– Disznók – mondta a százados, aztán revolverét az éjjeliszekrényre tette, és ruhástól végigfeküdt az ágyon.

Ambrus is lefeküdt és a nagyanyja is. Thali Ágoston ajtónak tolta a széket, és azon szundikált.

Ambrus álmában szitakötő volt. Czimber Rozi hajára szállt, és billegett a délelőtti fényben. Czimber Rozi felemelte a szoknyáját, és nézelődött. A folyó felett párás füst szállongott.

– Eső lesz – mondta Czimber Rozi, és belepaskolt a vízbe. Czimber Rozi szoknyája vizes lett a pancsolástól. Akkor ő elszállt. Más szitakötőkkel repdesett magasan a folyó felett, s ha lepillantott, még mindig látta Czimber Rozit, aki térdig bent állt a vízben, a virágzó lótuszok között. Később egyre magasabbra szállt, de akkor már nem szitakötő volt, hanem pilóta. A repülőgép műszerein egy kék szárnyú szitakötő mászkált. Ahogy kipillantott a magasból, még emlékezett rá, hogy a folyóban Czimber Rozi állt, s fehérlő lótuszok ringtak az áramlásban. A repülő a semmiben szállt. Nagyon örült a semminek. A kék semmi teljesen körülvette. – „Ilyen lesz majd a halál” – gondolta, és fegyelmezetten tartotta a repülőgép kormánykerekét. Nikkelezett küllői voltak a kormánynak, s ha megpörgette, a villanások összemosódtak. A kék semmiből felhők tűntek elő, a kristályormokon kecskék legeltek. – „Még két hét, és itt lesz a vadkecskeidény” – gondolta Ambrus, és mélázva kibámult az oldalablakon. Fejét sietve visszakapta, majd újra kipillantott… Alig akart hinni a szemének. A repülőgép szárnyán Steller kuporgott. Óvatosan közeledett az ajtóhoz. Nem kímélte a nadrágját, csúszott, araszolt, mint egy kígyó. Látszott az arcán, hogy retteg a kék semmitől. Szűkölve, nyögve közeledett. Amikor elérte a törzset, kopogott az ablakon. Ambrus ingerülten rábámult. Utálta Stellert.

– Szálljon ki! – ordított Steller.

Ambrus a zsebébe nyúlt, és a revolverét kereste. Nem találta. Steller hangosan röhögött. – „Hová lett a revolverem?… Nincs a zsebemben… Fegyvertelen vagyok…” – tűnődött. Steller ököllel verte a gép oldalát:

– Nyissa ki!

Ambrusnak hirtelen eszébe jutott, hogy a revolver még mindig a folyóban van, pontosan ott, ahová Jim behajította. Megremegett. Kétségbeejtő helyzetbe került. A revolver, amit elő akart húzni, a földön volt, egy távoli folyómederben… Pontosan ott, ahová annak idején Jim dobta. Egyáltalán nem értette, hogy a revolvert miért nem emelte ki a vízből, miért hagyta a folyó mélyén. Zavartan forgatta a kormányt, és úgy tett, mintha a revolver mégis nála lenne… Stellert azonban nem lehetett becsapni. Röhögött, majd dörömbölt. Ambrus kelletlenül rápillantott, és látta, hogy revolvert tart a kezében, és fenyegetőzik. Megismerte a pisztolyt. Jimé volt. – „Így hát ez kihalászta a vízből… Kihalászta… Innen tudja, hogy nekem nincs fegyverem, mert az én fegyverem nála van…”

Steller a revolvercsővel kopogott az ablakon:

– Szálljon ki! – ordította.

– Itt? – kérdezte kétségbeesetten Ambrus.

– Lefoglalom a repülőt, államérdek!

– Nem szállhatok ki… A kékség elnyel…

– Nem baj! Kifelé! – ordította Steller, majd hirtelen felállt a repülőgép szárnyán, és beszakította az ajtót.

Ambrus a kék semmibe zuhant. Gyomra görcsbe rándult, karja kapaszkodót keresett. A szitakötő elszállt az arca előtt, aztán egyedül maradt. Zuhant, zuhant, s a föld kibontakozott a felhők közül. Kétségbeesetten a vállához kapott, és tépte a ruháját. Megrántott valamit, és a hátán kinyílt az ejtőernyő. – „Milyen marha vagyok – gondolta. – A hátamon volt az ejtőernyő, de nem is tudtam róla… Persze hogy a hátamon volt, hiszen pilóta vagyok. Minden pilótának hátán van az ejtőernyője. Csak meg kell húzni a zsinórt, és máris kinyílik…”

Teste himbálózott a kék semmiben. A szél belekapott a selyemernyőbe, és nagy sebességgel sodorta a felhők között. Nagy kecskenyájakat látott, majd gleccsereket, és átsuhant közöttük. Később mélyebbre ereszkedett, s megpillantotta a falut… Kormos falak meredeztek az egyik oldalon, másikon rongált tetők… Látta a Hangyát, Pott Vilma házát és a tűzoltószertárat. A szél gyorsan sodorta, így aztán Thali Ágoston házát elszalasztotta. Az erdő alatt, ahol Napóleon hadai is átvonultak, még ott hevert az amerikai vadászgép összeroncsolt teste. A folyó keskeny ezüstszalag volt csupán, s a bokrok, lótuszok nem látszottak. Ahogy tovasodorta a szél, egyre gyengült a teste. Bódulatba esett, s csak néha nyitotta ki a szemét. Nem tudta, mitől gyengült el… Nézte a kezét, majd a ruháját… Csizmaorrából csepegett a vér… Hullott, mint a permet… Véresek lettek a felhők, s a kék semmiben is véres foltok keletkeztek. Nem emlékezett rá, hogy mikor sebesült meg… Stellerre gyanakodott… Steller talán ráirányította a géppuskát, csak nem vette észre, amikor zuhant… Elájult. Ájultságában is érezte, hogy lassan elfolyik a vére. Bámulta a kék ürességet, és tudta, ez a vég. Nem szomorkodott. Csodálkozott inkább, hogy a halál milyen kellemes… A kék simogatások a szívéig hatoltak… Meghalt, de még mindig látott, és érezte a kék semmi érintését. A halál hideg lázhoz hasonlított… Minden lágyabb lett, selymesebb, könnyebb… Megemelte a karját. Erő nem kellett hozzá… Erő nélkül tudott nézni, nevetni, menni, ásítani… Kíváncsian mozgatta a szemét… Teljesen körbefordultak, s befelé is látott velük… A kékségben puha magánhangzók zengtek, de nem volt dallamuk… A magánhangzók is az arcát érintgették, mint a szél vagy a kék, végtelen semmi. Amióta meghalt, egyfolytában délelőtt volt… Az örvénylések messzi tájakra sodorták, de a délelőtt soha nem ért véget. A napot nem látta, de opálkék derengő ragyogás sugárzott mindenre. A mélyben folyók kanyarogtak. Hat vastag folyó egymást keresztezve, majd széles ölelésben egyesülve. A folyó partján sátrak álltak, a sátrak előtt tűz égett. Közeledett a földhöz… Érezte a füst illatát s a bőrsátrak illatát is, amiben a tatárok laktak. A folyó partjára kiszaladt a sátorfalu népe. Színes ruhájú leánykák integettek feléje és bőrruhás férfiak. Boldog volt és szomorú. Szomorú boldogság áramlott kiürült ereiben. Sajnálta, hogy nincs már vére és étvágya. A tatárok húst sütöttek a tábortüzeknél.

Teste a derékig érő fűben úszott, és fokozatosan simult a földhöz. Ejtőernyője hűsen ráborult. A tatárok odarohantak hozzá, és bőrtakarókba csavarták. Negyvenen vitték a tűzhöz, és nyírfa gallyakból ágyat raktak a számára. A folyóval párhuzamosan feküdt, így látta a vizet, a sátrakat és a tüzeket is. A tatár leánykák körülállták, és csodálták amerikai overallját, piros selyemkendőjét, és a puha habselyem ernyőt, mellyel a kék semmiből alábocsátkozott. A vének égetett botokon húst hoztak ágyához.

– Nem ehetek. Elfolyt a vérem – mondta.

– Élsz! – mosolyogtak a vének.

Ambrus felemelte a karját, és a felhőkre mutatott. A tatárok az égre néztek, és csóválták a fejüket:

– Az a vadkecskék vére. Két hét múlva kezdődik a vadászatuk…

A varázsló is megérkezett, és megnézte a bőrét.

– Vére nincs – mondta –, ki ő?

– Kunda fia, Jakunda – mondták a vének.

Ambrus boldogan pillantott a folyóra. – „Jakunda vagyok… Jakunda… Nem Thali Ambrus, hanem Kunda fia, Jakunda… Jakunda, a nagy ejtőernyős, ki megtért népéhez…” – A folyón csónak alakú sárga szirmok úsztak… A szirmok között a halak bognártüskéi is látszottak s a rákok ollói. Lótuszvirágot nem látott.

– Népem nem ismeri a lótuszt? – kérdezte.

Ekkor az egyik bőrsátorból kilépett Jim, és nagy kosár fehér lótuszvirágot cipelt a folyópartra.

– Előkészítettem a kosarat… Szálazd őket – mondta Jim.

Ambrus egyenként dobálta a lótuszszirmokat a vízbe. Nézte, hogyan úsznak és válnak vérfröcskölt karmazsinná. Közben Jimre pillantott, és nevetős arcát, piros selyemkendőjét vizsgálgatta.

– Steller megtalálta a pisztolyt – mondta aztán.

– Tudtam, hogy megtalálja – bólogatott Jim –, most megérkeztél. Néped már várt… Kunda meghalt, a sátra a tied, Jakunda. A hírt elküldték nyílhegyre tűzve, de a lelencben nem emlékeztek rád… Most bőrsátrad lesz, Jakunda…

Ambrus hátat fordított Jimnek, és újabb lótuszokat dobott a széles, halakkal zsúfolt folyóba. – „Mit nyerek a bőrsátrammal?… Halott vagyok… A vérem elfolyt… Hazám a kékség…” – gondolta.

Sírtak a tatárok. Mozgott alatta a nyírfaágy.

Thali Ágoston arcát látta maga felett, amikor felriadt. Az öregember kezénél fogva a dívány szélére húzta.

– Mennetek kell, fiam! Itt vannak az oroszok!

Ambrus megremegett. Gyorsan a padlóra állt, magára rángatta a ruhákat.

– Mosakodjak? – kérdezte.

– Nem kell mosakodnod. A cipődet húzd, drága fiam! – mondta Thali Ágoston.

Ambrus remegő ujjai keservesen birkóztak a cipőfűzővel. Közben hallotta, hogy az előszobában zokog az öreganyja, s az ablakok állandóan rezegnek. A páncéltörő ágyúk bömbölésétől a falak is rengtek. Két-három percenként hujjogó süvöltés kelt át a légen, és távoli csörömpölések hallatszottak.

– Édes gyermekem! Imádkozz a Boldogságos Szűzhöz! Imádkozz! – mondta a nagyanyja, és a kezébe nyomott valami csomagocskát.

A tornácról látta, hogy Thali százados a marhák itató csöbréből vizet locsol az arcára. Amint végzett, berohant. Törülközött és evett egyszerre. Az ágyúk bömböltek. A németek ágyúi is dörögtek a kertek alatt. Csakhamar aknák robbantak a házak felett.

– Komolyra fordult! – ordított Thali százados, és lenyelt valamit.

– Ne induljatok el, édes fiam, innen már nem lehet kijutni – könyörgött Ambrus nagyanyja.

– Ki kell jutnunk. Maguk azonnal menjenek le a pincébe. Vigyenek le rumot és élelmet. Addig elő ne bújjanak, amíg amazok meg nem érkeznek. Szétlövik az egész falut.

– Már itt vannak, édes fiam. Megölöd ezt a szerencsétlen gyereket is…

– Itt vannak már valahol, de mégsem itt. Menjenek le a pincébe. A hétszentségit, hol a pisztolyom?!

Thali százados kirohant az udvarra, majd vissza, a szobába. Csodálkozott, belefülelt a levegőbe.

– Kilőttek egy tankot… Hová lett a pisztolyom?

– Ott lógott a kút mellett – mondta Thali Ágoston.

– Ellopták – mondta lehangoltan, majd újra kinyargalt az udvarra, és ráordított a német páncélautó vezetőjére: – Halt! Ki az a szemét, aki egy magyar tiszt fegyverét ellopja?!

Thali százados ordított, hadonászott. A szovjet nehéztüzérség közben kilőtte az egyik német üteget. Jajveszékeltek a sebesültek. Előkerült a rangidős német tiszt, és kikérte magának a gyanúsítgatásokat. A németek felugráltak a páncélkocsira, és elrobogtak.

– Ne induljatok el, fiam! Már itt vannak – könyörgött Thali Ágostonné.

– Előbb még a fritzek meghalnak – mondta, aztán megölelte az anyját, apját, és Ambrust kézen ragadva sietett kifelé.

Ambrus hátrafordult, integetett, majd orra bukott. Thali százados felkapta fél karral, és átemelte a kapu roncsain. A ház kapuját hajnalban kidöntötték a németek, majd páncélozott autóikkal agyongázolták.

A sovány, apró termetű sofőr már bemelegítette a motort. Beszálltak, elindultak. Néhány méter után vadul fékezett a sofőr, majd hátratolatott. Az út közepén német kétéltű forgolódott. Nekitolatott a Hangya sarkának, és bedöntötte. Ambrus a hátsó ablakon át az alvég felé pillantott. Emberek rohantak az úttesten. Valaki két borjút vonszolt. Szürke, elmosódó figurák mocorogtak az árkokban. A páncélozott kétéltű végre rátalált az egyenes útra, és vad rohanásba kezdett. Az Opel is megugrott. Ambrus hirtelen mindentől elszakadt, ami rendet és állandóságot jelentett az életében. Rohantak a kiégett házak között, kerülgették az elakadt német kocsikat, majd újra rohantak reményvesztetten. Ambrus Thali százados hátát bámulta, és arra készült, hogy a falun túl majd megkérdi, mi lesz vele, hová viszik? A falu végén újabb német csoportba ütköztek. Az árokparton ültek, és marmaládéval kenegették sárszínű kenyerüket. Ambrus elképedt.

– Maradnak itt még németek…? – kérdezte csodálkozva.

– Az utóvéd – hallatszott a motorzúgáson át Thali százados hangja.

– Miért maradtak itt?

– Harcolnak még…

– Megnyerik a háborút?

– Nem nyerik meg… Csak meghalnak a Führerért…

– Meghalnak?… Tudják, hogy meghalnak?

– Persze hogy tudják. Nem hülyék. Délre meghalnak mind.

– Meghalnak, és esznek előtte?

– Esznek… Mit csináljanak?… Esznek még egyet a Führerért…

A falun túl a vasúti töltés mellett folytatták útjukat. Az út csaknem járhatatlan volt. Közepén gödrök sötétlettek, trénlovak felpuffadt hullái, szétlőtt német páncélosok. Kárász kétségbeesetten tekergette a volánt, s a fejét kapkodta jobbra-balra. Ahogy előbbre jutottak, egyre több kiégett vagy még füstölgő járműbe akadtak. Egyszer csak megszólalt Thali százados:

– Baj van, Kárász…

– Észrevettem, százados úr. Mögöttük vagyunk…

– Hajtson csak, ez a szárny… Meglódultak, annyi az egész …Nincs mélységük… Átröpülünk a hátuk mögött…

A kocsi erdők között tekergett. Megugrott, rohant, majd fékezve kikerülte az úttesten heverő német hullákat. Ambrus úgy érezte, hogy az egészet moziban látja. Ül a zsöllyén, nápolyit rág, és nézi a frontot. Halottakat, égő gépkocsikat, széttépett, megtekeredett síncsonkokat. Hirtelen elfogytak a halottak és a kilőtt járművek. Túljutottak az erdőn, és eltávolodtak a töltéstől is.

– Mondtam, hogy a szárny – hallatszott Thali százados hangja.

Ambrus a lapályos mezőre pillantott, melynek távoli, nyers testében a folyó ezüstszalagja kígyózott, halak vonultak ár ellen, jászok a sarjú alatt, titkon közelítve a falvakat. A mezőn apró, fekete pontok mozogtak. Száz és száz gombócként gurultak előre, eltűntek, majd felbukkantak, ormányos szörnyek mögé rendeződtek, aztán szétterültek, mint a legyező.

– Ott, ni! – kiáltott fel Ambrus. – A mezőn…

– Gázt! – mondta Thali százados.

Valami koppant a kocsi elején. Rohantak tovább, s Ambrus megbabonázva bámulta a mezőt. Hirtelen megértette, hogy a lapályosban a mesebeli hadsereg hömpölyög előre, a hadsereg, amely átkelt a Donon, Dnyeperen, Dnyeszteren, Tiszán, Dunán és a Marcalon is. A mesebeli hadsereg, melyről éveken át annyit lehetett hallani, akiktől féltek és akiket vártak. Ki örül a gyilokkal érkező katonának?… Senki nem örül. Mire a katona megérkezik, sok ember meghal. A félők és a várakozók közül is. A józanabbak azonban tudták, hogy valahol közeledik egy hadsereg, és két hónap múlva vagy négy év múlva, de egyszer csak megérkezik. Más azonban a térképen figyelni a közeledő hadseregek mozgását, és más szemtől szemben egy mezőn. Ambrus tudta, hogy a katonáknak kötelessége gyilkolni. Fegyverük nem dísz, hanem gyilok. Meg kell ölni az ellenséget. Ambrus azt is sejtette, hogy a hömpölygő hadseregnek nincs módjában megkülönböztetni az ellenséget a baráttól, a barátot a semlegestől, a semlegeset a kisfiúktól, akik semmit sem értenek az egészből. Így aztán megremegett a gyomra, inai, s a bokája is vad táncba kezdett. Közelinek látszott a halál.

– Százados úr! Jelentem, az út bal oldalán németek vannak… – mondta rekedten a sovány, elgyötört arcú sofőr.

– Köszönöm, Kárász. Balról német, jobbról szovjet. Imádkozzunk…

– Százados úr! Jelentem, üljünk le a platóra. A kisfiú feküdjön hasra a hátsó ülés előtt, mink ketten meg üljünk le a platóra… Én már fúrtam egy likat a műszerfal alá, és lefűrészeltem a motorház elejét. Kilátok – mondta a sofőr, és példamutatóan a platóra ereszkedett.

– Hasalj le – szólt hátra Thali százados.

Ambrus lehasalt az ülés elé. Térde belenyomódott a sofőrülés hézagaiba. A két támla között látta, hogy Kárász kézzel nyomja a gázpedált.

Néhány pillanat múlva golyók koppantak a karosszérián. Olyanforma volt az egész, mintha hirtelen megeredt volna az eső, csak élesek, kemények voltak a csattanások. A kocsiszekrény jobbról-balról kopogott.

– Két tűz között vagyunk – hallatszott Thali százados hangja.

Csörömpölve betörtek az oldalablakok, és hideg léghuzat süvöltött át a kocsin. A golyók vijjogása is behallatszott. Pengtek, sivítottak, brummogtak. Némelyik csak vékonyan, mintha harisnyagumit pengetnének gyufaszállal. Ambrus remegett. A félelemtől összeverődtek a fogai. Markában apró, fakó szentképet szorongatott, és hangosan mondta a fohászt: „Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya! Keservét a búnak, bajnak eloszlatni van hatalmad… Ha a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!… Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya…” Vacogva mondta az imát… Összekeverte, újra kezdte… Könnyei dermedten hullottak a gyűrt képecskére…

Reccsenve beszakadt az első szélvédő, és minden tele lett üvegszilánkkal. Ambrus beletenyerelt a szilánkokba, s a vére lassan szivárgott. Mondta a fohászt, és érezte, hogy a székletét nem tudja visszatartani. Teste felett minden uralmát elvesztette. Zokogott, és ordítva szavalt közben: „Most segíts meg, Mária, magyarok nagyasszonya!”

A kocsi hirtelen megbillent, és jobbra sodródott. – „Vége… Most meghalunk… Eltaláltak bennünket, zuhanunk… Szűzanya… Mindegy…” – gondolta és elnémult.

– Százados úr alázatosan jelentem, a jobb első guminkat szétlőtték a muszkák. Pörköljek azért? – szólalt meg a sofőr.

– Tengelyig akár! Kétszáz méter a grazi út, kifutunk a tűzből…

– Az nincs tűz alatt, százados úr?

– Még nincs… Az elágazás után majd kereket cserélhet…

A sofőr görcsösen kapkodta a kormányt. Néha puha, furcsa tárgyaknak ütköztek, és átszaladtak rajtuk. A füttyögések ritkultak, a koppanások is. Kintről az első kerék nyöszörgése, majd az abroncs pléh-hangja szűrődött be a kocsiba. Nyivákolt, harangozott, csattogott. Csakhamar újra megszólalt a sofőr:

– Százados úr, jelentem, itt a grazi… Zsúfolva…

– Balra, Kárász, be az oszlopok közé…

Felmásztak az ülésekre. Ambrus is feltérdelt. Rákanyarodtak a grazi útra, és besoroltak a nyugatra özönlő járművek közé. Gurultak még két-háromszáz métert abroncson, aztán lehúzódtak az egyik mezei út hídjára. Thali százados beleszimatolt a levegőbe, és hátranézett:

– Beszartál? – kérdezte.

– Igen – mondta vacogva Ambrus.

– Szállj ki, és vesd le a gatyádat. Elég, ha a nadrág lesz rajtad. A gatyával törölgesd ki a szart, és dobd el.

– Igenis – mondta Ambrus és kimászott a kocsiból. Valamennyien kiszálltak. Thali százados rápillantott az Opelre, és kirobbant belőle a röhögés. Az Opel bizony úgy nézett ki, mint egy levesszűrő. Lyuk hátán lyuk, minden ablaka kitörve… A szétlőtt keréknek az abroncsa is használhatatlanná vált. Az úton haladó menetoszlopok érdeklődve tekingettek a különös jármű felé. Kárász vigyázzba merevedett:

– Százados úr alázatosan jelentem, nagyon szerencsések vagyunk – mondta.

– Tévedés lehet a dologban. Isten tévedése, Kárász…

Ambrus a kocsira meredt, aztán remegő kézzel levetette a nadrágját, majd a gatyáját is, és elhajította. Az úton vonuló katonaság nézte, mit csinál, de senki nem szólt semmit. Nem nevettek, nem kiáltottak feléje gúnyos szavakat.

– Megsebesültél? – kérdezte Thali százados.

– Nem – mondta Ambrus –, csak az üvegcserép elmetszette a kezemet. Ettől vagyok véres.

– Szívd ki, hogy el ne mérgedjen! Katonadolog. Semmi az egész! Az egész semmi! Az egri vár védői pókhálót terítettek a sebeikre. Olvastad, nem…?

– Olvastam…

Kárász megemelte a kocsit, és sietve dolgozott szerszámaival. Ambrus nézte az autót, és sírt. Borzongott, remegett. Félelme nem szűnt, inkább pánikszerűen kitört rajta. Az úton időnként összetorlódtak a járművek, s a rendfenntartók káromkodva üvöltöztek. Ambrus hüppögve nézelődött, aztán megszagolta a kezét. Annak bizony szarszaga volt… A megalázó szag újra megríkatta. Mindig úgy képzelte, hogy szépen hal meg, magasan ég és föld között, elmélkedve, visszaidézve régi eseményeket. A gyors, értelmetlen haláltól viszolygott. Az autó szűk belseje borzasztotta… És a halál is borzasztotta… Félt… Nem akart meghalni… Kék égi magasságban sem kívánta a halált és nagy mezőkön sem.

– Ezt az utat nem lövik? – kérdezte.

– Majd csak egy óra múlva… De addigra mi már túl leszünk ungon-berken – mondta Thali százados.

Ambrus egy pillanatig arra gondolt, hogy gyorsan megkérdezi, hová mennek. Esetleg azt is megkérdezi, mi az igazi neve? De nem volt ereje kérdezősködni… Nem is érdekelte már… Semmi nem érdekelte, csak élve akart maradni… Minél előbb, minél gyorsabban elmenekülni a frontról, és biztonságos helyet keresni valahol másutt, ahol nincsenek katonák, és nem kínozzák a kisfiúkat. Tűnődött, szipogott, és nézte a visszavonuló ármádiát. Hirtelen eszébe jutott a falu, Thali Ágoston, Róza néni… Újra sírva fakadt.

– Mi lesz azokkal? – kérdezte sírva, és a távolba veszett erdő felé mutatott.

– Semmi nem lesz velük… Estére tyúkot vacsoráznak az oroszokkal… Öregapád meg iszik egy nagyot… Úgy értem, erőt gyűjt… Tudod, erőt szokott gyűjteni… Falusi embernek kell az erő. Nagy erő kell a falusi népnek… – mondta Thali József, és megtapogatta a nyakát, kötését, majd a felkötött, begipszelt karját is.

A sofőr sokáig kínlódott a kerekekkel. Amikor elkészült, azonnal elindultak. Tíz perc is beletelt, mire sikerült besorolniuk a menekülő oszlopokba. Mentek, mendegéltek. Néha meglódult a kocsioszlop, máskor pedig teljesen elakadt. Vártak, nézegették egymást. A katonák ettek a kocsik tetején, és két falat között elméláztak. Csak bámultak valahová, ég és föld között a semmibe.

Déltájban fogatolt nyilas oszlop mellett lendültek előre. Amikor túljutottak a nyilasokon, német tiszt állt a kocsi elé. Intett, Kárász fékezett. Thali százados érdeklődve meredt a tisztre. A hajnali német volt, aki feldühödött a pisztoly miatt, és elrobogott a páncélautóval.

– Megismeri a fegyverét? – kérdezte.

Thali százados kiszállt a kocsiból. A németek megállították a nyilas oszlopot. Kövér vezérük méltatlankodva magyarázatot kért. Nem álltak vele szóba. Csak lépdeltek a szekerek mellett, és nézték a nyilasokat.

Ambrus kimászott a kocsiból, és utánuk ódalgott. A német tiszt nagyon dühös volt, állandóan magyarázott valamit Thali századosnak, és a nyilasokra mutogatott.

– Ez az – mondta aztán Thali József, és az egyik felcicomázott nyilasra mutatott. A nyilas elvörösödött, és konokul oldalra nézett.

– Na, gyerünk azzal a fegyverrel! – ordított Thali százados.

A nyilas kelletlenül kikapcsolta az antant szíjat, és fegyverrel együtt átnyújtotta.

– Ez a sajátom – mondta közben.

Thali százados megnézte a szíj, majd a revolver számát, aztán felcsatolta magára.

– Piszkos, nyilas banda. Pfuj… A frontkatonának ellopjátok a fegyverét, aztán a fegyverrel együtt menekültök mint a patkányok… Szemetek…

– Lője le! – mondta a német tiszt.

Thali százados előrehajolt, és szemközt köpte a nyilast.

– Nem lövi le?!

– Nem – mondta Thali József, és megfordult.

– Az ilyeneket le kell lőni!

– Köszönöm, amit tett, ön úriember – mondta Thali százados. A német tiszt közömbösen, fakón elnézett mellette. Ahogy az agyonlyuggatott Opel felé lépdeltek, Ambrus hallotta a hátuk mögött a német tiszt sziszegő hangját:

– Schweine Ungarn…

– Visszakapta a százados úr a pisztolyát? – érdeklődött Kárász.

– Vissza… A nyilasok lopták el… Pisztolyt lopkodnak a huszonnegyedik órában… Vonulnak, mint a cigányok… Társzekereken, első kocsin a nyilas főispán, mögötte a bandája…

– Százados úr, alázatosan érdeklődöm, meddig tart még?

– Egy hétig… Lehet, hogy háromig…

– Százados úr szól nekem majd, ha már úgy áll a dolog?

– Hogyan?

– Amikor már…

– Most már úgy áll, Kárász…

– Értettem, százados úr… Amíg a százados úr a közelemben lesz, addig minden… Csak tessék parancsot adni…

Előreszaladtak az álló menetoszlopok mellett, majd fél óra múlva elakadtak a szemközt mozgó alakulatok élrajában. Thali százados megállította a kocsit, és kiszállt. Beszédbe elegyedett a tisztekkel, aztán visszalépdelt a kocsijához, és beszólt a szélvédő helyén:

– Kárász! Nekem most vissza kell egyet ugranom! Vigye a gyereket a Paragvári útra! Mondja meg, hogy estig én is megérkezem…

– Igenis, százados úr!

Ambrus értetlenül bámult a felkötött kezű százados után, akivel háromnegyed esztendeje szeretett volna beszélni, és mindent mindörökre tisztázni. Mint férfi a férfival… Thali százados beszállt egy parancsnoki kocsiba, és elindult visszafelé a katonai menetoszloppal.

– Hová mennek azok a katonák? – kérdezte Ambrus, és összeszorult a szíve.

– Ahonnan mi jöttünk – mondta a sofőr.

Ambrus megborzongott. Eszébe jutottak az árok partján üldögélő német katonák, a marmaládé, a sárszínű kenyér és a halál. Ambrus nem értette a katonákat. A katonák sem értették magukat. Mentek engedelmesen, és végrehajtották az utolsó parancsokat is. Olyan határokat védtek ekkor már, amelyek nem léteztek. Olyan társadalomért, országért siettek meghalni, mely már csak néhány ember képzeletében élt. Sztálin, Roosevelt és Churchill hetekkel korábban mindent eldöntött. Amikor 1945. február 11-én felkeltek a jaltai tárgyalóasztaltól, már végleges arca volt Európának. A magyar bakák Jalta nevű városról azonban soha életükben nem hallottak, így aztán mentek, mendegéltek a mesebeli hadsereg felé, reményvesztetten és megadóan.

– Nem várjuk meg? – tekingetett Ambrus a menetelők után, mivel rosszat sejtett.

– Majd úton ér bennünket a százados úr… Kerít magának egy jobb autót – mondta Kárász, és óvatosan bepréselődött az ellentétesen mozgó oszlopok közé.

– Hová visznek?

– Szombathelyre… Legalábbis egyelőre… Hogy aztán hogyan lesz, miként lesz, azt csak a jó Isten tudja… A százados úr is gondolkodik még… Ott vannak a maguk rokonai, igaz?

– A tanti…

– Na, látja… Oda megyünk, a tantiékhoz. Postai főtanácsosok, ugye?

– Igen, de nem ott laknak, ahol maguk mondták.

– Ott laknak bizony… Magam is láttam… A régi lakásukat lebombázták. Nem maradt ott még fal sem.

– Akkor most semmijük sincs?

– Valamijük azért van… Kiásták a romok alól…

Ambrus szomorúan bámulta a körülötte vergődő járműveket, magyarokat, nyilasokat, németeket, lovakat, kutyákat. Az országút felett fájdalmas, monoton üvöltés lebegett. Az üvöltés ezer és ezer elkínzott lényből szakadt fel, emberekből, véresre csépelt lovakból, elgyötört motorokból, s egyetlen hosszan tartó nyögéssé formálódva kúszott az ég felé. Ambrus kínjai belevesztek az összekeveredett fájdalmak szürke masszájába.

Délután kettő tájban repülőgépek jelentek meg az országút felett. Messze előttük szálltak, és géppuskázták a frontra vonuló oszlopokat.

– Kis magácska ugye nem fél? – kérdezte a sofőr.

– Félek – mondta Ambrus.

– Fél…? Katona létére… Magácska már frontot járt katona… – morfondírozott a sofőr, de aztán csakhamar saját maga is félni kezdett. Az eget teljesen elborították a bombázórajok. Vészjósló búgásuk mélyen alattuk járt, és belemart az arcokba. A sofőr hirtelen belehúzódott egy sekély, szélesre taposott árokba, és leállította a motort:

– Jöjjön csak, kis katona! Fogunk nyulat! – hunyorított, majd elkapta Ambrus kezét, és vad futásba kezdett. Ambrus, mint a rongy, lobogott, vonszolódott a sofőr után. Átvágtattak az árkokon, be a mezőbe, s az úttól három-négyszáz méternyire belefeküdtek a barázdákba. A sofőr lihegve, hörögve kapkodta a levegőt. Közben lecsaptak a bombázórajok. Bömbölve, üvöltve csaptak le az útra, s bombáikkal vijjogva tépték a menetoszlopokat. A detonációktól mozgott a föld. A becsapódások nyomán fekete földfüggönyök emelkedtek a levegőbe, s a magasban furcsán meginogtak.

– Fészkelje be magát a földbe… A rögök alá, egészen alájuk – hörögte a fáradt tüdejű sofőr.

Ambrus szót fogadott. Arcát a nyirkos földkupacok közé nyomta, s vállával, térdével is mélyebbre fészkelődött.

Felettük is gépek szálltak. Harsogott a levegő. Az út árkában felkelepeltek a géppuskák. Kigyulladt két bombázó és ötven-hatvan méter magasból a mezőre zuhant. Bombaterhük felrobbant a tűzben, és fehérre festette a lángokat. A bombázórajok újra és újra lecsaptak az útra, és mindent elpusztítottak, ami mozogni látszott. A géppuskák elhallgattak. Csakhamar halálos csend keletkezett a mezőn. A bombázókötelékek magasba emelkedtek, majd tíz kilométerrel odább ismét lecsaptak. A bombák dübörgésétől fél órán át rengett a föld. Amikor Ambrus óvatosan kilesett a barázdából, látta, hogy az országúton tankok, autók, szekerek égnek. A város is égett. Tömény fekete füst felhőzött a magasba, és puhán, dúsan, amőbaszerűen a felhők közé nőtt.

– Mi ég ott?

– Szombathely… Az amcsik kiszúrták az olajraktárakat…

Ambrusnak csengett a füle, alig értette a sofőr szavait. Kábán, félhülyén felállt. Dadogott, nehezen tudott beszélni:

– Mi… Hová?

– Na, látja! Élve maradtunk! – mondta a sofőr, és vigyorgott. Ambrus bambán nézte a sovány katonát. Nem értette, hogy az miért vigyorog… Félt, és szédült.

– Visszajöhetnek – mondta.

– Ide…? Minek? – kérdezte a sofőr, és röhögött.

A nyirkos mező életre kelt. Minden kis mélyedésből katonák, civilek, menekülők másztak elő, és tétován lépdeltek az út felé. Ambrus csodálkozva látta, hogy mennyien otthagyták az utat. Először azt hitte, hogy csak ők ketten futottak el… Ahogy közelebb értek az úthoz, halottakba botlottak, azokba, akik későn kezdtek rohanni, és futás közben lekaszabolták őket a repülők fegyverei.

Az út bombatölcsérektől, égett roncsoktól feketéllett. Hullák, széttépett lovak hevertek a kerekek között. Néhol sebesültek nyöszörögtek. Ambrus körültekintett, de sehol sem látta az Opelt. Kárász is tanácstalanul állt az árokban. Arcán a megdöbbenés, értetlenség és a meghülyülés tétova jelei szürkültek. Vigyorgott.

– A nyilasok ellopták az autónkat – mondta Ambrus.

A sovány, alacsony katona vigyorogva ingatta a fejét, majd egy hatalmas bombatölcsérre mutatott:

– Itt állt, e szent helyen.

Ambrus a bombatölcsér peremére lépett, és belebámult. Az aljában lassan gyülemlett a víz.

Gyalog indultak el az égő város felé. Késő délután felkapaszkodtak egy lőszert szállító teherautóra.

– Alázatosan jelentem, meghoztam a kisfiút – mondta Kárász, és laza vigyázzállásban várakozott a kapu alatt.

Jobbra-balra üvegajtók nyíltak, az üvegajtók mögött előszobák és lakások sejlettek. A bal oldali üvegajtó nyílásában fehérlett Gilmesi Ferencné nagy, szép vonású arca. Csodálkozni látszott.

– A százados urat hol hagyta?

– Alázatosan jelentem, a százados úrnak intett valaki a menetszázad éléről. Úgy láttam, főhadnagyi rangja volt az illetőnek. A százados úr azt mondta, visszaugrik egy kicsit, de estére már itt lesz…

Ambrus szorongva nézte a tanti nagy arcát, szőke, loknis haját, majd az ajtókat, a cseppnyi udvart, melyen egy ciszterna kávája szürkült, azon túl virágágyások, szemétdomb és a kerítés. A szomszédos kertekből a kerítés fölé hajoltak a fák csupasz ágai.

– Jöjjön be, Kárász, egyen valamit – mondta Gilmesiné, aztán befelé indult. A katona és Ambrus követték. Nagy, tágas konyhába jutottak. Gilmesiné ott megölelte és megcsókolta Ambrust.

– Szegénykém, hát élsz? – kérdezte.

Ambrus sírva fakadt. Gilmesiné elfordult tőle, és tojást sütött. Bőven sütött, a katonának is, Ambrusnak is, és vöröshagymát szeletelt melléje, mintegy díszítésül.

– A tanácsos úr nincs idehaza? – kérdezte a katona két falat között.

– Beszaladt a postára… Még mindig azt hiszi, hogy szüksége van rá ott valakinek… Mit akar a tanácsos úrtól?

– Csak hogy nem látom…

– Majd látja még eleget… Maga is velünk jön, ugye?

– Nem tudom, nagyságos asszony… Még a százados úr sem döntött, hogy miként is lesz… Az is lehet, hogy máshová tesznek, mert az Opel elveszett…

– Nincs meg az autója?

– Nincs, nagyságos asszony. Ráesett egy bomba. Még az volt a szerencse, hogy nem ültünk benne… Mondtam is a kisfiúnak, hogy nem kell félni, utóvégre is katonák vagyunk… De aztán nekem is gyanús lett valami, és kiugrottunk belőle… Éppen jókor… Akik egy perccel később kaptak észbe, azok már ott pusztultak… Tudja, nagysága, hogyan gyünnek ezek… Csak egy hujjantás, aztán már ott vannak a katona nyakában… A várost is láttuk, jócskán füstölt…

– Jesszusom, Kárász… Hát ilyen bombázások közben… Mi is az előbb bújtunk elő a pincéből… Most már éjszakára is berendezkedtünk… Holnap aztán vagy holnapután… Jelentkezzen azért Kovács őrnagy úrnál, és érdeklődjön.

– Jelentkezem, nagyságos asszony, már csak az autó végett is… De nem biztos, hogy a nagyságáékkal megyek…

– Meggondolta már?

– Még nem gondoltam meg, nagyságos asszony… Az is lehet, hogy holnapra meghalok… Most már szeretnék azért élve maradni… Nincs az emberben nagy elszántság… Odakint jól kereshetnék én, a sofőrök, szerelők mind jól keresnek ott… A nagyságáék hová irányoznak?

– Angliába, Kárász… Ha már az angolok nem jöttek ide, mi megyünk oda…

– Angliában nagy becsülete van a szerelőknek… Házam lehetne ott, saját garázsom, kocsikkal… De ha idehaza kommunizmus lenne, mégiscsak inkább itthon maradnék…

– Jesszusom, Kárász, maga kommunista?! – Gilmesiné rémülten nagy arca elé kapta a kezét.

– Még nem, nagysád, de majd kitanulom… Londonban biztosan jobb lenne a sorom, de, ugye, rokonság, anyám, van egy lány is, akit elvennék majd, ha ugyan, ha ugyan…

– Jesszusom, Kárász, miket beszél itt össze… Csak meg ne hallja valaki… Ha meghallja valaki, még engem is agyonlőnek…

– Ne gondoljon rólam rosszat, nagysága, magukat én szeretem, különösen a százados urat… De ez is más, meg az is más, amikor valaki a maga ura lehet. Akár Londonban mint mester, akár idehaza mint kommunista… Csak attól tartok, hogy itt az iparos embernek megint kuss lesz… Ne értse félre, nagysága, a százados urat én tisztelem és a tanácsos urat is. Jó népek maguk… De maguk is csak ilyen elsejei emberek… Ha a nagyobb urak intenek egyet, maguknak még enni sem lesz… Ez elől húzódnék én, csak nem tudom, amarra húzódjak vagy emerre?

– Spekuláljon, Kárász, csak ne beszéljen róla… Az Isten áldja meg magát, hallgasson, és tegye, amit jónak lát… – mondta sóhajtva a tanti, és aggódva körülnézegetett.

Kárász kitörölte a tányérját, aztán felállt.

– Én pedig éppen erről akartam a tanácsos úr véleményét megkérdezni. A tanácsos úr mégis postatiszt, sokat hall, sokat lát… Mert, ugye, ha idehaza is kialakulna valami, csak nem mennék el…

– Jótól akar maga tanácsot kérni, mondhatom… A tanácsos úrnak annyi esze van, mint egy elemistának… Csak a bibliát bújja és a postát. Nagy szerencséje, hogy engem feleségül vett, nagyon nagy szerencséje, annyit mondhatok…

– Én ezeket nem tudom, nagyságos asszony, de a tanácsos úr szereti a népeket… Velem is el szokott diskurálgatni…

– Azt elhiszem, Kárász. Diskurálgatni igen, de dönteni, azt nem. Döntenem mindig nekem kell… Hát csak menjen, beszéljen Kovács őrnagy úrral… Várjuk az üzenetet… Mondja meg, hogy várjuk, készen vagyunk…

Kárász lazán tisztelgett, s közben Ambrusra hunyorított:

– Maga már katona! Ne féljen – mondta, és egyik lábát kicsit húzva, kosztatva kifelé indult.

– Kérsz még, Ambrus?

– Köszönöm, tanti, jóllaktam.

– Akkor most megfürdesz… Mindjárt befűtök a fürdőszobába… Képzelem, milyen koszos lehetsz! Szerencse, hogy megvolt a nappali bombázás, éjfélig most már nyugtunk lesz tőlük… Te, itt nem ám hogy összebeszélsz valamit!… Hat lakó van a házban, azt sem tudjuk, ki kicsoda. Csak a háziurat ismerjük, Mózeréket, azok az udvari szárnyban laknak… Hogy a többiek kicsodák, csak az Isten tudja… Csaknem szemben van velünk a csendőrlaktanya… Érted, ugye?!

– Igen, tanti – mondta Ambrus holtfáradtan, de nem értette. Zsibbadt idegekkel ült az idegen konyhában, és várt valamire. Nem tudta, mire vár, miért van Szombathelyen, és mi lesz vele? Elgyötört teste fásultan engedelmeskedett minden pillantásnak, minden parancsnak. Kábultan élt, szinte félálomban. Egyetlen sajgó érzése maradt csupán: a félelem. Engedelmesen megfürdött, tiszta fehérneműt húzott, köszönt a tanti férjének, megcsókolta a sörtés bőrét, elfogyasztotta az eléje rakott vacsorát. Néha kezére pillantott, melyen bekötözték a sebeket, s a ruhájára, mely kölcsönkért idegen darabokból állt… Úgy érezte, hogy saját magával sem azonos, a teste is idegen, a keze is, lába is.

Gilmesi Ferenc ötvenéves korára is megmaradt vallásos, szorgalmas diáknak. Vacsora közben angol nyelvkönyvet forgatott, és ujjongva szólogatott a feleségéhez:

– Ilka… Az angol nyelv a múlt egy adott időpontjához képest jövő időt használ az egész múltidejűségen belül. Csodálatos ez, Ilka… Micsoda nyelv! He thought would make a lot of money in America. Igen, a mellékmondat állítmányában kifejezett cselekvés a főmondatéhoz képest jövő idejű. Igen, Ilka, Future in the Past…

– Nagyon érdekes – mondta ingerülten a tanti.

– A nyelv szépségét az Úr adta az emberiségnek. A sok lehetőséget, esetet, hajlást, a kiejtés különcségeit… Mindez egyéniséget ad népeknek, embercsoportoknak…

– Feri!… Hagyd abba, ha nem akarsz a halálba üldözni, hagyd abba… Máris kiújult a migrénem… Most majd egész éjszaka virraszthatok… Telefonáltál Kovács Lacinak? Nem, mi? Nem… Bementél abba a kibírhatatlan hivatalba, de nem telefonáltál…

– Nem is tudtam, hogy telefonálni kellene… Hiszen már minden elintéződött… Mielőtt Jóska elindult a gyermekért, azt mondta, minden elintéződött… Nem tudtam, hogy azóta…

– Azóta semmi… De láthatod, Jóska nem érkezett vissza, az események pedig tízpercenként megváltoznak… – méltatlankodott a tanti, és tüntető mozdulatokkal bevett egy aszpirint.

Vacsora után lementek a pincébe. Gyertyafénynél vonultak, és köszöngettek a szomszédoknak. Minden családnak volt egy sarka az óvóhelyen, amit saját ízlése és lehetőségei szerint berendezett. Sezlonok, ágyak, apró kártyaasztalok álltak a penészes falak mentén. A heverőkön bőven volt dunyha, pokróc, paplan. Mindenki külön világított magának, külön imádkozott, külön beszélgetett, és külön félt. A családok magukkal vitték legfontosabb értékeiket is, melyeket aztán egész éjszaka dugdostak, takargattak, őriztek. Minden pincesarokban volt egy retikül, papírdoboz vagy szivarosládika, amit a dunyha alatt tartottak, s ami után örökké érdeklődtek: „Hová tetted a dobozt?… Te tetted el a dobozt?… Jó helyen van a doboz?… Mondtam, hogy ne oda tedd a dobozt…” Így ment ez óráról órára, sokszor percről percre. A dobozokon kívül természetesen ételeket és italokat is dugdostak. Titkon eszegettek, kortyoltak, s mivel úri népek voltak, úgy viselkedtek, mintha nem ennének, hanem csak a szájuk mozogna az idegességtől, és nem pálinkát innának, hanem vizet, azt is a gyógyszerek miatt. Gilmesiéknek is megvoltak a féltett értékeik. Volt elsősorban egy pléhskatulya. Eredetileg teásdoboz… A teásdobozt a tanti őrizte a titkos ételekkel és italokkal együtt. Volt ezenkívül egy írógép és a tanti perzsabundája, amit bőröndben hurcoltak magukkal. Ambrus másnapra már megszokta, hogy mindig a teásdobozzal, írógéppel és a perzsabundával vonulnak le-föl. Alig érkeztek azonban le a pincébe, a tanti máris megszólalt:

– Feri! Hová tetted az írógépet?… Megint oda tetted?… Értem… El akarod lopatni… Ahelyett hogy örülnél, hogy ezt az egy-két vacakot átmentettük a lebombázott házból… De nem… Százszor megmondtam már, az írógépet ide tedd mellém, minden legyen itt együtt…

Gilmesi Ferenc ilyenkor letargikusan a szentírást citálta:

– Nézzétek az ég madarait, hogy nem vetnek, és nem aratnak, sem csűrbe nem gyűjtenek, és a ti mennyei atyátok táplálja azokat… Nézzétek meg a mezők liliomait, mint növekednek, nem dolgoznak, és nem fonnak; pedig mondom nektek, hogy…

– Hagyd abba a liliomot, mert nem tudom, mit csinálok!

Gilmesi Ferenc, mint egy templomi szobor, felemelte a mutatóujját, és szerényen, figyelmeztetően befejezte a mondatot:

– … Salamon minden dicsőségében sem volt úgy öltözve, mint egy ezek közül…

– Majd ha legközelebb enni kérsz, elküldelek repdesni a verebek közé… Vagy kimehetsz a kertbe liliomnak… Ezt a sorsot, ami nekem jutott?! Összezártak egy szent postással! Borzalom… – sóhajtozott a tanti, de azért nagyon szerette a férjét, óvta, takargatta, aggódott érte.

Ha a pincéből feljutottak a lakásba, a tanti azonnal föltette a kérdést:

– Na, Feri, mit loptak el? Mit látsz? Nem látsz semmit? Hová lett innen az abrosz? Na, ezt ellopták. Nézz körül, Feri, mit loptak még el?

– Úgyis elutazunk Londonba… Hadd lopják – mondta Gilmesi Ferenc, s hatalmas vihart idézett a fejére.

A pince felett éjféltájban megremegtek a boltozatok. A bombák a közelben zuhogtak… Ilyenkor a családok pincesarkaiban fohászok szálldostak. A nyilas járőr a bombázás előtt vagy a bombázás után mindig megérkezett. Zseblámpáikkal belevilágítottak a remegő, félálomban kóvalygó emberek arcába, és iratokat követeltek. – „Itt lakik? Miért itt?… Maga zsidó?… Katonaszökevény?… Ezek a papírjai?… Hol született? Anyja neve, apja neve, az utca neve?…” – Így ment a faggatózás… A pincébe sokszor a közelben tartózkodó katonák is lerohantak a bombázások elől, s ha fegyvereik is voltak, nem válaszoltak a nyilasok kérdéseire.

Ambrus lidérces álomképek között vergődött az első pincében töltött éjszakán. Éjfélkor felriasztották a bombák, hajnalban a nyilasok, reggel pedig a tanti személyesen, mert hirtelenében nem találta a teásdobozt, holott a két párna közé préselte. A teásdoboz aztán előkerült, és az írógéppel, perzsabundával együtt felvitték a lakásba. Reggelre eltűnt a falról egy gobelin. Tanti nyomozott a házban a gobelin után, majd reggelihez ültek. Teát ittak, pirítós kenyérrel és marmaládé lekvárral. Ambrus nem nyúlt a lekvárhoz.

– A nagymamánál mit reggeliztetek? – kérdezte Gilmesi Ferenc.

– Tejbe szelt kenyeret… – mondta Ambrus.

– Az igen… A jó kis falusi tejbe szelt kenyér… Na, majd Angliában… Ott lesz minden. Finom kenyerek, tej, tejszín. Minden. A lekvárt nem szereted?

– Ilyent ettek a halott németek…

– Kicsodák?

– A halott németek, az árok partján. Csak ültek, és ették a marmaládét. A Führerért.

– Nézd, Ambrus, csak az élő emberek táplálkoznak. Te már harmadikas vagy, ennyit illik tudnod. Vagy ettek, vagy halottak voltak.

– Ettek, de aztán délben meghaltak. Otthagyták őket meghalni. Utóvédek voltak.

Gilmesi Ferencné elfedte nagy arcát, aztán hirtelen felállt, és kiment a konyhából. Ambrus lassan rágcsált, megitta a teáját, aztán csak ült a széken, mint egy bábu. Az előszobából behallatszott Gilmesiné hangja. Beszélgetett valakivel, de nem lehetett érteni, miről. Amikor visszaérkezett, kiemelte az angol nyelvkönyvet férje kezéből, és a kredencre tette. Gilmesi Ferenc csodálkozva a feleségére nézett, majd Ambrusra, mintha Ambrus széttépte vagy lenyelte volna az angolkönyvet.

– Mondott neked valamit a nagymama? – kérdezte Gilmesiné, és ő is Ambrusra meredt.

– Mit?

– Hát valamit… Olyan szomorú dolgot, amit tudnod kellene.

– Nem tudom… – mondta tétován Ambrus, és ijedten bámult a tantira.

– Édesapád sem mondott? Tegnap, amikor hozott, nem mondott valamit?

– Nem mondott semmit. Csak a sofőrrel beszélt.

Gilmesi Ferencné hirtelen leült Ambrus mellé egy székre, és a vállára tette a kezét:

– Jobb, ha megtudod, Ambrus, egyszer úgyis meg kell tudnod… A ház, amiben laktatok, Nagycsütörtökön telitalálatot kapott. Édesanyád meghalt a romok alatt. Márta is meghalt… Gondoltam, majd megérkezik édesapád, és megmondja neked, de látod, ő sem érkezett vissza… Nem lehet tudni, mi történt vele… Itt volt Kárász, de ők sem tudnak róla semmit… Most, úgy látszik, a mi fiunk leszel… Úgy sincs gyermekünk. Eljössz velünk Angliába, jó?… Délután indul a vonat… Meg kellett most már mondanom, mert hamarosan indulnunk kell. A csomagjaink bent vannak a vagonban. Csak mozdonyt kerítenek még, és indulunk…

Ambrusnak kicsordultak a könnyei. Hangtalanul sírt, s a könnyein át bámulta a tanti nagy arcát. Sokára szólalt meg:

– Én lelenc vagyok, nem az ő gyerekük.

– Ki mondta neked ezt a hülyeséget?

– Tudom.

– Rosszul tudod, Ambrus. Szegény édesanyád nekem testvérem. Ott voltam vele, amikor megszülettél…

– Tatár lelenc vagyok.

– Hogyhogy tatár?

– Tatár lelenc. Ott mindig délelőtt van, és süt a nap.

– Istenem, neked elment az eszed. Magyar vagy, és ez az egész lelencmese rémkép. Szegénykém, nem törődtek veled mostanában, de apád fronton volt, édesanyád pedig meghalt közben. Apád sem tudta. Még a sírjukat sem találta meg…

Ambrus úgy érezte, mintha olajszag lenne. Avas olajszag, s a feje már beszorult volna az olajsütő présbe. A feje és ami bent volt, összeroppant. Semmit sem értett már a világból. Összeomlott sok furcsa képzelgése, s félelme, rejtett gyásza értelmet kapott. Zokogva borult az asztalra, majd a földre csúszott, és a cementen vergődve nyüszített, szűkölt.

– Szegény árva, sírj csak… Így van rendjén – mondta Gilmesi Ferencné.

Ambrus nem látott, nem hallott semmit. Zokogva vergődött a földön, és várta a halált. Igazi lelenccé vált, hazátlan tatár lelenccé.

Gilmesi Ferenc felemelte a konyha kövéről, és megsimogatta a fejét.

– Ne sírj – mondta. – A csapás, amit Isten ránk mér, mindig hasznunkra válik.

– Ne mondj neki ilyeneket, Ferenc. Dehogy válik hasznunkra. Ha elveszítjük a szüleinket, az tragédia… Mit adjak neked, szegénykém? – fordult a tanti Ambrushoz, de az csukló zokogástól fuldoklott.

Leültették, Gilmesiné türelmesen simogatta a fejét:

– Nem maradtál egyedül, Ambrus. A mi kisfiunk leszel. Örökbe fogadunk, ha akarod… Jössz velünk Angliába… Sátorban lakunk majd, és hajónk is lesz… Nem akartam neked idáig mondani, de Feri bátyád valójában tatár. Nem olyan igazi tatár, de félig tatár, félig magyar… Egy meghibbant vallásos tatár… És édesapád még előkerülhet… Előkerül, és utánunk jön. Ma elindulunk. Nagyszerű lesz, meglátod… Eljössz velünk…?

Ambrus a fejét rázta.

– Nem jössz? Jönnöd kell, szegény Ambrus. Rajtunk kívül már senkid sincs. Nagymamádék a front mögött vannak, apád eltűnt. Be kell érned velünk… Anglia kitűnő hely… Valódi tatár ország az, meglátod…

Ambrus könnyei déltájban elapadtak. Megtörten üldögélt a pincezugban, és a többiekkel együtt várta, hogy véget érjen a légiriadó. Fent bombák robbantak, házak omlottak össze. Ambrus képzeletben egy végtelen, hófedte haraszton lépkedett. Sütött a nap, s a csipkebokrok piros bogyói jégburák alatt ragyogtak. Márta nem akart leszállni a szánkóról, de édesanyja azt mondta, hogy ő részint fiú, részint idősebb, így legyen okosabb. Márta báránybőr bundában volt, pontosan olyanban, mint az édesanyjuk. Neki viszont vastag daróc anyagból készült a kabátja. Vadászkabátnak látszott. Mentek a haraszton, húzták a szánkót, és sütött a nap… A csipkebokrok ragyogtak… Egyszer aztán felugrott egy nyúl, és előttük szaladt száz és száz méteren át. Néha megállt, majd ülve hegyezte a fülét… A nyúlra és a csipkebokrokra jól emlékezett. A jégre is, ami a piros bogyókra fagyott, és visszaverte a fényt…

Rázkódott a pince. Az asszonyok imádkoztak.

Ambrus becstelennek érezte magát… – „Nem szerettem eléggé Thali Ágostont, pedig igazi nagyapám volt… Anna nénit sem szerettem kellő mértékben… Mind valódiak voltak… Thali Ágoston különösen, majdnem tatár… Sok tatárság volt benn… Édesapámban is sok tatárság volt… Ráfogta Stellerre a pisztolyt, és mars ki… Ment a Steller, de ment ám… Fájintos tatáros népek voltunk mi… Hogy ettek a Kárásszal, hogy ettek!… Ott voltak a mesebeli katonák, de ettek jó étvággyal. Nem féltek azok egyet sem. Csak ordítottak a többi katonával, és nem hagyták az autót… A tűzből is kihozták… Jó kis tatáros ablaktalan autó volt… Kár érte, kár érte… Thali Ágostonon mindig éreztem a tatárosságot… A dohányán, bőrén… A Mártán nem, édesanyámon sem… Pedig hát mégis az édesanyám volt… Teljesen az… És most nincs… Nincs édesanyám… Nincs… Megölték, ahogy Jimet… Megölte egy másik Jim… Mindenki megölt valakit… Mindenki meghalt… Most vesztem el őket mind, amikor megbizonyosodtam a valódiságról… Mire az ember megbizonyosodik, már el is halnak körülötte mind az élők… Thali Ágoston nem hal el… Az nem… A zsírt is elásta, rumot is dugott a füstölőbe… Adott korpát… Föletette velem a disznók korpáját fáin tatárosan… Micsoda jó kis tatáros népek voltunk mi…” – Ambrusnak eszébe jutott a gyümölcsleves íze, amit egész télen át ettek… Csámcsogott egyet, és az aszalt körtékre, aszalt szilvákra gondolt, a jó kis aszalt almákra s a jóízű tatáros lére, melyben még szegfűszeg is akadt… A penészes, salétromos pincefalra bámult, de Thali Ágostont látta maga előtt, ahogy ül a támlátlan széken, és a lábát áztatja a marhák itatócsöbrében. A csöbör belül már zöld volt a mohától és a vízi iszalagoktól. Ha megjött a mezőről, mindig megitatott, aztán a marhák hagyaték vizében órákig áztatta a lábát. Bütykei meredeztek a zöld falú csöbörben, ő meg csak merengett, nézelődött… Leginkább a kékséget szerette nézni a háztető felett és a fecskéket, ahogy az alkonyt hasogatták éles szárnyukkal, villás farkukkal. Sok fecske lakott az istállóban és kint, az istálló eresze alatt is. Ott csapongtak alkonyattal az udvar felett, csaknem a földet súrolták. Aztán elköltöztek. – „Lehet, hogy vissza sem jönnek többet – gondolta Ambrus. – Miért éppen a fecskék jönnének vissza? Mindenki megy, amerre lát… Ha ilyen nagy menés van, annak oka lehet. A fecskék is tudják az ilyent. Van azoknak magukhoz való tatáros eszük… Nem jönnek azok ide vissza soha az életben…”

Emlékezett rá, hogy egyszer hajnalban a nagyanyja zokogott. – „Miért zokogott vajon…? Akkor már tudta, hogy árvaságra jutottam?… Valamit akkor megtudott… Én meg szívtam magamba az áporodott kocsmaszagot, és éreztem az árvaságot… Árva is voltam… És ha mind hazudnak?… Ha tanti is hazudik és Gilmesi Ferenc is?… Csak mondják, hogy nem vagyok lelenc, aztán elvisznek a messzeségbe, és soha nem tudom meg az igazságot… Meg kellett volna kérdezni Thali Józsefet, mint férfi a férfit, az igazságról. Az megmondta volna, mindent megmondott… Rövid, tatáros beszédű ember volt… De nem lehetett megkérdezni… Akartam én kérdezni, de elaludt a széken… Aztán jött a nyilas, reggel meg a mesebeli katonák, és ripityára lőtték a kocsinkat… Nem lehetett megkérdezni… Talán most már soha az életben nem kérdezhetem meg… Soha. Ha tanti azt mondja, hogy Márika az édesanyám volt, el kell hinnem. Ha azt mondja, hogy nincs bennem semmi tatáros, azt is el kell hinnem. Ezt azért nem mondja… Ennyit még az imádkozó Gilmesi is elismer… Látszik rajtam a tatárság… De most elvisznek, és vége… Angliában nem törődnek az én bajommal… Majd úgy tesznek, mintha az ő fiuk lennék… Az igazi édesanyám meghalt… Biztosan meghalt valahol, ha mindjárt nem a Márika volt az igazi édesanyám, akkor is… Meghaltak az összes édesanyáim és az összes édesapáim és az összes húgaim… Csak Thali Ágoston maradt élve, de az érthető… Az a legbátrabb, az soha nem hal meg. Az csak járt-kelt a mezőn, de nem fogta a golyó, mint Mizse Jánost… De nem ám, az igazi tatárok örökké élnek. Álmomban is úgy volt. Ott bőrsátraztak a folyóparton, és húsokat sütöttek. Még azt sem vették észre, ha más ember meghalt. Etetik még a halottaikat is. Ettől olyan erősek… Világos… A halottakat is etetik… Aztán, ha nagy harcra kerül sor, a halottak is harcolnak. Azok mennek az első sorokban. Az ellenségnek így kétszer kell megölni ugyanazon tatárokat, de véglegesen egyszer sem halnak meg… Mert ki a halott?… Az a halott, aki már nem tud harcba menni. A halott tatárok pedig mind harcba mennek újra… Én csak feküdtem ott a nyírfa ágyon, és készültem valamire, valami nagy-nagy csodára. Éppen csak felébredtem közben. Pedig ahogy szirmoztam a lótuszokat, már készült bennem valami ménkű… Nagy-nagy tatár ménkű. Thali Ágoston a legnagyobb tatár ménkű… Issza a rumot, el a fődeket, és a ménkűségétől félnek mind az emberek… Adtak a szavára minden, még az asztalos is… Na, az az asztalos, hogy eljönne most velünk… Csinálhatná a szekrényeket odakint… Írok majd neki: Tisztelt Finta úr. Ezer szekrényt kérek küldeni. Itt mi az egész londoni utcát, melyben magyarországi tatárok lakunk, a maga szekrényeivel bástyázzuk körül. Akácfából készítse, hadd pukkadjon az ángélus… Írok neki, az biztos… Telerakom az egész utcát tatár szekrényekkel… Thali Ágoston a mesebeli hadsereget is megmondta nekik előre… Abba voltak akkor még mind, hogy a német meg az angol, aztán a muszka jött… A tatárok tudják az ilyesmit…” – Ambrus elővette a bicskáját, és lassan a salétromos vakolatba mélyesztette. Leszakított egy darabot, aztán tovább szurkálta, fúrta a falat… Bicskája csikorgott, kvarcogott… Munkája nyomán előbukkant a tégla, majd még egy és még egy. Belemelegedett. Fúrta, szurkálta a falat, és nyögött hozzá:

– Bele… Szét… Bele… Szét…

– Fiatalember!

Felkapta a fejét, és eszelősen a mellette álló öregemberre meredt.

– Ez a ház az enyém! Megkérném, ne bontsa szét a bicskájával – mondta Mózer.

– Mars! – kiáltotta Ambrus, és ráemelte a bicskáját.

Az öregember hátraugrott, és elképedve bámult a kisfiúra.

– Milyen viselkedés ez?! – kiabált.

Ambrus felállt, és lóbálta a bicskáját.

– Ledöflek, aztán a házadat elégetem! – mondta, és vigyorogva közeledett az öregemberhez. Mózer hátrált és szitkozódott:

– Mi van itt, micsoda pimaszság?! Ki ez a fenevad?

– Meghalt az édesanyja… Örökbe fogadjuk – mondta a tanti szelíden.

– Nem igaz! Lelenc vagyok! – ordította Ambrus, és vicsorgatott.

– Fájdalmában se vésse szét a házamat!

– Nincs fájdalmam… Tatár katona vagyok! A frontról jöttem. Leszúrlak… Most, vagy az éjszaka… A házadat meg a tantinak adom…

– Kikérem magamnak! Micsoda pimaszság ez?! Mindjárt szólok az utcai őrségnek, aztán majd meglátjuk.

Gilmesi Ferencné felállt, és összefonta a karját:

– Menjen, vén madárijesztő… De kapkodja azt a nyavalyás lábát! Minél előbb! Menjen, szóljon az őröknek! Nem megy? Fél, hogy a fejére esik egy bomba… Azt elhiszem, de ezzel a harmadik elemista kisfiúval leáll hadakozni… Fél, hogy szétvési a házát? Magának már mindegy! Vagy a gyerek vési szét, vagy lebombázzák, vagy elveszik a kommunisták. Mit akar? Válasszon!

Mózer hápogott. A sarokban megszólalt a fia:

– Ne huzakodjon ott, édesapám, jöjjön szépen vissza…

– Leszúrjam? – kérdezte Ambrus, és a nagynénjére nézett.

– Szúrd – mondta Gilmesi Ferencné.

Mózer sietve ellépdelt saját pincesarkába. Gilmesi Ferenc szörnyülködött:

– És én még azt hittem, hogy keresztény asszonyt vettem feleségül… Bocsásd meg, Jézusom, a tévedésemet…

– Elhallgass, te imádkozó sáska! – dühöngött a tanti, majd magához rántotta Ambrust. Megsimogatta a fejét, és a fülébe suttogott:

– Én vagyok a tatár, nem a Feri bátyád… Én, és anyád is az volt… Mi tatárok vagyunk… Ha valaki hozzád nyúl, szúrd le! Dönts ki a belét, aztán teregesd fel a sürgönydrótra… Gyújtsd rá a házat, az úristenit… Na, eredj, vésd a falat!

Ambrusban nagy szeretet gyúlt Gilmesi Ferencné iránt. Visszahúzódott a fal mellé, s a bicskáját tétován a téglák réseibe szúrta. – „Tatár lett volna az anyám is?… Tatár asszony, báránybőr bekecsben… Tatár lehetett… A tatárok nem halnak meg egészen… Ha tatár volt, él… Láthatatlan, de él… Ott fekszik a nagy folyó partján, a nyírfa ágyon… Vére elfolyt, keveset eszik… Inkább csak a lótuszokat szirmozza… Jim ott van, és szolgál neki… Hordja kosárszámra a fehér lótuszokat, és az én tatár anyám egyenként beledobálja valamennyit a folyóba… Népe ott van körülötte, nézik, kérdezgetik: Megjöttél, Kunda?… Fiad is itt járt… Hős ejtőernyős lett… A kék semmiből érkezett, füstöltünk a tiszteletére kis nyírgallyakat… Itt ült a tűz mellett, miként te is… Itt szirmozott… Anyám pedig a báránybőr kabátban fekszik a széles folyó partján, és rám gondol… Talán útra kel, láthatatlan tatár lovakon jön, és megnézi, miféle lettem?… Én nem láthatom, de ő lát engem… Megsimogat, biztat… Öld meg, Ambrus, a királyt… Ilyeneket mond majd… Vagy olyanokat, hogy ússz át a folyón… A tatárok örökké élnek… Thali Ágoston teljes tatár… Anyám is tatár. Él… Láthatatlan lovakon nyargal, és fákat tördel, ha akar, házakat dönt, utakat mar… Ha akarja, bomba, ha akarja, gép, s ha akarja, tölgyfa képében áll majd az iskola előtt, hogy lásson, süvöltsön értem… Ha megfárad, lepihen a folyó partján, mesél a folyóparton élő öreg tatároknak… Elmondja, milyen virágok nyílnak erre és milyenek arra… Sok virágnevet mond nekik, kész varázslatokat… A varázsló majd kiragad egyet, és alkalmazza… Jim tüzeket rak, mosolyog, éjszakánként leszedi a Marcalban a lótuszokat, és magával viszi tatárországba. Jim szolgál anyámnak… Jim szereti a folyót, mert hasonlít a Mississippire… Jim mesél anyámnak… Nagy halat fogott, mondja majd. Anyám tudja a halat… Könnyen lehet, hogy láthatatlan lovaival éppen arra ügetett, és nézte, hogy vallat Steller, hogyan fenyegetőzik a parasztokkal… Erős, tatár anyám van… A tatárok, ha meghalnak is, élnek… Él, száguld… Hol tölgyfa, hol folyó… Szél… Könnyen lehet, szél… Süvölt a mezők felett… Nagy, tatár süvöltéssel… Repül az erdők és hegyek között… Felkorbácsolja a tengereket… Felemeli a hajókat, ha jó hírt visznek, és azok szállnak, mint egy pille… Szállnak, megérkeznek, híreket osztanak… Főleg, persze, lovakon jár, hiszen tatár… Láthatatlan lovakon, csak az ügetésük hallik, mint annyiszor… Hallani az ügetésüket… Hallani, bizony. Eddig nem tudtam, miféle ügetés ez, de most a tanti mindent megmondott nekem… A tanti egy vad tatár… Ménkű egy tatár… Ménkűsége az arcán is látszik… Attól olyan nagy, szép, erős… Gilmesi Ferenc féli az Istent, de a tanti komázik vele… Tatár istenei vannak titokban, virágnevű tatár istenei…” – Így tűnődött Ambrus, aztán suttogva odafordult nagynénjéhez:

– Tanti… Ha valaki bántani mer, szólj nekem. Leszúrom… Csak ints, és én már szúrok…

– Szólok majd, Ambrus… Úgy ötven-hatvan embert kell majd, hogy nyugalom legyen… – mondta Gilmesi Ferencné, és boldogan a férjére mosolygott.

Amikor lefújták a légiriadót, magukhoz vették a teásdobozt, a titkolt ételek szatyrát, az írógépet, a perzsabundát, és elindultak a végtelen lépcsősoron a napvilág felé.

– Remélem, ez volt az utolsó légiriadónk ebben a pincében – mondta tanti, és kíváncsian tolatott be a lakásba. Ledobta a perzsabundás koffert, és körültekintett:

– Mit loptak el, Feri? Nézz körül, Feri! A nyomokat látom, de mit loptak el? Aha… A kenyeret megették… Kenyerünk tehát nincs… A vekkert is ellopták… Feri, a karórád megvan?

– Persze hogy megvan, Ilka… Itt van a kezemen…

– Az tehát megvan… Mit loptak még el?

– Itt volt egy váza – mutatott Ambrus a szekrény tetejére.

– Volt, és most nincs… A vázát ellopták… Semmit sem ért… Nem tudom, mifélék lehetnek?

Kopogtak az üveges ajtón. Kárász csoszogott befelé.

– Kezét csókolom, nagyságos asszony! Jó napot kívánok, tanácsos úr…

– Jó napot, Kárász, mi hírt hozott?

– Kovács őrnagy úr azt üzeni, hogy a százados úrról semmi hír…

– Semmi… Majd utánunk jön… És a vonat?

– Kovács őrnagy úr azt üzeni, hogy a vonat rendben van… Este tízkor indul… Azért este tízkor, hogy ne lássák a repülőgépek. Az őrnagy úr bízik benn, hogy tízkor elindulhat a szerelvény, így az éjféli bombázást kikerülnénk… Csak…

Gilmesi Ferencné gyanút fogott. Kárász túlzott szorgalommal forgatta a sapkáját a markában.

– Csak…?

– Alázatosan jelentem, a Kovács őrnagy úr még azt is üzeni, hogy ne tessék elkeseredni, de a németek lekapcsolták a szerelvényről a poggyászvagont… Lekapcsolták, és a saját…

Gilmesi Ferencné megfogózott az asztalban.

– Mit csináltak a németek? – kérdezte vészjóslóan.

Ambrus a tanti hatalmas, sápadt arcára nézett, és látta, hogy a németeknek nagyon rosszul áll a szénája.

– Lekapcsolták a poggyászkocsit – mondta Kárász. – Tudniillik, nagyságos asszony, a mozdonyt ők adják…

– A mozdonyt?… Hoztak ide hazulról mozdonyt, hogy adhassanak nekünk egyet… Direkt hoztak egy német mozdonyt… Elájulok… Feri, hozd az aszpirinemet… Elájulok… És hol van a lekapcsolt vagon?

– A Kovács őrnagy úr azt üzeni, hogy a vagont kitolatták a lebombázott vágánycsonkra, ami már sehová sem vezet. Ha a nagyságos asszonyék valamit ki akarnak venni a vagonból, akkor még most kellene, mert sötétedéskor mindent ellophatnak…

– A szervizem… A herendi szervizem… Jézus Krisztus… Kárász, látott már maga herendi szervizt?… Ugye, nem?… Örüljön neki… Ott veszik a szervizem… Feri! Hol az az aszpirin?

Gilmesi Ferenc előbukkant az aszpirinnel és a pohárka vízzel. A sovány, elgyötört arcú katona érdeklődve figyelte, hogy mi lesz a sorsa az aszpirinnek? A látványosság csak pillanatokig tartott. Gilmesiné talpra ugrott, és elkiáltotta magát:

– Feri! Nem megyünk Angliába! Itthon maradunk! Nem hagyom a szervizemet szétlopkodni… Nem hagyom… Szegény édesanyám is úgy örökölte, én is úgy örököltem… Ez a szerviz megúszta a bombatámadást, megúszta a költözéseket… Nem hagyhatom… Maradunk… Maga meg, Kárász, mondja meg az őrnagy úrnak, hogy küldesse haza a szervizemet valahogyan. Mindent. Nem megyünk. Mindent küldessen haza az őrnagy úr…

Kárász közelebb lépett, és halkabbra fogta a hangját:

– Az őrnagy úr azt is üzente tanácsos úréknak, hogy ne indulatosan döntsenek… Az életükről van szó… Arról, hogy hol élnek, hol halnak…

– Hol halunk? – Gilmesi Ferencné meghökkent.

– Ha most el tetszenek menni, nagyon nehéz lesz majd visszajönni. Ha viszont itt tetszenének maradni, később már nem lehetne másként dönteni… Az a pár vacak ott a vagonban semmit sem számít… A gazdag nyugati világban azt egy hét alatt megkeresik… Nem veszteség az…

– Nem veszteség?… Az őrnagy úr pénzben számítja ki a bőröndök értékét?… Nem árról van szó… Az ár változik… De mi ezeket őrizgettük egy életen át, ezeket az olcsónak látszó tárgyakat… A szervizt örököltem.

– Soha nem ettünk a szervizedből, sem ebédet, sem vacsorát, sem estebédet – mondta a tanácsos és sztoikus nyugalommal szemlélődött.

– Nem ettünk?… Nem ettünk… Emléktányérok, emlékcsészék… Nem arra való készlet… Csak gyönyörűségnek…

– Vattába, háncsba, ládába csomagolva őrizgetjük a szervizedet húsz éve… Soha nem láttam ezeket a tányérokat. Színüket, formájukat nem ismerem… Lehet, hogy abban a ládában nem is tányérok vannak, hanem elhullott marhák lábszárcsontjai. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol rozsda és moly megemészti, és hol tolvajok kiássák és ellopják…”

– Szerinted hagyjuk itt anyám szervizkészletét?… Csak menjünk, mint a cigányok, torony iránt?… Az angolok pedig kérdő szemmel rád merednek: Egyetlen csomag nélkül érkeztek? Mit csináltak önök odahaza? A postánál…? Bibliai madárfigyelők…? No… No… – mondják majd az angolok.

– Ilka drágám, majd te eldöntöd, hogy melyik országban akarsz élni, mikor indulsz, milyen csomagokkal és milyen csomagok nélkül. Én hallgatok – mondta Gilmesi Ferenc.

Kárász még közelebb lépett:

– Tanácsos úr nekem mit tanácsolna?

– Szeresse a hazáját.

– Értem, tanácsos úr, de hogyan tetszik gondolni? Itthon szeressem vagy odakintről?

– Itthon, Kárász… A szeretet nem érzés, hanem tett… Tettekkel szeretni csak itthon lehet… Az országnak nagy szüksége lesz magára, teljesen új világ következik itt… Ne menjen el. Túlélni az elkövetkező három napot, aztán nyitott szemmel járni-kelni… Ne hagyja itt a hazáját – mondta Gilmesi, és szomorúan mosolygott.

– Kárász – szólalt meg Gilmesiné is. – Menjen csak vissza, és mondja meg az őrnagy úrnak, hogy nem megyünk. A poggyászokat küldesse haza…

Kárász köszönt, feltette a sapkáját, és elment.

Gilmesi Ferencné magába roskadva üldögélt a széken. Ambrus nézte az arcát, és úgy találta, hogy a tanti nagyon szomorú. Nagy arcán csakhamar egy könnycsepp is megjelent.

– Itt állunk kifosztva – sóhajtott.

– Nem kellene benéznem a postára? – szólalt meg Gilmesi.

– Nem – mondta a felesége. – Neked szerezni kellene egy orosz szótárt, és megtanulni a köszönéseket.

– Már szereztem – vallotta be Gilmesi.

– Akkor csak tanulgass, biztos, ami biztos… Ha mégis megyünk, majd az úton átveszed az angolt… Német helyett jobb lett volna, ha angolt tanítanak a polgáriban… Istenem, milyen nagyra voltunk azzal a némettel… Csak láttad volna, Ambrus… A polgárista lányok mind szépek voltak, jólöltözöttek… Németül tanultunk meg ilyesmiket… Finom világ volt itt… Finom, úri világ… Ha egy hölgy végigment az utcán, hajaj… Dobogtak a szívek… A polgárista hölgyek szépsége behatolt a falakon át a házakba.

– Aztán a hölgyek is behatoltak, és összedőltek a házak – mondta Gilmesi.

Kint lassan szürkült. Ambrus kipillantott az ablakon át az utcára.

A szemközti háznak hiányzott az első oldala. A házban németek tanyáztak. Ültek a rekamié szélén, és a kártyaasztalról ettek valamit. Kanalaztak, néha kibámultak az utcára. A híradósok nagy kampóikkal a drótokat igazgatták a faágakon… Nyilván a szakadásokat keresték, mivel a bombák és a kommunisták a légiriadók alatt mindig megszaggatták a piros vezetékeket. Vagy a bombák, vagy a kommunisták… Nem lehetett biztosan tudni. Az egyik német felállt a szobában, és a járda közelébe sétált. Állt, nézelődött, mintha valami elegáns erkély lenne a lába alatt. Tantiék házát is megszemlélte, aztán a nyilas járőrt, mely feszesen tisztelgett neki… A német nem tisztelgett vissza. Letargikusan bámulta a nyilasokat, mintha tárgyak lennének, kövek, széttépett hordók… A nézelődő német szomorú ember volt. Szomorú, kedvetlen, állva alvó, csaknem halott.

Teherautó állt meg a ház előtt. Leugrott néhány magyar katona, és körülszimatolta az utcát. Kárász is közöttük volt. Becsoszogott, megállt a szobában. Némán állt, bocsánatkérően, és gyűrögette a sapkáját. Tanti fáradtan ránézett, de nem kérdezett semmit. Csak nézte a sovány, holtfáradt katonát, és várt. Percek is elteltek, mire Kárász rászánta magát a köszönésre.

– Kezét csókolom, nagyságos asszony… Alázatosan jelentem, az őrnagy úr azt üzeni… A ládákat nem tudja visszaküldeni, mivel azt a vagont a csonka vágányon eltalálták…

Gilmesi Ferenc az ablaknál állt, és az utcát bámulta. Ambrus a szekrény közeléből leste a tanti nagy, bánatos lóarcát.

– Mivel? – kérdezte.

– Láncos bombával… A vágány összetekeredett, a vagon eltűnt… A menekült vonatot is eltalálták. Csak két kocsi maradt épen. Akik a bombázás előtt biztosították a helyüket, mind meghaltak… Sokan meghaltak… A vasutasok is meghaltak, mivel nem számítottak erre a bombázásra…

– Nem számítottak?… Mire számítottak?

– Tegnapelőtt bombázták a vasutat. Arra számítottak, hogy most a katonai raktárak kerülnek sorra… Az angolok be szokták tartani a sorrendet, de ezek amerikaiak voltak…

– Pech, Kárász, nagy pech…

– Alázatosan jelentem, az őrnagy úr küldött egy teherautót… Erre fel lehetne pakolni, ha van még valami… Négy-öt család menne vele, úgy áll a dolog… Ha tanácsos úrék jónak találják, pakoljanak fel elsőnek… Ponyva nincs, de talán nem lesz eső… – mondta Kárász.

Gilmesi Ferencné hirtelen felélénkült. Az ablakhoz lépett, és kipillantott:

– Ez lenne az?

– Igenis, nagyságos asszony.

– Jó nagy autó, de ebben megfagyunk… Nagyon rendes velünk az őrnagy úr, igazán nagyon rendes…

– Az őrnagy úr nagyon szerette a mi százados urunkat… Nagyon szerette… Sajnos, nincs róla hír… Mindent megtesz az őrnagy úr így is… Fel tetszenek alaposan öltözni, és akkor nincs azért olyan hideg… Csak arra kell majd vigyázni, hogy idejében leugorjanak, ha közelednek a gépek… Futás be a mezőségbe, máskülönben nem érkeznek meg Londonba…

– Maga vezeti ezt az autót, Kárász?

– A parancs szerint én vezetném, nagyságos asszony, de én csak a határig megyek. Onnan visszaszököm… Már kerítettem egy megbízható komát, az majd tovább vezeti a kocsit… A koma San Franciscóba igyekszik, meg akarja nézni az óceánt… A Földközi-tengert már látta, mivel hajógépész volt korábban, most aztán az óceánra támadt gusztusa… Azt mondja, elmegy, megnézi. Mire megfordul, itt is eldűl a helyzet valamerre…

– Maga marad?

– Maradok, nagyságos asszony.

– Nem támadt gusztusa az óceánra?

– Messze van, nagyságos asszony…

– Nekünk is messze van, Kárász. Mondja meg az őrnagy úrnak, maradunk. Ha a szervizem itt pusztult el, az egésznek nem lenne értelme… Ott kiraktuk volna… Divat a tea Angliában… Elegáns herendi csészék, miegymás… Mindig valami ilyen elegáns dologra vágytam… Már polgárista koromban szerettem az elegáns dolgokat… De így nem lehet odaállítani… Emlék is… Nem mehetünk így…

– Nagyságos asszony, akkor én végleg elbúcsúzom… Isten megáldja magukat.

– Isten megáldja, Kárász!

Gilmesi Ferenc közelebb lépett, és kezet fogott a katonával:

– Túlélni, Kárász! Ne felejtse el… Nem kockáztatni most már, túlélni…

Kárász bakancsa fájdalmasan csoszogott a kövezeten. Az utcáról is behallatszott nyers, borzongató csikorgása. Ambrus hirtelen az ablakhoz lépett, és a katonákat vizsgálgatta. Azon tűnődött, melyik lehet a hajógépész? Melyik akarja az óceánt látni? Mindhárman rongyosak, szakállasak, gyötrött arcúak voltak.

A teherautó elrobogott. Tanti visszaült a székre, és a félhomályban csendesen sírdogált. Hüppögése szomorúsággal töltötte meg a sötét szobát. Árnyak és lelkek mozogtak a falakon. Láthatatlan lovak ügettek a házak felett. Ambrus megsimogatta a nagynénje lóarcát:

– Ne sírj, tanti, te tatár vagy… – mondta.

– Ó, Ambrus… Jó, hogy velünk vagy…

Gilmesi Ferenc is vigasztaló szavakat keresgélt:

– Béküljünk meg, Ilka drágám, a sorssal… Jobb, hogy maradunk… Mit csináltunk volna a messzi idegenben? Se rokon, se barát… Mégis itthon vagyunk. Bármi lesz… Ott a posta… Kenyeret ad, nyugdíjat… Építés, szervezés… Teljesen tönkretették… Azt néztem tegnapelőtt is, hogyan lehetne gyorsan üzembe helyezni… Krisztus urunk is azt mondta: „A szűk kapun menjetek be, mert tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba viszen, és sokan vannak, kik azon bemennek…”

Gilmesiné idegesen felkapta a fejét:

– Krisztus urunk azt is mondta, ha hallgattál volna, bölcsnek hinnénk… Ne piszkáld a hajamat!

– Ezt nem Krisztus urunk mondta…

– Hát ki a fene?! Az mondott ilyeneket… Bár ültem volna fel arra a teherautóra… Bár mennénk el ebből a pokolból… Mi lesz itt a sorsom? Mindig az elegáns angol élet után vágyakoztam, már polgárista koromban vágytam a szerény pompa után… Kis finom vidéki előkelőség… Angol vidék… Istenem, ne hagyj itt elveszni! – sóhajtott Gilmesiné.

A szemközti házban a németek gyertyát gyújtottak. Térképet vizsgálgattak az asztalnál vagy újságot. Ambrus látta, hogy mozog a szájuk, és vitatkoznak. Egyik német aztán legyintett, és lefeküdt a rekamiéra. Csizmás lábát feltette az asztalra a térkép mellé.

A puha sötétségben láthatatlan lovak ügettek a messzeségbe. Ambrus meredten figyelt a paták zajára… Közeledtek a tatár lovak… Aztán megérkeztek… Katonai trénszekér fékezett a ház előtt… Az istrángok szövevényében két gubancos szőrű lovacska állt. Orosz lovak voltak. A kocsis lelépett a bakról, és becsattogott a kapu alá. Zörgött, benyitott, megállt.

– Kezét csókolom, jó estét kívánok! Gilmesi tanácsos úrékat keresem. Maguk azok?

– Mi vagyunk – mondta Gilmesi Ferenc, majd az ablakhoz lépett, behajtotta a spalettákat, és gyertyát gyújtott.

– Kovács őrnagy úr ideküldött éngem a fogattal… Azt üzeni, ez az utolsó alkalom… Ha akarnak a nagyságáék, most még útra kelhetnek… – mondta a katona, de sietve, különösebb tisztelet nélkül.

– Lovas kocsival? – nézett fel Gilmesiné.

– Igen. Kint állnak a lovak – mondta Gilmesi tárgyilagosan.

– Menjünk, Feri? Vagy ne menjünk? A vonatot lekéstük, a teherautót elengedtük… Most lovas kocsival menjünk?… Ferenc!… Te vagy a férfi… Döntsön a férfi…

– Nem döntök – mondta Gilmesi.

A kocsis idegesen toporgott, majd közbeszólt:

– Döntsék el, nagyságos asszony, hogy mit akarnak, mert mindjárt itt lesznek az oroszok… Én egyébként a város szélén úgyis otthagynám magukat… Két ilyen apró lóval maguk is elboldogulnának… De a parancs, ugye, parancs…

– Jesszusom… Így utazni Londonig…

A katona mérges lett:

– Csak nem képzeli a nagysága, hogy ezzel a két gebével elporoszkálhatna Londonig?… Én mindenesetre itthagyom a kocsit, lovakat, aztán, ha akarnak, mennek, ha akarnak, maradnak. Nekem elég sietős a dolgom… Ne is haragudjanak… Kezét csókolom… Jó napot, nagyságos úr!

A katona csattogva kivonult a lakásból. Csend lett. Tanti magába roskadva üldögélt a széken. Mozdulatlanul üldögélt hosszú perceken át. Ambrusnak már a bokája is elzsibbadt, mire a tanti végre megmozdult. Felállt, az ablakhoz ment. Kitárta a spalettákat. Gilmesi Ferenc a szobában elfújta a gyertyát. Az apró, gubancos szőrű lovacskák még mindig ott álltak a ház előtt. A kincstári szekér egészen újnak látszott. Gilmesiné megcsóválta a fejét.

– Nem… nem mehetek el. Mindig itt éltem…

Az utcára kevéske fény esett a németek gyertyájától. A gubancos szőrű lovacskák inkább csak árnyak voltak már, mint valódi lovak.

Leereszkedtek a végtelen lépcsősoron, aztán elfoglalták helyüket a pincesarokban. Ambrus a perzsabundával kitömött bőröndöt a teásdoboz és a titkolt ételek szatyra mellé helyezte. Nagynénje megszemlélte a kincseket.

– Hol az írógép?… Nem látom az írógépet – kérdezte rekedt, ideges hangon.

– Eldugtam, hogy ne kelljen annyi mindent cipelnünk – válaszolta Gilmesi Ferenc magyarázólag.

– Eldugtad?

– Eldugtam egy jó kis helyre… Ne nyugtalankodj… Nincs annyi vacak itt. Már aludni sem lehetett ezeken az ágyakon.

– Hová dugtad, ha szabad kérdeznem?

Gilmesi Ferenc közelebb hajolt a feleségéhez, és suttogva válaszolt, hogy illetéktelenek még véletlenül se szerezzenek a titokról tudomást.

– Bedugtam az ágy alá…

Gilmesiné csaknem elájult. Leroskadt a heverő szélére, és a férjét tudományos érdeklődéssel vizsgálgatta.

– Megőrülök – mondta aztán. – Ezt azért nem gondoltam volna… Az ágy alá… És hogyan találtad ki ezt a rejtekhelyet?

– Ki az ördög keresné az írógépet az ágy alatt?… De ha nem tartod jó helynek, felmehetek még, és eldugom egy jobb helyre…

– Ne… Szegény Ferenc, ne menj fel, még valami baj érne. Inkább vesszen az írógép… Kár volt ilyen sokáig rejtegetnünk… Nagy kár…

– Ilka drága, csak nem gondolod komolyan, hogy valaki bemászik az ágy alá egy írógépért? – méltatlankodott Gilmesi Ferenc.

– Semmit sem gondolok, Feri… Semmit… Csak mindent tudok előre… …Szomorú az én tudásom… Na, de legalább ezeket helyezzük itt biztonságba – mondta, és a teásdobozt beékelte a vánkosok közé, a titkolt ételek szatyrát bedugta a paplan alá, a perzsabundás bőröndöt pedig a lábához állította.

Ambrus eközben elővette a bicskáját, és dolgozott egy keveset a falon. Vésegetett, csikorgatott a pengével, s a tatár időkről ábrándozott. Hamu és a pemet megpörkölődött illatát vélte érezni, majd a tejfeles fokhagymás lángosok izét. Szájában összefutott a nyál. – „Nagy szerencse, hogy nem megyünk Londonba – gondolta. – Ha vége lesz a háborúnak, visszamegyek Thali Ágostonhoz kisbéresnek… Szántok, vetek, kaszálok… Sok jó fenyert kaszálok… Jól kikalapálom a kaszám élét, aztán suhogtatok estélig… Ünnepeken meg a folyóra megyek… Szép tőpontyokat fogok és menyhalat. Agyagba forgatom, megsütöm parázson… Ott sütöm meg a folyó partján, tatárosan… Ott leszünk mi valamennyien, tatárok… Thali Ágoston, Thali József, és esszük a sült halakat… Anyám pedig a láthatatlan lovakon arrafelé vágtat… Int majd, lobog a haja… A haját látjuk csak és a lovak sörényét… Mást aligha… A haját is csak, amíg átugratja a folyót. A paták majd dübörögnek… Átvágtat a szomszédos faluba, és számon kéri a papot… Mit ráncigálta kend az oltár díszeit, he!?… Rákiált élesen… Dugdossuk az ostyát, a miniszterek meg elrejtik a csengettyűt… Engedjük, he… Nyirettyűznek a miniszterek az Úr házában. Az én Istenem sok tatár Isten, de ezt mégsem tűrhetem… Mutassa meg a sekrestyét!… Úgy-úgy… Ide a kulcsokat… Orsolya maradjon a tornyos házban. Senki nem jöhet, egyedül nézem meg és a tatár lovak… Aha! Itt vannak a dugott ostyák, emitt meg a nyirettyűk, amott meg a vágtató kerék… Megvagy, pap, rád küldöm a tatár varázslókat. Nincs irgalom! Jönnek a tatár varázslók!… Az én anyámtól megkapja a pap a magáét… Mi pedig sütjük a kövér pontyokat, és bőven esszük hozzá a korpás kenyeret… Bőven, egyet sem búsulunk… Ha ettünk, mi is lóra kapunk, és az erdők felett nyargalunk, föl akár a hófelhőkig, ahol a vadkecskék legelnek. Föl a vadkecskékig, közéjük… Olyan vasárnapok lesznek, mint a mesében. Egyet sem búsulunk… Ha aztán kenyérsütéskor vaskanállal megyünk a kotradékra, tíz nagy lángost kerekítünk… Megsütjük akácfaparázson, agyagos tapasztáson… Megkenjük, és faljuk tatárosan… Ha aztán megjön a hétfő, ki a mezőkre… Kaszálás, nagy tatár suhogtatás a réteken… Vágjuk a jó fenyert… Iskola nem lesz… Finta Bálint azt mondta, hogy az orosz eltörli az iskolát… Még jó, hogy három osztályt jártam… Mutogatnak rám: Ott megy egy okos tatár… Én meg előrántom a bicskámat, és nézek rettenetesen… Ménkű ember leszek… Akár Thali Ágoston… Ménkű nagyokat iszom, és olyanokat fohászkodom, hogy nem lesz bent köszönet… A Czimber Rozit meg kiragadom a pap kezéből, és viszem a folyóba lóborozni… Nagyokat kiáltunk: Teodorovits Tódor, kifotyott a lóbor!…! Czimber Rozi felemeli a szoknyáját, és én, mint a menekült lánynak is… Aztán nevetünk, hogy lóbor, Tódor… Csakhogy Czimber Roziban bent lakik az ördög… Nem is a húsában lakik, hanem a természetében… Mégsem mehetek vele a folyóba lóborozni… Nagy kár… Szép lány, de még nem érte el azt a kort… És főleg bent lakik az ördög… Keresnem kell majd egy tatár lányt, aki szebb, mint Czimber Rozi, és talán még a menekült lánynál is szebb… Akkor aztán napestig lóborozunk a folyóban… A tatár lány éppen olyan lesz, mint Czimber Rozi, csak nem lakik bent az ördög… Tatár lány lesz, akit nem füstöltek, nem mostak spongyával, mert nem kellett… És tatár lesz… Ménkű egy tatár lány, akit még akkor sem lehetne pucéran székre állítani, ha bent lakna az ördög. Éppen olyan lesz, mint Czimber Rozi, csak tatár, és hatalmasabb természetű, mint az ördög… Ordítunk majd: Negyvenezer, hatvanezer, hatszáznegyvenezer… Teodorovits Tódor, Rákóczi út ötvenegy… Ruhástul megyünk a folyóba, és lóborozunk, míg a marhák legelnek. Aztán ostort fogunk… Az ostor suhog, ütni sem kell… Csak füttyög a sudár, és az állat ért a hajszból… A halakat is ostorral hajtjuk majd a réten… Suhogtatunk, és hazahajtjuk a legnagyobb halakat… Bekötjük a csukákat az istállóba… Lesz ott élet… A tantit elviszem oda, és megtanítom kaszát kalapálni, fenyert vágni… Meg én, hadd örüljön szegény tanti… Jöhet-mehet a tatárság birtokain. A Hangyában veszünk neki szép csészéket, hogy előkelően üldögélhessen a tornácon… Majd aztán jönnek az angolok Finta Bálinthoz a szekrények miatt, s hozzánk is benéznek… Összecsapják majd a kezüket: Jesszus, micsoda finom vidéki élet van itt… Igazi polgárista kisasszony a hölgy, ugyebár?… Tanti előkelően csücsörít… Az angolok ecetet pisálnak, ha meglátják… Csupa fájintos ibriket veszünk neki a Hangyában, aztán amiből nem teázik, azt akár el is csomagolhatja, dugdoshatja, ahogy úri vidéki kedve kívánja… Jó kis tatár élete lesz a tantinak… Üldögél a tornácon, és várja az angolokat… A Finta Bálint meg átjár, és elmeséli, mit mondtak az angolok… Annyi szent, hogy ecetet pisálnak, ha a tanti csészéit meglátják…”

Ambrus kirántotta a téglák közül a bicskáját, és nagynénjére mosolygott:

– Tanti, szeretnél fenyert kaszálni?

– Mit csinálni?

– Fenyert kaszálni?… Én majd odaadom a kaszámat, jó? És megtanítalak kaszát kalapálni, ha akarod. Fájintos kis tatár kaszám lesz nekem… – hunyorított Ambrus.

– Még soha nem kaszáltam, Ambrus…

– Nem…? Hogyan bírtad ki, tanti? Eljössz majd a tatár földekre, és annyit kaszálsz, amennyit csak akarsz… Az ibrikeket is megveszem neked… Szebb ibrikeket veszek, mint ezek voltak… A Hangyában csudaszép ibrikek vannak… Thali Ágostonné ibrikjei is onnan vannak…

– Nagymamád ibrikjei?

– Naná… Csupa fájintos ibrik… Jó dolgod lesz, tanti. Nagyon jó dolgod… Nagy szerencse, hogy megtaláltalak itt.

– Hát ez tényleg nagy szerencse – mondta Gilmesiné, és felsóhajtott.

Gilmesi Ferenc eközben szorgalmasan tanulgatott a gyertya sápatag fényénél. Ambrus a szájára meredt, és igyekezett leolvasni róla a szavakat. Gilmesi Ferenc mormogott: „Barlang peséra… Barlang peséra… Barom szkot… Barom szkot… Baromfi domásnaja ptica… Barom szkot…”

A hangosodó mormogásra Gilmesiné is odapillantott. A következőket hallotta: „Csajki vüszoko porhájut… A sirályok magasan röpdösnek…”

– Ezzel akarod az oroszokat köszönteni? – kérdezte a tanti elhűlten.

– Tessék…?

– A sirályokkal akarsz az oroszoknak előállni? Megbolondulok… Még egy perc, és vehetem be az aszpirinemet… Az én migrénem ezt már nem bírja ki… Már nyomakodik, érzem… Hol az aszpirin?

– A praktikus tudás sokszor semmit sem ér – mondta Gilmesi Ferenc elmélázva.

– Az lehet, de most nem „sokszor” van, hanem „egyszer”. Az az egyetlenegy eset, amikor oda kell állni a kapuba, és azt mondani az orosz bakának, hogy jó napot! Gyűjjenek be, emberek, és zabáljanak! Egyenek, igyanak, és legyenek hozzánk barátságosak… Ha van szemük, láthatják, mi is azok vagyunk! Hol az aszpirinem? Ambrus, add ide a retikülömet…

Ambrus végighasalt az ágyon, és a tanti keze ügyébe kampózta a retikült. Gilmesi Ferenc elmélázott.

– Adoptálni fiút uszünovity… Adoptálni leányt udocserity… Hallod, Ilka?… Érzed, hogyan tesz különbséget a szláv nyelv…?

– Nem érdekel – mondta Gilmesiné, és lenyelte az aszpirinjét.

– A nyelv zenéje tehát semmi… Praktikusan nem lehet megközelíteni a szlávság lelkét…

– Nem is kell… Ez módfelett alkalmatlan pillanat erre… Volt rá húsz éved, hogy megközelítsd a lelküket, de postai szabályzatokat bifláztál a ruszkik lelke helyett. Elkéstél. Most már itt vannak a kertek alatt, és a lelkük helyett hatalmas vörös csillagot hordanak a homlokukon… Azonnal kezdd el a köszöntéseket, mert kihajítom azt a könyvet…

Gilmesi Ferenc szomorúan odább lapozott a könyvben. Lopva megállapodott az orosz ige múlt idejénél, majd amikor látta, hogy az alannyal nemcsak számban, hanem nemben is megegyezik, ismét lapozott. Néhány perc múlva már mozgott a szája: „Dóbroje utro… Dóbroje utro… Dóbrüj gyeny… Dóbrüj gyeny…”

– Na, ugye… Ennek is van zenéje… Pont olyan zenéjük van, mint a röpdöső sirályoknak… Csak hallgass rám, Feri, és megóv az Isten – mondogalódott Gilmesiné, és a termoszból még egy korty teát ivott az aszpirinre.

Fent üvöltöttek a szirénák… Sivításuk beszökött a pinceajtó résein, és suhogott lefelé. Megérintette a homlokokat, és lúdbőrösek lettek a hátak, arcok, lelkek…

– Még csak tíz óra – mondta Gilmesi Ferenc, és fülére illesztette az óráját.

– Ketyeg? – kérdezte Ambrus.

– Ketyeg… Úgy látszik, ma az amerikaiak jönnek… Persze az is lehet, hogy az éjféli bombázást is megtartják. Ma éjszaka kettő lesz. Előkészítik a terepet az oroszoknak.

A lépcső irányából csoszogás hallatszott. A pincében elcsendesedett a beszélgetés, veszekedés, mindenki a lejárat felé tekingetett. Két árny jelent meg a lépcső aljában. A magasabb árny foltozott katonaruhát viselt derékszíj nélkül és repedt oldalú kincstári bakancsot, lábtekerővel A kisebbik porszürke szoknyácskát, faklumpát, pokrócból szabott kabátot. Álltak néhány percig a lépcsősor aljában, aztán közelebb lépkedtek az emberekhez. A férfi sovány volt, sebhelyes arcú… A kislány vézna… Fekete kendője alól hosszú, piszkosszőke haj hullott a kabátjára. Fitos orrocskáját szeplők pettyezték körül. Vastag ajkai vértelenül egymásra feszültek.

– Jó estét kívánunk… Ha megengednék, meghúznánk magunkat itt… Légiriadó van…

A férfi hangja tétován, rekedtesen csengett. Igyekezett bocsánatkérő színezetet adni az egésznek, mégis makacsnak, elszántnak hatott minden szava. A pincében hallgattak az emberek. Vissza sem köszöntek, csak csodálkoztak a katona naivságán, és bámultak rá, mintha őrült lenne. A rongyos katona közben még beljebb lépdelt, és nézelődött, hová ülhetne le. Szabad ágy, szabad szék a pincében egyetlenegy sem akadt. A szűk helyen éppen annyi bútort lehetett elhelyezni, amennyire feltétlenül szükség volt. A katona megszemlélte az ágyakat, megszámolta a székeket, végül megállapodott a pillantása Gilmesi Ferencné perzsabundás bőröndjén. Csontos, forradásos kezét felemelte, és a bőröndre mutatott:

– Azon mi elüldögélnénk a fal mellett.

– Micsodán? – kérdezte Gilmesiné elképedve.

– Azon a bőröndön, ami a nagysága lábánál van. Nem teszünk benne kárt. Soványak vagyunk. Ez a kislány egészen könnyű. Mint a pille…

– Add oda nekik – mondta Gilmesi Ferenc a feleségének.

Gilmesiné ernyőt formált a tenyeréből, és tiltakozó szavakat suttogott férjének:

– Ellopják a perzsabundámat… Lehet, hogy tetvesek is… Telemegy a bundám tetűvel, és soha többé nem vehetem fel…

– Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat – mondta Gilmesi Ferenc, aztán megfogta a bőröndöt, és odaadta a rongyos katonának.

– Köszönöm… Nem ülhetünk a földre… – mondta a katona, és a bőröndöt a fal mellé állította, majd mindketten ráültek.

Ambrus szétvésett téglái mellett álldogált, és a kendős, faklumpás kislányra lesegetett. A kislány egyidős lehetett vele vagy alig idősebb. Nagyokat dobbant Ambrus szíve, s az arcán piros foltocskák gyúltak. Bicskáját megforgatta a falban, majd nagynénjéhez hajolt suttogva:

– Tanti… Ez a kislány pontosan olyan, mint a Czimber Rozi… Csak ez szeplős…

– Ki a fene az a Czimber Rozi? – kérdezte Gilmesiné, s idegesen Ambrusra pillantott, majd a bőröndjére.

– Az ájulós kislány, akibe beleköltözött az ördög… Mindig tömjénezték, és lemosták spongyával… De az ördög nem ment ki belőle…

– Majd ebbe is beleköltözik.

– Nem hinném, ez olyan tatárforma.

– Mi a kánya…? – hökkent meg Gilmesiné, és értő pillantással felmérte Ambrus hajlandóságát.

Gilmesi Ferenc belekotort a titkolt ételek szatyrába, és előhúzott egy lapos üveg rumot. Belekortyolt, majd visszacsavarozta rá a tetejét. A rongyos katona minden mozdulatát számon tartotta. Amikor az üveg már félig visszacsúszott a titkolt ételek szatyrába, megszólalt a katona:

– Mit ivott, tisztelendő úr?

– Rumot… Berekedtem… De nem vagyok tisztelendő úr… Megkínálhatom?

– Elfogadnám… Rég nem ittam rumot…

A katona fesztelenül átvette a lapos üveget. Felét kiitta, aztán nyögött egyet, és visszaadta.

– Köszönöm… Azt hittem, pap…

Gilmesiné arcán kedves, megbocsátó káröröm villózott át.

– Az úr a postán szolgálja az Istent – mondta.

A rongyos katona rápillantott, aztán magába roskadt. Oldalabbra fordult, és a kislány mellett a semmibe bámult. Ambrus a kislány facipőjét mustrálgatta, fekete patentharisnyáját, pokróckabátját. Facipőt még soha életében nem látott. Nehezen barátkozott meg a szokatlan lábbelivel… – „Miért van ennek facipője?… Csak nem az ördöggel cimborál?… De hiszen ez tatár… Valódi tatár, azért van facipője… Vad tatár lány ez, csak szeplős… Nagyon szeplős… Czimber Rozi-forma, de az szebb volt… A haja is olyan… Hosszú, szőke… Csak tatárosan koszos… Mind koszosak vagyunk… Még a szája is olyan. A Czimber Rozi szája piros volt… Nem is olyan szeplős… Kicsit szeplős, de csak az orra körül… Miért van ennek facipője?… Az ibafai papnak fapipája van… Az ibafai papi pipa fapipa… De facipője még az ibafai papnak sincs… Csak a tatároknak… Hogyan lép ebben?… Klipp-klopp… Klipp-klopp… Az apja faragta neki?… Csak az faraghatta… Ez lehet az apja, ez a rongyos katona… Jó rongyos… A leányka harisnyája is rongyos, kifehérlik a lábikrája…” – Ambrus a lányra sandítgatott, majd nagynénjéhez fordult:

– Tanti, miért van ennek a leánykának facipője?

– Mert szegény, kisfiam, mint a templom egere… A szegényeknek faklumpájuk van.

– Ez nem cipő?

– Nem. Ez klumpa.

Fent, a lépcsősor ormán kivágódott az ajtó. Csizmák csattogtak lefelé. Két nyilas toppant a pincébe. Villanylámpájukat végigpásztázták a családokon. A fénykévék pimaszul tapogattak az arcokon, vizsgáltak, vallattak. A fény után a valóságos kérdések is lecsaptak minden gyanús arcra, tárgyra, jelre.

– Maga kicsoda?! – kérdezték a rongyos katonát.

A katona felállt, és azon a bocsánatkérő, rekedtes hangján megszólalt:

– Alázatosan jelentem, hadirokkant vagyok… Még a Donnál kaptam a nagy aknaszilánkot… Három bordám hiányzik, fél tüdőm van…

– Mi a neve?

– Zics József… Ez meg a leánykám, Zics Olga…

– Ne pofázzon annyit! Mutassa a papírjait. A papír beszél…

A rongyos katona tétován a zsebébe túrt, keresgélt, majd átnyújtott a nyilasoknak egy sokszorosan összehajtogatott elnyűtt papírdarabot. A nyilasok az okmányra meredtek, majd lebiggyesztették a szájukat.

– Vigye a klozettra! Ez nem érvényes!

– Amikor adták, érvényes volt… Mi történt vele?

– Tudja azt maga jól! Ganyé paraszt! Jól tudja azt maga… Hol lakik?

– Itt – mondta a rongyos katona, s a fejével bizonytalan félkört kanyarított a magasba.

– Itt? Ez egy úri ház… Itt nem szoktak napszámosok lakni…

– Találat érte a házat, amiben laktunk. Azóta vagyunk itt…

– Utca, házszám?!

– Pósa Lajos utca 11…

– Pósa Lajos utca… És hol van ez a mesebeli Pósa Lajos utca? Írja csak le! Rajzolja ide a földre…

A rongyos katona lehajolt, és egy fadarabkával utcákat, tereket karcolt a döngölt pinceföldbe. Az utcákból további utcák ágaztak jobbra-balra, s amikor a rajz már áttekinthetetlen labirintussá vált, a katona keresztet rajzolt egy pontra.

– Itt – mondta. – Itt állt a mi kis házunk… Tessék megkérdezni a kislányomat… Rokkant vagyok… Zihálok is…

A nyilasok körbejárták a pincét, mindenkit megnéztek, beletúrtak az ágyneműhalmokba, majd megálltak középen.

– Itt lakik ez az ember?

Csend volt. Senki sem mozdult. Az emberek lehajtották a fejüket. A nyilasok mögött fakón, beesett arccal állt a rongyos katona, és várt. Pillantása kapaszkodót keresett a szájakon, arcokon. De az emberek lehajtották a fejüket, és imát mormoltak. Ambrust emlékeztette az egész egy templomi jelenetre. Nézte a szájakat, hogy mozognak. Tudta, hogy senki sem imádkozik. Talán mondogatják az Úr nevét, de a gondolataik másutt járnak. Nem vállalnak közösséget a rongyos katonával. Félnek, hogy a katona esetleg rájuk hivatkozik… Mindenki készen állt, hogy a katonát megtagadja. Nem ismerték persze… Senki sem ismerte… De a katona bajba jutott.

– Senki nem ismeri ezt a katonát?! – kiáltottak bele a nyilasok a pince csendjébe.

Gilmesi Ferenc felállt.

– Én ismerem, kérem… Nagyon becsületes ember… Korábban nálunk dolgozott a postán… De aztán katona lett, megsebesült. A felesége meghalt. Egyedül maradt ezzel a kislánnyal… Nálunk vannak úgy félig-meddig… A postára kerül majd vissza… Én ugyanis doktor Gilmesi vagyok, postai főtanácsos… Nyugodtak lehetnek Zics felől… Egészen nyugodtak… – mondta.

Gilmesiné mészfehér arccal hallgatta férje mondókáját. Félt megmozdulni, félt, hogy saját magukat is bajba sodorja, ha közbeszól, bólint, vagy fejet ráz. Feszülten várt. Pillantása remegett.

– Félig-meddig maga hazaáruló, tanácsos úr! Üljön le, és fogja be a pofáját!

– Maga meg, Zics, fogja a csomagját, és lódulás! De nagyon sietve, mert a maradék bordáit is összetörjük, mielőtt…

A rongyos katona megsimogatta kislánya fejét, aztán felemelte a bőröndöt, és elindult a nyilasok előtt kifelé. A kislány mellette cammogott facipőiben. A lépcső alján ráförmedtek a nyilasok:

– Te is katonaszökevény vagy?!

– Én nem – mondta a kislány. A pincében ez volt az első mondata. Súlyos mondatocska volt. Az egyik nyilas megtaszította, s a kislány orra bukott a földön… Gilmesiné rémülten tördelte a kezét:

– Feri… Feri… Elviszik a perzsabundámat… Tudtam, hogy ez lesz a vége… Tudtam előre… Istenem, mit csináljunk… Elviszi ez a katona a perzsabundámat… Hová kísérik ezt a katonát?…

– Ezt a katonát… – mondta Gilmesi Ferenc, aztán elhallgatott.

A nyilasok léptei a lépcső tetején zuhogtak.

A facipős kislány felállt, és letörölte az arcáról a pince földjét, koszát. Nem sírt. Csak állt a fal mellett, és jobbra-balra pislogott. Rémület dermedezett a szemében. Kinyújtotta a kezét, és a levegőben összecsukta az ujjait. A rongyos katona és a nyilasok elérték az ajtót, lépteik csakhamar az udvaron csattogtak. Néhány pillanatra csend lett, aztán lövések dörrentek az udvaron. Tompán, fahangon szóltak a fegyverek.

A facipős kislány sírva fakadt.

Gilmesi Ferenc hangos imába kezdett:

– Uram, hozzád emelem szememet, ki az égben lakozol. Könyörülj rajtunk, uram, könyörülj rajtunk, bűnösökön…

A pinceajtó ismét kinyílt. A lépcsőn léptek hangzottak. A koppanások beledöbbentek minden emberbe. Sápadtan, remegve várakoztak a ház lakói. Gilmesiné felállt, odament a kislányhoz, és kézen fogta. A kislány engedelmesen lépdelt mellette, s remegve megállt a kártyaasztal mellett. Gilmesiné megtörölte a facipős leányka arcát, aztán dühösen hátranézett.

Nem a nyilasok érkeztek vissza. Az alsó lépcsőfokról a rongyos katona ereszkedett a pince földjére. Megállt, komoran körülnézett, aztán folytatta útját a fal tövéig. Letette a bőröndöt, és ráült. A facipős kislány elengedte Gilmesiné kezét, és odament az apjához. Leült a bőrönd sarkára, és a semmibe meredt.

Az emberek döbbenten nézték a rongyos katonát. Arcukon hamuszín árnyak jelentek meg, s ha tárgyaikhoz nyúltak, kezük remegett. Minden pincelakó ugyanarra a dologra gondolt. Ha a rongyos katonát lelőtték a nyilasok, hogyan ülhet itt ismét Gilmesiné bőröndjén? Ha viszont nem lőtték le, akkor kit lőttek agyon az udvaron és kicsoda? A rongyos katona elbánt volna a két nyilassal? Lelőtte őket? Hogyan, mivel? Van a katonának fegyvere?… Ha fegyvere van, akkor nem lehet tudni, ki ellen fordítja a következő félórában? Majd követelőzni kezd. Gilmesiéknek már elvette a bőröndjét, megitta a rumukat… Egyszer csak előránt majd valami puskát… Hegyi rabló ez… Fűrészelt csövű géppisztolyt rejteget a köpenye alatt… Előrántja hirtelen, és azt mondja, hogy ide a pénzt! És ha nem is rabló?… Katonaszökevény… Idecsalja a németeket, nyilasokat, magyarokat… Mindenkit idecsal ez a katona… És a hullák? Ha agyonlőtte a nyilasokat, akkor azok ott hevernek az udvaron… Jön a következő járőr. Rájuk találnak, és kész a statárium. Falhoz állítják az egész ház népét… Kivégeznek bennünket… Vagy talán volt annyi esze ennek a katonának, hogy a hullákat átlökte a szomszédos kertbe?… Lehetetlen… Nagydarab nyilasok voltak… A katona pedig sovány és elgyötört… A kerítés magas… Szívósak ezek… Napszámos, azt mondta a nyilas… Ha egyszer napszámos, akkor ereje is lehet… Csak volt annyi esze… Meg kellene kérdezni… De hogyan?… Ha a hullákról beszél itt valaki… Ha a hullák szóba kerülnek, mi is a cinkosaivá válunk a szökött katonának… A nyilasok persze nem kérdeznek semmit… Csak ledobnak ide egy köteg gránátot, és valamennyiünknek vége… És az a kislány… A kislány a haramia katonáé lenne?… Kizárt dolog… A kislányt találta az utcán… Valami elveszett lelenc… De minderre nincs idő… Jön a következő járőr, és végünk… Mégiscsak szólni kellene a katonának… De ki?… Miért nem szól neki Gilmesi?… Gilmesi rumozott vele… Annak a bőröndjén ül… Gilmesiben lehetne annyi tapintat, hogy a hullákat elintézi a katonával… Csakhogy Gilmesi is reszket… Betojt a katonájától… Az előbb már imádkozott a lelki üdvéért… Aztán fuccs, visszajött a katona… A nyilasokért persze ez sem imádkozik… Szép kis tanácsos úr ez…

Az emberek egymás arcát fürkészték. Vártak. Összenéztek, óvatosan megemelték a szemöldöküket, hogy észrevétlen jelekkel sürgessék a tettet. Valaki aztán kitalálta, hogy a ház sorsáért Mózer felel, hiszen övé a ház. Szólni kell Mózernak, hogy mi lesz a hullákkal?… Ha aztán Mózer akar, akkor szól majd Gilmesinek, és Gilmesi tárgyal a szökevény katonával… A terv jónak látszott… Tízperces pusmogás után valaki felállt, és tárgyalásba bocsátkozott Mózerrel. Azt nem lehetett hallani, mit mondott neki, csak Mózer kétségbeesett hangját:

– Én?!… Ugyan kérem… Nekem semmi közöm az egészhez. Hogy a ház az enyém… Ugyan kérem… Ez puszta véletlen… Nem… Nem… Csinálják maguk…

A lakók Gilmesi Ferenchez fordultak. Félrevonták, suttogva előadták aggályaikat. Gilmesi bólogatott, visszatért saját pincerészébe, és előhúzta a rumosüveget. Belekortyolt, aztán odanyújtotta a rongyos ruhájú katonának. Az némán átvette, és megitta a maradék rumot.

– Kell ez? – kérdezte, és az üveget a markában lengette.

– Eltenném… Jó kis üveg.

– Az… Csak üres… – mondta a katona.

Gilmesi visszacsúsztatta az üveget a titkolt ételek szatyrába, aztán a katonához fordult:

– Az előbb, amikor elment a nyilasokkal, mit csinált odafent? Úgy értem… Ne értse félre, csak ha már így együtt vagyunk itt…

– Levegőztem.

– Imádkoztunk magáért. Féltünk, hogy végleg elmegy… És…

– Azok mentek el… Barátságosan intettek, és elmentek.

– Elmentek tehát?… Itt a lakótársak már attól tartottak, hogy ott maradtak esetleg az udvaron… De ha elmentek…

– El… Intettek, és eltűntek. Sötét az éjszaka.

– Hála Isten, sötét… A lakótársak nagyon aggódtak magáért… Kellemetlenségek… Gondolja csak el, ha jön a következő járőr, és ott találja a két temetetlen hullát az udvaron…

– Milyen hullát?

– Azt a kettőt. Úgy értem, ha véletlenül mégsem mentek volna el… Akkor, ugye, kellene valamit csinálnunk… Ugye, mert két hulla az udvaron mégiscsak túlzás lenne…

– Amerre én jártam, nagyon sok hulla feküdt az udvarokon, utakon, mezőkön, árkokban… Senki nem botránkozott meg a hullákon… Nem, uram… Ha a menetoszlopban az előttünk haladó kocsit eltalálták az oroszok, az akna szemünk láttára tépte szét a bajtársainkat… Hollók szálltak felettünk állandóan… Ha valaki összeesett, leszálltak rá a hollók, és kikezdték… Éjszaka a környező bokrokon tanyáztak, és várták a reggelt. Mindig maradt a hóban ember. Ha nem maradt, lőttek nekik egy-két magyart… Szerették a magyar baka húsát… Kedvelték a szemünk golyóját…

– Igen… – mondta Gilmesi zavartan, aztán köhécselve a lakókra pislantott. A katona pedig a falnak döntötte hátát, és tovább beszélt a halottakról.

– Sok halott volt ott… Állva meghalt egy-egy szakasz magyar… Nyári ruhában voltunk odakint, puskánként tíz tölténnyel. A töltényre nagyon kellett vigyázni. A puskagolyóbis nagy kincs volt, számon kérték. Nem lehetett csak úgy nagyjából ellődözni az ellenségre. Az ágyúgolyóbis még nagyobb kincs volt… Ott szürkültek az orrunk előtt a T–34-esek, de nem lehetett rájuk lőni. Előbb tűzparancsért futárt kellett küldenünk a hadosztályhoz… Mire aztán a VII. német hadtest kiürítette Voronyezst, nekünk már töltényünk sem volt, puskánk sem. Minket nem engedtek az útra, nem kaptunk enni, nem kaptunk lőszert… De mi voltunk az utóvéd. A mi testünk fedezte a VII. német hadtest visszavonulását. A tisztek akkor még abban voltak, hogy megfordítanak bennünket… Nem minden tiszt, de sok tiszt volt ebben. A tábori csendőrök géppuskával álltak az útkereszteződéseknél, és tüzet nyitottak ránk. Éhségében mindenki elkódorgott… A németek sorakoztatni akartak bennünket… De hiába álltunk sorba, attól nem került nekünk sem fegyver, sem ruha, sem élelem. Felkoncolták az ellenszegülőket, sok katonát felkoncoltak ott… Elzuhantak, és jöttek a varjak… Nagy fekete sereg kísérte utunkat… A németek állandóan azt követelték, hogy keletnek törjünk át… Keletnek nem lehetett áttörni, mert ott terült el az egész Szovjetunió…

Az embereknek megrándult az arca.

– Kulevkára biztattak minket, ahonnan Siebert altábornagy ármádiáját kiverték a szovjet tankok… Aztán pedig parancsot adtak, hogy vonuljunk Tyimbe, de Vaszilijevkától északra… Vaszilijevkától északra azonban hatalmas szovjet erők álltak már, mint a beton. Sztarij Oszkol felé vettük utunkat. A németek parancsára felgyújtottuk szánjainkat. Így aztán még lassabban tudtunk haladni, s a szovjet páncélosok állandóan belénk ütköztek. Gorsecsnoje tele volt temetetlen hullákkal. Kiégett harckocsik bűzölögtek a mezőn, fejetlen orosz katonák, csizma nélküli németek… Minden temetetlenül… Mínusz negyven fokos hideg volt arrafelé… Kint töltöttük az éjszakát a mezőn, közel egy vasúti töltéshez… Sokan megőrültek másnap reggelre. Egyik katona meztelenre vetkőzött, és kiabált: „Úszom egyet, nagy a hőség… Strand a mi menedékünk… Úszom egyet!” Mások kiáltozni kezdtek: „Ez itten Gógánfa… Ez itten Gógánfa… Édesanyám, hogy itt találom…” Ezeket elevenen kezdték ki a hollók. A saját hollóik…

Borzongató süvöltések hallatszottak fentről, majd detonációk… Egyik detonáció a másik után… A pincében remegő emberek szeme elszakadt a katona arcától, és a vasgerendás mennyezetet kémlelte. Rengett a ház, az eresztékekből vakolat hullott az ágyakra… Csattogtak a bombák… Süvöltés süvöltés után… Lélegzetvételnyi szünet sem maradt a robbanások között…

– Szőnyegbombázás – vélekedett Gilmesi Ferenc.

– Gyújtóbombák – mondta a katona –, megismerem űket a reccsenésükről. Másként reccsennek…

– Becsukta odafent az ajtót?

– Behúztam magam után… Amíg ajtó van, addig az ember becsukja maga után… Mi nem juthattunk be a házakba, a tisztjeink sem. A házakban mindig a fejvesztve menekülő németek aludtak… Ellopták pokrócainkat, lovainkat, fegyvereinket, ha voltak még. Gyakorta a faluba sem engedtek be minket… Krasznyi Hutornál megállítottak bennünket a falu szélén. Egy német őrnagy aztán géppisztolyból tüzet nyitott ránk… Meg kellett kerülnünk a falut. Mihajlovkában egy égő ház melegénél töltöttük az éjszakát. Agyonfüstölődtünk… Még akkor is akadt magyar tiszt, aki fegyvert fogott ránk… A német úgy bánt vele is, mint a kutyával, mégis marta a saját legénységét… Jó uraink voltak nekünk, sok jó urunk… Kieresztettek a havas pusztaságokba töltény, fegyver, ruha és koszt nélkül… Ágyúink mind befagytak, puskáinkon letöredezett a závárzat…

Rengett a ház… A dobhártyaszakító robbanások egymásba olvadtak… A rongyos ruhájú katona hangjából alig hallatszott valami… Talán nem is azért beszélt, hogy megértesse magát… Csak beszélt, beszélt, mert már nem tudott hallgatni. Ambrus holtsápadtan remegett szétvésett téglái mellett, és a sovány, csontos arcú katonát nézte. A katona nem nézett senkire. Leánykájára sem és a pincelakó emberekre sem… Elhallgatott egy-egy percre, aztán újra csak beszélt tovább, vádlóan, panaszosan.

– Lobovszkoje Dvoriban sorakoztattak bennünket, és kihirdették, hogy ételt osztanak. Ott álltunk este tízig a hóban, harmincfokos hidegben, de nem osztottak ételt. Feloszlottunk, nekiestünk az elhullott lovaknak, és húsdarabokat metéltünk ki a combjukból. Hólében főztük a lóhúst egészen reggelig… De nem főtt meg. Azok a lovak már soha nem főttek meg. Félnyersen rágtuk a rugós, édeskés lóizmokat, majd beleokádtuk az egészet a hóba. Ahogy tovább vonultunk, egyre fogyott a magyar. Estéiig sokszor felére leolvadt az ármádia. A sztálinorgonák naphosszat lőttek bennünket, s ha egy-egy erdő közelébe kerültünk, tankok rontottak ránk, és tüzeltek. Mi pedig csak néztük, hogyan igyekeznek felénk, mivel nem volt sem fegyverünk, sem töltényünk. Tyimbe soha nem érkeztünk meg… Hatalmas harcok dúltak arra, és a szovjet már rég elfoglalta, mire mi a közelébe jutottunk… Szumiba mentünk tovább… Megérkeztünk, és internáltak bennünket… A mi uraink szorgalmasan szolgáltak a németnek, a német pedig rájuk nézett, és köpött: „Scheiss Volk.” Sokan meghaltak… Nagyon sokan. Fegyvertelenül fedeztük a németség visszavonulását… Sebesültjeink mind megfagytak… Mi nem kaptunk benzint, minket letaszigáltak a saját szánunkról, autónkról… Szép fegyverbarátság volt odakint… A tisztek egymást is ették. Német a magyart, tényleges a tartalékost… A tartalékosok között akadtak rendes emberek… Előfordult, hogy ezeket előbb kivégezték, mint a legénységüket… A mi arcvonalunk olyan volt, mint a pókháló. Néhol egy lövészárok, egy-két üteg, hátrább aztán semmi, csak hómező, varjak és muzsikok. Mit keresünk mi itt az orosz télben? Mindenki ezt kérdezte magában… És nem tudtunk rá válaszolni… Az uraknak furcsa az észjárása… Tudjuk ezt, mégis nehéz megérteni, hogy mit akartak a Donnál? Ha tényleg akartak valamit, akkor miért nem fegyverezték fel rendesen a hadsereget, miért nem képezték ki a katonákat, miért nem küldtek töltényt? Az urak nem ismerik el a hibáikat… Az urak büszkék… Ha belepusztul az ország, akkor sem ismerik el a tévedéseiket… Úrhatnám a magyar, ha gazdag, ha hivatalt örökölt. A parasztot, munkást nem veszi emberszámba. A mi életünket odakint semmire sem becsülték… Ha meghalt húsz paraszt, legyintettek… Nem számított a mi életünk semmit, mintha mi nem is magyarok lettünk volna… Mégis elvárták a hősiességet… Furcsán gondolkodnak az urak… Demokráciáról nem szeretnek hallani… Mit védjünk, ha nekünk semmi nem jut itthon, se szép szó, se kenyér… Más országokban jobban becsülik a munkást. Házat kap, fődet kap, s ha kilép a gyárból, uramnak szólítják, mint bárki mást… Holnap ideérnek az oroszok… Vagy holnapután… Mi lesz az urakkal?

A bombák zuhogtak, rengett a ház, az utolsó mondatot mégis mindenki megértette. Dermedten összenéztek az emberek, és a sokszínű félelem a homlokukra ült. Féltek a bombáktól, a katonáktól, az oroszoktól, a munkásoktól, akik azt várják országszerte, hogy munka után uramnak szólítsák őket a bormérésekben. Gilmesi Ferenc gyanakodva, bizonytalan hangon közbeszólt:

– Gondolja, hogy…?

– Gondolom – mondta a katona.

Gilmesiné belerúgott a férje lábába.

– Feküdtünk a jégfalú fedezékekben, és a tetűk járására figyeltünk… Estefelé túl a folyón megszólaltak a szovjet hangszórók, és beolvasták a másnapi jelszót, a titkos parancsokat, mindent, amit a tisztjeinkkel csak jó órával később közöltek a parancsnokságon. Így éltünk ott… Ha járőr ment tőlünk, nem tért vissza… Ha egy katona kimászott a fedezékből a dolgát végezni, nem tért vissza… A hólétől ukrániát kaptunk, örökké guggolni kellett vagy szennyben élni… A negyvenfokos hideg marja a segget…

A nők felkapták a fejüket, mint a kényes díszmadarak, és férjeikre néztek. Szegény férjek, kiknek minden káromkodást meg kellene torolni utcán át, mivel nehéz a női füleknek… A szavak fájnak mindig, nem a tettek. Hogy pirulnak az úri ringyók, ha bizonyos férfitagok szóba kerülnek… Nem állhatják a testrész nevét, de azt magát… Szegény férjek…

– Nono, öregem – mondta Gilmesi.

– Marja a segget, odafagy rá a lé… Ha éjszaka jön rá az emberre, az a legrosszabb… Ha kilép a katona a fedezékből, jól hallja a farkasok énekét… Az orosz farkasok meghíztak a hullákon… Sok furcsaság esett arra, nagyon sok furcsaság… Ki abba halt bele, hogy nem evett, ki meg abba, hogy evett… A hús méreg volt a mi tönkresilányult gyomrunknak… A lóhús, a dögön hízott varjúhús ölt… Éppen úgy ölt, mint a revolvergolyók… Sok halál lakott az emberben… Éhe, lefagyott keze helye, mely üszkösödni kezdett… A pálinka… A melasz… Az éhes katona megivott egy csajka melaszt, és belehalt… Később aztán, amikor véglegessé vált a menekülés, pálinkaraktárra akadtunk… Aki ivott belőle, meghalt… A legyöngült magyar baka nem bírta el a szeszt… Elestek, megfagytak. Aki elesett odakint, nem kelt fel többet… A föld magához húzta az embereket. Tíz- és tízezren vesztek ott… Nem mondom, a tisztek is meghaltak… Azok sem jöttek onnan haza… A hósivatag felszippantotta az egész magyar hadsereget… Akik aztán mégis hazakerültek, azok megtanultak hallgatni… Jók a magyar börtönök… Én gyalog jöttem, egészen hazáig… …Ha elszakadt a lábbelim, lehúztam a halottakról. Zics József, haza kell érned… Így szólogattam magamhoz. Aztán meg így: Zics József, minek jöttél te haza? Ez lenne a hazád? Ezek lennének azok az emberek, akikért harcoltál? A munkásembernek hol a hazája?…

Ambrus nagynénjéhez hajolt, és félve megszólalt:

– A nagymama fia fogságba esett… Ilyen katona volt, mint ez…

– Másmilyen volt – suttogta vissza Gilmesiné.

A bombák elfogytak. Csend és üresség nehezedett a romos városra… A pincelakók elbóbiskoltak. Mózer elaludt, Gilmesi is elaludt. A facipős kislány is aludt a bőrönd szélén. Feje a falnak szorult, s álmában megingott, remegett, vergődött. Ambrus még küzdött a kimerültséggel. Nézte a katonát, a katona száját… A katona nem volt álmos, vagy már rég elaludt, és álmában beszélt:

– Az erdőkből kihallatszott a lovak nyerítése… A partizánok láthatatlan serege a hollókkal együtt kísért bennünket… Mindenütt ott voltak. Padláson, pincében, mezőn, erdőben, föld alatt, föld felett. Szóltak a géppuskák, járt-kelt köztünk a szapora halál… Ha tisztet nem láttak, odajöttek a partizánok. A komisszárjuk kérdezősködött. Ha volt nekik, adtak egy falatka kenyeret, de nekik sem volt… A lovaik nyeríteztek a holdas éjszakákon… Ma sem értem, hogyan éltek ott, hol aludtak? Bírták a hideget, és bátrak voltak… Nekünk azt mondták, gyávák, de ez nem volt igaz… Harcoltak, és meghaltak, ha úgy adódott… A hazájukért haltak meg. Mi pedig valami úri képzelődés miatt… A Don-kanyarban nekünk semmi keresnivalónk nem volt… Minden katona tudta ezt, még a tisztek is tudták… De a tiszteknek úgy kellett viselkedni, mintha nem tudnák… Sok tízezer magyar halt meg az orosz télben, talán százezer vagy százötvenezer is… És a foglyok… És az élők kínja… Megtanultam ölni… Ölni könnyű… Egy mozdulat, és az ellenfél halott… Hogyan tanulok meg élni?… Hogyan kell élni…? Holnapra vagy azutánra megérkeznek az oroszok… Sokáig tartott, míg ideértek… A kommunisták kimennek a napra, esznek valamit… Eszünk a napon… Száz évig eszünk a napon… Ezer évig eszünk a napon… Eszünk, és nézzük a fákat, fődeket… Nem kellene tán akasztani előbb?!… Úgy ám, ki akaszt? Mi akasztunk? Vagy megvan már, aki akaszt?… Fel kellene akasztani ötven embert, okulásul… De hiába, a sebek égnek… A hófedte, csikorgó völgyek itt vannak… A hó, a lovak nyerítése, a roppanó erdők… A zokogás…

Ambrus elszunnyadt. Álmában lovat sütött az égő házak között. Az egész lovat feltűzte a vasvellára, és forgatta a tűz fölött. A ló azonban soha nem sült meg. Egyre keményebb lett, s a foga visszaugrott a lóról, mintha autókerékből lenne. Végül beleejtette a tűzbe, és az egész elszenesedett. Éhesen járkált az égő ház körül, aztán a kertben nézelődött, majd a mezőn. Erdők mellett járt, és hallotta a partizánlovak nyerítését. Már bánta, hogy a lovát megsütötte. Ha felül rá, benyargalhatott volna az erdőbe, a partizánok táborába, hogy kenyeret kérjen. Ment, mendegélt a mezőn, közel az erdőhöz. Nyihogtak a láthatatlan lovak, majd a síkságon termettek, és nyargaltak feléje. Nem ölték meg a partizánok. Meghurkolták, és a tüzük mellé vonszolták, a ló farkához kötözve.

– Mi a neved? – kérdezte a komisszárjuk. Nagy, tatáros partizán volt, szőrmesapkában és szőrmekabátban. A csizmája nyers marhabőrből készült, éppen csak besózva, megöltve.

– Thali Ambrus.

– Thali?! Hazudsz, te gyerek… Neked valami más lehet a neved… Hogyan lennél te Thali, amikor én vagyok Thali?! Thali István komisszár, a kutyaszentségedet.

– Nem a mi Pistánk a komisszár úr, aki fogságba esett?

– Fogságba esett a fene. Partizán lettem. Megölöm az urakat… Válassz: jössz partizánnak, vagy megöllek!

– Nincs lovam.

– Ló van itt elég… Mind, az egész erdő… Lóra kapunk, és vágtában esszük a fokhagymás lángost.

Ambrus óriási lovon ült. Fákat, erdőket ugratott át. Lováról jól látta a mélyben masírozó hadseregeket… A tankok, a német ágyúk éppen csak a lova bokájáig értek. Dúlt a harc a földön. A paripa gyehenna nyerítése elsodorta a felhőket… Röpült az egész partizán sereg…

Gilmesi Ferencné ágyra hengerítette az árva kisfiút, aztán körültekintett. A katona még mindig mormogott. Nézte a katonát. Arca vonaglott, bőre hamuszín pergamenként járomcsontjára tapadt. Az elcsigázott, megkínzott arc, akár a halál… Mormogott, rángott a szája… Keze matatott a falon… Fegyvert keresett. Láthatatlan rongyokat tépett… Kapaszkodott valami vékony tárgyban… Ujjai megfeszültek. Nyaka is. Elnémult az erőfeszítéstől… Kúszott álmában, fejét leszegte… Remegett, félt… Reszketett… Ujjai újabb és újabb fogódzókat kerestek a semmiben… Makacsul kúszott tovább. Fagyott, gémberedett mancsai belemartak a falba… Álmában tán földhányást kapart maga elé, hogy megvédje az arcát… Vagy havat, jeget a pusztító halál ellen… Vadul dolgozott, vicsorgatott, nyögött… Néha meghúzta magát, aztán újra csak tovább kúszott a szörny elől, mely a nyomában járt éjjel és nappal, a szörny elől, mellyel annyiszor szembenézett… A halál vele hált, vele kelt… Kezében, mozdulataiban lakott a halál… Sok száz, sok ezer halál… Fogai csikorogtak… Nem adta meg magát álmában sem.

– A házig… A házig még… – nyögte.

Gilmesiné a bőröndre pillantott, melyen a katona és a kislány üldögélt. Rémülten a szája elé kapta a kezét, hogy magába fojtsa a kiáltást. A falra nézett, aztán újra a bőröndre, melyben a perzsabundáját rejtegette. A bőröndön két kicsi lyuk volt… Egészen kicsi lyukak. Körülbelül akkorák, mint egy géppisztolygolyó. Csodálkozott, hogy a rongyos katona él.

A napvilágra vezető lépcsőkön népes menetté rendeződött a Gilmesi család. Elsőnek Gilmesi Ferenc lépett az udvarra, aztán a felesége a teásdobozzal és a titkolt ételek szatyrával, majd Ambrus, a facipős kislány s legvégül a rongyos ruhájú katona a bőrönddel. A menet megállt az udvaron. Gilmesi Ferenc megszemlélte a virágágyásokat, majd a ciszternához lépett, és belepillantott. A ház lakói családonként követték Gilmesiéket, és valamennyien szemügyre vették a virágágyásokat, és belepillantottak a ciszternába. Gilmesiék némán folytatták útjukat. Libasorban bekanyarodtak a kapu alá, aztán az üvegajtón, előszobán át benyomultak a lakásba.

– Mit loptak el, Feri?! Nézz körül… Biztosan elloptak valamit… Az írógép például a helyén van? – kérdezte Gilmesiné.

Gilmesi Ferenc négykézlábra ereszkedett, és benézett az ágy alá. Hosszú percekig állt négykézláb, és bámult az ágy alá.

– Mit látsz, Feri?

– Én?

– Igen, te! Személy szerint te, a saját postafőtanácsosi szemeddel mit látsz az ágy alatt?

– Semmit… – vallotta be Gilmesi Ferenc.

– Úgy… Tehát ellopták az írógépet! Megmondtam, hogy ellopják az írógépet… Megmondtam. Itt mindent ellopnak, elherdálnak…

– Nem biztos ez még, Ilka – mondta Gilmesi, és feltápászkodott.

– Nem biztos? Hát nem az ágy alá dugtad? Azt sem tudod, hová dugtad?… Megőrülök… Megőrülök veletek…

– Az ágy alá dugtam… De feltételezhető, hogy valaki csak használatba vette, és előkerül – mondta Gilmesi, és tanácstalanul körültekintett.

Az ajtó közelében mozdulatlanul állt a rongyos ruhájú katona és a facipős kislány. Várakoztak… A kislány arcán halvány mosoly ingadozott, a katonáén komorság, halál.

– Maguk mi a csudára várnak itt? – fordult hozzájuk Gilmesiné.

– Felhoztam a bőröndöt – mondta a katona, és a perzsabundás koffert a parkettre tette.

Gilmesiné a bőrönd oldalán feketedő lyukakra bámult, majd a katonára.

– Bátor ember maga… Ebből eredőleg nekem soha az életben nem lesz többet perzsabundám. Mit akar ezzel a bőrönddel? Csak nem képzeli, hogy magamra húzom az átlőtt oldalú bundát?

– Nem biztos, hogy belement a golyó.

– Nem biztos?… Jó, tegyük fel, hogy nem biztos. Ezen kívül mit akar itt? Láthatja, mennyi dolgunk van… Be kell itt rendezkednünk, vagy disszidáljunk inkább, Feri?… Nem hiszem, hogy lehet itt élni…

Gilmesi Ferenc hallgatott. A katona megköszörülte a torkát, és újra a lágy, bocsánatkérő hangján szólalt meg.

– Nekem el kell most mennem… Arra gondoltam, itt hagynám magukkal a leánykámat… Meglenne itt… Etetni nem kell. Majd este hozok valamit. Én most elmegyek, de ezt a leányt nem vihetem oda… Itt hagyom. Nem tesz ez kárt semmiben. Állítsák be valamelyik sarokba, és ott marad estig. Maguk rendes népek. Inkább itt hagynám, mint az utcán…

– Ha maga most elmegy, soha nem jön vissza.

– Visszajövök, nagysága…

– Nagysága?… Mi történt magával? Így megszelídült? Menjen csak, hagyja itt ezt a leányt… Nekünk már úgyis mindegy… De nem vagyunk jó emberek, azt kikérem magamnak!

A katona megsimogatta a leánya fejét, aztán köszönés nélkül kiment az ajtón. A leányka mozdulatlanul állva maradt a bőrönd mellett, mintha maga sem lenne több egy tárgynál, ami nem érez, nem mozog, csak van.

– Tudtam, hogy ellopják az írógépet… Ehhez nem kell egyetem, ehhez semmi sem kell, csak élni itt tíz-húsz évet… Máris megfájdult a fejem… A végén még elfogy az aszpirinem, és meghalok… – méltatlankodott Gilmesiné.

– „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete. Mondta pedig nekik…” – idézte Szent Lukácsot Gilmesi, de a felesége közbeszólt:

– Ne istenkedj itt, hanem fogd azt az oroszkönyvet, és gyakorold a köszöntéseket. Mi az, hogy jó napot? Halljuk!

– Dóbrüj gyeny… De inkább a zdrásztvujt használják.

– Így, okosan… Tanulgass, én meg készítek valamit… Megjönnek estig a vörösök, és vége lesz ennek a bolondokházának – mondta Gilmesiné és kiment a konyhába.

Teát, kétszersültet és tojást ettek reggelire. A facipős kislányt eleinte biztatni kellett, de aztán derekasan nekilátott. Kendő nélkül az arca szebbé vált, szinte nőiessé.

– Mikor ettél utoljára? – kérdezte Gilmesiné.

– Tegnap… – mondta a leányka, és félve a háziakra pislogott.

– Mit?

– Répát…

– Répalevest?

– Nem. Nyers répát… Édes répa volt. Laktatott.

– Szegény gyerekem… – csóválta a fejét Gilmesiné – ilyen gyerekkort… Förtelem… Honnan jöttök, kislányom?

– Messziről… Ki voltam adva házhoz, aztán eljött értem édesapám, és elhozott. Régóta jövünk… Ide kellett jönnünk.

– Ide?

– Ide. Így szólt a parancs. Most már itt is maradunk. Édesapám szervezi majd a gyárak újjáépítését. Ő a politikai biztos…

Gilmesiék sápadtan összenéztek. Ettek pár falatot, aztán a kislányra meredtek dermedten:

– Ki parancsol a te édesapádnak?

– Nem tudom… – mondta a kislány, és magába zárkózott. Az evést is abbahagyta.

Délelőtt átdobtak egy csendőr-egyenruhát a kerítésen. Ambrus és a leányka éppen kint álltak a letiport virágágyások között. Azonnal benyargaltak a házba, és jelentették.

– Hogyhogy átdobták? – csodálkozott Gilmesi Ferenc.

Ambrus elmondta, hogy minden előzmény nélkül megjelent a levegőben a zubbony, aztán a nadrág, és a földre zuhant az ágyások között.

– Vissza kell dobni. Megkezdődött a vedlés… Vissza kell dobni, mert az oroszok még azt gondolják, hogy csendőrt rejtegetünk a padláson – mondta Gilmesiné.

Valamennyien kivonultak az udvarra. A csendőr-egyenruha hírére Mózer is előkerült. Szakszerűen megtekintette az egyenruhát, aztán a kerítésen át visszahajította.

– Ez most már így lesz – mondta –, mindenki igyekszik civilbe öltöztetni.

Az események hatására Mózer leventekorosztályú fia is észbe kapott. Csakhamar egy nikkelezett nyelű pisztollyal szaladgált az udvaron, melynek nem talált alkalmas rejtekhelyet. Végül többek tanácsára bezsírozta, rongyokba tekerte, és ledobta a ciszternába.

Délután kettő tájban újabb egyenruha zuhant át a kerítésen. Mózer lesben állt, és visszadobta. A kertnek azonban három szomszédos házzal volt határos a kerítése, így aztán hol egyik, hol másik oldalon jelent meg valami repülő kincstári holmi a levegőben. Az őrködés végül Ambrus nyakába szakadt. Az udvar közepén állt, és fél óránként beszaladt Mózerékhoz, és jelentette az eredményt. Első jelentése így hangzott:

– Két sisak, két géppisztoly, két német, egy magyar és egy nyilas egyenruha.

Mózer ilyenkor kivonult, és visszahajigálta a tárgyakat, rongyokat. A baj azonban ott volt, hogy a szomszédos házakban is laktak, és azok sem kívántak a csendőrrejtegetés gyanújába heveredni. Sokáig repdestek a lerántott egyenruhák a kerítés felett, míg végül megpihentek valamelyik gazdátlan ház kertjében.

Ambrus hűségesen állt a posztján, és minden fegyvert, minden tollaskobakot számon tartott. Zics Olga mellette toporgott, és bámulta az arcát. Amikor aztán késő délután a harci zaj közeledett a városhoz, megszólalt:

– Reggelre itt lesznek az oroszok…

– Honnan tudod? – kérdezte Ambrus.

– Hallom. Ezek a katyusák… Édesapám akár húsz kilométerről is megismeri a katyusák hangját… Holnapra itt lesznek…

– Honnan jöttetek?

– Onnan – mondta a kislány, és fejével a csatazaj felé intett.

Ambrus a kislány arcát bámulta, húsos száját, pisze orrocskáját, szeplőit. Úgy találta, hogy kendő nélkül szebb mint Czimber Rozi, de kendőben csúnyább.

– Ismertem egy lányt, abba beleköltözött az ördög – mondta Ambrus, és várta a hatást.

Zics Olga rámeredt:

– Milyen ördög?

– Maga az ördög… A főördög… Azt a lányt aztán füstölték, és lemosták spongyával. De az ördög benne maradt.

– Ilyent én még soha életemben nem hallottam.

– Nem?

– Biz’isten, nem. Pedig nagy utakat jártam…

– Akkor tebenned biztosan nincs ördög…

– Ördög biztosan nincs – mondta Zics Olga, és rázogatta a fejét. Hosszú, piszkosszőke haja verdesett a hátán, mint egy lófarok, s Ambrust megbabonázta.

– Én tatár vagyok.

– Nem magyar?

– Nem. Folyami tatár. Tatár az édesanyám, de az már meghalt. Nem egészen, persze, mert a tatárok, ha meghalnak is, élnek… Néha még itt a városban is hallani, ahogy a láthatatlan lovain nyargal… Bőrsátrakban lakunk.

– Te nem itt laksz?

– Most itt, mert elvesztem, de aztán megyek vissza a folyóhoz. Vágtában esszük a lángost, ahogy azt a mi Pistánk mondta, a komisszár…

– Nektek komisszár a Pistátok?

– Veszedelmes komisszár. Vágtában eszi a lángost…

– Édesapám meg azt gondolta, urak vagytok.

– A tanti úr. Úri tatár. De az én nagyapám fia, a Pista, komisszár. Ezt bárki tudja ott. Az egész folyami tatárság. Ha vége lesz a háborúnak, visszamegyek a folyóhoz, és beállok kisbéresnek. Egyszer már úgy volt, hogy én is meghaltam, amikor ejtőernyővel szálltam le, és a Steller belém lőtt. Kifolyt a vérem, de meggyógyultam. Feküdtem a nyírfa ágyon, és szórtam a sok lótuszt a széles folyóba. A Mississippi Jim alig győzte hordani… Hússal kínáltak, de nem ettem. Azt gondoltam, halott vagyok, de nem… Láthatod, élek…

– Igen, élsz – mondta a kislány, aztán közelebb lépett, és megtapogatta Ambrus arcát.

– Tényleg tatárforma vagy… Most már látom…

Ambrus bólogatott, mint egy ló:

– Folyami tatár… Nagy halakat fogunk, nyárson sütjük a jászt.

A kislány hirtelen megperdült, és a kerítésre mutatott:

– Ott egy nyilasruha.

Az egyenruha fennakadt a köveken. Ambrus beszólt Mózernak. Mózer mindent visszahajigált a szomszédokba.

Alkonyatkor kitört a pánik. Az emberek talyigákra, kézikocsikra pakolták cókmókjukat, és nekivágtak a nagyvilágnak. Tízes, húszas csoportok rajzottak ki a kapuk alól, és mentek, mendegéltek a sötét, lerombolt utcákon.

– Mindenki menekül – mondta Gilmesiné, és férjére nézett.

– Értelmetlen dolog…

– Valami szörnyűség készül itt, Feri…

– Igen. Véget ér valami, amit megszoktunk. Nincs kedvem nekivágni az éjszakának – mondta Gilmesi.

Nyolc óra tájban megérkezett a rongyos katona. Füstös volt, koszos, ruhája csupa olaj és sár.

– Mi lemegyünk a pincébe – mondta, aztán meggörnyedt, és összeroskadt.

Döbbenten nézték a katonát. Halottnak látszott. Ólomszín bőre nem rezdült, szája elfehéredett. Zics Olga kiszaladt a konyhába, és csakhamar nagy bögre vízzel tért vissza. Leöntötte az apját, s közben arcát, homlokát paskolta.

– Csak elájult… Gyakran elájul – mondta.

Zics József néhány perc múlva magához tért.

– Nem szabad futnom – mondta és felállt.

– Evett ma? – kérdezte Gilmesi Ferenc.

– Adhat valamit, ha akar.

Gilmesiné kenyeret és szalonnát adott a katonának.

– Mindenki menekül. Azt hiszem, mi is elmegyünk – mondta közben. A katona megrázta a fejét:

– Rossz. Nem szabad elmenni.

A katona és leánykája lementek a pincébe. Gilmesiék az ablaknál maradtak, és figyelték az utcát. Katonai autók rohantak keletről nyugatra. Osztagok, csoportok trappoltak a járdán. Az út szélén a kordés menekülők özönlöttek. Gilmesiné kiordított az ablakon:

– Hová mennek?

– Nyugatnak! – mondták.

Elszabadult lovak nyargaltak a sötét tűzfalak között. Katonák káromkodtak. Furcsa zuhanások hallatszottak távoli utcákból, és ágyúdörgés a város határain túlról.

– Őrizzük meg a nyugalmunkat, drágám – mondta Gilmesi, de szavaira senki sem figyelt. Felesége az utca árnyait és zajait fürkészte, Ambrus pedig szomorkodott, és félt. Félt a sötétségtől, ami a városra borult, a fegyverek zajától, mely észrevétlenül közeledett, és a mezőtől, mely ismeretlen iszonyatokat rejtett.

– El kell indulnunk… Ki tudja, mi történik itt? – sóhajtott Gilmesiné.

– Őrültség lenne.

– Mennünk kell. Érzem.

– Zics Olgát itthagyjuk? – kérdezte Ambrus szorongva.

Kérdésére senki sem válaszolt. Valószínűleg nem is hallották. Gilmesiné sebtében összekapkodott néhány pokrócot, bögrét, és a férje kezébe nyomta. Így, néhány bögrével, takaróval, a titkolt ételek szatyrával és a teásdobozzal készültek világgá menni. A kapu alatt összetalálkoztak Gruberékkal. Gruberék négykerekű postai kiskocsira pakolódtak. Amikor meglátták Gilmesit, azonnal felajánlották, hogy társuljanak. Így aztán Gilmesiné még az átlőtt oldalú perzsabundáért is visszaugrott a lakásba.

A férfiak húzták, a nők és gyermekek pedig hátulról tolták a postai szekeret. Különösebb cél nélkül mentek, mendegéltek, amerre a többi menekülő. Gilmesi többször ellenőrizte az irányt, s úgy vélekedett, hogy nyugatnak tartanak. Az utcák újabb és újabb kanyarulatai azonban minduntalan módosították a helyesnek látszó irányt. A város szélén még égtek az előző éjszaka kigyulladt házak. Sok helyen a falak egészen átizzottak, s a romok olyanok voltak, mint a parázs. Ambrus rémülten bandukolt a kocsi után. Nézte az égő romokat, és az éjszaka titokzatos árnyait. A romok előtt sok helyen pad állt, a padon emberek ültek. Ültek, és nézték a tüzet, esetleg halkan beszélgettek. Másutt a pislákoló, füstölgő gerendák fényénél a hamuban turkáltak egész családok, és kerestek valamit. Ambrus képtelen volt elképzelni, hogy mit keresgélhetnek a hamuban. Pénzre gondolt, érmekre, emléktárgyakra… Néhol katonák is ácsorogtak. Ültek az út szélén, vagy álltak és ittak. Sok helyen már teljesen berúgtak a katonák, és elfeküdtek a falak tövében.

Elfogytak a járdák, házak, villanyoszlopok. Keskeny úton meneteltek, vaksötét mezők között. Az út távoli végén lánctalpak csikorogtak. A férfiak megálltak, és tanácskozást tartottak. Grubernak volt egy cserkész iránytűje, így aztán hamarosan kiderült, hogy a mezőn kell az utat folytatniuk, ha egyenesen nyugatnak akarnak tartani. Átmásztak a vizesárkon, átemelték a kocsit. Bandukoltak a földeken, és hallgatták a fegyverek zaját. A torkolattüzek alapján néha úgy látszott, hogy a harc tőlük délre van, máskor meg úgy, hogy egyenesen nyugatra. A mező egyre járhatatlanabbá vált. Göröngyökben, kövekben botladoztak. Néha egy-egy dombot, halmot is meg kellett kerülniök.

Éjféltájban repülőgépek jelentek meg az égen, és százával szórták lefelé az égő sztálingyertyákat. A mezőn derengő fény keletkezett, s a fényben iszonyú látvány tárult eléjük. Elhagyott csatatéren gázoltak. Hullák és elszórt hadieszközök hevertek mindenütt. Német és orosz hullák vegyesen. Néhol egymás hegyén-hátán hevertek a halott katonák, ahogy lekaszálta őket a halál. Hulladombok, hullahegyek emelkedtek a mezőn. A föld nyirkos volt a vértől. Amikor a sztálingyertyák földközelbe értek, Ambrus lehajolt, és közelről megnézte az egyik katona arcát. Borostás, fiatal férfiarc volt. Szája tátva, orrában föld. Fején csillagos sapka.

Délnyugatra rakéták szálltak az égre, majd felvillantak a torkolattüzek. Dübörgött a távoli mező, fegyverek bömböltek, vasak szakadtak jajongva… A géppuskák, géppisztolyok őrjöngve kelepeltek.

– Eltévedtünk – mondta Gilmesi, és Gruberra nézett.

– Nem tévedtünk el… De a szovjet már bekerítette a várost. Vissza kell mennünk, ha még lehet.

– Uram Jézus, de megvertél… Uram Jézus, de megvertél – sóhajtozott Gilmesiné.

Az elesett katonák görcsösen szorították fegyvereiket, s a sztálingyertyák kísérteties fényében az élőkre meredtek. Arcuk már földarc volt, szemük halszem. Még szorították a fegyvereiket, és akaratukat megőrizte az utolsó mozdulat, az arc, a homlok. A nagy rendező akarat, melynek valamennyien részei voltak, tovább nyargalt a város felé. Körülnyalta a falakat, halált osztott, visszahúzódott, mint egy óriási nyelv, és a csatatér szélét is végigsöpörte tüzeivel, lángjaival. A nagy rendező akarat halott katonáiban sok-sok emléket állított önmagának. Emlékarcokat, emléktesteket, hogy a csata szüneteiben is hirdessék az előrefeszülést, a cél mindenhatóságát. Földarcok meredtek a menekülő családokra, és kérdeztek: „Mi elől menekültök?… Mi a célotok?… S ha van, és nem egyezik a nagy rendező akarattal, gondoljátok, hogy gyalogszerrel, az elesett katonák hulláján át elérhetitek? Gondoljátok, hogy útjaitok éppen itt vezetnek, és éppen oda, ahová igyekeztek?… De hová is igyekeztek…? Mit akartok? Mi a cél? Nem tudjátok? Akkor mivégre a furcsa éjféli sietség? Tán földjeitek vannak ezer holdszámra? Nincsenek?… Tán gyáraitok vannak, részvényeitek?… Azok sincsenek… Mitek van hát?… Semmitek sincs, csak az emberségetek és a tudásotok?… Miféle tudás a tiétek? Önálló tudás vagy résztudás?… Hivatalnok tudás?… Ó… Ó… Valóban, az is tudás. Tudásocska… Sok hivatal lesz a városban, és kellenek majd a hivatalnokok…” – A nagy rendező akarat megérintette Gilmesiéket.

– Menjünk a városba… Rossz útra tértünk – mondta Gilmesi Ferenc, és rozoga kocsijukat a testes árny felé fordították. Kerülgették az elesetteket, a rendező akarat földarcú szobrait, a csorba, ócskavassá silányult fegyvereket, a sebtében összekapart fedezékeket, az előrefeszülők utolsónak látszó alkotásait.

Gilmesiné megtörten, jajongva kísérte a kocsit, melyen féltett kincsei utaztak, a teásdoboz, a titkolt ételek szatyra, az átlőtt oldalú perzsabunda, valamint a bögrék, pokrócok.

– Uram Jézus… Uram Jézus, miféle emberek vagyunk mi?… Miféle fajzatja a földnek?… Mit keresünk a halottak között, az elhagyott csatatereken?… Mit keresünk itt, én Istenem? Temetni jöttünk, mint Kanizsai Dorottya?… Uram Jézus, mi nem temetni jöttünk… Uram Jézus, mi elhagytuk városunkat, hogy gazdagságra tegyünk szert… Félelmünkben, Istenem… Félelmünk nagy… Félünk a földarcúaktól… A föld népétől… Félünk tőlük, kiknek sorsától egyetlen nemzedék sem választja el a mi sorsunkat… Nagyanyánktól, férjünk apjától… Uram Jézus, bocsásd meg nekünk vakságunkat… A föld elől nem lehet elmenni… Ez a hazánk… Halottak fekszenek a földjén… Miféle halottak? Kik ezek? Kik ezek a földarcúak?… Mennyit jöttek… Mennyit nélkülöztek? Hány halált haltak, míg sorsuk megpecsételődött… A mi sorsunk is… A mi sorsunk ez a föld és ez a város… Uram Jézus, bocsásd meg gyengeségünket… Óvj bennünket, ha még lehetséges…

Gilmesiné jajongása zokogásba fulladt. Csuklott, nyögött, kapaszkodott a billegő, tántorgó szekerecskébe. Ambrus megfogta a kezét, és megsimogatta:

– Ne sírj, tanti, majd oltalmaznak a folyami tatárok…

Gilmesiné panaszos sírása nem enyhült. Csakhamar Gruberné is vele szipogott. Így közelítgették a várost a síró asszonyok és a néma férfiak.

Ambrus holtfáradtan vonszolta magát a kocsi után. Nagyon félt, hogy késve érkeznek, s a tankok és a mesebeli hadsereg első hullámaiba keverednek az utcán. Félt a gyors haláltól. Az elhagyott, sötét ösvényeken minden árnyat szemügyre vett, a bokroktól megremegett. Félelme a házak között sem enyhült. Úgy látta, hogy az égő házfalak kinyújtóznak az útra. Fákat ragadnak el, villanyoszlopokat…

A beszakadt tetők horpadásaiban fűrészfogú óriáshalak laktak… A füstben kígyókkal együtt úsztak, és megrohanták a katonákat. Lemetszették a tankok ormányát, és elharapták talpaikat… Vergődtek az ormány nélküli tankok a város szélén, s a fűrészfogú halak felettük úszkáltak… Kígyók csúsztak a vastestekre… Árnyak motoztak mindenütt. Az utcák messzeségében rémek lebegtek. Szárnyuk volt, vasfalú torkuk, acélizmaik. Ambrus kétkedve bámult az utcák ködébe, mivel nem ismerte a szörnyeket. Remegve lépdelt és kíváncsian. Közelről is látni akarta a lebegő rémeket. Mire azonban az utcák közepére érkeztek, a vasszárnyú szörnyek az útkereszteződésekben lebegtek vagy azokon is túl. Csupa lebegés, vaszuhanás volt a hajnal. A város távoli utcáiról robbanások hallatszottak. Ambrus minden dörejre megremegett.

– Talán már nincs is házunk – mondta szorongva a nagynénjének.

– Nem is volt. Az a ház Mózeré.

– Ha Mózer becsukta a kaput, kint rekedünk!

– Betörjük – mondta Gilmesiné.

– Szólunk Zics Olgának, hogy nyissa ki… Zics Olga sír…

Ambrus eltűnődött, és maga előtt látta Zics Olga könnyes, szutykos arcát, ahogy reménykedve nézi a mozdulatlan kaput, melyet Mózer becsukott. Amikor aztán Mózer hátraszalad a virágágyások közé, és összeszedi a csendőr-egyenruhákat, Zics Olga a kapuhoz lép, és kinyitja. Sír majd Zics Olga, és megérinti az arcát. „Tényleg tatár vagy” – mondja, aztán lemennek a pincébe. A pince nagy lesz, pótágyak és pótszékek nyújtóznak a fal mellett. Fent tábla: Nyilasoknak tilos a bemenet. Aláírás: Teodorovits Tódor magyar kir. osztálysorsjegy főelárusító. Fokhagymás lángost esznek a pótszékeken, később pedig lóboroznak. Vagy ha nem, akkor nézik egymást. Esznek, és nézik egymást. Nézik, nézik, míg el nem alszanak. Lehet, hogy közben az oroszok is megérkeznek, és kihirdetik a végleges szénszünetet. Komisszárok járják végig a pincéket, és kiosztják az engedélyeket. Mindenki felnőtt lesz, és azt csinál, amit akar. Zics Olgát akkor elviszi magával a folyami tatárok közé, és megtanítja kenyeret sütni. Nagy akácfatüzeket raknak a kemencében… Szétkotorják a parazsat, pemetelnek, sütik a sok fokhagymás lángost, korpás kenyeret, és esznek egész nap, egész éjszaka… Összerezzent… Rémülten bámulta a vastesteket, vasszárnyakat, vastalpakat. – „Meghalunk – gondolta. – Könnyen megeshet, hogy öt perc múlva meghalunk… A romok közül előugrik egy részeg katona, és lövöldözni kezd. Összeesik a tanti, a férje, Gruberék, azután én is… A katona majd krákog, és azt mondja, hogy »Na végre«… Nyilasok is jöhetnek… Maga kicsoda?… Hol lakik? Rajzolja le az utcát! Na gyerünk… Krrrr… Krrrr… És végünk… Gépek is jöhetnek még… Bombák, géppuskák, ejtőernyősök… Nem, az ejtőernyősök senkit sem bántanak… De a gépek… Egész éjszaka nem jöttek… Most jönnek majd. Meglátnak bennünket az utcán, és fejünkre dobják a bombákat… Zics Olga sír majd… Eljön a temetésünkre… Engem, a tantit és Gilmesi Ferencet tömegsírba temetnek. Mellénk fektetik a titkolt ételek szatyrát és a teásdobozt, a perzsabundával pedig letakarnak bennünket… Zics József ott áll majd a tömegsír szélén, és a halottakról beszél. Sokáig beszél a halottakról, míg csak mindenki el nem alszik, és bele nem zuhan a tömegsírba… Akkor aztán Zics Olga lapátot fog, és betemet bennünket. Tíz évig lapátolja ránk a földet, mert jó nagy lesz a gödör…” – Borzongott, rosszul érezte magát. Elkapta nagynénje kabátujját, és megrántotta:

– Tanti, nem akarok meghalni.

– Ó, Ambrus, megsegít bennünket az Úristen. Hazaérünk most már…

– Lőnek… Ha befordulunk a sarkon, meglátod, tanti, lőnek. Fekszünk a hideg kövön.

– Látsz valakit előttünk, Ambrus?

– Látok… Ott vannak az ölők. Ne menjünk haza. Menjünk máshová. Ott ülnek az ölők a kövön.

– Bolondokat beszélsz, Ambrus. Én senkit sem látok… Most éppen hogy minden elcsendesedett. Nyugalom van… Olyan nyugalom van ebben a városban, mintha már senki sem lakna itt…

– Hajnal van – mondta Gilmesi Ferenc.

A hamuszín fényben készülődött valami. Néma erőfeszítést lepleztek a tárgyak, a kövezet, a falak. Valahol megbillent már a nagy test, s a reccsenés minden pillanatban bekövetkezhetett. A város lelkei gazdátlanul verdestek az óvóhelyek mélyén. Null óra volt éppen… De a történelmi null órákat nem jelzik ügyes kronométerek, nem veszik észre az éberek, az őrök, a félők… Akinek szép, emberséges félelme van, az szűköl a csendben, mert érzi a messzi verejtékcseppeket, ahogy földre hullnak. A port, mely felissza nedvüket, savukat… A nagy szorítások csendje különbözik más földi csendektől. Az ég színe is különbözik, a föld színe is. Így van ez rendjén. Ha nem így lenne, jeltelenül fordulna át az idő, a történelem, a sors. Az embernek jelek kellenek. Emlékeztető tárgyak, félelmek, felhők, szürkeségek, csendek. Ezekre rezdül később, ezek figyelmeztetik, ha felejt, ezek támasztanak benne rossz sejtelmeket. A világ emberi, színezhető, képzelhető, alakítható.

Az időtlen csendet rövid, drasztikus gépfegyversorozat szaggatta szét. Négy-öt utcányira feldübörögtek a tankok, s az ágyúk bömböltek. A harc a városban dúlt.

– Sietnünk kell! – kiáltott hátra Gilmesi Ferenc, és, a kocsi rúdja mellett Gruberral együtt trappolva nyargalt tovább. Zihálva futottak valamennyien. A Paragvári úton két ház égett.

Ambrus erőlködve szívta a köd, föld és lőpor illatú levegőt. Még mindig a csend borzongatta. Emlékezett a folyóra. Onnan szállt fel ilyen néma, titokzatos csend. Másnap aztán a mesebeli hadsereg a mezőn hömpölygött előre, szürkén, feketén, bukdácsolva, és az úton égtek a német páncélosok. Képzeletben ott robogott a keskeny, több számjegyű úton, és bámulta a hömpölygő, szürke áradatot. Aztán fordult a képzelete, és a várost látta, ahogy lángol, fekete füstje az égig gomolyog. A házakat, járdákat, falakat… Borzongott a háta… A néma utcákon szürke, elmosódó alakok úsztak a falak tövében. Tízen, százan, ezren… Kúsztak, lengtek, mint más hajnali árnyak… A csend takarta testüket. Beljebb kúsztak, egyre beljebb. Talán elérték a templomokat, és bementek. Föl a tornyokra, padlásokra, tetőkre. Kúszott a szürke hadsereg, falaknak lapult, és megérkezett. Fegyverük kattogása visszhangzott a csendben. Némelyik elesett, s a város tornyait soha nem láthatta már napfényben.

A kapu előtt fékeztek, bekanyarodtak. Nyitva volt. Az udvaron Ambrus megszólalt:

– Milyenek lesznek a katonák?

A felnőttek levegő után kapkodtak.

– Uram Jézus, megsegítettél. Itthon vagyunk – mondta Gilmesiné, és keresztet vetett.

– Milyenek lesznek a katonák?

– Fáradtak, dühösek, éhesek! – mondta Gilmesi.

Az udvar tele volt egyenruhákkal és fegyverekkel. Gruber, Gilmesi és Ambrus sietve visszahajigálta a raktárnyi ruhakészletet a szomszédokba, aztán valamennyien lementek a pincébe. A ház lakói hangosan imádkoztak. Mózerné vezette a kórust. Égtek a gyertyák és a mécsesek. A rongyos ruhájú katona és a facipős kislány a fal mellett üldögélt egy kerti padon.

– Mi történt? – kérdezte Gilmesi.

– Semmi – mondta a katona –, imádkozgatnak.

– Nem lehet kijutni. Belesétáltunk a frontba. Borzalmas volt. Hullák, mindenütt hullák…

– Minek szaladgáltak? – morgott a katona, és nézte, hogyan telepednek le Gilmesiék az ágyakra, székekre.

Ambrus leroskadt. Zics Olgára bámult, de hiába. A facipős leányka aludt. Feje a kerti pad vaskorlátján pihent, haja az üszkös pincefal mellett lelógott. Ambrus nagynénjéhez fordult:

– A kislány a vason alszik…

Gilmesi odaszólt a katonának:

– Elfoglalhatták volna az ágyakat…

– El… Most aztán kalézolhatnék az udvaron pad után. Tudtam, hogy visszajönnek… Nem lehet innen már kimenni… És minek is kellene? – mondta a katona, és vonogatta a vállát.

A tanti kirántott az ágyból egy kispárnát, és a leányka feje alá gyűrte. Szegényke meg sem rezzent.

– Merre vannak az oroszok? – érdeklődött Mózer.

– Itt valahol… Már a városban harcolnak – mondta Gilmesi, és feje fölé intett.

Ambrus elszunnyadt. Álmában a homokbánya mélyén kúszott. Puskája a hátát verdeste, tarisznyája a derekát. Steller csípőre tett kézzel állt a kántor mellett, és mindketten ordítottak:

– Feküdj! Föl!… Feküdj! Föl!… Laposkúszás!… Húzza be a valagát, mert az ellenség háromszögelési pontnak használja! Támadás jobbról, támadás balról…

Ambrus szorgalmasan csúszott-mászott a nyirkos fövenyen. A leventék engedelmesek és fegyelmezettek voltak. Ambrus megszokta köztük az életet. Csak azt az egyet nem szerette, hogy az előtte hasaló levente mindig az arcába rugdosta a homokot.

Steller nagy beszédet mondott. A leventék fekve hallgatták. A kántor hátrább húzódott, és pálinkát kortyolgatott egy lapos üvegből. Steller rezegtette a hangját:

– Magyarország és a Nagynémet Birodalom között szent és győzedelmes szövetség létesült, a közös nemzetiszocialista világnézet és a győzelmi akarat szövetsége. Amiként a Nagynémet Birodalom és Német Nép a nemzetiszocializmustól, úgy Magyarország a hungarizmustól van eltelve, és minden tragikus megpróbáltatás után elszántan, harcra készen és a győzelem tudatában áll Németország mellett. Az út és a cél világos előttünk… Útunk a harc, a harc, a harc. A harcot gyakorlatszerűen azonnal kezdjük. Föl!

Ambrus és társai felugrottak.

– Fegyvert tölts! Tüzelőállás! Feküdj! Támadás balról!

Ambrus döbbenten látta, hogy a bánya széles kocsibejáróján tankok gördültek befelé. A tankok ágyúcsövein olyanforma nikkelezett kerekek forogtak, mint Orsolya velocipédjén. A leventék csodálkozva bámulták a csövek végén forgó, csillogó biciklikerekeket.

– Ezzel tapogatják ki az embert… – suttogták a leventék, és rémüldöztek. A díszes ormányú tankok mögött szürke alakok törtek előre.

– Nem szabad meghátrálni! Miénk a győzelem! Tűz! Tölts! Tűz! – ordított Steller.

Ambrus megcélzott egy nikkelezett biciklikereket, és a ravaszra nyomta az ujját. A billentyű azonban nem mozdult. Újra nyomta, de mindhiába. A tankok közeledtek, a szürke árnyak is közeledtek; Steller pedig ordított: „Tűz, tűz, tűz!” Ambrus hirtelen rádöbbent, hogy a puska, melyet a kezében szorongat, fából van. Elcsodálkozott. A furcsa tényt csak az utolsó pillanatban vette észre, pontosan akkor, amikor lőni akart. Homályosan emlékezett egy puskára, melynek a csövén nem volt lyuk. De ez inkább csak érzés volt, mint emlék. A fapuskára pillantott, és azon tűnődött, hogy abba vajon hol nyomkodta bele a töltényeket? A tankok embertapogató ormányai már a közvetlen közelében csillogtak. Óvatosan hátrálni kezdett. Araszolgatott, mint a rák, és vigyázott, hogy Steller mindig másfelé nézzen. Helyzete kétségbeejtővé vált. A tankok ormányán már érezte a biciklikerék friss gumiszagát… Hátrált. A leventék közül már kicsúszott, de reszketett Steller miatt. Félt, hogy az odanéz, és lelövi. Előbb lelövi, mint az ormányos tankok vagy a szürke katonák. Lába már magasabban feküdt, mint a teste, mivel a homokfal közelében emelkedett a talaj. Csakhamar a homokfalig jutott, és lelapult. Steller ekkor már ordított a tankok és a leventék mellett:

– Thali Ambrus!… Thaliiii Ambruuuus! Megszökött?! Nem kíván hősi halott lenni?! Úgy? Majd akkor statárium, gyorseljárás, rögtönítélő bíróság! Én vagyok a bíróság! Várjanak! Agyonlövök egy embert! – intett a tankok felé, de azok nem álltak meg. Lassan döcögtek előre, és forgó ormányaik szaglásztak a leventék után.

Ambrus kétségbeesetten kúszott a homokfalak tövében. Nem tudta, mit akar… Úgy látszott, hogy a bányából nem lehet szabadulni… Szorongott, reszketett a haláltól. Nem akart meghalni. Élni akart. Kúszott. Izmai feszültek, karma, körme a földet tépte. A homokfal tövében megpillantott egy bokrot. Odavonszolta magát. A bokor mögött ablak nyílt a homokfalba. Betörte, bemászott a fekete üregbe. Sötét, nyirkos fövenyen kúszott tovább. A barlangszerű nyílás egyre szűkebb és dohosabb lett. Kúszott tovább, kétségbeesetten. Kígyók, halak, tollatlan madarak érintgették a testét. Nyüsszögések szálltak a homokfalban. Érezte, hogy meghal, nincs tovább. Lehajtotta a fejét, és sírt. Amikor elfogytak könnyei, derengést látott. Halvány, bizonytalan derengést, mely inkább káprázatnak látszott, mint valóságos fénynek. Megfeszítette karját, lábát, és tovább kúszott. Nehézkesen vonszolta magát előre, arca sárban csúszott. A fény nőtt. Küzdött tovább, szívósan, makacsul. A szűk üreg fokozatosan kitárult, majd nagy homokteremmé vált. A teremnek ablaka volt és ajtaja. Mindkettő színtiszta üvegből. Az ajtófélfák és az ablakkeretek is átlátszottak. Az ablakon túl hatalmas mezőség terült el. Kiütötte az ablakot, és kimászott a mezőségre. Kék volt az ég, sütött a nap. A mezőség puha közepén meztelenül feküdt a menekült lány. Ambrus lesütött szemmel közelítgette. Úgy tett, mintha a bíborherét bámulná és a pipacsokat… Ahogy aztán odaérkezett, felült a menekült lány, és rámosolygott:

– Szép volt?

– Én katona vagyok… Halott katona – mondta Ambrus.

– Élsz.

– Sokszor meghaltam.

– A tatárok, ha meghalnak is, élnek…

– Igen, én tatár vagyok – mondta Ambrus, és egészen felvidult. A lányra pillantott, és akkor látta, hogy az valójában nem is a menekült lány, hanem Zics Olga. Facipője, pokróckabátja ott hevert mellette. A térde olyan volt, mint Czimber Rozié, tejfehér halmocskái, mint a menekült lányé, de az arca, haja és a ruhája teljesen Zics Olgáé volt.

– Hasonlítasz a Czimber Rozira…

– Az vagyok – mondta a kislány, és nevetett.

– A menekült lányra is hasonlítasz…

– Az vagyok.

– Zics Olgára is hasonlítasz…

– Sok nevem van… Lány vagyok… Napoznom kell. A pinceszag belement a bőrömbe. Most kinapozom.

– Mégiscsak kellene tudnom, hogy ki vagy?! – bizonytalankodott Ambrus.

– Vagyok, ami vagyok – nevetett a kislány, és szeplői táncoltak pisze orra körül.

– Czimber Roziban bent lakik az ördög…

– Az a jó… Az a jó… Tililili hegedű… – kiáltozott, és nevetett a kislány.

Ambrus a testére pillantott, és elvörösödött. Nézte a leányka titkait, és a vörösség a nyakára, mellére is lehúzódott. Érezte, hogy vörösödik, de hiába is erőlködött, nem tudott máshová nézni.

– Szép? – kérdezte a kislány.

– Szép… Olyan pelyhes csoda.

– Bennem lakik az ördög! Tililili hegedű – kiáltotta a kislány, és futásnak eredt. Ambrus utána. Cikcakkban szaladtak a réten, aztán belenyargaltak a folyóba.

– Lóborozzunk! – kiáltotta Ambrus.

– Haza kell hajtanom. Delet harangoznak…

– Ne menj haza.

– Megvernek. Ha nem szárad meg a ruhám, még a papot is elhívatják – mondta a leányka, és a túlparton legelésző tehenekre pillantott.

– Ruhád…? Meztelen vagy, mint egy csiga! Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor… – kiáltott Ambrus, és nagyot ugrott a folyóban. A leányka nevetett, és összevissza fröcskölt a kezével.

– Lóbor?!

– Tódor bor! Negyvenezer! Százezer! Hatszáznegyvenezer!

– Aranyos fiú vagy, mondd még, hogy Tódor bor…

Ambrus magánhangzók zenéjét hallotta. Ájultan szavalt:

– Teodorovits Tódor, pimpós lett az óbor! Húzás október tizenhét. Budapest. Nyolcadik kerület, Rákóczi út ötvenegy… Óbor, lóbor kódor ló… Hatszázezer pengő! – Ezek után lehajolt, és kiemelt a vízből egy ónos jászt, és a kislánynak nyújtotta.

– Kézzel halászol?

– Folyami tatár vagyok… Ide nézz – kiáltotta, és a Marcalból farkuknál fogva kirántotta a halakat, és feldobálta a levegőbe. A halak ezüstösen csillogtak a fényben, és nagyokat csobbanva visszahullottak a vízbe. A nap delelőn állt, és nem mozdult onnan. A mező felett virágillatot és lányszépségű magánhangzókat sodort a szelíden lengedező szél.

Ambrus ürességre ébredt. A pincében csak Mózerék kuporogtak, néhány öregasszony és Zics Olga. Zics Olga a padon feküdt, és a pókhálós mennyezetet bámulta.

– Hová lett a tanti? – kérdezte Ambrus.

– Felmentek a házba – mondta a kislány.

Ambrus leugrott az ágyról, és megrázta magát, mint egy vizes kiskutya.

– Maradj itt… Azt mondták, itt kell maradnod – bólogatott a kislány, és nézte a fiú esetlen rázkódásait.

– Rólad álmodtam… Csudaszép álom volt – mondta Ambrus, és a kislányra mosolygott. Zics Olga nem szólt semmit, csak bámult rá nagy, mélykék szemével.

Ambrus megcélozta a lépcsőt, és felnyargalt rajt. Az udvaron megpillantott egy csendőr-egyenruhát. Felmarkolta, és áthajította a szomszédba. Hallgatózott. Géppuskák kattogtak az utcán. Megijedt. Sietve beoldalazott a lakásba. Gilmesi Ferenc és a katona az ablaknál álltak. Egyikük az ablak bal oldalán, másikuk jobb oldalán lapult a falhoz, és az utcát figyelték. Ambrus Gilmesi mögé állt, és kilesegetett mellette. Az utcán német híradós egységek rohangásztak. Kis dobokat húztak maguk után, és tekercselték a drótjaikat. Az utca távoli végén géppisztolyok csattogtak.

– Hol a tanti? – kérdezte Ambrus.

– Élelmet készítenek az oroszoknak.

– A titkolt ételek szatyrából?

– Mindenki ad valamit… Jobb lenne, ha visszamennél a pincébe. Bármi előfordulhat itt… Most ez a front.

– Én már voltam fronton.

– Állj legalább a fal mellé… Eltéved egy golyó, és kész. Most már élve kellene maradni… Még fél óra, és vége a háborúnak… Számunkra… – mondta Gilmesi Ferenc.

Az egyik híradós katona felbukott az utcán. Elzuhant, mint a zsák, és nem mozdult többet. Társai az utca vége felé tekintgettek, aztán kapkodva felpakoltak az autójukra. Elrobogott mellettük egy oldalkocsis motorkerékpár. A híradósok kocsija is meglódult. A halott német ott maradt az út szélén. Pontosan ott, ahol a piros vezetéket elvágták. Újabb oldalkocsis motorkerékpár robogott végig az utcán. Az oldalkocsijában géppuskás katona kuporgott, és tüzelt hátrafelé. Az utca percekre mozdulatlanná vált. Zics József, Gilmesi és Ambrus szorongva várakoztak. Nézték az utcát. A fal nélkül ház szobájában poharak és edények álltak az asztalon. A rekamié szélén újság hevert. Az utcán mozdulatlanul feküdt a halott német. Arca előtt egy szigetelt nyelű kombinált fogó színesedett. Az út gödrös volt, agyonszaggatott.

– Jönnek – szólalt meg Zics József.

Áthúzódtak a katona oldalára, és az utca messzeségébe bámultak. A házak, szögletek, kapuoszlopok takarásában egérszínű alak közeledett. Ruhája, arca beleolvadt a tavaszi reggel szürkeségébe. Nem lehetett tudni, mit csinál a katona, ha megérkezik, de ahogy közeledett, nyilvánvalóvá vált, hogy örökre véget ért egy életforma. Az utca és Európa történetében valami új, ismeretlen kezdődött. Közeledett a szürke katona, s léptei az elkövetkező száz esztendőre vagy még tovább meghatározták a rendet. Léptei irányt szabtak az élet mozgásának, lehetőséget teremtettek a Kárászok és Zics Józsefek tízezreinek, hogy felemelkedjenek, s ha van bennük erő és tehetség, vezessenek. A szürke ruhás katona megérkezett a szemközti ház elé. Belesett a bútorok alá, és várt.

– Nem hittem, hogy élve megérem ezt a percet – mondta Zics József, és kinyitotta az ablakot. Ambrus és Gilmesi odahasaltak Zics mellé, s bámulták a katonát. Zics átkiáltott a túloldalra:

– Zdrásztvujtye!

– Zdrásztvuj… Germánszkij szoldát jeszty? – kiáltott vissza a katona.

– Germánszkije nye tut – rázta a fejét Zics József.

Ambrusnak eszébe jutott az éjszaka, a csatamező, a halott katonák földarca és a rubinfényű sapkacsillagok. Mindhárman a katonát nézték. Élt. Borostás, fáradt arca volt.

Ambrus és Zics Olga a napfényes tavaszi utcán lassan ballagott. Sárszínű pékkenyeret szorongattak a hónuk alatt, és bámészkodtak. Zics Olga klumpája csattogott a kövezeten. A verebek felrebbentek előttük, és a beszakadt háztetőkre menekültek.

– Azt beszélik, hogy a Perinten túl krémest osztanak – mondta Zics Olga, és jóízűen rágcsálta a kenyerét.

– Ingyen?

– Nem ingyen. Pengőért. Van ott egy cukrász valahol…

A Gyöngyös partján megálltak, majd leereszkedtek a víz széléhez, és megbámulták a mederben fekvő tankot. A tank oldalával csúszott a vízbe, és nem tudott többet kijönni. A víz körülcsobogta páncélzatát, lánctalpait telehordta faágakkal, fűcsomókkal.

– Nem tudom, mi lehet ennek a belsejében… – szólalt meg Ambrus.

– Édesapám azt mondta, hogy belül is vasak vannak ebben. Vasak és töltények. Tilos belemászni, mert akkor az egész felrobban…

A part mentén tovább sétáltak, aztán két alkalmasnak látszó kőre lekuporodtak. Rágcsálták kenyerüket, és bámulták a vizet. A Gyöngyös közepén örvények forogtak. Ha arra sodródott egy virágszirom, ág vagy papírdarabka, magukhoz rántották, és a fenékre szívták. A szirmok a kavicsokhoz verődve úsztak tovább, mélyen a felszín alatt. Ambrus az örvényeket bámulta, a habokat, melyekben sorra eltűntek a szirmok, fűcsomók, bogarak.

A part közelében lyukas orrú csizma ázott. A szárán befolyt a víz, az orrán pedig ki. A csizmaorrból magasra szökelltek a habok, mivel keskeny és töredezett volt a kivezető nyílás. Ambrus nézte a csizmából támadó vízesést, a szétporló habokat, az örvényeket és a madarakat a túlsó parton. Sorra ivókövükre szálltak, kortyoltak a Gyöngyös vizéből, aztán eltűntek a házak és távoli fák között. Ambrusnak kicsordultak a könnyei. Sósan, forrón, végigfolytak csontos arcán, bele a szájába. Mustrálgatta az örvényeket, és hüppögött. Zics Olga megsimogatta a fejét:

– Miért sírsz, fiúcska?

Ambrus a könnyeitől már a Gyöngyös vizét sem látta.

– Ne sírj, most már nem kell félni. Nem ölhetnek meg bennünket… Süt a nap, van kenyerünk… A bombázók nem jönnek többé, a nyilasok sem… Eszünk… Süttetjük a hátunkat… Azt csinálunk, amit csak akarunk… Ha akarunk, felállunk, ha akarunk, leülünk, vagy fényes nappal futunk az utcán…

– Jó, hogy nem kell félni.

– Élve maradtunk… Csuda muris dolog ez… Eszünk, járkálunk a napon…

– Hiába… Nekem senkim sem maradt. Odalett az édesanyám, édesapám és a kishúgom… A Pistánk is odalett, hacsak be nem állt komisszárnak… Árvaságra jutottam… Visszamennék a folyami tatárokhoz, de azok sem üzennek… – mondta Ambrus, és öklével szétmaszatolta az arcán a könnyeket.

A félelem görcse lassan oldódott Ambrusban, s átadta helyét más emberi érzéseknek. Pár nappal korábban még szöveteiben, nedveiben lakott a szörny, és belülről pusztította. A félelem uralta képzeletét, lelkét, emberségét. A félelem szabályozta logikáját, mozgósította izmait, idegeit, akaratát. Árkokban, pincékben lapult hosszú hónapokon át. Száz halált halt, és százszor élve maradt. Víziók kínozták éjjel és nappal. A valóság határai elmosódtak. A bőre alól aztán kioldotta a félelmet a tavaszi napfény. Üresség támadt a szívében és könnyű, melengető ragyogás. A fájdalom orvul tört rá és kíméletlenül. Alig örvendezett még a fénynek, máris belemart valami a szívébe. A veszteség… Megértette, hogy egyedül maradt. Sokat veszített. Mindenkit, akit lélekben megtalált… Saját magát is elvesztette… Nyomasztotta a sok halál, a földszínű arcok, a kín… Nehezen tudta elrendezni magában a halálokat, Jimét és édesanyjáét… Márta halálát és Mizse Jánosét… Az ejtőernyősök halálát és a német híradósét… A felnőttek a béke első óráiban megérezték, hogy vagyonhoz jutottak. Hatalmas vagyonhoz, az életükhöz. A felnőttek azonnal tudták, hogy az élet óriási lehetőség… Kirohantak a napfényre, magukba szívták. Arcukat fürdették a tavaszi szélben, ujjongtak, és ziháltak. Mély lélegzeteket vettek a földszagú, párás illatokból. Erőt gyűjtöttek, és szerszámaikért nyúltak. Kalapácsot ragadtak és reszelőt. Tettek-vettek, szorgoskodtak. Élvezték a szerszámok zaját, a fárasztó munkát. Örültek saját izzadságuknak, a tenyerek kínjának, bütykeiknek. Szívük sajgott közben, hiszen a háború mindannyiukat megrabolta. De dolgoztak, és kiálltak a fénybe magasodni. Ambrus nem értette, hogy mit jelent a béke, az élet, a napfény. Befelé figyelt, kínzó sajgásaira. Nem tudta, hogyan kell élni, fáradni a közösségért. Nem félt már, de nyomában járt a sok halott, s hamuszín arcuk eltakarta az ég kékjét.

– Örülni kell az életnek, fiúcska…

– Az én édesanyám egyszer ordast lőtt – mondta Ambrus.

– Ordast…?

– Nagy, szürke gereznájú ordast… A nyugati Vihorláton laktunk akkor, az erdész nagyapánál. Betegen feküdtem a fagerendás szobában, és sírtam. Erdész nagyapa befogott a szánba, és elment az én orvosságomért. Nagy hó volt a Vihorláton, a lovak derékig törték a horhosban… Édesanyám az ágy mellett ült, és a kezemet fogta… Meséket mondott, simogatta a fejemet. Néha felállt, és nagy fahasábokat rakott a kandalló tüzére… Nagyapa reggel útnak eredt, de nem érkezett vissza sötétedésig… A tűz fénye a falon táncolt, és én furcsa dolgokat képzeltem. Azt gondoltam, hogy a lángok elvarázsolt erdei tündérek, s a falra lapulva menekülnek… A szél bömbölt a fák között, és az ablaknak hordta a havat. Behallatszott az erdő recsegése, a tölgyek és fenyvesek süvöltözése. A kémény is búgott, brummogott. Belefújt a szél. Kormos belsejében lidércek és ördögök táncoltak. Ménkű nagy hóvihar kerekedett, s a nagyapa szánja valahol elakadt. Vártuk, vártuk, de mindhiába. Édesanyám borogatást rakott a mellemre, és egész este és egész éjszaka fogta a kezemet. Amikor egészen besötétedett, az erdőben megszólaltak a farkasok. Rekedt énekük eleinte messziről hangzott. De én hallottam, és féltem, mivel az erdész nagyapa nem volt otthon. – „Ordasok tutulnak” – mondtam édesanyámnak. Ő csak mosolygott, és azt mondta, hogy a szél táncol a kürtőben, azt hallom. Később aztán bejöttek a farkasok az udvarra, és az ablakunk alatt üvöltöttek.

– Féltél?

– Féltem, mert az erdész nagyapa nem volt otthon. Nem használtak a priznicek. A lázam egyre nagyobb lett. Képzelődtem… Féltem, hogy a farkasok a kéményen át bemásznak a szobába, és elrágják a nyakamat. – „Tegyünk még a tűzre” – kérleltem édesanyámat… Szegény rakta a kandallót, rakta a sok jó hasított fával, de engem a lángok is ijesztettek. A lángok vörös lobogása hetvenhét tüzes farkasnyelvvé változott a falon, s valamennyi az én torkomra acsarkodott. – „Bejönnek a kéményen át” – panaszoltam. Édesanyám újabb hasábfákat dobott a tűzre, és nevetett: – „Dehogy jönnek be, Ambrus… Soha nem jöttek be a kéményen… Itt nevelkedtem, itt voltam kicsi lány, nagy lány, de farkas soha nem jött be a kéményen… Nem is mernének bejönni… Adnék én nekik, tudom istenem…” – A farkasok felmásztak a fujátra, és az ablak körül mesterkedtek. Behallatszott a körmük roszogása, ahogy a jégcsapokat fejtették lefelé. Nagy tél volt, fáztak, éheztek. Én meg ott feküdtem betegen, lázasan, csak a torkomnak kellett esni… Remegtem a vánkosok között… Kicsi voltam ám akkor, Olga, egészen kicsi… Édesanyám felmérgesedett a farkasokra… Báránybéléses bundát húzott, aztán lekapta a szögről nagyapa egyik puskáját, és megtöltötte. Kiment a fujátos udvarra, és húsz lépésről oldalba lőtt egy farkast.

– Édesanyád?

– Bizony, ő… Amikor bejött, gőzölgött a puskája csöve. Újra megtöltötte, és letámasztotta az ajtó mellé. – „Ha farkast hallasz, Ambrus, csak szólj, kiirtom az ördögfajzatját, mind egy szálig… Majd adok én nekik bejönni a kéményen…” – Ilyen volt az én édesanyám… Leült az ágyam mellé, fogta a kezemet, és vártunk, vártunk egész éjszaka. A szél süvöltött, lidércek kergetőztek a kéményben, de a farkasok nem jöttek vissza.

– És az a farkas, amelyiket az édesanyád oldalba lőtt, az hová lett?

– Hajnalban csengettyűszó vegyült a szélzúgásba. Nagyon megörültünk. Az erdész nagyapa lovai törték már valahol a havat, és közeledtek. De aztán a hujjogó goromba vihar elkeverte a csengettyűszót az erdő zúgásával, csakhamar alig hallottuk. – „Újra eltévedt a nagyapa” – mondtam száraz, cserepes szájjal. Égetett a láz. Olyan voltam, mint egy befűtött kemence. – „Nagyapa soha nem téved el az erdőn… Nagyapa ismeri a fákat, vadakat… Ismer minden csapát a Vihorláton… Nem téved az el, ettől ne félj… Én hallom a csengettyűszót… Közeledik a szán, hozzák az orvosságodat. Jó kis kanalas orvosságot hoz neked a nagyapa… Meggyógyulunk, és megyünk az erdőbe, őzeket etetni… Szénát viszünk, korpát, nyalató sókat…” – Így nyugtatott édesanyám, de mégis féltem, hogy a hóviharban soha többet nem talál vissza az erdészházba a nagypapa. A csengettyűszó csakhamar újra hallatszott, s a lovak horkantásait is felénk hordta a szél. Csilingelve, nagy dobogással érkeztek. Fújtattak a lovak, a nagyapa pedig kiabált az udvaron: – „Az árgyélusát ennek az időnek!… Az árgyélusát, micsoda vihar támadt… Az árgyélusát, itt egy farkas!… Az árgyélusát, ki lűtte le ezt a farkast?…” – Édesanyámmal nevettünk a szobában… Összenéztünk és nevettünk. Nagyapa csizmája alatt csikorgott a hó… Belökte az ajtót, és csak nyomult a szobába hatalmasan… Földig érő kocsisbundája volt, egyujjas kesztyűje, kucsmája… Hozza a farkast a lábánál fogva. Nagy, szürke ordas volt, hosszú farkú, vastag gereznájú. Ledobta a szoba földjére, és édesanyámra nevetett: – „Az árgyélusát, Márika, csak nem te lűtted ódalba ezt az ordast?!” – Édesanyám pedig azt mondta, hogy bizony ő, mivel a farkas az ablak alatt üvöltött, és mindketten belázasodtunk tőle. – „Az árgyélusát, szép hím farkas ez… Jól nézd meg, Ambrus, ilyenek járnak kint a hólepte utakon, és elkapdossák a lovak nyakát… Puska nélkül itt nem jutna messze az utas…” – Nagyapa kiment, leszerszámozta, lecsutakolta a lovakat. Édesanyámmal az ágy szélén ültünk, és néztük az ordast… Szürke bundája néhol egészen feketés volt. Vad… Hókristályok ültek a szőrében, és lassan olvadoztak a melegben. Gereznájának nyirkos farkasszaga volt, erdő, fanyar leveles, égett csont, bőrcafrang… Szaglásztam az ágyból, bámultam az ordast. Fogai kilátszottak… Nagyapa aztán bejött, és forralt bort ivott a kandalló mellett. – „Az árgyélusát, Márika, szép egy ordast lőttél… A gereznáját neked adom majd. Jó lesz az ágy elé lelépőnek… Vagy neked adom, Ambrus… Téged illet a gereznája, az árgyélusát… Te féltél ettől az ordastól, neked énekelt ez az ordas, az árgyélusát.” – Ahogy iszogatott a nagyapa a kandalló mellett, édesanyám meg ült az ágyam szélén, nagyon jó volt gyereknek lenni. Odakint már hajnalodott, szürkült. – „Micsoda fujátok vannak… Micsoda erdőtakaró fujátok” – mondogatta a nagyapa, és kortyolgatott a cserépbögréből. Akkor nagyon jó volt gyereknek lenni – mondta Ambrus.

Zics Olga mélázva ült a patak partján, és a serclit rágcsálta. A folytatásra várt, de Ambrus már elhallgatott.

– Aztán reggel…?

– Reggelre lement a lázam. Édesanyám megcsókolta a homlokomat, és énekelt valamit.

– Mit?

– Elfelejtettem… A vlk-ről esett benn szó és a pásztorok kiáltásáról… „Varuj, varuj”… Ez ismétlődött az énekben. Szomorú dallama volt. Sírdogáltam, aztán elaludtam.

– Mi az a „varuj”?

– A pásztorok kiáltása. Olyasmit jelent, hogy itt járt, rabolt… Édesanyám énekelt, és táplálta a kandalló tüzét. Ott fenn az erdészházban egész télen át égett a tűz. Éjjel-nappal.

– Édesanyád szőke volt?

– Nem. A haja hollófekete, a bőre kreol. Tatár volt ugyanis.

– Tatár?

– Tatáros… Mi valamennyien tatáros népek voltunk, amíg éltünk…

– Te élsz…

– Édesanyám is él… A tatáros emberek örökké élnek. Ha meghalnak is, élnek. Láthatatlan lovakon jár, csak az ügetésük hallik az éjszakákban… Egyszer elkap, felültet valamelyik üres lovára… Vágtatunk a csillagok között… Mind, az egész tatárság együtt vágtat majd az éjszakában… Fokhagymás lángost eszünk, és megyünk a vadkecskék után… Thali Ágoston is ott lesz és Thali József is… A Pistánk is ott lesz, a komisszár… Nyargalunk a jégfelhők között, aztán megtérünk majd egy délelőttön a folyónkhoz. Bőrsátrakban alszunk, húsokat sütünk parázson. Finom nyírfagallyakat füstölünk. Heverünk a finom nyírfa ágyakon, és szirmozzuk a lótuszokat… Könnyen lehet, hogy téged is magammal viszlek.

– Nem tudok lovon ülni…

– Megtanulod. Megtanítalak majd mindenre. Ménkű életünk lesz. Kenyereket sütünk, jó korpás kenyereket. Pemeteljük a kemencét, gőzölünk, füstölünk… Fölmész a padlásra, szalonnát szelsz nekem és kenyeret…

– Miért?

– Mert kaszálni megyek… Ha egyszer én azt mondtam, hogy kaszálni megyek, akkor el is megyek… Jöhet oda Finta Bálint vagy Dacza Viktor, mondhatnak ilyen hírt, olyan hírt, én azért kaszálni megyek. Napestig suhogtatok, vágom a jó fenyert. Fürjet ugrasztok, fácánt is tán… Este megsütjük a madarakat. Szereted a sült fácánt?

– Még nem ettem sült fácánt… Csak sült tyúkot… A sült tyúk nagyon jó volt. De alig ettem belőle.

– A sült fácán éppen olyan, mint a sült tyúk, csak sokkal jobb. A fácánnak vad íze van…

– Mint az ordasnak?

– Nem, az ordas gyilkol. Az ordas megöli a többi állatokat az erdőn és a lapályosokban. A farkas hullaszagú. Dögszagú a gereznája. A fácán húsának illatos fű íze van, fű és berek. Tavaszi íze van. Az illata is olyan. Egészséges, tavaszi illat. Mint mostan. Szaglássz bele a levegőbe. Érezned kell a friss földszagot, a hólé és a kisarjadt fű nyers illatát. Érzed?

Zics Olga abbahagyta a rágcsálást, és beleszaglászott a levegőbe. Pisze orrocskáján tágultak, szűkültek a cimpák, bőrén összetorlódtak a szeplők.

– Érzem – mondta.

– Milyennek érzed?

– Nedves, ánizsos…

– Ilyen lesz a fácánhús. Nem beszélve a halakról… Micsoda halakat fogok én, nem is hinnéd… Egyszer horgomra akadt egy keszeg. Rajt hagytam, hadd úszkáljon. Jött a csuka, és bekapta. Így aztán a kis hallal fogtam egy nagy halat. Pontyokat is fogtam, és egyszer egy akkora kárászt, mint itt ez a kő, amin ülök. Szép kerek volt és csuda jóízű… Majd eljössz velem a folyóhoz, és együtt halászunk. Agyagba pakoljuk a halakat, és nagy tüzeket rakunk. Agyagban kisütjük mind, és ott esszük a víznél, bámulva, és miegymás.

– Kenyeret sem eszünk hozzá?

– Kenyeret? Minek ennénk kenyeret? Tatárosan esszük a halakat. Megsütjük nyárson vagy agyagban, és fölfaljuk a húsukat. Úgy falunk, hogy fröcsögjön a zsír az arcunkra. Falunk, és kiáltunk nagyokat. Marcangoljuk a friss húst. Ha elfogyott a hal, még fogunk. Akár ötvenet is. Mindennap ötven halat fogok neked…

– Annyit nem tudunk megenni.

– Sokat eszik ám a tatárság… Ott lesznek a többi tatárok is. Bőrsátraznak. A tantit persze a faluban hagyjuk a tornácon, az angolok miatt…

– Mert az úr, ugye…?

– Tatár úr. Elvisszük szegényt. Összevásároljuk neki a Hangyában az ibrikeket, aztán teázhat kedvére. Jó kis vidéki élete lesz. Jönnek majd Finta Bálint angoljai, és ecetet pisálnak. Nézik a tanti csodaszép ibrikjeit, és napestig ecetet pisálnak. Neked vannak ilyen ibrikjeid?

– Nincsenek. Nekünk semmink sincs.

– Veszek neked ibrikeket. Együtt megyünk. Mindenkinek megvesszük egyszerre az ibrikjeit. Neked persze nagyobb ibrikeket veszünk, mert nem teának kell. Jó nagy ibrikeket és cserépfazekakat, hogy legyen mibe elszűrnünk a tejet. Aludttejeket eszünk majd. Ott lesznek a pincegádorban. Hűvösödnek, megalusznak. Te meg leszeded a színükről a tejfölt, és viszed a piacra. Tejünk is lesz és pénzünk is. Ha aztán tejfölös sültcsukára támad gusztusunk, akkor nem viszed el a tejfölt a piacra, hanem megesszük. A Finta Bálint majd átjár hozzánk, és elmeséli, miket hallott a városi illetőktől… Az ám, szekrényed van-e?

– Nincs semmink…

– Jobb is… A Finta Bálintnak úgysincs elég munkája. Amint odaérünk, azonnal rendelünk nála egy szekrényt. Fájintos, csudálatos szekrényt csinál neked a Finta Bálint… A leghíresebb asztalos a faluban. Még az angolokhoz is eljutott a híre. Már úgy volt, hogy az angolokkal együtt nyit majd üzletet, de Horthy elügyetlenkedte. Megvolt már minden. Ejtőernyővel jöttek volna az angol asztalosok. Gépet, pénzt, mindent összepakoltak már, amikor a Horthy belepöttyentett Finta Bálint üzletébe. Rendelést azért így is kaphat tőlük. Később. Fájintos asztalos a Finta Bálint, jó emberünk… Olyan egy szekrényt csinál neked, hogy ecetet pisálnak az angolok, ha meglátják…

– Ha aztán vasárnap lesz?

– Vasárnap kimegyünk a falusi fürdőre, és lóborozunk.

– Én még nem tudok lóborozni.

– A lóborozás a legszebb az egész tatárságban. Bele a folyóba, nagyokat kiáltunk, hogy Teodorovits Tódor, pimpós lett a lóbor! Negyvenezer!

– Mi az a lóbor?

– A lóbor Tódor bor! Százezer! Kétszázezer! Hatszázezer!

– Verselünk…?

– Kiáltozunk, hogy Tódor bor, lóbor! És bele a folyóba, ruhástól! Locsolkodunk, nevetünk, és a térdünk összeér…

– Szerelmesen?

– Csak úgy lóborozva…

Zics Olga mélyen eltűnődött, még a sercli rágcsálását is abbahagyta. A vizet nézte és Ambrust, majd újra a vizet. Ujjacskájával aztán beledöfött a levegőbe:

– Fecskék.

– Jó, hogy nem utaztunk el Londonba… A fecskék is visszajöttek…

– Minden évben visszajönnek.

– Igen, de most úgy látszott, nem jönnek vissza.

– Ez a fecskék igazi hazája. Mindig visszajönnek.

– Ez a hazájuk… Thali Ágoston istállója tele volt fészekkel. Az eresz alja is tele volt fészekkel… Thali Ágoston itatás után a csöbörbe lógatta a lábát. Órákig áztatta a bütykeit. Csak ült ott a csöbör szélén, és bámulta a fecskéket. Szép röptű fecskéi voltak. Délután fent csapongtak a házak felett, este az udvaron. Alacsonyan szálltak, csaknem a földet súrolták. Valódi tatár fecskék voltak mind…

Zics Olga hallgatta Ambrus meséit. Tűnődött, lábacskáját kihúzta a klumpából, és billegtette a víz felett. Ambrus nézte a patentharisnyás lábat, és nagy melegség gyúlt a szívében. Zics Olga rámosolygott:

– A múlt héten azt mondtad, hogy álmodtál rólam…

– Álmodtam… Szép álom volt.

– Mit álmodtál?

– Nagy, zöld mező közepén feküdtél, és a pinceszagot szellőzködted. Szép voltál. Olyan szép, mint a mesében…

– Mi volt rajtam szép?

Ambrus fülig vörösödött, és a kavicsokat rugdosta a parton. Eszébe jutottak a tejszínfényű halmok, a bolyhos puhaság.

– Mi volt énrajtam szép?

Ambrus ránézett Zics Olgára, és kinyögött egy szót:

– A füled…

Zics Olga a füléhez nyúlt, megtapogatta, morzsolgatta. Ambrus zavartan a vízbe bámult. A fecskék alacsonyan szálltak, fehér mellényük érintgette a patak tükrét. Szép, könnyed röptük volt. Villás farkukkal hasogatták a tavaszi délelőtt kékarany ragyogását.

Ambrus kinyújtotta a kezét, és az örvénylő vízbe mutatott:

– A mi folyónkban a parasztok megöltek egy négert… Jim volt a neve… Mississippi Jim…