Miből élnek az emberek?

Embereket eszik a gyár… Rég tudom… A késztermékben, bármily fényes az, egy-egy darabka élet is útra kel. A munkás nyögése, verejtéke, elhasznált ereje, álma, bronz hajóharangba öntve vagy szuperfoszfátba olvasztva, konténerbe kerül. Eladják, elszállítják. Aztán a termékben kopik tovább. A Nílus kikötőiben nagyokat kondul a hajóharang, a rendet szolgálja, a magyar tolóhajók hírnevét, becsületét. De minden kondulással egy-egy ezredmillimétert kopik, s vele az élet is, ami öntéskor beléje szorult. A szuperfoszfát a talajba kerül, feloldódik. A gyökerek felszívják az esővízzel. Beépül a szőlő vesszőjébe, hajtásaiba, duzzadó fürtjeibe. Szüret után a törköllyel visszakerül a földbe. Meddig tart vajon a körforgás? Két évig? Öt évig? Egyre megy… Elkopik, elvegyül, eltűnik… Közben a munkás megöregszik, ereje elfogy, nedvei elapadnak. A gyár nyomokat hagy az emberen, aki átlép a kapuján, azt megjelöli, bepréseli a gépek, termelési folyamatok közé, és rendre, fegyelemre szoktatja. A gyár átalakítja az emberek testét, lelkét, eszét.

És a föld?

A föld is megeszi az embereket. A paraszt teste kiszikkad a végtelen nyarakon. Inai görcsbe rándulnak, értelme körbe jár, mint a nyomtatólovak. A paraszt hajnaltól késő estig dolgozik. Nincs szabadsága, nyugdíja. Halálig dolgozik. Az én apai nagyapám, Bertha Mihály, hetvenkét éves korában halt meg. Tavasz volt. Ballagott az ökrei előtt. A vetést már befejezte, éppen a magokat nyomtatta a földbe a vasalt fahengerrel. Déltájban összeesett az ökrei előtt. Azok ráléptek, és áthúzták rajta a hengert. A fájdalom térítette magához. Megrázkódott, felállt, aztán az ostor nyelével összeverte az ökreit. Befogott, felült a szekerére, és hazahajtott. Másnapra megbénult a féloldala. Ekkor Jánosházáról kihívatták az orvost. Hiába. Néhány nap múlva meghalt.

A paraszt, a vidéki ember szereti a földet, de a föld nem szereti az embert. Az ember mégis hajlamos arra, hogy érzelmeket tulajdonítson a földnek. Érthető… A jól művelt földben szépen zöldell a vetés. A kertek, gyümölcsösök élnek. A szabadban, ég és föld között, dús lombú fák árnyékában mindig fellelhető valamilyen ősi harmónia. Az ember természetes környezetéhez fák, növények, folyók tartoztak.

A gyárkapuk rozsdás torkába pillantva, sok ember megborzong, visszahúzódik. Nem az ipari tevékenység riasztja őket, hanem a gyárszerűség, az árutermelés részekre bontott, áttekinthetetlen folyamata. A kovácsot és az asztalost minden faluban tisztelték, egy-egy laposvasra várva, szívesen elnézelődtek a műhelyben. A kovácsnál, asztalosnál jól érezték magukat… Értették a folyamatot, a szemük láttára formálódtak ki a hasznos eszközök, tárgyak. A falusi emberek többsége ügyesen bánt a szerszámokkal. Az egyszerűbb asztalos- és bognármunkát mindenki maga végezte. A Balaton-parti falvakban minden télen elkészült néhány csónak, ladik vagy bárka. A falusi horgászok, halászok közül nagyon sokan ma is saját kezűleg építik meg a ladikjukat. A kis falusi műhelyeket azonban egész történelmi korszakok választják el a modern gyáripartól, árutermeléstől. A megszokott környezetükből csak akkor szakadtak ki az emberek, amikor az élet új ritmusa, a gazdasági élet átalakult struktúrája és a megélhetés erre rákényszerítette őket. Sajgó szívvel, rossz lelkiismerettel indultak el a gyárak felé. Úgy érezték, hogy elárultak valamit, s örökre elvesztették az üdvösségüket. Aki csak tehette, nem szakadt el teljesen a földtől. Biztos, ami biztos, évtizedeken át ingázott, bizonytalankodott a falu és a gyár között. Agyondolgozta magát. Hétköznapokon a gyári normát teljesítette, vasárnap pedig kukoricát kapált a faluja határában.

S aki elszakadt? Az átalakult. Életformája, embersége, mozdulatai, szokásai megváltoztak. Az életforma-váltás sok falusi embernek sikerült, de sajnálatos módon olyanok is akadnak, akik a változásokat nem tudták elviselni. Szétesett a családjuk, ivásba menekültek, vagy egészen korán, az átmeneti időszak elején baleset érte őket. Valójában csoda, hogy az utóbbi évtizedekben nem történt sokkal több baleset, nem játszódtak le nagyobb tragédiák. Az ország lakosságának a nagyobbik része vidékiesen, vidéki idegrendszerrel, mezei, félfeudális körülmények között élt a felszabadulásig vagy még tovább. A termelőszövetkezetek megalakulásáig a gépek, az állami gazdaságok és a gépállomások telepeiről, csak vendégségbe jártak ki a falvakba. A falusi lakosság így az ötvenes évek végén került állandó kapcsolatba a zetorokkal, munkagépekkel, gépsorokkal. S ez a közelebbi kapcsolat sokak számára a búcsú perceit is jelentette, mert a gépesített gazdaságokban már nem jutott mindenkinek munka. Sokan persze már a téesz szervezések időszakában összepakoltak, s beköltöztek valamelyik dunántúli nagyüzem munkásszállására. A konszolidáció, az ötvenes évek vége nemcsak egy új politikai korszak, a szocialista demokrácia kezdetét jelenti, hanem az ország lakosságának technikai nagykorúsodását is. Magyarországon későn köszöntött be ez a korszak.

Amikor én megszülettem, az emberiség már jól ismerte, gyártotta és használta a gőzgépet, a gépkocsit, a repülőgépet, a rádiót, a telefont, a fényképezőgépet, szerszámgépeket alkalmazott, rég megszervezte a tömeggyártást, tehát a modern árutermelést. Ismerte az energiamegmaradás elvét, az elektromágnesességet, a röntgensugarat, a rádioaktivitást. Létezett már a kvantumelmélet, a relativitás elmélete és az atomelmélet. Ismerték a vitaminokat, az örökléstant, tudtak a kromoszómákról, génekről, hormonokról. Ötéves lehettem, amikor laboratóriumi körülmények között létrejött az első uránmaghasadás, s éppen csak elértem a nyolcadik életévemet, amikor a Peenemündében kikísérletezett sugárhajtású rakéták becsapódtak London külvárosában. – S mit láttam én gyerekkoromban, milyen üzemszerű termelést figyelhettem meg közelről? Mint a legtöbb vidéki gyerek… Semmilyent. Pontosabban ötéves koromban a nagyapámmal elmentem Berzsenybe őrletni. Ha nem csal az emlékezetem, Berzsenyben egy aprócska vízimalom duruzsolt a patak partján. Napkeltével érkeztünk Berzsenybe, és elfoglaltuk a helyünket a szekérsorban. Nagyon sokáig vártunk sorunkra, s közben én megnéztem a malmot. Ez volt az első nagyobb mechanizmus, amit üzemszerű körülmények között működni láttam. Éjfélkor érkeztünk haza Nemeskeresztúrra a frissen őrölt liszttel. A berzsenyi malom ma is úgy duruzsol a képzeletemben, mint valami csodaház, túl a falu és a valóság határain. Pedig ilyen vízimalmok talán már a Szung-korszak közepén is működtek Kínában, nem beszélve a hasonló mechanizmussal szerkesztett szélmalmokról… Nagyapám falujába csak az ötvenes években jutott el a villany, s a villannyal a rádió és más emberi csodák. Nagyanyám akkor hónapokig bámulta a villanykapcsolót. Esténként odaállt melléje, és kattintott rajt egyet-egyet. Fel, le… Csóválta a fejét: „Ilyen egyszerű lenne… Ilyen egyszerű lenne?… Felkattintom, ég, lekattintom, elalszik…”

Az, hogy egy ország félfeudális, nemcsak társadalmi berendezkedést és politikai korszakot jelent, hanem a lélek és a szellem beállítottságát, az emberek készületlenségét, naivságát, a közösség alkotóerejének és kedvének lefokozottságát, mesterséges visszatartottságát is. Az ötvenes évek végén ebből a technikai, politikai kiskorúságból kellett kilépni a vidéki lakosság nagy többségének. A gépi civilizáció elől tovább nem lehetett kitérni. Aki nem ment el a gyárakba, azt otthonában, termelőszövetkezeti munkahelyén lepték meg, keresték fel a gépek.

Mindez nem jelenti azt, hogy a Balaton környékének nincsenek ipari hagyományai, a tó körül 1945 előtt nem éltek ipari munkások. Éltek… Gondoljunk csak a kővágóőrsi, zalahápi, a badacsonyi kőbányákra és a kőtörőművekre… Gondoljunk a mészgyárakra, téglagyárakra, fűrésztelepekre, vagy a Nitrokémiai-ipartelepekre Fűzfőn és a balatonfüredi hajógyárra.

A hajóépítés klasszikus balatoni iparág. A Balaton partján az őskortól napjainkig mindig építettek bárkákat, hajókat, ladikokat. Az ősmodell a bödönhajó volt, melyet egyetlen hatalmas fatörzsből faragtak ki, s általában két halászt is elbírt szerszámostól. A partvidék őslakossága ilyen bödönhajókkal járta Sármellék, Vörs, valamint a Nagyberek mocsarait, nádasait. A bödönhajót érdekes módon még a múlt század végén is használták a balatoni halászok, pákászok. A hajóépítés első nagy korszaka akkor kezdődött e tájon, amikor Pannoniát a birodalomhoz csatolták a rómaiak. A tó partján utakat építettek, erődítményeket és villákat. Az erődítmények közelében révátkelőhelyek születtek és ácsműhelyek. A római gályák nagyok voltak, lovakat, szekereket, katonákat és építőanyagot szállítottak velük egyik partról a másikra. Különösen nagy forgalma volt Fenékpuszta (a hajdani Valcum) közelében kiépített révállomásnak, mivel itt vezetett át a hadiút, ami Aquincumot összekötötte Itáliával.

A balatoni hajóépítő kultúra túlélte a római birodalmat, átöröklődött népeken és korokon. A tihanyi apátság alapítólevele 1055-ben tihanyi és foki révről, valamint halászokról és azok kötelességeiről beszél. Amikor a török hadak 1550-ben elérik a Balaton vonalát, ismét sok szó esik a hajókról, a magyar hajóépítésről. A török sajkások Siófok alatt tanyáznak, onnan indulnak rabló kalózutakra. Az északi part magyar várkapitányai a vízi rablókkal csak a vízen tudják eredményesen felvenni a harcot. A szigligeti, tihanyi és keszthelyi várkapitány naszádokat építtet, s flottát gyűjt a parti nádasokban. Érdemes idézni Tóti Lengyel Gáspárnak, Szigliget várkapitányának Zala megye vezetőihez intézett levelét, melyet 1958-ban Zákonyi Ferenc tárt a Balaton-kutatók elé: „Az egész Balaton-vidék innenső fele, várbeliek, falusiak, sok-sok kárt szenvedtek a török sajkásoktól, nem lévén nekünk hajóink, ezért embereink sokszor török rabságba is estek. Ezért én saját költségemen hozattam sajkát a szigligeti várunkhoz és attól fogva nem is volt annyi kegyetlensége a töröknek. Most helyet akarnék csináltatni egynéhány száz emberre való hajók számára, ahol azok biztonságban maradhatnának. De erre én magamtól elégtelen vagyok. Ezért kérem Zala vármegyét, hogy csak 2-3 napra is rendeljen ki valami 4-500 embert a sajka útjának kimetszésére… A törökök az elmúlt héten is három öreg sajkát vittek Fokba, ahol már előbb is volt 3 sajkájuk. Így most – az apró hajókkal együtt – lehet ott vagy ezer emberre való hajójuk.”

A 18. század második felében a Balaton-part legnagyobb hajóépítő-manufaktúrája a fenékpusztai rév mellett a Festetics birtokon, a grófi család kezdeményezésére létesült. Vörs és Sávoly tölgyeseiből, a legszebb fák a vízpartra vándoroltak, s a nemes anyagból trieszti hajóácsok készítettek hajókat, bárkákat, tutajokat. A korszak két leghíresebb hajója a Kristóph sószállító gálya és a Phoenix hajó. A Kristóph gályát Festetics Pál építtette 1753-ban, a Phoenixet fia, György gróf, akit egyébként a Georgikon megalapítása tett világhíressé. Festetics László halála után a fenéki hajóépítő manufaktúra elsorvad, s a család hajói, bárkái a 19. század közepe táján eltűnnek a tó vizéről. Emléküket csak néhány partra húzott komphajó őrzi még néhány évig a fenéki és a szántódi rév mellett. Néhány évtized múlva aztán színre lép egy angol hajós, Young Richard, és 1881-ben megalapítja a mai füredi hajógyár ősét, a hajóépítő-telepet és a hajókihúzót. Young első és leghíresebb hajói a Senta és a Mariska vitorlások, valamint a 8,6 tonnás Sárga Rózsa nevű kutter. A Young-féle hajóüzem kezelését 1886-ban a Stefánia Yacht Egylet veszi át, s a vezetést az ugyancsak angol Ratsey E. Mihályra bízzák. A balatoni hajóépítés történelmében ez a fordulópont. Ratsey angol hajóácsokat hozat, de párhuzamosan megkezdi a magyar munkások kiképzését is. Az üzem fellendül, egyre szebb és nagyobb, 18, 22, majd 30 tonnás vitorlásokat építenek. Ekkor készül el Andrássy Géza legendás hajója, az Álmom is. A Stefánia Yacht Egylet üzemében 1890-ben kezdenek versenyzésre is alkalmas kisebb hajókat gyártani, a század utolsó évtizedében épül a legyőzhetetlen Jolánta nevű yacht és a Kishamis II. is, melyet az angol Watson tervei alapján építettek. A Stefánia Yacht Egylet telepén 1889-től benzinmotoros hajókat is gyártottak. Az üzem korszerűségét jelzi, hogy a világon az elsők között alkalmaztak Daimler-motorokat, lényegében a hajómotorok párizsi bemutatójával egyidőben.

A balatoni hajóépítés történetében újabb nagy fordulópont az 1941-es év. A hajdani Young-féle telepet, a mai kikötő mellett már kinőtte a gyár, kénytelen továbbköltözni. Az új telep a tihanyi műút mellett épült fel, s ezzel a gyár termelési kapacitása a tízszeresére növekedett. Az új telepen három hatalmas műhelycsarnok és három, egyenként ezer négyzetméteres hangár szolgálta a hajóépítés újkori törekvéseit. Az uszályok, motoroshajók mellett ekkor indul meg a legkisebb vitorlások, a dingik, yollék és kalózok gyártása. A kis vitorlások mellett építettek 50 és 75 négyzetméteres tengeri cirkálókat is. Egyik legsikerültebb típusuk a Balatoni 50-es volt, mely máig is legjobban állja a sajátságos balatoni hullámverést, s az öt-hat napig tartó északnyugati viharokat.

A háború utolsó évében Füred is összeroppant. A gépi berendezések tönkrementek, a hajókat a visszavonuló német csapatok elsüllyesztették. A felszabadulás után a hajógyár munkásai a csarnokok és gépek helyreállításával kezdték a munkát, aztán az elsüllyesztett hajók kiemelésével, megjavításával folytatták.

A füredi hajógyárat 1948-ban államosították, majd 1962-ben egyesítették a többi hajógyárral, azóta az új neve: A Magyar Hajó- és Darugyár Balatonfüredi Gyáregysége. Szép hosszú név, biztosan örülnek neki a munkások. Munkájuk lényegében önálló… A legnagyobb hajót, a hatszáz személyes Beloianniszt még az egyesítés előtt készítették, s ugyancsak akkor készítettek egy öntöző- és egy kutatóhajót, valamint a háromszáz, négyszáz és ezertonnás uszályok első szériáját. Azóta több nyolcszáz és ezerlóerős folyami vontatót és újszerű jégtörő hajót építettek. A gyár legújabb terméke a tolóuszály, melyből százharminc egységet készítenek az Egyiptomi Arab Köztársaság számára. Ezek az uszályok biztosan hasznos munkát végeznek majd a Níluson, ami számunkra internacionalista örömöt okoz. De nem örül mindenki ezeknek az uszályoknak… Nem örülnek például a Balaton tisztelői, szerelmesei és féltői. Vitákban és újságok hasábjain sokszor megfogalmazódott már az a gyanú, hogy a Balaton alacsony vízállásának egyik előidézője a füredi hajógyár. Siófoknál megnyitják a zsilipet, megtelik a csatorna vízzel, aztán lassan útjukra indulnak az arab tolóuszályok. Mennyi víz kell ehhez? Azt hiszem, iszonyúan sok, hiszen a százharmincből nyolcvan tolóegység egyenként 920 tonnás teherbírású. És az uszályok nem egyszerre készülnek el, hanem folyamatosan, hónapról hónapra, negyedévről negyedévre. Biztosan van néhány olyan alkalom, amikor az uszályok útrabocsátása pontosan egybeesik az esedékes tavaszi vagy késő őszi szabályozó vízeresztéssel. De bizonyára az is előfordul időnként, hogy nem esik egybe. Mi vajon az igazság? 1971 tavaszán hosszan beszélgettem erről a gyár főmérnökével, Simon Károllyal. Simon Károly a következőket mondta:

– A siófoki zsilipet nem mi nyitjuk meg, hanem az OVH, pontosabban a Balatoni Vízügyi Kirendeltség… Évente négyszer-ötször eresztünk le hajókat a Sión. Ne felejtse el, hogy Füred város lett, azt a gyárnak is köszönheti. Az idegenforgalom bevételeiből nem lehetne ezt a várost eltartani. A lakosság tíz-tizenöt százaléka innen él. Egyébként egynapi párolgással több víz megy el, mint egynapi vízeresztéssel…

Én hajlamos vagyok arra, hogy higgyek Simon Károlynak, mivel Simon Károly balatoni ember, maga is a víz szerelmese, híres sportoló. Simon Károly évekig válogatott vitorlázó volt. Tolnaival együtt nyerte a csillaghajó bajnokságokat. De mit mondanak a számok?

Entz Géza Balaton-kutató szerint nyáron, szeles, napos időben 12 millió köbméter víz párolog el a Balatonból, ami a vízmércén két centiméteres apadásnak felel meg. Ugyanakkor a siófoki zsilipen, a zsilip és a csatorna 1940-es keresztmetszetének megfelelően, naponta négymillió köbméter vizet lehet leereszteni. Ha ezeket az adatokat elfogadjuk, akkor kétségtelenül igaza van Simon Károlynak, mert napos, szeles időben nyolcmillió köbméter vízzel több párolog el naponta, mint amennyit a csatornán egyáltalán le lehet engedni. De a zsilipet Siófoknál nem egy napra szokták megnyitni, hanem négy-öt napra, vagy még hosszabb időre. Vegyünk ötnapos átlagot. Öt nap alatt húszmillió köbméter vizet lehet leereszteni a foki zsilipnél. Ha évente ötször nyitják meg a zsilipet, akkor az évente százmillió köbméter víznek felel meg. Ez nem látszik soknak, hiszen a Balatoni Kikötők M. Kir. Felügyelőségének a mérései és adatai szerint 1935-ben 135 millió köbméter, 1937-ben 800 millió köbméter, 1940-ben pedig 1000 millió köbméter vizet eresztettek le a siófoki zsilipen.

Hol van akkor a baj? A Balaton vízállása, különösen a nyár második felében, évek óta alacsony. Ezen nincs mit vitatkozni. Előfordulhat, hogy a siófoki zsilipen ma már nem négymillió köbméter víz megy le naponta, hanem több. Az is lehet, hogy a zsilipet nem öt-hat napig, hanem hosszabb ideig tartják nyitva. S az is lehet, hogy a Zala szabályozásával a Balaton egész vízháztartása megváltozott, átalakult.

A szállításra váró hatalmas uszályokat látva, óhatatlanul feltámad az emberben valamilyen kétkedés és gyanú… Kell nekünk ekkora uszályokat gyártani éppen Balatonfüreden? Nyereséges ez? S ha igen, mennyit nyerünk rajt, és az alacsony vízszinttel mennyit vesztünk? Mert azt is el lehetne képzelni, hogy az újkori körülményekhez alkalmazkodva, nem bocsátunk le a foki zsilipen évente százmillió köbméter vizet, hanem csak nyolcvanat… Nem tudom… A tárgynak nem vagyok a szakembere, ezért a konkrét, végleges következtetésektől óvakodnom kell. Annyi biztos, hogy személy szerint jobban örülnék annak, ha a balatonfüredi hajógyár elsősorban balatoni hajókat, vitorlásokat, kompokat, csónakokat gyártana, s nagyobb uszályokat, motorosokat csak olyan mértékben, amit a szállítás, a tavaszi, őszi vízeresztés lehetővé tesz. Tudom, tudom, az export a divatos isten. De legalább ebben a Balatonról szóló írásban hadd kérdezzem meg önöket, akik pontosan ismerik és értik a gyártás és a kereskedelem rejtelmeit, mennyit nyerünk mi ezeken a tolóhajókon? Konkrétan? – Na jó… Ne válaszoljanak. Tudom, ha egybevetjük, s ha összességében nézzük, s ha arra gondolunk, hogy a munkásoknak munkájuk van… Tudom, értem…

Simon Károly is elmagyarázta, hogy a sporthajók gyártására nem lehet visszatérni, mivel a gyár munkásainak nagy többsége lakatosokból, vasipari szakmunkásokból áll. Ha fahajókat, műanyaghajókat kezdenének gyártani, több száz ember maradna munka nélkül. Erre az új struktúrára már 1941-ben átállt a gyár, s úgy látszik, nincs visszaút. Talán nincs is erre szükség.

A füredi hajógyár a régi Young-féle telep helyén ma sporthajókat gyárt és tárol, a komoly munka az új telepen, a tihanyi országút mellett folyik. Ma a gyár termelése az acélhajókra épül. Az acélhajók és a sporthajók gyártási aránya 10:1. Az az igazság, hogy az acélhajók gyártása hozza a gyár jövedelmét, s a sporthajók gyártása, kiemelése, tárolása inkább csak tradíció. A gyár vezetői – Béza Elemér igazgató és Simon Károly főmérnök – a változást a műanyaghajók gyártásától várják. Simon Károly elmondta, hogy 1971-ben Hamburgban a kiállított hajók 83 százaléka műanyag volt, s csak a fentmaradt 17 százalék állt alumíniumból és fából… A műanyag hajóké a jövő… De mi ezzel is, így is bajban vagyunk, mert a hazai poliészter minősége nem egyenletes, megbízhatatlan, s a műgyantát és a festéket importálnunk kell. Az importra ötven százalék a vám… Így nálunk a műanyaghajó szinte drágább, mint a hagyományos anyagból épült hajók. Ennek ellenére reménykednek a műanyaghajók sikerében, mivel a műanyaghajókat gyártó telepük 1973-ban belép a termelésbe. Ettől kezdve az acélhajók és a sporthajók aránya 10:2-re, 10:3-ra javul.

Füreden természetesen napjainkban is gyártanak sporthajókat. Ezek a hajók szépek, jók és drágák. A gyár állandó vásárlói közé tartozik Ausztria, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Spanyolország, Görögország és Anglia. Rendelésre a magyar sportegyesületek és a vízisportok rajongói számára is készítenek vitorlásokat. A hajók hazai árát nem terheli vám, szállítása és a kiskereskedelmi haszon, mégis borsosnak találja a közönség. Ugyanis egy kalóz típusú uszonyos hajó 38.000, egy Beluga körülbelül 140.000, a Dragon 220.000, a 25 négyzetméteres Balaton típusú műanyaghajó pedig 250.000 forintba kerül. Ez tényleg sok, szinte megfizethetetlen. Ne felejtsük el, hogy a nyár három hónap… Ha a kellemesebb tavaszi és őszi időjárást is figyelembe vesszük, akkor sem lehet egy balatoni hajót évente öt-hat hónapnál hosszabb ideig használni. S ha a hajó éppen nincs használatban, akkor tárolni kell, javíttatni, festetni… Így aztán nem csoda, ha a füredi gyár sporthajóinak a nyolcvan százaléka exportra megy.

A fenékpusztai manufaktúrától hosszú és tanulságos út vezetett a mai modern hajóépítésig. Mindkét korszak megteremtette a maga legendáját, úszó, csodálatot keltő jelképét. A fenékpusztai manufaktúra színvonalát a Phoenix hajó jelképezte, a balatonfüredi szocialista hajógyárét a hatszáz személyes Beloiannisz, s a korszerű uszályok, munkagépek sorozata, melyeket a világon szinte mindenütt szívesen megvásárolnak.

S mindez mit ér a magyar munkásnak? A balatonfüredi hajógyár hány embernek ad kenyeret? S mekkora ez a kenyér?

A balatonfüredi hajógyárban 1013 ember dolgozik. Az 1013-ból hatszázan balatonfürediek, a többiek Tihanyból, Aszófőről, Révfülöpről s más Balatonparti községekből járnak be naponta dolgozni. Nyáron reggel hatkor, télen hétkor kezdődik a munka. A gyár vezetői a munkakezdést mindig a MÁV- és az autóbusz-menetrendhez igazítják. Alkalmazottak, hajólakatosok, technikusok, mérnökök távolabbi vidékről is verbuválódtak, mivel ezeket helyben nem lehet kiképezni. De a távolról érkezők is csakhamar helybeliekké válnak. Megszeretik a tájat, a Balatont, megnősülnek, letelepednek. Ez a letelepedés persze sok nehézségbe ütközik, mivel a távoli vidékekről érkezőknek lakásra lenne szüksége. A gyár az utóbbi időben több alkalommal is telekjuttatási akciót indított. Az akció keretében a munkások és alkalmazottak húsz forintért vásárolhatták meg a telek négyszögölét. Ez az ár kétségtelenül nagyon előnyös, szinte nem is tekinthető árnak… A közelmúltban gyári akció keretében társasház is épült, de egyelőre a telek is, társasházban kapható, megvásárolható lakás is kevés.

A gyár munkásai között 1958-ig nagyon sok volt a kétlaki. 1954 táján a termelőszövetkezeti szervezések elől sokan a gyár védelmébe húzódtak, de ahhoz nem volt elég erejük, hogy teljesen elszakadjanak a földtől. Azóta ez a helyzet megváltozott. A Balaton-parti falvakban lakó munkások igazi munkássá váltak, s a szokásos paraszti gazdálkodástól elszakadtak. Aki tehette, persze megőrzött magának négy-ötszáz négyszögöl szőlőt vagy egy kis kertet a ház körül, amiben megterem a zöldség s a hízónak is a répa, krumpli. Ezek a kis parcellák valójában a kikapcsolódást és a pihenést szolgálják, de mezőgazdasági, közellátási jelentőségük is van. Ilyen kis kerteket persze azok is igyekeztek szerezni, akiknek korábban semmi közük sem volt a földműveléshez. Maga a gyár igazgatója, Béza Elemér is híres kertész, gyümölcsfáit csaknem akkora tisztelettel emlegetik a környéken, mint a hajóit. A hajókra persze Füreden és környékén mindenki büszkébb, mint a kertjére és a szőlőjére. A hajókat s a hajóipart még azok az újdonsült munkások is becsülik, akik csak tíz-tizenöt éve lépték át először a gyár kapuját.

Az újkori kétlakiság hasznos formája is kialakult. Nem az egyes ember a kétlaki, hanem a család. A férfi hajógyári munkás, az asszony pedig termelőszövetkezeti tag. A földekkel nem a férfi, hanem az asszony lépett be a téeszbe. Kezdetben sok helyi vita és családi baj származott ebből, de utólag ésszerű, okos megoldásnak bizonyult. Vidéken a női munkahelyek száma kevés. A legtöbb női munkaerőt mai napig a termelőszövetkezetek tudják foglalkoztatni. Az asszonyok munkájára nagy szükség van a növénytermesztő brigádokban, a kertészetekben, gyümölcsösökben, szőlőkben. Az asszonyok keresete mindig biztosított. Munkájuk után nemcsak pénzt kapnak, hanem háztáji földet is. Így a háztáji állattartáshoz a takarmány is megterem. Úgy tűnik, ezek a kétlaki családok élnek ma a legjobban, hiszen élelemre, gyümölcsre, zöldségre alig költenek. Aki Balatonfüreden például a piacról él, az a főidényben mindig nehéz helyzetbe jut. A piaci zöldségárak ugyanis nem a hajógyári munkás fizetéséhez, hanem a jómódú nyaralók, külföldiek pénztárcájához igazodnak. Ráadásul Fürednek nincs zöldségtermelő övezete. A köves, vörös földeken, Csopaktól Arácsig, Arácstól Aszófőig, szőlők s legfeljebb mandulások, szerény barackosok díszlenek. Zöldség nem terem. A zöldséget a túlsó partról vagy Fejér megyéből kell Füredre szállítani.

A balatonfüredi hajógyárban egy átlag szakmunkás havonta 2400–2500 forintot keres. Ez nagyon jó pénz, ha a családban még egy kereső van, s még jobb, ha zöldségre, húsra, borra nem kell költeni. Aki viszont kert nélkül maradt, vagy távolabbi vidékről érkezve sem sikerült még neki egy kis háztáji kertet, gazdaságot kialakítania, az ki van szolgáltatva a piacnak. A piaci árak egyre nyomasztóbbak lesznek. Füreden s általában a Balaton környéki piacokon vagy nincs áru, vagy ha van, nagyon drága. Ma persze a legtöbb családban az asszony is dolgozik. Igaz, hogy a női munkahelyek száma vidéken általában kevés, de Füreden, ha akarnak, el tudnak helyezkedni az asszonyok is. Persze, nem irodában, nem üzemben, hanem az idegenforgalmi gépezet valamilyen alsóbb posztján. Tudomásom szerint az elmúlt nyáron a Marina szálló több szintjét személyzet hiánya miatt nem lehetett üzemeltetni. Ez persze alkati kérdés. Van, aki szereti a zajos, sokszor színes és zűrös munkahelyet, van, aki nem… A Balaton környék lakosságának a nagy többsége szívesebben dolgozik valamilyen ipari vagy mezőgazdasági üzemben, intézményben, mint a szállodaiparban.

Hajókat, vitorlásokat, csónakokat nemcsak Balatonfüreden gyártanak, hanem a MAHART siófoki telepén és Kenesén is. A kenesei Sirály Vas- Műanyagfeldolgozó KTSZ az utóbbi években elérte a húsz-huszonöt millió forintos termelési értéket. A KTSZ nyeresége általában nyolc-kilenc százalékos. A KTSZ sok embernek ad kenyeret, de nem hasonlítható az olyan óriásokhoz, mint a füredi hajógyár, a fűzfői papírgyár vagy a Nitrokémia Ipartelepek.

A Balaton-part legjelentősebb ipari centruma kétségtelenül Balatonfűzfő. Fűzfő és a hozzácsatolt Litér 7500 lakosát a környék sivár, köves földjei nem tudnák eltartani. A két falu határában összesen alig van 130 holdnyi művelhető földterület. A mostoha vidék gyártelepek létesítésére nagyon alkalmas. Csak ne lenne olyan közel a Balaton… De közel van. Ebből a közelségből Fűzfőnek semmi haszna sincs. A papírgyár és a Nitrokémia miatt nem sorolták be a balatoni üdülőhelyek kategóriájába, de hosszú évekig az ipari városokat megillető támogatásból is kimaradt. Fűzfőnek mindezek ellenére biztosított a jövője. Veszprém megye párt és állami vezetői kiálltak mellette, s Balatonfűzfő, Litérrel együtt, Veszprém egyik külső kerületévé vált, s mindenben élvezi a hat kilométerre levő város támogatását.

Az MSZMP Veszprém megyei bizottságának első titkára, Pap János, az északi part gondjairól folytatott beszélgetésünk alkalmával ironikusan jegyezte meg, hogy Fűzfőre mint ipari centrumra, nagyon sokan csak akkor figyeltek fel, amikor a Balatonban megdöglöttek a halak. A gyanú akkor ugyanis a Nitrokémia Ipartelepekre terelődött. Ez a gyanakvás alaptalan volt, mert az ipartelepek szennyvize nem a Balatonba folyik, hanem a dombok túloldalán a sédekbe.

Fűzfőről bizony normális körülmények között sem szabadna elfelejtkezni. A fűzfői papírgyár ezer embernek ad kenyeret, s ebben az üzemben készül a hazai író- és nyomópapír zöme. A Nitrokémia Ipartelepeken 6500 embert foglalkoztatnak. Ebből a két számból is jól látszik, hogy a környék lakosságának több mint nyolcvan százaléka a két fűzfői nagyüzemben kapott munkát. De rajtuk kívül naponta Veszprémből is kijárnak ide kétszázan.

A Fűzfői Nitrokémia Ipartelepek 1971-ben ünnepelte a gyáralapítás 50. évfordulóját. Valójában mindig állami vállalkozás volt, de a trianoni békeszerződésben Magyarországra kényszerített fegyver- és hadianyaggyártási tilalmak miatt, 1921-ben formailag csak részvénytársasági alapon jöhetett létre. A gyár a Mosonmagyaróvárról áthozott kopott gépekkel indult, s csakhamar jelentős gyárteleppé fejlődött. 1928-ban már hivatalosan is felvette a Fűzfői Nitrokémia Ipartelepek nevet. A gyár sorsa a harmincas évek végén összefonódik a német háborús érdekekkel. A második világháború végén egy Bartha nevű ezredesnek s a gyárban működő kommunista sejteknek csak nagy nehézségek árán sikerült megakadályozniuk a gépek teljes leszerelését. A Nitrokémia Ipartelepek a felszabadulás után azonnal az újjáépítés és a lakosság szolgálatába állt. Az első hónapokban lekvárt, gyufát, cipőpasztát és rézgálicot gyártottak. A fejlődés azóta hatalmas. 1970-ben az ipartelepek termelési értéke már elérte a másfél milliárd forintot. A rendkívül korszerű üzemben az utóbbi években gyógyszeripari alapanyagokat, olajadalékokat, ioncserélő műgyantát, ipari robbanóanyagot, vadászlőszereket, ülepítőszereket, lakkgyapotot gyártanak. Hosszú évekig itt gyártották a szelektív növényvédőszerek nagy részét is. A fűzfői vegyiüzem Európa-szerte híres, a szocialista országokon kívül rendszeresen exportál az NSZK-ba, Görögországba, Olaszországba, állandó munkakapcsolatban áll osztrák és svéd cégekkel, üzemekkel.

A Nitrokémia Ipartelepeknek 1931-ben 3253 dolgozója volt. A munkáslétszám jelenleg a 6500 és a 6300 között ingadozik. A munkaerővándorlás az ipartelepeket is érzékenyen érinti. Gyuricza László igazgató nemrég elmondta a Népszabadság munkatársának, hogy 1970-ben csaknem ötszáz dolgozó vált meg az üzemtől. Ezekből lakáshiány miatt hagyta el a munkahelyét 299 ember. Pedig elmondhatjuk, hogy a Nitrokémia Ipartelepek igazi szocialista nagyüzemmé vált. A gyár közelében nyolcszáz lakásos telepet építettek fel a munkások számára. Mostanában készült el a 450 személyes új munkásszállás. A gyár ipari szakmunkásképzőt tart fenn bentlakásos kollégiumi ellátással. Újabban arra is mód nyílott, hogy az ipartelepek dolgozói Veszprémben kapjanak lakást. A Nitrokémia Ipartelepeken a munkahét negyven órás, tehát hetenként csak öt napot kell a munkásoknak dolgozni. Mindez, úgy látszik, nem elég vonzó. 1971-ben a gyár keretes hirdetései szinte hetente megjelentek a Veszprém Megyei Napló-ban, és ács, csőszerelő, hegesztő, lakatos szakmunkásokat, valamint vegyipari betanított dolgozókat kerestek felvételre. A munkavállalók azonban napjainkban már nemcsak a Balaton-part három nagy üzemében, tehát a füredi hajógyárban, valamint a fűzfői papírgyárban és a Nitrokémia Ipartelepeken kaphatnak munkát, hanem számtalan kis- és középüzemben, Tapolcától Veszprémig. Több tucat vállalat keres állandóan sofőröket, szerelőket, karbantartó szakmunkásokat, sok embert foglalkoztat az élelmiszeripar, a siófoki, keszthelyi vágóhíd és húsüzem. Tapolca mint vasúti gócpont, hosszú ideig vasutas község volt, a fiatalok a pályafenntartásnál, a fűtőháznál vagy a forgalmi szolgálatnál helyezkedtek el. A lehetőségek az utóbbi években megsokszorozódtak. Sok új munkaalkalmat kínál a szövetkezeti kisipar, a kereskedelem, a közelmúltban felépült szigetelőanyaggyár, s minden korábbinál többet a halimbai bauxitra telepített alumíniumipar, melynek a várossá erősödött Tapolca lett a központja. A hajdan oly szürke, kopottas Tapolcán hirtelen új iroda- és üzletházak, új lakónegyedek nőttek ki a földből. Az álmos, bizonytalankodó vidékiességet hirtelen az ipari fellendülés izgalma és boldogsága váltotta fel. Az emberek arca megváltozott, mindenki fontosabbnak érzi magát, mint néhány esztendővel vagy évtizeddel korábban. Mindenki tanul, újat, többet, szebbet akar. Tapolcán jól látni, hogy az ipar mire képes, hogyan foglalkoztatja, fárasztja és edzi az emberi szellemet, hogyan alakítja át a város és a lakosság arculatát, szemléletét, törekvéseit.

Ha az ember belelapoz az 1971-es újságokba, döbbenten látja, mennyi működő, fejlődő üzem van a Balaton körül… S azt is látja, hogy az üzemek, vállalatok nagy többsége állandóan munkásokat toboroz. Érdemes idézni néhány hirdetést: „Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat felvesz jó kereseti lehetőséggel rakodó munkásokat Veszprém telephelyre. Munkásszállást, napi háromszori étkezést térítés ellenében biztosítunk. Közel lakók részére naponkénti, távol lakók részére hetenkénti hazautazás vállalati busszal. Jelentkezni Veszprém, Úttörő u. 1. szám alatt, szállításnál lehet…” – „Balatonfőkajár és vidéke ÁFÉSZ a balatonkenesei 23. sz. TÜZÉP-telepre rakodómunkásokat keres. Fizetés: darabbér, órabér, megegyezés szerint. Jelentkezni lehet Balatonfőkajár Központi Iroda, Kossuth u. 12.” – „A siófoki vágóhíd felvételre keres hűtőgépészt, aki hűtőgépvizsgával rendelkezik. Jelentkezni lehet a siófoki vágóhíd vezetőjénél.” – „Szállítómunkásokat azonnali belépéssel felveszünk: Jelentkezés: Füszért fiók, Tapolca, Lenin tér 13.” – „Balatonfüredi Községgazdálkodási Vállalat felvételre keres kőmíveseket, segédmunkásokat, kubikosokat, 44 órás munkahét, minden héten szabad szombat. Fizetés teljesítménybérezéssel. Szükség esetén vidéken lakók részére szállást biztosítunk. Jelentkezni lehet Balatonfüred, Fürdő u. 15. szám alatti telephelyen.” – „A Bauxitkutató Vállalat fúró szak- és segédmunkásokat vesz fel Nyírád, Halimba és Bakonyoszlop munkahelyekre, külszolgálatos munkakörbe. Fizetés megegyezés szerint. Jelentkezni lehet a fúrócsoport vezetőjénél az alábbi címeken: Kutatófúrócsoport Nyírád vagy Halimba vagy Bakonyoszlop.” – „A Kőbányai Textilművek 3. sz. telep felvesz: 16 életévüket betöltött nőket betanított munkásnak, 18 életévüket betöltött férfiakat segédmunkásoknak. Jelentkezés Keszthely, Bercsényi u. 65. sz. nyilvántartó.”

És így tovább… Csoda, hogy a Nitrokémia munkaerőgondokkal küzd? Nem csoda. Természetes.

Az emberek válogathatnak a munkahelyek és az ajánlatok között. A helyzetük annyira előnyös, hogy már a hirdetésben közlik velük, hogy a fizetés megegyezés, tehát vita és alku tárgyát képezheti. Mindezt látva, olvasva, tapasztalva, sok minden eszébe jut az írónak. Jó érzés tudni, hogy a földmívelés terén feleslegessé vált parasztok, kertészek, kistermelők száz és száz lehetőség, kenyérkereseti forma közül választhatnak. Akit az utóbbi két évtized technikai-ipari forradalma után még mindig riaszt a nagyüzem, elszegődhet egy egészen kicsi üzembe is, mi több, olyan ipari munkát is választhat magának, amit szabadban, a barátságos dunántúli égbolt alatt lehet végezni. Jó érzés az is, hogy a félfeudális állapotokat az utóbbi évtizedekben sikerült felszámolnunk. Örül az ember közép-európai szíve, hogy hazánkban teljes a foglalkoztatottság, mi több, az üzemek, gyárak olyan tempóban fejlődnek, hogy újabb és újabb munkáscsapatoknak helyet, teret tudnának adni. Aztán, ha az ember tovább gondolkodik, eszébe jut, hogy az új gazdasági mechanizmus keretében az ipari üzemek, gyárak a bérszintgazdálkodásról áttértek a bértömeg-gazdálkodásra. Itt már csak a végösszeg számít, de az nagyon. Mi történik általában? Ha a gyár igazgatója valamelyik fontos és jó szakmunkás-csoportnak kiemelt bért akar adni, adhat. De mivel az átlagmunkások átlagos bérét nem csökkentheti, kénytelen felvenni olyan segédmunkásokat vagy női dolgozókat, akiket hosszú időn át alacsony fizetéssel tarthat. Az alacsony fizetések és a kiemelt szakmunkásfizetések középarányosa egyenlő az ideálisnak tartott közepes munkások közepes bérével. Így aztán, amikor az ellenőrök a hónapok és a negyedévek végén a bértömeget elosztják a dolgozók számával, minden stimmel. Látszólag. Félek, hogy a nemzetgazdaság év végi mérlegén meglátszik ez a művi beavatkozás, hiszen a kis fizetéssel tartott segédmunkások a gyárakban alig dolgoznak, többnyire nincs is körülhatárolt munkakörük.

A hazai munkaerőgondokat látva időről időre eszébe jut az embernek az a tíz-tizenötezer magyar fiatal, akik évek óta az NDK-ban dolgoznak mint vendégmunkások. Az NDK-nak szüksége van a sok munkáskézre. Fiataljaink ott nemcsak dolgoznak, hanem tökéletesítik szakmai tudásukat, elsajátítják a nyelvet, megtanulnak egy kicsit Európában mozogni. Jó ez? Jó… De az is igaz, hogy nemcsak az NDK-ban van szükség sok munkáskézre, hanem itthon is. Tudom jól, hogy a munkaerőpiac hosszú évek óta egész Európában mozgásban van. A Közös Piac országai között a munkaerővándorlás évi 167.000 és 206.000 fő között mozog. A munkahelyek munkást, a munkanélküliek pedig munkát keresnek. De a Közös Piac országaiban levő munkahelyek felé elindultak a Közös Piacon kívüli, dél-európai országok munkanélküli milliói is. Jelenleg az NSZK-ban kétmillió, Franciaországban másfél millió, Svájcban hatszázhatvanezer külföldi munkás dolgozik. Az ipari árutermelés egyre nemzetközibb lesz, az érdekeltségek összefonódnak, licencek, szerződések, kölcsönök, közös beruházások kötik egymáshoz az országokat. Eközben a munkásosztály egyes rétegei munkahelyről munkahelyre, országról országra vándorolnak. A helyzet néha kísértetiesen huszonegyedik századi. Mintha nem lennének már határok, mintha belakta volna az emberiség az egész földet.

Annyi biztos, hogy a magyar népgazdaság ipari fejlődése egyelőre még arányos, a havonta, évente elvégzendő, elvégezhető munka s a munkáskezek száma megközelítően egyensúlyban van. Az író mindig az emberekért szól, az emberekért perel. Így nyugodtabb, ha a Nitrokémia és az alumíniumipar munkásokat keres, mintha fordítva lenne, s a munka nélküli Balaton-parti parasztok állnának a gyárak kapujában éhesen, felvételre várva.

„Tennivalók februárban: …A szőlőben a trágyázást és a sima vesszők szedését be kell végezni. Enyhe időjárásnál a hó végén már a vesszők ültetése és a döntés is megkezdhető. Szárazabb és kedvező fekvésű helyen a nyitáshoz is hozzá lehet fogni. Új ültetésű szőlőkben a karókat beállítjuk. Az oltáshoz szükséges vesszőket most kell megválogatni és megszedni. Az eladásra szánt sima és gyökeres vesszőket a pincéből vagy veremből ki lehet szedni, és a csomagolást meg lehet kezdeni… A baromfiudvarban ebben a hónapban kezdetüket veszik a keltetési munkálatok. A tenyésztörzsre nagy gondot kell fordítani, hogy ebben az időben idegen kakasok ne kerüljenek a tyúkokhoz, különben a tenyészet tisztavérűsége csorbát szenved. Ebben a hónapban a ludakra is figyelmet kell fordítani. Ha észrevesszük, hogy a lúd nyugtalan, és szalmaszállal a csőrében ide-oda szalad, ez annak a jele, hogy fészket akar építeni, ezért előkészítjük a ludak tojófészkeit is, amelyek akkorák legyenek, hogy a lúd ott kotolhasson is…” – Ezt a szövegrészt a Kincses Kalendárium 1934-es kötetéből idézem. Hat évvel ezelőtt egy vidéki város szállodájában ébredtem. Február vége volt. Az ablakon nyers földszagot libbentett be a szél, s a szívem összeszorult. Felöltöztem, és kimentem az utcára. Lovas kocsik nyargaltak valahová, a kasban malacok visítoztak. A nyomukba szegődtem. Kijutottam a vásártérre. Éppen állat- és kirakodóvásár volt a helységben. Beálltam az egyik lacikonyha ponyvája alá, ettem, ittam, aztán végigjártam a vásárt. Bognárokkal, késesekkel, fazekasokkal alkudoztam, s végül a vásár szélére érkeztem, ahol a környék szegényei, ócskásai kopott és mocskos ponyváról kínálgatták a portékáikat. Volt ott minden. Rozsdás kulcs, csavarok, törött vaskerekek, kötözött famozsár, s mellettük könyvek is. Tankönyvek, kalendáriumok, regények. Megvettem négy könyvet. A Kincses Kalendárium 1931-es, 1933-as és 1934-es kiadását, továbbá egy érdekes művet, melynek a címe, azt hiszem, így hangzott: „A magyar írók Rákosi Mátyásnak”. Visszamentem a szállodába, és egész nap olvastam. A Kincses Kalendárium-ból megtudtam, hogy egy Merkur-év nyolcvannyolc, a Vénusz-év kettőszázhuszonöt, a Mars-év pedig hatszáznyolcvanhét napból áll. Megtudtam, hogy Argentínában és Ausztráliában januárban aratnak, Dél-Afrikában viszont novemberben. S megtudtam, hogy a mezei gazdának melyik hónapban mit kell cselekedni, hogy a családjával együtt boldoguljon. Irigykedve gondoltam a mezei gazdákra. Ez az irigység bizony nagyon korszerűtlen érzület volt, mert éppen a termelőszövetkezeti egyesítések időszakát éltük, s a régi típusú mezei gazdáknak már se hírük, se poruk nem volt. Mégis eszembe jutott nagyapám portája, faluja. Képzeletemben megjelent Szabó keresztpapa háza, kertje. A kútgém, a pajta, az istálló. A kert lenyúlott a patakig. A kertben gondozatlan körtefák, szilvafák, barackfák ácsorogtak szerteszét, és valamilyen csodára vártak. A fák alatt fű nőtt és csalán, amit a libák, kacsák eléggé kedveltek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a gyümölcsét eladja, vagy kifőzze pálinkának… Elvadult kert volt, de tágas, árnyékos, nyugalmat adó. A kert végében csörgedező patak bőséges vizet adott a zöldségeskert locsolásához. A konyhakertet harminc éve is, minden falusi háznál komolyan vették. A patak vize Pali bácsiék kertje alatt derékig ért. Zöldes tükrén molnárkák siklottak kákatőtől kákatőig, s többnyire egy béka torkában fejezték be a mutatványukat. Szabó Pali bácsiék magtalanok voltak. Öregségükben bizonyos Böske nevű helyi lány volt a segítségükre. Ez a lány örökölte aztán a házat, kertet és a földeket. Végül csak a ház és a kert maradt az övé, mivel a földek a falu közös birtokába, gondozásába kerültek. Szabó keresztpapáék kertje ma is úgy él az emlékezetemben, mint egy zöld oázis, pedig kusza, gondozatlan kert volt. Álmomban néha izgatottan lépkedek az elhanyagolt fák alatt, s a patakot keresem, de a patakot nem találom. A csalán vörösre marja a lábam szárát, s a pókhálók kifeszülnek az arcomon. Hasonlóan vágyódom Bertha Pali bácsiék házába, kertjébe is. A ház fehér volt kívül-belül. A konyha keskeny ablakából ki lehetett látni a mezőre. A kékeszöld messzeségben a Marcal sejlett, s a folyón túl Szegvár. Sok furcsa alkonyatot néztem végig ebből a keskeny falusi ablakból. Az udvar… Kopár volt… Vagy mégsem? Kút, egy nagy körtefa, aprójószág, ház, kocsiszín, istálló… Egyszer unokatestvéremmel a szénapadláson akartunk aludni… Holdvilág volt… Mocorgott alattunk a széna. Kinéztünk a padláslikon, s láttuk, hogy a vályogfalon két fehér állat mászik felfelé… Két menyét… Ott volt a tanyájuk a szénában… Az udvar végében pajta állt, s a pajtán túl kezdődött a gyümölcsös. Körtefák, almafák, ringlófák… A kert végében egy tó volt, valójában verem. A neve is verem volt: Földverem. A tóban kendert áztattak a parasztok, s a nádasban boszorkányok laktak. Ez a kert s ez a ház is vonz, mint a mágnes. Miért? Ki tudja… S a földek… Nagyapám szép búzaföldjei a Szállas alatt s a rétjei Csényében… A föld fogja az embert. Vajon meddig fogja, hány nemzedéken át?

Régen minden megérte, ma semmi. Az újságokban állandóan azt olvasom, hogy mindenre ráfizetünk. Ráfizet a termelőszövetkezet a tejtermelésre, ráfizet a gyár a gépgyártásra, s az egész népgazdaság ráfizet valamire. A népgazdaság persze ezer és ezer tevékenységet, szórakozást, foglalatosságot dotál… Nem vagyok közgazdász, nem tudom követni. De nem is értem. Akár az éhséget… Erről is állandóan értesülök. A föld lakosságának a fele éhezik, napjainkban is milliók halnak étlen. Nem értem. Mivel egy kataszteri hold közepesnél rosszabb földön meg lehet termelni negyven mázsa burgonyát vagy tizenkét mázsa kukoricát… De ha egy családnak a birtokában csak négyszáz négyszögöl föld van, azon is megtermelhető tíz mázsa burgonya vagy három mázsa kukorica. A magyar mezőgazdasági szakemberek szerint egy három-négyszáz négyszögöles háztáji kert egy öttagú család minden gyümölcs-, zöldség- és főzelékszükségletét képes fedezni. Attól tartok, hogy azokon a tájakon, ahol éhen halnak az emberek, a közepesnél rosszabb a föld, vagy nem értenek a földműveléshez. Az is előfordulhat, hogy nem szeretnek dolgozni. De maradjunk itthon. Az éhhalál itt senkit sem fenyeget. Magyarországon 1971-ben a búza átlagtermése 17,7 mázsa volt, a kukoricatermés pedig valóságosan európai rekord, hiszen minden magyar állampolgárra, a csecsemőktől az aggastyánokig, 450 kilogramm jutott belőle. A közgazdászok, agrárszakemberek persze mindettől nem hatódnak meg. Figyelnek, számolnak. Naponta felvetődik a kérdés: mi éri meg inkább, ha eladjuk a kukoricát, vagy ha a takarmányt megetetjük a csirkékkel, libákkal, s azokat adjuk el? Ez a korszerű árutermelés világa, légköre. Itt a föld már nem föld, hanem a gazdaság termelési eszköze, a liba, borjú, kukorica, a virág, a hal és a mezei vad, egyaránt áru. Nehéz belehelyezkedni ebbe az áruközpontos légkörbe. Nehéz, de elkerülhetetlen. Az én szellemem még a nagyapám szűk, egyszerű gazdaságában bolyong. Harminc éve még minden megérte. Vagy talán fel sem vetődött, fel sem vetődhetett, hogy megéri-e vagy nem? – De a kicsi és közepes parasztgazdaságok akkor mégiscsak léteztek, s szinte öntudatlanul átvészeltek minden bajt, minden gazdasági válságot, háborút vagy inflációt. Ezek a gazdaságok mindenből az önellátásra törekedtek, s csak a felesleget vitték piacra. A felesleg árából adót fizettek és ruházkodtak. Ipari termékre alig volt szükségük. Egy-egy kapa, kasza húsz évig is kiszolgált. A kovács a laposvasat egy fölöntő búzáért élezte, s a tej ára általában fedezte a só, cukor, petróleum, gyufa, cérna, tű és a kocsikenőcs árát. Esztendőről esztendőre felszántották a földeket, bevetették búzával, rozzsal, kukoricával. Répát ültettek, krumplit, mákot, mindent, ami csak kellett. Amikor aztán zöldből sárgába váltottak a mezei színek, megkezdődött a termés betakarítása. Sok volt a munka és fárasztó. Megérte-e az erőfeszítés? Nem tudom… Talán megérte, hiszen a népes családot eltartotta a föld. S a föld, a falusi életforma nyugalmat, biztonságot is adott az embereknek. Soha nem felejtem el a régi, falusi estéket. A mozdulatot, ahogy nagyapám leemelte az ágasfáról a zsétert, ahogy a macskák vernyákoltak, s szaladtak utána az istállóba. S a szertartást, ahogy nagyanyám fejés után elszűrte a tejet. Pedig harminc éve már a kisparaszti életforma felett megkondult a vészharang. Csak a kondulásokat nem értette a falusi nép, vagy pedig félreértette.

Az Amerikai Egyesült Államokban 1910-ben még 6.361.502 farmgazdaságot tartottak nyilván, 1950-ben már csak 5.382.162-t, majd 1964-re a farmok száma 3.152.618-ra csökkent. Egy-egy farm földterülete viszont az 1910-es nagyságrendhez viszonyítva a háromszorosára nőtt. Jelenleg az USA kereső népességének mindössze hat százaléka él a mezőgazdaságból, de ez a hat százalék az ország kétszázmillió lakosa számára szinte minden fontos élelmiszert megtermel, s ezen túl még nagy volumenű exporttal is jelentkezik a világpiacon. Alapkérdés tehát, hogy a mezőgazdasági munkás ereje és munkaideje hogyan hasznosul, értékesül. Ez pedig minden esetben az üzemszervezés, gépesítés, kemizálás, valamint a piaci felvevőviszonyok függvénye. Mindez nem amerikai találmány, nem újvilági ördöngösség. A korszerű gazdálkodás, üzemszervezés vágya Európában is megszületett. Az egyik legnagyobb álmodó éppen Magyarországon, a Balaton-partján lakott. Festetics György grófra gondolok, aki 1797-ben megalapította Európa első mezőgazdasági főiskoláját, a Georgikont. Festetics György kilencszáz holdas tangazdaságot adományozott az iskolának, s az élére Nagyváthy Jánost állította, a tudós professzort és szakírót. Nagyváthy János írta az első magyar nyelvű mezőgazdasági szakkönyvet, A szorgalmatos mezei gazdá-t. Festetics és Nagyváthy álma a szakszerű rentábilis hazai mezőgazdálkodás volt. Az álom első fele már életükben megvalósult, hiszen a Georgikon fél évszázados fennállása alatt több mint ezerötszáz képzett szakembert adott az országnak. Az álom második fele csak napjainkban teljesül, most sem mindenütt.

Mi történt Keszthelyen a 18. század végén s a 19. század elején? Érdemes néhány adatot idézni Richard Bright angol orvos és geológus 1815-ös útinaplójából: „Most visszatérek a gróf keszthelyi intézetére. Még azon délelőtt folyamán, amikor a gróf magunkra hagyott, elmentünk a Georgiconba. Az épületben tantermek, szertárak, mindenféle gyűjtemények és az ösztöndíjasok szobái sorakoznak. A földszinten béresek laknak családjaikkal. Mindegyiknek külön lakása van. Ez nagy haladás a magyar gazdaságokban általánosan uralkodó azon szokáshoz képest, hogy a cselédeket mind egy nagy szobába telepítik, hol az egyik család az egyik sarokban tanyázik, a másik a másikban és így tovább, minden elkülönítés vagy elvonulási alkalom nélkül. A Georgiconban számos kisebb szoba van, amely egy nagy terembe nyílik. Mindegyikben egy-egy család lakik. A szobákat két kemence fűti; ezek a külső teremben állnak, s a lakók itt főzik ebédjüket, s melegítik vizüket. A nagy terem egyúttal műhely is, amelyben mindenféle bognár- és kádármunka készül. Megnéztük a növénytani és a veteményes kertet, a magyar és külföldi gazdasági szerszámok gyűjteményét, majd megtekintettük a gróf nemesített bikáit és a hatalmas aklokat… A mezőgazdaság elméletének és gyakorlatának előmozdítására alapított ezen intézet célja az, hogy hasznos és tanult gazdasági tiszteket és számvevőket képezzen a művelt osztály fiaiból és egyszerű szakmunkásokat és felügyelőket a parasztság fiaiból, de egyúttal módot adjon a birtokosoknak is arra, hogy olyan ismeretekre tegyenek szert, amelyek révén megjavíthatják az ország gazdasági érdekeit. Azért a tanulók, akik a Georgiconba járnak, kétfélék: a gróf ösztöndíjasai és a gróf uradalmaitól független tanulók. Az előbbiek az intézet részéről teljes ellátást élveznek; számuk nyolc-tíz. A többieket vagy gazdáik, földesuraik, esetleg szüleik küldik ide, vagy maguktól jönnek azon szándékkal, hogy gazdákká vagy gazdatisztekké képezzék ki magukat…” – Mit tanítottak Nagyváthy Jánosék a fiataloknak? Újra idézem Bright doktor útinaplóját. „A Georgicon iskolája különféle tagozatokra oszlik. A tagozatok a következők: 1. Az általános gazdasági iskola a gazdasági elmélet és a vele kapcsolatos tudományok részére. 2. Jogtudományi iskola a gazdasággal kapcsolatos, továbbá a földesúr és a parasztság között fennálló viszonyból folyó jogi kérdések számára. 3. Gazdasági népiskola a parasztság részére. 4. Az erdészetet és vadászatot érintő tudomány minden ágát felölelő iskola. 5. Lovásziskola és a lovagló iskola. 6. Háziasszonyképző leányiskola.” – A keszthelyi gondoskodás sokoldalúságát bizonyítandó idézem még a hároméves leányiskola második évi anyagát. – „A gazdasággal kapcsolatos eljárások és háztartási ismeretek. Az első vizsgálat: a különféle készítmények és a velük kapcsolatos eljárások. A zöldség és gyümölcs kiválogatása és felhasználása, a borkezelés, a zöldségfélék feldolgozása, a főbb kereskedelmi növények termesztése, a fanemek és a fa gazdaságos felhasználása. A második vizsgálat: a hús és a hal besózása élelmicikk gyanánt való eltevése céljából, bizonyos állati részek felhasználása, vaj-, sajt- és faggyúkészítés, gyertyaöntés, szappanfőzés, a különféle prémek, szőrök, serték és tollak felhasználása, a méz, viasz, selyem és az állatvilág egyéb terményeinek előállítása és felhasználása. A harmadik vizsgálat: a gyúlékony ásványok előállítása és alkalmazása, a tégla-, mész- és gipszégetés, a kőfaragás, a kő és a föld alkalmazása, üveggyártás, sótermelés; szóda-, salétrom-, timsó-, kénsav- és vasgálic-készítés.”

Mennyi mindent kellett hajdanában tudni az asszonyoknak… Mennyi gyakorlatilag hasznosítható eljárást és módszert tanítottak a híres keszthelyi iskolában… Csodálkozik az ember, megcsóválja a fejét, de aztán hirtelen eszébe jut a mai Keszthely, s azonnal érzi a kontinuitást. Festetics és Nagyváthy János erőfeszítései nem múltak el nyomtalanul, a Georgikon szelleme ma is él. A Georgikon örökösei tanulnak, élnek és dolgoznak Keszthelyen és a Balaton körül, a hírneves, eredményes állami gazdaságokban. A Keszthelyi Agrártudományi Főiskola évente hetven új tanulót vesz fel, s öt év alatt tudós vezetőket, agronómusokat formál belőlük. Keszthelyen nemcsak főiskola van, hanem Mezőgazdasági Technikum is. Azt hiszem, a Georgikon szellemében született meg a balatonfüredi Szőlészeti Szakközépiskola, valamint a balatonboglári Kertészeti Szakközépiskola, s az ugyancsak boglári Szakmunkásképző Iskola is. A szellem ereje, a biztos szakmai tudás korszerű nagyüzemeket hozott létre a Balaton mindkét partján. A tó északi oldalán főleg termelőszövetkezetek alakultak, a délin leginkább Állami Gazdaságok. A Balaton környék három legnagyobb Állami Gazdaságának a központja a déli parton van. A Balaton Nagyberki Állami Gazdaság központja Balatonfenyves, a Balatonboglári Állami Gazdaságé, ahogy a nevében is van, Boglár, a Badacsonyi Állami Gazdaság központja pedig Balatonvilágos. Hogyan élnek, hogyan dolgoznak ezekben a gazdaságokban az emberek? A tó partján utazgatva, barangolva mindegyik gazdaságban megfordultam, mindegyik központban beszéltem valakivel a vezetők közül. Elsőként talán a Nagyberki Állami Gazdaságról mondanék el néhány dolgot, mivel földrajzilag ez esik legközelebb Keszthelyhez.

Először egy sertésgondozóval ismerkedtem meg, de nem a munkahelyén, hanem a Határárok partján. Ha jól emlékszem, ez még 1969-ben történt. Szeptember vége volt, s az idő kezdett hűvösödni. A berek szélén, a Határárokban horgásztam. Ez a Határárok valójában egy hat-nyolc méter széles csatorna, ami a berek vizét gyűjti össze, s a fenyvesi nyomócsatornán át a Balatonba juttatja. A másik végén viszont időnként a Bugaszegi halastóval is összeköttetésbe kerül, így ebben a nevezetes vízben a keszegen, sügéren és csukán kívül a ponty is előfordul. Már fogtam vagy húsz darab keszeget, amikor a vörhenyes bajszú, alacsony, gumicsizmás ember megjelent. Megállt mögöttem, nézte a szerelékemet, a vizet s a meder fenekére süllyedt növényzetet. Jó öt perc múlva szólalt meg:

– Kapik?

– Meglehetősen – mondtam.

A vörhenyesbajszú belábalt a sarjúba, aztán az egyik szétzilált boglya alól előhúzta a horgászbotját. Házilag készített alkalmatosság volt drótgyűrűkkel, vastag damillal, durva tárolóorsóval. Nekicihelődött a horgászatnak, vizsgálódott. Főleg a berek belseje felé kémlelt talányos, gyanakvó arccal. Az erdősáv valójában eltakarta a berket, így csak az előkandikáló őzeket s a felrebbenő fácánkakasokat lehetett időnként megpillantani, de a láp furcsa világát nem. Persze, bent álltunk már a berekben mi is, hiszen Fenyves szélső házai mögött minden átmenet nélkül kezdődik a nedves, mély fekvésű mezőség. De azért én is befelé tekingettem, Csiszta-puszta és Buzsák felé. A vörhenyesbajszú megvárta, míg megakasztok egy kisebb keszeget, aztán újra megszólított:

– Ez éppeg jó lenne az én horgomra. Csukázni akarok.

– Fogja, magának adom – mondtam, és a markába csúsztattam a ficánkoló halat.

– Maga nem csukázik? – kérdezte.

– Nem… Csak ezt a kis keszegezőt hoztam magammal…

– Van itt csuka jócskán…

– Gondolom. Maga helybeli?

– Itt dolgozom e… A disznóknál vagyok… – mondta, s a tenyerével a nyomócsatornán túlra intett, ahonnan a szél időről időre tömény trágyaszagot hordott a berek fölé. A vörhenyesbajszú közben feltűzte a csalihalat a horgára, és bedobta a vízbe. Hallgattunk egy darabot, aztán én törtem meg a csendet:

– Jó helye van?

– Meglehetős… Pénz van, illetményföld is. Tudja, mi volt itt azelőtt?

– Mi előtt?

– 1953 előtt… Rabgazdaság… De most már rendes állami gazdaság ez is.

– Ezt nem tudtam idáig. Mondja, mekkora ez a gazdaság?

– Jó nagy, sok a kukorica, a takarmányrépa. Marhákat tartunk, disznókat és lovakat is. A lovakat Pusztaberényben nevelik. De tudja, ez a lápi föld soha nem lesz rendes. Volt olyan év, hogy háromszor kellett a cukorrépát elvetni…

– Elöntötte a víz?

– Nem öntötte el… Csak jön egy vihar, és elkezdi hordani a kotust. A kotus aztán leborotválja a répát…

– Mi az a kotus…?

– Hát ez e, a lápi főd – mondta a vörhenyesbajszú, s a csizmája sarkát belevágta a partoldalba. – Nézze meg, milyen tele van kagylótörmelékkel és törött csigaházakkal. Amikor ezt elkezdi hordani a szél, se állat, se ember nem állhatja. A répát, kukoricát pedig leborotválja. Télen meg nagyobb hideg jön innen a berekből, mint a Balaton felől. Mélyebben van, mint a Balaton színe. Azt mondják, hogy legalább egy méterrel mélyebben fekszik ez a berek. Még a vadak sem állhatják. Ha bejön a tél, az őzek, nyulak behúzódnak a falu szélére. Amikor Táskán laktam, oda is behúzódtak az állatok.

– Róka van itt?

– Tíz éve még volt, hogy most van-e? Az Ördöghöt kellene megkérdezni, a fővadászt.

– Ördögh…?

– Ördögh Tibor. Bent lehet megtalálni az irodán…

A vörhenyesbajszú három szép csukát fogott, én pedig kétkilónyi keszeget. Azóta sem horgásztam a berki csatornán… De sokszor eszembe jut. Nem is a csatorna, inkább csak a nyers lápszag s a kékesszürke délután, a buja növényzet s a csend, ami vastagon áradt Buzsák felől.

1970-ben bekopogtam a Nagyberki Állami Gazdaság központi irodájának az ajtaján. Koncz István igazgatót kerestem. Kiderült, hogy külföldön van. A szürkére festett ajtók előtt toporogva eszembe jutott Ördögh Tibor fővadász, de őt is hiába kerestem. Egy jóindulatú agronómus aztán elkalauzolt a személyzeti osztály vezetőjéhez, Csóka Annához. A legjobb helyre, mert Csóka Anna a gazdaságnak szinte minden adatát fejből sorolta.

A Balaton Nagyberki Állami Gazdaság 1950-ben alakult, s 1953-ig valóban rabgazdaság volt. Több mint tizennyolcezer holdon gazdálkodnak, uralkodó a berki láptalaj, de rendes ásványi talajú földjeik is vannak. A gazdaság főprofilja az állattenyésztés, de gabonát, kukoricát és szálastakarmányt is termelnek. Kukoricát például kettőezerötszáz katasztrális holdon vetnek évente, s nagyon jó a termésátlaguk. A gazdaság 1960 óta nyereséges. Egyébként Koncz István előtt a Nagyberki Állami Gazdaságnak nyolc igazgatója volt már. Koncz István 1953 óta áll a gazdaság élén.

– Mi a legjellemzőbb a gazdaságra? – kérdeztem Csóka Annát.

– Mi nem kapálunk, hanem vegyszerezünk, s a gépesítés is igen nagyfokú nálunk. Az ötvenes években kétezernél több dolgozója volt a gazdaságnak, de ahogy aztán erősödtek a termelőszövetkezetek, úgy mentek az emberek hazafelé. Most is előfordul, hogy a legjobb szerelőinket, akiket mi taníttattunk ki, egyszerűen elviszi valamelyik vállalat, például a fenyvesi TEFU kirendeltség. A balatonszentgyörgyi téesz is elvitt hat jó szakmunkásunkat. Jelenleg a gazdaságnak nyolcszázötven állandó dolgozója van, de a családtagok a csúcsidőben besegítenek.

– És mennyit keresnek az emberek?

– Megyén belül az Állami Gazdaságok közül nálunk a legmagasabb az átlagkereset – mondta Csóka Anna.

Megtudtam aztán, hogy ez az átlagkereset 1969-ben 1927 forint volt. A tehenészetben 3000, a baromfitenyésztésben 2000, a kertészetben általában 1800 forint az emberek havi keresete. Az alkalmazottak havonta átlagosan 2241 forintot keresnek. Ezenkívül a munkateljesítmény és a szociális helyzet arányában minden dolgozó 600–1200 négyszögöl illetményföldet kap. A gyerekes családok évente 150 liter tejet is kapnak. A gazdaság dolgozói Balatonfenyvesen, Buzsákon, Táskán, Somogyszentpálon, Kéthelyen, Keresztúron, Lengyeltótiban és Sári-pusztán laknak. A Nagyberki Állami Gazdaság két munkásszállást is fenntart, egyet Imre-majorban, egyet Pál-majorban. A gazdaság dolgozói közül 324-en szolgálati lakásban laknak, 400-an pedig a saját családi házukban. A szolgálati lakások három, kettő- és egyszobásak. A dolgozók kilencven százaléka az utóbbi húsz évben építette a házát. A gazdaság természetesen támogatja az építkezéseket. Évente tízszer százezer forint kölcsönt nyújt a munkásainak a gazdaság. A százezer forintból hatvanezret az OTP, negyvenezret pedig a gazdaság kölcsönöz. Ha a ház felépítése után még tizenöt évig a gazdaságban marad a dolgozó, akkor elengedik neki a százalékot.

A Nagyberki Állami Gazdaság dolgozóinak az átlag életkora negyvenöt év. Az összes illetményes dolgozó kilencvenöt százaléka betanított munkás, harmincöt százalékuk tanult, képesített szakmunkás. A műszaki vezetők ötven százalékát a gazdaság nevelte, s huszonhét százalékuk fizikai dolgozóból lett vezető. Érdekes adat még a párttagság számaránya. A Nagyberki Állami Gazdaságban az állandó dolgozók tíz százaléka párttag. A műszaki személyzet negyvennyolc százaléka, az adminisztrációnak pedig huszonkilenc százaléka tagja a pártnak.

Mindezek után még két kérdést tettem fel Csóka Annának:

– Hogyan élnek itt az emberek? Okosan vagy bután? Hogyan szórakoznak? Isznak vagy inkább a Balatonra járnak?

– Itt az emberek kiközösítik maguk közül azokat, akik isznak. Egyforma erejű, becsületű emberek szeretnek együtt dolgozni. És itt nagyon spórolnak az emberek. Ha nem takarékoskodnának, nem épült volna fel ilyen sok családi ház. A lakások berendezése jó, a legtöbb helyen butángázzal főznek. A gyerekeket szépen öltöztetik, és sok helyen még szépirodalmi könyvekre is költenek: Főleg persze ott, ahol a családban két-három kereső is van. A Balaton-part hatása nagy. Mások a gadánypusztaiak, és mások azok, akik itt élnek a víz partján. A fiatalok nyáron a Balatont bújják, télen a klubházban jönnek össze, s tévét néznek, vagy olvasnak, játszanak. S ott a mozi is. Van, aki utazgat, van, aki minden szabad idejét a háztáji gazdaságában tölti, hogy ezzel is növelje a család jövedelmét.

– Van a gazdaságnak olyan gondja, ami összefügg az általános társadalmi gondokkal?

– Van… A gazdaság szolgálati lakásainak tíz százalékát már nem a mi dolgozóink lakják. Tőlünk kiléptek, s a lakásban bent maradtak… Ez természetesen főleg a Balaton-parton fordul elő – mondta Csóka Anna.

Sokáig terveztem, hogy később, alkalmas időben megkeresem Ördögh Tibort, s a berek vadállományáról, a helyi vadászati és vadorzási szokásokról is kifaggatom. De az idő elsodort. Nem sikerült megtalálnom a nagyberki fővadászt. Talán majd később, nyugalmas időben, feladatok sarkallása nélkül… Azt hiszem, van abban valami nagyszerű, hogy az ember a tudomány segítségével úrrá lett sokezer hold láptalajon, s a vízi pocok helyén most kukoricát termel. De ha arra a szeptemberi horgászatra gondolok, s a csatornán túl elterülő néma világra, azt kell gondolnom, hogy a láp és az ember küzdelme még nem fejeződött be. Koncz István igazgató s a gazdaság nyolcszázötven dolgozója nem kényelmesedhet el a Nagyberki Állami Gazdaságban. Ha néhány évig nem tisztítanák a csatornákat, ha a földet nem tömnék esztendőről esztendőre szerves trágyával, a kukorica és a cukorrépa helyét újra elfoglalná a sás, a kaporfű, a zsombékos lápi világ.

Őszi ködben érkeztem Balatonvilágosra. Alsótekeresnél jobbra letértem a főútvonalról, de még jó fél óráig bolyongtam a gidres-gödrös utakon, mire rátaláltam a gazdaság központi irodájára. A ködtől félig vakon léptem a szobába, s meglehetősen értetlenül, mivel fogalmam sem volt róla, hogy a Badacsonyi Állami Gazdaságnak miért Balatonvilágoson, tehát a Balaton túlsó partján van a központja. Dr. Radnóti István igazgató fogadott (azóta a Veszprém megyei tanács elnöke már), és sietősen, de nagyon pontosan, precízen tájékoztatott mindenről.

A Badacsonyi Állami Gazdaság nyolc és félezer katasztrális holdon gazdálkodik. A területéhez tartozik a fűzfői gyári műúttól Alsóőrsig, Csopakig minden állami szőlő és föld, továbbá az összes vulkanikus eredetű hegy déli lejtője, beleértve ebbe a Somlóhegy déli oldalát is. Ezeken a területeken borszőlőt termelnek, Aligán viszont étkezési szőlőt és szőlőszaporítóanyagot; Alsótekeresen díszfákat, rózsát, komlót, s itt működik a gazdaság híres faiskolája is. Tihanyban levendulát, zsályát és vörös bort termelnek. Három éve kezdték meg a híres apátsági szőlő rekonstrukcióját. A gazdasághoz ezenkívül szántók és a dolgozók illetményföldjei tartoznak még. Az Állami Gazdaság a Balatonfelvidéken a papok és a grófok örökébe lépett. Badacsony, Tihany és Akali a papoké volt, Szigliget az Eszterházyaké, Alsótekeres pedig Slikker Sándoré.

A Badacsonyi Állami Gazdaság ezerkettőszáz embernek ad állandóan kenyeret, de a nyári csúcsidőben a munkások száma eléri a kétezerkétszázat is. A terepviszonyok miatt a gazdaság gépesítése minimális, s az intenzív kultúra egyébként is sok emberi munkaerőt igényel. Nyaranta a gazdaság munkáját KISZ-építőtáborok segítik: egy egyetemi tábor, egy lánytábor és egy nemzetközi tábor.

A gazdaság dolgozóinak 1700 forint az átlagkeresete. Az adminisztratív dolgozók és az éjjeliőrök általában 1200, a traktorosok, technikusok pedig 3000–4000 forintot keresnek havonta. A családtagok számától függően minden állandó dolgozó 600–1200 négyszögöl illetményföldet kap, melyet a gazdaság számukra ingyen felszánt, s a terményt ősszel hazaszállítja. A nyereségrészesedés átlagosan egyhavi kereset. Ezenkívül a gazdaság célprémiumokat és minőségi prémiumokat fizet a munkásainak. A prémiumok összege esetenként 800 és 1000 forint között váltakozik. Nemrég az Állami Gazdaságok húszéves fennállása alkalmából hatvannégy embert tüntettek ki és jutalmaztak egyhavi fizetéssel. Ez a hatvannégy ember húsz éve dolgozik az Állami Gazdaságok üzemeiben.

A gazdaság nagyon sok dolgozója lakik szolgálati lakásban vagy munkásszálláson. A szolgálati lakás havi bére harminc és hetven forint között váltakozik, a munkásszállás viszont havonta csak húsz forintba kerül, s ezért fürdési lehetőséget, világítást, valamint ágyneműt is kapnak. Az üzemi koszt ára tizenkét forint egy napra. A kedvezményes tüzelőakció keretében mindenkin segítenek, aki igényli. A tüzelőhöz a gazdaság dolgozói olcsóbban jutnak hozzá s a szállítás kedvezményes vagy ingyenes. Az építkezőknek a Badacsonyi Állami Gazdaság is segít. Évente kilenc-tíz családi ház építéséhez nyújt a gazdaság százezer forintos kölcsönt. Ahol erre mód van, a telket is jutányosan bocsátják az építkezők rendelkezésére, a legtöbb esetben csaknem ingyen. A gazdaság évente százhétezer forintot költ segélyezésre s félmillió forintot jutalmazásokra.

Beszélgetésünk végén a következő kérdést tettem fel Dr. Radnóti István igazgatónak:

– Milyen előnyei származnak a gazdaságnak abból, hogy a földjei üdülőterületen vagy annak közvetlen közelében fekszenek? A Balaton, gondolom, jó üzleti lehetőség?

– A Balaton közelsége csak gondot jelent, előnyt nem. Nehéz a szőlőinket megvédeni a turistáktól… Nagy gondunk, hogy üzemi úthálózat nem áll rendelkezésünkre, így erőgépeket kell közlekedtetnünk a rendes országúti személyforgalomban. A tántorgó, italos emberek a hegyi utakon is akadályozzák a mozgásunkat. Aztán a vegyszerezés… Sokszor olyan mérget használunk, hogy a szőlőből a saját dolgozóinkat is hetekre ki kell tiltani. De a turistáknak, nyaralóknak nem adhatok ki külön utasítást. A Balaton persze a dolgozóink pihenése szempontjából nagy lehetőség. A horgászegyesületünknek például kétszáz tagja van… – válaszolta Dr. Radnóti István.

A korszerű, nyereséges mezőgazdaságról szőtt évszázados álmok Balatonbogláron már teljesültek. A bogláriak Festetics és Nagyváthy János legmerészebb álmait is túlszárnyalták.

Boglárra 1970-ben egy napfényes őszi délután kopogtam be. A gazdaság helyzetéről és a munkások életkörülményeiről Trunko László, a munkaügyi osztály vezetője tájékoztatott.

A Balatonboglári Állami Gazdaság 1950-ben alakult, azzal a céllal, hogy a pusztuló magyarországi szőlőkultúra rekonstrukciójához szaporítóanyagot állítson elő. A gazdaság teljesítette a feladatát, s közben maga is erős kertgazdasággá növekedett. Jelenleg a bogláriak 5126 katasztrális holdon gazdálkodnak, területükből 1617 hold szőlő, 1466 hold pedig gyümölcsös, a többi szántó, rét, legelő. Bogláron réges-régen elővették a ceruzát és számolni kezdtek. Miután megállapították, hogy az értékesítési árakat a világpiaci árak meghatározzák, s az árak emelkedésére nem lehet számítani, nekiláttak az önköltség csökkentésének. A magas önköltség fő oka az alacsony termésátlag volt, így legelőször a hozamok növelésére törekedtek. Öntözni kezdték a szőlőt és a gyümölcsösöket, majd pedig hatalmas műtrágya adagokat injekcióztak esztendőről esztendőre a növényzet alá. Mindezt a korszerű üzemszervezéssel és magas fokú gépesítéssel egészítették ki. A gazdaságnak tizenöt lánctalpas traktora van, hatvankét Zetorja, harmincegy darab tehergépkocsija, kamionja, dömperje és három autóbusza, hogy csak a legfontosabbakat soroljam fel. Az ötvenes évek végén egy mázsa szőlő önköltsége ezer forintba került, de ezt a költségszintet 1968-ban már mázsánkénti háromszázhatvannégy forintra szorították le. Közben a munkaóraráfordítás is csökkent. A hatvanas évek elején egy mázsa termék előállítására általában hatvan-hetven munkaórát fordítottak, de 1968-ban már csak tizenöt munkaórát mázsánként. Ez természetesen a gépesítés eredménye. A jó munkaszervezés, gépesítés és kemizálás eredménye az is, hogy a gazdaság gyümölcstermelése is nyereséges.

A Balatonboglári Állami Gazdaság 1877 munkásából 1269 állandó dolgozó: Az állandó dolgozók közül kettőszáznyolcvannak a gazdaság ad szolgálati lakást. A boglári és a rágnicai szállóban egyszerre ötszázötven embert tud elhelyezni a gazdaság. Ezeket a szállókat a gyümölcsszüretelés idején KISZ-fiatalok lakják. A boglári gazdaság éppen úgy, mint a Nagyberki vagy a Badacsonyi Állami Gazdaság, százezer forintos kölcsönnel segíti a lakásépítő dolgozóit. Bogláron évente tizennégyen kapnak ilyen kölcsönt. A gazdaság dolgozói közül egyébként kettőszázhetvenen laknak Bogláron, a többiek Szemesen, Lellén, Lengyeltótiban, valamint a kisebb falvakban és majorokban. Bogláron az emberek keresete a végzett munka arányában alakul. Természetesen itt is vannak prémiumok, jutalmak, segélyek, mint a többi Állami Gazdaságban.

A boglári gazdaság állandó dolgozói közül négyszáznegyvenhatan rendelkeznek szakmunkás-képesítéssel, s a keresetük ennek arányában magasabb is, mint a betanított dolgozóké. A gazdaságban egyébként hetvennyolc műszaki szakember dolgozik, s a hetvennyolcból huszonnégy mérnök. Azt hiszem, a korszerű és eredményes gazdálkodásnak ez a kulcsa. Nagyváthy János a keszthelyi Georgikon élén ezért küszködött. De a Georgikon csak ötvenegy évig állt fenn. A szabadságharc idején Kossuth Lajos hívására katonának álltak a keszthelyi diákok. Amit a Georgicon tantermeiben s a kilencszáz holdas mintagazdaságban elkezdtek, azt folytatják ma a Keszthelyi Agrártudományi Főiskolán, s folytatják a Balaton-part nagy gazdaságaiban.

Néhány fejezettel ezelőtt említettem már, hogy 1971 májusában meglátogattam Móricz Lászlót, a balatongyöröki termelőszövetkezet elnökét. Az olvasó talán még arra is emlékszik, hogy éppen takarították az elnök irodáját, így a murvával felszórt, vakítóan fehér udvaron, bíborszínű fotelokban ültünk. A történetet csak félig mondtam el. Javaslom, hogy menjünk vissza még egy órányi időre a termelőszövetkezet udvarára.

Ülünk a bíborszínű fotelokban, és hunyorgunk. A poharunkban törkölypálinka hullámzik, az udvaron s a kerteken, mandulásokon túl pedig a Balaton. A víz ezüst lobbanásai bezuhannak az udvarra, áthatolnak rajtunk, s az épület oldalán fehéren felizzanak. Mögöttünk emberek állnak. Néhányan poharat tartanak a kézben, mások oldalra húzódva figyelik, hogy mi történik a bíborfotelok körül. Nem történik semmi. Bámuljuk a májusfát, az udvart, a szomszédos parókia zöldellő fáit s időnként egymást. Eszembe jut, amit az emberek meséltek: „A Móricz Lacin nem lehet kifogni… Előfordult, hogy a téesznek nem volt készpénze, de nem számított. A tagok megkapták a fizetésüket, mert Móricz a saját zsebéből kifizette a járandóságot. Házra gyűjt tíz esztendeje, de még nem kapott bele az építkezésbe. Ha bajba jut a téesz, csak hazamegy a betétkönyvért, és fizet…” – Nézem az arcát. Borostás, fáradt… Nem mondhatnám, hogy kiöltözik a hivatal tiszteletére. Gumicsizmában van, keki nadrágban s ingben. Körülbelül velem egyidős, harmincöt-harminchét éves. Kicsit morózus, határozott, gyanakvó, töprengő… Mezőgazdasági technikumot végzett. Az erdészetnél dolgozott, aztán hazahívták a falujába. Hazatért. Van néhány találmánya, újítása. Most éppen a szőlőtelepítést forradalmasította… A szövetkezet paphegyi szőlőjében nem szálvas után rakják az oltványt, hanem valamilyen réselő, motoros bányász szerszám nyomában. A munka így gyorsabb, csak a vasnyárs gyakran eltörik. Jönnek is az emberek egyre-másra, vasat és tanácsot kérni. Tisztelik. Csendben kivárják, amíg válaszol, megnyilatkozik.

Isszuk a törkölyt. Úgy tűnik, Móricz örül, hogy megkerestem. Én is örülök a találkozásnak, s annak, hogy ilyen tetterős fiatal férfi áll a györöki termelőszövetkezet élén. A pillantásom közben a háztetőkre siklik. Nádtetők, cseréptetők, bádogtetők. Alattuk konyhák, szobák, verandák. Hirtelen eszembe jut egy régi vendégeskedés. Mikor is? Talán 1959-ben… M. Z.-ék verandáján ültünk. Az oszlopokra felfutott a csótánybab, s a piros virágfürtök az asztal fölé lógtak. Bort ittunk és beszélgettünk. Otthon voltak a fiatalok is, és éppen arról szőtték a szót, hogy a szőlőt el kellene adni, mert úgy hallani, hogy jön a téesz, és akkor mindent elvesznek.

– Nem lesz itt téeszcsé – ingatta a fejét M. néni.

– Mindenütt bevezetik a téeszt – érveltek a fiatalok.

– Majd csak megsegít az Isten – mondta M. néni.

Ez a „majd csak megsegít az Isten” a beszélgetés állandó refrénje volt.

Ahogy most tetőről tetőre siklik a pillantásom, M. nénire gondolok. Bizony, nem segítette meg az Isten. De nem ám! Balatongyörökön is megszervezték a termelőszövetkezetet. M. nénivel nem törődött az Isten… Bár… Ha jobban belegondolok, lehet, hogy M. nénit mégiscsak megsegítette az Isten… Mert ugye, ha az Isten akar M. néninek segíteni, ezt nemcsak egyféleképpen teheti. Úgy is segítheti, ha megalakul a téesz, s előfordulhat, hogy a téeszen át jobban is tud segíteni, mint egyébként. Móricz Lacihoz fordulok:

– Mikor alakult meg itt a téesz?

Móricz a tűző napba sandít, aztán tűnődve, lassan elősorolja az adatokat:

– 1961. február 1-én alakult. A neve Balatongyöngye téesz lett. A földterületünk 886 katasztrális hold, ebből 205 szántó, 100 hold szőlő, a többi rét, legelő. Egy kőbányánk is van.

– Hány tagja van a szövetkezetnek?

– Nem sok… 108 tagunk van, de ebből csak 48 dolgozik, plusz még 10 családtag és 32 alkalmazott.

– A falu lakossága, úgy tudom, több mint nyolcszáz…

– Több… De az őslakosság csak ötszáz fő, a többi nyugdíjas vagy szellemi foglalkozású.

– Mennyit keresnek nálatok az emberek?

– A Balatongyöngye téesz az utóbbi két évben fizetés szempontjából a keszthelyi járásban első. Tízórás munkanap átlagára nálunk 102 forint 50 fillér jut. Az emberek éves keresete kétszáz munkanap körül 18 000 forint. A háztájit progresszíven, a ledolgozott munkanapok arányában osztjuk ki. A kötelező munkanapok száma a férfiaknak évente 150, a nőknek 100 nap. A kötelező munkanapokra 800 négyszögöl háztájit adunk, ennek fele szőlő, fele szántó. A háztáji földterület nagysága a kötelező munkanapokon felül ledolgozott, minden újabb hat nap után 100 négyszögöllel emelkedik. A felső határ 1600 négyszögöl.

– Adósságotok van?

– Hat év alatt tízezer forint állami támogatást vettünk igénybe. Lényegében állami támogatás nélkül dolgozunk. 1970-ben saját erőből több mint egymilló forintot ruháztunk be – mondja Móricz László, aztán lehajtja a maradék törkölyt. Én is így teszek.

Úgy gondolom, M. nénit mégiscsak megsegítette az Isten. A faluban egy rentábilis termelőszövetkezet gazdálkodik, s a közös munka arányában körülbelül akkora darab háztáji földet lehet visszakapni, amekkora M. néni egész szőlője volt. A Balaton környékén mindenütt az a gyakorlat, hogy akinek eredetileg is volt szőlője, az a saját szőlőjét kapja meg a háztájiba.

Olyan termelőszövetkezet természetesen nincs, amelyik mindenkinek, a falu minden lakójának tetszik. Ez Balatongyörökön is így van. Alig léptem ki a termelőszövetkezet udvarából, máris megállított valaki:

– Hol járt?

– A termelőszövetkezetben – mondtam.

– Ezek aztán megérik a pénzüket… Zöldell a búza a földjükön, pedig még el sem vetették. Ehhez mit szól?

– Hogyan zöldellne?

– Úgy, hogy aratáskor kipergett nekik a szem, aztán ősszel meg beleszántották a földbe… Múltkor meg robbantanak a kőbányában, s tudja, mi történt? Leröpült az egyik közeli háznak a teteje… – így.

Lehet, hogy beszántották a kipergett szemet, az is lehet, hogy lerepült valamelyik háznak a teteje, de mindez a gazdasági eredményeken nem változtat. A tények s a számok nem hazudnak. A Balatongyöngye Termelőszövetkezetben egy tízórás munkanapra átlagosan 102 forint és 50 filléres kereset esik. Ez jó kereset, s ott van, ezenkívül még a háztáji is.

A györöki vasútállomáson jó érzéssel, megnyugodva várakoztam a vonatra. Az abszurd, álomszerű kép – a termelőszövetkezet fehérkavicsos udvara, a bíborszínű plüssfotelok, a késéles tavaszi fény, s az emberi arcok, mozdulatok határozott egyértelműsége – elkísért utamon. Ma is őrzöm ezt a fényözönben úszó balatongyöröki metszetet.

De mi a helyzet a szomszédos termelőszövetkezetekben? Tíz kilométerrel odább vagy harminccal? Hogyan alakult az élet az északi part falvaiban?

1971 nyarán a balatonszepezdi Magyar Tenger Termelőszövetkezetbe is ellátogattam. Pontosabban: átsétáltam az erdőn, ami Szepezdet és Viriusz-telepet elválasztja, és bekopogtam a gazdaság irodájába. Szepezdre ugyanis én már nem ellátogatok, hanem hazamegyek. A hegyoldalban van egy kis szőlőskertem, aprócska présházzal, ahol évente heteket, hónapokot töltök. A Balaton partján számomra Balatongyörök és Keszthely a múlt, Balatonszepezd és Füred a jelen. Ha kiállok a présház elé, végiglátok az egész hegyoldalon, számba vehetem a zárt kertek sorát, a háztáji szőlőket s a termelőszövetkezet kukoricását és szőlős tábláit is. Az útról beköszönnek az emberek, vetnek egy-egy pillantást a szőlőmre, aztán megnyugodva tovább ballagnak. Ki az erdőre, ki a pincesor felé, vagy a hegyen át Monoszlóra, Zánkára, Fürdőre. A termelőszövetkezet szőlészeti brigádvezetője, Szőllősi Gyula, jobb kéz felől a harmadik szomszédom. Naponta tízszer is látom, ahogy kis motorkerékpárján felbukkan a völgyből, s a rossz vízmosásos úton a pincéje elé himbálózik. Köszönünk, biccentünk minden alkalommal. Hetenként, kéthetenként megállunk az úton, és váltunk néhány szót az időjárásról, a munkáról, a falusi élet örömeiről és keserveiről. Aztán megy mindenki a maga dolga után. Szőllősi egész nap az emberek után jár, hol itt bukkan fel, hol amott. Ellenőriz, utasításokat ad, mindenről tud, mindenütt ott van. Alsó szomszédom a termelőszövetkezet egyik legjobb szőlőmunkása, Szalai Kálmán. Öreg, roskatag nádfödeles házban lakik. Még ma is petróleummal világít a családjának, pedig körülötte már minden házba bevezették a villanyt. De Szalai Kálmán nem sokat törődik a villannyal. A munkának, a hegyoldalnak él… A háztáji szőlője neki aztán tényleg háztáji, mert közvetlenül a háza mellett van. Pontosabban a termelőszövetkezet háza mellett, mert az épület valaha vincellérház volt, s a nagy társadalmi átrendeződés után a közös gazdaság örökölte Szalai Kálmánnal együtt. Ha akarok, ha nem, minden szót hallok a kertemben, ami a szomszédos présházak előtt elhangzik. A termelőszövetkezet minden örömét és baját is meghallottam, még mielőtt kíváncsi lettem volna egyre is. Ezek az örömök és ezek a bajok az elmúlt évek során a táj részévé váltak, életem természetes közegévé, mint ahogy a nádfedeles házak is a táj részei, s az emberek is, akik a házakban laknak. Ezeken a vízmosásos hegyi utakon mindig botladozik néhány vidám vagy haragos paraszt. Énekelnek vagy káromkodnak. Az énekük is szép, a káromkodásuk is. Jól illenek a tájba. A táj itt kinyílik. Szepezd a Balaton hosszának éppen a felére esik, így Keszthely felé is, Tihany felé is hatalmas, tengernyi vizet lát maga előtt az ember. A falu fölé védő koszorúként magasodik a Fülöp-hegy két erős nyúlványa, az Öreg-hegy és a Bálint-hegy. Ha a hegygerincen átkel valaki, tavakra bukkan. Előbb a Nyálas-tó mocsaras partjára érkezik, aztán a Hegy-tavat leli meg a Bálint-hegy alatt. Ezek a sekély tavak a vaddisznók dagonyázó helyei. Beveszik magukat a sás és a káka közé, és röfögnek, nyögnek a gyönyörűségtől. Igazuk is van, szép dolog vaddisznónak lenni. A tavakon túl már a Káli-medence kezdődik sok szép kukoricással, vetéssel, krumplifölddel. De maradjunk az Öreg-hegy innenső oldalán. A szem akarva, akaratlanul a vízre téved, aztán átkel a kéklő messzeségen és a somogyi parton vizsgálódik. Szemes, Lelle és Boglár mögött esőre hajló tavaszi, nyári időben alacsony hegyeket lát az ember. A gyakorlatlan szem a parton sejti ezeket a hegyeket, de ez csak káprázat, illúzió. Ezek a hegynek látszó dombok a Balaton déli partjától húsz-harminc kilométerre emelkednek, s az északi lejtőikről éppen csak látszik a Balaton.

Balatonszepezd valaha halászfalu volt. A szélső házak s a víz között lapályos, kavicsos partszegély húzódott. A halászbokrok szabadon jártak-keltek a víz s a parti házak között. 1910-ben aztán megépült az északi vaspálya, s örökre elválasztotta a falut a Balatontól. Szepezd a vízre támaszkodott. A falu határa is sokkal kisebb volt, mint Zánkáé. Szepezd felett az erdős hegytető ma is Zánkához tartozik. A szepezdiek halásztak, a zánkaiak vadásztak, s a vadat és halat egymás között csereberélték. Úgy is mondhatnánk ma, hogy a két falu gazdaságilag kiegészítette egymást. A zánkai és szepezdi téesz ma is közös, s talán ebből született az a gondolat a járási tanácsnál, hogy a két falut közigazgatásilag is egyesíteni kellene, zánkai közös tanáccsal. Az egyesítés nem sikerült. A szepezdiek mindent megtettek az egyesítés ellen, s azt hiszem, igazuk volt. Szepezd ma nyaralóhely, s földrajzilag nem Zánkával, hanem Révfülöppel képez egységet. Zánkától szakadékos völgyek, terméketlen kőtengerek és erdők választják el. Zánka bent van a hegyek között, Szepezd a vízparton. Révfülöppel viszont egybekapcsolták a vízvezetékét (ezért nincs a kánikulai nyári napokon Szepezden ivóvíz), egymásba torkollnak a parton és a hegyoldalban az útjaik, mi több, a két település a közbeeső, áthidaló Szepezdfürdő révén kezd egybeépülni. A mélyebb és fájóbb ok azonban az anyagi, gazdasági szférában keresendő. A jól működő szepezdi termelőszövetkezetnek nagy emberi és gazdasági megrázkódtatást okozott, amikor a lényegesen gyengébb, adósságokkal terhelt zánkai termelőszövetkezettel egyesítették. A szóbeszéd szerint nagyon sok termelőszövetkezeti földet kellett ahhoz Szepezden parcellázni, hogy ezeket az örökölt adósságokat a téesz kifizesse. S alighogy túlestek ezeken a költségeken, Zánkán megkezdődött az úttörőváros építése. A parasztok Szepezden is, Észak-Amerikában is, Spanyolországban is gyanakvó közgazdászok. S Szepezden ennek a gyanakvásnak van bizonyos tapasztalati alapja. A falu minden felnőtt lakosa tudja, hogy a községfejlesztési alapot csak addig költhetik a saját falujukra, amíg nincsenek összekapcsolva egy nagyobb testvérrel, ahol több a gond. Zánkán most rengeteg a gond. Az üdülőhelyi gondokat egyébként sem Szepezden, sem Zánkán nincs kedve a helyi lakosoknak, parasztoknak finanszírozni. Egyik faluban sem ott akarnak az emberek köves utat, cementes járdákat, üzleteket építeni, ahol az az üdülőhelyi forgalomnak kedvezne. A hazai szegénység a vezetést azonban arra kényszeríti, hogy az idegenforgalmi üzlet érdekében a Veszprém és Somogy megyei őslakosság érdekeit másodlagosan kezelje. Ezt meg lehet csinálni, de a következményei minden faluban és minden városban jelentkeznek. Mivel nálunk szocialista demokrácia van, a falvak választott vezetői mindent megtesznek a saját falujuk, településük érdekében. A tanácselnökök, tanácstagok és párttitkárok, továbbá a helyi Népfront-szervezetek kiállnak az őslakosság érdekeiért. Bátor kiállásukkal gyakran zavarba hozzák a járást s a megyét is.

Szepezd őslakossága valaha halászokból, néhány önálló gazdából, nagyobbrészt pedig cselédekből, napszámosokból, agrárproletárokból állt. Szepezd ugyanis Pallagy tábornok birtoka volt. A falu életében az első nagyobb átalakulást Viriusz Vince lesencei bérlő megjelenése okozta. Viriusz értett a szőlőhöz, s az ő irányításával kezdtek a faluban oltványokat előállítani. De a szőlőnél is jobban értett az idegenforgalmi üzlethez, ami abban az időben elég meglepő dolog volt. Nagyréttől Szepezdig az egész partsávot s az erdős domboldalt Viriusz Vince parcelláztatta, s a Viriusz-telepi vasútállomást is ő alapította. Az állomás hosszú ideig feltételes megálló volt, majd néhány évvel ezelőtt megszűnt. A parti villasor azonban ma is őrzi Viriusz Vince nevét.

A termelőszövetkezet irodája valaha kastély lehetett vagy úriház. Hatalmas okkersárga tömbje messzire látszik a hegyoldalban. Az épület és a környezete mostanában elég gondozatlannak tűnik. 1971 nyarán, napfényes, kánikulai délelőttön kopogtam be az irodába. Kertész József elnököt kerestem, akinek Szőllősi Gyulával már üzentem, hogy szeretném meglátogatni. Kertészt nem találtam, kint járt valahol a zánkai határban, így Zsoldos Zoltán, a termelőszövetkezet főagronómusa fogadott.

A tágas, hajdani úriszoba most úgy néz ki, mint egy kémiai laboratórium. A fiatal agrárszakember íróasztala mögött egy hatalmas vizsgálóasztal áll, tele lombikkal, pipettával, vegyszerekkel és a borászati vizsgálatokhoz szükséges eszközökkel. Zsoldos Zoltán a szűken vett agronómusi teendőkön kívül saját maga végzi a szükséges talajvizsgálatokat s a borászati elemzéseket is.

Gondterhelten, de barátságosan fogadott. Minden kérdésemre készségesen, részletesen válaszolt. Mondatai nyersek, szakszerűek voltak, a hajlékonyság s a szépítő szándék hiányzott mondatfűzéséből. Amint megszólalt, azonnal a lényegre tért

– A szepezdi termelőszövetkezet 1949-ben alakult. A zánkai termelőszövetkezet két évvel később, 1951-ben, majd 1956-ban feloszlott. A zánkaiak 1959-ben alakultak újra. 1965-ben a két termelőszövetkezet Magyar Tenger néven egyesült. A szepezdi termelőszövetkezetnek 600, a zánkainak 1000 holdja volt.

– Az egyesítés előtt mennyit ért Szepezden egy munkaegység, s mennyit Zánkán?

– Az egyesítés előtt Szepezden 60 forint, Zánkán pedig 35 forint volt egy munkaegység értéke. 1965-ben az egyesítés után 50 forintos munkaegységet fizettünk, 1970-ben már 60 forintot, 1971-ben pedig áttértünk a készpénzfizetésre. Most a bér kilencven százaléka teljesítménybér s tíz százaléka órabér. A fizetett szabadság feltétele 250 tízórás munkanap ledolgozása. Ezért tizenkét nap szabadság jár, plusz az évek számának arányában egy-egy újabb nap.

– Mennyi háztáji földet kapnak a szövetkezet tagjai?

– A háztáji föld használatának feltétele a férfiaknál 185 tízórás, a nőknél 150 tízórás munkanap. Ezért kapnak 600 négyszögöl szőlőt vagy 1000 négyszögöl szántót. Amelyik családban több dolgozó tag is van, itt kiegészítjük ezt a földterületet még 200 négyszögöl szőlővel vagy 400 négyszögöl szántóval. Aki hozott be szőlőt a belépéskor, azt kapja vissza a háztájiba. Ez főleg Zánkán van így. Szepezden agrárproletárok laktak, nekik nem volt szőlőjük. Most saját gazdáik lettek, de az az igazság, hogy nem mindenki becsüli meg a háztájiban kapott szőlőt… Ezekről a háztáji szőlőkről még annyit érdemes tudni, hogy amelyik zárt kertbe esik és a tag hozta be, az örökölhető is. Amelyik szőlő nem behozott, az viszont megvásárolható – mondta Zsoldos Zoltán.

A számok jól jelzik, hogy Szepezden szigorúbb, fegyelmezettebb a termelőszövetkezeti élet, mint Balatongyörökön. Györökön a háztáji föld feltétele a férfiaknál 150, a nőknél 100 munkanap, Szepezden viszont a férfiaknál 185, a nőknél 150 munkanap. Az is igaz viszont, hogy ezért a többletmunkáért Szepezden nagyobb darab háztájit adnak, hiszen a szőlőterület felső határa nem 400 négyszögöl, hanem 600, egy fő teljesítményére számolva. Mindez jelzi a szövetkezeti gazdálkodás demokratizmusát, hiszen egyik helyen sem előírt normák szerint gazdálkodnak és jutalmaznak, hanem a közgyűlés határozata szerint. Különbség persze a földterületből s a dolgozók létszámából is adódhat…

– Mennyi a dolgozó tagok száma Szepezden? – kérdeztem.

– A tagságunk összlétszáma 202 fő… Ebből nyugdíjas 76… Sok még az idős, beteges ember is… Az a helyzet, hogy az igazolt betegség ledolgozott munkanapnak számít, s ezekkel a napokkal el lehet érni a kötelező munkanapok számát, ami után a háztáji jár. Közben a tag a betegség ideje alatt táppénzt is kap.

– Hogy élnek itt az emberek, mennyit tudnak évente megkeresni?

– Ha a nyugdíjasokat is beleszámítjuk, az egy főre eső éves kereset nálunk 16.700 forint. De nagy a szóródás. Egy traktoros általában 36–40 ezer, a gépkocsivezető 40–50 ezer, az állatgondozó 35–40 ezer, a juhász 32 ezer, a gyalogmunkás 23–26 ezer forintot keres évente. Egy-egy egész család átlaga általában 90–100 ezer forint. S ehhez jön még a háztáji. Tavaly például 1200 hektoliter bort vásároltunk meg a tagoktól 1.600.000 forintért. A falu szociális helyzete a régebbi időkkel összehasonlíthatatlan. Jól élnek, vásárolnak…

– Tartozása van a termelőszövetkezetnek?

– Van. 2.200.000 forint hosszúlejáratú kölcsönt vettünk fel a szőlőfeldolgozó és a borpárló építésére. Ez nem is mind hosszúlejáratú… Ebből 900.000 forint középlejáratú kölcsön. Rövidlejáratú nincs. Évente tartalékoljuk a szükséges összeget.

– És mennyi a szövetkezet saját vagyona?

– 17 millió forint álló- és forgóeszközben, de ez a szám a föld értékét nem tartalmazza. Pontosabban csak annyit, amennyit már megvásároltunk. Most a közvetlenül a falu belterületéhez csatolható földeket felparcelláztuk. Ötvenkét parcellát vágtunk ki, négyszögölét 250 forintért adjuk. Ebből a borfeldolgozóra felvett hitelt akarjuk visszafizetni.

– Hogyan gazdálkodnak, mi hozza a jövedelmet?

– Ami a szőlőből származik, az stabil. 117 katasztrális hold a termő szőlőnk, 40 hold a fiatal telepítés. 1975-ig négy lépcsőben még 50 hold szőlőt akarunk telepíteni. Magasművelésű, korszerű fajtákat: Irsai Olivér, Sauvignon, Tramini… A kőbányánk évente 600 ezer forintos bruttó bevételt hoz, a murvabányánk 300 ezer forintot. Ezeknek körülbelül a fele tekinthető tiszta bevételnek. A homokbányánk tisztán hoz 50 ezer forintot, az építőbrigádunk tisztán 100 ezer forintot, a fuvarozó részlegünk három teherkocsival, fogatokkal tisztán 250 ezer forintot, de ha a munkagépek jövedelmét is ideszámítjuk, akkor a fuvarozó részleg évente 435 ezer forint tiszta jövedelmet hoz. Van még 23 hold zöldségesünk, hajtatóházakkal, alagutas fűtéssel, ötszáz négyzetméter hollandi ágyással. Ez a részleg minimális nyereséggel dolgozik. Tavaly 530 ezer forint volt a bruttó bevételünk, de csaknem ennyi volt a kiadásunk is… Talán 60 ezer forint ha maradt tisztán…

– Ez alig érthető… Itt a Balaton mellett kell a zöldség és a gyümölcs. Piac is van…

– A nyereség elmaradásának az oka az, hogy a felvásárlási árak alacsonyak. Tőlünk 60 fillérért vették át a káposztát és 2 forintért adták az üzletekben. Most 2 forintért veszik a korai káposztát és 4 forintért adják az üzletekben… Ezért 12 holdat elveszünk a kertészetből, és szőlőt telepítünk oda is.

– Gyümölcs?

– Hetvenholdas gyümölcsösünk van, őszibarack az egész. Ez sem rentábilis. Olyan alacsonyak a felvásárlási árak, hogy képtelenek vagyunk belőle kijönni. Tőlünk az őszibarack kilóját 1 forint húszért, esetleg 2 forintért veszik át. Így nincs értelme a munkának.

– És a többi föld…?

– Hatszáz hold szántó… Négy aranykorona értékű földek, ahol a gabonafélék átlagtermése 4–7 mázsa. Rozsot, zabot, búzát termelünk. Ez is ráfizetéses. De csinálnunk kell, mert parlagon nem hagyhatjuk ezeket a földeket sem. Közben takarmánnyal próbálkozunk, mert 180–200 szarvasmarhát és 400–600 juhot tartunk állandóan. Bárányokat is hizlalunk. A szarvasmarha-állományunkból 50 darab a tehén, a többi növendék és hízó. Jelenleg úgy vásároljuk a takarmányt… A tejgazdaságunk is ráfizetéses, de kell a szőlőhöz a trágya… Van még ezen kívül 300 hold erdőnk Zánka és Szepezd határában, van hozzá egy erdészünk Antal János személyében. Hát ez az erdő csak arra jó, hogy a tagok igényét kielégítse.

– Gondok vannak?

– Sok gondunk van… Itt van mindjárt a gépesítési gond. Szovjet típusú traktorokat nem lehet kapni, pedig nekünk ide a hegyoldalba erős traktorok kellenének. Az AGROKER szóba sem áll velünk, alkatrész nincs, s ha van, drága. Egy 750x120-as teherautó-gumi idáig 1480 forint volt, most nemrég 2514 forintra emelkedett az ára. Anélkül hogy jobb lenne, vagy másforma lenne… A növényvédőgéphez egy szelep 200 forintba kerül… És a növényvédőszerek… Ahányszor megjelenik a piacon egy újabb típus, az mindig drágább, mint az előző, ugyanolyan rendeltetésű és hatású szer. Az árakkal nem lehet lépést tartani. A felvásárlási árak közben csökkennek. 295 forint a búza felvásárlási ára, s a 30 forintos adókedvezmény megszűnt… Mindenütt óriási az árrés, nem tudom, ki teszi el… És nagyok az adók… Bormérésnél 29 százalék az adó. Ez minket is, és a nyaralóközönséget is érinti. Nekünk hét bormérésünk van. Most 28–30 forintért adjuk a bor literjét. Olcsóbban is tudnánk adni, ha nem lenne ilyen magas az adója. De ha a saját járművünk viszi a saját borunkat a pincétől a kimérés helyére, a jármű is külön adóra köteles. Ha a saját járművünk bort szállít, az összfuvarköltség 12 százaléka adó.

– Úgy látom, azért bírja a szövetkezet a tempót, s az emberek megtalálják a számításukat.

– Megy azért a munka… Nálunk most már iparszerű termelés folyik… A tagok jól érzik magukat. Minden héten egy szabadszombat jár nekik… Ilyenkor dolgoznak a háztájiban… Menjen be egy házba… Mindenütt gépesített háztartásokat talál – mondta Zsoldos Zoltán a Magyar Tenger Mezőgazdasági Termelőszövetkezet főagronómusa.

Mielőtt benyitnék valamelyik szepezdi házba, közbevetőleg elmondanék néhány dolgot, felsorolnék néhány országos adatot. Igaza van-e Zsoldos Zoltánnak? Nehezebb ma a termelőszövetkezetekben gazdálkodni, mint öt-tíz évvel ezelőtt? Mindjárt leszögezhetem, hogy igen, igaza van. A jövedelmező mezőgazdasági termelés, jól tudjuk, alacsony felvásárlási árak mellett is megvalósítható, de csak akkor, ha a termelés szerkezete valóban korszerű, s a gépesítés magas fokán áll. Nálunk erről egyelőre még nem beszélhetünk. Ezt az is bizonyítja, hogy 1971-ben a lakosságunknak még mindig 23,1 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik, míg a korszerű gazdálkodásáról híres Dánia lakosságának csak 18, az Egyesült Államokénak 6, Angliáénak pedig csupán 4 százaléka. Magyarországon a mezőgazdasági termelőszövetkezetek 1967-ben 44,1, 1970-ben pedig 59,3 milliárd forint halmozott mezőgazdasági értéket állítottak elő, saját jövedelmük mégsem nőtt ennek arányában. Ennek az a magyarázata, hogy időközben a termelési költségek is emelkedtek. 1967-ben még 1000 forint termelési érték előállításához 850 forint ráfordításra volt szükség, 1970-ben már 951 forintra. A költségek három év alatt 37,5 milliárd forintról 56,4 milliárd forintra emelkedtek. A termelési költségek emelkedésének csak az egyik oka az ipari árak emelkedése, a másik ok a szövetkezeteket terhelő állami elvonások növekedése. 1967-ben az összes magyarországi termelőszövetkezettől csak 2 milliárd 416 milliót vontak el, 1971-ben viszont már 6 milliárd 222 millió forintot. Mindez egy gazdasági korszak végét s egy új megjelenését jelzi. A magyar népgazdaság az alakuló, politikai és gazdasági nehézségekkel küzdő termelőszövetkezeteket másfél évtizeden át kölcsönökkel, hatalmas összegű segélyekkel támogatta. A türelmi idő véget ért. Tíz-tizenöt év alatt, ahol az emberek igazán akarták, megerősödött a termelőszövetkezet. Ahol az értelem és a jóakarat szövetkezett, ott ennyi idő alatt kiválasztódtak a vezetésre alkalmas emberek, s a szövetkezeti demokrácia megfelelő helyre emelte őket. Gazdasági szakembereket, mérnököket, agronómusokat taníttatni is lehetett ennyi idő alatt, nemhogy alkalmazni, felfogadni. Elérkeztek az önállóság évtizedei. Ahol van erő, jóindulat és tehetség, meg lehet kezdeni a bizonyítást. Ez persze nem lesz könnyű, hiszen a magyar népgazdaság nyitott, s az árszínvonalat a világpiaci árak alakulása is befolyásolja.

S most térjünk vissza a faluba. Az elmúlt évek során sok szepezdi házban megfordultam. Jártam olyan házakban, ahol minden gépesítve volt, s olyanokban is, ahová még a villanyt sem vezették be. A villany és a vízvezeték a legnagyobb falusi áldás. Ehhez hasonlatos még a butángáz palackok s a motorkerékpárok megjelenése és elterjedése is. A falu lakossága ma sokrétű. A falvakban ma is élnek szegény emberek, olyanok, akik a felszabadulást nincstelenül érték meg, s az elmúlt huszonhét évben sem szereztek semmit. Sem házat, sem kertet, sem hasznos konyhai gépeket. Ezek az emberek általában öregek, betegesek, ügyetlenek, igénytelenek és szerencsétlenek. A falu lakosságának a nagyobbik fele, talán a háromnegyed része nem ilyen. A törekvő parasztemberek s a mezőgazdasági bérmunkások, agrárproletárok mind vitték valamire, ha törekedtek valami jobbra, többre. Szepezden is sok az új ház, mint szerte Magyarországon. Aki nem épített újat, az a régit kibővítette, korszerűsítette. A falu parti részén minden házban van víz, villany, sok helyen fürdőszoba és vízöblítéses vécé is. A termelőszövetkezeti gépészek, traktorosok, iparosok, s persze a közeli ipartelepekre járó szakmunkások is, korszerűen felszerelték már a konyhájukat, lakásukat. A televízió elterjedése s a butángáz palack használata általános. A butángáz palack már a hegyoldalban, a régi vincellérházakban is megjelent, s a fiatal asszonyok nem győzik az általa szerzett kényelmet dicsérni. Kéthetenként, havonta a bolt előtt cserélik a palackokat. Mindenki tudja, hogy mikor érkezik a teherautó. Ilyenkor a kiürült palackokat biciklire, kétkerekű kocsira rakják, s a hegyoldalból vagy Fürdőről elindulnak a falu közepe felé.

Az életstílus átalakulásának egyik legszembetűnőbb jele a motorkerékpár. A motorkerékpár ezekben a kis Balaton-parti falvakban a megváltozott idők jelképe. Nem azért ünneplem ezt a pöfögő, kellemetlen hangot adó szerkezetet, mert a parasztoknak annyi pénze van, hogy meg tudják venni. Ennek lehet örülni, de ez még nem utal a megváltozott életritmusra. Azért dicsérem ezt a kétkerekű jószágot, mert a parasztok felfedezték a hasznosságát, praktikus használhatóságát. Nélküle a szétszórt termelőszövetkezeti táblákon a munkaszervezés szinte megoldhatatlan lenne. Az agronómusok, brigádvezetők egész nap motoron ülnek, s járják a hegyoldalakat, a sok rossz, keskeny utat a szövetkezeti földek és az iroda között. A tagok közül nagyon sokan motorral járnak dolgozni, délben motorral szaladnak haza ebédezni, s motorral ugranak be a szomszédos Révfülöpre vagy Füredre bevásárolni. Ezek a kis mokány motorok kezdve a legkisebbek közé tartozó Simsonokkal, s folytatva a sort a régi magyar Csepelekkel, Danuviákkal, s befejezve az új Jáwákkal, MZ-kkel – nagyszerűen bírják a hegyi utakat. Ezekkel a kis motorokkal a mai parasztember a legkeskenyebb szolgalmi utakon, gyalogjárókon is elmegy, de átvergődik a vízmosásokon, s szükség esetén a szántásokon is. Ami Szepezden feltűnő: nemcsak férfiak motoroznak, hanem az asszonyok közül is néhányan. Én a kertem előtt szinte hetente látok egy fiatalasszonyt, amint egy Simson Schwalbe nyergében nekirugaszkodik a hegyoldalnak, majd estefelé leereszkedik a vízmosásos lejtőn. Ez az asszonyka ráadásul mindig terével s másodmagával motorozik. A Simson motorborításán ül a kislánya, a csomagtartóra kötözve pedig zöldség vagy répalevél himbálózik. Mondhatom, olyan ügyesen ereszkedik le a meredek hegyi utakon, hogy bátran benevezhetne motocross versenyzőnek. A sok motorkerékpár a mai faluban a lovakat helyettesíti. A motorkerékpár éppen olyan keskeny úton, ösvényen is tud közlekedni, mint a ló. Minden hajdani lovas helyére egy motoros lépett. S ráadásul a motor tartása, ápolása egyszerűbb, mint lóé. A lovat akkor is etetni, gondozni kellett, ha nem közlekedtek vele. A motort csak akkor kell etetni, ha használják.

Ma a Balaton-parti falvak lakossága éppen úgy differenciálódik, mint a múltban. Csak a differenciálódás alapja nem a földtulajdon nagysága, hanem a képzettség, a szakma, a beosztás, továbbá a lakóház, a szőlő és a pince nagysága és milyensége. Azt gondolná az ember, hogy ilyen alapon nem jöhet létre jelentős rangbeli, vagyonbeli differenciálódás… Bizony létrejöhet. Nagy a különbség a között a parasztcsalád között, amelyik a háztájiban termelt bort minden évben eladja, s a között, amelyik megissza. Ez éves szinten már eleve tíz-tizenötezer forintos keresetkülönbséget jelent. Aki gondozza, jó karban tartja a szőlőjét, ott még nagyobb a különbség, ennek a számnak a duplája is lehet. Ahol új házat építettek, vagy a régit kibővítették, mód nyílik nyaranta a szobák kiadására… Ez családonként újabb tíz–húszezer forintos jövedelemkülönbséget jelent. Aki persze nem tartja rendben a házát, nem vezette be a vizet, az nem tudja kiadni a nyaralóknak a szobáit. Nagy szintkülönbségek adódnak a termelőszövetkezeti gépmunkások, traktorosok, sofőrök és a gyalogmunkások között is. Ez a különbség nemcsak anyagiakban mutatkozik meg, hanem magatartásban, a szellem élénkségében, könyvolvasásban, általános szakmai vagy akár politikai érdeklődésben is. Nagy a különbség azok között a paraszt családok között, amelyek teljesen a föld mellett maradtak, tehát a család minden tagja a termelőszövetkezetben dolgozik, s azok között, ahonnan egyik-másik gyerek eljár Füredre vagy Veszprémbe dolgozni, s kisvárosi iparos lett, szerelő, sofőr vagy kőmíves. Szellemi szintben s rangban még nagyobb a falu által is elismert különbség akkor, ha a család a gyerekeit nem szerelőnek, hanem mondjuk, mérnöknek vagy tanárnak taníttatta. Sok ilyen család van ma Balatonszepezden. A szülők érezhetően büszkék gyermekeikre, s azok szellemi rangjából legalább a hétvégeken s a nagy családi ünnepeken részt kérnek. Dicsekednek a gyermekeikkel, azok beosztásával, és sok esetben olyan sapkát kezdenek hordani, mint az értelmiségi fiúk, s arra is van példa, hogy a könyvekhez, a kultúrához is a taníttatott gyermekeiken át találnak el.

A falusi hierarchia elemzése során a falu politikai, állami és gazdasági vezetőiről is kell még beszélnem, azokról, akik a mai faluban a hatalom birtokosai. Az első, ami Balaton-parti barangolásaim során megragadta a figyelmemet, az ennek a hatalomnak a vitathatatlansága, véglegessége, vasbeton erőssége volt. Korábban, 1956 előtt a Balaton-parti falvakban is egymást váltogatták a tanácselnökök és titkárok. Sokuk alkalmatlan volt a vezetésre, csak a pillanatnyi politikai konjunktúra emelte őket a felszínre, s hamar eltűntek, alámerültek. Ezek az emberek nem minden esetben képviselték teljes felelősséggel a falu és az egész nép érdekeit. A nép tudta róluk, hogy bizonytalan emberek, s a hátuk mögött nagyon sok gúnyos, lekicsinylő megjegyzés hangzott el. Most nem Balatonszepezdről beszélek, hiszen Szepezd régi vezetői közül egyetlenegy embert sem ismertem. Általában beszélek a Balaton-környék vezetési viszonyairól. Az utóbbi években a falusi vezetőkről lekicsinylő véleményt nem hallottam. Arra volt eset, hogy a háta mögött szidták valamelyik tanácselnököt vagy téeszelnököt, de arra nem, hogy gúnyos megjegyzések kíséretében citálják a mondatait. A szakértelmüket, politikai illetékességüket ma senki sem vitatja. A falusi vezetők nagy többsége az ellenforradalom után, a konszolidáció időszakában került jelenlegi beosztásába. A beosztásukat csak a rátermettek tudták megtartani, mivel az állami és közigazgatási feladatok az utóbbi évtizedben a legnagyobb szakértelmet kívánták meg minden egyes falusi vezetőtől. A Balaton-parti falvakban ma a hatalom a választott tanácstagok, a termelőszövetkezet vezetői, valamint a társadalmi szervek vezetőinek a kezében van. Leszűkítve: a hatalom letéteményese ma a tanácselnök, a termelőszövetkezet elnöke, főagronómusa és egyik-másik brigádvezetője, továbbá a falusi pártszervezet titkára s a Népfront helyi elnöke. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a funkciók sokszor fedik egymást. Ugyanazok üléseznek a falusi tanácsban, mint a pártszervezetben és fordítva. Balatonszepezden például a téesz és a tanács vezetői képezik a pártszervezet gerincét, ráadásul a helyi tanító egyben a szepezdi tanács elnöke is. Balatongyörökön is hasonló a helyzet, a pártszervezet vezetőségébe a falu és a szövetkezet vezetői kerültek be. Balatonszepezden hosszú évekig Szőllősi Gyula volt a pártszervezet titkára, s egyben a téesz brigádvezetője. Jelenleg szőlészeti brigádvezető, pártvezetőségi tag és munkásőr is.

Szőllősi Gyulának nagy a tekintélye. Embert én még nem láttam vele vitatkozni, s azt sem hallottam, hogy a háta mögött bárki is megjegyzéseket tett volna rá. De azt látom, hogy időnként összeverődnek az emberek a kertem sarkánál, és Szőllősi Gyulával beszélgetnek. Néha én is csatlakozom ezekhez a beszélgetésekhez. Legutóbb a fagyosszentek idején álltunk a kert végében, s azt latolgattuk, elfagy-e a szőlő vagy sem? De csak részben. A fő téma a horgászat volt. Szőllősi Gyula nagy horgász, Varga Jóska is, én is… Voltak ott persze mások is, akik horgásznak vagy „halásznak” rendszeresen, de név szerint nem ismerem a fél hegyközséget. De most nem a halakról van szó, hanem a stílusról, a vezetők és a beosztottak egymáshoz való viszonyáról. Szőllősi mindenkit tegez, s Szőllősit is mindenki tegezi. Nagyokat röhögnek a társaságában, jól érzik magukat… De a tiszteletet röhögés közben is megadják… Nem hinném, hogy Szőllősinek ekkora személyi varázsa van. Azt hiszem inkább, hogy szilárd ember, a hatalom következetes megszemélyesítője, mai falusi vezető. S manapság a gazdasági vezetőkön sok múlik. A szepezdi téesz legnagyobb jövedelmét a szőlő hozza. Az éves kereset alakulása nagyrészt Szőllősi Gyula keménységétől, intézkedéseitől függ. Szőllősi Gyula mindezeken túl köztiszteletben álló szőlősgazda is. A falu közepén a háza mellett nagy belsőség birtokosa. Valaha, amíg az őszibarack kelendő cikk volt, barackfák díszlettek ebben a kertben. Amikor a baracknak leáldozott, Szőllősi minden érzelgősség nélkül kivágta a fákat, s a helyükre szőlőt telepített, méghozzá kordonos, széles művelésű, korszerű szőlőt. Legendák járnak a faluban szájról szájra, hogy Szőllősinek mennyi szőlője, bora termett. Ért hozzá, vitathatatlan. S közben a gyermekeit mind taníttatja.

És a Zsoldos család? Három Zsoldost ismerek Balatonszepezden, egy Zsoldos János nevű sofőrt, aki bizonyára távoli, oldalági rokona Zsoldos Jenőnek, aki hosszú évekig a falu tanácselnöke volt. Zsoldos Jenő ma már nyugdíjas. Alulról, a falusi nincstelenek közül indult el hajdan, s felküzdötte magát a vidéki értelmiség soraiba. Tanult s tanító lett. A Balaton-felvidék falvaiban évtizedekig tanította az apró emberkéket a betűvetésre, számolásra, hazánk történelmére. Áldozatos munkája nem maradt észrevétlen. Amikor közösségi érzelmű, vezetésre alkalmas emberekre volt szükség, a falu élére állították. Sokat tett a faluért, munkásságának sok nyomát őrzi Balatonszepezd. Zsoldos Jenő taníttatta a gyermekeit, ma az ő fia, Zsoldos Zoltán a helyi termelőszövetkezet főagronómusa.

Valaha, faluhelyen sokat suttogtak változásokról… Ma ilyen értelmű suttogás nincs. A konszolidáció óta a falusi vezetés hónapról hónapra, évről évre erősebb lesz. S a hatalom képviselői sok esetben színes, közismert személyiségekké nőnek fel.

Végül néhány gondolatot a háztáji földek gazdasági és politikai jelentőségéről is szeretnék elmondani. Meggyőződésem, hogy a magyarországi termelőszövetkezeti mozgalomban a fordulatot a bőkezű, igazságos háztáji földpolitika hozta meg. Az a pillanat, amikor a vezetés, a szocializmus fanatikus álmodóinak egzakt javaslatait összevetette az egyszerű, hús-vér emberek álmaival. Az a pillanat, amikor a „ne legyen neki” helyett a „legyen mindenkinek valamije” elv kezdett érvényesülni.

Gondoljunk csak vissza a Tanácsköztársaság időszakára. Ma már hibás politikai lépésként tartjuk számon, hogy a forradalom győzelmét nem követte azonnali földosztás… Sok helyen minden átmenet nélkül termelőszövetkezeteket és állami gazdaságokat kezdtek alakítani, s nem elégítették ki a magyar paraszt sok évszázados földéhségét. A felszabadulás után ez a földéhség a nagyméretű földosztással kielégült. Kielégült, de az emberek romantikus földszeretete máig tart. Manapság a nagyüzemi gazdálkodás elsőbbségét senki sem vitatja. Nem is akar ma senki kisparaszti gazdálkodásba kezdeni… Az emberek ma már csak egy kis kertre, gyümölcsösre vágynak, ahol a hétvégeken el lehet szöszmötölni, el lehet üldögélni a diófa alatt vagy a pincegádorban, s poharazgatni a szomszédokkal. Erre a kis zöld szigetre ráadásul nemcsak a falusi paraszt vágyik, hanem az ipari munkás és a mérnök is. Valójában egy életstílusról van szó… Évszázadokon át nézték a nincstelen agrárproletárok, cselédek, napszámosok, hogy a módosabb parasztok vasárnap délutánonként hogyan tarisznyáznak fel, s indulnak el a pincéjük felé. Meggyőződésem, hogy amikor a nincstelen szepezdi földmunkások a téesztől, munkájuk után és annak arányában kaptak egy darabka szőlőt művelésre, használatra, nagy történelmi igazságtevés történt. De a háztáji szőlők, pincék kiadása, visszaadása a középparasztok esetében is igazságos. Mód nyílott arra, hogy folytassák sok évszázados életformájukat, kövessék apáik, nagyapáik szokásait. A földből ma már ők is megelégszenek annyival, ami éppen a pince körül elfér. S az igazság másik oldaláról se feledkezzünk el… Amikor a falusi paraszt belépett a termelőszövetkezetbe, gyakorlatilag átadta a közösségnek a termelőeszközeit. Nem maradt sem lova, sem kocsija, sem szőlője. Ebben az átmeneti időszakban mások viszont, akiknek nem a földmívelés volt a főfoglalkozásuk, hanem mondjuk, orvosok voltak vagy írók, operaénekesek, tanárok, mérnökök, megtarthatták a szőlőjüket. Pedig náluk a föld nem is termelőeszköz volt, hanem passzió… Nagyon furcsának tartottam akkoriban, hogy egy parasztnak pontosan azért nem lehet a saját tulajdonában külön szőlője, mert a foglalkozása a földművelés. Mindez az új háztáji földpolitikával igazságosan megoldódott.

A háztáji földek s a kiskertek népgazdasági jelentőségét sem szabad elhanyagolni. A termelőszövetkezeti parasztság jövedelmének tekintélyes része származik a háztájiból. A háztáji földeken kívül hazánkban több mint másfél millió embernek van kisebb-nagyobb földtulajdona, kertje. Így a zöldségfélék 11 s a szőlő 30 százaléka terem országosan a háztáji és a házi kiskertekben. 1970-ben az ÁFÉSZ-en keresztül 70 ezer kerttulajdonos 400 millió forint értékű árut adott el, ugyanakkor a kiskertművelők 300 millió forint értékű gyümölcsöt, zöldséget maguk fogyasztottak el.

A magyar termelőszövetkezeti mozgalom jó úton halad. A parasztok általában elégedettek, nyugodtak. Adni bölcs dolog, adni jó politika.

Három éve, amikor Celinográdtól száz kilométerre, az egyik kolhoz gyűléstermében a vendégszerető kazah földmívesek kezembe adtak egy csupor erjesztett lótejet, azonnal megértettem őseinket, akik a rómaiak által meghonosított móri, mecseki és Balaton-környéki szőlőskerteket 896-ban, minden gyanakvás nélkül átvették, s folytatták művelésüket. A kumisz nagy cserépkorsóban állt az asztal közepén, tőle jobbra és balra egészben sült malacok illatoztak, s legszélrül hatalmas tálakban szőlő és alma. A mosolygó, biztató arcok láttán újra és újra belekóstoltam az erjesztett lótejbe, s hol a kazahokra, hol pedig a cserépkorsóra pillantottam. Akkor, két kortyintás között jutott eszembe, hogy őseink háza táján még csak nem is cserépkorsóban tartották a kumiszt, hanem bőrtömlőben, ami bizonyára tovább fokozta „zamatanyagát”. Őseink a barbár lakomák végén ilyen előzmények után töltötték tele először öblös fakupáikat borral, s itták fenékig. Így aztán nem csoda, hogy a bornak hamarosan kultusza támadt, s a szőlőművelés minden fortélyát igyekeztek megtanulni s átörökíteni nemzedékeken, évszázadokon át. A törökdúlás idején a nemzet egész léte, fennmaradása kérdésessé vált, de a bortermelés még ekkor sem szünetelt.

Ha az utas Almádi és Gyenesdiás között kipillant a balatoni gyors ablakából, mindenütt szőlőket lát, s a szőlőkben görnyedező, verejtékező embereket.

Megéri-e a nagy fáradság? Kik ezek az emberek? Miféle szőlők ékelődnek a nagy termelőszövetkezeti táblák közé? – Ezek a kérdések még akkor is felmerülnek az emberben, ha nem a vonat ablakából nézi a tájat, hanem mondjuk, a saját présháza elől, üldögélve, poharazgatva.

A gépi művelésre alkalmatlan, továbbá az utakkal, erdőkkel, épületekkel tagolt, szétszórt földek az utolsó tizenöt évben fokozatosan visszakerültek a magángazdálkodók kezébe. A nagy gazdasági kísérletezések során bebizonyosodott, hogy ezeken a magasan fekvő, szétszórt parcellákon nem lehet eredményes nagyüzemi gazdálkodást folytatni. Kézi, hagyományos művelésre azonban ezek a földek is alkalmasak, s bortermelésre pedig különösen. Az az igazság, hogy a köves, magasan fekvő táblákon jobb minőségű bor terem, mint a hegyaljában, a gépileg is művelhető földeken. Így aztán ezekből a parcellákból osztották ki a termelőszövetkezeti tagság háztáji földjeit, ezekből elégítették ki az ipari munkások kertigényét… Örökség, csereföld és adásvétel útján is sokan jutottak ilyen kis kerthez, háztáji parcellához. Ezek a földek általában nem nagyok, ritkán haladják meg a 600–800 négyszögölet. Az emberek többsége azonban csak 400–600 négyszögöllel rendelkezik. A termelőszövetkezeti tagok háztáji szőlői mellett vasutasok, tanárok, iparosok, orvosok, művészek és nyugdíjasok kis birtokai sorakoznak. A szepezdi Öreg-hegyen például, ha Zánka felől haladunk Révfülöp felé, akkor a háztáji szőlők közé ékelődve egy rendőrnek, a helyi plébánosnak és a falu nyugdíjas pékmesterének a birtokára bukkanunk, majd néhány iparos következik, aztán egy írónő szőlője közvetlenül az erdő alatt. Tőlem jobbra egy minisztériumi osztályvezető gazdálkodik ötszáz négyszögölön, azon túl egy győri villanyszerelő, egy budapesti kisiparos, majd néhány nyugdíjas idős ember szőlőskertje sorakozik.

Itt fent a hegyoldalban gyakran hallom a gazdáktól, hogy a szőlő a görbe hátú embert szereti. Bizony, igazuk van… Aki szereti a szőlőjét, és minden előírt munkát rendszeresen elvégez, annak a háta öt-tíz év alatt meggörnyed, meggörnyedhet. Hajnali négykor már csattognak a kapák a köves hegyoldalban, s este csak a teljes sötétség tudja az embereket kimozdítani a szőlőből. Különösen tavasszal, nyár elején sok itt a munka. Kezdődik a nyitással, metszéssel, hajtásválogatással, aztán folytatódik a kötözéssel, permetezéssel, s az újabb és újabb kapálásokkal. A fülledt, peronoszpórás időkben van olyan gazda, aki kétnaponként újra permetezi a szőlőjét. Ha csak a legfontosabb munkákat vesszük sorra, az is kitesz egy hatszáz négyszögöles szőlőben harminc napot. A tavaszi nyitás négy nap, a metszés négy nap, a karóigazítás egy nap. A kapálások, sarabolások újabb tizenkét napot vesznek igénybe. A szőlőt a nyári időszakban legalább négyszer meg kell permetezni, ez újabb négy nap, s maga a szüret, a szőlőfeldolgozással s a pince előkészítésével négy-öt nap. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy a szőlősgazda áprilistól októberig minden vasárnapot végigdolgozik, vagy ha szabad szombatos állása van, akkor minden második szabad szombatot és vasárnapot kell munkával töltenie. A nyugdíjasok és a helyi lakosok persze könnyebben vannak, mert a hétköznapi hajnalok s a késő délutánok is a rendelkezésükre állnak.

Valaha úgy gondoltam, hogy a szőlőművelés, bortermelés nem üzlet, hanem életforma. Az emberek többsége valamilyen gyönyörűséget talál a növény ápolásában, s kedveli a borok kezelését, ízlelgetését, s maga a pince szép hordóival, különös szerszámaival nem más, mint a felnőtt férfiak játékszere. Nyilván van ebben valami igazság napjainkban is. A legtöbb ember szereti a szőlőt, szívesen bíbelődik a hordóival, s talán még permetezni is szeret. De ezért az esztétikai és játékos gyönyörűségért, azt hiszem, nagyon kevesen áldoznák fel a vasárnapjaikat. A bortermelés üzlet. A bortermelés nehéz, keserves munka, s azért foglalkoznak vele oly sokan, mert megéri. És azért, mert rá vannak utalva… A vidéki embernek a szőlő jelenti a másodállást, a keresetkiegészítést. Különösen így van ez a nagycsaládosok és a nyugdíjasok esetében.

Sokan azt mondják, hogy a bortermelés már akkor is megéri, ha csak annyi terem a tükéken, amennyit a család megiszik. Családonként persze ez a kvóta nagyon változó… Annyi azonban biztos, hogy az üzleti borkínálatra nem szívesen támaszkodnak az emberek. Az üzletekben valamilyen bort ugyan mindig lehet kapni, de mindig másfajtát. Mire valamelyik márkát megszokják az emberek, újabb, idegen zamatú érkezik. És elszaporodtak az édes borok. Az ihatatlanul édes borokat, mint tudjuk, a nyugati turisták kedvelik, s a magyar kereskedelem teljesen berendezkedett a rossz ízlés kiszolgálására. A magyar borok nem édesek, hiszen 21–22 mustfoknál ritkán magasabb a cukortartalmuk. Viszont 26–27 mustfok még kierjed, borrá alakul. Tehát a hazai bor nem azért édes, mert nálunk édes bor terem a hegyoldalakban, hanem azért, mert megcukrozzák. Így aztán érthető, ha az emberek legszívesebben a saját borukat isszák. De nemcsak ezért érthető. A bor ára megfizethetetlenül magas. Balatonszepezden például a téesz kocsmájában harminc forintba kerül egy liter bor. Rangosabb helyeken pedig negyven-ötven forintba… Ki tudja ezt megfizetni? A tanár nem, a vasutas nem, a nyugdíjas nem… Talán a turista… Helyesebben: egyik-másik turista vagy nyaraló.

A gondozott, korszerű szőlő szerencsés esztendőben szép jövedelmet biztosít a gazdájának. Hatszáz négyszögöl kiöregedett, tőkehiányos szőlőn jó esetben tíz hektó bor terem, de a fiatal, egészséges szőlő lead húsz hektolitert, s kordonművelés esetén még többet is. Ha húsz hektolitert számítunk hatszáz négyszögölre, akkor a tiszta nyereség tekintélyes. Magyarországon a termelői fejadag 250 liter. Ennyit fogyaszthat el egy család jutányos boradó mellett. A 250 liter bor után literenként egy forint ötven fillér az adó. A többi bor után literenként öt forint. Így a húsz hektoliter adója 9125 forint. Ehhez még jön évente kb. kétezer forint anyagköltség. A kiadás így összesen 11.125 forint. Napszámot nem számítok, mert a Balaton mentén nem lehet napszámost kapni. Ha véletlenül lehet, akkor nyolc órára elkérnek kétszáz forintot, így aztán aki csak bírja, maga műveli a szőlőjét. Felszámíthatnék még négyesztendőnként egy trágyázást is, de szervestrágyához nagyon nehéz hozzájutni, szinte lehetetlen. Így aztán, aki teheti, műtrágyával próbálkozik, a nagyüzemi gazdaságok példáját követve. A bor ára magas. Balatonszepezden a bor literje pincénél 24 és 30 forint között van. Ha átlagosan 25 forintos literenkénti árat számítunk, az bizony 50.000 forint. Ebből lejön az adó és a ráfordítás, de még akkor is marad 38.875 forint. Ha a gazda az év minden napján megiszik egy liter bort, akkor 29.750 forintja marad. Ez jó pénz. Havonta megfelel 2479 forintos fizetésnek vagy nyugdíjkiegészítésnek. Ez persze még mindig nem tekinthető tiszta jövedelemnek, mert a gazda munkaerejét nem számítottam fel, és nem vontam le a nyereségből a munkaerő árát. De ezt a Balaton körül senki sem vonja le. Akinek szőlője van, a hasznot éppen olyan természetesnek tartja, mint a munkát.

A Balaton-felvidéken, akinek hatszáz négyszögöl közepesen fiatal szőlője van, az szerencsés esztendőben zsebre tehet harmincezer forintot. Azért mondom, hogy szerencsés esztendőben, mert a növénytermesztés a technikai civilizáció és a kemizálás korszakában is „az Isten kezében” van. Elég egy jégeső, és oda az egész termés… Jöhet egy tavaszi fagy, s akkor már a rügyek lefagynak. Aztán jön a peronoszpóra, takácsatka, szőlőilonca… A szőlősgazdák számára az egész nyár egyetlen végtelen idegeskedés és reménykedés… És munka… Permetezés, permetezés újra és újra. Az érés időszakában aztán jönnek az égi és földi tolvajok. A darazsak az édes fürtöket sorra kikezdik, a madarak úgyszintén. A darazsak és a madarak egyetlen nap alatt képesek több mázsa szőlőt elpusztítani. A seregélyeket, verebeket, rigókat még úgy-ahogy el lehet riasztani, de a darazsakat nem. A darazsak fittyet hánynak a csőszpuskára. De nem szabad megfelejtkezni a két lábon járó tolvajokról sem. Augusztus végén, szeptember elején a falvakban megkezdődik a szőlőriadó. Hol innen, hol onnan lopnak el egy vesszőkosárnyi vagy szekérre való szőlőt… Hogy kik lopnak? Sokan lopnak. Elsősorban a nyaralók… A Balaton-part nyaranta tele van éhes és pénztelen fiatalokkal, hippikkel, csavargókkal. Pénzük nincs, szállásuk nincs, persze hogy lopnak. A nyaralók közül sokszor a módosabbak is lopnak… Nincsenek rászorulva, de némelyik városi ember szemében a gazdálkodót meglopni „sikknek” számít. Aztán, ugye, lopnak a helybeliek is. Legalábbis előfordul… Az én kertemből elloptak nyolcvan darab frissen telepített gyökeres oltványt. Oltványt, azt hiszem, a fürdőző közönség talán mégsem lop… S ugye, áprilisban még egyetlen fürdőzőt sem találunk a Balaton mentén. A szepezdi gazdák főleg a csavargó fiatalokat, nyaralókat gyanúsítják. Az egész Öreg-hegyen szinte mindenki későn, októberben érő fajtákat telepített, mert a kései fajokat könnyebb megvédeni az üdülők ellen. Ez igaz, de a madarak ellen sokkal nehezebb.

Idáig az átlag gazdákról, olyan kistermelőkről beszéltem, akik csak a munkájuk után igyekeznek boldogulni. De sok olyan szőlőtermelő található a Balaton mentén, aki nem éri be a tisztességes haszonnal. Ismerek gazdákat Gyenesben, Györökön, Füreden, Szepezden, akik a hatszáz négyszögöles szőlőjük után évente eladnak negyven-ötven hektoliter bort! Nincs szó csodáról… Azt sem mondhatnám, hogy olyan különlegesen jótermő fajtákat telepítettek. A titok nyitja a sárvári és a kaposvári cukorgyár.

Június közepén elkezdődik a falusi cukormizéria. Az asszonyok öt kilójával viszik nap mint nap. Ezt látva, B. faluban például betiltották a cukor felvásárlását. Maximálták a kiszolgálható mennyiséget. De ez csak a köznépre vonatkozott. A termelőszövetkezet egyik vezetője hajnalban egy egész kocsi cukrot vitt fel a pincéjéhez. Az esetnek híre ment, s megkezdődött a suttogás, szitkozódás. A cukor felvásárlása leállíthatatlan. Ha a cukrot nem lehet megkapni B. faluban, az emberek elmennek érte Füredre, Révfülöpre, Tapolcára. A cukor szüretkor aztán előkerül. A pince mögött vagy éppen a pince előtt felállítják a katlant, tüzet raknak az üst alá, aztán lágy esővízben feloldják a cukrot. Az oldott cukrot még a présben, de legkésőbb a prés alatti kádban összekeverik a musttal. A szőlőcukor és a répacukor békésen elegyedik a hordóban. Megindul az erjedés. Ha egyszer aztán a cukor átalakult alkohollá, senki sem tudja megmondani, hogy mennyi a borban a répacukor. Aki így megduplázza a termését, az évente harminc-harmincötezer forinttal emeli a bevételét. Azért csak ennyivel, mert a literenkénti öt forintos adót a csinált bor után is fizetni kell, s a cukor ára lejön az eladási árból. A vesződséget itt sem számítom, senki sem számolja. Így, ilyen külön jövedelmek alapján könnyen lehet autót venni, építkezni, módosodni… Aki a bort kicsiben pancsolja, annak a haszna csak pár ezer forint, s talán egy öltözet ruha jut belőle karácsonyra, de aki tíz és húsz hektókkal növeli a tényleges termését, az meggazdagszik.

A pincékhez látogató nyaraló, azt hiszem; nagyon ritkán iszik igazi balatoni bort. De ezzel senki sem törődik. Valaha, talán negyven esztendeje vagy még régebben, amikor a sümegi kékfestő híres borai Londonig jutottak, rangja volt a magyar bornak. A borára minden gazda büszke volt, s inkább vesztett a termelésen, de a világért sem pancsolta volna össze. De mostanában a bor is áruvá alacsonyodott, mint annyi minden a földön, s ha pénz- és áruviszonylatokról van szó, akkor már csak a tiszta nyereség nagysága számít, a gazda termelői büszkesége nem. A Balaton környékén szájról szájra jár egy anekdota: „Az egyik veszprémi vagy talán tapolcai borkereskedő, akinek nagy pincészete volt a környéken, haldoklott… Egyszülött fiát a halálos ágyához kérette, és átadta neki a család titkát. A titok csak öt szóból állt: szőlőből is lehet bort készíteni…”

Bevallhatom, én nem is azon csodálkozom, hogy a mai szőlősgazdák hamisítják a bort, hanem azon, hogy megisszák. Úgy értem, hogy saját maguk. Az ember azt gondolná, hogy a gazda, a termés legjavából, magának eltesz egy külön hordócskával, s azt aztán nem vizezi, nem cukrozza… De nem így van. Ahol csak megfordultam a hamisító műveletek idején, mindenütt azt tapasztaltam, hogy az egész termést „tönkreteszik”. A gazdának nincs külön bora… Így aztán oda jutunk lassan, hogy összehasonlítási alap sincs. Egy idő után maga a gazda is azt hiszi, hogy a pancsolt bora jó, s mindig is ilyen volt a balatoni bor.

A Borforgalmi Vállalatnál persze nem ilyen hiszékenyek a pincemesterek… Az ősz és a tél eleje a viták, háborúságok ideje az egész hegyvidéken. Bizony, előfordul, hogy a pincemester nem veszi be a vizezett, cukrozott bort, hanem visszaparancsolja. Ez általában azokkal fordul elő, akik nem ismernek semmiben sem mértéket, még a csalásban sem, s azokkal, akik nem értenek a borhoz. Ilyen is előfordul… Sok olyan szőlősgazda akad, aki nem ért a szakmájához. Bár egyre kevesebb… Jól emlékszem még arra a havas téli napra, amikor Szepezden forgató emberek után jártam. A tanácselnök jóvoltából a kisbíró kísért és biztatott a keserves úton, hogy ne csüggedjek. Csak egyetlen esetet mondanék el.

Bekopogunk a konyhába. A gazda az ajtóval szemben a tűzhely előtt ül, és egy lavórban a tyúkszemét áztatja. Mondom, hogy mi járatban vagyunk. Kelletlenül megvakarja a tarkóját, aztán megszólal.

– És aztán milyen mélyre gondolja a forgatást?

– Hetven centiméterre…

– Minek az, elég harmincöt-negyvenre is…

– Dehogy elég… Minden szakkönyv azt írja, hogy kötött talajon legalább hetven centiméter legyen a forgatás.

– Hát… Mi negyven centinél mélyebben soha nem forgattunk, pedig mi aztán értünk hozzá… Vagy jó lesz negyvenre, vagy nem vállalom – mondta, és nem vállalta.

Továbbálltunk. Nem akartam elmagyarázni az öreg magyarnak, hogy ha negyven centiméteres forgatás is elég lenne, akkor nem áldoznék a kézi forgatásra kemény ezreket, hanem felszántatnám a földemet két óra alatt.

A bor még kényesebb, mint a szőlő. A szőlőhöz valójában csak jó gazda kell, de a borhoz már vegyész… Bizony, sokan eltévesztik a cukor és a víz arányát, s előfordul, hogy a must az istennek sem akar leforrni…

Aki csak teheti, maga méri ki a borát. A nyaralók között ritkán akadnak képzett borászra vagy pincemesterre. Így aztán a pirított szalonna után, a hangulatos tábortűz mellett a cukrozott, pancsolt lőre is lecsúszik.

A bor eladása külön művészet. A továbbiakban nem a borhamisítókról beszélek, hanem általában a bortermelőkről, termelőszövetkezeti gazdákról, akiknek évente megterem húsz hektoliter boruk. Az élelmes gazdáknak állandó vásárlóik vannak. Évről évre megjelennek a faluban azok a villatulajdonosok, akik ragaszkodnak bizonyos borminőséghez, zamathoz. Ezek a nyaralók minden hétvégén elviszik az ötliteres töltött demizsont. De vannak, akik nagyobb tételben vásárolnak. Ilyenek például a sportegyesületek. Amelyik egyesületnek saját klubja van, az ragaszkodik az állandó minőséghez, s nagy tételben felvásárolja az ismerős, megbízható gazda borát… Legjobb üzletet azok csinálják, akik falusi házukban kiadnak egy-két szobát. Amint megérkezik a nyaraló, azonnal betesznek neki az asztalára egy üveg pincehideg bort. Természetesen ingyen, prezentben. A nyaraló kimelegedve érkezik, a vonatozástól vagy az autózástól fáradtan, s a hűvös, zamatos bort mohón iszogatja… Este általában már megkérdezi, hogy a bor literje, s van-e még eladó. Van. Mindig van… A nyaraló két hétig issza barátostól, családostól a gazda borát. Megiszik tíz litert, húsz litert, attól függ, hogy hányan vannak… S végül még egy tízliteres demizsont a kocsijába is betesz, és hazaviszi Budapestre. Ha a nyaraló az első üveg hűvös borra nem reagál, akkor következik a pinceszer szalonnapirítással. Ez mindig beválik. A nyaraló olyan boldog és olyan részeg lesz, mire feljön a hold, hogy megugatja. Mindez persze nem a gazdák, hanem az asszonyok üzlete. Az egész vendéglátás asszonyi üzlet, s azt hiszem, sok családnak nagyobb jövedelmet biztosít, mint a termelőszövetkezeti közös munka. Az igazán élelmes asszonyok nemcsak szobát adnak ki, és bort adnak el a nyaralóknak, hanem főznek is a vendégekre. A házi kosztra mindenki szívesen átáll, mert a drága vendéglő az ízetlen ételeivel nem konkurrencia. Az ügyes háziasszony így kora tavaszi munkájának a gyümölcsét is kiárusítja, mert a kis házi kertben júniusra–júliusra kezdenek beérni a zöldségek… S a legtöbb helyen csirke, kacsa és liba is akad… Aki konyhát vezet, az ismeri a horgászokat is, kiváltképpen az orvhorgászokat, akik kellő időben szállítják a kért fajtájú és súlyú halat. Hol van egy ilyen házikonyhának konkurrenciája? A vendéglátóipar meg sem közelíti, nem is akarja. Ha akarná, sem tudná. Így a falusi gazdálkodó jól jár, jól járhat, ha elég ügyes.

A háború előtt a Balaton-felvidék bortermését a bor-nagykereskedők és a kocsmárosok vásárolták fel. A bor-nagykereskedőket elsöpörte a háború és a társadalmi átalakulás, a kocsmárosok pedig önként beálltak állami alkalmazottnak. A bor-nagykereskedők helyét idővel elfoglalta a Borforgalmi Vállalat, s kicsiben elfoglalták a zugkereskedők. A zugkereskedő ma jelentős figurája a hegyoldalnak. Neki is van egy kis darab szőlője, így ha bort visz a piacra, támadhatatlan marad. A zugkereskedő persze nem nyit nyilvános italméréseket, de a gyárban, ahol mondjuk, raktáros, tudják róla, hogy van eladó bora. A vállalati rendezvényekre megvesznek tőle egy-egy hordóval. A munkatársaknak is rendszeresen szállít egy-egy demizsonnal. Persze mindig kérésre és jó pénzért. Van, aki otthon, a lakásán literezi a bort, s a közelben lakó ismerősök a konyhában egy-egy fröccsöt is lehajthatnak. Ilyen zugkereskedőt ismerek Szepezden is, Györökön is, Arácson is… Egyik Budapestre szállít, a másik kettő Szombathelyre. A bort felvásárolják 24 forintért, és eladják 28-ért. Négy forintot nyernek literenként, ez ezer liternél már tekintélyes összeg. Hetenként, kéthetenként megjelennek a Trabant kombival, s telerakják a kocsit PVC kannákkal. Egyszerre elvisznek kétszáz litert, néha többet is. A legélelmesebbek azonban nem elégszenek meg a négyforintos árréssel… Megvesznek az Alföldön kétszáz liter homoki bort tizenöt forintért, s hozzákevernek kétszáz liter arácsi vagy szepezdi bort, s mint balatonmellékit kimérik, továbbadják 28 forintért. Így az összekevert bor literjén nem négy, hanem 8,5 forintot nyernek.

Amikor Ramazetter, a sümegi kékfestő rájött, hogy a lipcsei kereskedő hamisítja az ő borát, s úgy adja tovább, mint rajnai bort, nagyon megharagudott… A mai gazdákban már nincs ilyen önérzet. A bortermelés üzleti tevékenységgé egyszerűsödött, s ha egyszer a bort valaki megvásárolta, azzal már senki sem törődik, hogy mi történik az áruval a későbbiekben.

Néha tréfásan azt mondják a Balaton-környéki falvakban, hogy a „bor a falu nagykövete”. Ezt nem úgy értik, hogy a falu jó hírét terjeszti a zamatos bor, hanem úgy, hogy amit ember nem tud elintézni, azt elintézi a bor. Egy-egy pinceszeren jelentős döntések születnek szerte a Balaton körül… S bizony minden ősszel vagy télen az első fejtés után a falvakból útnak indulnak a „közéleti demizsonok”. Mindezt hiba lenne leegyszerűsítve, korrupcióként tárgyalni, mivel ezek a „közéleti demizsonok” és pinceszerek legalább annyiszor szolgálnak közügyet, jó ügyet, mint egyéni érdeket. Ha egy-egy termelőszövetkezet vezetősége el akar intézni valamit a gazdaság számára, az az egész falu, az egész közösség érdekét szolgálja. Bizony, jobb lenne, ha minden bonyodalom nélkül, egyetlen levéllel el lehetne intézni a gépesítési problémákat, ha a rendes üzleti forgalomban minden gépalkatrész beszerezhető volna. De nem így van. Sok vonatkozásban nálunk még hiánygazdálkodás folyik.

Vannak természetesen kezdetek is… Az indulás pillanatairól sem szabad megfelejtkezni. Akik ma gazdák, és hatszáz négyszögölön bort termelnek, öt éve még a semmivel kezdték. Termelőeszközüket, a földet meg kellett vásárolni, jó esetben csereként kapták vagy örökölték. A puszta föld értéke nem sok… Ahhoz, hogy szőlőskertté változzon, meg kellett forgatni a földet, s be kellett telepíteni, szőlővel. A gyökeres oltvány darabja négy-öt esztendeje hét forintba került. Hatszáz négyszögölre, ha 80 centiméteres tő- és 120 centiméteres sortávolságra telepítjük a szőlőt, 2250 darab gyökeres oltványra van szükség. Ez bizony 15.750 forint. De 1972-ben már a gyökeres oltvány szabadforgalmi ára a 15 forintot is elérte, s még ennyiért sem lehetett kapni. Ha az oltványszőlő megered, következik a karózás. A karó darabja 4–6 forint között ingadozik, attól függően, hogy hasított vagy fűrészelt karóról van-e szó. Ez újabb 9000 forint minimálisan. S hol van akkor még az épület? A présház és a pince? Hol van a pincefelszerelés? A hordó literje 8–11 forint között van, a nagyságától függően. Egy minimális nagyságú és kapacitású pincefelszerelés legalább 15.000 forintba kerül. Ha ezt mind összeszámoljuk, kiderül, hogy a kis szőlőbirtok jó ha tíz-tizenöt év múlva kifizeti az árát. Akik persze pincét és felszerelést örököltek az elődeiktől, vagy csere útján olyan szőlőföldhöz jutottak, amelyiken volt már pince, s esetleg a pincében felszerelés is, azok jól jártak, a jövedelmük tiszta jövedelemnek számít. Elkölthetik, befektethetik, amibe csak jólesik.

A Balaton-parti falvak lakosságának egyik legfőbb jövedelemforrása a bor. A bor élteti a falvakat, de mérgezi is. Az ital sok gazdát tönkretett, sok jó mezei munkást lezüllesztett. A halálos végű verekedések, balesetek okozója mindig a bor.

Szüret táján az embereknek megváltozik az arckaraktere. Barátságosabbak, mosolygósabbak lesznek és könnyelműbbek is. A szüret valaha harminc-negyven esztendeje közösségi pogány ünnep volt. A gazdák birkát vágtak, és annyi embert hívtak meg szüretre, amennyit csak lehetett. Nótaszóval, vidám tréfák közepette ment a szőlőszüret, délben aztán nagyot ettek a friss birkagulyásból, és folytatták a munkát alkonyatig. Este venyigetüzek lobbantak a présház előtt, és a fiatalság táncra kerekedett. A gazda és a komolyabb férfinép folytatta a szőlő feldolgozását. Daráltak, felrakták a préseket, kisajtolták a szőlő levét, és hordóba töltögették. A törköly külön hordóba került, lesározták, begurították a pince mögé. A szüret ünnepi hangulata, közösségi jellege már a múlté. Titkos szertartássá változott, amit szűk családi körben bonyolítanak le. Mindenki titkolózik a szomszéd előtt, mert ugye, soha nem lehet tudni… A cukrot jobb tanúk nélkül olvasztani s a borba keverni, mert a hatóság nem tréfál. Sokan ilyenkor egy-egy kisebb hordót is elrejtenek, hogy csökkentsék az adójukat… Az adómentes bor jobban csúszik a torkon.

A sok titkolózás után, amikor a bor sorsát már elrendezték, megkönnyebbülnek az arcok. Mosolygós gazdák kaptatnak fel a dombra, s elégedetten forgatják meg a zárban a pincekulcsot. A forrásnak indult must erős mákony. Ezt még murcinak hívják, s nem is annyira isszák, mint inkább kóstolgatják. A legények s a gazdák akkor kezdenek először istenigazában nekilátni az ivásnak, amikor a must már nem must, de még nem is bor. Úgy mondják, hogy „kotlós”. Tejszerű, kicsit még édes, de inkább már kesernyés nedű, ami furcsa módon ebben az állapotában a kumiszra is emlékeztet. A kotlós must tele van szénsavval s más gázokkal, mérgekkel, melyek mind-mind a fejbe szállnak. De a kotlós bornak nehéz ellenállni, itatja magát. S ilyenkor, ezeken az október végi estéken érzi a szőlősgazda először, hogy érdemes volt a nyarat, a vasárnapokat végigdolgoznia. Végre kiülhet a pincéje elé, és elbámészkodhat a széles Balaton felett belső Somogy felé. Ezek a holdvilágos októberi esték, éjszakák nagyon szépek. Este tíz óra tájban már minden fűszálon, faágon csillog a harmat, a Balaton vizén széles ezüsthíd ível át, s az ezüsthídon ezüstálmok masíroznak vissza a múltba, előre a jövőbe. Az ezüstálmok megváltoztatják a való világ arányait, a gazda hatalmas lesz, az ellenségei törpék, a tárgyak engedelmesek. Ezek az októberi esték, éjszakák könnyűek, csipkefinomak, ezüstösek és zenével átitatottak. Az őszibogár kitartóan húzza, nyűvi hangszerét, s ha a bor nem, hát ez a fájdalmas bogármuzsika elandalítja a falusi embert. Ez a szelíd elandalodás még senkinek sem árt, ez még a boldogság egyik formája. A legtöbb falusi férfi be is éri ennyivel, legfeljebb búcsúkor iszik egy nagyobbat, vagy ha rokonok érkeznek. Ha ő maga indul két nagy demizsonnal a pesti sógorékhoz vagy a városba szakadt gyermekei után, vigyáz a mértékre. A vonat karácsony és szilveszter táján tele van demizsonos emberekkel, s a demizsonos emberek mosolygósak, boldognak látszanak.

A bajok a nagy novemberi ivászatok idején kezdődnek, amikor a legények már nem szomjúságból, hanem virtusból nyelik a bort. Aki soha nem lakott a Balaton partján, el sem tudja képzelni, hogy mi minden megesik ilyen borgőzös állapotban.

Félek e tárgyban megnyilatkozni, mert könnyen úgy járhatok, mint a bibliai Khám és fia, Kanaán. Mint ez ismeretes, a vízözön után Noé bárkája az Ararát hegyén került szárazra. Noé ekkor már 601 éves volt, igazi pátriárka. Az állatokat szabadon engedte és munkához látott. Mihez kezd az ember a végítélet, a vízözön után? Házat épít? Nem… Búzát vet? Nem… Szőlőt ültet, aztán nekilát a vedelésnek. A továbbiakban idézem Mózes első könyvét: „Noé pedig földművelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék és meztelen vala sátra közepén. Khám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az atyjának mezítelenségét, és hírül adá künn levő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarták be atyjok mezítelenségét; s arccal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét… Hogy felserkene Noé mámorából, és megtudá, amit vele az ő kisebbik fia cselekedett vala.

Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyafiai között. Aztán monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki legyen szolgája Kanaán! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban: légyen néki szolgája Kanaán.”

Noé, Jehova teljes hozzájárulásával Khám fiát, Kanaánt átkozta meg atyja vétkéért, mely csak annyiból állt, hogy megpillantotta a pátriárkát részegen, lemeztelenedve, s elmondta ezt a sátor előtt testvéreinek.

Én vajon beszélhetek-e a meztelenségről? A huszadik századi Noé viselt dolgairól? A bor kivetkőztető, földre húzó hatásáról? Khám sorsát vállalva elmondok néhány történetet.

A Szentgyörgyhegy egyik hegyközségi termelőszövetkezetének a vezetősége néhány esztendeje úgy gondolta, hogy a gyűlésezésre nincs méltóbb hely, mint a nagy ászokhordó. Ebben a hordóban már rég nem tartottak bort, inkább csak a pince díszéül szolgált. Kellő mennyiségű bor elfogyasztása után a téesz vezetősége bemászott az akonanyíláson, s letelepedett az ászokhordó aljában. Gyertyafény mellett iszogattak tovább, s ahogy én hallottam, kártyázgattak közben. Ám arra vetődött az egyik mérges termelőszövetkezeti tag, s boros fejjel nagyszerű ötlete támadt. Az ászokhordó tetején kihúzta a dugót, aztán meggyújtott egy kénlapot, drótra akasztotta, és bedugta a vezetőség feje fölé. Szabályosan rájuk kénezett, a dugót is a helyére tette rendesen, ahogy ez egy precíz pincésgazdához illik. Csaknem haláleset lett a „jó tréfa” vagy a „mérges tréfa” vége. Az italos vezetőség elég későn vette észre a feje felett égő, csepegő kénszeletet, s már alig maradt levegőjük és erejük a meneküléshez. Nagy nehezen azért kimásztak az akonanyíláson, kivonszolták egymást a pince földjére, s erős mérgezéssel feküdtek ott hajnalig.

Ennél persze látványosabb esetek is előfordultak. Balatonszepezden egyik meleg, áprilisi délutánon éppen a kertem végében dolgozgattam, amikor a termelőszövetkezeti szőlők felől nagy nevetgélést, majd sikoltozást hozott felém a könnyű, tavaszi szél. A sikoltozás aztán csakhamar újra nevetésbe csapott át. Füleltem. Vártam. Időnként vastag férfihangok törtek az ég felé. – „Mi az ördög történhet ott?” – tűnődtem javában, amikor a kerítés mellé érkezett egy barna, erős legény. Demizsont lóbált a kezében. Megállt, nézte, mit csinálok, aztán megszólalt:

– Szépen eredt a szőlője…

– Elmaradás is van jócskán…

– Nem látta a Birkás Bélát? Bort akarok venni tőle…

Felpillantottam a hegyoldalba.

– Az előbb még a pince előtt láttam – mondtam.

– Fogadtunk… Megnyertem a fogadást – mondta a férfi, aztán elköszönt. Este aztán hallottam a faluban, hogy milyen furcsa fogadás esett a hegyoldalban. Az öregasszonyok szörnyülködtek, s néhány tájékozottabb asszony azt is tudni vélte, hogy a nyár folyamán eljön az ántikrisztus… – Az ántikrisztus nem érkezett meg azóta sem, de annyi biztos, hogy ezen a tavaszi délutánon jócskán iszogattak a férfiak. Dolgoztak persze rendesen, hiszen a falusi ember akkor dolgozik a legszorgalmasabban, ha egy kis italt nyelt előtte. Dolgoztak, ugratták egymást. Az ugratásból aztán fogadás született. A barna fiatal férfi állta a fogadást. A fogadás értelmében meztelenre vetkőzött, s pucér testtel beszaladt az asszonybrigád soraiba, nagy riadalmat és nevetést keltve. Megnyerte a fogadást. A férfiak összeadták a bor árát, a legény elment és megvette, aztán közösen megitták. Hasonló fogadás Balatonszepezden néhány évvel korábban is esett, de az nem a legénnyel és nem a hegyoldalban történt. Akkor egy idősebb férfi vállalkozott a pucérságra. A fogadás értelmében este a balatoni úton kellett végigszaladnia, jól mutatkozva az autók reflektorfényében.

Ezek a borgőzös, meztelen ámokfutások valójában az ősi Bacchus-ünnepekre emlékeztetnek, metszetekre, szép ötvösmunkákra, melyek régi ezüst- és ónkupákat díszítettek. De ha a magyar paraszt ősi szemérmességére gondolunk, akkor e nagy feloldódás, nekivetkőzés, a gátlások teljes legyőzése, a jelek szerint csak a mámorító bor segítségével történhetett. Sok bort kellett ehhez meginni a fogadóknak, a nyerteseknek és veszteseknek s azok apáinak, dédapáinak is.

Mind ez ideig a vetélkedő, tréfálkozó, vidám részegekről meséltem, de többen vannak a szomorú ivók, a csendes-mogorva részegek. Vannak emberek, akiknek a kikapcsolódás egyenlő a részegséggel, méghozzá a földmerev, gyilkos, butító részegséggel. Ezek az emberek vasárnapról vasárnapra a pad alá, asztal alá isszák magukat, és eszméletlenül hevernek napokig.

Húsvét hétfőn végignéztem a fiatal, serdülő legények önmérgezését. Kora reggel, hét óra tájban elindultak a hegyközségből a falu felé. Déltájban jöttek, tántorogtak vissza. De a lábuk már nem bírta a kaptatót. A kertem mellett vezető mély vízmosásos úton összeestek, és fekve maradtak. Hárman voltak. Egyik talán tizenhat éves, a másik kettő még tizennégy sem. Egész nap a kertben álltam, és a kocsikat figyeltem. Attól féltem, hogy elgázolja őket valami. Szürkülettel tértek magukhoz. Feltápászkodtak, összekapaszkodtak, és nekitántorodtak az éjszakának.

Ennél szomorúbb már csak az asszonyok esete… A falusi asszonyok többnyire szeretik a konty alá valót, lenyelnek egy-két pohárkával, de többet aztán nem, szigorúan ügyelnek az illedelmes mértéktartásra. A hegyközségben azonban, főleg a régi vincellérasszonyok között, akadnak nagyivók, s olyanok is, akiknek a szervezetét már tönkretette a bor.

Két éve nagypénteken az örsi hegyoldalban sétáltam, s a virágzó mandulafák és a méhek tavaszi örömzsongását bámultam, amikor az egyik vincellérház pitvarában szitkozódásra lettem figyelmes.

– Majd adok én neked… Bemeszellek én téged, ne félj!… Bemeszelem én a pofádat… A sonka alatt kialudt a tűz… Se ebéd, se vacsora… A tojások elpattantak a festékben… Bemeszellek én téged, ne félj! – hallatszott a szelencebokrok közül.

Közelebb léptem, s akkor láttam, hogy az egyik hajdani vincellér, most a termelőszövetkezet dolgozója, a meszelővel hadonászik. A felesége a pitvarban a földön fekszik, egy lavór mész mellett, eszméletlen részegen. Az öreg magyar dühösen mártogatja a meszelőt a lavórba, és keni vele az asszony arcát, haját, szemét. Megszólaltam:

– Jó napot!… Ne bántsa már azt a szegény asszonyt, elég annak a baja már így is…

A férfi rám sem nézett, úgy válaszolt:

– Bemeszelem én ezt, az anyja istenét! Nagypéntek délelőttjén berúg, meszelés közben. Odalett az unokák piros tojása, a sonka meg nyers, a meszelés félben… Asszony az ilyen? Bemeszelem én, az anyja istenét, hogy belevakul.

És bemeszelte. Úgy nézett ki az asszony, mint egy fehér lidérc. De semmit sem érzett. Földrészegen aludt, eszméletlenül.

Később is találkoztam még ezzel a részeges hegyközségi asszonnyal. Habókosan, eszméletlenül tántorog az utak mentén… Mondják, hogy szorgalmasan, egyenletesen dolgozik, pontosan, szépen… Egészen odáig, amíg hozzá nem jut egy pohár borhoz. Akkor vége. Két pohár bortól összeesik most már, s ott fekszik el, ahol éppen rájön a részegség. Nagyon sokszor a vízmosásos hegyi utakon keresztben, hosszában. Ezeken az utakon szinte minden nap végigdöcög egy-egy traktor, vontató vagy lajtos kocsi. Hogy idáig nem gázolták el ezt az asszonyt, az a csodával határos. Időközben megismertem az asszony családját is. A férje a téesz egyik legjobb munkása, a fiai mind jó tanulók voltak, jól házasodtak és ma is rendesek, jó dolgosak. Csak az öreg vincellér ül esténként a háza előtt magányosan, és szitkozódik:

– Asszony az ilyen?! Se ebéd, se vacsora! De most eltöröm a derekát… El, az anyja úristenit. – Az éhes kutya a lábánál nyüszít.

De nem töri el, mindig megbocsát. Szereti esett, nagybeteg élettársát. Egyik évben a községi tanács el akarta vitetni az asszonyt elvonókúrára. Ehhez az orvosi intézkedéshez azonban az öreg vincellér aláírása is kellett. Nem írta alá a papírt. Inkább szenved, nem eszik. Bemeszeli, de „elvitetni” nem engedi.

Az elváltozó, rombolódó emberarcok után a táj változásairól, torzulásairól is kell még beszélnem.

A Balaton-felvidéken a táj egészséges, esztétikai képéhez szervesen hozzátartoznak a gondozott szőlőtáblák s a szőlők közé ékelődött fehér homlokzatú, nádfedeles pincék. Vannak olyan települések, ahol szinte minden négyszögölnyi földet megművelnek a helyi lakosok, a letelepült kisbirtokosok, s a gondozott szőlők felkúsznak a meredek hegyoldalba, egészen az erdő széléig, de olyan településekkel is találkozunk, ahol a hajdani szőlőkultúrák helyén ma parlagföldek, gaztenger és csihar riasztja a szemet. Badacsonyban, Balatongyörökön, Balatonszepezden gondozott, szeretettel ápolt szőlőkkel, új telepítésekkel, nagyvonalú kordonosítással találkozik az idegen, de Balatonfüreden a vasút és a víz között, továbbá Balatonudvariban, Pécselyen és a Szentgyörgyhegyen inkább csak pusztuló, gaztengerbe vesző kultúrákra bukkan.

Számomra a legmegdöbbentőbb Balatonudvari és a Szentgyörgyhegy. Néhány esztendeje Balatonudvariban járva, a hegyoldalba is felkaptattam. A meglepetésem óriási volt. Vászoly felé haladva megálltam az erdő alatt. A Balaton-környék egyik legszebb panorámája tárult ki előttem. A tihanyi félsziget úgy tűnt, a tenger közepén áll, vízbe ejtve furcsa ékszerként. A partvonal páraködbe veszett. A Balaton innen fentről szinte már tengerként hatott. A messzi táj gyönyörű volt, de a közvetlenül körülölelő sivár. Egy búzatábla szélén álltam. A búza az erdei talajon csak harminc centiméter magasra nőtt, s gyéren borulgatott kalászba. A búzatáblában szőlőindák csápjai kanyarogtak mindenütt. Vadszőlő és oltványszőlő vegyesen. A sárguló búzában furcsán hatott a sok zöldellő tő és tenyérnyi szőlőlevél. Ha az ember jobban szemügyre vette ezt a furcsa táblát, akkor a szőlősorokat is felismerhette még… Nem tudom, mennyi búza termett a Noszlopi-hegy alatt, de hat mázsánál több aligha… Csak következtetni tudtam a történtekre. Nagyüzemi művelés alá vették az erdő alatt a földeket. A szőlőt kivágták, bizonyára öreg szőlő volt, és a helyére búzát vetettek. Csakhogy a szőlő kiirthatatlan. Amíg egy darabka gyökere a földben marad, újra és újra kihajt, vesszőt nevel. A Noszlopi-hegy alatt a földek egyébként is szőlő alá valók és nem búza alá… De az erdő mellett a parcellákat csak kézi erővel lehet megművelni… A tanulság kézenfekvő. Vissza kell juttatni ezeket a szőlőföldeket annak a néprétegnek a tulajdonába, akik s akiknek az apái, nagyapái száz és száz esztendeje művelik, művelték. Azoknak a kezébe, akik nem restelltek vasárnaponként felgyalogolni Udvariból a Noszlopi-hegy alá, akár esett, akár fújt.

A Szentgyörgyhegy tragédiája súlyosabb. A hegy magasabb, ebből eredően az eróziós károk itt már sok helyen kijavíthatatlanok. A teraszok leomlottak, a hegytetőről lezúduló víz sok helyen lemosta a termőtalajt, elpusztította az utakat. De mi is történt? A szentgyörgyhegyi szőlőket, beleértve a kőzsákok alatt fekvőeket és a zártkertieket is, a mezőgazdaság szocialista átszervezése után nagyüzemi, termelőszövetkezeti gazdálkodás alá vonták. A tervezők és a kivitelezők előtt a korszerű mezőgazdálkodás legszebb eszméi lebegtek. A kis parcellákból nagy táblákat alakítottak ki, sok helyen így lebontották a támfalakat. Kiderült aztán, hogy a magasan fekvő szőlők gépekkel, nagyüzemileg művelhetetlenek. A termelőszövetkezetek először zavarba jöttek, aztán bérbe adták a magasan fekvő szőlőket. A bérlők nem törődtek a talajerő utánpótlásával, nem javítgatták a támfalakat, utakat, hanem évről évre rámetszettek a szőlőre, hogy még nagyobb termést érjenek el. Rablógazdálkodást folytattak. A szőlő ezeken a táblákon felmagasodott, majd fokozatosan tönkrement. Ekkor elkövetkeztek a gazdátlanság esztendei. Az eróziós károk tovább növekedtek, s a Szentgyörgyhegy kezdett egy nagy gaztengerre, csiharos pusztára hasonlítani. A Szentgyörgyhegyen 1930-ban még 1100 holdnyi termő szőlő volt, de 1970-ben már csak 700 hold. A termelőszövetkezetek közben telepítettek ugyan 360 holdat, de ez a 360 hold bent van a hétszázban.

A hegy megmentésére Tapolca lakói, valamint a három szentgyörgyhegyi falu, Raposka, Hegymagas és Kisapáti már évekkel ezelőtt szövetkezett. De a károk helyrehozása nagyon lassú. A magasan fekvő, csak kisüzemileg művelhető szőlőket fokozatosan visszaadták régi tulajdonosaiknak, vagy eladták. A kijelölt zárt kertekben a termelőszövetkezeti tagok is sorra megkapták a nyolcszáz négyszögöl háztáji szőlőjüket. Ahogy Tapolca alumíniumvárossá kezd alakulni, kertigényükkel fokozatosan jelentkeztek a bauxitbánya munkásai is. Tapolca városi tanácselnöke, Baski Sándor nemrég elmondta nekem, hogy 1970–71-ben a Szentgyörgyhegyen 400 birtoktest cserélt gazdát. Ez a nagy szám jól jelzi, hogy milyen ütemben indult meg a szentgyörgyhegyi rekonstrukció, aminek a birtokrendezés, a tulajdonviszonyok végleges rendezése az alapja.

Egy nagy probléma azonban a Szentgyörgyhegyen is s szerte a Balaton körül még továbbra is megoldatlan. Ez pedig az épületek gondja, ügye. Az építési hatóságok külterületre nem adnak ki építési engedélyt… A szőlőműveléshez, gazdálkodáshoz pedig valamilyen épület mindenképpen szükséges. Méghozzá olyan épület, amiben a bor, a gyümölcsök és a szerszámok tárolásán kívül arra is mód van, hogy a tulajdonos ott aludjon a családjával együtt. Sem a Szentgyörgyhegyen, sem Balatonudvariban nem lehet úgy szőlőt művelni (még kétszáz négyszögölön sem), hogy a gazda a szükséges szerszámokat tíz, húsz vagy száz kilométerről cipelgeti magával. És mit csinál akkor, ha ráesteledik? Minden szombat este visszautazik a városba, és másnap újra vonatra ül? S ha napközben megered az eső?

Régen természetes dolog volt, hogy a szőlősgazda a birtokára emelt egy présházat, pincével, kis lakószobával… Erre a természetes emberi gyakorlatra, ami egyébként a világon mindenütt általános, ajánlatos lenne visszatérni. Így nemcsak a pusztuló szőlőkultúrák gondja oldódna meg, hanem nagyon sok kispénzű munkás, tanár és alkalmazott nyaralása, víkendje is. Magyarországon százezrek élnek, akik nem kívánkoznak a Balaton fényűző villasoraiba… Nagyon jól beérnék az erdő alatt is egy kis parcella szőlővel, amiben eldolgozgatnának családostól. Így jó levegőn töltenék a hét végét, a szabadságukat, a gyermekeik állandóan friss gyümölcshöz, zöldséghez juthatnának, és az egész család felüdüléshez. Ehhez csak egy paragrafust kellene megváltoztatni az építésügyi minisztériumban. Egy biztos: épület nélkül semmiféle gazdálkodást nem lehet folytatni, s ha nem engedélyezik a tájba illő, ízléses, fehér homlokzatú pincéket, akkor előbb vagy utóbb ideiglenes bódék lepik el a hegyoldalakat.

Őszi délután. Nyirkos illatok: víz, hal, füst…

Balatoni Halgazdaság, Siófok, Zsilipsor 6.

Öreg Moszkvicsomat beállítottam egy kerítés árnyékába, aztán a sorompót megkerülve beléptem a telepre. Balra hangárok sorakoztak, raktárak. Néhány ajtó még tárva volt. A munkások hatalmas vesszőkosarakkal birkóztak, melyek tele voltak hallal. A halszag vastagon megülte a telepet… A mai, tegnapi, tegnapelőtti, nyers, eltorzult halszag. Ahogy lépdeltem az emeletes igazgatósági épület felé, hirtelen eszembe jutottak az olasz halpiacok… A halpiacok szaga… Aztán a Balti-tenger, Rostock és Warnemünde… Novemberi köd ült a tengeren, hidegen fújt a szél. Az elektromos ködharang, mint a végzet, minden tíz másodpercben megkondult. Érezni lehetett, hogy a rezgések behatolnak az ember hátába, s átmennek rajt. A móló végén, a világítótorony aljában ácsorogtam egész délután. A köd átjárta a csontjaimat. Szürkülettel befutott a halászflotta. Kíváncsian bámultam őket. A hajók zöldek voltak, sárgák, pirosak, tiszták. A tengerészek ügyesen manővereztek, a halászok fél óra múlva már az egyik kikötői italmérésben nyelték a forró grogot. A hálók ekkor már a parton „száradtak”. Mennyi halat foghattak? Sokat? Keveset? Széchenyi alaszkai könyvében olvastam, hogy Ketchikanban, a lazachalászat fővárosában a legtöbb halat augusztusban fogják, amikor a lazac elindul a hegyi patakokon felfelé, az ívóhelyekre… Eszembe jutottak a salmoncreek-ek, a torkolatok, öblök, melyeket már 1935-ben is zsákos acélhálókkal zártak el a halfeldolgozó üzemek, s az egyszerű halászok kenyerét ezek a halcsapdák örökre elvették… Mennyi lazac jut el az ívóhelyekre? 1935-ben? És azóta? 1867 óta csak a lazac, legalább ötszázszorosát jövedelmezte Alaszka hétmillió dolláros vételárának. William H. Seward jó üzletet csinált a cárral. Ennyi lazac… Mennyi? Vajon mennyi hal marad végül a tengerekben, folyókban?

Otthon kiírtam egy világstatisztikából, hogy a halászati világfogás évente 51 millió 600 ezer tonna. A legtöbb halat évről évre Peruban fogják, több mint 9 millió tonnát… Japánban évente 6 millió, a Szovjetunióban 4–5 millió tonnát. A világranglista 27-ik helyén Dél-Vietnam áll évi 400 ezer tonnával. A statisztika a 400 ezer tonnánál kisebb halfogásokat már nem tartja nyilván. Magyarországon az egész haltermelés évente kb. 23 ezer tonna… A Balatoni Halgazdaság ebből évente kb. 14 ezer mázsa halat fog.

Miközben az igazgatóság épületét közelítgettem, a Marcal is eszembe jutott, mely a múltamban, a gyermekkor tájain kanyargott. Cirók bácsi évente egyszer kötésig beleállt a folyóba, s a Sümegi-réttől föl egészen Karakóig lekaszálta a mederben a hínár és a fehér lótusz szép bokrait. Ilyenkor a kasza elkapott egy-egy csukát, pontyot, nagyobb kárászt vagy cigányhalat. Ott álltunk a parton, és bámultuk a sebesült halakat. Hogy a halat acélhálókkal is lehet fogni? Hogy a halászat üzlet s maga a hal áru? Ki a fene gondolta volna? – Cirók bácsi a nagyobb halakat este beszolgáltatta a Boros jegyző kedvesének, a kisebbeket pedig hazavitte, megsütötte és megette. Kaszálás után mi is halászgattunk a folyóban. A hínár- és lótuszbokrokat összecsavartuk, s a kötegeket mint a hálót toltuk magunk előtt. Elzártunk, bekerítettünk egy-egy partszakaszt, aztán a hínárhálónkba szoruló halakat egyenként a partra dobáltuk. Ha kevés volt a „hálóban” a hal, a partoldal lyukaiba és járataiba is benyúltunk. Ezeket a lyukakat eredetileg a pézsmapocok fúrta a partoldalba, de a víz alá került lyukakba a halak is beálltak, beköltöztek. Mennyi halat fogtunk? Nyolc-tíz darab keszeget, compót. Néha egy-egy iszapba fészkelődött pontyra is ráléptünk, s akkor örömünkben kiáltoztunk, mint az indiánok. Hol vannak már ezek az idők? Úgy hallani, a Marcalt azóta szabályozták, s a halaknak fenolíze van, mert valahol, valamilyen üzem a folyóba ereszti a szennyvizét…

Az igazgatóság épületében csend volt. Felmentem az emeletre, hallgatóztam. Benyitottam egy ajtón, aztán egy másikon. Váratlanul az igazgatói irodában találtam magamat. Éppen véget ért egy értekezlet… A vezetők, szakemberek búcsúzkodtak és elmentek.

Horváth Károly, a gazdaság igazgatója középtermetű, sovány ember. Hellyel kínált, érdeklődve rám nézett, mosolygott, aztán az asztalra tett egy üveg szilvapálinkát. Nem látszott bizalmatlannak. Nem is volt az. Tágas, egyszerű irodájának a falát egy térkép díszítette, s néhány kinagyított fénykép, melyek halászokat ábrázoltak munka közben.

A fák lombján át már csak szűrten hullott a szobába fény, így sietve a tárgyra tértünk.

Horváth Károly igazgatótól megtudtam, hogy a Halgazdaság a századfordulón megalakult Balatoni Halászati Részvénytársaság örökébe lépett. Átmenetileg, mint az Állami Gazdaságok Hal- és Nádgazdasági Üzeme működött, majd véglegesen Halgazdasággá alakult. Jelenleg a halászat mellett kacsatenyésztéssel is foglalkoznak, évente 160–170 ezer pecsenyekacsát nevelnek fel. Felügyeleti szervük jelenleg is az Állami Gazdaságok Országos Központja. A Balatoni Halgazdaságnak öt telephelye van a parton: Siófok, Keszthely, Fonyód, Balatonszemes és Tihany. A Halgazdaság 230 embernek ad kenyeret. Ebből a 230 főből a balatoni halászok száma 80, a tavi halászoké 50 fő. A kacsatenyészetben 25-en dolgoznak. A többiek raktári munkások, szerelők, sofőrök, tanulók és partőrök.

– Hány halászhajó dolgozik a Balatonon? – kérdeztem Horváth Károlyt.

– Tizennégy halászhajónk van. Egy brigádhoz két halászhajó tartozik, továbbá egy hálóshajó, egy halashajó, egy halászati csónak és egy 1 kilométer hosszú és négy méter mély háló. Egy-egy brigád 15–16 emberből áll. A halászat szakmunka. Jelenleg is apáról fiúra öröklődik. Házilag akartuk a halászképzést megoldani, de nehéz. Tatára, a tanfolyamra küldünk még embereket.

– Hogyan élnek a halászok? Mennyit tudnak megkeresni?

– 1968-ban a halászok átlagkeresete 2041 forint volt. Az alapfizetés 1400+500 forint. Ezen kívül a brigád minden megfogott kiló garda és keszeg után 15 fillért, minden kilogramm „A” kategóriájú hal után 35 fillért kap. A rákötőhalász külön 50 fillért, a halászmester pedig 1 forintot kap kilónként.

– És a hajóvezető?

– A hajóvezető alapfizetése 1600, a gépkezelőé pedig 1400–1500 forint.

– Mit kapnak még a halászok?

– Évente kapnak még 74 kilogramm halat kedvezményes áron, továbbá 600–1200 négyszögöl földet és 250 kilogramm gabonát hatósági áron. Természetesen munkaruhát is kapnak, védőruhát, bőrcsizmát, vattaruhát. És még valamit: ha kimegy halászni, naponta 50 dekagramm halat megsüthet magának minden halász a hajón. Olyan jó sültet senki nem tud csinálni, mint a balatoni halász – mondta Horváth Károly, és elmosolyodott.

– A halra inni is kell…

Megcsóválta a fejét:

– Hiába… A szocialista brigád cím egyik feltétele, hogy munka közben nem lehet szeszes italt inni. Időnként szondát is alkalmazunk. Mi a jégolvadástól a befagyásig halászunk… A nyár veszélyes a viharok miatt… Előfordul, hogy reggel tükörsima a víz, majd aztán, amikor a hajók már kint vannak, megjön az északi szél. Hatvan kilométeres szél felett behúzódnak szélvédett helyre… Ha viszont már a „markolás” folyik, mindig nagy a kockázat. Az erősek azt mondják, fogjuk meg, a gyengébbek viszont azt, hogy várjuk meg a vihar végét. Ősszel és tavasszal még többet szenvednek a halászok. 50–60 kilométeres jeges szélben is ki kell húzni a hálót.

– A Balaton látott halát, a gardát „kótázással” fogják még, vagy vannak modernebb módszerek?

– A gardát most is lesik, mint régen. A tihanyi kútnál, amikor megváltozik a szél, vagy visszafelé folyik a víz, megindul a garda. Csak ősszel, november végén, december elején… Ilyenkor a tihanyi halászok naponta 80–100 mázsa halat fognak, s az mind garda, más nincs bent. Néha már délelőtt tíz órára megszűrik a vizet… Speciális hálóval halásznak…

– Hogy állunk az angolnatelepítéssel és az angolna visszafogásával?

– 1961-ben telepítettük be a Balatonba az angolnát. A négy centis lyukú hálóval az angolnát nem lehetett megfogni… Speciális varsa és zsilipcsapda kell hozzá. Kővári József, az OHF főmérnöke konstruált egy zsilipcsapdát, most főleg ezzel dolgozunk. A siófoki halászok egy hét alatt ezzel a szerkezettel több mint 100 mázsa angolnát fognak… Az angolna világpiaci ára most 1 dollár 10 cent…

– Olvastam valahol, hogy kb. 14 ezer mázsa halat fognak… Sok ez, vagy kevés?

– A századforduló után a Balatoni Halászati Részvénytársaság évente átlagosan 7167 mázsa halat fogott. 1926 után a tengeri méretű hálókkal több mint 11 ezer mázsát fogtak. Mi sok év átlagában 14.202 mázsa halat fogunk. Az ötvenes években persze többet, akkor előfordult, hogy 18 ezer mázsa halat fogott a gazdaság. De az már sok…

– A Balatoni Halgazdaság, gondolom, nyereséges…

– Igen, a felszabadulás óta a balatoni halászat minden évben nyereséges volt. 1968-ban 5 millió 300 ezer forint volt a tiszta nyereségünk. Persze, mi szaporítással is foglalkozunk. Évente 3–4000 süllőfészket helyezünk ki… Ez nagy munka, de a süllőfészkek készítése 3 év múlva megtérül.

– A nádasok mentén néha elég nagy a csetepaté… Úgy tűnik, néha egész horgász–halász háború alakul ki… Mi erről a véleménye?

– A horgász–halász ellentét nagyon egyszerű… Ha a horgász nem fog halat, akkor ezért a halászokat okozza. De arról nem szabad megfelejtkeznünk, hogy a halász tervet teljesít, a horgász pedig nem… – mondta Horváth Károly, a Balatoni Halgazdaság igazgatója.

Amikor én 1969 őszén Horváth Károlynál jártam a zsilipcsapdák szomszédságában, még nem sejtettem, hogy a horgász–halász ellentétből valóságos háború kerekedik, s a felek az újságok hasábjain vívják majd nagy harcukat. A halász kontra horgász háború még nem zárult le, így én csak a körvonalait tudom jelezni. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy 80–85 balatoni halász áll szemben 9–10 ezer horgásszal. A balatoni halászok ősi mesterségüket folytatják, amit átörököltek Sörös Gábortól, a híres tihanyi halászmestertől, s a többiektől, munkájuk szinte kultikus szertartás, szakmai kifejezéseik, mondataik (kótázás, apacs, határhal, gyalom, csoprozó garda) varázsszavak. A halászat számukra kenyérkereset. A horgászok téziseit akkor sem érthetnék meg, ha akarnák, de nem is akarják. A Balatoni Halgazdaság vezetői rutinos állami gazdasági káderek… Olyan emberek, akik a nehéz időkben megállták a helyüket, s a korszerűbb gazdálkodás és piacgazdálkodás időszakában sem jöttek zavarba. Tevékenységüket a legapróbb részletekig az állami gazdasági szemlélet vezérli s határozza meg. Valószínűleg a Balatoni Halgazdaság vezetői sem értik, hogy mi ütött a horgászokba, mitől lettek ilyen bátrak és követelőzőek. A Balaton felett halászatilag a Balatoni Halgazdaság rendelkezik, lényegében tulajdonos. A balatoni horgászegyesületek minden tagjának a halgazdaság ad engedélyt a „sporthorgászatra”. A kilenc-tízezer balatoni horgász területi engedélyét Horváth Károly igazgató írja alá.

Ezek után a horgászok nem restellnek protestálni?

Nem…

Először az 1965-ös halpusztulás időszakában keseredtek el, és kezdtek figyelni a nagyobb összefüggésekre. Azt várták, hogy a Balaton biológiai tragédiája után a Balatoni Halgazdaság leáll a halászattal, vagy jelentősen csökkenti az üzemtervét. Ez nem történt meg. Igaz, hogy országos mozgalom híján a horgászok sem tették le a bambuszbotot, s 1966-ban 1431 mázsa halat fogtak ki a Balatonból. A nemes halakból nyilvánvalóan a törzsállományt tizedelték a halászok is, és a horgászok is. A Balatoni Halgazdaság üzemtervének a mérséklése a gyakorlatban azóta sem következett be. De bekövetkezett más.

1971-ben felemelték az állami jegyek és a balatoni területi jegyek árát. 1971-től a balatoni horgászat a MOHOSZ-díjakkal, egyesületi tagdíjjal, Horgász Újság-előfizetéssel, valamint a balatoni területi jeggyel 470 forintba kerül. Csak a balatoni területi jegy ára száz százalékkal megemelkedett az előző 1970-es évhez viszonyítva. Idézem a Magyar Országos Horgász Szövetség 1970. december 13-án megtartott küldöttközgyűlésén elhangzott beszédekből Keszei Károly főtitkár bejelentését: „… A Balaton kérdésében elvi megállapodás jött létre a Balatoni Halgazdaság vezetőivel, s a Szövetség 1971-től hozzájárul a területi jegyek árának emeléséhez. 1971-ben a balatoni éves területi jegy ára 150 forintról 250 forintra, a hetijegy 40 forintról 60 forintra, a napijegy 10 forintról 20 forintra emelkedik… Arra azonban garanciát kaptunk, hogy a többletfizetés a Balaton halasítását szolgálja, s nem a gazdaság jövedelmét gyarapítja…”

Előző évben a Balatonon és vízrendszerén eltörölték az általános halászati és horgászati tilalmat, ami minden tavasszal április 20-tól május 20-ig szokott tartani. A horgászok többségét ez a kedvezmény megnyugtatta. Természetesen olyanok is akadtak, akik ettől az intézkedéstől lettek csak igazán nyugtalanok… De aztán 1972 tavaszán a nyugodtak is nyugtalanokká váltak ismét, mivel a tavaszi általános tilalmat a Balatonon és vízrendszerén visszaállították.

A tagdíj és a területi jegyek emelkedése miatt nagyon sok horgász lemorzsolódott. Ahogy ez a balatoni egyesület jelentéseiből kiderült, a tagság 15–20 százaléka mondott búcsút a horgászatnak. Az ifjúsági jegyek árának emelkedése miatt a fiatalok létszáma is megcsappant.

A balatoni horgászok nyugtalanságának az igazi oka azonban az, hogy kevesebb halat fognak, mint korábban. A Balatoni Horgász Egyesület 1972-es taggyűlésén kiderült, hogy a horgászok fogása 1970-ben 1969-hez viszonyítva tíz százalékkal, 1971-ben 1970-hez viszonyítva már 25 százalékkal csökkent. A balatoni horgászok 1969-ben még átlagosan 25 kilogramm halat, 1971-ben viszont már csak 14 kilogrammot fogtak. A csökkenő fogásért elsősorban a Balatoni Halgazdaság üzemtervét okolták, másodsorban az alacsony vízállást, harmadsorban pedig az angolnatelepítést. Időközben a sorrend megváltozott, s ma már a bűnbakok között a második helyen nem az alacsony vízállás, hanem az angolna áll. Ezen a ponton már érdemes idézni néhány nyilvánosságra hozott levelet. Nagy Sándor a következőket írja Révfülöpről: „Végleg szegre akasztottam a horgászbotomat. Nem azért, mert összetörik a horgászállásokat a nádszegélybe is berontó halászbárkák; nem azért, mert legkevesebb száz kiló hal árába kerül évente ennek az olcsónak minősített szenvedélynek a kielégítése (s közben felróják, hogy évente húsz kiló halat fog ki egy balatoni horgász, vagyis egy-egy hétvégen legfeljebb hatvan dekát); nem is azért, mert egyre nehezebb lesz a part megközelítése az elkerítések miatt; hanem azért, mert úgyse sokáig lesz már hal a tóban. Azokat az ezreket ugyanis, akik mint horgászok hosszú éveken keresztül figyelemmel kísérik a Balatont és változásait, a számok semmilyen játékával sem lehet meggyőzni arról, hogy ma több a hal a Balatonban, mert hogy többet halásznak ki belőle. Legfeljebb arról, hogy évről évre kevesebb marad benne. Hiszen a század elején épp azért volt messze földön híres halbőség a Balatonban, mivel a mainál háromszor annyi összméretű hálóval is csak fele annyit vettek ki belőle, mint ma. Az a roppant szerénynek tűnő szám, hogy naponta mindössze 1–1,5 százalékát halásszák le a Balaton területének, a 250 munkanapra vonatkoztatva annyit jelent, hogy évente két és fél-háromszor a tó egész víztömegét megszűrik a kilométeres hálókkal. – Az 1965. évi halpusztulás óriási károkat okozott. A szakemberek tíz évre becsülték a veszteség kiheverését. Okszerű gazdálkodásnak lehet hát nevezni, ha e katasztrofális pusztulás utáni évben s az azt követőben fokozott tempóban emelték a fogást? Ideig-óráig lehet növelni ily módon az eredményeket, de nem sokáig. Az 1965. évi halpusztulást követő években a zsákmány növekedése nagyobb arányú betelepítés következménye nem lehetett, hiszen a Balatoni Halgazdaság is 1968-ra teszi az erőteljesebb halasítás megkezdését. Addig a horgászok által befizetett összeg egy részét is a halállomány további megcsappanását okozó angolnatelepítésre fordították. – A következményeket minden látó szemű, érdektelen ember tudja. Megcsappant a keszegállomány – mesterséges szaporításáról kell gondoskodni –, megfogyatkozott a küsz, s valósággal kipusztította már az angolna a süllő egyik legfontosabb takarmányhalát, a durbincsot (lásd e vonatkozásban a Népi Ellenőrzési vizsgálat megállapításait is). De kipusztította ez az ikra- és ivadékfaló kígyóhal a sügért is, amely, különösen tavasszal, fontos szerepet töltött be a süllő táplálkozásában. Az angolna betelepítése előtt szinte állandó horgászbosszúságot okozott, hogy a gilisztával csalizott horgot azonnal bekapja a sügér vagy a durbincs, ma már mind a két táplálékhal rendkívül megritkult, alig találkozni velük, s ugyanígy elfogyott a compó is. Nagyon sokban van az a négymillió forint, ami az angolna exportjából befolyik! Amíg az angolna öt-hat év alatt kifejlődik, legalább tízszer annyi kárt csinál ikra- és ivadékpusztításával. – A kifogás ésszerű korlátozása és a betelepítés nagyobb mérvű növelése mellett tiltsák el a halászatot a parttól számított ötszáz méterig. Legyen ez a sáv kíméleti és horgászterület. Az angolna telepítését pedig ne folytassák. Egyetlen angolna elpusztít egy süllőfészket. Ne hozzanak előreálló bajszú, amerikai harcsát, se amurt, se busát. Ez utóbbiak a nádat is kipusztítanák, nemcsak a hínárt. Elég leckét kaptak természetes vizeink a törpeharcsa betelepítésével; szerencsére a Balaton nagyjából mentes maradt ettől a második számú veszedelmes ikrafalótól. Ellenben helyezzenek nagyobb súlyt a süllő, a ponty, a keszeg telepítésére; ezek a fajták tették híressé a Balatont. – Mindezeket érdek nélkül mondtam el; hiszen szegre akasztottam a horgászbotot.”

A fő sérelem tehát a feszített üzemterv és az angolna betelepítése. Ennek kapcsán érdemes idézni Miklós Gézának, a MOHOSZ Velencei-tavi Intéző Bizottsága horgászmesterének a leveléből, aki a Velencei-tóról beszél, de minden szava a Balatonra is vonatkozik: „…Nézzük, mi az oka a Velencei-tavi halszegénységnek. Számtalan horgásszal és helyi lakossal hivatalból is folytatott beszélgetéseim során a következő kép alakult ki: a villanyozó géppel történő, a halászok által az okszerű halgazdálkodás mértékén túlmenő, mondhatni gátlástalan lehalászások okozták a fordulópontot. A süllőt szinte teljesen kiirtották. Ma már csak az a horgász tud süllőt fogni a Velencei-tavon, aki felfedez egy olyan süllőtanyát, ahová a sűrű nád miatt a villanyozó csónakok nem tudnak behatolni. Ezek a szerencsések általában helybeliek, »törzslakók«. De mi lesz a többi 4–5 ezer horgásszal? A második legnyomósabb oka a halszegénységnek a helytelen telepítés. Helytelenül jártak el akkor, amikor néhány dekás pontyivadékok helyett szinte azonnal kihalászható pontyokat, méregdrága angolnákat, amurokat telepítettek. Igaz, hogy a horgászok ponty hiányában mind több angolnát fognak, de ugyanakkor megszűnt a sügérezés, ami a Velencei-tavon az egyik legkellemesebb szórakozás volt, de a csukázás is értelmetlen erőlködéssé vált, hiszen az angolnák már ikra korában vagy halivadék korában felfalnak majdnem minden sügért és csukát. Ami pedig az amurokat illeti, véleményem szerint, az amurtelepítés szögezte rá a horgászok koporsójára a födelet. Az amur, habár az lenne a feladata, hogy az elszaporodó hínárt irtsa, ennek egyáltalán nem tesz eleget. Az amur nem hínárt eszik, hanem a partrendezések során amúgy is állandóan fogyatkozó nádast tizedeli. Az egykor szívderítően szép, a halaknak és horgászoknak menedéket nyújtó nádszigetek már 1968-ban is kiritkultak, és a sivár pusztulás képét mutatták. Ugyanakkor a hínár és a békanyál jobban terjed, mint bármikor. Az amurtelepítés a Velencei-tó egész tájjellegét teljesen és gyorsan meg fogja változtatni. Kérdésessé válik az is, ha az amurok és busák a tóról kiirtják a nádat és a sást, hol fognak fészkelni a védett terület madarai?”

Elgondolkodtató sorok. A tihanyi belső tó sorsa már megpecsételődött. A tóba telepített 3000 növényevő hal kiirtotta a nádast, s azóta sem a halaknak, sem a madárvilágnak nincs menedéke a tihanyi félszigeten. A falánk fehér amurok a vízi növényzet megkeményedett, megsárgult torzsáit is megették a tihanyi belső tavon.

Idézem még Dr. Iharos Gyula levelét Balatonfenyvesről: „… Teljesen egyetértek Kadácsi Tamás sporthorgász kollégával. A MOHOSZ nem vállalhat azonos költséget, kötelezettséget a tó halasításánál akkor, amikor a fogás az érdekarány 70–30 százalék a halászok javára. Az áremelésen kívül kifogásoljuk az általános tilalom visszaállítását is a Balatonon. Egyrészt azért, mivel korábban éppen a tilalom eltörlésének az előnyéért vállaltuk a helyjegy árának 25 százalékos emelését. Másrészt, mivel az általános tilalom az orvhorgászok ellen nem orvosság, sőt több alkalom kínálkozik így arra, hogy a halállományt dézsmálják, mivel ebben az időszakban a horgászok – akiknek a többsége becsülettel betartja a horgászetikát, védi a halállományt – nem mutatkoznak a tó partjain, hivatásos vagy társadalmi ellenőr pedig ritka, mint a fehér holló.”

Ezt a levelet 1971. április 3-án közölte a Magyar Nemzet, de a levél írója még a horgászjegyek korábbi emeléséről beszél. Az áremelés végül százszázalékra módosult. Eredetileg csak arról volt szó, hogy a balatoni területi jegyek ára 120 forintról 150-re emelkedik. Végül ebből 1971-re 250 forint lett. De érdemes idézni a Horgász Újság 1968. februári számát, melyben az ármódosulások kapcsán a következőket írják: „A balatoni horgászegyesületek vezetőivel történt tárgyalás után a MOHOSZ vezetősége felajánlotta azt is, hogy ha megszüntetik az általános tilalmi időt a Balatonon, és az eddiginél több halasítás történik pontyban, úgy a horgászok hozzájárulnak a területi díjak 25 százalékos emeléséhez…” – Ebből az ígéretből szinte semmi sem maradt. A területi jegyek árát viszont végső soron 120 forintról 250 forintra emelték. Ez hány százalék? Szerintem 108 százalék… Mit lehet mondani ezek után?

A legnagyobb vihart azonban Antalffy Gyula „A balatoni halgazdálkodás és a társadalmi igények” című cikke kavarta, melyben levelek alapján azt javasolja, hogy a Balatont a jelenleginél sokkal hosszabb időtartamra és sokkal nagyobb mértékben a dolgozók pihenésének a szolgálatába állítsák. Antalffy beidézi Dr. Saáry András levelét is, melynek a legjellemzőbb részlete így hangzik: „A Balatonban már ilyen gyér a halállomány, hogy kilométer hosszú hálókkal ugyan lehet még halat fogni, de horoggal egyre nehezebben. A balatoni halállomány lecsökkenésének folyamata persze nem egyik napról a másikra történt. Évtizedek kellettek, amíg a rendkívüli halbőségű vizet ide züllesztették. Még tíz év, és akkor – a jelenlegi gazdálkodás mellett – már a kilométeres hálókkal sem fognak ki halat. Határozottan ki kell végre mondani, hogy a Balaton nem halgazdaság, nem halastó, hanem elsősorban és mindenekelőtt a dolgozók pihenését, szórakozását, üdülését hivatott szolgálni. E cél érdekében szükséges, hogy jó horgászvízzé váljék, hogy kora tavaszon és késő őszön is magához vonzza a felüdülésre vágyakozókat. A Balatonban tehát nem a halgazdálkodás módszerei, rentabilitási tényezői alapján kell gazdálkodni, hanem minden esztendőben le nem halászott halbőséget kell a tóban hagyni. Vagyis érvényt kell szerezni a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter rendeletének, amely az üdülőhelyek közvetlen körzetében levő vizeknek elsősorban horgászati hasznosítását írja elő. Elképzelhetetlenül nevetséges volna, ha a Balatont nem tekintenénk üdülőterületnek!”

Ezt már a Balatoni Halgazdaság sem hagyta annyiban, s Horváth Károly igazgató fél kolumnás cikkben válaszolt rá a Magyar Nemzet-ben. Többek között a következőket írja: „A halászatról szóló 1961. 15. sz. törvényerejű rendelet megszabja a horgászat gyakorlásának a módját és feltételeit. Gazdaságunknak ezért nincs joga, és nem is lehet célja, hogy a horgászlétszám alakulását bármilyen irányban befolyásolja. Így a balatoni területi engedélyek árának növelése sem a horgászlétszám csökkenését szolgálja. Bármennyire is nem tetszik a vitaindító cikkekhez hozzászóló egy-két levélírónak, a halat nem tekinthetjük másként, mint kifogáskor hozamnak, halasításkor költségnek. Ennek egyenlege a horgászok javára 1970-ben a következő szerint alakult: a horgászok által kifogott hal gazdasági termelői árakon számított értéke 2.643.000 forint, a területi jegyekből befolyt bevétel pedig 1.755.000 forint volt…”

Világos okfejtés, tiszta állami gazdasági és közgazdasági szemlélet. A magam részéről én nem is értem, hogy a horgászok miért várnak a Balatoni Halgazdaság igazgatójától mást. Ez a foglalkozása, ez a kenyere, neki is és a halászainak is. Antalffy Gyula válaszcikkében aztán már jelzi is, hogy a felek nem egy nyelven beszélnek, de újra leszögezi, hogy a Balatonon az üdülési, pihenési érdekeknek kellene elsőbbséget biztosítani.

Horváth Károly igazgató az üdülők, vendéglők érdekeire is hivatkozik: „A Balatonnál üdülő, kiránduló mintegy 2 millió ember tekintélyes, nem horgászó hányadának kívánságát teljesíti részben a gazdaság azzal a 3500–4000 mázsa halhússal, mely az üdülők és vendéglátóegységek konyháján keresztül jut el hozzájuk…”

Erre már Dr. Vajkai Aurél néprajztudós, a veszprémi Bakony Múzeum nyugalmazott igazgatója is tollat fogott; nyilvánosságra hozott levelében a következőket írta: „Nagyon bölcs megállapítása volt a Balatoni Halgazdaság igazgatójának, hogy a gazdaság feladata többek között a balatoni üdülők halellátása. A cél kétségtelenül helyes, de csak elméletben, mert a valóság egészen más képet mutat. Immár több mint húsz éve lakom a Balaton partján, gyakran megéheztem halra, de talán már tíz év óta nem tudtam venni balatoni halat, még keszeget sem, holott – mint a nyilatkozatban olvasom – évi 14 ezer mázsa a zsákmány. Találkoztam olyan Balaton-menti halsütővel, aki a szezonban hetente többször is Győrbe megy, onnan hozza a halat. A balatonalmádi strandon többször előfordul, hogy a vállalati halsütő fagyasztott lengyel tengeri halat ad vendégeinek. Közvetlenül a Balaton partján tehát tengeri halat fogyasztanak az üdülők. Ez volna hát a gondoskodás az üdülőkről? Egyébként ne csak a két-három hónapig itt lubickoló üdülőkre gondoljunk, de az egész évben itt élő, állandó lakosságra is. Vajon hozzájutnak ezek balatoni olcsó halakhoz? Az igazság az, hogy a Balaton mellett élünk, de balatoni hallal alig találkozunk; ahogy itt, a Bakony közelében megvásárolható erdei vaddal, őzzel, vaddisznóval, de még mezei nyúllal sem sikerül összekerülni. Hová lesz tulajdonképpen a száznegyven vagonnyi halászzsákmány?”

A Balaton partján persze hozzá lehet jutni halhoz is, vadhoz is, de vagy méregdrágán, vagy törvénytelenül. Aki tud száz forintot fizetni egy rántott süllőért, az ennyiért valóban megkaphatja a halat, de csak a legdrágább vendéglőkben. Ha nincs száz forintja, akkor viszont vagy nem eszik halat, vagy az orvhalászokhoz fordul, s akkor 24 forintért kaphat egy kiló pontyot.

A Balaton halállományának a csökkenését 1969-ben a Somogy és Veszprém megyei Népi Ellenőrzési Bizottság is megállapította. A jegyzőkönyv a következőket mondja: „…A közel kétszeresére emelt süllőfészkek kihelyezésével sem növekedett arányosan a halzsákmányból a süllő mennyisége, s ez döntően a süllő balatoni táplálkozáslánc hiányának tudható be… Elsősorban az angolna vált a süllő táplálék konkurrensévé…” Dr. Mitterstiller József egyetemi docens, a Népi Ellenőrzési Bizottság tagja, a tapasztaltakról így foglalja össze a véleményét az 1970. júliusi Horgász Újság-ban: „A Balatont, illetve a Balaton biotópját (élettér), vízháztartását a múltban számos olyan behatás érte, melynek következtében halállománya fokozatosan gyérült. A Kis-Balaton és a berki, majd a parti ívóhelyek megszűnése és leszűkítése, a partvédelmi művek kiépítése, a rohamosan fejlődő parti építkezés, üdülés, vízisport, hajózás stb., stb. mind-mind a halnépesség csökkenését okozták. Újabban a vízbe jutó szennyeződés is erősen meggyérítette a tó halait. Mindez azt eredményezte, hogy már évek óta fokozott mértékben kellett felkarolni a nemesebb halak közül főleg a pontynak a tóba való betelepítését, illetve a süllőnek s újabban már a keszegféléknek a fészkezését… A tó halállományának természetes utánpótlódása az előbb felsorolt hátráltató vagy még inkább gátló okok miatt annyira csökkent, hogy a halgazdaság az utolsó években csak úgy tudta már produkálni az elég magas szintre beállított termelését, illetve a fogási zsákmányt, hogy évről évre fokozni kellett a betelepítést és a félmesterséges szaporítást.”

A Balatoni Horgász Egyesület 1972-es küldöttközgyűlésén a horgászok nem ilyen higgadt tudományossággal fogalmaztak, mint a Népi Ellenőrzési Bizottság. Többen felálltak és elmondták, hogy a tapasztalataik szerint az utóbbi három évben a Balaton egész biológiai képe megváltozott, a vízben nincs rák, süllő, sügér, paptetű, s a keszeg is pusztulóban van. Volt aki a Holt-tengerhez hasonlította a Balatont. Mindezért az angolnát tették felelőssé. Azt hiszem, a horgászok felháborodására érdemes felfigyelni. Az angolna a lexikon szerint is veszedelmes ikrapusztító, de a Balaton esetében most többről van szó. Kétségtelenül eltűnt a tóból a vágódurbincs, eltűntek a rákok, esztendők múlnak el, mire az ember véletlenül fog egy kis sügeret. Sokan azt állítják, hogy az angolna már nem is keszeget eszik, hanem legfőképpen kis süllőket. Ez is lehet, hiszen mindkettő fenékjáró hal. Én mint hajdani györöki lakos még emlékszem az eleven régi vizekre. Ha kimentem a móló végére süllőzni, akkor biztos, hogy fogtam süllőt. De közben nyolc-tíz darab sügeret, paptetűt is szárazra emeltem. S milyen erélyesen, ragadozó módra kaptak ezek az apró halak. S a keszeg? Az ember bárhol bedobta a horgát, egyre-másra akasztotta meg a szép vörösszárnyúakat, s dévért is bőven. A keszegezés valamikor nem is számított horgászatnak, sokan meg sem ették, visszadobták, vagy hazavitték a macskának. Az igazi hal a ponty volt és a süllő…

A halhiány s a területi jegyek árának több mint százszázalékos felemelése miatt a balatoni horgászok létszáma 1970-hez viszonyítva 1972 tavaszára 1313 fővel csökkent. A lemorzsolódott horgászok fele fiatal, ifjúsági horgász.

A horgászkeserűségekkel telített 1972-es év tavaszán felkerestem Fráter Gedeont, a Balatoni Horgász Egyesület elnökét, aki civilben egyébként az Operaház karmestere.

– Mint régi sportembernek, tapasztalt horgásznak mi a véleménye a balatoni helyzetről? – kérdeztem Fráter Gedeont.

– Huszonöt évre kell visszatekintenünk. A halállomány legnagyobb ellensége, a halászat, 1944-ben leállt. A hálós halászat, a mai kapacitásnak egy tizedével, 1946-ban indult. 1947–48-ban elképesztően jó horgászeredmények voltak… Jöttek aztán az ötvenes évek a feszített tervvel, s akkor a halászok 18 ezer mázsa halat fogtak ki a tóból évente. Ettől kezdve rohamosan csökkent a halállomány. Bár ez a csökkenés 1956-ig inkább csak a pontyállományon látszott meg… 1956 után a balatoni halászat számára reálisabb tervet állapítottak meg. Semmi baj nem lett volna, ha nem következik be az 1965-ös halpusztulás. Pontyot könnyen lehetett volna telepíteni, az csak pénzkérdés. De most már a többi halfajtáról van szó…

– Tulajdonképpen mi történt 1965-ben?

– Amikor a jég elment, még semmi sem látszott. Április-májusban viszont már tömegesen pusztult a süllő, a dévér és a többi keszeg. Csak ezek. Ez olyan méreteket öltött, hogy a nemes halállomány 80 százaléka néhány hét alatt elpusztult. Külön tragédia, hogy a nagy halak pusztultak, tehát a törzsállomány. A valódi okot akkoriban nem ismertük. Fűzfőre gyanakodtunk… Azóta kiderült, hogy a pusztulás fő oka az Aldrin nevű gyomirtószer volt, ami azokban az években a világ legnagyobb részén már be volt tiltva. 1965-ben nagyon sok csapadék volt, és az eső lemosta a mérget. A takarmányhalak húsa telítődött Aldrinnal, s amikor az ívás után a nemes halak kezdtek táplálkozni, bekövetkezett a baj. Az ívásban a legnagyobb részük legyöngült, nem volt zsírjuk, így az Aldrin nem a zsírszövetekben, hanem a májban rakódott le… Közben a hatóságok rengeteg visszásságra jöttek rá. Sok baj volt az Alvarinnal is… Valamelyik téesz dolgozói a pocokmérget beledobták a Zala folyóba… S ráadásul az időjárás is rossz volt. A hideg és az állandó viharok is megtették a magukét. Voltak olyan évek, hogy augusztusban fogtak olyan süllőt, amibe belesültek az ikrák, mert nem tudott leívni. Az idősebb emberek állandóan emlegetik a régi tavaszokat, nyarakat. Húsz éve nem volt rendes tavasz.

– Mi történt a halpusztulás után?

– Nem történt semmi… Radikális intézkedésekre, józan emberi gondolkodásra és számításokra lett volna szükség. A halászati vállalat valamivel csökkentette a tervét… Két-három évre teljes halászati és horgászati tilalmat kellett volna bevezetni. Az Aldrin egyébként 17 év alatt bomlik le… Ezt megsínyli az egész élővilág… A helyzet évről évre romlik. A keszegállomány rendkívüli mértékben csökkent. Herman Ottó még azt írta, hogy a balatoni halász, ha belehajítja a szigonyát a vízbe, az mindig, mindenhol egy halat talál el. Régen előfordult, hogy semmit sem fogtunk, de mindig meghúzta valami a zsinórunkat. Keszegek… Ma is fennáll, hogy kifogom azt a három pontyot, de közben semmi sem történik a horgommal. Azelőtt belekóstolt a keszeg és más apró hal, most a Balaton holt víz. Azelőtt minden ötven keszegkapásra esett egy pontykapás, most a keszegek és a pontyok kapása azonos számú.

– Mi a véleménye az angolnatelepítésről?

– Vitathatatlan tény, hogy az egyéb halak kipusztulása döntően az angolna bűne. Hihetetlen ragadozó életmódot folytat, és mérhetetlen kárt okoz a népgazdaságnak. Ha ilyen gazdaságpolitikát folytatnánk minden exportcikkünknél, akkor már „millforintokban” számolnánk… Félméteres parti víznél éjjel néztem az angolnák garázdálkodását. A süllőivadékot vitték, rabolták a szemem láttára. A süllő takarmányhalát az angolna kipusztította már, jelenleg a süllőivadékot pusztítja.

– A halhiánynak azért talán más oka is lehet…

– Igen… Az elmúlt évtizedek megváltozott időjárása, az óceáni nyarak, hűvös szelek, a tavaszok hiánya nagyon károsan befolyásolja a halállomány alakulását. A balatoni élővilág halálos ítélete a déli vasút és út megépítése volt, amikor elvágták a Balatont a Nagyberektől. Ugyanilyen káros volt a Zala szabályozása is. A folyót vissza kellene a Kis-Balatonba vezetni és ott ülepíteni. A Zala, sajnos, nagyon szennyezetten kerül a Balatonba. Aztán itt vannak a partfeltöltések… A partfeltöltések egyes helyeken indokoltak, másutt nem. Csak nagyon meggondoltan szabadna ehhez a szabályozási módszerhez nyúlni. Ahogy a helyzet most áll, az nem jó. A két kilométeres betonpartok életveszélyesek. A hullámverés odacsapja a betonfalhoz a csónakot, ugyanígy a halivadékot is. Csónakot sehol sem lehet kikötni. Lagúnákat kellett volna létesíteni… A partfeltöltések mögött, sajnos, sok esetben egyesek haszonlesése van. Egymás között kiparcellázzák, amit lehet… Most furcsa módon partfeltöltés útján Fonyódon vasúti teherpályaudvart akarnak létesíteni, ahelyett hogy a vasutat a hegy mögött vezetnék el. Ezzel a vasúttal körbe bezárták a Balatont. Az a baj, hogy a Balatonnak nincs igazi gazdája. Kis közösségek döntenek helyi érdekek szerint. Tavaly például a Zamárdi Tanács 200 forintot fizettetett minden horgásszal a stégje után… De a pecsenyesütő tiszta jövedelme naponta 6 ezer forint, s egy benzinkutas a szezonban csak a borravalóból megkeres 70–80 ezer forintot. Ezt nem adóztatják meg.

– Mi a véleménye a balatoni területi jegyek árának a felemeléséről?

– A területbért nem tartom soknak, ha fogni lehet… A balatoni horgászat most mindenestől 470 forintba kerül. Ezzel szemben a tv előfizetési díja egy évre 600 forint.

– Bizonyára vannak elképzelései… Mit javasol, mit kellene tenni, tennünk a Balaton érdekében?

– Elsősorban a Balaton feletti teljes intézkedési jogot (beleértve a természetvédelmet is) egy kézbe kellene letenni. A Balaton fejlődésének a buktatója az, hogy ötven gazdája van, s mindegyik csak a saját érdekeit nézi. Aki erősebb, az nyer. Ahogy vannak kulturális intézmények, mint például a televízió is, melyek közvetlenül a Minisztertanács alá tartoznak, ugyanígy kellene a Balatonkörnyék egész életének az első számú gazdához tartoznia. Én azt javaslom, hogy az angolnatelepítést azonnal szüntessék be. A halászati tervet a jelenleginek a 25 százalékára csökkentsék, de amit fognak, azt valóban a Balaton-parti éttermeknek adják. Ha nyáron el kell látni a vendéglőket, akkor nem tavasszal az ívó halakat, valamint ősszel a bandázókat kell kifogni. Óriási mennyiségben kellene süllőt telepíteni, a jelenleginek legalább a tízszeresét. Április-májusban minden évben teljes halászati és horgászati tilalmat kellene elrendelni. Korlátozni kellene a nyugati motorcsónakok száguldozásait is. Európában a Balaton az egyetlen tó, ahol még a vízre engedik őket. Persze, ha 460 forint egy szállodai szoba… A spanyol tengerpart most már olcsóbb, mint a Balaton – mondta Fráter Gedeon.

Miért tört ki ez a nagy háború?

Az oka szerintem elsősorban a halhiány. A városi horgászok előszeretettel nevezik magukat „sporthorgásznak”, de azért annyi halat szeretnének fogni, hogy az éves állami jegy és a területi jegy ára megtérüljön. Szeretnének legalább húsz kilogramm halat fogni évente. De nem fognak, mert két hét szabadságuk van, s ezen kívül legfeljebb a hétvégeken juthatnak le a Balatonhoz. S ha lejutottak is, mit nyernek vele? Csónakjuk, stégjük általában nincs, így csak a mólók végéről vagy a strandok kikövezett partjáról horgászhatnak. A Balaton nem Duna, nem lehet bárhol megállni a partján és bevetni a horgot. Nem lehet, mert a víz szélén erdőnyi nádasok zöldellnek, másutt a vállalati üdülők kerítései zárják el a vizet, ahol pedig mégis hozzáférhető a tó, ott csak tíz-húsz centiméter mély, s komoly horgászatról szó sem lehet. A városi horgász mást sem tesz, mint vándorol a parton, s hol a strandon próbálkozik, hol a kemping szélén… Előfordul, hogy megakaszt egy-egy pontyot vagy angolnát, s kiemel még fél kilónyi apró keszeget egész évben, de többet aztán nem. Közben azt látja, hogy a nádszegélyig kifutó halászhajók hatalmas hálóikkal mázsaszám húzzák ki a halat a Balatonból, s akik elég korán kelnek, és későn fekszenek, azt is látják, hogy a helyi horgászok is jócskán fognak. De könnyű nekik, mert etetett helyük, stégjük, csónakjuk van. Szidják is őket a halászokkal együtt. A helyi lakosokról általában csak úgy beszélnek a városiak, mint „húshorgászokról”. Ezt az elnevezést én nem tartom sértőnek, mert a sport kedvéért a parti lakosok közül, azt hiszem, kevesen szállnának hajnali fél négykor csónakba. De mélyebb kötésről is szó van, az ember, a természet és a halászat ősi összetartozásáról. A helyzet ma már komikus. A sok „sporthorgászozás” és „húshorgászozás” közepette bennem már kialakult a két minősítés valóságos jelentéstartalma is: sporthorgász az, aki szeret horgászni, szeretne halat fogni, de nem fog; húshorgász viszont az, aki szeret halat fogni, és meg is fogja a maga halát. Ezt a „húshorgászozást” én már azért sem értem, mert történelmietlen, felületes ítélkezés, semmiképpen sem a való életből indul ki. A Balaton-parti falvak horgászai többségükben parasztok, segédmunkások, gyári munkások. Egyik sem úgy kezdett horgászni, hogy „na, megfáradtam a munkában, most pedig jó lenne valamilyen kikapcsolódás, valamilyen jó kis sport…” Nem, ezek az emberek öt évvel, tíz évvel, húsz évvel ezelőtt is horgásztak, s a testvéreik, a szüleik és azok szülei is horgásztak, illetve halásztak már. Balatonszepezd és Tihany például ősi halászfalu. Mindenkinek az őse halász volt, a legtöbb parasztháznál ma is tudnak hálót kötni, s ha az ember felmenne a padlásra, bizonyára találna még néhány egérrágta varsát, kerítőhálót s néhány rozsdás szigonyt is.

Valaha a kutya sem törődött a Balatonnal. A magyar parasztban, mezei munkásban átöröklődött az az ősközösségi szemlélet, hogy az erdő és a víz mindenkié. A feudális, majd az iparosodó Magyarországon száz és száz törvényt hoztak az erdők és vizek védelmére, de ezeket a törvényeket soha senki nem tartotta be. S még nincs messze az a kor, amikor a Balaton gyakorlati gazdái valójában nem a földbirtokosok, hanem a halászbokrok voltak. A gyökeres változást a századforduló hozta, amikor megalakult a Balatoni Halászat Rt. A halőrök megjelenésének nem örültek a falvak lakói, de azért minden tavasszal megszigonyozták a maguk csukáját, s nyáron a kerítőhálót bizony tízszer-tizenötször vízbe eresztették. Már az is csodálatos dolog, hogy ezek a szabadon halászgató emberek és ezek fiai, unokái kiváltották az állami horgászjegyet… A halászat szenvedély, eggyéválás a természettel, szertartás, s közben hasznos tevékenység. A Balaton-part lakossága soha nem volt olyan gazdag, hogy egy-egy darabka sült hal ne kelt volna el a családi asztalnál. Egy-egy szép fogast, pontyot illett elvinni a plébános úrnak, a jegyzőnek, az igazgatótanítónak is, ha az maga nem halászott vagy horgászott. Mert ebben az egyben, állíthatom, a falvak népe és vezetői nagyon összetartottak. A részvénytársasági halat nem védelmezte a jegyző, s a plébános sem tekintette a halászatot lopásnak. Ez az élet rendje… Egyébként a halhús a parasztgazdaságokban jól hasznosult. A halászok, horgászok általában az apró keszegeket, a paptetűt és a sügeret is hazavitték vagy a macskának, vagy a kacsáknak. A kacsák nagyon szeretik a halat, ha beleszabadulnak a Balatonba, maguk is ügyesen halásznak. A kacsák húsának így persze halíze lesz, de ez a mellékíz megszűnik, ha levágás előtt két-három hétig nem kapnak halat.

Ahogy most visszagondolok az ötvenes évekre, diákkoromra, amikor minden szülői támasz híján úgy tartottam fenn magamat, hogy két hétig iskolába jártam s egy hétig napszámba, egyik tavasszal rákaptam a küsz húsára. Engedélyem nem volt, pénzem sem. A tavaszi, nyár eleji hónapokban viszont a küszt a part mentén és a móló kövei között tömegesen lehetett fogni. Hetekig halat ettem. A kis küszöket szörnyű fáradságos dolog volt megtisztítani, de aztán paprikás lisztbe forgatva, zsírban kisütve nagyon jó ízük volt, és feledtették a tisztítás bonyodalmait. Semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreztem a küszök miatt. Úgy éreztem, jogom van megenni ezeket a halakat.

A halászat a parti lakosságnak a vérében volt, s azt hiszem, ma is így van. Nemrég meghívtak egy Pest-környéki villába. A tulajdonos, egy 45 éves főmérnök, az egyik Balaton-parti faluból származott, ugyanígy a vendégségbe érkezett másik mérnök, a darukezelő munkás, és jómagam is. Fél liter bor elfogyasztása után a főmérnök a darukezelőhöz fordult: „Az apám azt a jó kis kerítőhálót, amit még én kötöttem, odaadta K. J.-nek. Emlékszel még arra a hálóra?” A darukezelő emlékezett. Elmondta, hogy az volt a legrosszabb, amikor a háló húzása közben hirtelen mélyült a víz, vagy gödörbe lépett, s a sötétség miatt semmit sem lehetett látni… Kiderült, hogy legénykorukban, mielőtt a kis parasztfaluból az egyetemre vagy a főváros nagy ipari centrumába kerültek volna, valamennyien halásztak. Orvhalásztak… S ezt természetesen emlegették… Mert ez természetes volt tíz esztendeje, s ma is az.

A part menti falvak állandó lakói ma is tudják egymásról, hogy ki mikor és milyen módszerrel halászgat. Minden faluban ismerik az orvhalászokat. Mindenki ismeri őket, még a gyermekek is. A falu hallgat… Nem félelmében, ez nem Szicília… Hallgatnak, mert az orvhalász közülük való, és a halászatot jogos tevékenységnek tartják. Hallgatnak, mert a Balatoni Halgazdaság sem ingük, sem gatyájuk. A halgazdaság által halhoz még soha senki nem jutott a parton… S hogy exportálják az angolnát, s azért ennyi meg annyi dollárt adnak? Ez senkit sem érdekel. De az sem, hogy a Marina-szálló éttermében süllőt is lehet kapni, s a nyugatnémet gyárosok elégedetten nyilatkoznak a balatoni halakról… A part lakói csak az orvhalászok és a húshorgászok révén jutnak halhoz. Ha ezek nem lennének, évtizedeken keresztül nem jutnának most már halhoz.

Elérkeztünk az újabb kényes ponthoz, a halak eladásához. A balatoni horgászrend kimondja, hogy: „…A sporthorgászat a szabad időben folytatott, pihentető, felfrissítő, egészséges időtöltés, szórakozás. Csak az horgászhat, akinek állami horgászjegye és területi engedélye van… A horgászat kereseti forrás nem lehet. A fogott halat eladni vagy kialkudott ellenérték fejében csere tárgyává tenni tilos…”

A rendelkezés azt is kimondja, hogy: „A kifogott halat a szárazon lassú, kínos fulladásnak tilos kitenni. A horogról kíméletesen megszabadítva, azt bárkában, haltartó hálóban, vagy felkantározva újból vízbe kell helyezni, vagy azonnal megölni…” Ez természetesen csak azokra a halakra vonatkozik, amelyeket a horgászok fognak. A halgazdaságnak eszébe sincs a halat egyenkét megölni… Ha akarnák, sem tudnák elvégezni… Több ezer halat a fogás után vagy közben fejbe verni? Képtelenség. Szépen belemerik a halakat a fűzfakosarakba, és lassú, kínos fulladásnak teszik ki évente mind a 14 ezer mázsa halat, amit szárazra húznak. Így nem értem, hogy a horgászoknak miért kell a halakkal másként bánni. Mindegy. Ki a fene törődik ezzel a rendelkezéssel. A horgászok többsége valószínűleg el sem olvasta. De nézzük a másik ügyet, a kifogott halak értékesítését.

A rendelkezés világos, jogos, természetes… Mégis egy olyan rendelkezés, amit bizonyos esetekben a legetikusabb sporthorgász sem tud betartani… Mert mi történik akkor, ha a sporthorgász véletlenül kifog egy nyolckilós pontyot? Ketten a feleségével sem elkészíteni, sem megenni nem tudják. Mondjuk, másfél-két kiló húsból főznek, sütnek valamit… Mi történjen a többi hat kilóval? Dobják ki? Vagy esetleg adják oda a szállásadójuknak, aki amúgy is főz a vendégeknek… Ajándékozzák oda? Vagy fogadjanak el egy demizson bort a házigazdától viszonzásként? Ekkor már csere tárgyává tették a halat. De viszont 150 forintot fizetnek naponta a szobáért… Nagy pénz… Sokat keres rajtuk a szállásadó. Ezek után még ajándékozzák meg hallal is?

Az élet mindig más, mindig bonyolultabb, mint azt a rendeletkészítők elképzelik. A part menti falvak horgászainak valójában nem 470 forintba kerül évente a horgászat. Csónakot kell fenntartani… Egy balatoni csónak újonnan kilencezer forintba kerül, egy lapos fenekű horgászcsónakot 4–5 ezer forintért csinál a révfülöpi asztalos. Ha stéget épít, deszkát kell hozatni valahonnan, az erdőben vagy a Tüzépnél beszerezni a tartóoszlopokat, valakit segítségül hívni csónakostól… A stég megépítése legalább két nap. Rá kell áldozni két vasárnapot két embernek… A helyi horgász évente beszór a Balatonba két mázsa kukoricát, s ezenkívül még krumplit és tésztát is… Etetett helye van… Minden helyi horgász tudja, hogy a ponty oda megy, ahol rendszeresen terített asztal várja. Hol van itt már a sport? Úgy működik a rendszer, mint egy hizlalda. Viszont ennek fejében a húshorgászás rászolgál a nevére, mert tényleg fog halat. Mennyit? A helytől, a személyek ügyességétől, felszerelésétől, ráérő idejétől is függ… Nemrég beszéltem olyan horgásszal az északi parton, aki tavaly 80 darab pontyot fogott, s egy olyannal is, aki 150 darabot… Megkérdeztem, hogy mit csináltak ennyi hallal? Mindkét horgász azt mondta, hogy nagy részét megették, nagy a család, de néhány darabot adtak a szomszédnak is, aki a permetezőgépet szokta kölcsön adni, illetve a lókapát, ezenkívül eladtak még valamennyit a helyi ismerősöknek. Egyikük elmondta, hogy tavaly ősszel fogott egy tízkilós pontyot. A hallal rögtön vonatra szállt, és bevitte Füredre a szakmunkásképző iskolába, ahol a kislánya tanul. A kollégiumnak ajándékozta. Ott meg nagyon megörültek a halnak, mert éppen a minisztériumból jártak ott elvtársak külföldiekkel, s szerettek volna valami jót adni nekik a diákkonyháról. Így sikerült. Így megy. Ez egy vidéki ország…

Az a furcsa ebben az egész halértékesítési históriában, hogy a halhúsellátás államilag megoldatlan. Tehát a Balaton-part lakossága hiába lakik a víz partján, nem jut halhoz. Pontosabban csak akkor kaphat halat, ha valamelyik orvhorgász vagy húshorgász jól fog, feleslege mutatkozik, és azt eladja. A Balatonkörnyéki emberek nagyon szeretik a halhúst, s amit fognak, általában saját maguk eszik meg a családjukkal. Hal eladásra csak akkor kerül, ha több halat fognak, mint amennyit a család el tud fogyasztani. Az orvhalászat s a húshorgászat ellen csak akkor lehetne valójában fellépni, ha rendes, törvényes állami halkínálat lenne a Balaton partján. Ez a Duna-menti falvakban megvalósult. Mohácson is, Pakson is a halasbárka ki van kötve a parthoz, és ott állandó halárusítás folyik. A helyi lakosság válogathat a halakban. Ha valaki jó halászlevet akar főzni, akkor a ponty mellé keszeget, compót és törpeharcsát is kaphat. Hol vagyunk ettől a Balatonon? – Sehol… Ha tetszik, ha nem, kénytelen vagyok leírni a súlyos mondatot: a Balaton partján az orvhorgászok és a húshorgászok társadalmilag hasznos, közellátási funkciót töltenek be. Ha ők nem lennének, az emberek nem látnának, nem ennének halat.

Ezen túl újra felvetem még a kérdést: ha valaki, mondjuk, sporthorgász és ennek ellenére fog egy nagy halat, akkor mit kell csinálnia a hallal? Megenni nem tudja, konzerválni nem tudja, el nem adhatja… Dobja ki a szemétre? Attól tartok, hogy a népgazdasági kár ebben az esetben a legnagyobb.

A sporthorgászok vigasztalására elmondhatom azonban, hogy nemcsak köztük és a Balatoni Halgazdaság, valamint köztük és a húshorgászok között dúl a harc, hanem a húshorgászok is küzdenek egymás ellen derekasan. Nemrég Balatonszepezden az egyik helybeli horgásznak segítettem a stégjét megépíteni. Csónakból dolgoztunk, de közben egy-egy szál deszkáért vagy alkalmas szerszámért újra és újra ki kellett eveznem a partra. A kiserdőnek nevezett parti bokrok rejtekében a harmadik partraszállás közepette észrevettem egy csáklyát… Ha jól belegondolok, nem is csáklya volt az, hanem egy olyan kétágú, derékszögű alkalmatosság, amivel a kazalból a szénát szokták leráncigálni a parasztok. Ezt a szerszámot a Dunántúlon „vonyigának” hívják. A szepezdi bokrok közé dugott vonyigának 5–6 méteres nyele volt. – Meghökkentem. – Hát ez meg minek? – kérdeztem a helybéli horgászkollégát. A szepezdi horgász aztán elmondta, hogy ez a szerszám szinte fontosabb készség, mint a horog, mert tavaly is söröskupakokat dobáltak az irigyei a helyére. A söröskupakokat csak úgy tudta kiszedni, hogy a vonyiga két villájára mágnespatkókat kötözött, s a mágnes összeszedte a fémsapkákat. A nyár végén pedig egyszer csak észrevette, hogy elmaradozik a ponty… Fogta a vonyigát, és elkezdett vele turkálni a víz alatt. Csakhamar olajfolt jelent meg a víz felszínén. A vonyigával egy fáradt olajjal töltött nylonzacskót emelt ki. A zacskón kis lyukon át állandóan szivárgott az olaj, s az riasztotta el a pontyokat.

– De miért csinálnak ilyent az emberek? – kérdeztem.

– Irigyelték a szerencsémet – hangzott a tudományos értékű válasz. Miközben a csónakkal óvatosan visszaeveztem a készülő stég végéhez, eszembe jutott, hogy egész ifjúkorom ilyen horgászátkok és -bosszúságok jegyében telt. Balatongyörökön örökké panaszkodtak a horgászok. Misángyi bácsi helyére törött üveget szórtak az ellenségei, örökké horgászó nagynéném, Üst Ilonka néni horgász helyére pedig fehér babot. Bicsérdi bácsi helyére egy lyukas, fehérre zománcozott lavórt süllyesztettek el… Györökön a horgászévad mindig a nádi hely megtisztításával kezdődött… Ilyenkor kimetélték a felesleges nádat, s a fenékről összeszedték a fémtárgyakat és az üvegcserepet… Később ezt a tisztogató műveletet a nyár vége felé, az őszi pontyszezon előtt a legtöbb horgász megismételte. Sokan csak akkor kezdtek búvárkodni, amikor a hal elmaradt… Ilyenkor mindig bebizonyosodott, hogy a fenéken éles üvegcserép, fehérlő bádog vagy babszemek riasztják a pontyot. A sértettek furcsa módon mindig sejtették, hogy ki a tettes… Hogy jól sejtették-e, nem tudom… Ki tudná ezt ellenőrizni? A hosszú nyári éjszakákon a nádasok mentén furcsább dolgok is történtek.

És a feljelentések… A halgazdasághoz, a vízirendőrséghez és a tanácshoz mindig, minden évben megérkeztek a névtelen vagy névvel jelzett feljelentések. A vádat azonban soha nem lehetett bizonyítani… Ahogy én visszaemlékszem, a hatóságok ezeket a leveleket nem is vették komolyan.

Sporthorgászat?… Ugyan kérem… Bár azt érdemes elmondani, hogy ezekben az emberekben nagy halászszenvedély lobogott. Ha kitört az északnyugati vihar, ami általában négy-öt napig tart, a horgászok szenvedtek a legtöbbet. Naponta háromszor is lerohantak a kikötőbe, s megvizsgálták a víz állapotát. Üst Ilonka néni évtizedeken át reggel, este csónakba szállt, és beevezett a nádas mellé. A kikötőtől a nádi helyek elég messze estek. Legalább két-háromszáz méterre, s a csuhé szigetek még messzebb… Ilonka néninek ez az evezés meg sem kottyant. A legteljesebb öregasszonykorban is kievezett a nádashoz. A csónakját, az öreg, hosszú kétpárevezős teknőt évről évre makacsul vízre tette. Ezt a matuzsálem korú sötétzöld csónakot, azt hiszem, az utolsó években már csak a festék tartotta össze. De Ilonka néni nem volt ijedős. Fiatalasszony korában az egyik legjobb úszó volt a keszthelyi járásban. Amikor Karcsika, a kisfia vízbe fulladt, mint a megszállott indult a keresésére. Napokig úszott a Balatonban éjjel-nappal… Negyednap vagy hatodnap bukkant a fia holttestére… A fiút a testére tekeredett hínár tartotta a víz alatt…

S ott volt Bicsérdi… Amikor én megismertem, már öreg ember volt. Félig iparos, félig földműves… Mindkét lábát elvesztette a világháborúban. Combközéptől hiányoztak a lábai. Nagy horgász volt. Azt hiszem, ekkoriban már csak a horgászat adott értelmet az életének. Ha az idő engedte, a felesége vagy a fia mindennap letolta a kikötőbe a rokkantkocsin, és közös erővel vagy segítséggel beletették az öreget a csónakjába. Bicsérdi bácsi aztán kievezett a nádas mellé vagy a csuhé szigetekhez. Eredményesen horgászott… Egyszer végignéztem, ahogy a hirtelen kitört viharban visszaevezett a kikötő öböl menedékébe… Szörnyű volt nézni… A lábát, mivel nem volt, nem tudta a csónak fenekének feszíteni, így a saját súlyára és a hasizmaira támaszkodva húzta az evezőket. A hullámok csaknem a vízbe sodorták… S nem egy ilyen eset volt… Bicsérdi bácsi rokkantan is győzte erővel, s évente öt-hat viharból kimenekült. Bicsérdi, úgy emlékszem, elég sok halat fogott. Vajon van nekünk jogunk ahhoz, hogy „húshorgásznak” nevezzük? S ott volt Misángyi, a hórihorgas, sovány öregember, s Bajnóci Misi bácsi, a helyi horgászok vezetője, s a rend és a pontosság mintaképe. Vonatvezető volt a vasútnál, de a faluban is megbízható szervezőnek bizonyult. Úgy tudom, az ő érdeme volt a horgászok külön csónakkikötőjének a megépítése is. Balatongyörökön tíz esztendeje bizony rend volt… A csónakok nem összevissza hánykolódtak a hullámokon, s a tulajdonosok nem vízben gázolva jutottak el a bárkájukhoz, hanem pallón, igazi kis kikötőn. A horgászok minden évben építettek maguknak a móló öbölben egy közös csónakkikötőt. A csónakok orra cölöphöz volt láncolva, a tükre pedig a famólóhoz. Milyen szép, követendő horgászszokás volt ez… Milyen jó lenne bevezetni minden balatoni településen… A legtöbb faluban nem lehet kikötni egy csónakot (Szepezden sem), mert nincs hová, nincs mihez, nincs a csónaktartásnak és nyári kikötésnek semmiféle rendje. Miért nem? Az óceánia kis szigetein minden bennszülött falunak van csónakkikötője… Európában ezt nem lehetne megvalósítani? Lehetne, ahogy Györökön is lehetett…

S ott volt Frim mester, a cipész, és még nagyon sokan, egészen a csendesen pipázgató helyi orvosig, akik mind horgásztak. Szenvedélyük, lételemük volt a horgászat, az evezés, az örökös keresés, vándorlás a viharos tavaszi és őszi vizeken. Sporthorgászok voltak? Nem tudom… Annyi biztos, hogy meghallották, megértették a természet hívó szavát, és csónakba szálltak… Sok furcsa, ködös hajnalon eveztek végig a nádasok mentén, s a nádasok sohasem egyformák… Mindent láttak, és mindent megértettek…

1967 szeptemberében a közép-európai írók kongresszusa Olaszországban ülésezett. A magyar íródelegáció tagjaként én is útrakeltem. Furcsa pontja volt életemnek. Először jártam kapitalista országban, először láttam és „tapintottam” dollárt, s életemben először pillantottam meg a tengert. Hajnalban érkeztünk Triesztbe, s már világos volt, amikor beszálltunk az egyik tengerparton közlekedő gyorsvonatba. Első osztályon utaztunk. Amint beléptünk az egyik fülkébe, az ablak mellett üldögélő két katonatiszt azonnal felállt, és átment egy másik fülkébe… Csakhamar a keskeny folyosón szorongtunk, mert valaki elkiáltotta magát: A tenger!… Éppen hogy csak eloszlott a hajnali szürkület. Az Isztriai-félsziget belső végén robogtunk Trieszt és Miramare között. A vonat magas sziklák tetején imbolygott, s a tenger messze alattunk ködlött, szürkéllett titokzatosan. De aztán egyre több lett a fény, s megpillantottuk a sziklák tövében kiképzett aprócska fürdőket, csónakkikötőket, néhol egy-egy horgonyzó vitorlást és bárkát is… Egy motoros bárka éppen a nyílt tenger felé igyekezett… Az egyik író (népi) így szólt:

– A Balaton különb…

Lukács György egyik legjobb tanítványa, a jó nevű esszéista és filozófus ekkor nevetni kezdett. Csakhamar megszólalt a társaságunkban ámuldozó marxista kritikus és szerkesztő is:

– Gyönyörű… S ha meggondolom, hogy itt csak egyetlen magyar írónak, Herczeg Ferencnek volt jachtja…

Engem a tenger látványa elkeserített. Szótlanná, szomorúvá váltam… Másra számítottam… Azt hittem, hogy a tenger valami olyasmi, mint a Balaton, csak nagyobb… De ahogy a vonat ablakán kipillantottam, azonnal láttam és éreztem, hogy a tenger más… Nemcsak nagyságrendjében különbözik, hanem a természetében, nemében, színében s lényegében is… Ahogy a Tien-San hófedte csúcsai nem vethetők össze a Bakonnyal, ugyanúgy a Balaton sem az Adriával, pedig az Adria csak szelíd beltenger. A végtelen szürkeség, majd a kékség, a kísérteties, felfoghatatlan messzeség kizökkentett nyugalmamból. Néhány nap múlva Sistiana halászkikötőjéből egész délután figyeltem a tengert. Napfény és kékség. Kora délután alacsonyan a víz felett füstöt fedeztem fel… Egy óra múlva már a füst alatt valamilyen bizonytalan fehér pont is sejlett… Órákig bámultam a közeledő gőzöst. Az esti szürkületben közelítette meg az olasz tengerpartot… Triesztben kötött ki vagy Porto Vecchióban… De ezt már nem láttam, mert a levegő megtelt szürkéslila köddel… A hullámok lágyan, ritmikusan ostromolták a partot… Mint egy lüktetés… Minden csobbanás után nyers vízszag s a rohadó halak és növények szaga öntötte el a partot. De ez a szag mégsem volt kellemetlen… Nem, mert a só átitatta, illő keretek között tartotta… Éppen csak egy tengerparti illat volt. Jellegzetes tengerparti illat. Később tapasztaltam, hogy minden kikötőben hasonló illatok szálldosnak, s a befutó vitorlásoknak, bárkáknak, mi több, még a szélnek is ilyen illata van.

A tengerparti vendéglőben felszolgált sült kagyló és sült hal nem tudta felejtetni szomorúságomat. A Balaton miatt keseregtem… A Balatont gyerekfejjel, majd ifjúi fővel is tengernek képzeltem… Később a tengerhez hasonlónak…

Bizony, a magyar embernek fogalma sincs azokról az alapvető élményekről, melyek a tengerparti népek jellemét kialakították. Mit tudunk mi a viking időkről? Vagy mit tudunk azokról elképzelni? Ha azt mondják, hogy zsindelyes hajóépítési mód, vagy ha azt mondják, karwel, nekünk egyremegy… Pedig a karwel típusú hajóval sikerült a híres portugál hajósnak, Bartholomeo Diaznak 1487-ben megkerülni a Jóreménység-fokot, ezzel a hajótípussal érte el Vasco da Gama Indiát, Kolumbus Kristóf pedig San Salvadort. S ilyen hajóval indult föld körüli útjára Ferdinando de Magalhaes.

A Balaton 77 kilométer hosszú s a felülete 600 négyzetkilométer. Közép-Európa legnagyobb tava… De Amerikában a Felső-tó 82.382, Afrikában a Viktória tó 68.800, az Aral tó 63.915 négyzetkilométer. Kár folytatni… A földön 139 nagyobb tó van a Balatonnál. A világtengereken versenyszerű körülmények között a vitorláshajók is ijesztő távolságokat futnak be. Az Európa és Amerika közötti egyszemélyes vitorlások versenyén a táv 2837 tengeri mérföld. Az első ilyen versenyt 1960-ban 33 napos idővel az 58 éves angol Francis Chichester nyerte meg. Később Chichester 65 éves korában 1966. augusztus 27. és 1967. május 28. között kis jachtjával egyedül körülhajózta a földet, megkerülte a Jóreménység-fokot, majd visszafelé a Horn-fokot, s egyhuzamban 15.500 mérföldet tett meg…

Ezekkel a méretekkel nehéz összevetni a Balaton belterjes világát. A MAHART-nak a Balatonon jelenleg 25 motoros hajója és két vitorlása közlekedik. Az összes hajójának a befogadó képessége 4700 személy. S hány hajó közlekedik a világ tavain és tengerein? Megszámlálhatatlan. A világon az USA-nak van a legnagyobb kereskedelmi flottája, összesen 21 millió 530 ezer bruttó-regisztertonna. A világ országai 1965-ben összesen 160 millió 390 ezer bruttó-regisztertonna hajótérrel rendelkeztek.

A világtengereken Magyarország is közlekedtet néhány tengeri hajót, s a dunai hajóflottánk is jelentős… Mégis a tengeri országok flottáit látva, úgy vélem, a magyar nem hajós nép… Inkább talán révész nép, dereglyés… Átkelésekhez ért, a lábaláshoz… A folyók és a tavak nyelvén beszél, ezek természetét ismeri. Jó hajós, de szereti látni a partot… A Balaton a legszélesebb pontján mindössze 14 kilométer. A La Manche csatorna legszűkebb keresztmetszete a Doveri-szorosnál 33 kilométer. A Szuezi-földszoros 125 kilométer széles… Mindezek ismeretében mit sem változtam. Szeretettel, az ámulat ködén át bámulom a Balatont és a hajóit.

Az idei tavaszon különös borzongás szaladt végig a hátamon. A szepezdi szőlőskertemben hajladozva, majd felegyenesedve a vízre pillantottam… A víz kéklő tükrén kecses szürkésfehér hajó úszott, s mögötte egy uszály. A Kelén kövekkel vagy sóderral rakott uszályt vontatott. Nyilván Pálkövéről indultak. Lehajtottam egy pohár bort, aztán eltűnődtem… Bizony, ez a Kelén… Annak kell lenni, hiszen az orr kecses íve s a hátranyúló fartő gyermekkoromból ismerős. A Kelén volt az első hajó, amin gyermekkoromban utaztam. Hatalmas élmény volt… A Kelén akkor még gőzös volt, éppen úgy, mint a Helka és a Kisfaludy… Később aztán Diesel-motort kaptak s modern navigációs felszereléseket. Ma is bírják a hullámok rohamait, a viharokat. Az erejükből még arra is telik, hogy a szezon előtt néhány dereglye piros követ átvontassanak a déli partra. Pedig milyen öregek s milyen kisasszonyosak… Ahogy az ember innen a hegyoldalból nézi őket, úgy tűnik, nem munkára termettek. S mégis…

Minden generáció azt hiszi, hogy vele kezdődött a történelem… Amikor én gyermekkoromban, valamikor 1940–42 táján először utaztam a Kelén fedélzetén, tudtam róla, hogy öreg hajó, de azt nem, hogy 1891-ben tették vízre, s még az újpesti Schoenichen-féle hajógyárban épült a Helkával együtt. 1940-ben tehát már 49 éves volt, ma 81 éves. Valahogy úgy éreztem akkor, hogy a Balaton legelső hajóján utazom, s velem s ezzel az utazással kezdődik valami az alacsony hegyek alatt. Pedig a Balatoni Gőzhajózási Részvénytársaság 1890-ben már menetrendszerűen közlekedtette a Rohan nevű hajóját, előtte pedig az 1889-ben vízre tett Kelént, amit a második Kelén vízrebocsátása után Baross Gáborra kereszteltek át. S még előbb ott volt a Balaton első csavargőzöse, a Balaton, amit a parti birtokosokból, kisnemesekből alakult Zala-Somogyi Gőzhajózási Társulat tett vízre 1872-ben. Ez a szorgalmas kis hajó Nyitrai Aurél, majd Szuhányi László kapitányok keze alatt naponta közlekedett Révfülöp és Balatonboglár között, de ha kibérelték, elkalandozott Füredtől Keszthelyig mindenhová… Amikor a parti birtokosok társulata feloszlott, a kis csavargőzös a Dunára került, s még évtizedekig szállította az árusokat, kofákat Kiskőszeg és Bezdán között. S még előbb?… Ott volt a híres balatoni hajó, a Kisfaludy. Úgy tűnik, a Kisfaludy jelenti a kezdeteket. A Balaton ügyében ekkor a 19. század két legnagyobb magyar politikusa, Kossuth Lajos és Széchenyi István is megszólal. Kossuth híres fürdőlevelében, 1842 júliusában a következőket írja Füredről: „Szép ez a Balaton, szép mindenkoron; szép, midőn csendes, s foltonkét színét változtatgatja; szép, midőn medre mélyéből az üvöltő szél sötétlő habokat paskolgat föl; szép, midőn a vihar közelgését haragoszöld színt öltve jelenti…, de legszebb, mondhatatlanul szép, midőn a kelő nap az első fénysugarát vagy a telehold a bájos fénycsomót göndör víz színén végiglövelli. Aki a mindenható mosolyát egy földi képben látni sóvárog, ezt nézze meg… És mégis az embernek szíve fáj, midőn e roppant vízre tekint. Olyan holt, minő csak Palesztinában a megátkozott Holt-tenger lehet! Húsz négyszögmérföldnyi sima út, változhatatlan, romolhatatlan, melynek azúrhomlokára – miként Byron a tengerről szól – ráncokat még az idő sem írhat; húsz mérföldnyi sima út, nagyobb, mint némely vármegye, mint némely fejedelemség, s a honnak legszebb vidéke által körítve, s rajta mégis egyetlenegy hajó sem libeg, kivévén talán a füredi sétaladikot, vagy egy nyomorult halászcsónakot. Volna csak másutt e tó, amarra Nyugat felé, s virító városok körítenék, s fürge gőzösök ünnepelnék az emberész diadalát. Nálunk, ha csak egy bogarászó fecskecsoport nem röpköd fölötte, élettelen, henye, mint egy roppant sír. Mi isten átka van e nemzeten?”

A Balaton-parti birtokosok megmozdultak. Hertelendy Károly, Zala megyei alispán, élére állt a gőzhajózást pártoló kisnemeseknek, helyi politikusoknak, haladó, közlekedést pártoló elméknek. Sokat kellett gyűlésezni, levelezni. A magyarországi közlekedés nagy apostola, Széchenyi István is megszólalt közben: „A Balatonon mostanság egyetlen megfelelő hajó, de csak egy tűrhető csónak sincs. Bámuljon-e az ember vagy nevessen, én nem tudom. Lebegjen csak egyszer rajta gőzös: s míg bányászokat fog előidézni a hegyekben, és a gőz használatára sürgetendi a gondolkozót, új életszikrát lövell az égre, és a most ugyan kies, de mintegy álomban szendergő vidéket olly vidor elevenséggel ruházza fel, miképp egy szebb jövendőnek tavasz korát fogják a legédesebb sejtelmek közt élvezni a Balaton körüli Lakósok.”

1845. december 27-én került sor a Balatoni Gőzhajózási Társaság alakuló ülésére. Az 1846, április 5-én tartott közgyűlésen már ismertették a Kossuth Lajos által kidolgozott alapszabályt. A társaság 60 000 pengő alaptőkével indult, s az óbudai hajógyárban megrendelte első hajóját, a Kisfaludyt. A hajótestet Óbudán, a hajógépeket pedig a londoni Penn-gyárban készíttette. – „A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hozták, s nagy, termetes német lovakon Füredre szállították. A hajótest Füreden készült, néhány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével. A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt lerakva a parti gyepen. Természetesen vasból minden darab…” – írta Eötvös Károly. A hajó minden darabja természetesen nem volt vasból, hiszen a Kisfaludy fahajó volt, a famunkához kellettek az ácsok. A hajótest egyébként Massion óbudai gyárában készült, s a trieszti és komáromi ácsok csak az összeszerelésnél segédkeztek. A Kisfaludy 1869-ig közlekedett az eredeti fatesttel, akkor a korhadt, megrongálódott úszó részt vastestre cserélték fel. A Kisfaludy 1887-ig közlekedett még a Balatonon, akkor ócskavasba került, majd a kohók gyomrába. Nem maradt más belőle, mint egy fájó emlék, a nemzeti nagyot és szépet akarás kudarca, néhány köteg értéktelen kötvény, s a sovány bevételeket rögzítő pénztárkönyvek sárga lapjai. Pedig a részvénytársaság s maga Széchenyi István mindent megtett a siker érdekében. A Kisfaludy mellé két áruszállító uszályt is építettek, a Füred és a Keszthely nevű hajókat. Hertelendy Károly, a Balatoni Gőzhajózási Társaság igazgatója, kétnyelvű hirdetéseket tett közzé a lapokban. Érdemes idézni a 125 esztendős szöveget: „1847. május folytában Kisfaludy gőzös minden hét szerdán és pénteken reggeli 6 órakor indul Keszthelyről Kenesére és Füredre, minden kedden, csütörtökön és szombaton pedig Füredről reggeli 5 1/2 órakor, Keneséről reggeli 7 órakor indul Keszthelyre. Mind menet, mind jövet megérinti a közbeeső állomásokat: Fonyódot, Badacsonyt, Fülöpöt, Boglárt, Szántódot és Alsó-Örsöt. A rakhajók a Kisfaludy gőzösön levő ügyelőhöz intézendő elevei felszólításra tehervitelekhez szolgáltatnak. Lobmayer úr gyorskocsizása Pest és Kenese közt a gőzös fentebbi járásaival megfelelő összeköttetésben áll. Irodája: Pesten a Tigrisvendégfogadóban.”

A hirdetésnek nem lett sok eredménye. A Kisfaludy 1847. június 12-től szeptember 14-ig a teherszállítással összesen 619 forintot és 79 krajcárt keresett. Ez bizony kevés. A magyar hajózás és közlekedés úttörőinek sok tárgyi és szellemi akadállyal kellett megküzdeniük. A helyzetet s a körülményeket Eötvös Károly az Utazás a Balaton körül című nagyszerű könyvében érzékletesen ábrázolja:

„Gőzhajó, nemzeti színház, Kisfaludy-szobor és rendes közlekedés: íme, ezek a harmincas-negyvenes évek nagy alkotásai Balatonfüreden…

Gőzhajó!

Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott részvénytársaságot…

Széchenyi először is kikötőket épített a Balatonon. Kevesebbet nem is épített tíznél. Elment mindenhova a gőzhajó. De csak úgy kezdetben. Mert csakhamar belátta, hogy a Balaton-parti ember azt ugyan nem használja.

Nem azért, hogy félt volna tőle. Más oka van a magyar gazdának.

A magyar oda nem megy, ahova nem híják.

Oda nem megy, ahol dolga nincs.

Azért, hogy utazzék, nem utazik sehova.

Ami a másé, azt nem bámulja.

Ami nem az ő kenyérkeresete, azt tanulgatni esze ágában sincs.

Még a cél nélkül való sétálgatás se természete a magyarnak.

Mi köze Somogy vármegyének Zala vármegyéhez? Bizony, kevés köze van. Ahol pedig a Balaton köztük fekszik: ott nyári évszakban éppen semmi. Okos ember csak nem megy neki a víznek. Nincsen annak gerendája.

A jég – az már egészen más.

Ha csendes időben fagy be a Balaton, s ha igazán befagy: akkor bizton lehet rajta járni. Akár vásárt tartsunk rajta. Ökröt, lovat rá lehet hajtani, terhes kocsival is lehet rajta nyargalászni. Mikor a déli vasutat építették: ezelőtt negyvennégy esztendővel, magam láttam a jégen egy csopron nyolcvanhárom kocsit, s mind keményen megrakodva követ szállított a siófoki oldalra. Úgy állt a jég, mint a szikla. Még csak nem is nyikorgott, még csak nem is pattogott az iszonyú teher alatt. Pedig mozgott az a teher.

Télen ellátogat a zalai ember somogyi ismerőséhez, s a somogyi ember zalai atyafijához. Szalmát is vesz a zalai Somogyban, s bort is vásárol a somogyi Zalában. De csak kocsival járnak. Gyalog ember nem indul útnak a jégen. Sohase tudja az ember, téli napon mikor támadhat köd. Ködben pedig nincs az az okos ember, aki el ne bóduljon, irányt ne tévesszen, végenincs körbe bele ne szédüljön. Aki pedig beleszédült: annak a számára nincs menekvés. Kifárad, lefekszik, vihar utoléri, megfagy, éhen hal, nincs, aki segítsen.

Azért kell kocsival, lóval menni. A ló nem téved soha.

Hajdan nem volt gőzmalom. A túl-a-dunai ember a szélmalmot se igen ismerte. Zalának Szigliget, Badacsony és Tapolca körül hatalmas vízimalmai voltak. Ezekbe járt a Balatonhoz közel lakó somogyi ember őrletni. Télen, erős jéggel könnyen ment a dolog. Más évszakban nagy kerülővel, Keszthely felé vette útját. Gyakran egy hétig odajárt, míg a liszttel hazaért. Használták néha a réveket is.

Két réve volt a Balatonnak. Az egyik a tihanyi, a másik a fülöpi. Amaz keskeny, emez széles víziút.

Jól emlékszem: Vas uramnak hívták a negyvenes és ötvenes években a fülöpi révészgazdát…

Csak malomba menők és násznépek használták a réveket. Nagy ritkán a pandúrok és komisszáriusok.

Egyéb utasember mit keresne a Balatonon?

A vármegyék se sokat törődtek egymással. Hatalmas árok volt a vármegyék közt. Csak a birtokosabb nemesség tudott az árkon keresztüljárni. Hatvan-hetven év előtt még a pandúrnak se volt szabad túlmenni az árkon, ha orra előtt volt is a bűnös ember…

Nos hát, ilyen világ volt a vasút és távíró korszaka előtt a Balaton partján. Ezelőtt hetven esztendővel.

S ide épített gőzhajót Széchenyi.

És épített kikötőt és hidat Balatonfüredre, Alsó-Örsre, Almádiba, Kenesére, Siófokra, Tihanyban, Szántódon, Szemesen, Bogláron, Fonyódon, Keszthelyen, Badacsonyban és Fülöpön.

Volt olyan kikötő, hogy sohase szállt ember rajta se ki, se be. El kellett hagyni pusztulni; Füredet, Keszthelyt és Siófokot kivéve el is pusztult valamennyi…

Az ötvenes években valamikor lementem az Alsó-Örsi homokos partra, ahol most már gyönyörű villák állanak. Akkor pusztaság. Se közel, se távol emberi lény. Meleg júliusi nap volt, megkívántam a fürdést. A parton találok egy kis kőhalmazt, a kövek közei labodával benőve…

Hát bizony, én a kígyók tanyájára találtam vetkőzni. Míg fürödtem: egy gondos anyakígyó már egyik cipőmet elfoglalta állandó tanyának.

Hej, pedig néhány év előtt, amikor a Kisfaludy-gőzös első körútját tette, s minden kikötőt meglátogatott, ide is fellobogózva jött. Itt is eldördültek üdvözlő ágyúi. Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar, s Veszprém, Zala és Somogy urai, nagy tisztviselői s ragyogó szépségű asszonyai. Künn a parton ezernyi nép. Alsóörs, Felsőörs, Lovas, Kövesd, Szentkirályszabadja egész lakossága ünnepi öltözetben, lobogóval. Húzta a cigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf, kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni mind az öt világrész utazói.”

Így volt biz ez 1847-ben. És 1854-ben e kikötő már labodafészek és kígyóknak tanyája.

Hova lett ekkorra Széchenyi költői álma, fényes ábrándja, nemzetébresztő előrelátása? Csak ma kezdenek érni már a Balatonhoz kötött nagy tervei…

S hová lett Széchenyi? Döbling következett, majd 1860-ban a halál. De a Kisfaludy még évtizedekig szelte a Balaton habjait… Jelképpé vált, a felvilágosodás és a nemzeti felemelkedés jelképévé. A híres magyar gőzös születése is egybeesik a nemzet öntudatra ébredésével. A Kisfaludy 1847 tavaszán indul el a balatoni bolyongásainak négy évtizedes útjára. Rá egy évre, 1848 tavaszán kitör a magyar szabadságharc.

De a Kisfaludy előtt is jártak már hajók a Balatonon. Ott volt Festetics György 1797-ben épült híres hajója, a Phoenix… S még előbb az 1753-ban ácsolt sószállító gálya, a Kristóph…

De már a Phoenix és a Kristóph előtt is jártak hajók a Balatonon. A rómaiak már az időszámítás előtt hajókkal közlekedtek a mai Fenékpuszta és az északi part között. Valcum hatalmas erődvárossá épült… A Balaton első szabályozási tervét is a rómaiak készítették Galerius császár uralkodása idején, aki sok időt töltött Pannóniában.

De már a rómaiak előtt is voltak hajók a Balatonon… Talán csak dereglyék, tutajok, bödönhajók…

Amióta ember él a Balaton partján, azóta hajók is vannak… Az ősember vadászott, halászott… S ha halászott, akkor valahogyan, talán csak úszó fatörzsek hátán, de a vízen is közlekedett.

A balatoni hajózás 1971 tavaszán ünnepelte 125 éves fennállását. A kezdetet a Kisfaludy 1846-os vízrebocsátása jelzi. De volt itt egy második kezdet is, a felszabadulás után, 1945 tavaszán, amikor a balatoni hajókat a Tünde és a Kelén kivételével mind-mind a hullámsírból kellett a napfényre emelni. A visszavonuló német csapatok a balatoni hajókat sorra felrobbantották. A Kelén és a Tünde úgy menekült meg, hogy éjszaka idején néhány bátor hajós csónakba szállt, és a hajókhoz evezett. A robbanóanyagot eltávolították, aztán kiverték a hajók fenékcsapját. Így a Kelén és a Tünde sértetlenül süllyedt el. 1945-ben ezt a két hajót emelték ki elsőnek, aztán a Boglár következett, a Tátika és a Sió, majd sorra a többi, köztük a Helka is…

Az átkelőforgalom zavartalan lebonyolítása érdekében három dunai hajót is áthoztak a Balatonra, az Úttörőt, az Ifjú Gárdát és a később szerencsétlenül járt Pajtást. 1952-re megépült a Balaton legnagyobb kirándulóhajója, a Beloiannisz, majd a Balatoni Hajózási Vállalat és a MAHART egyesülése után ismét újabb, korszerű hajók jelentek meg a Balatonon. 1956-ban a Csopak, Lelle és a Tihany, 1963-ban a Hévíz és a Keszthely, majd a trópusi jellegű Szárszó és az Arács. 1964-ben a régi hajókat felújították, Diesel-motort kapott a Helka, a Kelén és a Jókai. A füredi hajógyárban modern kompokat építettek, s az utasforgalom Szántód és Tihany között, de az egész Balaton területén is a háború előtti évek forgalmának a tízszeresére növekedett. A balatoni hajózás a jubileumát már elképesztően nagy számokkal ünnepelte. 1970-ben 2 millió 664 ezer utast szállítottak a balatoni hajók, a kompok pedig 216 ezer autót vittek át Szántód és Tihany között. 1971-re a számok tovább emelkedtek. A hajók 3 millió 212 ezer személyt, a kompok pedig 282 ezer autót szállítottak… Ezek a szédületes számok igazolják ennyi év után Széchenyit. De mennyit kell a balatoni hajósoknak dolgozni? Rengeteget. A komphajók 1970-ben 7 ezer fordulót csináltak, 1971-ben már 8600-at.

1969 szeptemberében Siófokon, a MAHART Balatoni Üzemigazgatóságának épületében felkerestem Dr. Kopár István igazgatót. Megtudtam tőle, hogy a balatoni hajózásnál 435 ember dolgozik, de a létszám 1971–72-re 470 fölé emelkedik. A 435-ből 1969-ben 220 volt a hajósok száma, 110-en a javítóműhelyekben dolgoztak, a többiek az állomásokon és az irodákban. Közben betoppant Pinczehelyi Károly, az üzemigazgatóság kereskedelmi forgalmi vezetője, s hogy mentesítse Dr. Kopár István igazgatót, akire az előszobában elég sokan várakoztak, átinvitált a saját irodájába.

Pinczehelyi nagy erejű, magas férfi. Tengerésztípus… Hajóstiszti iskolát végzett, hosszú ideig a Dunán volt hajóskapitány. Eközben hónapokig egy zuhatagi hajón is kapitánykodott. Az egész hajózás és hajósélet a kisujjában van. Tapasztalt vezető, azon kevesek közé tartozik, akik jól értenek a beosztottaik nyelvén. Az irodája falán egy bekeretezett plakát függött. 1894-ből származott, és a Balaton második gőzhajóját, a Barosst ábrázolta. Ez a Baross, ahogy korábban már jeleztem az 1889-ben vízre bocsátott Kelén volt, de aztán 1891-ben átkeresztelték Barossra…

Egy-egy induló hajó kürtje behallatszott az irodába… Pinczehelyi készségesen tájékoztatott:

– Nézze, ez nem foglalkozás, hanem életforma… Zárt világ… Valaha saját betegbiztosítása volt… Az orvospszichológusok szerint nálunk mobil idegrendszerűvé válnak az emberek. Nem tudnak sem a hajón, sem a parton akklimatizálódni. Sehol sem jó nekik…

– Milyen távolságról járnak ide az emberek dolgozni? – kérdeztem.

– A vonzási körünk harminc kilométer… Általában a szomszédos falvakban vesznek telket, házat… Nálunk a hajósok és munkások 70 százaléka a környező falvakból jár be Siófokra.

– Mennyit kell egy hajósnak dolgozni?

– Éves órakeretünk van… A nyári túlórákat télen lecsúsztatják a hajósok. Aki végigdolgozza a szezont, az jól keres, de kifárad… Télen kipihenik magukat… De van, aki télen sem pihen, hanem a szabadnapjain böllérkedik, elszegődik a jégvágóbrigádhoz vagy valamelyik magánépítkezéshez…

Nevek kerültek szóba, Amancsics József, Szabó János, a Beloiannisz parancsnoka, aztán a Somogyi család, a Pap família, és Bozzay István, a Helka kapitánya… Hogyan élnek ezek a hajósok? És hogyan éltek a múltban?

1971 tavaszán megismerkedtem Szabó Jánossal, a Beloiannisz nyugdíjas parancsnokával. 1960–1970-ig állt a nagy hajó kapitányi hídján. A búcsúzás érezhetően megviselte, nem is tudott egészen elszakadni a hajóktól és a hajósok világától. Jelenleg kisegítő munkát végez, új matrózokat oktat, előkészít… Pinczehelyi Károly hűvös irodájában beszélgettünk… Néha Pinczehelyi is közbeszólt.

Szabó János középtermetű, kerek arcú balatoni ember. Napcserzett, szélszívott bőre alól még mindig energia és tettvágy sugárzik. Kétségtelenül eljárt Szabó János felett az idő, de még nem öreg ember. 1909 decemberében született Siófokon a Szabadi utcában… Apja földmunkás volt, mezőőr, szőlőmunkás, közben parádés kocsis. Jánosnak hívták az apját is. A földmunkás családban kilenc gyermek született. A testvérek közül heten még ma is élnek… Szabó János negyvenhárom évig dolgozott a balatoni hajókon…

– Hogyan kezdődött? – kérdeztem Szabó Jánost.

– Eredetileg én kőmívesinas voltam… 1927-ben, amikor a MAHART épült, itt voltam inas. A jövendőbeli sógorom pedig itt volt gépkezelő… Így kerültem át matróznak… 1928-ban a Jókain hajóztam be. Akkor Nagy Dezső volt a hajóvezető, s Borbély Géza a kormányos… Azóta a vállalatnak csaknem minden hajóján dolgoztam… A Csobáncon matróz voltam, majd kormányos és végül hajóvezető. 1950-től 1960-ig hajóztam a Csobánccal.

– Mennyit lehetett a Balatoni Hajózási Részvénytársaság idejében megkeresni?

– A matróznak 96 pengője volt havonta… A hajózás időszakában napi 60 fillér élelmezési pótlékot kapott… A hajóvezető fizetése akkoriban 165 pengő volt, plusz 30 pengő lakbér és napi 80 fillér étkezési pénz.

– És mennyit keres mostanában egy hajós?

– Én, mielőtt nyugdíjba mentem, havonta 2200 forint fixet kaptam. Ezen kívül napi húsz forint élelmezési pénzt, és a matrózpénzt. Havonta átlagosan 3600–3700 forintot kerestem. Most a nyugdíjam 1865 forint.

– Azt hiszem, az a 165 pengő elég jó pénz volt…

– Jó, de az embernek minden szezon végén szeptember 15-én felmondtak. Én 1928-tól 1935-ig ideiglenes alkalmazott voltam… Ahogy jött az ősz és a tél, a legtöbb hajóst szélnek engedték, s csak márciusban vették fel újra… Ahogy a jég elment, megindultunk a vontatóhajókkal… Egész nyáron dolgoztunk, mint a barmok, aztán ősszel pedig mások kerültek a helyünkre…

– Mások…?

– Mások… Minden kegyelmes úrnak volt egy szakácsnéja, annak sógora, bátyja… Ezek, a kegyelmes urak közbenjárására, rendes fizetésért a részvénytársaságnál teleltek, s nyáron aztán átmentek a méltóságos urak vitorlására matróznak. Mi pedig, akik rendes hajósok voltunk nyáron is, mehettünk, amerre láttunk… Így ment ez… A Balatoni Hajózási Részvénytársaságnál én 1931-től 1935-ig csak ideiglenes kormányos voltam.

– Mit csináltak télen? Miből éltek?

– Télen el lehetett szegődni a halászathoz, vagy jégvágást lehetett vállalni… Én telente böllérkedtem is… Amikor a halászathoz szegődtünk, kilencedet kaptunk, minden kilencedik kilogramm hal minket illetett. Szánkóval bevittük a hálót… A halászmester a partról irányította a munkát…

– Gondolom, tavasszal, ősszel horgászgatott is…?

– Nem értem én rá horgászni… Ahogy elment a jég, elkezdtem hajózni a Kacérral… A jég már csaknem beállt, és még mindig ment a hajó.

– Kacér?

Pinczehelyi Károly közbeszólt:

– A Csobáncot hívja így, mert olyan jó állékony hajó, minden időt kibír… (A Csobáncot Max Oertz hamburgi hajómérnök tervezte a sajátos balatoni körülményekre. A speciális alacsony merülésű hajót 1927-ben acéltesttel építették a Ganz Hajógyárban.)

– Én csak Kacérnak hívom… Ilyen… A halat szeretem, mindennap megeszem, de horgászni nem szeretek. A vőm, az horgászik is. Leginkább a halászlevet szeretem és a süllőt filézve… A menyemmel éppen a múlt héten sütöttünk süllőt.

– Mondhatna valamit a gyermekeiről is.

– Két gyermekem van… A lányom huszonkilenc éves, a férje tanár. Nekik is két gyermekük van. A fiam huszonhárom éves, a Kőolajipari Vállalat híradástechnikai műszerésze. A fiam is nős…

– Milyen volt a régi hajósélet?

– Nehéz… Akkor nehezebb volt az étkezési lehetőség is… Nem volt a mólón üzlet. A hajózási társaság szerződést kötött a vasúttal, így felvették az éthordót, és a másik vonattal az üreset visszavitték. Úgy is volt, hogy főztünk a hajón… Itthon az anyám elkészítette a rántást, tésztát, mi aztán jó levest vagy paprikás krumplit főztünk a hajón. Amióta megnősültem, más főztjét nem ettem meg, csak a feleségemét vagy a magamét. Volt idő, amikor még Keszthelyre is utánam hozták az ebédet… Én megbecsülöm ezt… Én ránézek a nőre, és a kezéről megállapítom, hogy megeszem a főztjét, vagy nem. Hosszú évtizedekig csak házi sütésű kenyeret ettem… Én az üzletből mást ma sem eszem meg, csak a téliszalámit és a császárhúst. A többibe nem lehet belelátni…

– Az öreg a legjobb böllér a környéken – szólt közbe Pinczehelyi Károly. A nyugdíjas hajóskapitány arcán szétterült egy széles, fénylő mosoly… A tudók, az értők mosolya. Én tovább kérdezgettem:

– Hogyan éltek a világháború alatt?

– A háború alatt ugyanúgy tartottuk a menetrendet, mint most. Kilenc és fél tíz között szokott lenni a délelőtti riadó. Egyszer, emlékszem, a felső harmadnál járhattunk, amikor a MAC klub tetején megszólalt a sziréna. Arács és Csopak között beálltunk a Kerekedi-öbölbe. Ott is egészen be a nádasba. Nádat vágtunk, és gyorsan beszórtuk vele a hajót… Később galambszürkére festettük a hajó tetejét, így beleolvadt a víz színébe… Előfordult, hogy tizenegy órakor indultunk. Borongós volt az idő… A Kerekedi-öbölnél járhattunk, beszélgettünk a kormányállásnál, amikor a hegytetőtől elvált egy gép. Kéttörzsű angol gép volt. A vízszinttől talán nyolc méterre repült. Egyenesen felénk… A pilóták kimagasodtak az ülésből, és sállal integettek. A víz felett szálltak egészen Keszthelyig. Fönt pedig jöttek a Messerschmittek… Legalább negyvenen, de nem vették észre a víz tükre felett szálló kéttörzsű angol gépet. Egyszer meg bent álltunk a füredi kikötőben… A Szigliget kormányosa akkor a Klebelsberg Kuno matróza volt. Nagyon távolról hallottuk a liberátorok zúgását, aztán hirtelen megjelentek a Ciprián-forrás felett… A sziréna későn szólalt meg… Már sehová sem tudtunk menni, csak néztük őket. Egy gép kivált a Baricska felett, s lecsapott egy nádfedeles házra… Mellette egy cserepes ház állt. Felrobbant mind a kettő. Kiderült, hogy az a két ház tele volt aknával. Hogy honnan tudták? Nem értettük.

– És később…?

– Amikor már a déli parton volt a front, akkor… 1944. december 4-én minden hajót elvittek Füredre. Úgy volt, hogy alkonyatkor elengedik az embereket… De délután ötre már Kenesénél voltak az oroszok, s a németek akkor áthúzták a számításunkat. Felrobbantották a hajókat… Kivéve a Tündét…

– És a felszabadulás után?

– Ott segített az ember, ahol tudott. Kiemeltük a hajókat… Répát szállítottunk, élelmet, még élő marhákat is… Bort, gyümölcsöt szállítottunk Révfülöp és Boglár között. Az emberek hálásak voltak. Az első gyümölcs, az első bor a hajósokat illette. Volt úgy, hogy minden kannánk tele volt borral, de csak este ittunk, s akkor is annyit, amennyi jólesett… Akármelyik hajóra kerültem, mindig az volt a legtisztább… Arra gondoltam, hogy csak akarni kell. Amikor matróz voltam és kormányos, mindig azon igyekeztem, hogy jól menjen a munka. A mi munkánk közös, ezt szoktam mondani az embereimnek is. Ha jól csinálták, megdicsértem az embereimet, de megmondtam nekik, hogy még jobban kell csinálni. Én tudtam, ha az embereimet megtanítom, az én munkám is megkönnyül.

Pinczehelyi Károly halkan közbeszólt:

– Aki megmaradt mellette egy évnél tovább, az élvonalbeli hajós lett…

– Amikor az egyik „gyerek” odahúzta a hajót a mólóhoz, úgy éreztem, mintha a kezem fejéről menne le a bőr… – mondta magyarázólag Szabó János, majd így folytatta: – Most villanyfény csalogatja a hajót, de régen még olajmécses sem pislákolt az állomásokon. De ez a sok lámpa és neonfény néha megzavarja a tájékozódást. Előfordult, hogy a neonfény az egyik hajót kicsalta a partra… Én a tájat nézem. A hegy sötét vonulatából már megmondom, hol járunk. De a parton a házakat s még a cserepek színét is ismerem. Azt is megfigyelem, melyik füstöspiros, melyik új… 1959 óta URH is van a hajókon, azóta könnyebb a munka…

– És a testvérei?

– A bátyám és a sógorom is hajós volt, és minden ismerősöm… A bátyám, az szegény, ha nem tudott egy nap kijönni a vízre, már beteg volt. Halászmester volt, majd hajóvezető… Később is, minden vasárnap kigyalogolt a Balaton partjára.

– Az elmúlt évtizedekben, gondolom, sok izgalmas esemény történt a hajón vagy hajózás közben. Mire emlékszik?

– A Pajtás, ugye, felborult 1952-ben vagy 53-ban… Május volt… Aztán a csónak- és vitorlás-mentések… Négy éve egy nagy viharban csak én mentem ki a vízre a Csobánccal… Jöttünk hazafelé Füredről… A vízen egy kis Moly típusú vitorlás imbolygott, lehetett látni, hogy felborul, fel is borult. Ez úgy az alsó harmad táján történt… Indultunk menteni… Több utas a vasúthoz igyekezett, és méltatlankodott… „Kedvesem, engem eskü köt, az embert ki kell venni a vízből” – mondtam nekik. De az a legény nem akarta engedni, hogy kimentsük. Kiderült, hogy úgy lopta a hajót, és a szerelméhez igyekezett Csopakra. Megcsáklyáztuk és kihúztuk. Kapott két pofont, és szép engedelmesen feljött a fedélzetre. A vitorlást ott hagytuk, mert mi vagyont nem mentünk, csak életet. Jegyzőkönyvet vettünk fel, aztán ráadtam a legényre egy inget és egy overallt. A másik alkalommal pedig… Mikor is? 1952 augusztusában… A Csobánc kormányosa akkor a Tóth Vilmos volt… Nagy vihar volt, beálltunk Tihanyba. Este fél tizenegy már elmúlt… Azt mondják, ne állítsuk le a gépeket, mert öt emberrel eltűnt egy csónak. Reflektorozva elindultunk… Rájuk találtunk… „Hány fejet láttok?” – kérdeztem… Egy ember hiányzott. Közben a hínárban elakadt a hajónk… Három férfi és két nő indult el a csónakkal. Egy fej hiányzott. Megpróbált kiúszni… A József főherceg üdülője alatt találtunk rá, a köveken összetörte a fejét. Odaverték a hullámok… Az egyik lány aztán, akit kimentettünk, mindennap kijött a mólóra. Hazafelé is mi vittük Tihanyból Füredre. Megvárta, amíg kitettük a partra, aztán megcsókolt és elájult…

– A Balaton mellett melyik évszakot tartja a legszebbnek?

– A legszebb hónap a Balatonon a május és a szeptember. Amikor a levelek megsárgulnak… Amikor a hegyek mellett megy el az ember a túlsó parton, és ezer színe van a leveleknek… Ezzel nem lehet betelni. A Balatonnál szebb táj nincs… Voltam Jugoszláviában… De úgy éreztem, ilyen szép ország nincs több, mint a miénk. Aki a hegyvidéket, síkságot vagy a vizet szereti, mind megtalálhatja itt.

– A Balaton partján és hajóin sok külföldi megfordul, köztük sok nevezetes művész és politikus is. Találkozott a Csobánc vagy a Beloiannisz fedélzetén híres emberekkel?

– Elég sok emberrel találkoztam… Amikor a hajómon utaztak, kezet fogott velem az iráni sah és a felesége, Husszein, Ho Si Minh, Couve de Murville, Walter Ulbricht és Takeo Miki japán külügyminiszter… De mások is… Ezek a nevek jutnak hirtelen az eszembe…

– Most nyugdíjas korában mivel tölti a napokat?

– A szomszédomnak van egy szőlője, azzal szoktam elmenni metszeni vagy kapálni… Ingyen… Máskor kölcsönös alapon… A házat bővítettük, mert hogy a fiam megnősült… Van két özvegy nővérem… Fát vágok nekik, szenet hordok… Magam vagyok férfi… – mondta Szabó János, a Beloiannisz nyugdíjas kapitánya.

A Balatonon bizony nagyot fordult a világ. Széchenyi István még a legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy a Kisfaludy első cigányzenés útjai után százhuszonöt évvel nyaranta két-három millió ember utazik a balatoni hajókon. S hol van akkor még az áruszállítás értéke? A Balatonon a teherforgalom is nagyon jelentős. Amint a jég elmegy, a tó zöldeskék tükrén megjelennek a vontatóhajók és az uszályok. Ilyenkor a személyszállító hajókat is befogják az uszályok elé… Az uszályokkal főleg követ, sódert és építőanyagot szállítanak. Az északi part nagy kőbányáiból a vörös homokkő és a bazalt esztendőről esztendőre uszályokon jut el a déli partra. A pálkövei kőrakodó kora tavasztól késő őszig üzemben van. Sokszor végignéztem a hajósok pontos és nehéz manőverezését Pálköve alatt. A vontatóhajó csak a kikötő közelébe húzza az üres uszályokat, de nem megy be az öbölbe, mert a szűk helyen nem tudna megfordulni. Így már a kikötő előtt lekapcsolja az uszályokat, s azok a kapott lendülettel úsznak tovább. Ezeket a lendülettel nekieresztett, hatalmas vastesteket mesterien irányítják a matrózok. Mire lendületét veszti az uszály, már pontosan a rakodótér mellett állnak, s a vízbe zuhannak a hatalmas vasmacskák.

A rakodás sem könnyű mesterség… Ezt persze nem a matrózok végzik, hanem a rakodómunkások. A hatalmas piros homokköveket nehéz talicskába emelni s nehéz a csúszdába billenteni. Az emberek tenyeréről sokszor lemegy a bőr. Közben a matrózok sem tétlenek. Húznak a vasmacskán, néhány méterrel beljebb vontatják az öbölbe a nagy vasuszályokat. Így, ha a csúszdából az uszály elejére potyogott a kő, a következő adag már a közepébe kerül, majd az utolsó harmadba. Egyenletesen elosztják a vashajók gyomrában a terhet. Könnyű ezt így elmondani… De mikor már harmadik napja dühöng az északnyugati vihar, s jó nyolcvan-százkilométeres szelek nehezednek az uszály oldalára, a legkisebb manőver, még egy kis lánchúzás is, különleges ügyességet és figyelmet kíván. Ilyenkor szokott megugrani a csörlő, és csontot törni. (Szabó János is így szerezte a gyomorbaját… A Szigliget fedélzetén erős viharban a csörlőt kezelte. A kar megugrott, és gyomron vágta.)

Nyáridőben a matrózok élete is könnyebb. Beállítják az uszályokat a helyükre, a csúszda alá, aztán ladikba szállnak, és kieveznek a nádas szélére horgászni. Fognak is mindig, a vízi ember ismeri a halak járását és szokásait. Délutánonként a kormányállások, kabinok kis kéményei már füstölögnek. Fő a halászlé, vagy sül a rántott ponty, filézett süllő.

A kirándulóhajókon szolgáló hajósok, matrózok még könnyebben vannak. Elegáns „tengerész öltözékükön”, napbarnított arcukon, széles vállaikon gyakran megakad az unatkozó külföldi vagy pesti szépasszonyok szeme. S bizony előfordul, hogy ezek az asszonyok, este, miután megérkeztek a bázis kikötőbe, s az utasok eltávoztak, visszatérnek a hajóra. Ilyenkor a matróznak már inni is szabad, örülni is, nótázni is… De nemigen nótáznak a mai hajósok. Csendben örülnek az életnek, s inkább a szelek zúgására figyelnek, mint az énekszóra.

Úgy tapasztaltam, hogy a hajósok büszkék a mesterségükre, s a járandóságukkal lényegében elégedettek. Nyáron, különösen akik a személyforgalomban dolgoznak, sokat túlóráznak, de mivel éves órakeretet állapítottak meg az üzemigazgatóság részére, télen lecsúsztatják a túlórákat. Így nemcsak szabadsághoz, pihenő időhöz jutnak, hanem egy kis kiegészítő pénzkeresethez is. Akinek sok túlórája gyűlt össze a nyár folyamán, az télen most is beáll a jégvágó brigádokba segít a nádaratásnál, vagy elmegy böllérkedni.

A hajósok, matrózok, rakodómunkások általában a májust és a szeptembert szeretik a legjobban. Ilyenkor kellemes, napsütéses az idő, de nincs azért kánikula sem. A levegőt, az izzadó testeket gyakran felfrissíti egy kis könnyű szél. A nyár már nehezebb, az agylágyító forróságot különösen a kőrakodókon dolgozó munkások viselik nehezen. A hajósok életében a legkínzóbb évszak a késő ősz és a tél eleje. A hajók addig járnak, amíg be nem fagy a tó…

Az ötvenes évek elején egyik télen én is a kikötőépítkezéseknél dolgoztam. Akkor épült az új keszthelyi kikötő, s akkor villamosították a kisebb kikötőket, például a balatongyörökit. Emlékszem, november végén jártunk, de még javában folyt a munka. Pedig akkoriban már jeges szélviharok tomboltak a szigligeti öbölben, s a mólón átcsapó hullámok odafagytak a cementre s a ruhánkra is. Mi ólomkábelek fektetésével kínlódtunk… Csörlővel húztuk be a kikötő belső csatornájába… A hajósok pedig fehér sódert rakodtak. Két nagy uszály állt a kikötőöbölben. Bíró Jákim, a györöki állomás vezetője és őre pontosan intézkedett, hogy mit hová és hogyan. A kikötő tövében, a parton már egész sóderhegyek álltak. Megkezdődött a berakodás. A part és az uszály között két szál pallót fektettek le, és ácskapcsokkal egymáshoz kötötték őket. Ezek a pallók tíz, tizenöt méter széles vizet íveltek át. Megindultak a munkások, a jól ismert ősi kubikostalicskával. Megrakodtak a parton, s beegyensúlyoztak a keskeny pallókon az uszály szélére. Leereszkedtek az uszályba, s ahogy azt a rakománymester előírta, az egyik sarokba ledöntötték a sódert. Így ment ez egész nap… Közben északi szelek dühöngtek, s a hullámok taraja sokszor már a pallók alját nyaldosta. De a munkások csak mentek, imbolyogtak a víz felett, s a talicskáikkal lassan töltögették az uszályt. A ruhájuk közben a felcsapó víztől jeges lett, a leheletük felhőként szállt a fejük felett. De csak vándoroltak a keskeny pallókon át, s nehéz talicskáikkal egyetlenegyszer sem tántorodtak meg. Senki sem esett a vízbe. Mire megtelt a két uszály, s a vontatóhajó is megérkezett elállt a szél. Vékonyan befagyott a Balaton… Lehetett úgy mínusz két-három fok, vagy talán öt is. Soha nem felejtem el azt a furcsa nyögést és recsegést, ahogy az uszályok kiszakadtak a jégből. A vontató orra előtt is pengett, csengett, repedezett a jég. Lassan mozgott a vízi karaván, de előrehaladt. Délre már túl jártak Szigligeten, Badacsonyon, s eltűntek az opálosan fénylő messzeségben. Navigare necesse est…

A Balaton számomra beltenger, hatszáz négyzetkilométernyi szabad vízfelület, ahol a fényben és a vízben egyszerre fürödhet az ember, hajózhat, boldogan megfeszítheti izmait, dacolhat az északnyugati viharokkal, győzhet az elemek felett, s ugyanúgy veszíthet is. A Balatonba bele lehet fulladni, meg lehet halni az ölelésében… Télen meg lehet fagyni a jegén… Bele lehet szakadni a rianásokba, lékekbe… A Balaton szelíd partján állva ámulni lehet a hegyek, vulkánkúpok kék gyöngysorán. S a hegyeken túl, Diszel és Zalahaláp között el lehet veszni a hóviharokban. A jég kékeszöld törései s a bazaltszakadások szürke fénye egyetlen mélykék tengerré olvad az égen. Ha felnéz az ember a téli égboltra, megszédül és elzuhan. A Balaton számomra állandó szélzúgás, halászmadarak jajongó kiáltása, fény, félelem, szabadság… Lehetőség az arcvonások megőrzésére, az élvemaradásra, s a naiv vidékiségre…

De a Balaton sokaknak, az emberi küzdés zűrzavarában csak kenyérkereset, műhely, üzlet, tőzsde, csak nyereség vagy veszteség. A Balaton a pénzt markolók számára óriási kiterjedésű Manhattan, egy 33. vagy egy 36. utca. Eladó és megvásárolható a gyümölcs, a kenyér, a selyem, a tégla, a hús, a föld, a napfény és a tizenhat éves lányok szerelme is. A nyári három hónapban felfokozódik az élet, lüktet az ideges vér. Ilyenkor a nyári kereskedők az egész esztendőre valót igyekeznek összeszedni… Mindenki sokat akar keresni, s még annál is többet, s a jövő esztendőben még többet. A benzinkutas legalább nyolcvanezret akar, a kőmíves kétszázezret, a kofa ötvenezret, a pincér százötvenezret, a testüket áruló szép lányok is százezer forintot… Meg is keresik valamennyien…

Napfény, víz és szélvihar centrikus „Balaton-illúziómból” 1966-ban zökkentett ki az élet. 1966 nyarán Szemes és Balatonföldvár között forgatták a Harlekin és szerelmese című filmemet. A filmgyár nagyon előzékenyen a stáb főhadiszállásán, Földváron bérelt számomra szobát. A hatalmas, kétszintes családi ház, melyben a szobámat lefoglalták, közvetlenül a 7-es számú balatoni főútvonal mellett állt. Nem volt sok kedvem a dologhoz, de az egyik gazdasági ember unszolására megtekintettem azért a szállást. A nászágyak, szekrények és csipketerítők láttán aztán sietve kihátráltam az előszobába. Közben nyílott a szomszédos szoba ajtaja, s egy pongyolás asszonyság toppant elénk. Tanácstalanul ránk nézett, aztán a fehér éjjeliedényre, amit a kezében tartott. Végül megszólalt:

– Nem tudják, hogy melyik a fürdőszoba?

Nyolc-tíz ajtó nyílott az előszobába. Elképzeltem, hogy az ajtók mögött emberek állnak, leselkednek, és szorongva várják, hogy mikor szabadul fel a fürdőszoba vagy a WC… Sietve távoztam.

Beültem öreg autómba, és végigjártam a szomszédos falvakat. Lellén aztán a vízpartról mindössze húsz méterre találtam egy kiadó házikót. A házikó egy kertben állt, s kerítés vette körül. A vaskapura drótozott papírtálca állított meg, melyen a következő felirat díszelgett: „Ágy kilenc személynek kiadó”. Ezt ugyan furcsállottam, de a kert tetszett, s a terméskőből rakott házikó is. A kőházon kívül az udvaron még egy farostlemezből épített bódé is állt… A kapu zárva volt… A szomszédoktól megtudtam, hogy a tulajdonos egy pesti pincér, aki a szezont mindig a Balaton mellett „tölti”. Javasolták, hogy menjek be Földvárra, s ott a Motelben megtalálom a pincért. Nem mentem. Kiderült, hogy a pincér szabadnapos, s így teljesen véletlenül déltájban előkerült. Sovány ötvenes férfi volt, V. J.-nek hívták.

– És a többiek hol vannak? – kérdezte V. J.

– Egyedül vagyok…

– Nem lesz jó…

Közben bejutottam a kövekből rakott házikóba. A belső tér egyetlen háromszor négyméteres cementpadlójú szobából állt. A helyiségben nem volt asztal, szekrény, mosdó, volt viszont egy szék és kilenc katonai vaságy. Az ágyak sokasága természetesen csak emeletesen, egymásra rakva fért el a szobában. Elképedtem… De fújt a szél, és kintről behallatszott a hullámverés lüktető zaja. Arra gondoltam, hogy reggel csak húsz métert kellene szaladnom, és belevethetném magamat a Balatonba. Nagy úszás, aztán reggeli a kertben… A fa alatt esetleg, ha időnként át kell írnom egy-egy jelenetet, szépen eldolgozgatnék. Persze, venni kellene egy kempingasztalt és két széket hozzá, de annyi baj legyen…

– És ön hol alszik? – kérdeztem V. J.-t.

– Kint a bódéban…

– Értem… És mennyi lenne ennek a háznak a bére?

– Ágyanként harminc forint…

A filmgyár gazdasági embere másnap beszorozta a kilenc ágyat harminccal, s amikor kijött neki a napi 270 forint, csaknem elájult. Hogy lebeszéljen őrült tervemről, a következőket mondta:

– Nézze, író úr, ez egy rongy hely, de ehhez nekem semmi közöm… Viszont a rendező úr szobájáért csak kétszázat fizetünk naponta… Érti, ugye…? Ekkor a rendező úr is megtekintette a terméskőből rakott vízparti házat, és a következőket mondta:

– Irtózatos… Itt a sok vaságytól nem lehet lakni… De ha gondolod, hogy itt tudsz dolgozni, szólok a gyártásvezetőnek…

– A kert szép és a hely nyugodt… Csend van itt…

– Igen, de hol mosakszol?

– Majd a Balatonban.

V. J. bólogatott, és a csendről, nyugalomról nekieresztett néhány mondatot… Arra hivatkozott, hogy ő, ugye, pincér és soha nincs itthon, így valójában én leszek a házigazda… Úgy érezhetem magamat, mint a sajátomban.

A filmgyár kibérelte számomra a házikót. V. J. ekkor 800 forint előleget kért. A filmgyár azt mondta, hogy előleget nem tud adni. Így én adtam. Megígérték, hogy a végelszámolásnál levonják V. J. járandóságából, de elfelejtették. V. J. pedig nem volt hajlandó visszaadni a 800 forintomat. De mindez még semmi… Ezután következett a tanfolyam. Beiratkoztam V. J. szemináriumába. Szemináriumába? Az egyetemére. Néhány hét alatt megtanultam, hogy a „Balaton” tulajdonnévre nem a szélzúgás, nem a víz türkizkék színe, nem a sirályok kiáltozása asszociál, hanem egyetlen szó: a P é n z…

Másnap, amikor estefelé hazatértem Földvárról Lellére, a kertben egy idősebb asszonyba és két kamaszgyerekbe botlottam. Csodálkozva néztek rám, én is rájuk. Bemutatkoztam, ők is. Kiderült, hogy a ház mögött áll a sátruk, s már egy hete ott áll… V. J. nem beszélt nekem a sátorról, én pedig elfelejtettem benézni a ház mögé. Az asszony úgy mozgott a kertben, mint a „gazda”. Ez érthető, a sátorhelyért és a WC-használatért napi harminc forintot fizetett V. J.-nek. Kellemes emberek voltak… Az asszony reggelenként dudorászott, a kamaszok esténként tollteniszeztek, s szolidan hallgatták a táskarádiójukat. Egy hét elteltével kezdtem hozzászokni a kerthez és a sátor lakóihoz… Ekkor újabb fordulat állt be az életünkbe. Szombaton fel kellett utaznom Budapestre a Gyarmat utcába, s csak vasárnap délben térhettem vissza Lellére. Tikkasztó melegben, kiszáradt torokkal hűs italokra és nyugalomra vágyva érkeztem meg a kert elé. A kapuban kővé dermedtem. Az udvar közepén egy hatalmas színes sátor állt, a sátor mögött egy autó. A sátor fedett előterében a tatár kán ebédezett. A terített asztalt sűrűn körülülték az emberek: A kán, a kánné, két kis kán, és egy serdülő kánlány… A sátorból aztán előlépett a kán anyósa is, s egy lábasból ételt zúdított a tányérokba. A fűben elhelyezett táskarádió vidám cigányzenét sugárzott. – Betántorogtam az udvarra, és azon kezdtem gondolkodni, hogy a filmgyár miért is fizet az én szállásomért napi 270 forintot… Bementem a ház mögé, és megkerestem a régi sátrasékat.

– Mi történt itt? – érdeklődtem.

– Reggel érkeztek… V. J. azt mondta, hogy régi vendégei, minden évben visszatérnek… Valamilyen orvosék Szegedről… Ötven forintot fizetnek naponta…

– Kán, nem…?

– Lehet, hogy Kán, a nevére nem emlékszem, pedig az asszony kezet fogott velünk…

Éjfél után két óráig lestem a pincért. Amikor beosont a kertbe, azonnal beintettem a kilenc vaságy közé.

– Idefigyeljen… Nem erről volt szó… Én a kert nyugalmáért fizetek magának napi 270 forintot… De maga két sátrat is betelepített ide. Egyiket 30, a másikat 50 forintért naponta… Ez már napi 350 forint. Nem sokallja egy kicsit…?

– És a ház?

– Milyen ház?

– Amit államosítottak Budapesten… Tudja, milyen károm van nekem… És a telkem itt a parton, amit kisajátítottak… Miből élek majd öreg koromban?… Legyen elnéző, író úr… Ez a szegedi orvos nekem régi kuncsaftom… Négy napig maradnak… Nem dobhatom ki a pénzt az ablakon… Csak áll itt ez a kert üresen… Az író úr reggel elmegy, és este jön haza… Nem zavarják az író urat. De jó, hogy tetszett szólni, mert éppen meg akartam kérni, hogy innen a konnektorból kivezethessem az áramot… Reggel jönnek a fiamék Bécsből…

– Bécsből? És hol akarnak lakni?

– Csendesek azok… Tessék csak nyugodtan alkotni… – mondta V. J. s közben átugrott a bódéjába a villanydrótért. Letekerte a drótot, aztán a banándugókat a helyükre illesztette. Néhány perc múlva már a bódéban is égett a villany. Akkor láttam, hogy abban is két ágy van, méghozzá emeletesen elhelyezve…

Az ajtómat egy kicsit nehezebben lehetett zárni, s a villanydrótban az első héten kétszer is orra estem, de aztán megszoktam a körülményeket.

Másnap egy Volkswagen állt be az udvarra. A bécsi rokonok, szám szerint hárman, beköltöztek a bódéba. V. J.-vel együtt négyen aludtak a két ágyon. V. J., továbbá V. J. fia, annak felesége és tíz év körüli gyermekük…

Az udvaron egyre nőtt az emberek száma. S az autóké is. Három autó állt az udvaron. De ez még mind semmi.

Mivel V. J.-vel szerződést kötött a filmgyár, kénytelen voltam a helyemen maradni, s a kertet és a W.C.-t megosztani tizenhárom emberrel.

Júliusban aztán ránk tört az autóüzlet. V. J. kitűnő érzékkel felfedezte, hogy a külföldi turisták féltik az autójukat, s éjszaka szívesen parkolnának valamilyen zárt helyen. V. J. három nyugatnémet autót fejenként és naponként tíz forint ellenében bebocsátott a kertbe. A dolognak csakhamar híre ment a külföldiek között, mert egy hét múlva már kilenc autó parkolt a kertben, plusz a bécsi rokonok Volkswagenje, a tatár kán Taunusza és az én öreg Skodám. Ekkor már nem lehetett a kaput zárni, mert V. J.-nek csak három kulcsa volt a kapuhoz, holott tizennégy kulcs kellett volna. Aludni sem lehetett, mert volt olyan külföldi, akinek este tízkor támadt kedve autókázni, míg a másiknak éjfélkor. Az is előfordult, hogy délután az összes kocsi elment, s este kilenc-tíz óra tájban kezdtek hazatérni. Éjfélig befutott hat, de az utolsó három csak reggel négykor. V. J. árnyas udvarában éjjel-nappal benzinfüst szállongott, örökké zúgtak, dohogtak a faroló, tolató autók, s a kapun körülbelül huszonkét ember járt ki-be, teljesen jogosan. Az álmatlanul töltött éjszakákon végső elkeseredésemben V. J. nyári jövedelmét számolgattam. Amit biztosan ki tudtam mutatni, az napi 440 forint volt. Mert igaz, hogy a tatár kán két hét múlva elment, de jött helyette egy másik nomád, még nagyobb sátorral és még nagyobb családdal…

V. J. tőlem kapott naponta 270 forintot, a ház mögé rejtett sátraséktól 30-at, a tatár kántól 50-et, a kilenc autó után pedig napi kilencvenet, ez összesen 440 forint. Igaz, hogy augusztusban V. J. vérszemet kapott, és az autók parkolási díját 12 forintra emelte, s kilenc helyett tizenegy autót bocsátott be a kertbe, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a 440 forintnál. Ez ugye tíz nap alatt 4400, harminc nap alatt 13.200, a három nyári hónap alatt tehát összesen 39.600 forint. Szép pénz… S ezen kívül V. J. még pincérkedett is a Motelban, ahol a borravalóval együtt naponta biztosan megkereste az ötszáz forintot. Így V. J. nyaranta összehozott nyolcvanezer forintot. De félek, hogy az ellenőrizhetetlen pincérjövedelmet nagyon alábecsültem…

A balatoni „üzlet” természetéből eredően nagyon áttekinthetetlen, és csak alig-alig ellenőrizhető. Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi minősül üzletnek, mikor lesz az üzletből ügyeskedés vagy üzérkedés. Annyi biztos, hogy az adófizetés terhe alól mindenki igyekszik kibújni. Aki csak teheti, eltitkolja a nyaralóinak a számát, s kisebb szobabéreket vall be, mint amennyit a vendégtől kér. A borravaló mindenütt adómentes jövedelem… S adómentes a prostitúció is, mivel a szocialista Magyarországon mint „ipart” betiltották. De ettől még létezik… Csak a műkedvelők hevernek egész nap a strandon, és hívják fel magukra a figyelmet… Az „okos pesti” kislányok személyi igazolványa mindig rendben van… Az okos kislányok napközben valamelyik vendéglátóipari helyen vagy a szállodaiparban, kereskedelemben dolgozgatnak, s csak este csapnak le a nagy üzletre… Az okos kislányok nem félnek a razziától, van igazolványuk, lakásuk, munkahelyük, még autójuk is… Akiket a razzia hétről hétre betakarít, azok mindig kishalak, vagy szerencsétlen erkölcsi, emberi roncsok… A Balaton partján mindenki azzal „spekulál”, amije van…

Az emberek többsége természetesen tisztességes munkával keresi meg a kenyerét. Csak nem úgy, mint hajógyári munkás, hanem mint üzletvezető, londiner, portás, pincér, szakács, takarítónő vagy kézilány… A Balatonra özönlő többszázezres tömeget valakinek ki kell szolgálni, el kell szállásolni, meg kell etetni, itatni és füröszteni, kocsistól-kutyástól-gyerekestől. A Balaton-part őslakossága most kb. százezer fő. A nyári népesség általában háromszázezer, a hétvégi csúcsidőben viszont négyszázezer ember. A baj itt kezdődik, mert a Balaton-part jelenleg háromszázezer embert képes befogadni. Bizonyos erőfeszítések árán ennyi embert lehet elszállásolni, megetetni, megitatni, kabinnal, vetkőző fülkével és fövenyrésszel ellátni. Mi történik a hétvégi felesleges százezerrel?… Ezekre bizony lecsap a spekuláció, a magánzók lesben álló tömege… S ez természetes…

A Balaton ügye, gondja nem „csúszott ki a kézből”… Erről szó sincs. Az állami és pártvezetés az Országos Idegenforgalmi Tanáccsal, továbbá a Balatoni Tárcaközi Bizottsággal, korábban a Balatoni Intéző Bizottsággal pontos, átgondolt fejlesztési terveket készített az egész balatoni partszakaszra. Az egyes idegenforgalmi területek politikai vezetői tudatosan felmérték megyéjük helyzetét, és reálisan számoltak az idegenforgalmi gondokkal és lehetőségekkel. Érdemes idézni az MSZMP Veszprém megyei bizottsága első titkárának, Pap János elvtársnak a Népszabadság 1969. június 29-én megjelent számában publikált cikkéből: „…az idegenforgalom… Veszprém megyének, közismert adottságai révén, az ipar és a mezőgazdaság mellett a harmadik legnagyobb termelő szektora. Talán nem felesleges felhívni a figyelmet arra, hogy megyénk 122 kilométeres balatoni partszakasszal rendelkezik. Ennek forgalmát, az üdülés, a pihenés nyugalmát sok ezer Veszprém megyei lakos nehéz termelő-, szolgáltató és igazgatási munkája is biztosítja. Mint egy üzemben, itt is gondolkodásra késztet, milyen legyen mind a megyei pártbizottság, mind pedig a helyi pártszervezetek viszonya az idegenforgalomhoz… Felismertük, hogy az idegenforgalomra való felkészülés és zavartalan lebonyolítás ugyanolyan népgazdasági érdek, mint a termelőmunka vagy a beruházások jó elvégzése…” Ahol ilyen tudatosan készülnek fel az idegenforgalomra, ott a gondok évről évre fogynak.

Az elmúlt tíz esztendőben több mint hatmilliárd forintot költött az ország a Balaton-part fejlesztésére. Az összeg legnagyobb része a föld alá került, mivel a modern üdülőtelepek kialakításának az első lépcsőfoka mindig a közművesítés, a csatorna, út- és vízvezetéképítés. De a föld felett is nagyszerű új épületek jelentek meg, gondoljunk csak a négyszáz személyes füredi Marina szállóra, a kétszáznegyven személyes keszthelyi Helikonra, vagy az ötszáz ágyas Auróra szállóra Almádiban… Jelenleg az egész ország szállodai férőhelyeinek 43,8 százaléka a Balaton partján található… 1972-ben a Balaton-part szállodáiban, a motelokban és a turistaházakban összesen 6500–7000 embert tudtunk elhelyezni. Hatalmas a fejlődés a kempingekben is. 1962-ben a part kempingjei 2563 személyt tudtak befogadni, de 1965-ben már 37 000-et. A fizetővendégszolgálat szobáiban 1962-ben 6713 személyt lehetett elhelyezni, s tíz évvel később már több mint 24.000-et. – Tehát nyoma, látszata van az elköltött milliárdoknak. 1971-ben 14 új vendéglátó, illetve kereskedelmi egységgel erősödött a part, de 1972 első felében az ötvenmillió forintos gyorsfejlesztési program keretében néhány hónap alatt 123 új pavilont, bisztrót, kereskedelmi egységet építettek fel.

A Balaton távlati fejlesztési tervének a keretében 1975-ig új regionális és községi vízművek létesülnek. 330 kilométeres új vízvezetékhálózat, 103 kilométer szennyvízcsatorna, 110 kilométer állami és 180 kilométer hosszúságú községi út épül. 1975-ig a megépülő új szállodákban 6600, a fizetővendégszolgálat új épületeiben pedig 15.500 személyt lehet majd elhelyezni. Általában a Balatonpart befogadóképességét 1975-ig a 300 ezer személyes jelenlegi szintről 356 ezer személyesre akarják emelni. A tervek szerint 1980-ban már a Balaton-part több mint ötszázezer ember befogadására lesz alkalmas. Ekkor az üdülőkben és a szállodákban 107.000, a magánnyaralókban 151.000, kempingekben 35.000 embert lehet majd elhelyezni, tehát összesen 294.000-et. Hogy a többi ember hol lakik majd, arról fogalmam sincs…

Amikor 1969 őszén a Veszprém megyei pártbizottság első titkárával az északi part nyári gondjairól beszélgettem, Pap János letargikusan mosolygott, és a következőket mondta:

– Több az öröm, mint a gond… Ősztől tavaszig mi is nagyon élvezzük a Balaton szépségeit… De aztán jön a nyár, a szombatok és a vasárnapok… Nincs olyan mindenható apparátus, amelyik megmondja, hogy hány kifli kell vasárnapra… Ha reggel Pesten borongós az idő, nem indul el senki, ha tízkor kisüt a nap, a pógár kocsiba ül, és délben már itt van… Az üdülőhelyi díj ma is a húsz évvel ezelőtti, tehát két forint naponta… Közben hiányzik az északi parton kétszáz kilométer járda, nincsenek kiállító termeink, nincs elég és megfelelő filmszínházunk, színházunk pedig egyáltalán nincs, holott az első magyar nyelvű színház éppen Füreden működött. De ki építse? A gondok itt vannak, de a pénz másutt… Ennek ellenére dinamikus a fejlődés…

Gondok természetesen ma is vannak. Hasonlítsunk össze két számot: a nyilvános éttermekben naponta 35 ezer adag ételt szolgálnak ki. A SZOT és a vállalati éttermekben a két parton 33 ezer adagot. Ez, ugye, összesen 68 ezer adag étel. Az őslakosságon kívül viszont, akik feltehetőleg otthon esznek, a nyári idényben naponta kétszázezer ember tartózkodik a Balaton mellett. A hétvégi csúcsidőben pedig háromszázezer… És ebből 68 ezer ember kap enni… A többi mit eszik? Zsíros kenyeret? Nyilván… A tervek szerint 1975-ig a 68.000 adag étel 86.400-ra növekedik… De ez sem vigasz, mert akkor sem kaphat főtt ételt 113.600 ember. De csak, ha akkor is kétszázezer nyaraló érkezik a partra. Ha több, akkor még több zsíros kenyeret kell fogyasztani napozás közben. Így, ilyen számokat összevetve, azt hiszem, érthető, hogy a becsületes pénzkeresetnek, fizetéskiegészítésnek nagyok a lehetőségei a Balaton mentén. De nemcsak a törvényes, államilag ellenőrzött pénzkeresetnek van meg a lehetősége, hanem a nagyszabású üzletelésnek, üzérkedésnek is. S a tisztességes üzlet és a tisztességtelen üzérkedés annyira összekeveredik a parton, hogy népi ellenőr legyen a talpán, aki azt felderíti.

Kezdjük a vendéglátóiparral… Ahogy a számok jelzik, örülhet az ember, ha kap egy tál meleg ételt vagy egy pohár hideg sört. Ha asztalhoz jut, ha egy kicsit is elfogadható az étel és az ital, megtoldja a számla összegét tíz-tizenöt százalék borravalóval. Van, aki sokkal többel is… De beérik a borravalóval a pincérek? Dehogy érik… Minden vizsgálat minden esztendőben, a visszaélések, hamisítások százait deríti ki. Súlycsonkítás, túlszámlázás stb. 1971 júliusában az Országos Kereskedelmi Főfelügyelőség sajtókonferencián ismertette, hogy a nyár elején ezeregyszáz vizsgálatot tartottak, s 324 esetben tapasztaltak csalást, túlszámlázást vagy súlycsonkítást. Balatonbogláron a Kinizsi-udvarban a 4 forintos kávéért 5 forintot kértek, a Jaffa-szörpöt 2,40 helyett 4,40-ért; a ginért 5,90 helyett 8,90-et számláztak. A tihanyi Motel főpincére a 8,80-as magyar vermutot mint olasz árut 22 forintért adta el. Az újságírók ekkor kiszámították, hogy a Balaton mellett minden negyedik vendéget becsapnak… Én a saját tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy vannak napok, amikor kivétel nélkül minden vendéget becsapnak… Pontosabban vannak olyan pincérek, áruházi eladók, akik nemcsak minden negyedik vendéget csapnak be, hanem mindegyiket. Általánosítani nem lehet… De pusztán az a tény, hogy a balatoni vendéglátó hálózatban több mint tízezer ember dolgozik nyaranta, jelzi az ellenőrzés bonyodalmait… Ennyi embert nem lehet állandóan figyelni… Ilyenkor nincs más választás, mint a bizalom… Bízni kell… Mi, szegény utasok, nyaralók, vándorok aztán fizetünk…

1966 nyarán, egy júliusi estén Szakonyi Károlyék társaságában bevetődtem az egyik lellei étterem kerthelyiségébe. Jó húsz perc eltelt, mire megkérdezte egy pincér, hogy mit akarunk… Rendeltünk, hosszan vártunk az ételre, és az italra. Később tíz óra után Bujtor István is megérkezett két hölgy társaságában… Bujtor játszotta a filmem főszerepét… Leültek hozzánk, rendeltek… Bujtor a filmjelmezét viselte, vitorlavászon nadrágot, sárga anorákkal. Jókedvű volt… Jó csomó konyakot rendelt a lányoknak, s nekünk is… – Éjfél felé a kerthelyiségben felbomlott a rend. A szomszédos bádogasztal tetején egy osztrák mozdonyvezető táncolt a poharak között… Az abroszon jól kirajzolódtak a léptei… A pincérek letargikusan tűrték… Amikor aztán fizetésre került sor, a pincérek felélénkültek… Először Szakonyi fizetett, aztán én, s legvégül Bujtor… Sokallottam a számlát, de fizettem. Szakonyi is…

A pincér Bujtor elé letett egy hatszázhetven forintos számlát. Bujtor Pista rápillantott a számlára, aztán a pincérre, s elnevette magát:

– Na kisfiam, adja össze még egyszer ezt a számlát – mondta.

A pincér csodálkozva ránézett, aztán fogta a számlát és összeadta még egyszer.

– Bocsánat – mondta végül –, elszámoltam magamat, fáj a fejem…

Valamennyien a számlára pillantottunk: A végösszeg 470 forint volt. Bujtor unottan visszaadta a számlát a pincérnek, és így szólt:

– Legyen szíves, adja össze még egyszer… Nagyon fáj a maga feje…

A pincér elképedt, aztán sápadtan fogta a ceruzát és a számlát, s nekilátott a harmadik összeadásnak. Sokáig számolt. Végül az asztalra tette. A végösszeg ekkor háromszáznyolcvan forint volt. Bujtor rápillantott, aztán az anorák nagy mellzsebjén elhúzta a cipzárat. Pénzt rakott az asztalra… Így fizet egy Gundel-unoka… Később odajött hozzánk az üzlet egyik vezetője, és elnézést kért. Bujtor legyintett…

Mesélhetnék még, vannak vízparti élményeim…

Akik a vendéglők ajtaján kívül rekednek, vagy az első osztályú éttermek elképesztően magas árait nem tudják megfizetni, azok a kifőzdékben próbálkoznak. Vannak egészen kicsi kifőzdék, melyeket asszonyok, sok esetben nyugdíjasok tartanak fenn. A pénz bizony mindenkire ráfér, különösen a nyugdíjasokra… Az öregek szépen megosztják egymás között a munkát: a férfi sorban áll a boltban, a hentesnél, kimegy a piacra (ha van), és bevásárol; az asszony eközben főz, mosogat, tálal… Ezek a kis kifőzdék mindössze néhány emberre főznek, többnyire csak a saját lakóikra, esetleg még néhány ismerősre… Valójában engedély nélkül működnek, s egész nyáron rettegnek az adóhatóságtól… Vannak aztán a nagyobb kifőzdék, ahol a tulajdonosok nem nyugdíjkiegészítésre törekednek, hanem vagyonszerzésre… Ez már igazi üzlet… Igyekeznek minél rövidebb idő alatt minél több embert, minél kevesebb étellel, minél drágábban kiszolgálni. Főzelék feltéttel, túrós csusza, bableves… Túrógombóc… Az ételek nap mint nap monoton egyhangúságban ismétlődnek… Vannak persze jó kifőzdék is… Van, ahol még halat is lehet kapni, mi több, süllőt is… Ez már csodaszámba megy. Ezek a kifőzdék, bármilyen keveset adnak egy adagban, s ha látszólag drágán is, még mindig olcsóbbak, mint a vendéglők… Így aztán kosztos bőven akad…

Aki aztán a kifőzdékből is kiszorul, az az utcán próbálkozik… Bekapnak valamit az út mellett… Minden valamirevaló helyen működik néhány lángossütő… A jobb helyeken halsütő is… A balatoni halsütőkben csak nagy ritkán sütnek balatoni halat… Többnyire dunai, halastavi hallal dolgoznak, de az is előfordul, hogy fagyasztott tengeri halat pörkölnek meg a forró olajban… A szag és az íz borzalmas… De megy azért az üzlet… Nincs annyi megbüdösödött, döglött hal, amit el ne lehetne adni a víz partján… Jönnek a vonatok, autóbuszok, a hajók… S ömlik a nép szerteszét… Egyik éhes, másik szomjas… Akinek nem jut büdös hal, az a termelőszövetkezeti és maszek kolbászsütőknél próbálkozik… Sült hurka, sült kolbász… Hat dekányi darab tíz forint… Fogy azért… A sok harmadosztályú hús, a sok kényszervágás ilyenkor mindig felrémlik az én képzeletemben… De mit lehet tenni…? Akinek nem jut kolbász, az a kukoricaárusoknál próbálkozik. Júliusban már általában kukorica is kapható… Egy cső négy forint. Naponta el lehet adni belőle akár egy vagonnal… Ismerek kukoricaárust az északi parton, aki maga termeli és főzi a kukoricát. A nyári két hónapban a család asszony tagjai egész nap a „kukoricaüzlettel” foglalkoznak. Naponta általában négyszáz csövet adnak el. A kisebb csöveket három, a nagyobbakat négy forintért. Ez naponta 1400 forint… Havonta negyvenkétezer forint… Ami nekik terem, egy hónap alatt eladják… Néha vesznek még hozzá, de azon már csak a felét keresik… Én a felét is elfogadnám… A kukoricaüzletben is vannak nagymenők… Ezek nem a saját termésüket árusítják ki… Dehogy… Nem vetnek, nem kapálnak… Megveszik az olcsó alföldi kukoricát, s a saját autójukon szállítják a vízpartra… Ezek két hónap alatt tisztán megkeresnek száz-százötvenezer forintot… A lángos nem a földön terem, legalábbis nem közvetlenül, így nem szezoncikk… Május végén kinyitnak a bódék, és szeptember tizenötödikén zárnak. A sima lángos 1,50, a káposztás 2 forint. Iszonyúan sok pénz. A szezon legalább kétszázezret hoz.

Akinek nem jutott sem kolbász, sem hal, sem lángos, sem kukorica, az végső elkeseredésében gyümölcsöt vásárol. Őszibarackot, dinnyét, szőlőt… Amikor Budapesten három forint az őszibarack, a tihanyi üzletsor kofáinál tizennyolc forint… Mit mondjak még? Akinek persze gyermekei vannak, az megfizeti a tizennyolcat is… És aki nem magyar.

A nagy nyári üzlet híres vámszedői a cukrászok is… A déli part egyik maszek cukrászának havi húszezer forintos fixet ajánlott fel egész évre az egyik cég, hogy működjön szövetkezeti alapon. A cukrász csak annyit mondott: „Nem vagyok bolond…” Jó cukrászda volt, annyi biztos. Hatféle fagylalt mindennap… Friss, jó ízek… Krémesek, sütemények… Torta minden mennyiségben… Amikor megjött az almaszezon, minden nap almás pite és almás rétes… Ott csámcsogott fél Berlin. Nem merem találgatni a cukrászda tiszta hasznát. De ugye, az üzletben dolgozott az ember, az asszony, a nagylány és az egyetemista fiú. Négyszázezret kellett, hogy tisztán keressenek.

Aztán ott vannak a fodrászok… Házhoz mennek. Előjegyzést vezetnek. És a fényképészek… Sok pénz, nagyon sok. De ezt a pénzt nem személyigazolvány-fényképeken keresik, hanem előhívással, nagyítással. A nyaraló már másnap szeretné látni, hogy milyenek lettek a képei. Láthatja… Kemény, megbízható pénz.

És a bazárosok? És az emléktárgykészítők? S a valutázók? Ebből a műfajból csak nagymenőket ismerek… Minden kempingben, szállodahallban ott vannak. Dollárért, márkáért, fontért, líráért adnak forintot. Rögtön, zsebből, amelyik pillanatban a külföldinek éppen kell. Éjjel kettőkor is. Ugyanezek a jól fésült fiúk reggel beváltják a lányok dollárjait forintra. Amit a lányok éjszaka kerestek. Síbolnak éjjel-nappal… Ősszel aztán felbukkannak Budapesten, és a dollárt szép lassan, tavaszig eladják azoknak, akik külföldre készülődnek. Hogy mennyit keresnek havonta? Ezt a rendőrség is szeretné tudni… Én is… Rengeteget… De ezek a fiúk sokat kockáztatnak. Sokkal többet, mint egy kis adócsaló, lángossütő vagy kukoricaárus.

A Balaton-parti extraprofitból természetesen az iparosok is kiszakítják a maguk részét. Jól keresnek az autószerelők, a gumijavítók, a villanyszerelők, de mindenkinél jobban a kőmívesek. Az iparosok társadalmában ma a kőmívesmester a sztár. Mester? Nem kell ma már mesternek lenni… Az inasok, az éppen csak felszabadult gyerekek is ötven forintos órabérrel dolgoznak… Minden valamirevaló kőmíves megkeresi naponta a négyszáz forintját. Van, aki többet, van, aki kevesebbet. A becsületesek általában kevesebbet. A kőmívesek is sokfélék. Vannak önálló mesterek… Ezek nehéz helyzetben vannak, mert kénytelenek adót fizetni. Másrészt könnyű helyzetben, mert a könyvelésükön, ha van ilyen, az isten sem igazodik ki. Aztán előlegrendszerrel dolgoznak… Egyszerre felvesznek tíz épületre előleget. Házanként húszezer forintot. Ez már kétszázezer. Elkezdenek öt épületet. Alapoznak, aztán anyagra is kérnek külön pénzt. Még el lehet kezdeni két-három épületet… Újabb előleg, újabb kezdés… Ma egy kőmíves két hét alatt vehet egy autót. Lassan aztán halad az építkezés. Van olyan ház, amelyik másfél év alatt felépül, de ez ritka. Általában három-négy esztendeig épülnek a balatoni villák, házak. Közben módosulnak az árak, anyagbeszerzési gondok támadnak, s az építkezés költségei egyre emelkednek. Végül az a ház, aminek a kalkuláció szerint nyolcvanezerbe kellett volna kerülni, egész biztosan százhatvanezerbe kerül. A tulajdonos három év alatt elosztva, reménykedve, idegeskedve fizeti a plusz költségeket. Eladósodik, kölcsönt vesz fel…

Vannak aztán KTSZ-ek… Öt-hat évvel előre minden kapacitásuk foglalt. Ők is lassan építkeznek, s az áraikat ők is emelik évről évre… De ez még a legszerencsésebb mégis. De ilyen KTSZ-kapacitáshoz gyakorlatilag nem lehet hozzájutni. Maradnak a termelőszövetkezeti építőbrigádok és az állami szövetkezeti kőmívesek esti, vasárnapi magánvállalkozásai. Van, aki a téesz brigádokkal jól jár, van, aki rosszul… Az árakat a téesz is hónapról hónapra srófolja, s a földmívesekből lett majszterok néha bizony eltévesztik a statikai számításokat. Tízes vas helyett hatosat tesznek az erkélybe, mire az leszakad. Kezdődik az egész elölről. Le kell verni az erkélyt, új betonvasat hozatni, új sódert, cementet, faanyagot. Legjobb, ha a tulajdonos maga öntözi a cementet, és előtte, utána imádkozik. Ez biztos.

Leglassabban a vasárnapi kőmívesek dolgoznak. Ők is felvállalnak öt-hat épületet nyaranta, így aztán mindegyik úgy készül, mint a Luca-szék. Hetente két este ha dolgoznak egy-egy épületen, az már sok. Leginkább egyszer sem. Néha megjelennek, s akkor elbíbelődnek a ház körül három-négy este s egy szombaton is, de aztán más dolguk akad. Például permetezni kell. A Balatonparti kőmívesek mind jó módban élnek. Nagy házuk, szőlejük, autójuk, motorbiciklijük van. A borra is spekulálnak meg az iparra is. Hol ide kapnak, hol oda. Ha nem kapnak napszámost, maguk görnyedeznek a szőlejükben. Persze, ilyenkor sem sümegi kapát szorongatnak, hanem a kis traktor kormányát, vagy a csörlős kapa motorját kezelik. Az esti kőmívesek általában az anyagbeszerzést is elvállalják az anyagár nyolc százalékáért. Az építtető mindenbe beleegyezik, és okosan teszi. A kőmívesmesterek minden TÜZÉP-vezetőt ismernek és minden raktárost. Pontosan tudják, kinek mikor „mennyi jár”. Nem „ügyetlenkednek”. Ha cementet akarnak, szereznek cementet, ha téglát júliusban…? Téglát is szereznek. De százezer forint anyagár után nyolcezer az ő markukat üti. S szegény építtető honnan tudja, hogy miből mennyi kell? S az udvarra döntött tégla, mész, sóder mennyi? Hány köbméter a deszka? Ezt bizony csak a mester tudja és a TÜZÉP-vezető… Ilyen az élet.

Víz sincs mindenhol… Az északi part domboldalaiban csak alig-alig. Az építkezéshez ezeken a helyeken minden liter vizet fel kell szállítani lajttal. Néha a téesz is vállal ilyen szállítást, de nem szívesen. A téesz örül, ha a saját tagságának az igényeit ki tudja elégíteni. Marad ilyenkor a maszek fuvaros. A ló után nagy az adó, így a fuvaros csak egyetlen lovat fog a kocsijába. Szegény párát addig veri, míg fel nem mászik a hegyoldalba. Aztán benyújtja a számlát. Nekem egy révfülöpi fuvaros szokott vizet hozni az Öreghegyre. Mit gondolnak, mennyiért? Egy mészoltáshoz például 1280 forintért hozta fel a vizet. Ugyanez a fuvaros 5000 darab téglát 1750 forintért szállított fel a hegyre. Az építtetők szívesebben szállíttatnának teherautóval, de például az egyetlen révfülöpi teherautóra állandóan negyven-ötven szállíttató várakozik.

A Balaton-part klasszikus nyári üzletága a szobák, nyaralók bérbeadása. Idézek néhány 1907-es hirdetést: „Szarvas szálloda és vendéglő. (Rosenberg Simon, Fonyód) A Béla- és Sándor-telep közepén, az erdő mellett, közel a Balatonhoz. 20 szoba, finom ételek és saját termésű borok, pontos kiszolgálás, tennis- és tekepálya, társalgóterem könyvtárral.” – Vagy a másik, ugyancsak Bélatelepről: „Sirály szálloda. Schaller Alajos, Fonyód. (Bélatelep) 25 szoba, tennis-pálya, nagy park, gyönyörű kilátás a Balatonra. Jó ételek és italok! Pontos kiszolgálás! Posta- és távírda-hivatal a szállodában. Vasúti megállóhely. Bélatelep 10 percnyi távolságra a szállodától. A szállodának saját fürdőkabinjai vannak.” – Ezeket a 25 szobás „tennis pályás” létesítményeket annak idején panziónak nevezték. Ez a balatoni műfaj lényegében kiveszett. A legtöbb ilyen panzióból vállalati üdülő alakult az államosítások után. De a lakosság által kiadott szobákra ma is támaszkodik az idegenforgalom. A Balaton két partján a fizetővendég-szolgálatnak 24.000 személy befogadására alkalmas ágy- és szobamennyiség áll a rendelkezésére. Sokan azonban fütyülnek az IBUSZ-ra, s a szobájukat saját maguk, a napi kereslet és kínálat törvényének megfelelő kialkudott áron bocsátják bérbe. Ismerek háztulajdonosokat a Balaton mindkét partján, akik már a tél folyamán lelevelezik az érdeklődő nyaralókkal a szobáik bérbeadásának időpontját és árát. Ezek az előrelátó tulajdonosok már május végén, június elején „táblás házakkal” kezdik a szezont. A tavaszi vendégek között sok a németországi turista…

A szobák bérbeadásából valójában az egész helybéli lakosság hasznot húz. A legtöbb falusi házban kiadják az első szobát, sok helyen a ház minden lakható helyiségét. Az utóbbi években megjelentek a ház végéhez tapasztott bódék is, melyek ugyanolyan áron kelnek el a szezonban, mint a hűvös, tűrhetően berendezett, tiszta szobák. A nyaraltatás ma már jövedelmező üzletág. A ház-és villatulajdonosok a nyári három hónap alatt igyekeznek minél több vendéget fogadni… Mivel a kereslet nagyobb, mint a kínálat, nem kell üzleti zseninek lenni ahhoz, hogy valaki egy szezonban megkeressen húsz-harmincezer forintot.

B. faluban nyaraltam egy V. István nevű építész házában. Pontosabban pajtájában. A ház végében még állt a hajdani pajta… A pajta elejéből kialakítottak két kis szobát, előszobával. A másfél méterszer másfél méteres előszobában volt egy vízcsap, egy kis polc, és egy butángázpalack a főzéshez. Százötven forintért adták ki a szobák darabját. A szobák padlózata nyers cement volt. A két szobáért napi háromszáz forintot szedtek be. S hozzá kell tennem, hogy ez még egy kellemes hely volt, mivel az udvaron fák álltak, s az ajtóból, ablakból a Balatonra lehetett látni. Volt nekem azonban kellemetlenebb nyaralásom is. Délelőtt érkeztem R. faluba… Mint ahogy ma is nagyon sokan, minden konkrét cím vagy támpont nélkül. Több órás érdeklődés és keresgélés után rábukkantam egy kiadó szobára. Örömmel vonultam be T. Z. zöldségkereskedő keskeny és forró udvarába. A család kedvesen, közlékenyen fogadott. Büszkék voltak a házukra… Éppen befejeződött náluk az építkezés. A keskeny telek nagy részét elfoglalta a széles, magas, egyemeletes épület. T. Z. bemutatta a házat: Hat keskeny, csőszerű szoba az emeleten, a földszinten a család konyhája és lakószobája, továbbá két fürdőszoba és két W. C.

– Egy hét múlva teljesen beindulunk… Az asszony majd főz a vendégekre, én intézem, amit kell – mondta T. Z.

Este döbbenten tapasztaltam, hogy a szobában harminckét fok meleg van. Csaknem megfulladtam. A lapos tetejű háznak rossz volt a hőszigetelése. Ráadásul elég közel volt a nádashoz, így a nyitott ablakon át, amire T. Z. nem szerelt védőhálót, ömlöttek be a szúnyogok. Úgy éreztem, hogy egy kemencében alszom, s közben halálra marnak a skorpiók.

Száz forintért adták ki a szobák darabját. Hat szoba napi hatszáz. Három hónap alatt tisztán ötvenezer forint… Ha az állam engedné, megszületne tehát az újkori panzió is. De a telekrendelet, azt hiszem, nemcsak T. Z., hanem az Idegenforgalmi Hivatalok számítását is keresztülhúzta. Az Idegenforgalmi Tanács azt tervezte, hogy 1975-ig a fizetővendég-szolgálat szobáiban a férőhelyek számát újabb 15.500-zal növeli. Közben viszont a megjelent rendeletek szerint: „A társas üdülőnek nem minősülő olyan épületet, amelyben a kiegészítő helyiségeken felül legfeljebb három szoba van, egy üdülőegységnek lehet tekinteni…” – Aki ennél több szobával rendelkezik, az a „felesleges” nyaralórészt 1973. december 31-ig köteles eladni. Ha ugyan akad rá vevő. Tehát azokat a felesleges helyiségeket kell eladni, amit idáig a fizetővendég-szolgálaton keresztül az idegenforgalom rendelkezésére bocsátottak. Így nehéz lesz újabb 15.500 férőhelyet biztosítani a Balaton mellett. Ez a rendelet egyébként egyáltalán nem disztingvál. Az átlag családot veszi alapul, s nem számol azzal, hogy sok család hat-hét tagú, s nyaranta a nagyszülők is együtt vannak a gyerekekkel, unokákkal. Ilyen értelemben ez a rendelet gyerek- és családellenes. Azoknak kedvez, akiknek csak egy-két gyermekük van, s azoknak, akik nem élnek családi életet, akik nyaranta nem kívánnak összejönni sem a szüleikkel, sem a testvéreikkel. Ezek a családi villák idáig vagy az idegenforgalom igényeit szolgálták vagy a családi együttlétet. Minden Balaton-parti lakos bizonyíthatja, hogy május végén megindul a rokonok áradása a vízpartra. Június közepére megtelik a ház… Megjelennek a családfő és a családanya testvérei, azok gyermekei, a nagyszülők és az oldalági rokonok is… Ahol nagy a család, ott az ötszobás ház is kicsi. S mekkorák ezek a szobák? Bizony szűkösek, kicsinyek.

Az új lakásrendelet az őslakosságot is kellemetlenül érinti, mivel a jövőben lakószobáiknak csak a felét adhatják bérbe. Sok parasztcsalád s nyugdíjas kistisztviselő nyaranta kihúzódott a melléképületekbe, s az egész házát bérbe adta. Sokan így keresték meg egész évre a nyugodt megélhetéshez a pénzt.

A rendeletek természetesen nem a kisemberek, hanem az üzérek, nagyvállalkozók ellen irányultak. De akaratlanul is gondot okoznak a kisembereknek, s legfőképpen az idegenforgalmi hivataloknak.

A Balaton körül a telekárak hosszú évek óta az eget ostromolják. A négyszögölenkénti 300 forintos ár nagyon szolidnak számít, az öt-hatszáz és a tihanyi, siófoki kettőezer forintos telekárak mellett.

Kik jelentkeznek a telekpiacon, mint eladók? – „A spekulánsok” – hallom az országos kórust. Igen, a spekulánsok is. Valaha persze a spekuláns közismertebb neve az üzletember volt. A jó üzletember tudta, hogy merre terjeszkedik a város, hol alakulhat ki fürdőhely, s jó előre felvásárolta a földeket, nagy tételben. Amikor aztán a konjunktúra megkezdődött, az „üzletember” fokozatosan kiparcellázta a földjeit. Érdemes idézni Kellér Andor Szemere Miklósról szóló könyvének egyik részletét. Mint ismeretes, Szemere Miklós a századforduló után a bécsi Jockey Clubban 2 millió 200 ezer koronát nyert a lengyel Potocki gróftól (kártyán). Amikor a nyereségét felvette, fél Európa izgatottan figyelte, hogy mit kezd vele. – „Egy napon Pázmándy Dénes a kaszinóban közli vele, hogy eladó Cséry Lajos pestszentlőrinci birtoka. Csérynek 2.100.000 korona adóssága van. Ennyiért eladja Szentlőrincet.

Szemere délelőtt kikocsizott a birtokra; negyedóráig sétált ott, aztán hozatott egy Pest-környéki térképet, figyelmesen tanulmányozta, és megvásárolta Szentlőrincet…

Amikor pedig megkérdezték tőle, miért vásárolta meg Pestszentlőrincet, így felelt:

– Azért, mert ez a birtok annál többet fog érni, minél kisebb lesz.

– Hogyan?

– Parcelláztatni fogom” – írja Kellér Andor Szemeréről. Azóta tény, hogy a Szemere-vagyon egyik forrása Pestlőrinc lett.

Szemerét a maga korában senki nem nevezte spekulánsnak… Azóta persze nagyot fordult a világ, s a szocialista társadalmi rend csak a munkával szerzett javakat hajlandó elismerni.

De ma is vannak olyan emberek, akik „tudják, hogy merre terjeszkedik a város”. Tudják, hogy hol épül új út, strandfürdő, üzletház… S ma is vannak Pázmándy Dénesek, akik a „kaszinóban” odasúgják a pénzembernek, hogy eladó… itt és itt, ennyiért… egy telek… A Pázmándy Déneseknek ma is megéri ez a félmondat… A spekuláns ma is előbb tudja, hogy valahol út épül, város épül, mint a helybeli lakosság. Így olcsón felvásárolhatja a telkeket.

De a Balaton partján a legnagyobb kínálattal ma sem a spekuláns jelentkezik, hanem a régi tulajdonos. Volt urak és azok örökösei… Közjegyzők, bírók… Iparosok, jegyzőnék és azok örökösei… Az ötvenes években a villákat, házakat államosították a Balaton partján, de a telkek ezreire ügyet sem vetettek. Így aztán, amikor az ellenforradalom után konszolidálódott a társadalmi rend, sok pesti, vidéki ember azon kapta magát, hogy van a Balaton partján öt-tíz telke, s azokat, ha kedve tartja, jó pénzért el is adhatja… Időközben, ahogy üdülőövezetté alakult a part, sok külterületi föld a belterülethez kapcsolódott, villanyt, utat, vizet kapott állami gondoskodás útján, s a tulajdonosnak nem maradt más gondja, mint a parcellázás. Az utóbbi tíz évben sok család vált így milliomossá. A Balaton-parti telekingatlan pesti lakássá, autóvá, luxusbútorrá, motorcsónakká változott át, s a pénz nagyobbik része pedig az OTP-be vándorolt, ahol tovább kamatozik.

A földek eladása körül sokan szorgoskodnak… Minden parti faluban akad öt-tíz ember, aki a személyi igazolványába bejegyzett törvényes foglalkozása mellett telkek közvetítésével is foglalkozik. Ezek a közvetítők az eladótól általában a vételár 5 százalékát kapják meg. De az is előfordul, hogy az eladó csak egy fix összeghez ragaszkodik, s a közvetítő amennyivel többért el tudja adni a birtokot, az az összeg az övé. Így egy-egy adás-vételen a közvetítők sokszor húsz-harmincezer forintot is nyernek. De ha csak 5 százalékot kapnak, az is hatalmas összeg. A telkek többsége ma már kétszázezer forint felett kel el. Ennek az öt százaléka pedig már tízezer forint.

Az országos telekzűrzavaron az állam a 7/1970. (IV. 16.) ÉVM – PM – IM számú együttes rendelettel igyekezett úrrá lenni. Ez a rendelet szabályozza a személyi telektulajdon mértékét, kimondja, hogy egy egyedülálló személy, illetőleg egy család telektulajdonának mértéke: két építési telek, ezek közül egy lakótelek és egy üdülőtelek. A rendelet legfontosabb célkitűzése a telekspekuláció megakadályozása volt. A rendelet kibocsátásának az időpontjában Magyarországon 113 ezer család, illetve személy tulajdonában 186 ezer telek volt. Ezekből 126 ezer beépítetlenül várt a sorsára. A 113 ezer telektulajdonosból 105 ezer embernek, családnak a birtoka nem haladta meg a rendelet által megszabott telektulajdon mértékét. De ötven százalékuknak csak egy telke volt. Az egész országban nyolcezer tulajdonosnak volt három vagy több telke. Ez 29 ezer telket jelent. A 29 ezer telekből 17 ezer volt a beépítetlen.

A rendelet természetesen nemcsak a spekulánsokat érintette, hanem mindenkit. Azokat is, ahol a családban három-négy gyerek volt, s mivel azok a szülőkkel együtt laktak, s egyetemre jártak, nem birtokolhattak külön telket. A rendelet azon nagykorú fiatalok számára, akik külön lakással rendelkeznek, lehetővé teszi a külön telektulajdon birtoklását is. Így a vagyon (lakás) jogosít újabb vagyonszerzésre. De ezek, azt hiszem, csak a rendelet mellékhajtásai… Ilyen zavaró momentumok minden új rendelet megalkotása után felmerülnek… Nemcsak nálunk, hanem az egész világon… A rendelet szelleme és lényege hasznos és csak helyeselhető.

Vajon sikerült megakadályozni a spekulációt?

Véleményem szerint még nem. Mert akinek most két telke lehet, ezt a kettőt cserélgetheti kedvére. A spekulánsokat legkönnyebben a földhivatalon, a telekkönyvi irodákon keresztül lehetne tetten érni és megbüntetni. Sajnos, a Balaton környékén a telekkönyvek vezetése a napi helyzettől hónapokra, sok helyen évekre elmarad. A nagy telekforgalom regisztrálását néhány ember nem tudja ellátni. S addig nem lesz rend a Balaton körül, amíg a telekkönyvek nem naprakészen regisztrálják a valódi helyzetet.

A telekrendelet hatására az árak nem mérséklődtek. Ez tény. Idézek néhány 1972-es hirdetést: „Balatonkenesei vízparti telekből 200 négyszögöl 130 ezerért eladó. Érd.: 220-092 vagy 834-456.” – „Balatonalmádiban központi fekvésű telek 14,20 m utcai fronttal, 132 n-öl.220.000 forintért eladó. – Auróra Szálloda mellett. Tóth Tiborné, Szeged, Pillich Kálmán u. 20.” – „Tihanyban domb tetején fekvő csodás panorámás 300 n-öles üres házhely telkemet eladom. Irányár 1000 forint 81.476 jelig. a Felszabadulás téri hirdetőbe.” – „Fonyód várhegyi üdülőövezetben 2219 n-öl, 3 részre osztható telek, ölenként 200 forintért eladó. – Tel. 12–20 óráig 423-835.” – Négyszögöle kétszáz, de az összesen 440 ezer forint. Szép pénz… Az egyik legszemérmetlenebb hirdetővel két éve tárgyaltam telefonon. Balatonszárszón vízparti házat hirdettek 350 ezer forintért. Mivel éppen a „Balaton könyvemhez” gyűjtöttem az anyagot, megtekintettem a szárszói ingatlant. Először is nem a vízparton volt, hanem tizenöt méterrel beljebb. A nyolcvan négyszögölnyi telken egy széldeszkákból házilag összetákolt négyszer hat méteres lapos tetejű ház állt. Olyan volt, mint egy tyúkól. Anyagában és formájában egyaránt. Hát ezért akart a tulajdonos 350 ezer forintot. A téboly nyilvánvaló.

Újabban sok bonyodalom származik a partfeltöltésekből is. Van, aki spekulál az újonnan kialakított telkekkel, van, aki dühöng miattuk. Akinek idáig vízparton állt a nyaralója, s most eléje töltöttek kétszáz métert, s a kilátását elépítették valamilyen üdülővel vagy társasházzal, annak szerintem minden oka megvan a dühöngésre. Amikor megvette a parti telket, megfizette a panorámát és a közvetlen strandolási lehetőséget is. Mindezt most megkérdezése nélkül elvették tőle. Ingatlanában ugyanakkor jelentős értékcsökkenés állt be… Mit tehet? Ha parti sétányt alakítanak ki előtte, akkor esetleg belátja, hogy a közösség érdekében kellett áldozatot hoznia, de ha eléje építenek újabb vízparti házakat, akkor azt hiszem, ezt a „társadalmi érdeket” még anglikán misszionáriusok sem tudnák elhitetni vele, mivel ez esetben nincs is szó társadalmi érdekről. Elvették tőle a vízpartot, hogy egy másik embernek legyen a jövőben vízparti nyaralója. Ámen… Attól tartok, hogy a végtelen, gátlástalan partfeltöltési munkák előbb vagy utóbb megbosszulják magukat. A cementfallal kiépített déli partra rápillantani is szörnyű…

A pénz mindent legyőz, lassan a természetet is…